Nem tudom, fájhat-e szó annyira egy embernek, mint nekem fájtak ebben a pillanatban Bonnie szavai. Eleinte csak rázni akartam a fejemet. Rázni és tiltakozni, hogy nem, ez nem így van. Hogy rosszul látja a helyzetet, és egyszerűen... MÉG nincs késő... de éreztem, legbelül nagyon jól tudtam, hogy minden szava igazság. Minden szava, ami azt mondja, régen keresnem kellett volna, jogosan csattan a képemen, mint a világ legnagyobb pofonja. Nyeltem egyet, és belenéztem Bonnie szemeibe. Hangja... jobban fájt, mint ezernyi késszúrás. Jobban fájt, mint a gondolat, hogy egyszer, Esther szerint legalábbis, de vámpírnak kell lennem... még azt is könnyebben elviselném, mint ezt a tekintetet, ezt az ürességet, ahogyan rám néz, ahogyan beszél velem... minden melegség eltűnt hangjából, és a leghangosabb hang ordított a fejemben, hogy hogyan vagyok képes mindent így elcseszni? Ez már szinte hihetetlen... - Bonnie, tudod... - kezdtem bele ismét, de megint nem jutottam többre. Féltem, hogy akkor kap el a zokogás, mikor Emma itt fekszik a karomon, pedig neki végképp nem hiányzik, hogy hisztizni lássa az anyját. - Én nem így akartam. Tudom, hogy nagyon elrontottam... tudom, hogy ez... ennek nem így kellett volna lennie. Ezért... vagyok most itt... - suttogtam olyan kiszáradt torkon, mintha legalább az életem múlna rajta. Nem tudom, hogy valami fájhat-e ennyire, mint ez... ha Damon így beszélne velem, nyilván az is fájna. - Van elképzelésem, hogy mit érezhetsz. És mit érezhet Caroline... ti ketten még most is ott voltatok egymásnak, talán az elmúlt időszakban is mindig tartottátok a kapcsolatot, és csak azt mondtátok, hogy milyen szörnyű barát vagyok én, amiért ennyire elhanyagollak titeket, és már rátok se nyitom az ajtót... de igazából... így láttam jónak. Nem akartam két tűz közé szorulni... nem akartam választani a szerelmem, és a két legjobb barátom között... - súgtam, majd éreztem, hogy jön a bomba, és mindjárt kibukik belőlem az őszinte szó, ami leginkább jellemző rám. - GYÁVA voltam... nem mertem a szemeitek elé kerülni... - vallottam be őszintén, gombóccal a torkomban.
Utáltam ezt. Igazán, szívből gyűlöltem ezt a helyzetet, minden egyes apró változást ami azóta történt, hogy a Salvatore testvérpár megérkezett Mystic Fallsba. Akkoriban minden olyan egyszerűbb volt, és a legnagyobb problémánk is az volt, hogy mivel nyugtassuk le Caroline-t az esedékes bál előtt, hogy ne pörögjön be túlságosan is. Annyira emberiek voltunk akkor, olyan tizenéves lányok amilyeneknek lennünk kellett. Ha lenne valami varázslat, hogy megváltoztassam a dolgokat, hogy úgy éljük az életünket ahogy kellene... Megtenném. Hiszen ezzel Mystic Falls mentesülne a természetfeletti lényektől, még a saját lényemről is lemondanék ha ezzel megváltoztathatnám a dolgokat. Megtenném. A szívem mélyen tisztán érzem, hogy képes lennék rá. Elenára terelődik a figyelmem. Szeretném ha a szavai megérintenék a belsőmet, és megtörnék. Ő itt a legjobb barátnőm, és a kettőnk között lévő feszültséget gyűlölöm, mégse vagyok képes engedni a tartásomon. Mielőtt elmentem volna, ez a szónoklat könnyeket csalt volna a szemembe, és már rég Elena nyakába csüngnék, és könyörögnék neki, hogy meséljen el mindent. Mesélje el milyen Damonnel lenni, milyen anyának lenni... Néha talán megjegyeznék egy-egy dolgot, ami még kifejezi, hogy nem tudok csak olyan egyszerűen megbékélni a választottjával, de ennek ellenére elfogadom a döntését és mellette állok. De a dolgokkal együtt sajnos én is változtam. Méghozzá sokat. A nagyi említése bár fáj, és csak