Egy alapos fejmosásra lett volna szükségem. Nem értettem a kialakult helyzetet. A saját életemben. Egyszerűen minden felfordult. Próbálram rájönni arra, hol akadtak el a dolgok, de azon kívül, hogy az egésznek Tatiához volt köze, másra nem tudtam rájönni. Azóta voltak furcsák a dolgok, hogy múltkor találkoztunk... legalábbis azt hiszem. Ennél többre nem is nagyon tudok emlékezni. Ami azért is furcsa, mert a vele való találkozások általában eléggé emlékezetesre sikerülnek. Hacsak nem szándékosan tesz azért, hogy ne legyen az. Képes volt rá, hogy mindent kitöröljön az életemből, ha éppen ahhoz lenne kedve, de... úgy tűnt az eddigiek során, hogy az még tőle sem telik ki. De akkor mégis mi a franc történik körülöttem? Azt sem tudom, hogy kötöttem ki itt. Ez a lakás volt életem fő rémálmainak színhelye. A legrosszabb persze az, hogy egyik sem álom volt, valóságként éltem meg minden apró fájdalmat, minden következményt... majdnem elveszítettem miatta mindent és mindenkit. Sőt, volt olyan, amit miatta veszítettem el. Sok minden máshogyan alakulhatott volna, ha Oliver annak idején nem úgy dönt, hogy magához láncol. Egy életre sikerült neki Delenával. Bár ezt az egyet soha nem készültem ráolvasni. Nagy levegőt vettem. Hallottam Oliver lépteit a lakásában, azt is, hogy már pontosan tudja: itt állok az ajtaja előtt, és hezitálok. Nem álltam készen arra, hogy ismét találkozzam vele. Idejét sem tudom annak, mikor is került sor utoljára arra, hogy mi ketten... a múltkori kis kórházas fiaskótól eltekintve. Mindig mellettem volt valamelyik barátom. Vagy Damon. Bár őt jelenleg nem tudtam hová csoportosítani. Hiába teltek el évek, valamiért ismét túl élénken élt bennem az, amikor megölte Jeremy-t. Ismét. - Fogalmam sincs, miért vagyok itt. Remélem, nem valami újabb játékba rángatsz bele - kezdtem bele mindennemű tiszteletkör nélkül, miután benyitottam. Nem kopogtam, nem is vártam semmi üdvözlésre. Valamiért sejtettem, hogy az egész hátterében nem a tenger hívószava áll, sokkal inkább az, hogy ő csinált valamit. Valamit, amit nem kellett volna.
Az egyik legidősebb vámpírként örültem annak, hogy tudok hatni nálam jóval fiatalabbak vérszívókra is. Ennek a képességnek már elég nagy hasznát vettem, mert bárhonnan is néztem, a két szép szememmel senkit nem lettem volna képes csak úgy idecsalni. Az utóbbi időben leszűkült a baráti köröm - mintha valaha is annyira sok név szerepelt volna azon a listán -, a gondolataim pedig újra és újra ugyanott kötöttek ki. Nem szabadott volna hallgatnom arra a bolondos gondolatra. Inkább Tatia mondatait kellett volna szem előtt tartanom, elfogadnom azt, hogy először az életemben nem az történik velem, nem azt kapom meg, amit én akarok. Emészthetetlennek tűnt. Nem voltam képes csak úgy lemondani róla. Csak azért, mert valaki azt mondta. Az élet a legnagyobb tanácsadó, de eddig csak pofonokat osztott, mind nekem, mind Tatiának. Ennek értelmében kinek meglepő, hogy bizonyos dolgok oldalait már nem tudjuk pozitívan fürkészni? Én csak egy dolgot akartam az élettől azok után, hogy megannyiszor próbáltak megölni, eltűntetni. És ennyire közel még sosem jutottam ahhoz, akit akartam. Tatia éps Katherine egy külön fejezet volt az életemben. Sosem szerettek viszont, bár míg Tatia a barátságát osztotta meg velem, Katherine inkább egy egészen újfajta megközelítést választott, és azóta nagyjából nem is találkoztam vele. Két pohárba töltöttem vörösbort, hisz tudtam, hogy már nem sokáig leszek egyedül a lakásban. A hátsó szándék persze megvolt, értesültem arról, hogy Elena momentán semmire nem emlékezett Damonnel kapcsolatban. Ostoba lettem volna nem kihasználni ezt a szituációt, fel akartam mérni, mégis mi az, ami megmaradt az emlékeiben. De a legfontosabb az volt, hogy Damon már nem játszott. Stefan szintúgy kikerült a képből. Talán ezért még hálát mondhatok Tatiának, bár kételkedtem abban, hogy sokáig maradna ez a helyzet. Mint tudtuk, a Salvatore-ok nem arról voltak híresek, hogy csak úgy, könnyedén feladják.
