A magány szépen lassan felemészti a lelkemet és úgy érzem, hogy soha többé nem találok kiutat az engem körülvevő sötétségből. A lelkemet teljesen kifacsaródott. Itt van egy hatalmas világ, ahol én vagyok az egyedüli lélegző élőlény. Még egy kutya sincs sehol, egy árva lélek sem, ami megnyugvást sugározna a számomra. Érzem, hogy az utolsó reményforrásom, hogy hazajuthatok, hogy kiutat találhatok ebből az őrületből egyre inkább homályba vész. Nem látok lehetőséget arra, hogy bárki a segítségemre sietne, vagy előrébb juthatnék. Nyomorultnak érzem magam. Talán fel sem tűnik senkinek a hiányom. Biztos vagyok benne, hogy megvan a maguk gondja, de mi mindent meg ne adnék most azért, hogy legyen miért aggódnom. Hogy újra felém forduljanak segítséget kérve. Hozzám szólnának. Vagy bármi. Ha csak levelezhetnék, már akkor reményt látnék arra, hogy nem veszítem el a józan eszem. Minden egyes perccel egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy elveszítsem önmagam.
Ordítanék, de nem hallaná meg az ég világon senki sem. Egyedül vagyok és csak magamra számíthatok. Azt hittem, hogy képes lennék élvezni, ha bemegyek a boltba és a polcok tele vannak és a kedvemre válogathatok, de ez is mindössze csak a magányomra világít rá. Hosszú magányos hónapok voltak ezek és ilyenkor nem tehet róla az ember, ha azt hiszi, hogy mindenki elfeledkezett róla. Mégis mi más járhatna a fejemben? Semmi jele nincs annak, hogy keresnek, de honnan is tudhatnám? Egy végtelen börtönbe zártak, ahol még a napszak, az időjárás sem változik a kedvemért. Ugyanazt a napot élem át újra és újra, ezzel is erősítve bennem azt az érzetet, hogy nem haladunk előre. Egy cseppet sem. Talán örökre itt maradok. De az is lehet, hogy holnap önként vetek véget a szenvedésemnek. Magam sem tudom már.. Egyszerűen nem bírom.
Az, hogy a kamerával felveszem a vágyakozó, fájdalmas mondataimat egy kicsit a földön tart. Még reménykedek, hogy egyszer majd úgy tekintek erre az időszakra, amit könnyedén túléltem. Hogy majd úgy leszek vele, hogy mégis miért nyavalyogtam.. De ez még nem jött el. Addig pedig lelkesen nézek a pohár aljára és teljes önkívületbe iszom magam, majd pedig ledobom magam a kényelmes garnitúrára. Az egész világ forog velem együtt és, mintha egy pillanatra megpillanthatnám Damon-t aztán hirtelen kettő lesz belőle. Haha.. Talán nem kellett volna a kedvencét innom. Bár, ha már ideképzelem, akkor nagyon-nagy baj lehet velem.

Az egyetlen nőszemély, akit soha nem gondoltam volna korábban, hogy hiányolni fogok, az Bon-Bon. Igazából, a nemes felajánlkozásomnak, hogy egyedül én menjek vissza megmenteni a múltban ragadt hölgyeményt, Elenához is köze van. Kész idegroncsként viselkedik, amióta elveszítette a gyerekkori barátnőjét. Én meg, hát.. na jó, beismerem, hogy egy kicsit nekem is hiányzik Bonnie  hatalmas és idegesítő lepénylesője.
Nem volt könnyű az időutazás kivitelezése, kellett némi megfenyegetés is hozzá, plusz egy megoldás, amivel mindketten kijuthatunk utána, például Jo elrejtett varázsereje. Kicsit tartottam tőle, hogy mi lesz, ha valami balul fog elsűlni és ott örökkön örökké 1994-ben rekedek a tini boszival, de végül inkább legyintettem egyet, s nem gondoltam többet rá. Lesz, ami lesz, én elmegyek.
Majd néhány ijesztően hosszú perc után, a Salvatore házban találtam magamat.. ami történetesen ugyanúgy festett, mint a 21 évvel későbbi otthonom, annyi eltéréssel, hogy itt egy részeg boszorka fogadott. Innen jöttem rá, hogy jó helyre érkeztem. Akaratlanul is egy széles mosoly terült el az arcomon, ahogy a spicces leányzót figyeltem. Lehet, hogy már meg is őrült? Elkéstem volna?
- Ugye tisztában vagy vele, hogy az a készletem legértékesebb darabja, amit olyan sebesen töltesz magadba?! - Szólalok meg, némi szemrehányással a hangomban.  - Nem szép dolog megváltoztatni a jövőt. - folytatom, de a vigyorom egyre szélesebbé válik az arcomon. Fura, de most jövök rá igazán, hogy mennyire hiányzott.
