Teljesen kiment a fejemből, hogy mára azt beszéltük meg, hogy Care átjön és nálam is alszik. Amolyan csajos napot tartunk, ha már mind a ketten itthon vagyunk és ideje kicsit a barátságunkat is gatyába rázni. Tényleg fontos nekem ő is, ahogyan a köztünk lévő baráti, már-már olykor testvéri kötelék, de a kis Celeste teljesen elfoglalt, az időérzékemet meg tökre elveszítette. Még a telefonomat is a nappaliban hagytam, ahogyan a fürdő felé vettem az irányt, így meg se hallottam az ismerős rezgést, hiszen a délutáni szundi alatt a biztonságkedvéért rezgőre állítottam. Mosolyogva pancsolt a hatalmas kádban a habok között, miközben kapott habból orrot, meg kicsit fröcsköltük a vizet, így én is részben megfürödtem, vagy legalábbis a pólóm. Nevetésünk könnyedén töltötte be a teret és már éppen a törölközőbe csavartam, amikor hallottam a bejárati ajtót csapódni, de mielőtt még pánikolni kezdhettem volna, vagy inkább az erőmet bevetni, azelőtt megszólalt Enzo, hogy csak ő jött meg. Így a lányát a karomba kaptam és vittem is máris a szobájába, hogy felöltöztessem. Már éppen csak a zoknit kellett aprócska lábaimra ráadni, mire ő is megérkezett. A kislány szemeibe felragyogtak és egyből elkezdett kalimpálni, hogy vegye őt a kezébe. - Ezt lent hagytad. Gondoltam, hátha valaki keresett netán. – nyújtotta felém a telefonomat, amit sietve néztem meg és hirtelen nem értettem, hogy kihagyhatott hangüzentet, de ahogyan meghallottam az ismerős hangit máris minden bevillant, de azért végighallgattam az egész üzenetet. Sietve bújtam ki a pólómból, hogy valami szárazabbat kapjak fel. - Mennem kell. Már evett is, egyedül az alvás van hátra. Szerintem meglesztek ketten is. Légy jó kisangyal. – nyomtam egy puszit Celeste homlokára, majd egy puszi kapott Enzo is az arcára. Lefelé menet meg magamra ráncigáltam a pólót követően a pulcsit. Telefont a zsebembe csúsztattam, majd jöhetett a kabát és csizma. Tudtam, hogy figyelnek, mert eléggé idiótán festhettem, ahogyan rohangáltam le-föl és közben öltöztem is. Majd pedig magamhoz vettem a táskámat. - Nem tudom holnap mikor érkezem, de nem hiszem, hogy gond lenne. Meglesztek. – pillantottam még hátra az ajtóból, majd pedig sietve indultam el a saját házam felé. Szinte már rohantam, mert nem kocsival mentem át Enzoékhoz, azt itthon hagytam, hiszen szerettem sétálni, legalább egy kicsit kiengedtem én is olyankor a fáradt gőzt, a gondolataimmal kettesben maradhattunk. Egy kis frisslevegő senkinek se szokott megártani. - Sajnálom, én tényleg nem tudom, hogy miként felejthettem el. Remélem nem vártál túl sokat. – mondtam szabadközben, pedig kicsit kapkodtam a levegőt. Sietve öleltem magamhoz, majd felszaladtam a lépcsőn, hogy végre beengedjem őt is és ne itt kint ácsorogjunk. – Még egy este? Mikor jártál itt? – kérdezte meg óvatosan, mert lehet nem akarom tudni. Ha Damonnak szemet szúrt a dolog, akkor pont az ő figyelmét kerülné el? Szerintem egy sas látásával bír, ami most nem jelent jót. Nem beszélhetek erről, hazudni meg nem akarok. - Persze, mihez lenne kedved? Rendeljük esetleg kínait, vagy pizzát? Vagy csak tömény jöjjön? – kérdeztem meg kíváncsian, miközben próbáltam a normális légzésemet visszanyerni. Közben pedig szép sorjában megváltam én is a ruháimtól, legalábbis ami a kabátot, csizmát, sálat és pulcsit jelenti, hiszen itt bent meleg volt annak ellenére is, hogy nem itt laktam, vagy nem sok időt töltöttem itthon.
- Bonnie Bennett! Tudod, hogy szeretlek és még véletlenül se vedd túlzottan a szívedre, de... hol a fenében vagy? - elnevettem magam a mondatom végére, majd átemeltem a másik fülemhez a telefonomat, hogy könnyedén ledobhassam a vállamról a táskát. Boldog voltam, amiért Bonnie ténylegesen hazaköltözött és már alig vártam, hogy újra sok időt tölthessünk együtt. Ahogy New Orleans-ban már megvitattuk, sajnálatos módon eléggé eltávolodtunk egymástól. Tulajdonképpen senkit se hibáztathattunk érte, de valahogy mégis mindketten felelősek voltunk ezért. Éppen emiatt kapva is kaptam az alkalmon, s amint berendezkedett és Elena-val is megejtettünk egy hosszabb találkát, újra le szerettem volna ülni Bonnie-val is kettesben. Emiatt a kis eltávolodás miatt ugyanis bőven akadtak olyan témák, amelyeket Elena előtt nem említettem. De nem azért, mert ki szerettük volna zárni őt bármiből is, egyszerűen csak nem tudtam, miként is hozakodhatnék elő a témával. Elena ugyanis Tatia mesterkedésének köszönhetően minden Damonnel kapcsolatos emlékének búcsút intett és ezáltal minden olyan iszonyatosan furcsává vált. - Nem kell sietned, a ház előtt várlak. - szóltam bele búcsúzóul a telefonba, majd meg is szakítottam a hívást, hiszen jó esetben a legjobb barátnőm már szedte a holmijait, hogy mihamarabb ideérjen. Végiggörgettem a névjegyzéken és az 'S' betűhöz érve automatikusan megálltam. Fel akartam hívni Stefan-t vagy legalább egy üzenetet küldeni szerettem volna, mégis, akárhányszor eszembe jutott, elvetettem az ötletet. Nem tudtam miért is csináltam ezt, de talán attól félhettem, hogy a múlt megismétli majd önmagát. Gyorsan, még mielőtt bármi meggondolatlan dolgot cselekedhettem volna, lezártam a billentyűket és a telefont a zsebembe rejtettem. Jobb volt a békesség. Nem várhattam sokáig, mikor végre befutott Bonnie, így felpattantam a lépcsőről, ahol eddig ültem és tettem pár lépést a legjobb barátnőm felé. - Nahát... újabb hétköznap este és megint nem találtalak itthon. - sejtelmesen mosolyogtam rá, s kérdőn felvontam a szemöldökeimet is. Nem akartam, hogy azt higgye kérdőre vonom, de valóban kíváncsi voltam, merre lézenghetett ilyenkor, hisz ez már nem az első eset volt, mikor itthon kerestem és se híre, se hamva nem volt. Most pedig ráadásul még meg is volt beszélve, hogy itt alszom nála, mégis elfelejtett. S habár nem terveztem ezt a szemére hányni, hisz nem is haragudtam rá emiatt, mégis aggódtam érte. - Na, kezdődhet a csajos buli? - köszönésképpen gyorsan megöleltem, hogy aztán el is engedjem és kezdetét vehesse a "pizsiparti". Egyelőre hanyagoltam a komolyabb témákat, de előre éreztem, hogy hosszú éjszaka elé nézünk, hisz ma éjjel én anélkül nem fekszem le, hogy meg ne tudnám, merre kószál az én drága barátnőm. A megérzéseim azt súgták, hogy titkol valamit, s habár nem akartam ajtóstul rontani a házba, féltem, hogy nem fogjuk tudni lefutni a bevezető köröket. Magamat ismerve sejtettem, hogy amint becsukódik mögöttünk az ajtó, rögvest rárepülök majd a témára. De csak azért, hogy mielőbb megnyugodhassak, hogy Bonnie ezúttal is tudja mit csinál és hogy semmilyen baja nem esett. Ugyanis ha Bonnie-ról volt szó, bekapcsolt nálam valamiféle földöntúli aggódás, amit csak egy kiadós beszélgetés tudott némileg csitítani.