perzseli a bennem égő tüzet, már tudom, hogy nem az ő halálát kell megtorolnom, mert a bosszú sose jó cél egy boszorkánynak. Így továbbra is komoran meredek rá, míg végül sikerül megtalálnom a hangomat. Máshogy cseng. Sokkal határozottabb mint egykoron. - Ne érezd kötelezőnek. - a legfurcsább, hogy fogalmam sincs honnan jönnek ezek a szavak, mégis hidegebbnek érzem őket, mint a legrosszabb telet. - Elena, nézz szembe a tényekkel. Hónapokra elmentem, és te ezt még észre se vetted. Örülök a nagyszerű életednek, hiszen nem ezt akartad mindig? Férj, gyerekek, egy nagy és boldog család. Hát tessék, mindent megkaptál. Tudod, ha beletartoztam volna a te "Tökéletes" életedbe, akkor nem most jöttél volna el ide, hanem sokkal de sokkal hamarabb. - nem kiabálok, és nem emelem fel a hangom de még én is túlságosan is élesnek érzem a szavaim. Az érzelmeim egy halvány árnyalatát se engedem ki az arcomra, de még talán azt is megkérdőjelezem, hogy az ürességen kívül érzek valami mást is. Mintha kiégtem volna.
A hozzászólást Bonnie Shelia Bennett összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 09, 2013 6:47 pm-kor.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Arra nem feleltem semmit, hogy azt mondta, milyen szép nevet választottunk a kicsinek. Igazából... nem is tudom, hogy erre várhattam-e többet. Hiszen mit tud mondani annak a lánynak, aki hónapokig felé sem nézett egy oltári nagy balhé után? Nyilván nem kíváncsi arra, mi változott meg az életemben, és ilyenek... pedig szeretném jóvá tenni a hatalmas bűnömet. - Óh... - bukott ki belőlem, és megköszörültem a torkomat. Szóval nem kapott meghívót... de hát... hogyhogy nem? Pedig azt hisezm, ő volt az, akinek elsőként megcímeztem és nem lehetnek olyan felelőtlenek a postán, hogy csak úgy... bedobták, aztán nem került Bonnie kezébe... vagy csak ő kerülte el, és most ezt mondja... nem tudom, mit kellene gondolnom. Csak bólintottam, és lesütöttem a szemeimet újra. Egyáltalán nem vártam hogy a nyakamba ugrik, de talán nem lett volna olyan rossz, ha azt mondja, hogy... még lehetünk barátok. Mert nekem fontos, hogy ezt mondja... akarom hogy érezze, mennyire fontos még nekem mindazok ellenére, ami történt. - Bonnie, én... - kezdtem bele tétován ismét. - Szeretném, ha tudnád, hogy... nagyon hiányoztál. És szeretném, ha... elölről kezdhetnénk azt, amit néhány hónapja egy kisebb vitával lezártunk... de ehhez az kell, hogy ne gyűlölj, amiért Damonhoz mentem hozzá... tudom, hogy köze volt a nagymamád halálához, és minden rosszhoz, ami megtörtént ebben a városban. Ha ő, és Stefan nincsenek, talán soha nem jönnek ide vámpírok... de nem akarlak elveszíteni amiatt, amit... meg tudnánk oldani - nyeltem egy újabbat.
Túlságosan is méltatlan volt a hangja. Mintha még a feltételezés is sértő lenne, hogy azt remélem, hogy végül mégse őt választotta. Nagy bűn, ha utálom az alakot? hagyjuk már. Damon egy szörnyeteg volt a szememben már akkor is amikor elmentem, és a véleményem máig nem változott. Lehet, hogy Elena valamilyen oknál fogva látja benne a jót - elképzelni se tudom, hogy hogy képes erre -, de én képtelen vagyok rá. Még ha akarnám se, akkor se menne. De a barátnőm miatt meg kell próbálnom, ha egyszer vissza akarom kapni, ami egykor a miénk volt. A lányára pillantottam, arra az aprócska kis emberkére aki már nyilvánvalóan kettőjük szerelmének gyümölcse lett. Olyan furcsa érzés kering bennem, amit nem tudok hova rakni. Annyi mindenről lemaradtam, és ezek nem csupán apróságok hanem lényeges dolgok, amik alatt itt kellett volna lennem... ugye?
