kol & daisy

i'm pregnant and you're the father

Már így is túlságosan sok mindent kértem tőle. Igazából segített nekem pedig nem volt kötelessége. Fogalmam nincs arról, hogy mégis miért tette ezt, vagy mi vezérelte, de engem most egyetlen cél vezérel. Hogy közöljem vele, hogy ő az apja a gyerekemnek. A gyerekünknek. Ez annyira furcsa. Mindig is vad lélek voltam, de odafigyeltem magamra és arra, hogy sose kerüljek ilyen helyzetbe. De, ha egyszer ilyen helyzetbe kerültem, akkor biztos voltam benne, hogy nem lennék képes a kiutat választani. Egyrészt mert megrémített, másrészt pedig bármennyire is lettem volna fiatal nem az én döntésem lett volna, hogy egy gyermek meghaljon. Lehet, hogy csak egy aprócska kis magról beszélünk, ami szinte még nem is mondhatni emberinek, hiszen semmi nem emlékezteti arra, de mégis ember volt. Egy élet. Hiszen kik vagyunk mi, hogy meghatározzuk, mikortól számít már valaki embernek? Kegyetlenség az egyszer biztos. Én pedig sosem lettem volna képes arra, hogy meglépjem. Ha egyedül kell végigcsinálnom megteszem, de joga van, hogy tudjon róla.
- Olyan komolyan mondom, amennyire csak lehet. - Nagyot nyeltem, mert féltem, hogy teljesen kifordul majd önmagából mégis csak egy temperamentumos vámpírról beszéltünk. Akármennyire szerettem volna azt mondani, hogy az, hogy valaki vámpír, vagy vérfarkas semmit nem változtat a helyzeten, de már én magam is érzékeltem önmagamon a változásokat, amelyek egyáltalán nem nyerték el a tetszésemet. Nehezebben uralkodom magamon, ami talán az állatias lényemnek köszönhetek, vagy egyszerűen csak a terhességemnek. Magam sem tudom.
- Lehet, hogy nem éppen a legjobb pillanatomban találkoztunk, de nem szoktam otthon felejteni az agyamat minden egyes alkalommal. Te voltál az egyetlen. De, ha nem hiszel nekem az sem számít. Csak gondoltam jogod van tudni róla. - Nem kell nekem, hogy akkor hiszem el, ha az én gyerekem, ha csináltatsz egy DNS tesztet vagy valami. Nekem erre egyáltalán nincs szükségem. Csak könnyíteni akartam a terhet a lelkemen azzal, hogy elmondtam az igazat. Ha ő nem kér belőle az már egyáltalán nem az én bajom. Nem nekem kell vele foglalkoznom.
- Veled voltam egyedül. Csak veled. Más nem lehet az apja. De mondom. Nem várok el tőled semmit. Csak azt akartam, hogy tudd. - Épp eleget segített már nekem. Nem fogok egy gyereket a nyakába varrni, amit nem akar. Annak sosincs jó vége. Ha valaki nem akar szülő lenni azt igazán a gyerek sínyli meg.