- Na add ide azt az üveget - sétálok hozzá, majd elveszem tőle a bourbonos üveget és meghúzom. - Ha már megkezdted, egy kostoló igazán kijár a tulajdonosnak is - vonok vállat, miközben leülök melléje.

A lelkem ebben a pokoli világban olyan helyekre tévedett, ahová egynek sem kellene. Az öngyilkosság gondolata kering a fejemben, de nekem most nem kell amiatt gyötörnöm önmagam, hogy kit és mit hagynék magam mögött a fájdalom még nagyobb terhével, mert az egyetlen dolog, amivel a halálom megszakíthatná a kapcsolatot az a véget nem érő magány.
De a halállal megfertőzött gondolataim még csak egyfajta kezdetként szolgálnak az őrületemhez. Hiszen a képzeletem a szervezetemben és a kezemben pihenő alkohol tulajdonosát varázsolják elém. Összevonom a szemöldökömet és próbálok rájönni, hogy milyen ördögi célja van az elmémnek ezzel az egésszel, de valahogy nem tudok semmi jót meglátni benne. Damon és én sosem jöttünk ki jól. Az pedig, hogy az elmém vele ajándékoz meg elkeseredettségem pillanatában, hát meg kell mondanom, hogy elég gyenge húzás.
– Felháborító, hogy a képzeletem szüleménye jobb belátásra akar bírni az alkoholfogyasztási szokásom megszüntetésével. De itt az, aki kapja marja elv érvényesül. – Azt teszek, amit akarok. Ez az egyetlen jó oldala ennek a világnak. Idővel azonban ráébred az ember, hogy koránt sem olyan kellemes. Sőt, már-már unalmassá válik, ahogyan telnek-múlnak a napok. – Hééé. – Mordulok fel, amikor kiveszi a kezemből az üveget. – Tudtommal, ha valami csak a fejünkben létezik, akkor nem képes arra, hogy fizikailag megjelenjen, de akkor azt hiszem, ez azt jelenti, hogy már nagyon, de nagyon mélyre sikerül süllyednem. – Kínomban felnevetek, de szinte érzem a könnyeimet, ahogy előtérbe akarnák küzdeni magukat, de már ennek sem látom értelmét. A fájdalom, amivel nap, mint nap kénytelen vagyok szembenézni egy pillanatra ereszt. Ha pedig felcsillanna előttem a remény, hogy újra részese lehetek valaminek, amit egykoron imádtam, vagy éppenséggel utáltam. Egek, még azt is imádnám, amit utáltam csak jussak ki innét! De olyan elérhetetlenek tűnik, hogy egyre közeledem a sötét vég felé. – Miért pont te? Annyi ember közül, akivel szívesebben cseverésznék magammal, miért pont te bukkantál fel itt a semmi kellős közepén? – Most már hivatalosan is kijelenthetem, hogy teljes mértékben el vagyok átkozva és az életem ezentúl csak keserűséggel lesz megáldva.

Mint az várható volt, természetesen nem hitte el elsőre, hogy valóban én állok előtte és nem csak a képzelete szórakozik vele. Érthető, hiszen az egyedüllét egy idő után teljesen felemésztheti az embert. Nekem pedig azt eszem ágában sincs hagyni, hogy a jelenleginél is mélyebbre süllyedjen.
- Nos, ebben az esetben, azt javaslom hallgass a képzeleted szüleményére, mert nem beszél bolondokat - tanácsolom objektíven, közben egyszerüen vállat is vonva, mintha nem tudnám, hogy voltaképpen saját magamról beszélek.
Aztán, hirtelen kikapom az újjai közül az üveget, majd egy jó nagyot kortyolok a tartalmából, csak hogy bebizonyítsam neki, nagyon is valódi vagyok, de ő ahelyett, hogy ezt belátná, tovább tetézi a dolgokat.. és azt hiszi, már-már kóros az esete. Erre egy gunyoros vigyor kerül az arcomra.
- Azt mindig is tudtam, hogy nem vagy teljesen komplett, de ebben az esetben ne önmagadat sanyargasd, mert hé, valóban itt vagyok, hús vér alakban -  csettintek egyet az újjaimmal az arca előtt. - Nem képzelődsz. Bár, nem vagyok egy szőke herceg, fehér lovon, az tény, dehát anno Shrek is kimentette Fionát a várbörtönből, nem? - Bármennyire is élveztem a kialakult helyzetet és szerettem volna elhúzni ameddig, csak lehet, ennyire azért nem lehetek szívtelen vele, joga van megtudni, hogy igenis találtunk rá módot, hogy kijuttassuk innen. És ki is fogom őt vinni innen, remélhetőleg magammal együtt.