Jól tudtam, hogy nem lehet neki könnyű és abban biztos voltam, hogy amint kicsit összekapja magát, akkor felfogja keresni Elena-t. Ott szerettem volna lenni, hogy támogassam őt, hiszen tényleg nem Elena hibája az, hogy meghaltam. Én vállaltam el, hogy megcsinálom a varázslatot, így egyedül csakis az én hibám és senkijé. Támogatni szerettem volna, de valahogy még nem álltam arra készen, hogy a legjobb barátnőm is megtudja, pedig jól tudtam, hogy nem lehet örökké eltitkolni, főleg most már, hogy Jeremy tudja. Ő mindent meg fog tenni azért, hogy engem visszahozzon, ebben biztos voltam, hiszen régóta ismerem már őt. Persze eleinte csak a barátnőm öccse volt, de az időmúlásával minden megváltozott. Magam sem tudom, hogy hogyan, de szép lassan egymásba szerettünk, persze ezt titkoltuk, hiszen fogalmam sincsen arról, hogy a legjobb barátnőm mennyire örülne annak, ha kiderülne ez a dolog. Ezt is kell majd neki mondanunk, de nem most. Egyszerre elég csak egy gond, ami most per pill én vagyok. Én vagyok a gond és ezt magamnak köszönhetem. Gyengéden megcsókoltam őt, természetesen nem éreztem, de az emberi képzelet erő sok mindenre képes és most is eltudtam képzelni, hogy milyen lenne, akkor ha érezném. Egy apró féloldalas mosoly jelent meg az arcomon, majd az ajkamba haraptam. Ne sírjak, mintha ez olyan könnyű lenne. Nem azért sírok, mert én meghaltam, sokkal inkább azért sírok, mert így kell látnom őt. Miattam tört meg és miattam van ennyire rosszul, erről csakis én tehetek. Lecsuktam a szememet, amikor egy puszit nyomott a homlokomra, majd felpillantottam rá. A homlokunk szinte már összeért. Gyengéden végig simítottam az arcán. - Sajnálom.. - suttogtam neki, mintha attól félnék, hogy egyszer csak már nem fog hallani vagy látni. Tudom, hogy minden rendben lesz, de ígérd meg nekem azt, hogy nem fog bajod esni és nem fog senki se miattam meghalni. - mondom neki egyre halkabban, hiszen nem vagyok abban biztos, hogy engem tényleg vissza tudnak hozni, de amíg ő hisz benne, addig én is megpróbálok hinni benne.
Bonnie szavai megnyugtattak, s főleg az, hogy én látom őt, de azonban nem éreztem egy érintését sem. Ebbe nem fogok belenyugodni, mert mindent elkövetek, hogy Bonnie visszatérjen. És ebbe Elenát is be fogom vonni, bármennyire is nem kéne. Nem hibáztatom a nővéremet Bonnie halála miatt, de én egyedül képtelen vagyok, hogy visszahozzam, ahhoz kell Elena segítsége, aki bizonyára meg is fogja tenni. Elenának Caroline, és Bonnie a mindene, jól tudom, ezért mindent el fognak követni. A gondolatoktól megszakadt a szívem, s rögvest úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Miért történik ez velünk? Miért vagyunk megátkozva mindannyian? Miért érdemeljük ezt? Mivel érdemeltük ki? Tomboltak bennem a kérdések. A szívem úgy dobogott, mint vásznon a kalapács. De azonban Bonnie lágy csókja ezt lelassította. Nem éreztem ugyan, de a képzeleterőm hatalmas, így gondolataimmal érezte, hogy ő igen, megcsókolt. Isobel egy alattomos alak. Miért jött ide vissza? Semmi szükségünk sincs rá, és biztos vagyok benne, hogy nemsoká mindent rommá fog alakítani. Ahol ő van, ott soha nem történik jó. Rengeteg bajt kavart már eddig is. - Ne sírj, Bonnie.- Töröltem le hideg könnyeit sápadt arcáról, s egyre közelebb hajolva hozzá, szinte már éreztem leheletét, hogy megcsókoljam, de aztán meggondolva magamat nyomtam ajkai helyett a homlokára nyomtam a csókot, míg nem homlokomat homlokához érintettem fáradtan, aztán csak lehunytam a szememet. - Nem lesz semmi baj. Eddig mindent megoldottunk, és most ezt is megfogjuk, tudom. – De azok mind Bonnieval sikeredtek. És most ő nincs itt. Félek, hogy nélküle képtelenek leszünk, hiszen ő tette a nehézségeket csomómentesre, s most… nehézségek szenvedésekkel.
→ szószám → ezt hallgatom → megjegyzés → Na haragudj a rövid reag miatt
Figyeltem őt tudtam jól, hogy a gondolataimban messze jár már. Nem értem, hogy miért szeretné annyira, hogy Elena most tudja meg, hiszen nem is olyan régen még ő nem akarta elmondani neki, mert nem tudta volna. Féltem attól, ha esetleg elmondja neki Jeremy, akkor Elena összeomlik és ezt nem szerettem volna, hiszen olyan volt nekem, mintha a testvérem lenne. Szerettem és mindig vigyázni szeretnék a barátaimra és a családomra. De jobban féltem attól, hogy esetleg Jeremy annyira ki van, hogy képes lenne megtámadni Elenát, hiszen a testvére vámpír, ő pedig vadász. Az egész életünk felfordult pár éve. Én rájöttem, hogy boszorkány vagyok, Care és Elena pedig vámpír lett, illetve Jeremy pedig vadász, de persze tudnám még sorolni az eseményeket, de a legrosszabb az volt, amikor szép lassan elveszítettem mindenkit. Mondhatni én árva lettem már és nincs senkim se.Egyedül Elenáék vannak nekem és Jeremy, de ő sokkal fontosabb, mint mások, hiszen szeretem őt. Meg akarom őt védeni és mindenkit, ami talán annyira nem is lehetetlen szellemként. Elkapom Jeremy kezét és magammal húzom. Tudom, hogy olyan helyre nem mehetünk, ahol sok az ember, de nem akarom, hogy továbbra is a szobában legyünk és szomorkodjon. Látom a napsütést, de az erejét nem érzem. Emlékszem még arra, hogy milyen volt az az érzés, amikor éreztem meleg simogatását, de talán egyszer szép lassan mindent elfelejtek. Nem tudom, hogy milyen szellemnek lenni, fura nem? Hiszen sokszor láttam már szellemet, de még se tudom, hogy milyen annak lenni. Az élet érdekes és kiszámíthatatlan. Felpillantok rá, majd megérzem a kezeit a karomon. Aggódva nézem Jeremy-t és várom, hogy folytassa. Aggódom érte, mindennél jobban. Rossz így látni és főleg még rosszabb, hogy mind ez miattam van. Talán nem kellett volna behívnom őt, hiszen akkor mondhatni még mindig jól lenne. Nem kellene azzal szembenéznie, hogy én meghaltam, de legalább ő él és csak ez számít. Van abban valami amit Jeremy mond, de nem hiszem, hogy rossz szándék vezérelné, mert már múltkor is kicsit másabb volt. - Talán csak látni akarja a lányát Jeremy. - mondom neki kedvesen. Lehet ez a baj velem, hogy túlzottan hiszek az emberek jóságában. Egy pillanatra lefagyok az ötletén és megrázom a fejemet. - Erre ne is gondolj! - mondom neki határozottan, hiszen ennyire már ismernie kellene, hogy ilyenbe soha se mennék bele. Hiába Isobelről van szó, akkor se. Soha se akarnék úgy élni, hogy más az életével fizetne érte. Nem volt soha se angyal Isobel, de most nem is ez a lényeg, hanem arról, hogy neki is joga van élni és nem veheti csak úgy el senki se tőle. - Jeremy... - suttogom a nevét, majd közelebb lépek hozzá. Kezemet az arcára helyezem és gyengéden megcsókolom őt újra.- Szeretlek, de kérlek ne kérd az tőlem, hogy úgy éljek, hogy valakinek cserébe elvesszük az életét.- mondom neki halkan és gyengéden. Erre soha se lennék képes. Elmosolyodok a szavai hallatára és figyelem őt. Érzem amint egy könnycsepp megjelenik a szemem sarkában, majd végig folyik az arcomon. - Nekem is nagyon fontos vagy és minden rendben lesz. Ne add fel kérlek az életet. Elenának szüksége van rád Jeremy, hiszen az öccse vagy. Nem veszíthet el téged is. - mondom neki komolyan, majd egy pillanatra oldalra fordulok és letörlöm a könnyet a szememből. Nem érezhetem a teste melegét, de mégis hozzábújok. Tudom, hogy milyen érzés volt ez, amikor még éreztem. Nem mozdulok, csak egyre jobban hozzá bújok. Szükségem van rá, hiszen szeretem őt.