Valamiért úgy éreztem, hogy ehhez a beszélgetéshez kelleni fog némi segítő, ami nem más mint az általam választott ital. Persze, előrelátó nem vagyok és még csak kitalálni sem tudom, mi ez a váratlan feltűnés, holott már kezdtem azt hinni, hogy teljesen elnyelte őt a föld. Nem igazán mutattunk ki egymás felé semmiféle mélyebb érzelmeket, sőt, semmilyent. Nem lett volna oka újra visszajönni, azonban valami akkor is csak nyomaszt. Komolyan, zavar talán a jelenléte?
Hagyom, hogy leüljön mellém. Sőt, még arrább is húzódom a kényelem érdekében. Azonban már az arca is bőven árulkodik, hogy valami nincs rendjén. Nem tartok attól, hogy esetleg vele lenne baj, vagy egyszerűen csak rosszban sántikál, nos... kit érdekel. Felnőtt nő, bizonyára egyedül is képes megoldani a mindennapos problémákat és remélhetőleg én nem kellek majd ahhoz.
Íriszeit kutattam, amikor is hirtelen valami váratlan mondat kitör belőle. Kedvem lett volna visszakérdezni, hogy mégis jól hallottam -e, talán csak a bennem lappangó félelem generált a mondatából valami egészen mást, de be kellett vallanom, hogy egyáltalán nem értettem félre.
- Ezt ugye te sem gondoltad komolyan? - Megrázom a fejemet egy érthetetlen vigyor keretében, és azzal a lendülettel álltam fel a kanapétól, hogy még véletlenül se kelljen a közelébe lennem annyira. Félő, hogy az ilyen ostoba kitalációért még kedvem támadna kioltani azt a parányi kis életét. Vannak elvetemült nők, akik a hatalom érdekében képesek bármit kitalálni, hogy aztán valamit elérjenek. Ő azonban mit szeretne ezzel?  És mi van akkor, ha valóban igazat mond? Nem, képtelenség!
- Ugyan már. A vámpírok nem tudnak nemze...- A kételkedő vigyorom egyszeriben lefagy, s zavartan túrok aztán a hajamba. A szívem szűkülő nyakamban lüktetett. Az egész lényemet elöntötte valami, ami elkezd belülről marni.
Boszorkány vagyok, nem vámpír. Illetve a két faj keveréke amit az idő múlásával sikerült megoldanom, csakhogy hatásosabban tegyem lapátra a fivéreimet. Kevés ilyen lény van, és mivel hasonló a hibridhez, nos... miért ne szaporodhatna ezen faj?
- Kétlem, hogy mostanában én voltam az egyedüli kuncsaftod. - Vágom oda kissé hisztérikusan. Az utóbbi egy évezredben valóságosan tömve volt a hálóm nőkkel, és egyik sem jött azzal, hogy terhes tőlem. Legtöbbjük talán azért, mert elfogyasztottam őket szex után, nos, megesik. Még a végén úgy járok, mint a korcs fivérem.
Leültem az asztal sarkára gyengén. Hátat fordítottam továbbra is neki, nem tudtam a szemeibe nézni. Nem tudtam megszólalni már, ugyanis most tudatosult bennem ténylegesen, hogy miért ne lehetnék én a gyerek apja? Daisy nem akarhat tőlem semmit sem, ami az ő érdekét szolgálja. Tudja jól, hogy egy percig se haboznék ha megakarnám őt ölni, márpedig az életét nem sodorná veszélybe.
- Biztos vagy benne?

kol & daisy

i'm pregnant and you're the father

Nem tudtam, hogy miképpen kellene közölnöm vele a dolgot, de abban biztos voltam, hogyha továbbra is itt fog állni előttem jóformán meztelenül, akkor nem leszek képes tisztán gondolkodni. Kifejezetten örültem, amikor végre eltakarta magát, nem mintha nem láttam volna már kevesebb anyagban is, de tisztább volt így a fejem, hogy nem jelentek meg előttem arról a bizonyos éjszakáról emlékképek. Hiba volt, de mégsem. A fejemben ezerszer végigfuttattam, hogy mégis miképpen kellene közölnöm vele a dolgokat, de egyik sem tűnt a legjobb megoldásnak. Talán bennem volt a félelem, hogy nem hinne nekem. Miért is tenné? Az első adandó alkalommal lefeküdtem vele és az sem mentség, hogy ki voltam ütve. De meg kell győznöm valahogy az igazamról, mert nem vagyok képes mindezt magamban tartani. Vámpíroknál lehet DNS tesztet csinálni? Mert, ha az kell én komolyan mondom megteszem.
Ahogy követem alakját látom, hogy kitölt két pohárba whisky-t, de azt hiszem csak feleslegesen koszolta be a másikat, mert bátorításként szívesen felhajtanám az egyiket én is, de a baba miatt nem lehet. Meg valahogy már a levegőben terjedő jellegzetes illatától, mintha hányingerem lenne.
Ahogy megpaskolja maga mellett a helyet az izzadó tenyeremet a ruhámba törlöm és odasétálok, majd helyet foglalok mellette. A szavak egyszerűen nem akarnak előtörni belőlem, de még csak rá se nézek a whisky-s pohárra. Nem. Ezt végig kell csinálnom. Felelősségteljes felnőttként kell viselkednem még akkor is, ha nehezemre esik.
Szavai csak távoli visszhangként jutnak el hozzám. Látom, ahogy mozognak ajkai és valamennyire értem is, hogy miről beszél, de egyszerűen nem tudom összerakni a képet. Az egész olyan homályos, hogy mindjárt elájulok.
- TERHES VAGYOK! - Olyan hangosan mondom ki, hogy még én magam is meglepődök, de a hangomba kapaszkodva térek vissza a valóságba és igyekszem megkapaszkodni a kanapé háttámlájában, hogy ne szédüljek le most azonnal. - Szóval.. Igen.. Terhes vagyok tőled Kol. Apa leszel. - Azt hiszem nem sok választási lehetőséget adok neki, mert eszem ágában nincs elvetetni a kicsiket, ha akarja őt ha nem. Bennem él és én nem fogom elengedni csak azért, mert nem áll készen rá, vagy hülyeségnek tartja. Avagy nem hiszi el, hogy az övé. Ennyit megérdemel, hogy tudja. Ha pedig úgy dönt nem kér belőle, hát megértem. Nekem csak ki kellett adnom magamból. De remélni tudom, hogy nem dob ki innen, mint valami hazug libát.  