- Bocsánatkérést aztán nem fogsz kicsikarni belőlem, arról ne is álmodozzon a kishölgy! - Jegyzem meg határozottan és keményen beszélve, mutatóújjamat is felé emelve, de nem bírom sokáig, a vigyorom újra utat tört magának.
- Ne aggódj, minden rendben lesz, visszajöttem érted és hamarosan mindketten kikerülünk innen, megígérem - váltok át komolyabb és óvatosabb hangszínre, direkt szólva el magam, hátha ebből elhiszi végre, hogy hús vér lény vagyok.

Néha már kezdtem úgy érezni, hogy a saját elmém az én kegyetlen ellenségem, akire nem számíthatok. Kinek az a terve, hogy az őrület minden árnyalatát megismertesse velem és elfogadtassa mindazt, hogy ez mostantól a jelenem része. Lehet, hogy akkor is legtöbbször egyedül voltam, amikor körülvettek engem az emberek, de az mégis másabb egyedüllét, mint mikor ténylegesen te vagy az egyetlen élő személy ebben a világban. Még egy kutyát sem tarthatok, hogy a magányom elviselhetőbb legyen, mert itt nem fogad senkit és semmit más, mint a puszta nincstelenség. Egy megállíthatatlan gépezetbe kerültem, ahol ugyanaz a nap, ugyanazokkal a szenvedésekkel telt el. Lehet, hogy valakinek a börtönének szánták mindezt, de még egy igazi börtönben is szórakoztatóbb a helyzet. Változatosabb. Ez maga a pokol.
– Nem hiszem, hogy túlságosan sokszor kellene hallgatnom a belső hangokra. Meg, ha már vannak sem jó jel. – Fel akartam adni. Egyszerűen kihátrálni ebből a küzdelemből és megadni magam a sötétségnek, ami már sóvárog utánam. De tényleg képes lennék én Bonnie Bennett elsétálni az élettől csak így? Feladni, bedobni a törölközőt a magány miatt? Mikor már annyi mindent túléltem. A képébe röhögtem a vámpíroknak, megmutatva, hogy nem az a boszorkány vagyok, akivel szórakozhatnak. Most mégis, mikor nincs kiért kockáztatnom az életem, mikor a magány ölel körül.. Nem látom értelmét semminek. De azt nem engedhetem, hogy ilyen gyáva módon haljak meg. Bár senki nem tudná meg, hiszen azt hiszem ez senkit nem is érdekel.
Az alkohol volt, ami az öntudatlanság szigetére vezérelt engem ezért sem mondhatom, hogy túlzottan örülök annak, hogy a képzeletem szüleménye pont ettől akar megfosztani. Bár talán, ha lelassítok az ivással, akkor végre felszívódik. Tényleg nem értem, hogy miért pont Damon. De egyre inkább érzem azt, hogy igaza van, hogy tényleg itt van. Mégis, hogyan fogadhatnám el ezt? Nem vagyok képes arra, hogy igazat adjak neki, mert ha köddé válik, akkor csak egy még mélyebb és sötétebb lyukba dobom bele magamat, amire még nem állok készen. De valaha is készen állhat erre bárki is? Nagyot nyelek és végül felállok, majd pedig apró léptekkel indulok meg felé és, ahogy a kezemet a mellkasához emelem arra számítok, hogy egyszerű levegő lesz és eltűnök. De nem. Érzem a testének a melegét, az izmait. Tényleg itt van.. Könnycseppek szaladtak a szemeimbe én pedig a karjaimat olyan szorosan fontam köré, hogy szinte át tudtam volna roppantani. – El sem hiszem, hogy itt vagy.. – Felfogni is nehéz a számomra, hogy miképpen lehetséges ez. Egyszerűen nem értem, hogy került ide, de most nem is számít. Lehet, hogy más esetben nem örülnék neki ennyire, de hosszú idő után először Ő az első élő, mozgó és beszélő személy, aki nem pusztán csak a képzeletemben létezik.

Annyira rossz volt nézni őt, ahogy magában vívódott arról, hogy vajon élő vagyok-e, vagy csak a képzeletének egy újabb szüleménye. Legszívesebben jól megráztam volna, ezzel is észhez térítve, de végül inkább meggondoltam magam. Még a végén szívrohamot okozok neki, eléggé labilis lehet az állapota. Egyedül van már ki tudja mióta, mindenféle társaság nélkül. De  már nem sokáig, mert azért jöttem, hogy kivigyem innen.
Elmosolyodtam a belső hangokra tett megjegyzése hallatán.
- Ha ezt belátod, akkor még nem is olyan vészes az állapotod - kacsintok rá bátorítóan, eképpen próbálva az értésére hozni, hogy még nem őrült meg. Legalábbis velem kapcsolatban nem hallucinál, azt már nem tudhatom, hogy úgy máskülönben mi a helyzet.