Bonnie magával ragadott, amikor kinyitottam neki az ajtót. De, még mindig azon a csókon járt az eszem, de nem éreztem. Legalább tudom, hogy Bonnie érzései kölcsönösek. És ez jó. De ugyan csak érdekelte, hogy mit akarok. Viszont Elenát nem akarta belerángatni. De, azt hiszem, hogy kénytelen vagyok. Egyedül nem tudom végig vinni. Na meg, azt hiszem, Elenának joga van tudni, hogy valójában mi történt. Bonnie már az életem része lett, és szeretném visszahozni a barátnője, egyben a nővérem segítségével is. Elvégre, azért vagyunk, hogy összetartsunk. Bonnie önzetlenül felajánlotta a segítségét azért, hogy az édesanyánkat visszahozta. Habár, még egyszer sem találkoztam vele, de mindegy… Bonnienak amikor kinyitottam az ajtót, ő mikor kilépett magával ragadott, ki a napra. Mosolyogtam, de abban a mosolyban semmi öröm sem telt. Bonnie egy kicsit most lelkiismeret fuldoklást hozott rám Elenával kapcsolatban. De. Kénytelen vagyok neki szólni. Nem fog beleroppanni, hiszen nincs lehetetlen, ezt ő is tudja. Habár, Elenával a gyönyörű kamaszkorunk a vámpírokkal mentek el, s hirtelen felnőttként látjuk magunkat. Két embertestvérből egyszerre lett vámpír, és vámpírvadász. Ez a mondat… akár csak egy átok. Az a baj, hogy vadász létemre nehezen tudom leküzdeni az ösztönt, így mindig meg kell húznom magam, hogy a gondolatok ne jelenjenek meg a fejemben, hogy; „Elenát meg akarom ölni.”. Ez a mondat rengetegszer felmerül, amikor meglátom, és olyan kínzó érzés fog el, ami csak annyit jelez; Vámpír! Öld meg! De nem teszem. Ha csak az nem Elena, és a barátai. - Bonnie… - Suttogtam halkan a nevét, s két karját megragadtam kezeimmel lágyan, s szemébe néztem, hogy ne csak magamban tervezgessem a dolgokat, hanem neki is elmondjam, hogy mire készülök, legalábbis hogy mit akarok, hogyan lenne jobb. Bonnie okos lány, logikusabb nálam. - Nemrég találkoztam Elena biológiai anyjával. Isobel visszajött Mystic Fallsba. Most kivételesen nem volt az, aki múltkor volt. Másabb. De, persze nem teregette ki, hogy miért jött vissza. Már körülbelül majdnem egy éve, hogy nyomát sem láttuk szerencsére, és most hirtelen visszajön. Nekem ez eléggé gyanús. – Engedtem el karjait, s elfordítottam a fejemet az útra, hogy hátha itt van –e. Habár, azt megérzem az ösztönök miatt. Nem szeretném, hogy ha itt lenne. Nagyon nem szeretném. - És hát, mivel visszajött, gondolom Elenára, és Rickre kíváncsi. Vagy ha nem ő rájuk, akkor nem tudom. És mivel mindenki utálja, így megfordult a fejemben, hogy az egyik boszorkánnyal megtárgyalom azt, hogy Isobellel cseréljetek helyet anélkül, hogy ő tudna róla. – Néztem vissza újból Bonniera mosolyogva. Kissé hülyén érzem magam, mert éppen ölni készülök. És ez nem szép tőlem, de mindent megteszek, hogy Bonniet visszahozzam. És ezt Elenának is el fogom mondani, hogy Isobellel találkoztam, s hogy ez az ötlet hogyan hangzana. De persze ez csak a „B” terv, hogy ha nem jön össze az „A” terv, ami csak annyit takar, hogy Tessa képes –e rá úgy visszahozni Bonniet, hogy nem jár áldozatokkal, akkor kénytelen vagyok arra szakosodni, hogy Isobel halálra lesz ítélve. Mire ő meghal, úgy sem bánja. Ah, miket hordok össze magamban? Ez a vadász stílus teljesen elönti a tudatomat. Nem, nem szabad ezt tennem. Akkor valami mást kell kitalálnom, de ezt nem. - Ne is figyelj rám, nem mondtam semmit. Azt hiszem, kezdek megőrülni. – Temettem bele arcomat két tenyerembe, megdörzsölve szemeimet, ami csak egy pótcselekvés arra, hogy mekkora egy idióta vagyok. Arcomtól elvettem tenyereimet, majd kihúztam magam, s szemeimet lesütöttem összeszorítva, hogy kiürítsem az elmém. - Azt hiszem, hogy annyira haragszom Isobellre, hogy meg akarom ölni. – Nyitottam ki újból a szememet, s egy nagy, mély levegőt vettem. - Szeretlek. – Emeltem fel fejemet, s mosolyogtam Bonniera, miközben vállához érintettem tenyeremet. – Már csak te jelented nekem az életet. Miattad még érdemes harcolnom. S ha nem jön össze ez az egész, akkor én melletted akarok lenni. – Tehát, minden okot megtalálok rá, hogy Bonnie mellé kerüljek. Nem akarok nélküle élni. Szeretem, és szeretni is fogom, még halálom után is. És, ha tehetném, de nem engedi, én cserélnék vele helyet. Hogy ő boldogan éljen, én pedig mindig mellette leszek árnyként. Engem csak az éltet, hogy Bonnie boldog legyen.
Láttam, hogy gondoltaiban mesze jár és valamin nagyon töri a fejét, de fogalmam sem volt arról, hogy min gondolkozik ezen. Biztos voltam abban, hogy semmi jó nem lehet. Őt csak néha figyeltem meg, amikor biztos voltam, hogy nem láthat. Féltem attól, hogy ő látni fog és olyankor, amikor még nagyobb fájdalmat tudok neki okozni. Szánszándékkal kerültem el őt, de tudtam jól, hogy nem mindig fogom tudni elkerülni. Legszívesebben minden egyes percben vele lettem volna és mindent megtennék azért, hogy ne kelljen miattam szenvednie. Már éppen mondani akartam neki, hogy segítek megkeresni Tessa-t, amikor úgy fejezte be a mondatot, ahogyan nem vártam. Megálltam és csak néztem őt. - Nem. - mondtam neki határozottan.- Nem roppant össze miattam, ezt nem teheted meg Jeremy, amíg lehet el kell titkolnunk előle. - mondom neki határozottan és kilépek az öleléséből. Mindennél jobban szeretnék ott lenni és érezni őt, de még se lehet. Egy dolgot kértem, hogy ameddig lehet őt ne avassuk be, erre ezt mondja. Ezek után gyengéden végig simítottam az arcán, majd egy gyengéd csókot leheltem az ajkaira. Nem érezhettem, de meg akartam tenni. Hiányzott mindennél jobban és néha egy-egy tett többet mond el, mint ezernyi szó. Lassan elindulta, majd elmosolyodtam, amikor kinyitottam előttem az ajtót és előre engedett, de megálltam és visszapillantottam rá.- Mire gondolsz? - kérdeztem tőle mosolyogva, majd elkaptam a kezét és magam után húztam. Bárhova mennék, hiszen csak egy dolog számított, hogy vele lehessek. Meg akarom védeni őt saját magától és mindenki mástól is. Nem akarom, hogy baja essen, mert abba meg én roppannék bele. Az élet kegyetlen egy játékos, hiszen a legfontosabb személyeket veszíthetjük el, de nem fogom engedni azt, hogy elvegyél tőlem őt.
