Kol && Kaleb

Nem egyszerű bízni valakiben, aki néhány órával ezelőtt még egy cella túloldaláról nézett le rám. Valami mégis azt súgja, Kolban tényleg megbízhatok, és nem fog visszaélni az ígéretével. James biztosan a homlokát csapkodná a naivitásom láttán, de hát ő most nincs itt, nekem egyedül kell meghoznom a saját életemre vonatkozó döntéseimet - meg a saját vérállományomra vonatkozót is. Ahogy egyre inkább közeledik a pillanat, meg a szemfogai is a nyakamhoz, egyre inkább megkérdőjeleződik bennem, jó ötlet volt-e ez az egész egyáltalán.
- Ööö, nem tudom, még sosem próbáltam... Mármint, a csapolást, nem a szexet... - teszem hozzá sietve, és igyekszem nem feltenni a főnyereményt érő kérdést: akkor mi most olyan, mintha szexelnénk? Nem akarok előítéletes lenni meg semmi, de kicsit gyors ez a tempó... Viszont úgy döntöttem, hogy bízom benne, ezért nem akadékoskodom.
- Persze, tudom, csak... Jobb biztosra menni. Á, felejtsd el - legyintek végül. Kol különleges, mármint fajilag, így hát érthető, hogy összezavarodtam egy kicsit. Talán már feltűnt neki, de szeretem túlstresszelni a dolgokat.
- Élvezni? - Erre az egy szóra felkapom a fejem és a tekintetét kezdem el kutatni. Mondhatta volna, hogy nem fog fájni, hogy jó lesz, hogy gyorsan túlleszünk rajta... Miért kellett pont azt közölnie, hogy élvezni fogom? Nem baj, ha nem élvezem, hiszen ez róla szól, hogy ő élvezze, vagy mi... Ah, bakker, teljesen zavarba hoz! Azt se tudom, hova nézzek, de rá nem merek, mert tiszta vörös a fejem a kétértelmű megjegyzésétől. Aztán mire túltenném magam a dolgon, máris a falhoz szorít. Halk, meglepett szusszanás tör fel belőlem, ahogy egész testében hozzám simul. Hé, haver, túl közel vagy..., mondanám, de képtelen vagyok megszólalni, és az arcom is csak jobban ég. Az biztos, hogy észre sem fogom így venni, ha megharap, ugyanis sokkal jobban lekötnek... nos... Más dolgok. Mint például a mellkasa az enyémen, vagy az irtó kemény hasfala, vagy... Oh, ne már!
Érzem a leheletét a nyakamon, és a szívem őrülten dübörögni kezd. Ez a legrosszabb, amikor tudom, hogy pillanatok választanak el a fájdalomtól, és mégsem tudom, pontosan mikor érzem meg azt a semmihez nem hasonlítható, csípő, égető fáj--- Au! Ouch, oké, erre nem készültem még fel! A szemfoga áttépi a húsomat és egyenesen a vénámba hatol, amitől egy pillanatra az egész testem görcsösen megmerevedik. Szaggatott nyögés, enyhén fájdalmas morajlás tör fel a torkomból, aztán ahogy a testem túllépett a sokkon, kezem máris a vállába mar, tíz körömmel markolom fel, megkapaszkodom benne. Nem tudom eldönteni, hogy eltoljam-e, ezért csak közelebb húzom, jobban magamra. Hátam egészen a falnak vetem és behunyt szemmel tűröm, hogy igyon.
Úgy fél perc után enyhül a fájdalom és kezd egész kellemessé válni a különös zsibbadás, melyet nem csak a nyakamban, hanem a testem többi pontján is érzek. A lábam megszalad alólam, de nem esek el, olyan szorosan tart, hogy nem is tudnék. Átfogom a hátát és felmarkolom a derekán a ruháját, vadul kapaszkodom bele, térdem a combjai közé fúrva keresek benne, rajta támaszt. Érzem a közelségét, és egészen furcsán hat rám...
Óráknak tűnik az a pár perc, mire elszakad a nyakamtól. Ahogy eltávolodik, felé fordítom a fejem, így az arcunk zavaróan közel kerül. Látom a véremet, mely összekente az ajkait, és mégis furcsán bódultan bámulok rá, nem taszít a látvány, sőt, inkább vonz. A testem még mindig bizsereg, és ami a legfurább, szinte kívánom, hogy tovább igyon... Kérdezni akarok valamit, de nem jön ki hang a torkomon, a testem még sokkban van, így hát csak némán figyelem, hogyan ejt sebet a nyakán, és érzem, hogy a gyomrom nagyot bukfencezik az undortól.
- Fujj, nem fogom a nyakadat nyalogatni! - tiltakozom, amint végre a hangomra lelek. Túlságosan kába vagyok ahhoz, hogy feltűnjön, nem a vérivás ellen tiltakoztam, hanem annak módja ellen... Botladozva hagyom, hogy megfordítson. A térdeim harmatgyengék és reszketnek, fel kell markolnom Kol mellkasán a felsőt, meggyűrve azt, hogy talpon tudjak maradni. Lever a víz és egészen elsápadok, most érzem csak, hogy folyamatosan vesztem a vért, de a makacsságom még kitart néhány pillanatig, mire elszánom magam.
Egyáltalán nem ivott sokat belőlem, de a tudat, hogy ömlik belőlem a vér, illetve Kol vérének látványa kikészít. James halála óta irtózom a vértől, és érzem, hogy perceken belül vagy elájulok, vagy kidobom a taccsot. Próbálok erőt venni magamon, de a látásom már így is el-elmosódik és Kol hangja is eltompul. Egy vakmerő mozdulattal megragadom az állát és közelebb hajolok, mintha eltökéltem volna, hogy a saját véremet ízlelem meg, egyenesen az ajkáról. Tekintetem végigszalad az ívelt vonalakon, aztán erőtlenül oldalra fordítom a fejét, hogy a nyakához férjek. Nyelvem óvatosan, félve érinti csak a vöröslő csíkot, és ahogy megérzem a fémes ízt a számban, erőt veszek magamon, hogy lenyeljem. A gyomrom rögtön háborogni kezd.
- Na, jó volt? - érdeklődöm, de már alig vagyok magamnál. - Ha ez olyan, mint a szex, akkor most vetted el a szüzességemet... - motyogom, de a következő pillanatban a lefejelem a mellkasát, és ájultan összeomlok az orra előtt. A világ teljes sötétségbe borul, és az utolsó dolog, ami eszembe jut, hogy Kol vérének íze olyan, mint a sült csirke - vajon az én véremnek milyen íze lett volna, ha lenyaloma szájáról? Aztán megszűnik minden.

