Figyeltem őt aggódva, hiszen jól tudtam, hogy rémisztő és hihetetlen lesz amit mondok. De tudnia kellett az igazságot, soha se tudtam volna neki hazudni, legfeljebb kicsit később akartam elmondani neki az igazságot. Amikor minden kicsit egyszerűbb, de megtudta és már nem fordíthatom vissza az időt. Figyeltem ahogyan felállt és nézett engem. Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom vagy tennem, hiszen nem érzi az érintésemet, legfeljebb az emlékei közül tudná előhalászni azt, hogy milyen is volt az, amikor a karomat köré fontam, vagy az ajkaim érintették az övét. Aggódó pillantásokkal néztem rá, majd amikor visszaült és a kezemért nyúlt, el akartam húzni, de még se tettem. Nem éreztem az érintését, de ettől még jól esett, hogy nem fut el, hanem marad. Fontos volt számomra, talán jobban, mint azt valaha mondtam neki. S most, hogy késő van fölösleges lenne elmondanom neki azt, hogy mennyire fontos. Nem törhetem még jobban össze őt. - Elena, akarom mondani az édesanyátokat amikor visszahoztam én meghaltam. - mondtam neki őszintén, hiszen ez volt az igazság. Elena megkért rá és én megtettem, pedig jól tudtam, hogy akár bele is halhatok. Senkit se hibáztattam azért, hogy meghaltam. Így kellett történnie.- Senki se tudja és ne is mond el a nővérednek. - mondtam neki sietve, hiszen erre még nem álltam készen, hogy mindenki megtudja. - Kérlek..-tettem hozzá és közben végig őt néztem. Lassan a kezemet az arcára tettem és figyeltem. Éreztem, amint egy könnycsepp végig folyik az arcomon. Nem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz lesz, de maga volt a "pokol", hogy nem érezhettem őt. Nem tudom, hogy te miért látsz...- mondtam neki sietve, majd eszembe jutott valami és folytattam tovább.- talán, mert te már egyszer meghaltál, de visszatértél. - érintettem meg a kezén lévő gyűrűt. Soha nem fogom hagyni, hogy bármi baja essen. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem vagy mondanom, hiszen ez a szellem dolog nekem is teljesen új volt.- Talán örökre szellem fogok maradni, de nem értem, hogy miért maradtam itt és miért nem keltem át a túlvilágra. - mondtam szinte suttogva, hiszen ezt az egy dolgot tényleg nem értettem, hogy miért ragadtam itt, de nem bántam. Így legalább láthatom őt és a barátaimat, illetve vigyázhatok rájuk.
•• ฝusic: So cold •• ฝords: - ••Note: Picit hosszú lett
Bonnie mintha titkolt volna valamit. Eléggé furán viselkedett. De, amikor még egyszer megakartam érinteni, csak a nevemet suttogta halkan, s azt, hogy halott. Ekkor felálltam hirtelen, mintha valamitől megijedtem volna. Csak előtte álltam, mintha kardot nyeltem volna. - Nem, az nem lehet... - Akkor nem látnám Bonniet. De akkor érezném. Nagyot nyeltem, azután visszaültem mellé, s óvatosan vettem tenyereit a markomba. - De hogyan, Bonnie? És akkor én téged hogyan látlak, ha más nem? - Nem hittem el még mindig, hogy Bonnie szellem lenne. Az érintését még most sem éreztem semennyire sem. Talán tényleg jobb, hogy ha beletörődök, és elhiszem, amit mondd. De akkor most az eltűnését is ez bizonyítja? - Nem érdekes... az a lényeg, hogy látlak. A többi nem számít. - Hadartam.- És erről még tud valaki? - Kérdeztem halkan, Bonnie csokoládébarna szemeibe belenézve. Nem érdekel, hogy halott, vagy sem. Az a lényeg, hogy itt van előttem, és látom, hogy jól van. De az érintés... korántsem volt olyan, mint amit elképzeltem volna. Fura volt. Nagyon érdekelt, hogy miért történt ez, ha igaz. Annyira nem hiszek ebben, hisz olyan hihetetlennek hangzott. Bonniet látom, csak nem érzem. Azt hiszem, ebbe beleőrülök...