Tessa… engem nem érdekel, hogy milyen boszorkánnyal szembe állni, de ha kell, az életem árán is visszahozom Bonniet. Kénytelen vagyok Elenát is bevonni. Nem akarom még magam sem azt mondani, hogy ő ölte meg Bonniet magyarán, hiszen én magam is tudom, nem teljesen így van. A harag eluralkodott rajtam, mert Bonnie nem ezt érdemelte. Jól tudom. De ha anyánkat sikerült visszahozni, akkor Bonniet miért is ne? Igaz; Életek árán. Habár, én nekem lenne egy áldozatom, aki feláldozná az életét. Isobel, Elena biológiai anyja. Úgy sincs túl sok értelme, hogy a földön van. Mindenki utálja, és fogják is. Nem is csoda. Talán, lehet, hogy ez most egy kicsit bunkó volt tőlem, de Isobel nem érdemli meg, hogy éljen. Az a nő, maga a megtestesült pokol. Visszatért Mystic Fallsba, és jól tudom, hogy miért. A lányáért, és Alaricért. A múltkor találkoztam vele, és hát Elenát kereste, valamint Alaricot. Én meg a képébe döngöltem hogy rólam szálljon le. - Engem nem érdekel, hogy hol van. Ahhoz hogy megtaláljam, percek, és órák kérdése. De, viszont, én ebbe Elenát is bevonnám. Amit elrontott, azt csinálja is vissza. A barátnője vagy, azt hiszem, nem fog ellenkezni. - De ha még is, akkor sem lesz túl nagy gond, megoldom egymagam. Isobelt elhozom magammal, úgy is mindenki azt akarja, hogy meghaljon. Már ideje lenne. Legalább visszakerülhet az üres sírjához. Bonnie ki akart menni. Remek, legalább útközben elmondom, hogy mi a célom. Szerintem ő is díjazni fogja. Az ajtóhoz mentem, s gyengéden engedtem el Bonnie karját, végighúzva meztelen karján a tenyeremet. A kilincshez nyúltam, s kinyitottam az ajtót, melyet bőséges fény követett. - Van egy ötletem, Bonnie. Azt hiszem, nem fogsz ellenkezni. Sőt…- Mosolyogtam, s tárva hagytam neki az ajtót, olyan úriemberesen. Hölgyeké az elsőbbség. Attól függetlenül, hogy Bonnie halott, számomra élő. Én is fűződöm a halottakhoz, hisz volt pár pillanatom, amikor a halál peremén táncoltam, s amikor megbillentem, a gyűrű húzott vissza, amit még Johntól kaptam. A mai napig is csak az véd meg, azaz; az tart életben.
→ szószám → ezt hallgatom → megjegyzés → Nem lett egy „Schwarzenegger” Reag ~ Bocsánat a késésért
For everything a reason
A hozzászólást Jeremy Gilbert összesen 7 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 14, 2014 3:12 pm-kor.
Jobban hiányzott, mint gondoltam az, hogy érezzem az érintését. Viszont ott voltak az emlékek és az emlékek most mindennél többet jelentettek, hiszen a jelen kicsit fura volt. Nem érezhettem őt, mondhatni levegő voltam, egy dolog amit lát és hall, de nem érez. Tisztán élt az emlékeim az amikor egy apró puszit adtam az arcára, vagy éppenséggel az ujjaink összekulcsolodtak.Ezek az emlékek tisztán éltek bennem és ennek köszönhetően pontosan tudtam, hogy milyen érzés kerítene most is hatalmába. Óvatosan rápillantottam és fogalmam sem volt, hogy folytassam-e vagy nem. Nem akartam Jeremyt bajba keverni, mert semmi értelme nem lenne annak, ha én élnek ő meg nem. Halottnak érezném magama legbelül, hiszen mindenkit elveszítettem, minden fontos személyt és nekem már csak ő maradt és a lányok. - Tessa a városban van vagy pedig a fő sulin. - mondtam neki egy kisebb habozás után. Tessa másabb volt, mint a többiek, de magam sem tudtam, hogy bízhatunk-e benne. Nem igazán ismertem ki őt, hiszen nem követtem és nem figyeltem meg, egyszerűen csak egyszer véletlenül láttam őt. Igen, akkor majd én megmondom. - mondtam neki egy apró mosoly kíséretében és próbáltam eljátszani, hogy hiszek ebben. Elhiszem azt, hogy tényleg minden rendbe jöhet. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem, mert azzal a tudattal soha se tudnék együtt élni, hogy valaki miattam hal meg, értem. Túlzottan is szerettem Elenáékat, ők voltak már csak nekem, hiszen a családomat szép lassan elveszítettem. Közelebb léptem hozzá és megfogtam a kezét. - Mi lenne ha kicsit kimozdulnánk? - néztem rá érdeklődve, hiszen nem szerettem volna többet erről beszélni és én se maradhatok örökké itt.
▷Music: I dare you ▷ Note: Bocsi nem lett a legjobb :/ ▷ Words: -
Valami megnyugtató fogott el, amikor Bonnie arcomra adott egy rövid csókot. Hirtelen suhant el a dühérzetem a felől, hogy senki sem kereste Bonniet, pedig annyi mindent megtett értünk. Hiába hozta vissza az édesanyánkat, de elvesztettem azt, akit a legjobban szerettem az életemben. Bonniet. És ez fáj. Tessa, az a mindenható boszorkány. Remélem, hogy Bonniet visszahozza, habár kevés esélyt találok rá, hisz egy boszorkány jól tudja, hogy ha valakit visszahoz a halál pereméjéről, akkor csupán csak helyet cserélnek. Csak az a baj, hogy mióta vadász lettem, bennem is valóban minden felerősödött, akárcsak a vámpíroknál. Csak nálam kiválóan. És hát az a baj, hogy most már nem kéréssel kérek meg valakit, hogy segítsen, hanem rárontok. Ha még sem így lenne, az elég nyomós ok. És ha nem akarom ezzel a stílusommal elijeszteni Tessa-t, ha megtalálom, akkor kénytelen leszek a régi Jeremy lenne. Én mindent meg fogok tenni csak azért, hogy Bonnie itt legyen. Rengetegszer táncoltam én is a halál peremén, és most is csak azt kívánom; bárcsak én lettem volna ott Bonnie helyett, aki ő helyette halt volna meg. Vagy Az anyánk életét az enyémre kötötte volna, így ő túlélte volna. De Bonnie ilyet soha nem tenne. Jól tudom. De valahol Bonniera még is szükségük van Elenáéknak, nem úgy, mint rám. - Csak annyit szeretnék tudni, hogy hol van. Ha kell az egész Földet felforgatom érte, engem nem érdekel hogy hol van, csak találjam meg. – Mosolyogtam, s állához érintve ujjamat, szegeztem fel gyengéden, hogy nézzen rám. - Majd te magad mondod meg, amikor visszatértél. – Csillant meg a szememben egy örömszikra. – Úgy te is jobban fogod magad érezni, amikor kimondod; Most már minden rendben. Nem igaz? – Kérdeztem rá egyre nagyobb mosolyokkal. Minden megkönnyebbülni látszott, amikor választ kaptam Tessa mivoltáról. Már csak azt kell megtudnom, hogy hol van. Én megmondtam; Akár romba döntök Tessaért mindent, hogy megtaláljam. Még ha az az életembe is fog kerülni.
→ szószám → ezt hallgatom → megjegyzés → Nem lett egy „Schwarzenegger” Reag
Figyeltem őt és kerestem a szemeiben a régi boldogságot, de már messze járt és a szemében kihunyt a fény. Szomorúság, harag és talán még düh lapangot és mind ez miattam. Nem akartam senkinek se fájdalmat okozni, de miért ne tehetném jobbá a barátaim életét? Nekem már senkim se volt, csak ők, így talán annyira nem csoda, hogy értük bármire képes lennék. Nem akartam senkit se bántani, de mégis megtettem. Pont annak a személynek okoztam a legnagyobb fájdalmat akinek nem akartam. Bármit megtennék azért, hogy Jeremy-t újra boldognak lássam. Írtak, még jó pár hete, de nem válaszoltam nekik. Kérlek...- néztem rá kérdően, majd gyengéden végig simítottam az arcán.- Tudom, hogy soha se hazudsz, de kérlek tedd meg nekem ezt. Nem álllok még készen arra, hogy elmondjam nekik. - mondtam neki egyre halkabban és közben lesütöttem a szemeimet. Biztos voltam abban, hogy folyamatosan arra gondol, hogy miként hozzon vissza, vagy hasonló dolgokra. Tényleg nem tudtam, hogy mit kellene tennem, vagy mit csináljak, hiszen rossz volt így látni őt. Szerettem őt és fontos volt nekem, de még se tehettem semmit se. Nem, de nem akarom, hogy miattam súgjanak össze a hátad mögött. - mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon. Mióta itt volt sokkal jobban voltam, hiszen azzal a személlyel lehettem aki a világot jelenthette számomra. Itt volt még akkor is, ha nem érzett engem csak látott. - Rendben, de akkor hova fogunk menni? - néztem rá kíváncsian, hiszen bárhova elmennék, amíg vele lehetek. Gyengéden végig simítottam az arcán, majd egy apró csókot leheltem az arcára. Valószínűleg nem éreztem, de reméltem, hogy minden rendben lesz egyszer. Rossz volt így látni, de amíg halott vagyok talán semmit se tehetek érte. Sajnálom, hogy nem kerestelek korábban, de figyeltelek és vigyáztam rád. Egyszerűen csak nem tudtam, hogy mit tegyek és hogyan mondjam el neked. - mondtam neki elcsukló hangon és közben a földre néztem. Nem bírtam ránézni, majd a következő kérdései megleptek, hiszen tényleg nem igen kerestek.- Nem nagyon, de ez érthető, hiszen mindannyian elfoglatlak. - mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon. Nem akartam nagyon erről beszélni. Tessa ősi boszorkány és talán ő az egyetlen boszorkány, aki tud nekünk segíteni. - mondtam neki kicsit zavartan, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy mit mondjak. - Mit szeretnél tudni?