- Szép név. - eresztek meg egy apró mosolyt, de ennél többre nem telik. Sértettnek érzem magam. Nem hívott, nem telefonált, egy vacak fényképet nem küldött pedig mint minden 21. században élő fiatalnak, nekem is rengeteg elérhetőségem van. Telefon, email, közösségi oldal... minden! Én pedig aktívan néztem is őket, hátha valaki keres, de egy idő után már csak a kedvem vette el a körlevekkel teli fiók, és a néma mobilom. Összevonom a szemöldököm. Esküvő? Tehát elvárta tőlem, hogy ott legyek? - Nem kaptam meghívót. - feleltem zavartan, majd hirtelen eszembe jutott. Összepontosítani kezdtem, és összeszedtem a bennem túltengő erőt, és koncentrálni kezdtem az előszobában lévő levélhalomra, amit még akkor vettem észre mikor megéreztem csak későbbre hagytam az átnézésüket. Alig pár másodperc múlva pedig lassan lebegett be a papírhalom, majd az előttem lévő asztalra esett. - Tanultam néhány használható trükköt. - vontam meg a vállam magyarázatként, majd kihalásztam az egyik legalsó borítékot. Az állt rajta amit vártam. Elenáék esküvői meghívója. - Erre gondolsz? - emeltem fel, majd egy odadobtam neki. Minek is tartsam meg? Hiszen már rég nem aktuális. - Valószínűleg elkeveredett a postán... - vettem fel egy elég lehetséges verziót, viszont ezzel még nem fejeztem be a mondatot. Hogy én higgyek a véletlenekben? Mystic Fallsban? Én nem most költöztem a környékre, sé tekintetbe véve, hogy ez Elena és Damon nagy napja volt, még kevesebb okom van a helyi postaszolgálatot okolni. - ...vagy valaki direkt úgy intézte, hogy ne mehessek el.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Hirtelen még a levegőt is elfelejtettem, hogyan kell venni, mikor kibukott belőle az a kérdés, hogy Damoné-e a gyerek. Mégis... ki másé lenne?! Na jó... talán nem kellene adnom az ártatlant, főképp mert nem vagyok az... de Bonnie nem tudhatott arról, hogy én milyen csapdákba estem bele, míg idáig eljutottunk. Nem tudhatott Klausról, nem tudhatott ilyesmikről... néha még én is szívesen azt mondtam volna, hogy soha nem történt meg, ugyan dehogy! Nekem soha semmi közöm nem volt Klaushoz... de az a beképzelt hibrid történetesen azt hiszem, minden eszközt bevetett, hogy a bizalmamba férkőzzön, és ne erőszakkal kelljen elvennie a véremet... - Persze, hogy Damoné! - mondtam kicsit felháborodva, de tudtam, hogy ez nem volt túl jó kezdés. Le kell nyugodnom. Nyeltem egyet, és lenéztem a karjaimban tartott Emmáre, közban mély lelkiismeret furdalást érezve, hogy ennyi mindent kihagytam Bonnie-val kapcsolatban. Jó ég, hogy lehetek ilyen rossz barát? Mintha elfelejtettem volna, hopgy van egy másik életem is, és azt nem szabadna elhanyagolnom... ennyire nem lehetek társfüggő... Csak bólintottam a szavaira, ahogy arról beszélt, hogy kereste az esetleges további rokonait. Ami nem meglepő, hiszen biztosan van még pár boszorkány rajta kívül a Bennett családban, egy családfa rengeteg felé képes szakadozni, de... nem kellett volna olyan messzire menni, hisezn itt van Emily is... ő is Bennett, az egyik legerősebb. - Szóval... - kezdtem bele torkomat köszörülve, és halványan elmosolyodtam. - Ő... ő a lányom. Emma - kezdtem bele a mondókába. - És igen, Damon lánya, a félreértések elkerülése végett - nyeltem egyet. Nem kezdem azzal, hogy lefeküdtem Klausszal, mert az már enyhén szarkasztikus, és szürreális lenne rögtön, így hagytam, hagy eméssze apróban a dolgokat. - Nem voltál ott az esküvőnkön... - jegyeztem meg keserű mosollyal. Care-rel sem voltunk akkor valami jóban, ő mégis ott volt. Azt hiszem, Stefannal. Vagy... az máskor volt? Nem tudom. De ahhoz képest, amit Stefan művelt velünk az esküvőnk előtt... hogy leszúrta Damont egy karóval, és ha nincs egy régi varázslat, halott maradt volna... ő azok után eljött. De Bonnie... nem értettem.