- Örülj neki, hogy valaki még foglalkozik veled. Ne legyél már ennyire savanyú. - Fújtattam egyet és a combjaimra csaptam. - A végén azt fogom hinni, hogy már nem is szeretsz. - Szűkültek össze a szemeim viccelődve, de azután érdeklődve hallgattam a szavait. Tehát a sejtésem igaznak bizonyult és ezzel együtt azt is meg kellett állapítanom, hogy Klaus nagyon kétségbeesett lehet, ha Oliver segítségét kérte. Hát ez egyre és egyre érdekesebb. Arckifejezésemből leszűrhette, hogy felettébb élvezem a helyzetet, miszerint ők ketten belekeveredtek egyfajta új szövetségbe. Eszembe jutottak a régi szép idők és ennek hatására vigyor jelent meg az arcomon. Ó, az édes nosztalgia! - Nekem csak megemlítette és olyanokat hadovált, hogy Silas engem sem fog kihúzni a megölendők listájáról csak úgy, hiszen miattam teremtődtek a vámpírok. Ahhoz képest egész jó szöveg, azt meg kell hagyni. - Dőltem hátra. - De nem, Klaus és én nem vagyunk jó kombó, úgyhogy mostanában nem keresgetjük egymást. - Vontam vállat, ám egyre inkább elkezdtem gondolkozni, hogy mi van, ha annak a féleszű hibridnek igaza van és esetleg én is azok közé tartozok, akikre Silas le akar csapni? Hát az nem lenne kellemes, főleg, hogy most egyáltalán nincs kedvem elhagyni a várost. - Miért vagy nyugtalan? - Kérdeztem rá. Én is szoktam fintorogni, nem is keveset, ám az jött le, hogy Oliver nincs jó passzban. Nem mintha lelkisegályszolgálatot nyitottam volna, de... furcsálltam. Másodpercekkel később mégis úgy döntöttem, hogy nem sokra megyek így vele... látszólag nem volt nagydumás kedvében, tehát úgynevezett traccspartira tőle sem számíthattam. Ezért felálltam a kanapéról és elindultam az ajtó felé. - Ugye tudod, hogy én vagyok az egyetlen személy, akit a barátodnak nevezhetsz? Ne szúrd el, drága mentorom. - Kacsintottam rá és ki is léptem a lakásból. Majd legközelebb.
Unottan sóhajtottam egyet. - Kedvesem, remélem látod, hogy lenne jobb dolgom is ennél a faggatós talkshow-nál. - jelentettem ki, miközben ráemeltem szemeimet, de nemigen volt türelmem tovább ecsetelni, mi miért történik. Egyáltalán, minek kellene nekem bármit elmagyaráznom? - Próbálom magam távol tartani az egész Petrova családtól, erre ti jártok a nyakamra... hát most mondd meg! - méltatlankodtam tovább, majd előredőltem, és immáron a szemeibe nézve rántottam meg a vállamat. - Igen, hadsereget akar... legalábbis engem annak kért meg. Hogy legyen egy szövetségese. Én, aki múltkor még tökéletes volt arra, hogy rajtam gyakorolja, milyenek a farkasösztönök, aztán szépen elföldelt. - fintorogtam gunyorosan. - Netán téged is felkeresett, és sírt egy sort? - grimaszoltam tovább.