Bonnie szemében néha felcsillant a boldogság öröme, de egyben a magánynak a nyoma. Csak arra vágytam, hogy ő boldog legyen, és végre szabad. Ha rajtam múlna, soha nem engedném, hogy olyan varázslatokat végezzen, mibe bele is halhat. Engem nem érdekel, hogy akkor miről lenne szó Az életnek mi értelme, ha egy másik közben elszunnyad, elveszik? Ezt a logikát soha nem értettem, és valószínű soha nem is fogom megérteni. Bonnie ragaszkodott ahhoz, hogy legalább írjak nekik. És hát, hogy őszinte legyek, én nem nagyon akarok nekik erről beszélni. - Majd csak akkor szólok nekik, hogy ha eszükbe jutsz. – Válaszoltam vissza bosszúállósan. Milyen rossz, hogy úgy kell üzengetnem Elenáéknak a felől, hogy Bonnie meg van, és „él”. Hogyne. Csak én nem a hazudozás megkoronázatlan királya vagyok. Én mindenben támogatok mindenkit, akármiről van szó, de a halált nem támogatom. Szeretnék megvédeni mindenkit, akit szeretek, és most talán képes is vagyok, mert vámpírvadász lettem, telis-teli tetoválásokkal, amit szerencsére csak én látok, és egy-két vadász. Ha Bonnie visszatér, én akármit meg fogok tenni, hogy ő biztonságban legyen. Engem akkor senki, és semmi nem fog érdekelni, Bonnien kívül. Akár az életemet is odaadnám érte. Önzetlenül. Bonnie eleinte támogatta, hogy menjünk, de hozzá tette; Csak én látom őt, és ha beszélek, hozzá, hülyének fognak nézni. - Úgy nézek ki, mint akit az érdekelne? – Válaszoltam vissza, s egy mosoly keletkezett szám szélére. – na meg, nem oda akarok menni, ahol az egész város benyomul. Nem szeretem a tömeget. – hajtottam le a fejemet, s csak a semmibe néztem. Elgondolkoztam azon, hogy miért történik mind ez velünk. Valamiért úgy érzem, mintha az egész Gilbert család meg lenne átkozva. Legalábbis az óta, mióta tudjuk a vámpírok létezését, valamint az Ősiekét. Felkavaró az egész történet. De, talán ez hozott engem előre. Régebben a drogok hatása alatt álltam egyfolytában, és elég sokszor magyarázkodhattam Elenának is, amikor rajtakapott. De aztán, mint egy átlagos kis pisis „kilenc éves” (Igazából tizenhét) stílusban engedtem be a fülembe, s a másik oldalon ki. Szerencsére az a Jeremy megszűnt, amikor arra lettem kénytelen, hogy megvédjem magamat, és a családomat. - Igazából már egy ideje nem találkoztam Elenával. Eleinte azért jöttem ide először hozzád, valamint azért, hogy megtudjam, mi van veled, hogy nem veszed fel a telefonod. Gondoltam is magamban, hogy „Minek neked telefon?”. De aztán kis idő után, míg titkoltad előttem mozdulataiddal, végül sikerült megtudnom hogy miért nem vetted fel nekem a telefont. Elenáék egyáltalán nem is kerestek? Car? Elena? – emeltem fel a fejemet megbillentve, s csak ezt kérdeztem tőle. Hihetetlennek hangzott, hogy Elenát ennyire nem érdekli, hogy Bonnie hol van. Mióta anyánkat visszahozta, hogy az kicsit sem feltűnő, hogy utána hirtelen eltűnik? Úgy látszik, hogy csak ebben a családban én vagyok az, aki mindenkiért aggódik. De utánam aztán senki. Ez tiszta igazságos. - Mindegy. Majd ha eszükbe jut hogy élek, akkor majd szólok nekik, hogy beszéltem veled, és „Jól” vagy. – Emeltem ki az utolsó szót kissé felemelt hangnemben, hogy értse azt, hogy egyáltalán nincs jól. Hogy őszinte legyek… annyira már nem akarok elmenni sehova. Ez a szoba nyugodt, s itt nyugodtan tudok beszélni Bonnieval. De nem arról akarok vele beszélni, hogy Elena, és Car így meg úgy nem kereste, hanem arról, hogy ki tudná visszahozni Bont. - Mesélnél egy kicsit Tessaról? Talán fel tudnám neked keresni, ha alkalmas arra, hogy visszahozzon téged. – Tértem rá egyből a lényegre, hogy minél hamarabb túlessünk ezen. Végre szeretném érezni a csókjainak ízét; már ha engedi, de erre mind mosolyogva gondolok.
Elnevettem magamat a szavai hallatán és mosolyogva megforudltam. A kezemet az arcára helyeztem, s gyengéden végig simítottam rajta. - Csak egy halovány emlék lesz, semmi más. - mondtam neki gyengéden és lágyan. Majd megfogtuk egymás kezét és az ujjaink összekulcsoltuk. Figyeltem őt és biztos voltam abban, hogy nem akarja megtenni. Nem kértem túl sokat, egyszerűen csak nem álltam még készen, hogy elmondjam nekik. Care és Elena, ők boldogok és nem nagyon kerestek eddig se, így egy sms vagy egy e-mail nem lenne nagy dolog. Tudtam, hogy Jeremy-nek ez nem lehet könnyű, de szükségem volt a segítségére, hiszen nem akartam, hogy gyanút fogjanak. -Ne... - mondtam neki határozottan és odanyújtottam a telefonomat.- Csak írj nekik... kérlek... - kérlelően néztem rá. Hallgattam őt és hirtelen kicsit rosszul éreztem magamat. Nem gondoltam arra, hogy ez miként érintheti őt, egyszerűen csak időt akartam még nyerni. - Nem találkoztál még velük azóta? - néztem rá kíváncsian, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy mit gondol erről, de az tény, hogy Damon sokat változott és Elena boldog. Csak ez számít nem? Figyeltem őt és kíváncsian vártam arra, hogy hogyan fogja folytatni. Elmosolyodtam a szavain, s közben végig simítottam az arcán gyengéden. - Rendben menjünk, de...- hirtelen megálltam és visszapillantottam rá.- Engem senki se lát és talán azt hinnék, hogy magadban beszélsz. - mondtam neki kicsit halkabban és közben lesütöttem a szememet. Figyeltem őt, majd megfogtam a kezét. Nem szerettem volna, ha miattam még többet kellene szenvednie.
Bonnie sírt, jól láttam. Én csak a háta mögött álltam tehetetlenül. Tudom, hogy rossz neki. Tudom. És én nem is magamért, vagy akárkiért akarom visszahozni Bonniet, hanem csak maga miatt, hogy ne érezze azt, hogy egyedül van a világban, és hogy nem élő. Minden lehetséges, tudom. Csak hinnem kell benne nagyon erősen, hogy ha vissza akarom hozni Bonniet. A név, Tessa, nagyon felkavart. Talán ő segítget, legalábbis; remélem. Bon csak azt bizonygatta, hogy itt fog maradni. De az utolsó szava, az, hogy majd csak álomként fogunk erre visszagondolni, ezt úgy vettem, hogy talán ő is hisz abban, hogy vissza fog térni. - Ha visszahozunk valahogy, akkor én még rémálomként sem akarok visszagondolni. Csak ezt akarom érezni. – Érintettem tenyeremet tenyerébe, s ujjaink összefonódtak. De amikor megszólalt, hogy hívjam fel Elenáékat… hát nem is tudom. Nem tudok színészkedni, hogy csak annyit mondom örömteljesen a telefonba: „Igen! Bonnie tökéletesen van, élvezi az életet…” Nem, én erre nem lennék kicsit sem képes. Én nem… Nem tudnám ezt megtenni, hogy magamat eljátsszam boldognak. Nehezen menne nagyon. - Majd csak akkor szólok nekik, hogy ha megtalálom őket. Még egyelőre nem tudom, hogy ők is merre vannak, és eléggé zaklató érzés. Damon közelében… kicsit sem „veszélyes”. – Mosolyogtam el, hisz nem csak azért jöttem ide, hogy depressziózzak. - Tudod mit, Bonnie? – Jelentek meg az arcomon a mosoly jelei. De korántsem volt jó kedvem, csak tervezgettem, hogy egy kicsit kedvre derítem. - Próbáljuk meg azt, hogy kimegyünk az utcára, és elbeszélgetünk erről a „Tessa” nevű boszorkányról. Mit szólsz hozzá? – Nagyon érdekelt ez a Tessa. Én akármit megtennék azért, hogy Bonniet visszahozzam, még azt is, hogy magamat áldozzam. De Bonnie nem hagyná. Így az a baj, a semmiért halnék meg, és én csak annyit szeretnék, hogy Bonnie boldog legyen ebben a világban élőként. A többi engem már nem is érdekelne, még ha többé nem is akarna látni. Én nekem csak ez az egy kívánságom lenne. Csak ez tenne boldoggá.