kaleb & kol

you and I and my dirty mind

Régóta vágyom már rá. Nem is tudom már pontosan, hogy mióta fogom vissza magamat, hogy még véletlenül se kóstoljak bele. A vámpírlétem eléggé kiszámíthatatlan és amióta aktiváltam magamban azt, nem vágyom másra csak az ő vérére.
- A lehető leggyengédebb leszek. Bízz bennem! - Kéjes pillantást vetve rá húzom őt magamhoz egészen közel, s mindkét tenyeremet derekán nyugtatom óvatosan. - Elárulom, hogy egyesek élvezik ha egy vámpír lecsapolja őket. Sokan úgy tartják, hogy épp olyan jó mint egy kiadós szex. Szerinted? - Csillan íriszeimben a pajkosság. Az én részemről igaz, elvégre a vérrel való táplálkozás teljesen kielégít. Ámbár ez nem biztos, hogy a partneremről is elmondható; persze rajta múlik, hogy mennyire engedi el magát olyan szinten, hogy ne érezzen fájdalmat. Csak élveznie kell. - Ha a harapástól átváltoznának, akkor az emberi faj egészen ritka számban menne. Hisz te is tudod, hogy miként is lesz egy emberből vérszívó, nem igaz? - Felvonom a szemöldökeimet kérdően, élen egy bestiális vigyorral a képemen. Elképzelni sem tudom, hogy honnan szed elő ennyi sületlenséget. Ó, csak nem a félelme?
- Élvezni fogod, ígérem. - Ohó, miről is beszélek? Hát persze, hogy a lecsapolást fogja élvezni, mi mást?
Egy utolsó pillantást vetettem arcára, mely nem volt más mint egy vágyakozó, kiéhezett tekintet. Testét finoman nyomom a mögötte lévő falnak, ezt követően pedig egészen hozzásimulok úgy, hogy tökéletesen érzem a ruhánkon keresztül egymás testét. Mindez nem a véletlen műve, elvégre amióta velem van, nos, nem teszek vele mást csak ördögi játszmákat űzök vele. Az érzéseivel játszok, a határait feszegetem épp úgy ahogy most is. Hisz mi szebb annál, ha ráadásul vevő is a játékaimra?
Erősen préseltem őt a falnak. Bal tenyeremet derekán hagytam pihenni, míg jobb tenyerem nyakán simított végig s aztán csak tarkójára siklik át egyszerűen.
Finoman hajolok közel nyakához és már csak egész kicsi választ el attól, hogy megízleljem vérét amire már ki tudja mióta éhezem. Valami mégis visszatart egy pillanatra, hisz tényleg nem szeretném ha fájna neki. Szeretném, ha élvezné.
Fülemben csengett lüktető vénája. Képtelen voltam arra, hogy megmozduljak. hanem csak arra, hogy a falnak nyomjam, hisz szükségem van a vérére, nem engedhetem el.
Ajkaimat finoman érintem a bőréhez, mely egy gyengéd csóknak tűnhetett, ámde mégsem az volt a részemről. Csak egy óvatos érintés, egy jel.
Belemélyesztettem megnyúlt szemfogaimat. Először vékony bőrét szakította át s végül süllyedt bele húsába; egyesen lüktető vénájába. Beleremegtem az érzésbe talán vele együtt. A feszültségtől még jobban a falhoz préseltem a közelségemmel miközben egyre mohóbban szívom belőle a vasas nedvet, mely sokkalta ízletesebbnek hatott a képzeltnél.  (...)  Abbahagytam alig két perc elteltével körülbelül. Számomra ez az idő nem tűnt annyinak, talán néhány másodpercnek. Nem ölhetem meg őt.
Még mindig a falnak nyomtam, egyáltalán nem eresztettem el őt. Élvezem a közelségét amit nem tudok megmagyarázni, hogy miért. Megnyugtat, sőt, mi több inkább felpezsdít.
- Semmi baj. Most te jössz. - Félrenyúltam a pultra magunk mellett egy kisebb késért, hogy azt nyakamhoz emeljem. Nem hagyhatom őt elvérezni, hisz ahogy ő megharaptam, nos, a vénás vérzés nem szűnik csak úgy meg. Látom a vérét lassan folyni ami egyelőre nem tűnik nagy mennyiségnek, ám hosszútávon nagyon is az.
Végighúztam nyakam mentén a kést hirtelen mozdulattal, mire aztán az eszközt egyszerűen dobom le a földre. Szelíd mosollyal nézek Kalebre, s helyet cserélve vele mostanra én érzem a fal felületét a hátamon.
Gyengéden vonom őt továbbra is magamhoz, hogy aztán ő is ugyanúgy táplálkozzon belőlem néhány cseppet. Attól majd meggyógyul.  

Kol && Kaleb

Jól van, na, nem tudok felülni egy konyhapultra, de azért nem kell úgy vigyorogni! Több heti cellában nyomorgás után neked sem menne ám! Duzzogva fogadtam el Kol segítségét, ugyanakkor amint elfoglaltam mellette a helyemet a pulton, máris újból idétlenül vigyorogtam. Kol mosolyában, már amikor nem akar másokat halálra rémíteni vele, van valami fura. Olyan, mintha egészen kivételes lenne és csak az adott embernek szólna. Mintha mindenkinek, akit kedvel - bármilyen rövid is a lista -, kifejlesztett volna egy külön mosolyt. Engem vajon kedvel? Életben hagyott. Még meg is ölelgetett. Azt mondta, haverok vagyunk és szüksége van rám. Jelent ez nála valamit? De komolyan, mit jelent?
Elakad a hangom. Igen, azt mondtam, örökre, de Kol szájából annyira másként hangzik az az egy szó, hogy képtelen vagyok felelni, csak tátogok őt bámulva. Aztán ahogy folytatja, kissé ellazultan bólintok. Igen, a sírig, így már sokkal jobban tetszik.
- Tudod, hogy értettem - felelem végül hanyag vállvonással, mert nem akarok magyarázkodni, sem újabb vitákba kezdeni a céljainkat és az életfelfogásunkat illetően. Felesleges lenne olyan hosszú távlatokban gondolkodni, mint az örökké. Bőven beérem a jelennel is, amíg itt van velem.
Megkondul a tessék, mondtam, hogy ez egy pszichopata! harang a fejemben, amikor elkezd a megcsonkításomról beszélni. Leesik az állam és rögtön az ujjaimhoz kapok, előre fájlalván. Most csak viccel... Ugye most csak viccel? EZ a mosoly most melyik mosoly??