előzmény Váratlan vendég. Épp úgy, ahogy az életemben is. Váratlan volt, ugyanakkor semmitérő. Alig ismerem a lányt, ráadásul még azok után is idejön.... nem is tudom még elképzelni sem, hogy mit akarhat. Végül is megadtam neki a kárpótlást, akár a csillagos eget is lehoztam volna neki ha azt kérte volna. Nos, mit szeretne még tőlem? Újabb kárpótlások halmazát? Az a helyzet, hogy sokáig én sem lehetek szeretetszolgálat, bármennyire is titkon a szívem akárcsak egy ártatlan bárányé, nos, nem érzem úgy, hogy kötelességem lenne megint csak elhalmozni őt. Ami megtörtént, tudtommal nem csak én élveztem egyedül. Különben nem hagyta volna.
Viccet félretérve; egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki semmiségért jött volna. Egy pillanatra a szívem is abbahagyta a dobogást a helyén, mintha valami rosszat éreznék előre. Miért jött?(..) Egy fekete farmernadrágot segítettem magamra, s háttal állva neki csak némán csatoltam be az övemet. Aztán a kanapé karján pihenő V vágású, szürkés ingemet lekapom onnét és azt is nemes egyszerűséggel segítem magamra. Nem szándékoztam előtte így megjelenni, azonban nem az én hibám, hogy ilyen órákban törte rám az ajtót morcis arculattal. Azt hiszem, hogy a mai világban talán luxus előre szólni, ha megérkezik. Miért is nem lepődöm meg?
Egy szót sem szóltam. Nem tudtam. Különben sem beszéltem feleslegesen, és úgy érzem, hogy nem érnék el vele semmit sem ha kórosan kérdezősködnék az ittlétével kapcsolatban. Én beengedtem, szívesen látom őt a vendégemül. De csak is azért, hogy végre kinyögje mit akar.
A nappali elején volt egy üvegvitrin, amihez odasétáltam, s kinyitva azt tanakodni kezdtem a sok üveg között magam előtt. Mivel az alkoholt akkor sem utasította el, miért utasítaná el most? Különben sem tűnik idillnek, az alkohol meg különben is lazítja az embert.
Közel százéves whisky akadt a kezem ügyében, amit amúgy még fel sem bontottam. Szóval örülhet, mert vagyok annyira kedves, hogy nem az egyik legihatatlanabb löttyel fogom megkínálni. Pedig vagyok annyira gonosz, hogy megtenném.
- Nem tűnsz túl nyugodtnak. - Hosszas hallgatás után szóra bírom a szám. Mindeközben két pohárba töltöttem magunknak, és kényelmesen foglaltam helyet a kanapén, s azt követően megpaskoltam magam mellett a helyet, hogy ha gondolja akár le is ülhet. Az egyik poharat magamhoz vettem, és nem habozva egy könnyed, talán kiéhezett lendítéssel csúsztattam le a torkomon a maró italt. - Csak nem volt rossz ötlet boszorkányt kreálnom belőled? Megesik, hogy itt a városban újjászületik a boszorkányvadászat. Fogadd el, kedvesem. - Ironikus mosoly feszült ki a képemre, ahogy ráemeltem mélybarna íriszeimet. Egyébként valóban előfordul, ha néha megtalálnak egy ügyetlen boszorkányt és egyszerűen csak kilógatják a mocsárban a bűzlő kutyák közé. A boszorkányok erősek. Ugyanakkor ha valóban veszélyben van, nem lennék rest megóvni őt. Miért is hagynám, hogy bántsák őt? Valamilyen szinten kötődöm hozzá.