Szerettem volna megnyugtatni őt, csak szerettem volna, hogy jobb legyen. Meghaltam, ebbe bele lehet egyáltalán törödni? Nem, nem hiszem, de attól még megpróbálhatom jobbá tenni, könnyebbé tenni. Itt vagyok, nem tűntem el, vagyis tudok neki segíteni. Tudok vigyázni rá. Nem kell megszegnem a magamnak tett igéretemet, hiszen a halálon túl is tudok rá vigyázni. Itt leszek mindig. - suttogtam neki, s jól tudtam, hogy jobban magához ölelt. Érezni nem éreztem, de tudtam. Becsuktam a szememet és nem mozdultam. Éreztem amint egy könnycsepp végig folyt az arcomon. Nem töröltem le, mert nem láthatja. Háttal vagyok neki. Vérzet a szívem, hiszen pont annak a személynek okoztam fájdalmat akit mindennél jobban szerettem. Vigyázni fogok rá és nem hagyom, hogy ostobaságot tegyen. Egyszerűen nem teheti meg. Elena abba belerokanna, ha Jeremy-t elveszitené. Megfordultam és a kezemet arcára raktam. - Tudom, de maradj életben. Nem akarok nélküled élni. - mondtam neki öszintén és közben gyengéden végig simítottam az arcán. A barátnőm öccse volt, de most már többet jelentet ennél. Sokkal többet. Egyszerűen szükségem volt rá. Ő volt az egyetlen aki még a halált is jobbá tudta tenni. Nem éreztem az érintését, de láttam őt és hallottam. Ez már sokkal több volt, mint amit remélni mertem, hiszen szinte senki se látott engem. Próbáltam, majd végül feladtam. Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom Jeremy-nek, ezért se kerestem korábban. Vártam, türelmesen. Előhalásztam a telefonomat és oda nyújtottam neki. - Kérlek válaszolj Elenának és Carenek, hogy jól vagyok és minden rendben van. - néztem rá kérlelően, hiszen nagyon sok üzenet várt rám tőlük, de én nem tudtam visszaírni nekik. Egyszerűen arra képtelen voltam. Jeremy-nek segítenie kell. Tudtam, hogy hazugsákot kérek, de muszáj volt már valami élet jelet adnom magamról és ehhez Jeremy-re szükségem volt. Nem fogok eltűnni, itt leszek mindig. - mondtam neki egy féloldalas mosollyal az arcomon, de közben a könnyeimmel küzködtem. Sírni szerettem volna, hiszen szerettem volna őt érezni és segíteni neki. Elmosolyodtam azon amit mondott. - Talán egyszer majd úgy fogunk visszagondolni erre, mint egy állom. - mondtam neki, hogy ezzel is tudjam biztatni, hogy minden rendben lesz. Nem hittem benne, de ő igen, így nem vehetem el tőle a reményt. Szerettem volna érezni újra az érintését és a csókját, legalább ezt azt egyet még halálom előtt, de erre nem volt lehetőségem. Hiányzott az együtt töltött idő, csókjai és gyengéd érintései... nagyon hiányoztak ...
Tudom, hogy Vicki a barátunk volt. Igaza volt Bonnienak. De Vicki nem önszántából mondott fel, mint Bonnie. Nem halok bele? A gondolatba, hogy Bonnie halott? Én utána megyek, hogy ha nem találunk módot arra, hogy visszajön. Nem akarom magára hagyni. Egyedül, valahol bolyongani... s már csak én is így vagyok vele. Halottnak érzem magam. Üresnek. Csak annyi a különbség, hogy én érzem mások érintését, de én azért nem akarok életben maradni. Szeretem Bonniet. - Melletted akarok lenni.- Suttogtam oly halkan, s mellkasomhoz öleltem gyengéden. Nem akartam elengedni; még annak ellenére sem, hogy nem érzem. De a szívemben érzem azt, hogy mellettem van, hallom, és látom. Az érintések ezeknél nem fontosak. S, azt is érzem, hogy Bonnie szenved. - Én akármit megteszek neked, Bonnie. - Gondoltam ekkor arra, hogy helyet cserélnék vele, de abba biztos vagyok, hogy nem menne bele. Tessa, akit említett, a név nagyon megragadta a gondolataimat. Nem tudom hogyan, s miként, de felszeretném keresni azt a boszorkányt - ezek szerint, ha vissza tudja hozni Bonniet. Szeretném végre, hogy mellettem legyen. De ha az nem lenne megoldható, akkor én Bonnie után megyek, akárcsak ahogy ő ment el, hogy nem gondolt azokra, akik szeretik. Így én sem fogok gondolni azokra, akiket szeretek - kivétel Bonnie. Hisz ő miatta akarok mellé kerülni. Így is halottnak érzem magam ettől a pillanattól fogva. - Mit szeretnél, Bonnie? - Gondoltam ekkor arra a szavára ; "Ígérd meg..." Én mindent megígérek neki, csak azt ne kérje tőlem, hogy felejtsem el, vagy hagyjam őt elmenni. Nem... én nem fogom feladni! Bonnie hangja lágy volt, de egyben éreztem minden rezzenésén azt, hogy szenved. Úgy érzem magam, mint egy lidérces álomban. Küzdök magamban, hogy felébredjek ebből a rémálomból, de, rá kell jönnöm; a valósás mind ez. - nem akarom, hogy eltűnj. Annál jobban nem tudnál semmivel sem büntetni.- Nem szeretném, hogy eltűnjön. Tudom, hogy egy szellem képes arra, hogy köddé válik. Nem akarom, hogy elmenjen mellőlem. De tudom, hogy ha segíteni akarok rajta, akkor muszáj. Miközben csillogó, rózsaszínre kidolgozott ajkaira figyeltem, csak arra vágytam, hogy érezzem csókja ízét. De tudom, nem lehet... - Bárcsak egy álom lenne.- Suttogtam halkabban az előzőnél, s behunytam a szememet, mintha elfáradtam volna.
Miért tagadot azt ami nyilván való? A barátunk volt, szóval még szép, hogy érdekel. - mondtam neki kicsit bosszússan. Nem akartam veleveszekedni, de néha annyira makacs tud lenni, mint én. Tudtam jól, hogy nem lesz könnyű dolog, de soha se mertem volna gondolni, hogy ennyire nehéz lesz. Nem tudtam, hogy vajon valakinek feltűnt-e egyáltalán a hiányom, hiszen ha segítség kellett, akkor mindig mindenki megtalált, de amúgy egyre ritkábban láttam a barátaimat. Beszélnem kell velük, el akarok tőlük búcsúzni. Nem mentséget keresek. - mondtam neki őszintén, hiszen soha nem szoktam azt keresni. Én megtettem valamit amit a barátnőm kért, s cserébe az életemet adtam. Vajon ez tényleg baj lenne? Szerintem nem, hiszen legalább ők boldogok. Nekem már senkim se volt rajtuk kivül, s talán egyre jobban elveszetnek éreztem magamat, de még ott volt Jeremy. Fontos volt számomra, jobban mint az gondoltam, de már nem tehetek semmit se. Egyszerűen nem tudnék neki még nagyobb fájdalmat okozni. Ígérj meg valamit, hogy nem halsz bele. - mondtam neki ellentmondást nem tűrően, hiszen ha ő meghalna, akkor én nem akarnék visszatérni. Ő az egyetlen személy aki törödik velem, akkor is, ha nincs az erőmre szükség. Nem akarnél nélküle élni és talán nem is tudnék. Néha talán túl későn jövünk rá arra, hogy valaki fontos számunka, amikor már úgy se tehetünk semmit se. Tessa, egy nagyon idős és erős boszorkány. - mondtam neki csendesen, hiszen nem is értem, hogy miért hoztam őt szóba. - Ő talán segíthet... - mondtam neki, hiszen ha ő nem tud segíteni, akkor már senki se fog segíteni. - Szükségem van a segítségedre Jeremy, valamit tegyél meg nekem, kérlek.. - néztem rá kérlelően és próbáltam leplezni a fájdalmat. Egyszerűen csak fájt az amit láttam, meg fogadtam, hogy soha se fogom őt bántani és most mégis miattam ennyire letört. Figyeltem őt, s erős maradtam. Nem törhetek meg, egyszerűen nem. Szüksége van rám, s nekem is rá. Hiába haltam meg, még mindig szeretem őt és bármit megtennék azért, hogy újra boldog legyen. Figyeltem ahogyan egyre közelebb sétál hozzám, majd láttam, amint a karját körém fonja. Lecsuktam a szememet és csak áltam őt, nem éreztem őt, de tudtam, hogy mennyire jól esne, ha érezhetném őt. Nem akartam elrontani semmit se, hiszen már megtettem. - Sajnálom... - suttogtam neki, mintha ezzel mindent rosszat eltörölhetnék.