- Sajátos oktatási módszer... - nyögöm félig nyüszítve az első dolgot, ami eszembe jut. Nem akarom, hogy betojinak tartson, pedig láthatja rajtam, mennyire a frászt hozta rám a vicce. Mert vicc, igaz? IGAZ?
Ahogy közelebb lép, mármint konkrétan bepofátlankodik az aurámba, zavartan hátrébb húzódom, és így sikeresen belefejelek a polcba. Halk szisszenéssel kapok a tarkómhoz, átdörgölöm párszor a sajgó területet, miközben arra próbálok összpontosítani, amit a nyakamról mond.
- Ouch... Öhm... Hát, az jó, gondolom. Mármint, a legtöbb filmen az ember nyakát csapolják le a vámpírok, gondolom, nem hiába. Biztos mondták a rendezőknek, hogy az igazi vámpírok is azt preferálják jobban. Vagy a rendező maga is vámpír volt. Lehet, hogy Draculát nem is színész alakította? Tudod, abban a legújabb feldolgozásban... Elég hihető a vér, már nem azért. - Össze-vissza zagyváltam, mint mindig, de hát az előbb az ujjam levágásáról beszélt, most meg hirtelen a térdemnek feszül a mellkasa, és egyáltalán nem tetszik az a kaján vigyor a képén. Nyugtalanná tesz.
A kérdését hallva azonban ráeszmélek, hogy ezt nem csak úgy a levegőbe jelentette ki, hanem konkrétan az én nyakamra vonatkozóan. Meg akar kóstolni. Szent ég, a nyakamba akar harapni! Ha annak idején az a poén-harapás a csuklómon annyira fájt, mekkorát visítanék vajon, ha a nyakamra tapadna?
- Azt mondtam, akkor, ha éhezel. A szemem láttára gurítottál le fene tudja, hány embernyi kaját... És őszintén, szerinted melyik józan ember akarná, hogy egy pasi a nyakát harapdálja? Mármint, biztos vagyok benne, hogy rengeteg lánynak tetszene az ajkad a nyakán, de én nem vagyok lány, és kissé más kontextusban vagyunk, és... A francba, jól van... - egészen elhalkulva suttogom csak a végét, ha nem elég szemfüles, talán meg sem hallja. Egy darabig némán bámulok rá, aztán aprót bólintok, hogy megerősítsem az előbbi elhatározásomat. Ki tud ellenállni azoknak a kiskutyaszemeknek? Én nem.
- Jól van, csináld. Öhm... Ne készítsünk ide elsősegélydobozt, vagy valamit? Tegyünk alám újságpapírt, vagy levegyem a felsőmet? Melyik oldalra kell döntenem a fejem? Nem harapsz bele mindkettőbe, ugye? Elölről szeretnéd vagy hátulról? Mármint... Fujj, nem nyalogatod előtte a nyakamat, ugye? Tudod, volt az a film..... Mindegy - beharapom az ajkam és kényszerítem magam, hogy ne fecsegjek többet. Nem tehetek róla, nem tudok nyugton maradni, és ez Kol hibája, meg az én idióta ötletemé. Nem is merek a szemébe nézni, az ölembe fektetett kezemet bámulom, az ujjaimat babrálva, a szívem pedig közben  legalább ezerkétszázzal ver. - Legyél nagyon-nagyon gyengéd, jó? De nagyon!
Ráemelem végül a tekintetem, de csak egy röpke pillanatra, aztán a térdemmel megkocogtatom a mellkasát, jelezve, húzódjon odébb. Leszállok a pultról és megkapaszkodom magam mögött a szélében.
- Várj, ettől ugye én nem változom át, meg semmi ilyesmi? - nyüszítem egészen halkan, a gondolattól rettegve.

- Cica?
Az ember fia azért felkapja rá a fejét, ha lecicázza valaki - megenged magának még egy gyanakvó, kissé talán rettegő pillantást is, aztán elkönyveli, hogy a másik őrült. Nos, Kol tényleg őrült volt a maga módján, épp ezért ez az ártatlan becézés szinte már elsiklott a fülem mellett. Vajon letépné tőből a karomat, ha én is becézgetni kezdeném?
Aztán persze a következő mondatával el is veszi a kedvem attól, hogy bókoljak neki. Sarokba szorít - már megint - a kérdésével, és érzem, nem jöhetek ki győztesen belőle semmiképp... Vagy azt mondom, hogy nincs rá szükségem, és menten ránk szakad a mennyezet a hazugságomtól, vagy beismerem, hogy szükségem van rá, akkor meg alattam nyílhatna meg a föld, hogy elsüllyedjek zavaromban. Így hát dacosan összepréselem az ajkam és nem felelek semmit - mely taktika remekül működik körülbelül húsz másodpercig.
- Nem - felelem végül tömören és röviden, mert hiszen képtelen lennék elhagyni. Megkedveltem és szeretném, ha elérné a céljait, ha nyugton élhetne legalább még ezer éven át, nem egy koporsóban sínylődve, sem pedig pusztán véren táplálkozva. Nem tudtam ugyan, pontosan mi a célja, de nem akartam magára hagyni, segíteni akartam benne. Így hát 1-0 megint a Mikaelson család javára, én pedig elkönyveltem az újabb vereségemet.
- Jól van, jól van. Azért bele ne halj a nagy szeretetbe - tolom el végül magamtól, mert elég kínos a konyhakövön lelkizni vele. Talán jobb is, hogy elkomolytalankodta az egészet, mert ha tényleg kiöntötte volna nekem a szívét, tuti ideolvadok. Így is olyan könnyen zavarba tud hozni... Odalépek inkább a pulthoz és nekiállok a süteménynek, mert még a tésztát is be kell keverni.
- Ha rászorulnál, adnék neked - Értetlen pillantást vetek rá, mert látszólag viccnek szánta a kijelentését, én meg nem értem, miért. De tényleg, fogva tartott hónapokig és egyszer nem jutott eszébe inni belőlem, pedig nem halnék bele, ha lecsapolna belőlem pár decit. Nem kéne mirelit csomagokon élnie... és igazából nekem sincs ellenemre. Rendszeresen adok vért a rászorulóknak, Kol meg a maga módján rászorul... Ha tiszteletben tartja az időt, míg regenerálódom, és nem nyiffant ki azzal, hogy szárazra szipolyoz, akkor tőlem aztán igyon belőlem. Az orra alá dugom a csuklómat. - Ha éhes vagy, szólj. Azért álmomban ne mássz rám, ha lehet, de ha megkérdezel, nem fogok nemet mondani.
Elhúztam tőle a kezem és folytattam az alapanyagok összekészítését. Felvertem egy tálba a tojásokat, közben beizzítottam a sütőt, hadd melegedjen. Fél füllel persze hallgattam Kolt.