Zavart, hogy nem nézett rám. Ha hozzám beszél, akkor nézzen a szemembe. Lehet, hogy nem tanúsít érdeklődést aziránt, hogy egyáltalán itt vagyok, És kíváncsi vagyok? Persze, hogy az vagyok, ha valamit, akkor ezt már tudhatná rólam. Főleg úgy, hogy egyetlen ügy kapcsán merült fel az ő és Klaus neve. Tehát nem csupán kíváncsi voltam, hanem konkrétan aggódtam is. - Tudok Silas-ről. - Bólintottam és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Klaust a szerelmemnek nevezte. Erre nem mondtam semmit, nem azért voltam itt, hogy ebbe a témába mélyedjek bele. - És arról is tudok, hogy fél tőle. Én még... - Nyeltem egyet és megcsóváltam a fejemet. - Sohasem láttam őt ennyire tartani valamitől. - Inkább úgy döntöttem, hogy nem tárom elé hirtelen bennem megjelent aggályaimat, mert nem. Nem is volt értelme ezeken gondolkoznom, helyette felálltam a kanapéról és elindultam Oliver felé. - Miért voltál New Orleans-ban? Miért hívott oda? - Álltam meg közvetlenül előtte és ujjaim közé fogtam az állát, hogy arcát az enyém felé fordítsam. Szerettem volna, ha beavat, ha megbízik bennem. Elvégre ő volt a teremtőm és ki a fenére számíthatnék, ha már rá sem? Akármilyen személyiség voltam, tiszteltem Olivert, csak ezt ritkán szoktam kimutatni. Ez kicsit kritikus pont volt nálam, de amíg ő is tisztában van azzal, hogy szinte bármit kérhet tőlem és számíthat rám, addig elvártam tőle, hogy csillapítsa a tudásvágyamat. - Be akar szervezni a hadseregébe? - Jutott eszembe. Nem lenne hülyeség, de a múltkor még az egyik megölte a másikat. Bár ki tudja.
-Meglehetősen kíváncsi vagy, drágám. - lötyögtettem poharamban az italomat, bele sem nézve Tatia szemeibe, csakis a lötyögő whisky foglalta le minden agytekervényemet. - Kétlem, hogy nem tudsz a legújabb fejleményekről. Egy bizonyos Silas.. vagy ki. - húztam el a számat. - A drágalátos szerelmed fél tőle. - fintorogtam. - Nem nevetséges? Niklaus Mikaelson végre emberére talált. - sóhajtottam fel, majd bedobtam az italomat egy nyeletre.
Nem lepődhettem volna meg jobban, hiszen azt mondta, Klaus hívta New Orleans-ba. Tessék? Nem hittem volna, hogy eljön egy ilyen pillanat az életben. Ezek kettem már nagyon régóta nincsenek olyan viszonyban, hogy látogatást tegyenek egymásnál. Itt valami történt. Valami komoly. - És miért hívott oda? - Kérdeztem rá egyenesen. - Nem vagyok képes ép ésszel felfogni, amit mondtál. - Csóváltam meg a fejem ismét belekortyolva az italomba, majd az üres poharat letettem az asztalra. Előrébb hajoltam és kezeimet a térdeimre kulcsoltam. Persze nem vallatni akartam, mindössze bíztam abban, hogy vagyunk még olyan viszonyban, hogy az orromra kösse azt, ami érdekel. - Te is nagyon jól tudod, hogy a mi kis kötődésünk oda-vissza működik. - Mosolyodtam el halványan rá nézve. - Én itt vagyok neked, te is nekem. Ezért változtattál át, nem? Természetes, hogy figyelek rád. - Kacsintottam. - Ne hagyd, hogy belehaljak a kíváncsiságba.