Lehetséges lenne, hogy komolyan kényelmetlenül érzem magam Elena közelébe? Ha ezt most a fiatalabbik énem látná... Nevetséges, de nem tudok mit tenni ellene. Mindketten annyira megváltoztunk, és ez legjobban a kapcsolatunkon mutatkozik meg. Míg anno az életemet adtam volna Elenáért, most még megölelni is képtelen vagyok. Nem arról van szó, hogy nem akarom, csak nem hiszem, hogy jogom lenne hozzám. Túl sok mindent mondtam amit talán nem kellett volna. Viszont a véleményem a mai napig nem változott, mivel kaptam rá semmi bizonyítékot, hogy a barátnőmnek igaza van Damonnel kapcsolatban. Hacsak ez a gyermek nem... - Damoné? - tettem fel hirtelen a kérdést, le se véve a tekintetem a gyermekről. Valahogy éreztem, hogy milyen választ fogok erre a kérdésre kapni, de biztosra akartam menni.
Halkan felhorkanok, de ennek ellenére keserű ízt érzek a számba. Tehát annyira el volt foglalva, hogy észre se vettem, hogy majdnem egy hónapja nem hallotta híremet. Ez azért fáj. - Szükségem volt egy kis időre. Tudod távol mindentől... - magyarázomi, de közben észre se viszem mikor kezdtem el tördelni a kezem. Ez az idegesség jele. Remek. - Meg kutattam egy kicsit a családom után. Amióta anno Lucy megjelent az álarcos bálon érdekelt vannak e még rokonaim valahol máshol. - istenem, milyen régen volt már az is! Mintha egy teljesen másik életbe történt volna. Azóta mintha a világ 180 fokos fordulatot vett volna. Minden, ami csak változhatott meg is változott. - Igazad van. - sóhajtok kissé gondterhelten, majd felpillantok Elenára. Kínos csönd következik. A legrosszabb fajtából. Nem bírom tovább, muszáj megszólalnom. - Nem tudom mit mondhatnék. De ahogy látom neked van miről beszélned. - utalok a gyerekre, aki éppen a karjaiba pihen. Elena gyermeke... Még gondolatban kimondani is furcsa. Mindig azt hittem, hogy az ilyen dolgokat együtt éljük majd át.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nem érzékeltem azt a melegséget részéről, amit mindig is adott nekem. És ez nyilván abból fakadt, hogy nem váltunk el túl békésen egymástól. Élénken élt még az emlékezetemben az az este az iskolában... a bulin, mikor Bonnie megpróbált észhez téríteni, hogy Damon egy szörnyeteg... és én Damont választottam, nem a barátnőmet. Viszont nem tudtam azt mondani, hogy megbántam. Hiszen szeretem Damont! És ő nem egy szörnyeteg...! - Köszönöm - suttogtam rekedten én magam is, miközben besétáltam, majd a már jól ismert nappaliban is találtuk magunkat. Szembefordultam Bonnie-val újra, majd nagyot nyeltem. - Nem azért jöttem, hogy iszogassunk, szóval semmi baj. Ezek szerint nem voltál itthon az utóbbi időben - mondtam, bólogatva a saját szavaimra, majd ugyan nem mondta, de helyet foglaltam Emmával a karjaimban, és gyengéden simogattam a kis kezét. - Nem tudtam, hogy nem vagy a városban - nyeltem egy újabbat. Húha, ezzel most magamat kevertem bajba, mert bebizonyítottam, hogy egyáltalán nem is kerestem őt. - És... azt hiszem, sok mindenről kellene beszélnünk - fordítottam el a fejemet. Furcsa helyzet, sőt... már-már hülye helyzet.