- Hát, néha szeretném elfelejteni... - A fejemet csóválom. Persze nehéz megfeledkezni róla, hogy a testemben élt és ezáltal minden porcikámat ismeri, ha folyton emlékeztet rá... De talán idővel sikerül.
Nem, hiú ábránd, örökké emlékezni fogok rá.
- Pedig volt rá ezer éved, hogy illemet tanulj - elvigyorodva felpillantok rá bongyor tincseim alól, aztán folytatom a tojásfehérje kemény habbá verését. Nem igazán ráz meg Kol modora, bár tény, lehetne néha kevésbé csiszolatlan, kevésbé ironikus, gúnyos, cinikus, szarkasztikus, és sokkal inkább... hmm... kedves. De ő ilyen, és valamilyen furcsa oknál fogva sikerült ezt elfogadnom.
- Wow, köszi! - átveszem tőle mindkét cukrot és a tojáshoz keverem, aztán jöhet a többi alapanyag, végül a felvert fehérje. Hamar homogén masszává áll össze a tészta. Kicsit belassul a munkafolyamat, egyrészt mert Kol a pulton terpeszkedik mellettem, másrészt mert bökdös, harmadrészt meg arról beszél, hogy én hogyan fogok holtakat visszahozni a halálból. Amolyan "te nagyon hülye vagy" fejjel bámulok rá, mert oké, hogy értek a varázslatokhoz és forr az ereimben a mágia, de sosem játszottam a sötét oldallal. Kizárt, hogy képes lennék ilyen vagány, nagy volumenű dolgokra, és egyetlen pillantásommal igyekeztem Kol tudtára adni, hogy idióta ötletei vannak. Mégis, a magabiztossága elbizonytalanított, és egyetlen pillanatra belegondoltam, milyen lenne, ha tényleg sikerülne... Aztán már meg is adtam magam, ahogy megbökött, széles mosolyra görbült a szám és nagy, reménykedő szemekkel felpillantottam rá.
- Ha te tanítasz, biztosan menni fog - Bár a hangom még bizonytalanul csengett, de a mosolyom reménykedő volt. Kol, meg az összes ősi testvére olyan számomra, mintha modern terminátorok lennének - legyőzhetetlennek tűnnek, akik az istenek erejével dacolnak. Tehát ha K azt mondja, menni fog, akkor menni is fog, mert ha ő nem képes megtanítani rá, akkor senki. Ez az egy remekül ment - Kol istenítése. Nem kellett fontolóra vennem az ajánlatát, de azért megtettem.
- Vágjunk bele, K! - A kezemet nyújtottam neki, hogy megfogja vagy belecsapjon, vagy tegyen vele bármit, ami jól esik. Ha megfogta a kezem, egyetlen határozott mozdulattal közelebb rántottam magamhoz, ügyelve rá, hogy a pultról azért ne lökjem le. - De ne merészelj nekem meghalni! Érted? Halhatatlan vagy, Kol! Nem mehetsz el nálam előbb.
Komolyan gondoltam. Ha kell, a Pokolból is visszarángatom, de nem voltam hajlandó még egy barátomat eltemetni. Remélhetőleg, ha megtanítja nekem, hogyan hozhatom őt vissza, nem is lesz rá szükség, de szerettem volna, hogy értse, vigyáznia kell magára - miattam. Ha ezt megértette, akkor elengedtem a kezét és betettem a sütit a sütőbe végre.
- Örökké a démonom maradsz, Kol Mikaelson. Tőled még a sír sem ment meg - cinkos mosollyal felegyenesedtem a sütő mellől, és a pulthoz léptem. Fel akartam rá ülni, ahogy ő tette, de elsőre nem sikerült, csak harmadik próbálkozásra. Jól van, na, attól még, hogy nagymenőkkel lógsz, nem válik belőled is az egyetlen nap alatt...

Tulajdonképpen csak szerettem volna magamat abban a hitben ringatni, hogy Kaleb számomra csak egy pótboszorkány arra az esetre, ha valamiért én már nem fogok tudni mágiát használni. Elvégre teljesen biztos vagyok abban, hogy ebben az alakomban sokáig nem leszek, és lássuk be, hogy mindig is el kell egy személyre szabott boszorkány, aki úgymond szolgálja azt, akihez hű. A természetfelettieknél pedig különösen nagy szó a viszonzás, Kaleb pedig pontosan azt rója le nekem. Egyrészt megmentettem a haláltól, másrészt pedig megígértem neki, hogy én magam fogom Esther ígéretét teljesíteni, amit ő nem tett meg. Merthogy Kaleb sem volt ingyenes hús, hogy csak úgy felajánlja a testét egy halottnak. Brutálisan hangzik, de ez az igazság. Kaleb felajánlotta a testét egy halottnak csak azért, hogy ő maga is ígéretet teljesítsen. Akárhányszor belegondolok, szinte én magam is beleborzongok, hogy ő maga milyen bátor. Lássuk be, talán még én sem lennék arra képes, hogy puszta ábrándos ígéret miatt ajánljam fel egy halottnak a testem. Soha nem követnék el ilyent! Kaleb pedig megtette habozás nélkül. Ezért is bálványozom titkon annyira. Ezért is fontos nekem. Merthogy én nem csak, hogy a boszorkányomként akarom őt tudni, hanem mint a barátomként. Különben is szükségem rá. Nagyon. Tudom, hogy ilyen veszélyeknek kitéve én nem fogok sokáig életben maradni, és többé nem lesz Esther, aki visszahoz. Kaleb pedig megteheti. Még is javarészt nekem ő nem ezért kell. Csak kell, és kész.
- Úgy is mellettem maradsz, cica. - Kacsintottam rá újra, egy kisfiús arcvonással az élen.- Ennél szebben és precízebben nem tudtam volna megfogalmazni a valóságot. Különben meg úgy is tudod, hogy mit akarok, hiszen az imént diktáltad le nekem. Nem vagyok papagáj! - Nyugtattam őt, miszerint valóban úgy gondolom, ahogy ő próbálta volna azt a számba rágni. Merthogy valóban szükségem van rá, a társaságára. De én ezt miért vallanám be neki így szó szerint? Van abban valami muris? Neeem! Kicsit hadd egye a rössebb. Haha. (...)