Érlelődött bennem a gondolat, hogy nagyon el kellene nekem kerülnöm ezeket a nőket. Egyáltalán nem hiszem, hogy csak úgy, jókedvében van itt, biztosan van valami hátsó szándéka is a történtek után. Nem is tudom, mi történt Curtis cimborájával azóta, hogy feltámasztottak engem. Nevetséges az egész helyzet. - Klaus hívott oda. - feleltem egyszerű választ kérdésére, míg szemeim összeszűkülve méregették őt. - Figyelned rám? Kérlek.. még mindig én vagyok a Te teremtőd, és nem fordítva. Ennek értelmében, ne fáraszd magad az én figyelésemmel, bármikor és könnyű szerrel kijátszalak, ha oda kerül a sor. - töltöttem magamnak egy újabb italt.
Félmosoly húzódott az ajkaimra, amikor ténylegesen megláttam Olivert. Szavaiban volt igazság, nem is kicsi. Nem ma beszéltünk utoljára, az tény... de én ezt soha nem tekintettem problémának. Olyan múlttal, történettel, amivel akárhogy is, de m rendelkezünk, pár hónap kihagyás nem sokat számít. - Ne durcázz, kedvesem. - Dőltem hátra kényelmesen és belekortyoltam a kezemben tartogatott pohárba. A whisky úgy csúszott le a torkomon, mintha víz lenne és ez eszembe juttatta emberként eltengetett napjaimat. Na azt nem kívánom senkinek! - Még a te cuki pofidnak sem áll jól. - Vontam meg lazán a vállam. Ám nem voltam ostoba, tudtam, hogy Oliver eme kijelentése inkább arra játszik, hogy adjam elő, mégis mit keresek itt. Engem pedig nem kellett sokáig győzködni. - Hallom kiruccantál New Orleans-ba. Mit kerestél ott? - Néztem rá kérdőn. - Most, hogy Klaus is ott van... ismét figyelnem kell, rád. - Szűkültek össze a szemeim, viszont a nézésemben volt egy kis viccelődés is. Nagyon kicsi. Mert komolyan tudni akartam, mi a fene történhetett abban a városban, ami Mystic Falls-on kívül esett és Klaus, valamint Oliver is ott tartózkodott. Már csupán én hiányoztam volna a hármasunkból... a gondolatra nevetnem kellett.
A lakáskulcs zörgött ujjaim között, mikor már minden lépcsőn felszáguldottam. Még mindig alig akartam hinni annak, ami körülöttem zajlik. Klaus mint társ? Már ezer éve nem voltunk nagyon beszélőviszonyban sem, most meg én próbáljam menteni a hátsóját, mert őfelsége nem számított mindenre? Hát sajnálom, de nem az én problémám. Az egyedüli, ami visszatart, az az hogy igen.. az én életem is belekerülhet abba a Silas akárkibe. - Nocsak. - léptem be a lakásba, és végigmértem a szemmel láthatóan már egy ideje itt ücsörgélő Tatiát. - Te sem most kerestél fel utoljára. - vontam fel a szemöldökömet érdeklődve, burkoltan kérdezve, hogy mi a halált akar tőlem. Nem volt ellenemre a társasága, de tudván hogy kettőnk barátsága nem volt mindig fényes Klaus végett, most se tudom, hogyan álljak hozzá.