Bonnie szokása szerint másokat hozott fel a mentségére. - Csak az a baj, hogy engem nem érdekel Vicki.- Mondtam oda makacs, önző módon, amikor Bonnie odasétált az ablakhoz és engem nézett. Zaklatottan fordította el a fejemet. Nagyon nem voltam jól. - Ez akkor sem mentség, Bonnie! - Emelkedett fel a hangom,s éreztem, hogy az arcom egyre forróbb lesz. Elena nem értette a dolgokat. Nem emlékezett vissza, hogy mi történt Bonnie nagymamájával? Ő is belehalt abba az átokba, ami még nem volt akkora, mekkorát Bonnie tett. A düh egyre csak szétáradt bennem, ráadásul egyre inkább zaklatott lettem. Minden lehetséges. Vámpírok, vérfarkasok, Hibridek, mi kell még ide? Ha ezek lehetségesek voltak, akkor az is lehetséges, hogy Bonnie visszakerüljön. Tisztában vagyok vele, hogy Bonnie nem hisz abban, hogy ő valaha is vissza fog térni. De én bennem még ég az a remény, de ha továbbá mondogatja, hogy mások is meghaltak, akkor nem tudom mit művelek magammal. Megpróbáltam arcomra a nyugodtságot teremteni, ami sikerült is. Én csak közömbösen néztem Bonniera. Semmi érzések az arcomon... de belül tombolok. - Én akkor sem adom fel! - Hangom nyugodt, csendes. De már nem volt benne túl sok hit. Vicki.. ah.. őt megölték. Az várhatóan jött. De az öngyilkosság nem megoldás semmire sem. Attól hogy visszahozott valakit, akit egyáltalán nem is láttam azóta, attól függetlenül Bonnie halott. Nem tartunk sehol. A düh... a harag... a gyűlölet... ez jobban felerősödött, mióta vámpírvadász lettem. Kimerítő volt. Leültem a kanapéra fáradtan, s combomra könyökölve, tenyerembe terítettem homlokomat. Nem tudom, mit kezdjek. De Bonnie említett egy nevet. Tessa? - Egyébként, ki az a Tessa? - Emeltem el tenyeremet a homlokomtól, s két markomat egymásba téve, hallgatni akartam Bonniet. - Ha nem fűződik a te visszahozásodhoz, akkor nem érdekel, hogy ki az.- Válaszoltam nem túl kedvesen. Eszméletlen zaklatott lettem Bonnie halála miatt. Szörnyű volt. De próbáltam lenyugodni, hogy ne vesszek össze vele. Nem érdemli meg, hogy így beszéljek vele. - Ah, ne haragudj. Tudom, hogy csak jót akartál. De akkor is üres maradt itt a szívemben valami. Akkor is elveszítettem valakit, téged. Hiába volt ez az egész... - Fordítottam el a fejemet, s egy könnycsepp kibuggyant szememből, s az hihetetlen gyorsasággal csöppent le arcomról, s rá az alkaromra. Nem akartam ezt a pillanatot. nem, nem akartam. Az őrületbe kergetett az, hogy Bonnie halott, és neki is rossz. Nem akartam, hogy fájdalmat érezzen! Ő nem ezt érdemli... - Sajnálom....- rebegtem zaklatottan, s felülve a kanapéról, Bonniehoz sétáltam, s karjaim háta mögé fonódtak, megöleltem. Nem éreztem, hogy átkaroltam volna. Olyan volt, mintha a levegőt karoltam volna. Szörnyű volt. A szívem is őrült módon kezdte átütni a mellkasom. - Lidérces álomban érzem magam.- Jelentettem ki, s miközben még mindig öleltem Bonniet, a könnyeim még mindig lecsöppentek a háta mögött, hogyan öleltem.
Sok mindenki nem érdemelte volna meg a halált, gondolj csak Matt húgára. -mondtam neki habozás nélkül. Talán nem volt éppen a legjobb példa, de ennél jobban nem tudtam volna szemléltetni azt, hogy nem mi döntünk a sorsunkról, hanem az élet. Figyeltem őt és fájt, hogy így kell látnom őt, de az még jobban fájt, hogy miattam ennyire szomorú. Soha nem akartam neki fájdalmat okozni és úgy gondoltam, ha visszakapja az édesanyját, akkor neki is jó lesz és nem csak Elenanak. Nem akartam, hogy emiatt bárkit is okoljon, hiszen én vállaltam el és tudtam, hogy mire vállalkozom. Elmosolyodtam azon, ahogyan hitt abban, hogy tényleg újra élhetek, de én tudtam, hogy ez nem lehetséges, mert ahhoz valakinek meg kellene halnia. Ezzel a tudattal soha se tudnék megbirkózni. Lehunytam a szememet, amikor éreztem a gyengéd érintését és próbáltam felidézni, hogy milyen is volt az amikor éreztem ezt. Majd hirtelen eszembe jutott valami. - Tessa.. - suttogtam a nevet, hiszen ő boszorkány és ha jól emlékszem beszéltek valamiről. Talán Elena többet tud, nem tudom. Fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek vagy mondjak. Mindig tudtam, de most nem. Ő reménykedett én pedig nem, hiszen jól tudtam, hogy lehetetlen lenne a visszatértem. Bólintottam arra amit mondott, majd az ablakhoz sétáltam. Összefontam a karomat és úgy figyeltem őt. Még mindig megbabonázott a látványa, de nem érinthettem meg, hiszen azzal csak még nagyobb fájdalmat okoznék neki. - Veled mi történt? Merre voltál? - kérdeztem tőle aggódva, hiszen mostanában tényleg szem elől veszítettem. Hiába voltam szellem még mindig nem tudtam mindenhol ott lenni egyszerre.
Bonnie odasétált hozzám. De szavaiból kiindulva, jól tudta, hogy mire készültem volna. De sajnos ezt nem tehetem. Nem hazudhatok Bonnienak. Ha nem emelte volna fel a fejemet, akkor most nem is éreztem volna, hogy megérintette az arcomat, és előttem van. Mint egy szellem. Az is. Látom, hallom, de nem érzem. Megőrülnék, ha csak az egész egy árnyék lenne. - Akkor sem ezt érdemelted. - Válaszoltam vissza erőszakosan, s elfordítottam a fejemet. Amikor lehunytam a szememet, hogy visszafojtsam könnyeimet, hirtelen szivárgott át egy könnycsepp szempilláimon át. Arcomhoz nyúltam, s letöröltem könnyeimet. Úgy éreztem, hogy a szívem helyén egy hatalmas nagy kráter keletkezett. Elüresedett minden érzés. Nem szabad feladnom. Nem szabad azt gondolnom, hogy soha nem fogom érezni Bonnie lágy érintéseit. De nem csak az érintések... Bonnie nem érzi magát élőnek. Rossz lehet neki is, hisz szellemként élni ebben az átkozott világban... nincstelenül. - Nincs lehetetlen, Bonnie.- Néztem vissza rá teljes életesszenciával. - Én tudom, hogy egyszer te is boldog lehetsz. Érezni fogod ezt...- Érintettem meg tenyeremmel meztelen vállát. - Tudom, és érzem, hogy nem sokáig kell téged így látnom. És te sem fogod azt érezni, hogy egyedül vagy.- Elevenedett a hangom. Minden olyan érzést összekapartam magamban, amik még késztetnek arra, hogy ne mondjak le arról, hogy Bonnie visszafog térni. - Nekem lesz igazam. Tudom...- Suttogtam az utolsó szót halkan, rebegve. Szörnyű volt. Egyben érzem azt, hogy minden jóra fordul, de a másik érzés pedig megöl. nem tudom, hogy Bonnie hogyan rejtette el ilyen jól magát, hogy senki sem tudott róla, hogy eltűnt. Én jó párszor hívogattam, de a telefont soha nem vette fel. Akkor ez lehetett az oka. Ez. Ezek az érzések egyre rosszabbak kezdenek lenni. A szívem is egyre elevenebben kezdte szétütni a mellkasomat, s a torkomban hatalmas nagy gombócot éreztem, amitől alig tudtam beszélni. Legszívesebben elbújtam volna, és egész nap sírnék egy sarokban. De nem tehetem. Nem szabad feladnom. Bonnie mellett kell maradnom, nem hagyhatom el.