Aztán, ismét egy bátorító mosolyt villantok rá, mikor látom, hogy feláll és lassú, kimért léptekkel elindul felém, hogy leellenőrizze, valóban itt vagyok-e.
- Búú- bukik ki belőlem a szó, miközben az apró ujjai a mellkasomat érintették. A szemei ezek után hirtelen meg is telnek könnycseppekkel, minek láttán el is érzékenyülök, majd visszaölelem őt, mikor a karjait jó szorosan körém fonta.
- Igen, itt vagyok és ki is viszlek innen! - mondom inkább a hajának, de egyébként fura mód, egyáltalán nem bántam, hogy átölelt. Sőt, örültem is neki, hogy megtette.
Aztán, miután leváltunk egymásról, nem köntörfalazok, el is mondom neki a tervet, hogy miként juthatunk ki egyszer s mindenkorra erről a helyről.
- Na szóval, kell majd egy kicsit kocsikázunk, de ha megtaláljuk Jo elrejtett varázserejét, akkor ki is juthatunk ebből a személyes pokolból.  Egyébként.. Elenáék már nagyon várnak vissza - teszem még hozzá egy barátságos vigyorral az arcomon.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd én leszek az, aki Damon-nek szinte a nyakába ugrik, de jelen pillanatban ő az egyetlen, aki ténylegesen itt van mellettem. Eltartott egy darabig, míg megemésztettem, hogy nem csak a képzeletem szüleménye, mert jelen pillanatban épp elég alkohol van a szervezetemben ahhoz, hogy ezt is elképzeljem. Bár elég keserű képzelgés lenne, mert annyi ember van rajta kívül, akivel szívesebben tölteném az őrületem pillanatait. De talán pont azért is lenne őrület, mert a lehető legkevésbé várt ember szántaná át újra meg újra elmém legelkeseredettebb szekcióit.  
– De, hogyan? Mármint amióta itt vagyok nem igazán találtam erre módot.. – Nem, mintha úgy éreztem volna, hogy egyáltalán van lehetőség arra, hogy magam mögött hagyhassam ezt a poklot. Mert pontosan úgy éreztem magma, mint akit a pokolba zártak. Mindenféle emberi kapcsolat nélkül. Bármit megadtam volna azért, hogy működjön egy normális telefon és használhassam a facebook vagy bármi ehhez hasonló kapcsolatteremtő formát. Mert még az a rideg és elkülönült forma is kellemesebb lett volna. Mint ez a semmi, amit már hónapok óta tapasztalok.  
- Akkor menjünk.. A lehető leghamarabb ki akarok innen jutni. Muszáj lesz.. – Már érzem is, ahogyan újra emberek között vagyok és nem is hallom a saját hangomat sem igazán a nyüzsgésüktől. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen kellemetlen dolog is hiányozhat egyszer. – Bár a vezetést azt hiszem kénytelen leszek rád bízni. – Már csak az is bizonyítja a valóságosságát, ha ő fog vezetni. Meg a lábaimon is nehezen állok meg nem, hogy még vezetni próbáljak. Mármint épp eleget ittam ahhoz, hogy kidőljek a kanapén és nem lenne tanácsos az első fán fennakadnunk azért, mert nem éppen vagyok magamnál.

Hihetetlen, hogy mennyit változott a véleményem vele kapcsolatban az ismerettségünk óta. Régen biztos nem jöttem volna el érte, de azóta azt hiszem, a szívemhez nött az az idegesítő személyisége. S az örömét látva, mikor rájött, hogy nagyon is élő vagyok, nekem is mosolyoghatnékom támadt. Jó érzés volt őt mosolyogni látni, ahogy az is különösen jó érzéssel töltött el, hogy végre viszontláthatom őt. Immár nem csak Elena legjobb barátjaként tekintettem rá, hanem a sajátomként is.
- Előbb találjuk meg azt az izét, aztán majd foglalkozunk a többivel is. - Sürgetem a leányzót, hogy ne mind akadékoskodjon, mert ezt a témát út közben is meg tudjuk vitatni. - Minél hamarabb meg lesz, annál hamarabb is magunk mögött hagyhatjuk ezt a helyet. Gondolom már nagyon eleged lehet ebből a helyből. - Teszem még hozzá egy kacsintást követően.
- Persze, vezetek. - Bólintok, hiszen ez a legkevesebb, plusz eleve én is vagyok tisztában azzal, merre kell menjünk ahhoz, hogy rátalálhassunk Jo elrejtett varázserejére. Hirtelen kézen fogtam Bonnie-t - már csak amiatt is, hogy láthassa, még mindig élő vagyok -, majd így indultam el vele a kijárat irányába, az után pedig az autóm fele. Nem nézett ki a legjobban BonBon, kicsit aggódtam is amiatt, hogy véghez tudja-e majd vinni a szükséges varázslatot a kijutásunk érdekében..