Fülest kaptam, méghozzá túlontúl érdekeset ahhoz, hogy ne járjak utána. Elvégre pont én lennék az, aki csak úgy hagy a semmibe veszni egy információt, főleg ha annak olyanok a főszereplői, akik eléggé nagyban hozzájárultak életemnek efajta alakulásához? Nevetséges. Ha valakinek lehelethalkan is, de elhagyja a száját az a két név, hogy Oliver és Klaus, méghozzá egy mondatban, az nem lehet véletlen... és az sem lehet, hogy ne üssem bele a pisze kis orrocskámat az ügybe. Kizárt. Teljességgel kizárt. Emlékeztem Oliver szobájának számára és reménykedtem abban, hogy otthon találom. Imáim - mily' meglepő - nem találtak meghallgatásra, pedig az udvarias énemet sem hagytam otthon, hanem először kopogtam, megadva a lehetőséget, hogy esetleg ne akarjon beengedni. Mivel nem érkezett válasz, egy nem valami megerőltető mozdulattal kellett kezelésbe vennem a zárat. Miután az megadta magát beléptem a szobába és körbenéztem. Egyszer el kell beszélgetnem Oliver-rel az ízléséről is, hogy mégis mi a fenéért tengeti az idejét egy olcsó hotelban, de jelenleg nem ez volt a legfontosabb. Kényelembe helyeztem magam a kanapén és töltöttem magamnak egy italt, miközben a telefonom után kotorásztam a zsebemben. Utáltam várakozni, legtöbbször türelmesnek sem voltam mondható és bár a forrásaim szerint drága teremtőm már visszaindult a jazz városából, sose lehet tudni. Ám éppen tárcsázni kezdtem volna a számot, amikor nem is olyan távolról lépteket hallottam, amelyek túlságosan is beleivódtak a receptoraimba ahhoz, hogy bárkiével összekeverjem őket. - Üdv itthon, Oliver! - Szólaltam meg, amikor már az ajtónál ácsoroghatott.
Az édes semmittevés. Bár talán túlzás mindez, hiszen nem vagyok olyan unatkozó típus, mint egyesek. Van életem, van dolgom, feladatom.. csak nem gond, ha egyelőre lemaradok egy kicsit. Nem hajt a tatár. Elena és drága családja itt lesz még három hét múlva is. Ha nem, akkor hiba csúszott a számításaimba, ennyi az egész. Felemeltem a telefonomat, mely üzenetet jelzett, és úgy ültem fel az ágyon, mintha valami felrobbant volna a hátam alatt. - Mi a pokol..? - kérdeztem magamtól megdöbbenve. Klaus engem.. keres? Tényleg kifordult a világ magából. Mit gondol, csak úgy odamegyek? Ez egy újabb csali lehet.. akár. De tudta, mivel érje el, hogy kíváncsi legyek.
A telefont pörgettem ujjaim között, miközben az ágyon fekve vártam. Hogy mit? Talán valami isteni jelet hogy még van értelme itt maradnom. Elenát már nem érdeklem, hisz arra sem méltat, hogy megpróbáljon megölni. Kétlem hogy ennyi idő alatt nem jött volna rá a módjára. Curtis gyereket majd megjutalmazom ezért. bár úgy rémlik hogy neki van oka bosszút állni rajtuk. Felálltam, s elvigyorodva húztam elő egy telefonszámot a zsebemből. Voltak besúgoim, méghozzá szép számmal. Mindent megtudok, amit akarok. " Légy fél óra múlva a régi kriptában.
Megkönnyebbülve vettem tudomásul hogy bárhol is legyen Curtis, most nem épp itt nyomorog, mert kikelnék magamból, ha a kiálhatatlan antiszociopata viselkedését és monológját kelllene hallgatnom. Miért nem jó neki az, ami van? Jó, pont én mondom.. de akkor is.. nem hülyeség ez?
Alig lépett be az ajtómon az a szemtelen varázsló, máris ecsetelni kezdte hogy mik a tervei. Mondhatni hogy ez remek. Már félig belebújtam az öltönyömbe és végignéztem magamon. Tetszetős, meg kell hagyni, ahhoz képest hogy köbö az ókorban volt rajtam utoljára. - Ugye rosszul értem hogy te most parancsokat osztogatsz nekem? Törődj a saját dolgoddal, boszorkány.Én is azt teszem.- - kaptam még fel a zakómat, majd még rákacsintva, ki is sétáltam a lakásból. Már idő van.