Jeremy... - mondtam neki határozottan, megállítani nem tudom, de követni tudom és talán megállítani is. Csak az a kérdés, hogy pontosan mire is készül, ha boszorkányhoz szeretne fordulni, akkor megtudom állítani, hiszen a boszorkányok látják a halottakat. - kérlek ne csinálj semmilyen ostobaságot. - mondtam neki aggódva és követtem őt. Oda sétáltam hozzá, de nem érintettem meg. Nem szerettem volna elüldözni őt, egyszerűen csak nem szeretném, ha valami baja esne. Ez nem hangzik jól.. -mondtam neki suttogva, majd odasétáltam elé. Az kezemet az arcára tettem, s felemeltem a fejét. Mélyen a szemébe néztem és láttam a fájdalmat a szemében. Nem akartam látni, nem akartam fájdalmat okozni neki, de mégis megtettem. Amit a szemében láttam az többet mondott minden egyes szónál és ez még jobban összetörte a szívemet, hiszen annak okoztam fájdalmat akinek nem szerettem volna. - Kérlek, ne csinálj semmilyen ostobaságot. Semmi értelme nem lenne az életemnek, ha visszakapnám, de te nem élnél. - mondtam neki őszintén, hiszen tényleg semmivel se lenne jobb. Talán így kellett történnie, nem tudom. De azt soha se bírnám elviselni, ha miattam halna meg valaki, aki fontos számomra. Talán így van, de sok jó ember nem érdemelte volna meg még a halált. Nem mi döntjük ezt el Jeremy. - mondtam neki őszintén, mert tényleg senkit se hibáztattam érte. Előbb vagy utóbb mindenki meghal. Talán nem most kellett volna még meghalnom, de tudtam, hogy mit vállalok. - Egy ideje, amióta eltűntem. - mondtam neki egy röpke habozás után. - Eddig senki se keresett. Elenáék jól vannak és csak ez számít. - mondtam neki kedvesen.
•• ฝusic: So cold •• ฝords: - ••Note: A reagod *-*
Bonnie Elena segítségére akart támaszkodni. - Megoldom azt én egy magam is.- Válaszoltam mind ezt csökönyösen, azután felálltam mellőle zaklatottan. Azon törtem a fejemet, hogy honnét szerzek olyan boszorkányt, aki ráköti az életemet Bonniera. Ha meghalok, akkor a hátralévő életem Bonniba száll vissza, azaz Bonnie élne helyettem. Tökéletes terv. Ez eddig mind szép is jó, csak egy boszorkány kéne. - Mindent.- Suttogtam halkan, alig halhatóan szinte. A tervem tökéletes volt, így legalább eltoljuk azt a vallomást, hogy Bonnie halott. Ki kell találnom, hogy mit találjak ki afelől, hogy miért megyek el, azaz akkor megyek egy boszorkányt keresni. A legtöbb boszorkány New Orleansban kotyvaszt, de az a baj, hogy ha odamegyek, kicsit sem lesz feltűnő az, hogy miért megyek oda. Valami mást kell kitalálnom, vagy pedig egyszerűen nem is szólok. Ami viszont baj, hogy Bonnie szellem, ami azt jelenti, folytonosan a nyomomban lehet. Nem baj. Megállítani nem tud. Én látom, hallom, és senki más, így még beköpni sem tud, hogy mire készülök. - Nem érdemelted meg a halált, ezt te is tudod. - Bonnienak nem az élet tervezte a halált. Mind ez beavatkozás volt az ő életébe. És ő nem ezt érdemelte! De nem baj. Ezt jóvá teszem. - Mióta vagy halott? - Alig mertem ezt a számra venni. Nem akarom többé kimondani azt, hogy ; "halott". Ha én meghalok, akkor nem lesz semmi baj. Engem csak az érdekel, hogy Bonnie lásson. És látni is fog majd.
Tudom milyen érzés elveszíteni a szüleinket, a családunkat. Ezért is tettem meg Elena-nak azt amit kért, mert szerettem volna neki kicsit segíteni és könnyebbé tenni az életét. Talán nekem már nincs senkim se, de itt van nekem Jeremy, Elena, Care és a többiek. Ők a családom most már és értük bármire képes lennék, még így szellemként is. Figyeltem Jeremy-t és azt kívántam bár csak tudnám enyhíteni a fájdalmát, de semmit se tehettem. Felálltam és oda sétáltam hozzá, majd letöröltem a könnyét.- Ne sírj. Minden rendben lesz. - mondtam szinte suttogva, bár én nem hittem ebben, de most nem is ez volt a lényeg, hanem ő higgyen benne és jobban legyen. Mindent? - néztem rá rémültem, majd továbbra is a szemét figyeltem. Gyönyörűek voltak még mindig és egyszerűen mindig meg tudott ezzel a szempárral igézni, már a mosolya hiányzott nagyon.- Egy dolgot ígérj meg, hogy életben maradsz. Soha nem bírnám elviselni azt, hogy nélküled kelljen élnem. - mondtam neki sietve, mert biztos voltam abban, hogy ez is megfordult a fejében. De nem, erről szó se lehet. Biztosan van valami megoldás. Elena esetleg lehet tudna neked segíteni, bár ő nem tudhatja még meg, hogy én halott vagyok. - mondtam sietve, hiszen ez rossz ötlet volt tőlem. Nem akarok több embert szomorúnak látni miattam. Care? Nem, neki sok problémája van, így ez se jó ötlet.
•• ฝusic: So cold •• ฝords: - ••Note: A reagod *-*
Bonnie szavain elfordítottam a fejemet, és csak a földet néztem elfehéredve. Nem tudom, hogy Elena hogy kérhette meg erre. Az elejétől fogva, Bonnie nagymamája is belehalt dolgokba, mert nagy varázslatot végzett el. Ahj, Elenának ez nem jutott eszébe. Most így hirtelen el is öntött a méreg. De nem Bonniera haragszom. Nem. Ő rá soha. Bonnie meg volt győződve róla, hogy örökre szellem marad. Ekkorra a düh még jobban végigfutott rajtam. Próbáltam visszatartani a könnyeimet, de a nyitott ablaknál, ahogyan fújt a szellő, az hirtelen kipenderített a szememből egy könnycseppet. - Nem, Bonnie! - Tiltakoztam.- Én mindent elfogok követni azért, hogy visszahozzalak! - Én pedig abban voltam meggyőződve, hogy visszafogom őt hozni. És nekem van egy ötletem, hogy hogyan. Csak az a baj, hogy a legtöbb boszorkány nem áll szóba egy tizenévessel. De ha elmondanám valamelyiknek, hogy vámpírvadász vagyok, biztos hogy tetszene az nekik. Tehát, az ötletem az, hogy Bonniet visszahozom úgy, hogy helyet cserélek vele. Már csak egy boszorkányt kell keresnem. - Nem tudom, hogy mit tegyek...- Hajtottam le a fejemet, s leültem újból Bonnie mellé. A düh hirtelen merített ki, de tervem új erőt adott. Már csak ez fog hajtani. De az előző szavam csak azt rejtette, hogy nem jár semmilyen ötlet a fejemben. Eközben a gyűrűmet le is húztam az ujjamról, mintha kényelmetlen lenne.
Kezdőlap
▷ Words: -
Bocsi nem lett a legjobb :/ ▷ Words: -