- Különben meg azt ne mondd nekem, hogy annyira szenvednél. Van egy olyan érzésem, hogy a szükséglet kölcsönös. Képes lennél elhagyni? - Érintem meg tenyeremmel a mellkasom felületét, pontosan ott, ahol szurkos szívem is dobog. Arcom vonásai különben is elárulták az aggodalmat, de mindez persze csak a játék része. Nem vagyok képes arra, hogy érzelmeket produkáljak. Annál inkább arra, hogy imitáljam mindazt. - Hiszen számodra itt vagyok én. Nem hagynálak én sem magadra. - A pár hónap bőven elegendő volt nekem, arra, hogy kellően kiismerjem őt. Megláttam benne a kötődés szikráját, melyek minden egyes perccel egyre erősebbé válnak benne. Az a helyzet, hogy ez kölcsönös. A világért sem nem engedném el őt.
Élveztem, miközben gondosan törölgette le a vért arcom különböző pontjairól, s mindezt én csak elégedetten néztem végig. Számítottam arra, hogy a vérre nem fog különösebben jól reagálni, merthogy ő különben sem az a fajta, aki élvezetből szokott hozzá azon tényhez. Két különböző kor fiataljai találkoztak most össze. Más kor, más elvek. Más felfogás. Más élet.
- Pedig igazán értékelhetnéd, hogy nem téged csaptalak az asztalhoz. Kvázi, hogy nem te voltál a jelképes vértasakom. - Egy vigyor erejéig felvetettem az ötletet, kíváncsian várva Kaleb reakcióját erre az egészre. Az egész célja a hecc, korántsem rejlik benne igazság. Nem lennék képes arra, hogy bántsam. Akiket ha bántok, gyakran nem élik túl. S mint mondtam; szükségem van rá.
Végül is csak szelíd mosolyt vetek rá, mikor arcára tekintek, majdan pedig kidolgozott s feszes testére. Az a helyzet, hogy Kalebnek felesleges mutogatni magát. Pontosan jól tudom, hogy miféle adottságai vannak, és igazán nem panaszkodhat.
- Tudom, tudom.... -vágtam rá aztán vigyorogva továbbra is. - Előttem a tested nem igazán titok, elvégre benned éltem. Tán elfelejtetted? - Újabb sejtelmes kacsintást ejtek meg, merthogy volt rá alkalmam, hogy mindenét lássam. Huh, ez még a fejemben is félreérthető tényező.
- Hál' Isten én azt az időt kényelmesen végigfeküdtem. Igaz, hiányoltam magam mellől a popcornt és a kólát meg a 3d-s szemcsit, de aránylag élveztem. - Nyers irónia minden. - Merthogy beütött ezerkilencszáztizennégy, én pedig azonnal kerültem újra egy dobozba. Talán ennek az egésznek is köszönhetem a faragatlanságom, párdon. Nem igazán szoktam hozzá a társasághoz. - Többnyire. Merthogy nem igazán emlékszem arra, hogy még tizenéves koromban ennyire neveletlen lettem volna.  Csak eleven voltam. Voltam? Hah, most is!
- Ugyan már, engem nem kell komolyan venni! - További vigyorral az arcomon állok fel a székről, s lépek Kaleb mellé könnyeden a pultnál. Azzal a lendülettel aztán lehajolok, s kiveszek egy csomag cukrot, na meg vaníliás cukrot is egyaránt. - Ettől sokkal finomabb. - Tanácsoltam, mire aztán elébe toltam a két dolgot. - Tulajdonképpen neked nincs semmi dolgod. Csak egyetlen egy. - Kellően kiemelem. - Nem megerőltető, ugyanis megmutatom neked, ha majd arra kerül sor, hogy a barátod visszahozzuk. - ekkor hátat fordítottam a pultnak, majd izmaimat megfeszítve emeltem fel magamat oda, hogy a pultra ülhessek. - Csak tanuld meg azt, hogyan kell valakit visszahozni a halálból. Ennyi az egész. Nem nehéz. Megtanítalak mindenre, amire szükséged lehet. Nem utolsósorban azt, hogy megvédd magad. - Mutatóujjamat a vállába préseltem, ezzel némileg meglökve őt. - Megeshet, hogy újra meghalok. Ami nyilván nem lenne számomra kedvező, és valószínű, hogy Esther nem fog előteremni, hogy újra visszahozzon. De te itt vagy. - Pásztáztam komoly tekintettel őt, még is szelíden. - Ennyi lenne a fizetséged. Ha akarsz, utána elmehetsz. - Nyers, kézzelfogható manipuláció. Tudom, hogy nem fog elmenni utána sem. - Utána már nem leszek a démonod.

Habár nem töltöttem vele túl sok időt, de annyi még nekem is átjött, hogy Esther mestere volt a manipulációnak. Hiszen a fél tucat gyerekéből egy párnál elérte, hogy lemondjanak a vámpírléttel járó halhatatlanságról... arról nem beszélve, hogy boszorkány vagy sem, pár évszázaddal ezelőtt már el kellett volna távoznia végelgyengülésben. Az tény, hogy én is sikeresen kitoldottam az éveimet pár tízessel, de nem hiszem, hogy a végtelenségig képes lennék ezt űzni. Úgy nem, hogy a karma a végén ne csapjon istenesen pofán.
- Köszi. Asszem'...
Már kezdtem elfelejteni, Kol milyen üdítő társaság tud lenni. Nem csodálom, hogy a testvérei szerették olykor koporsóban tudni, bár szerintem senki sem érdemli meg, hogy évszázadokra egy dobozba zárják csak azért, mert kissé nehéz természet. Ahogy hallottam, a hibrid bátyjával nehezebb, őt mégsem döfte soha senki szíven azzal a mágikus tőrrel... Család! Szerencsésnek érzem magam mellettük, hogy én annak idején senkinek sem kellettem, aki a véremnek nevezhette volna magát... leszámítva Jamest, de ő már egy másik történet.
- "Szolgálok"? - felvont szemöldökkel fordultam oda hozzá. Nem tetszett a szóhasználat. Arról, hogy "szolgálom" őt, az jutott eszembe, hogy ágyba viszem a reggelit és kifényezem a cipőjét. Meg hogy elérhető közelségben leszek ahhoz, hogy bármikor a kettőnket összekötő, láthatatlan pórázon rángasson. Arról nem beszélve, hogy valakit "szolgálni" hosszú időt vetít előre - nagyon, nagyon hosszú időt, holott megbeszéltük, hogy nem szándékozom tovább nyújtani ezt a földi poklot, ahogy ő nevezte. Így hát igen, volt némi ellenérzésem a megfogalmazással kapcsolatban.
Kol persze sosem mulaszt el emlékeztetni, hogy valójában egy pszichopata. Nagyra nyílt szemekkel bámultam rá, lomhán pislogva, aztán teátrális sóhajjal, látványosan megforgattam a szemem. Nem értettem, miért nem akadok ki - kvázi megfenyegetett, és én ahelyett, hogy felvettem volna a nyúlcipőt és visszamásztam volna inkább a ketrecembe, csak álltam előtte mezítláb a konyhakövön, és durcásan forgattam a szemem.