≫ family isn't always blood

Úgy tartották egykoron, hogy a felmenők bűneit egyszer a gyermekek fizetik meg és talán most jött el ennek a tartozásnak a megfizetése. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen bűnt követhettem el azért, hogy gyilkossá válljak. Nem én voltam azokban a pillanatokban, mintha csak egy üvegfal mögül szemléltem volna a világot és valaki dróton rángatott volna, elmémet megmérgezte volna téves gondolatokkal, amiket valójában nem is hallottam. Egyszerűen csak nem értettem, hogy miért történik ez velem. Eleinte nem is tudtam, hogy én vagyok, majd az akaraterőm idővel felébresztett, de sose időbe, ahogyan ma se. Ma megint meghalt egy fiatal lány, meg talán még többen. Idővel minden gyilkos megbékél a tetteivel, de én képtelen voltam rá. Nem tudtam elfogadni azt, hogy ismeretlenek életére török és az okot nem ismerem, pedig biztosan van. Mintha csak az, aki olyankor irányít, az akarna ezeken az embereken bosszút állni.
Éreztem, hogy idővel gyengülök, hogy nem fogom bírni. Mintha csak valaki ismét felszínre akarna törni, mintha csak el akarná lopni az akaratomat, hogy olyat tegyen, amivel még több fájdalmat okozhat. Idővel pedig könnyedén adta meg védtelen és gyenge testem a küzdelemnek, míg végül már nem csak menni nem bírtam teljesen, hanem a képszakadás is bekövetkezett. Nem akartam tovább küzdeni, mintha hirtelen nem láttam volna semmilyen fényt, kiutat ebből és még inkább rosszabb volt, hogy most már a „testvéremet” is belerángattam a dologba.
Az idő megszűnt létezni és egy ismerős réten találtam magam. Jól ismertem ezt a helyet, hiszen egykoron itt éltünk a testvéremmel, apánk… Nos, ő néha volt, néha nem, de sose volt valódi. Édesanyánk életének köszönhetően idővel mi kerültünk volna a képben, de sose engedtem, hogy a testemet bármelyik férfi kihasználja. Egyszerűen képtelen lettem volna rá, még akkor se, ha emiatt mihaszna és más szebbnél szebb jelzőkkel illetett édesanyám. De most ott minden békés volt. Gyerekek voltunk még, a mosoly könnyedén szökött az arcomra, de aztán valami nedveset éreztem és riadtam rezdültem össze, de a szemeim továbbra se engedelmeskedtek…. nem bírtam kinyitni.
A csend könnyedén telepedett rám, ahogyan a sötétség ölelt körbe. Hiába futottam, hiába kerestem többé nem leltem azt a békét, amit egy korábbi álomkép szolgált, mintha csak utoljára meg akarta volna magát mutatni, hogy utána örökre eltűnjön, ahogyan a testvéremhez köthető összes emlék, de egy sose tűnt el… Már kezdett bekúszni a legborzalmasabb kép, ami még hozzákötött, de aztán hirtelen meghallom a nevemet.
Szemeim lassan nyílnak ki, a szobában lévő fények elvakítottak eleinte, így kisebb időre volt szükségem, mire sikerült megszoknom világosságot. Kíváncsian pillantottam körbe, majd riadtam ültem fel, amikor is megláttam Kol-t.
- Hol vagyok? – csak ennyi csúszott ki ajkaim között kissé remegve, majd vöröslő tincseimbe túrtam. – Mi történt? – mintha csak attól tartottam volna, hogy amíg kiütve feküdtem addig is bántottam valamit. Ezernyi kérdés özönlött elmémbe, de még se bírtam őket szavakba önteni, kimondani, mintha csak attól félnék, hogy ez se a valóság és valakinek az ügyes trükkje, semmi több.