Alig léptem be az ajtón, máris ledobtam a táskámat, és Oliverre néztem. - Ajánlom, szedd össze magadat. Hamarosan kezdődik a bál. Ideje lenne feltűnnöd, ha már napokig rohadtál Tatia birtokán - néztem a szemeibe úgy, hogy lássa, komolyan beszélek. Nem volt túl nagy ismerettségünk, de egy ravasz vigyor már megjelent az arcomon, miközben előkapartam az ingemet. - Nos, a céljaink azt hiszem, ugyanazok. Tönkretenni Damon életét. Nekem is van rá okom, neked... meg kell a felesége - fintorodtam el. - Viszont a legfontosabb lenne, hogy... szenvedjen egy kicsit. Itasd meg Elenát a véreddel. Majd igézd meg, hogy ölje meg magát - néztem Oliver szemébe úgy, mintha valami próféciát mondtam ovlna neki.
Hosszú kihagyás után, rettentően furcsa volt visszatérnem ebbe a lakásba. Már az is megdöbbentett hogy nem adták ki senkinek és még be tudtam jönni a kulcsommal amit valami csoda folytán tényleg ott is hagytak ahová én tettem.
Besdétáltam, ledobtam magamat a kanapéra és elmerengve vártam hogy Curtis barátunk is befusson.
- Én tudom, hogy merre van. Legyen nyugodt.. a lányom hamarosan magához fog térni, ha az a férfi tudja, mit tett Oliver, vagy mi történhetett. - sugalltam feléje biztatóan, majd amint felállt, kiléptünk az ajtón. - Én elvezetem oda, csak jöjjön. - vezettem ki a hotelból is.
Türelmetlenül doboltam egy komódon, miközben Miranda ki tudja hol járt... aztán mikor megszólalt nagyot ugrottam a hirtelen ijedtségtől, és a döbbenettől is. - Tatia? - kérdeztem. - Tatia birtokán? Öhm... nem tudom merre lakik - ismertem el. - De ha tud utat mutatni, azonnal induljunk! Bár ha Klaus megtudja, hogy Ben Tatiánál van, sokat egyikük életéért sem adnék - morogtam, már csak amolyan mellékes megjegyzésként. - Induljunk! Minden perc drága!
Lehunytam a szemeimet, és nem válaszoltam neki ugyan, de a lelkem fele jóformán itt maradt. Közben rákoncentráltam egy másik helyre. Pontosabban személyre. Kell ő nekünk, mindennél jobban kell! Még ha nem is kedvelik egymást. A szemeim előtt változtak a képek, és végül egy pincén állapodott meg a tekintetem. - Tudom, hol van. A lányom.. a lányom eredeti hasonmásánál. - adtam választ Damon kérdésére. - Tatia... ha jól tudom.
- Én nem adom fel! - kiáltottam. - Ha kell a világ végére is elmegyek utána! Nem érdekel, hová jutok, de meg akarom őt találni! Ha ez egy varázslat... akkor neki tudnia kell! Feltéve persze, ha nem téves nyomon járunk. Lehet Oliver... vagy Benjamin merev részegen ideírt pár betűt - sóhajtottam. - Képes rá? Meg tudja nézni, merre lehet Ben? Ha igen, tegye meg, kérem. Gyorsan!
Nem hallottam még arról a férfiról, akit említett, de a tekintetét nézve nem voltak valami jó viszonyban. Élvezetes lesz még ez, azt hiszem. De itt nem adhatjuk fel. Ha már idáig eljutottunk, hát mennünk kell tovább. Hisz Elenáról van szó. A lányomról. - Akkor maga szerint itt fel kellene adnunk? Mr Salvatore, ha nem keressük meg ezt a férfit, akkor Elena meghal. Végérvényesen. A városban van, ebben biztos vagyok. Ha akarja, utánanézek, hogy merre van.
Engedelmesen az első oldalra lapoztam. - Benjamin Lockwood tulajdona - olvastam fel csodálkozóan. - Ezt nem értem. Mit keres annak a bolhás korcsnak a naplója Olivernél? - értetlenkedtem. - Akkor most mi legyen? Keressük meg Lockwoodot? Azt sem tudom, a városban van-e még egyáltalán! Mellesleg, tekintve kettőnk közel sem baráti viszonyát, nem fog segíteni. A képembe röhög, és ennyi - vágtam le dühösen a könyvecskét.
Kezdőlap
|