- Tudod, meg lehet ezt úgy is fogalmazni, hogy kevésbé hangozz tőle elmebetegnek. Mondhatnád például - És itt vakmerőn közelebb léptem hozzá, mutatóujjammal határozottan megbökve a mellkasát -, hogy "Kaleb, szükségem van rád, szóval jó lenne, ha mellettem maradnál." Gyerünk, próbáld meg!
Hiába biztattam, sejtettem, hogy feleslegesen várnék Koltól többet. Nem fért össze az alaptermészetével az, hogy ne szemétkedjen, pedig velem még igazán nagyvonalúan és kedvesen bánt. Egyszerűen csak más, más világból, más korból jött, más az értékrendje, máshogy nevelték. Olyan különbözőek vagyunk, hogy az már megijeszt, de közben meg érzem, hogy a maga módján törődik velem, így nem tudok kiakadni. Pláne képtelen vagyok faképnél hagyni.
Nem mintha lett volna választási lehetőségem.
Döbbenettel vegyes undorral figyeltem, hogyan csapja ki elém a reggelijét. A vérszag elbódított, éreztem, hogy az omlett mocorogni kezd a gyomromban, az émelygés pedig a torkomat szorongatta, így inkább elfordultam és szemügyre vettem a muskátlit az ablakban. Tenyeremmel eltakartam a számat és megpróbáltam nem a cserépbe hányni, sem pedig a padlóra ájulni. Amint becuppantotta a tasak tartalmát, hátrasandítottam rá. Nem kaptam frászt az arcától, a maga módján még szexin is állt neki a megnyúlt szemfog, csak ne vér csöpögne róla... istenem, miért nem lehet málnaszörp?
- Van valami a... Maradt egy kis... - mutogattam az államon egy pontra az övét bámulva, aztán éreztem, hogy lever a víz és a reggelim bukfencet vet a gyomromban. A számra szorítottam a tenyeremet és a csaphoz botorkálva arcon spricceltem magam egy kevés vízzel. Ez máris segített az émelygésemen. A frufrumból csöpögött még a víz, ahogy Kolhoz léptem egy papírtörlővel, amit nem túl kedvesen a képébe nyomtam, letörölve a szájáról a félrement kortyokat.
- Mostantól soha többé nem kajálunk együtt. Komolyan - dünnyögtem a kezébe nyomva a papírtörlőt és a hűtőnek támaszkodtam mellette. Nem tudtam eldönteni, ki merjem-e nyitni vagy sem, ezért csak nekidőltem.
- Kösz a figyelmeztetést... Bedobhatnál valami mentolos cukorkát...
Másnak a hagyma miatt kell aggódnia, neki meg a vérszag miatt. Résnyire nyitottam a hűtő ajtaját, épp csak annyira, hogy fél szemmel bekukkanthassak felmérni a terepet. Csak hogy lássam, mivel kell szembesülnöm mostantól nap mint nap.
Égni kezdett a fülem a kacsintását látva. Durcásan bevágtam a hűtőt - direkt szórakozik velem?
- Szóval undorodsz az emberi kajától, a kávétól... de a sütit azt szereted - összegeztem hitetlenkedő fejcsóválással. Kol még annál is furább, mint elsőre hittem... Ennek ellenére újfent kinyitottam a hűtőt, hogy kivegyem belőle a tojást és a tejet. Igen, Kaleb, akit fogságba ejtett egy beképzelt, szadista ősi, most nekiáll sütit sütni, mert Kol azt szereti.
- Miiih? - Szempillantás alatt megpördültem a fenekemhez kapva. Áttapogattam, közben igyekeztem kitekert pózban hátralesni a vállam felett, hogy meggyőződhessek róla, igaza van-e, vagy csak ugrat. - Ne szívass, semmi baja a fenekemnek! Nem heverésztem egész nap, míg bezárva tartottál a cellában. Idenézz!
Felhúztam a pólómat, hogy eldicsekedjek neki feszes hasfalammal. Nem tartottam magam egy hiú embernek, de ha valamire, hát erre büszke voltam. Sosem hagytam el magam az elmúlt évtizedek folyamán, és ezek szerint Kol sem tudott maradandó kárt okozni, míg bennem volt. Azért a biztonság kedvéért jobb lesz, ha eljárok erősíteni.
- Hol a cukor? - érdeklődtem, miközben egyre több alapanyagot sorakoztattam fel a pulton. Meglepett, hogy emlékszem még bármilyen receptre. - A világháború alatt sokszor sütöttem. Az éhínség miatt nagy luxusnak számított az édesség, vagy akár a csokoládé, ezért mindig örültek, főleg a fronton.
A fakanállal a kezemben hátrafordultam Kolhoz. Foglalkoztatott egy kérdés, ami nem hagyott tovább nyugodni.
- Figyu, miféle tőrrel dugtak téged álomba a bratyóid? Szerinted tudnék neked készíteni olyat? Tudod, hogy megvédhesd magad. Ha már "szolgálnom" kell téged, az oké, de nem vagyok valami jó testőr... őszintén szólva egyáltalán nem vagyok testőrnek való. A végén még sírva fakadnék, ha bántanom kéne valakit, aki nekem támad...
Legalább az önértékelésem a helyén volt.

Ahogy elnézem, Kaleb valahol az unikornisok csudálatos világában szökdécselt a kis búrájában, és nem vitte túlzásba a figyelmet Esther beszéde közben. Ez éppen olyan, mint amikor nem olvassuk el a feltételeket meg az egyéb ilyen nyalánkságokat, hanem csak tovább görgetünk. Na igen. Ez esetben Kaleb mondjuk tökéletesen elfogadta az ajánlatot, na de "kisbetűkkel" ott volt, hogy rohadtul nem lesz teljesítve a kérése. Ez evidens, hogy az anyám nem fog senkinek sem szívességet tenni. Miért is tenné? Ezen szempontból különben meg is értem őt. Mi a fenének akarná visszahozni egy olyasvalaki haverját, aki utána úgy is kipurcan? Kaleb túl naiv. Én pedig túl együtt érző és vagyok annyira elviselhetetlen, hogy teljesítem azon kérést, amit különben a kutya se tenne meg. Tekintve, hogy Kalebnek látszólag gőze sincs arról, hogy mi az, amibe ő belecsöppent de úgy elegánsan. De legalább nekem jár a megtiszteltetés, hogy közöljem vele finoman a körülmény helyzetét. Azt hiszem, hogy kissé megemelkedett a vérnyomásom a kérdésétől, hogy még azt sem tudja, hogy mi vagyok. Ez elkeserítő!