Valószínűleg ilyen érzés lehet sokkot kapni. A tested lebénul, a szavak a torkodra fagynak, és az értelmes gondolataid pedig lelépnek vakációzni. Igen, gondoltam rá, hogy talán valamelyik nap megkeresem Elenát. Esetleg jövőhéten. Vagy az utána lévőn. Tudom, hogy nem szép tőlem, hogy majdhogynem szó nélkül léptem le, és egy levelet, vagygy képeslapot se küldtem. De időre volt szükségem. Még így is ott hever valahol a bőröndöm egyik elrejtett zsebébe egy tucat teleírt papírlap, egy tucat bocsánatkérés, és egy tucat élménybeszámoló. Mégis akárhányszor csak elindultam volna a posta felé, alig pár méter után visszafordultam. Helytelen cselekedet volt, de ha őszinte akarok lenni nem csak kutatni mentem el, hanem inkább elmenekültem. Mystic Falls elől. A barátaim elől.
Fogalmam sincs, mit kéne mondanom. Látszólag többről maradtam le, mint azt valaha is képzeltem. A gyerek Elena karján legalábbis ezt tanúsítja. Egy percre megfordul a fejembe, hogy becsapom az ajtót, és úgy teszek mintha ez a pár perc - tényleg ennyi lett volna - meg se történt volna, és a következő vonattal lelépek innen. De a könnyebb út választása sose volt jellemző rám. Ezután se lesz. - Gyertek be. - szólalok meg végül, és félre állok az útból. A kíváncsiságom sokkal erősebb minden félelmemnél, és mellesleg Elena a barátnőm! Az a dolgom, hogy meghallgassam, még ha tisztába is vagyok vele, hogy amit hallattak után nem fogok táncra perdülni. - Megkínálnálak benneteket valamivel, de nincs itthon semmi. - próbálom oldani a feszültséget, miközben átsétálok a nappaliba, majd helyet foglalok a kanapén. - Alig fél órája érkeztem haza a repülőtérről. - teszem hozzá magyarázatként, de még így se tudom elkerülni az ezután bekövetkező kínos csendet. Nem tudom mit kéne mondanom. Elvégre nem az én kezembe alszik egy kisbaba!
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Még mindig azon törtem a fejemet, hogy mit tegyek abban az esetben, ha jobbnak lát innen elküldeni. De... így jobban belegondolva, ő sem keresett engem! Akkor most... végül is, lehet, hogy nemcsak az én hibám ez az eltávolodás. Az ilyesmihez két ember kell, ahogy sok máshoz is, de... most elsősorban a barátságról beszélünk. És 17 év szoros kapcsolat után mintha mindez köddé vált volna pár nap alatt, mert a vámpírok megjelentek, és... Bonnie nagymamája Damon és Stefan hibájából halt meg. Vagyis... ezt azért így nem mondanám. De én, aki szintúgy makacs vagyok, nem fogok arról prédikálni, hogy milyen érzés elutasítani a valóságot. - Bonnie...? - kérdeztem kissé rekedten, ahogy nyílt az ajtó, és megláttam Őt. Szemmel láthatóan... változott. Nagyon sokat. És ezt... mi okozhatta? Talán az utóbbi időben rengeteg időt töltött el azzal, hogy fejlessze az erejét, vagy bármi, de... attól nézhet ki ilyen átszellemültséggel? De szép szót alkottam... - Szia, Bonnie! - jelent meg végül egy halvány mosoly az arcomon, miközben követtem tekintetét, és lenéztem Emmára. Hát igen, ez már tényleg sok lehetett neki. Nemigen tudott az életünkről mostanság, mert... na jó, nem kezdem el az önmarcangolást, mert sokaknak csupán hiszti. - Én... úgy gondoltam, hogy ideje Téged... meglátogatnunk. Nagyon régen találkoztunk utoljára. Nagyon... nagyon régen - hangsúlyoztam ki azt, amit talán nem kellett volna, és nyeltem egyet.
Nagy sóhajok között nyitottam fel a következő bőröndöt, és raktam vissza a ruháimat sorba a szekrénybe. Már a vége felé jártam a pakolásnak, ami nem is csoda ha azt vesszük, hogy több mint két órája szöszmötölök a cuccaimmal. Nem tehetek róla, de valamiért nem bírtam rávenni magam a gyorsabb tempóra; minden alkalommal mikor már azt láttam, hogy egyre kevesebb és kevesebb dolgot kell a helyére raknom, azaz a kötelező feladataim fogynak, elfogott a hányinger. Alig pár hónapja úgy döntöttem, hogy kell egy kis szabadság, hogy egyedül legyek és koncentrálhassak arra ami igazán fontos. A családomra. Bejártam Louisianána egész területét, majd végül New Orlensba keresgéltem tovább. Az eredmény? Egy harmad unokatestvér, és egy távoli unokahúg. Ez is több mint amire számítottam, és bármennyire is próbáltam elfelejteni, hogy Mystic Falls nem éppen az unalmas hétköznapjairól híres, nem ment. Haza kellett jönnöm, még ha féltem is attól, hogy mivel kell majd szembenéznem.