©

Elijah az erkölcsös, Nik a nagy, csúnya király, Rebekah a kis barbie baba, nem beszélve aztán még a kis Mikaelson porontyról akkor még. A testvéreim szemében csak egy jó nagy görcs vagyok. Kéne vagy százszor ennyi ujj számomra mint ami van, hogy megtudjam számlálni minden egyes hibámat, amiket nyilván nem fogok elismerni. Elijah volt mindvégig az, aki hozzám csapta az összes botlásaimat mint egy üres tejes zacskót, de azt soha nem hordozta figyelmén egyszer sem, hogy amikor emberek voltunk, mennyire másabbak voltunk. Azt állítja, hogy nem mi vagyunk a hibásak a tettünkért, hanem azok, akik ezzé tettek minket. Az a helyzet, hogy már pár éve táncol a lelkem a testemben, és láttam egyet s mást. Voltak vámpírok, akik sokkalta szentimentálisabbak voltak még az embereknél is. Akik küzdöttek az ellen, hogy még ne váljanak teljesen szörnyeteggé, akárcsak mi. Szinte minden vámpír belőlünk táplálkozik mint az élet nagy tanulságaiból, és valamelyik beleesik abba a körbe amibe mi, valamelyik pedig úgy él, mint azelőtt; emberként. Nem különösebben érdekelnek ezek a tények, mindössze ez csak egy igazolás arra, hogy csak is a saját életünk kovácsai lettünk. Elijah is követett el nem egy bűnt, de még is próbálkozik belemártózni abba, hogy ő igen is jó. Mindannyian tudjuk, hogy Elijah is épp akkora szörnyeteg, akárcsak én, vagy Klaus. Nincs kivétel, az a helyzet. Ezek a gondolatsorok sem érdekelnek, mindössze ez csak egy alá támaszték arra, hogy minden amit mondd ellentétes az igazzal. De mit is vártam többet?
Itt tartok egy lányt a karjaimban, aki különben ártatlan, még sem tehet arról, hogy ez történt vele. Mi ősök nem ilyen csapdába estünk, mint most ő. Talán sajnálatnak tűnik mindaz, amit most magamban élesztek, de ne ess bele a tévedésbe. Én nem tudok sajnálni senkit sem. Nem megy, bármennyire is szerettem volna. Kihűlt minden.
Még is foglalkozom vele, és nem hagytam őt magára most már másodszorra. Ellenkeznek gondolataim velem szemben, hiszen mindennek az ellentétét csinálom annak amit gondolok. Az eszem azt mondta, hogy ott kellett volna hagynom, hogy elfogadja Seraphina azt amivé lett, de a nem létező szívem pedig idáig vezetett, vele a karjaimban.
Üres gondolatokkal fektetem le őt a nappaliban lévő kanapéra, hogy még is csak kényelmesen legyen.
Pár pillanatig csak figyeltem őt, és tanakodtam magamban, hogy mivel tehetném magamat hasznossá, míg végül a fürdőszobából egy vizes ronggyal tértem vissza, és letérdelve mellé a földre, nos, elkezdtem letörölni a karjára és arcára rászáradt vérfoltokat. Egészen gyengéden húzom végig bőrén a langyos vízbe mártogatott rongyot, melyből néhány csepp víz kiszalad közben, annyira megszívta magát.
Időközben Bonnie ruhái közül kiszedtem néhányat, bár ígérem neki, hogy majd szerzek be helyettük másikat, de kénytelen vagyok most Seraphinat tiszta ruhával ellátni, hiszen szörnyen néz ki, bárhogyan is nézem.
Nagyjából sikerült kivakarnom őt a koszból és a vérből, de mindenképp ráférne egy kis zuhany, de az már nem az én térfelem. Még hagyom, hogy kipihenje magát, utána pedig majd beszélhetek róla arról, hogy még is miként legyen a továbbiakban. Kezdem úgy érezni, hogy elment az eszem, hogy a velem történtek után képes vagyok más gondjait magamon hordozni, de... igen, képes vagyok.
- Sera? - Szólalok meg hosszas hallgatás után, ám ez sem tűnt túl hangosnak. A hosszas hallgatásom végett a hangszálaim kicsit ellustultak talán, s bár többet szinte mondani sem tudtam. Egyelőre semmi ötlet sem járt a fejemben, hogy miként tudnék a gondjára gyógyírt találni. De mindent megteszek azért, hogy ne kelljen így élnie. Mintha csak magamat látnám. Egy megtört, zavarodott lelket.

©