Titkon viszont rendkívül örülök, hogy nem a rácsokon kívül kell figyelnem a képét. Merthogy már a végére kezdett bosszantani, hogy még megnyúzni sem lehet a rácsok végett. Akadályoztak. Pedig ha tudná, hogy gondolatban közben hányszor leszedtem már a fejét, jaj! A fiú rettentően elviselhetetlen volt addig, amíg oda be volt zárva. Belehalt volna, ha a száját le kellett volna tapasztani. Pedig megfordult az ördögi gondolat bennem, hogy  egy jóóó erőőőős fekete szigetelőszalaggal körbefonom azt a szép kis száját.  Egyrészt azért nem tettem, mert akkor az zavart volna, hogy nem beszél, másrészt meg... valaki meglátta volna úgy, azt hinné, hogy ő a szexrabszolgám. Pedig nem. Ő volt az én kis papagájom, akit csak akkor lehetett volna elnémítani, ha kitekertem volna a nyakát. Merthogy a papagájok mind mind mind nagy szófosók. Kaleb pedig pontosan ilyen.
- Tulajdonképpen azért is volt szerencsésebb igen-t felelni az anyám kérésére, merthogy ha ez másként lett volna, lehet, hogy te már nem élnél. Azt hiszed, hogy akkor elengedett volna téged vígan? - Kérdezem tőle egy hitetlenkedő vigyor kíséretével, merthogy ő még abba sem gondolt bele,  hogy mi lett volna, ha ő nemmel felel? - Kezdem úgy érezni, hogy annyira még nem vagy tisztában az anyám-béli boszorkányok szándékaival.  - Mellékeltem hozzá még az én kis korántsem szerény véleményemet iránta.    - De persze, nem hibáztatlak, elnézést! - Emelem magam elé két kezem, miközben két tenyeremet felé fordítom védekezés gyanánt csak úgy. - Majd úgy is szembesülsz azzal, hogy milyen is a földi pokol. - Léptem be vele együtt a házba újra.
Ez persze nem riogatás, mindössze csak felkészíteni óhajtom őt, ha ezentúl szorosabb kapcsolatot szeretne velem kialakítani. Merthogy nekem ő rá szükségem van, hiszen nem garancia, hogy én életben fogok maradni. Tervezek nem meghalni, úgyhogy Kaleb csak a legrosszabb esetekre van tartogatva. - Ahogy Esthernek, úgy nekem is vannak veled szándékaim. Én visszahozom a haverod, te pedig nekem szolgálsz. Konkrétan ennyi. - Nyersnek hangzik, de ki az a marha, aki kihagyná az én szerény lényem kiszolgálását? Ez persze nem abból áll, hogy valaki nyalja a talpam, szimplán csak egyéb mágia segítségét szolgálná a szerep. - Megtehetnéd azt is, hogy akkor átcsettegsz mást felkérni, hogy segítsen neked, de az a helyzet, hogy... - Megállok, s látszólag elgondolkozom a mondatom további részén, de valójában csak szeretném megkeresni az enyhébb kifejezést az általam szőtt következményre. - Hasonlómódon járnál, mintha Esthernek nemet mondanál. Csak mondom! - Rázom meg a fejemet s újra magam elé teszem tenyereim teljesen ártatlanul. Ez nagyon is messze van a fenyegetéstől, mert ha én fenyegetni szeretnék, az nem így nézne ki. Abban az esetben mondjuk Kaleb egyik karja hiányozna, jobbik esetben akár az egyik szeme. Körülbelül.   
Ezt követően már egy ideje az én kis hűtőmnél jártak a kezeim, és abban a pillanatban kicsaptam az asztalra egy vértasakot könnyeden. Aztán behajtottam a hűtő ajtaját, és azzal a lendülettel arcom eltorzult, és megnyúlt, hegyes szemfogaimat a zacskóba mélyesztettem. Talán ez volt a kérdésére a válaszom, hogy még is ki, avagy mi vagyok Én.
- Ohlala! - Bestiális vigyor keretébe engedem ki fogaim szorításából a szárazra csapolt vértasakot, s mély levegőt fújok ki magamból ezt követően. - Ez most jól esett. - Jelentettem ki, miközben még arcomról még mindig nem szivárgott el a vámpírra vonatkozó tulajdonságok. Erezett arc, éjsötét szem, hosszas szemfogak ééés véres száj. Tipikus.
- Különben meg kávét sem iszom. Néhány vámpír azonban követi azon szokást, de különösebben engem nem vonzz az emberek által fogyasztott cuccok. Ettől függetlenül érezd csak otthon magad! A hűtő alsó részét nyugodtan hagyd csak figyelmen kívül. - Mutattam egyet a hűtőre, majdan  helyet foglaltam a konyha asztalánál. - Ha szeretnél, most is lehetsz konyhatündér. Míg valamit sütögetsz, addig nyugodtan elmélkedhetünk  a jövőn. - Kacsintok rá újra sejtelmesen, hiszen tudom, hogy ő ettől majd megőrül! Remélhetőleg jó értelemben.
- Ja, és a sütit viszont szeretem, azt majd elfelejtettem! És ha már a testedről van szó, ki is használtam a lehetőséget. Ettem néhány sütit, úgyhogy ne lepődj meg, ha a feneked kicsit nagyobb lett. - Ennek örömére  a tekintetem átvándoroltak Kaleb hátsó felére, hogy megstíröljem.  

Nem bírtam sokáig enni ebből, ezért amint beleettem, azzal a mozdulattal toltam el magamtól, és zavartan a hajamba túrtam ezt követően. Kezdtem gyanítani, hogy miért undorodom az emberi ételtől és miért nem tudok aludni... olykor továbbra is csak vérre szomjazom. Látni akarom, ízlelni akarom, és csak azt akarom. Gyanítom ugyan, de továbbra is homály számomra, hogy miért. Nem tudom, de most nem is ez érdekel.
Amint tovább kattogtak volna a gondolataim, és csak stresszeltem volna magamat az egészen, abban a pillanatban végül felfedezek egy csinos hölgyet, aki mondhatni már, hogy egy kis ideje már velem van és él. Amint megláttam alakját, abban a pillanatban eloszlott minden bajom, sőt, még az éhségem is elszállt abban a pillanatban. Lélekben most körbeugráltam őt, de testileg csak tovább maradtam a fenekemen. Kihúztam a magam melletti széket, hogy ott foglaljon helyet, miközben egy szelíd mosollyal illettem őt végig.