Miután háromszor is átnéztem a bőröndjeim, tudatosult bennem, hogy hazaértem. Noha a házban teljes csönd honolt, engem nem zavar. Régen volt már nyugodt estém - remélem azért a TV még működik, és képes leszek mondjuk hajnalig valami idióta műsort bámulni amíg el nem nyom az álom. Miközben a konyhában valami élelem után kutattam, a tekintetem hirtelen megakadt a szembelévő polcon, pontosabban egy képen, ami lehet, hogy csak pár éve készült de ahogy elbámultam a tükörképem rá kellett jönnöm, hogy bizony ez nem ma volt. Elena, Caroline és én, együtt, mint igazi barátnők. Gombócot éreztem a torkomba, és szúrni kezdett a szemem így gyorsan visszafordítottam a fejem hűtő felé mikor megszólalt a csengő. A hirtelen hangtól még a fejemet is bevágtam a konyhaszekrénybe. A fenébe! - Megyek már! - kiáltottam, és a fejemet dörzsölgetve rohantam a bejárati ajtó felé. Valószínűleg a szomszédnéni lesz az, Mrs. Barks aki a növényeket öntözte amíg nem voltam itthon. Legalábbis én ezt hittem. De mikor kitártam az ajtót, azzal a szándékkal, hogy egy hatalmas műmosollyal üdvözöljem a hölgyet szembetaláltam magam a rég nem látott barátnőmmel. És a barátnőm babájával. - Elena...? Mégis, hogy? Vagyis mit? Vagyis mégis mit keresel itt? - dadogtam össze-vissza, miközben teljes sokkban kapkodtam kettőjük között a tekintetem. Az agyam leblokkolt a látványra, és azt hiszem a döbbenet minden gondolatot kiűzött a fejemből. Csak egy víz hangzott szinte megállás nélkül a fülemben: Túl sok mindenről maradtam le.
A hozzászólást Bonnie Shelia Bennett összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 16, 2013 4:42 pm-kor.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Jelenleg azzal a hatalmas problémával küzdöttem, hogy... nem mertem Bonnie szemeibe nézni. Mégis... mit várhatok tőle? Talán kidob azok után, ami múltkor történt... utálja Damont, és ez sebet ütött a kapcsolatunkon is. Hiszen én Damonnel élek, vele kötöttem össze az életemet, és már gyerekünk is van... nem tudtam ezektől eltekinteni, és otthagyni mindent, hogy hallgathassam Bonnie szidalmait, amikkel a férjemet illeti. Bár... talán ő most örülni fog, hogy a kapcsolatom Damonnel kissé megromlott, és annak az élén táncolunk, hogy teljesen elszakadjunk egymástól. Nem akarom őt elveszíteni, vele akarok lenni, de közben észre sem vettem, mennyire elhanyagoltam Bonnie-t, és Caroline-t. Ostoba viselkedés volt részemről mindez. Megálltam az ajtó előtt és csak vártam. Vártam, hogy vajon mit fog mondani Bonnie. Nagyon nehéz napokat élek magam után. Vámpírrá váltam kis híján a lányom születésénél... ha nincs az a kis mentő akció, most olyan szörnyeteg lennék, mint Damon... pedig próbál megnyugtatni, hogy ők nem szörnyek, hiszen ő is mennyit változott... csak éppen hirtelen felindultságból képes volt lefeküdni azzal az orosz ribanccal, és megölni utána egy embert... nem szörnyek... persze. Nagyot nyeltem, és megnyomtam a csengőt, eléggé nagy sóhajjal bámulva befelé a kis ablakon. Féltem, mert... nagyon komoly az ügy.