- Koránkelő? - Vontam fel a szemöldökeimet kérdően, ám mosolyom még mindig a helyén volt - Meglehet. Pedig úgy maradtam volna még ott tovább melletted, de tartottam attól, hogy a forgolódásomtól felébresztettelek volna. Így végül kijöttem, addig is tudtál legalább te aludni. - Felemeltem ekkor a bal karomat magam elé, hogy az órámra tekinthessek, hogy pontosan mennyi idő is telt el az óta, hogy kinyitottam a szemeimet. Meglehetősen eltelt már néhány óra. A kevés alvás ellenére sem érzem magamat fáradtnak, sőt, egészen aktívan mozgok gondolatban és egyaránt testben is.
Mikor Bonnie a müzliről ejtett szót, hirtelen nagyot nyelek, és megrázom a fejemet alig láthatóan. Testtel együtt végül újra az asztal felé fordulok, majdan mély és nehézkes levegőt veszek magamhoz. Lehet, hogy hülyeség amit gondolok, de kétlem, hogy az lenne. Egyelőre most még nem szeretném őt sújtani a bajaimmal, hadd legyen legalább neki nyugodt reggele. Különben sem foglalkoztat most a magam dolgai kivételesen, lesz még bőven időm arra, hogy kínlódjak a problémákkal.
- Ez már a negyedik tányér, amit bedöntöttem. - Hangom dorombol, ám valójában mocskos módon hazudtam neki. Ez olyan hazugság, ami csak is az ő érdeke, hogy még is jobb, ha én ostorozom magam a gondokkal. Most jobb lesz, ha ő egyelőre csak abban él, hogy minden jó. Valójában nem... és mindez az én hibám. Mindaz, amit teszek, az én hibám. Érzem a közelgő vesztemet, de én még is haladok felé, mint egy fék nélküli vonat.
Mindeközben a közös gyűrűnkre tekintek, és halványan elmosolyodom. Hányszor megnyugtatott már, akárhányszor ránéztem. Pedig az is lehet, hogy egyszer ez nem fog rajt lenni az ujjamon, az övén pedig pláne. Annyi hazugságnak nézünk elébe, amit elkövetek, és én pedig nem akarok erről neki szólni. Mint mondjuk, hogy Elijaht készülök megkínozni, és az egyik Petrova vérét elsajátítani és megkínozni őt, vagy épp azt, hogy a boszorkány adottságaim mellé szeretném újra feléleszteni a vámpír ösztöneimet. Merthogy bennem van. Ott van, de nem aktívan. Ezért sem tudok rendesen aludni, és az emberi ételt sem tudom elfogadni úgy, mint mondjuk a vért, amire... olykor most is szomjazom. Még is kénytelen vagyok emberi ételen élni, különben egy röhejes éhenhalás lenne a halálom.
- Téged kerestek már a Mystic Falls-iak? Ha igen, remélem megmondtad nekik, hogy elraboltalak és most brutálisan szenvedsz. - Némileg elnevetem magamat, ugyanis pontosan jól tudom, hogy az ottaniak mit gondolnak rólam. Ledöbbennének, ha tudnák, hogy Bonnie valójában az én menedékem, az egyetlenem. És nem kínzom, nem bántom, bármennyire is azt hinnék. Nem. Már nem tudnám megtenni vele.
- Gyere ide, kérlek! - Ha evett, ha nem, nem érdekelt. Egyszerűen csak magamhoz vontam őt, mint egy szeretethiányos gyerek. Átölelem, és végül gyengéd, hosszas csókkal illetem őt, amire jobban vágyom és szomjazom, mint a vérre. Ki tudja, meddig érezhetem még ezt. Az ostobaságaim a vesztemet fogják okozni.

Még mindig alig tudtam megszokni azt, hogy itt vagyok. Nem csak a ház volt idegen, hanem a város is. Jól tudtam, hogy itt boszorkánynak lenni nem éppen egyszerű, de valahogy még se ez zavart leginkább, hanem az, hogy egyre inkább kezdtem ráébredni arra, hogy ez a hely olyan, mintha egy puskaporos hordón állnék. Lehet, hogy még ez is kevésbé érdekelt volna engem, ha nem kellene senkiért se aggódnom, de aggódom és ezen változtatni nem tudok. Ez magától jön és minden egyes pillanatban félek attól, hogy baja fog esni Kolnak. Tudom, hogy nem gyerek már és tud vigyázni magára, de ott van az a tény is, hogy már egyáltalán nem olyan sebezhetetlen, mint régen volt.
A ház gyönyörű volt, amit választott. Egyszerű, de mégis olyan volt, mintha csak azt akarná hirdetni, hogy igen is létezik még békesség ebben a városban. Az se kerülte el a figyelmemet, hogy semmi különlegesre nem lettem figyelmes, pedig a boszorkányok egész jól megérzik azt, ha természetfeletti van a közelben, de ilyenről szó se volt. Olyan volt, mintha ez a hely nem is sejtene semmit se abból a csatározásból, ami a városban zajlik. A szomszédok igazán kedvesek voltak, így semmi okom nem lehetett panaszra, mert igazán ki tett magáért Kol.
Érzem a napsugarak csábítgató simogatását, ahogyan az ablakon át beszűrődtek. Mosollyal az arcomon fordultam át, de amikor éreztem és láttam is, hogy nincs mellettem, akkor csak egy kisebb sóhaj hagyta el az ajkaimat. Nagyon reméltem, hogy nem megint valami tervet szövöget, vagy éppen az életét kockáztatja, mert kezdtem fontolgatni azt, hogy fenékbe fogom billenteni őt. Sietve rúgtam le magamról a takarót, hogy aztán az este folyamán lenyúlt pólójában indulja el megkeresni őt. Nem sok időbe telt, míg megleltem a konyhába, mire ajkaim ismét mosolyra húzódtak, ahogyan pedig közelebb értem hozzá nyomtam egy puszit az arcára.
- Jó reggelt koránkelő! – szólaltam meg boldogságtól sugárzó arccal, majd helyet foglaltam mellette.
- Hiányoltalak reggel! – pillantottam rá komolyan, miközben ismét felálltam, hogy szerezzek magamnak kávét. Lehet sokaknak jól indul a napja nélküle, de nekem nem. Szükségem volt a koffeinre. Végül pedig ismét helyet foglaltam bögrével a kezemben.
- Müzli? De rég ettem már ilyet, viszont úgy tűnik, neked nem igazán jön be, vagy tévednék? – kérdő tekintet pedig könnyedén dukált a szavaim mellé. Közben pedig megcsináltam a saját adagomat és egy pillanatra nagyi jutott eszembe. Legutóbb talán vele fogyasztottam el hasonló reggelit, amikor egyik reggel rohannom kellet. Hiányzik, nem is kicsit.