-Rendben. Menjünk be! -kotortam elő a kulcsom és hamar ajtót is nyitottam. Érdekelt, hogy mi az az eget rengetően fontos dolog. Reméltem, hogy nem rossz hír, bár biztos voltam benne, hogy az és méghozzá elég komoly dolog ha rögtön hozzám sietett. Becsuktam magunk mögött az ajtót és a nappali felé vettem az irányt várva, hogy kövessen.
Hosszú kopogtatás után már majdnem feladtam az egészet, hiszen valószínűleg nincs itthon. Talán meg kellene várnom. De mire döntést tudtam volna hozni meg is hallottam a hangját magam mögül. - Ó, szia Bonnie. Szeretnék beszélni veled valamiről. Eléggé fontos. - Emeltem ki az utolsó két szót. Hiszen tényleg fontos volt. Aztán ha nem is előzhetjük meg teljesen a bajt, de majd körültekintőbb lesz.
Nem volt kedvem elmenni a bulira, de szerintem nem is sokat veszthettem azzal, hogy nem voltam ott. Ha valami érdekes történt volna akkor Caroline úgyis beavat a napokban még lehet, hogy beszélnem is kéne vele. Amikor hazaértem nagy meglepetésemre Matt állt az ajtó előtt. -Matt! -sétáltam oda egy széles mosollyal az arcomon- Hát te meg mit keresel itt? -kérdeztem kíváncsian, mivel már egy jó ideje nem láttam.
Amennyire csak tudtam siettem és azt hiszem rekord idő alatt értem ide, majd rögtön az ajtóhoz rohantam és kopogtatni kezdtem. Csak legyen itthon. Azt hiszem őt kell elsőként beavatnom a dolgokba.
Egy ideig várakoztam már kezdtem azt hinni, hogy nincs is itthon. Pedig most már tényleg rá kellene állnunk a dolgokra. Nekem szükségem van Nickre. Nélküle nem vagyok teljes. Ő a másik felem. De ekkor végre lépteket hallottam az ajtó mögül, majd ki is nyitotta az ajtót. Még mindig az a mosolygós lány volt, habár mostanra felnőtt nő lett. - Hát jöttem meglátogatni a rég nem látott unokatestvérem. - Ahogy félreállt óvatosan beléptem mellette az ajtón és mintha otthon lennék elindultam a nappali felé.
Kopogtatást hallottam, így hát elindultam a bejárati ajtó felé és megpróbáltam, eltüntetni az aggodalmat az arcomról. Számomra ez felfoghatatlan volt, hogy, hogy volt képes ilyet tenni Victoria. Na de ezt majd később elintézem.. Kinyitottam az ajtót és legnagyobb meglepetésemre Violet állt ott. -Violet!-mondtam meglepődötten, de mégis mosolyogva. -Mit keresel te itt?-kérdeztem kíváncsian és hátrébb álltam az ajtótól, hogy beljebb jöhessen.
Gyalog jöttem ideáig szükségem volt a levegőre. Mikor megláttam a házat amiben még talán még kis koromban játszadoztam néha homályos emlékképek törtek elő amik nem igazán tartottak sokáig. Nagy levegőt vettem és elindultam az ajtó felé. Mikor odaértem határozottan bekopogtam rajta.
Viszonylag hamar megérkeztünk, egyedül mindig hosszabbnak tűnt az út hazáig. Amikor felsétáltunk a bejárati ajtóig elkezdtem kotorni a táskámban a kulcsot keresve. Amint megtaláltam kinyitottam az ajtót beinvitáltam. -Menjünk a nappaliba!-indultam meg a helyiség felé.
Sétálva jöttünk el idáig, és mindvégig hallgattam. Csak úgy akartam beszélni, hogy biztos legyek abban, nem hall minket senki más, csak Ő és én magam. Szükségem volt egy bűbájra. Méghozzá nagyon-de nagyon. Végül megállt az egyik ház előtt, és felsétáltam vele a verandára.
- Rendben. - bólintottam meggyőzve ahogy a szemeimbe nézett. - Bízom benned. - mosolyogtam, ami a legnagyobb butaság volt, amit mondhattam. Már hogyne bíznék... benne!? Talán még soha az életben nem bíztam senkiben ennyire. - Menjünk... - fűztem a kezem óvatosan a keze köré, és egy újabb mosollyal fejjel a Főtér irányába intettem.
Azt hittem el tudom indítani a gondolataim tovább, hogy ne ragadjak meg ennél a névnél, de Niah szavai csak még inkább marasztaltak. Hogy hogy néz ki...? Egy szép fiatal lányt keresünk... hosszú sötét haj, és szép szemek. Ha nem tudtam volna hogy lehetetlen, hajlottam volna rá, hogy hasonlít Rám. De persze ez lehetetlen volt. A listámon csak egy rokonom volt, és Őnála már voltunk, Bonnie-n kívül nem tudtam másról. Szóval inkább próbáltam a buta kis álmodozó gondolataimtól megszabadulni.
Ez végülis, sikerült is, mert mikor Niah újra megszólalt és megtorpant, meglepetten álltam meg én is, és néztem rá vissza. - Hidd el, megbízhatsz bennük. Nem választottam veszélyes boszorkányokat. Akik a listámon vannak, nem árulnak el minket, ebben biztos vagyok - mondtam sziklaszilárdan, szemernyi kétséggel sem a hangomban.
- Szóval Molly. Rendben. - bólintottam nagyot, de éreztem, hogy fejem egy része, még mindig egészen másfelé kalandozott. De aztán összeszedtem magam és mellé léptem. - A Főtér nem olyan nagy. Ha tudod hogy néz ki, akkor... - próbáltam terelni valami semleges dolog felé, habár ez a boszorkányosdi engem nem annyira.. érdekelt? Inkább foglalkoztatott. Ez az ők dolga. A többi meg az enyém. Az egyetlen ami miatt aggódtam, a biztonságuk. Ez ellen nekem kellett tennem. Épp ezért fogalmazódott meg fejemben a következő gondolat.
- Emily... - szólaltam meg valahogy a semmiből, csak egyetlen percre megtorpanva - Tudom, hogy boszorkányok... hűség... - próbáltam, hogy óvatosan fogalmazzak - de biztos vagy benne, hogy mindegyikük.. megbízható? Nem fog kijutni senkitől információ, és... - bólintottam enyhén, de azt hiszem így is tisztában volt vele mire gondolok. Ha azok a mocskos förtelmes lények szagot fognak, és kiderül mire is készülünk, talán véget vetnének az egésznek. És az borzalmas lenne...
Kicsit még fura volt a pillantása, bár most már inkább kezdtem azt hinni, rémeket látok. Nincs semmi gond, csak izgatottak vagyunk a ránk váró események miatt. Nem kell ebbe mindenfélét belelátni... - Kedves vagy - mosolyogtam Rá a bókjára, és az a pár másodperc megint olyan különössé avanzsált, mikor összekapcsolódott a pillantásunk, de nem tudtam mitől is. Csak olyan fura volt... mint egy kötelék... Megráztam kissé a fejem, és nagy levegőket véve indultam el lefelé a verandáról. Le a járdára, közben a zsebemben turkálva. - Rendben, akkor, menjünk. A következő a listámon... egy bizonyos Molly. Más nem derült ki róla, csak hogy Molly a neve és a főtéren megtalálom ha keresem. Szóval... gondolom ha odamegyünk, megtalálom. Majd követem a szimatom - kacsintottam Niah-ra, mintegy elterelésül a kissé ideges zavaromról, ami a névből adódóan támadt bennem. Szép név, nem is az a baj, de már nagyon rég nem hallottam vagy láttam sehol, és most felkavaró volt a számomra...
A pillantásom a kezére tévedt. Ahogy lassan siklik végig a kezemen, és... jól esett. Biztató volt, és mégis... kellemes. Nem húztam el a kezemet. Pedig talán kellett volna. A tanítások kimondják, hogy... De mégsem.
- Khm... - nyeltem inkább nagyot és visszapillantottam a szemeibe - Lehet tőled örökölte. - tartottam a pillantását, de egyetlen további szót sem szóltam. Valami nem engedte. Csak néztem... és... csak egyszerűen néztem. Nem tettem semmi mást. Ő volt az aki megtörte a csendet.
- Igen! Talán ideje lenne. - köszörültem meg a torkomat én is elengedve a korlátot, és vissza a régi kerékvágásba, ugyan miért is ne, dolgunk van. Fontos.. dolgunk!
- Ki lesz a következő? - kérdeztem meg utána lépkedve le a lépcsőn, ahogy lassan elindult előttem. Eltökéltség... EZ a legfontosabb!
Kezdőlap