Láttam rajta, hogy zavarba jött és bántja az a dolog, hogy hátráltam, amikor ő közeledni szeretett volna. De nem szerettem volna, ha megtudja. Fontos volt számomra, mindennél jobban és pontosan ezért szerettem volna ettől megkímélni őt, ameddig csak lehet. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon és úgy figyeltem őt.- Semmi baj. - mondtam neki szinte alig hallhatóan, majd elmosolyodtam a szavai hallatára. - Ismersz már, én mindig itt vagyok és soha se hagynálak titeket magatokra. - mondtam neki kedvesen, hiszen amíg éltem mindig így volt és most, hogy meghaltam se lesz másképpen. Vigyázni fogok rá, a nővérére és Care-re is, illetve mindenkire. Szükségem volt egy kis időre, illetve Elena és Care el voltak foglalva a saját dolgaikkal, így gondoltam egy kis pihenés nekem se ártana. - mondtam neki ártatlanul. Nem mondhatom neki azt, hogy mindenhol voltam, de senki se láthat engem. Láttam, hogy meg akar érinteni, de nem voltam elég gyors. Sikerült neki és láttam a döbbenetet az arcán. Hiányzott a meleg érintése, de emlékeimben tisztán emlékeztem rá, hogy milyen volt. Figyeltem őt és azt kívántam, hogy még egy kis időt nyerhettem volna. Nem tudtam, hogyan mondjam el neki. Óvatosan az arcára raktam a kezemet, bár jól tudtam, hogy úgyse fogja érezni az érintésemet, de még is annyira szerettem volna őt megérinteni. - Jeremy.. - mondtam neki elhaló hangon. Éreztem, amint egy könnycsepp végig folyt az arcomon.- Én meghaltam. Szellem vagyok. - mondtam neki alig hallhatóan és közben oldalra pillantottam. Fájt, nagyon is fájt, de örültem, hogy ő tudta meg elsőnek. Nála biztonságban van a titkom.
Bonnie egyet hátralépett, amikor megakartam ölelni. Akkor a lábaim gyökeret vertek, megálltam. Elszégyelltem magamat. Csak a fejemet forgattam szomorúan. - Ne haragudj, csak...- nyeltem el a szó végét keserűen, s amikor folytatni akartam azzal, hogy hiányzott, akkor kérdezte meg, hogy van -e kedvem leülni, s kérek -e valamit. - Nem, nem, köszönöm. Én amit kértem, az az, hogy legyél itt. És bevált.- Ültem le mellé a kanapéra némán. Nagyon szerettem volna megkérdezni, hogy hová tűnt ilyen sokáig. Csendesen ültem mellette emiatt, másrészt pedig hülyén jöttem ki, hogy elhajolt tőlem amikor megakartam ölelni. Jó, érthető, hisz ő a nővéremnek a barátnője. De én szeretem Bonniet. - Hol voltál ennyi ideig, Bonnie? Senki sem mesélt rólad semmit. - Érintettem tenyeremet a kézfejére. De az érzés, amit vártam volna, Bonnie lágy kezét nem éreztem. Szemeim hirtelen tágra nyíltak, s elvetem Bonnie kezétől az enyémet. - Várjál... nem éreztem, hogy megérintettelek.- Emeltem fel tenyeremet, s tartottam magam előtt, hogy érintsen meg. Ez nem lehet!
Örültem annak, hogy Jeremy jött és nem pedig a barátnőim, de akkor se tudom, hogy mit gondoljak vagy tegyek. Egyszerűen nem tudom, hogyan mondjam el neki azt, hogy halott vagyok. Amikor megláttam Jeremy-t, akkor mosoly kúszott az arcomra és mosolyogva figyeltem őt. Annyira régen láttam már, hiányzott és aggódtam érte, de nem mertem felkeresni. Szellem vagyok és már nem ember. Egyszerűen megszerettem volna ölelni, de nem tehetem meg. Nem rombolhatom le az illúzióját. Figyeltem ahogyan egyre közelebb jön, majd lesütött szemekkel hátrébb léptem.- Hiányoztál Jeremy.- mondtam neki őszintén és melegséggel a hangomban és közben rápillantottam. De nem ölelhet meg, nem engedhetem közel magamhoz.- Kérsz valamit? - kérdeztem tőle kedvesen, majd a kanapéra mutattam. - Leülünk? - kérdeztem még mindig mosolyogva, mintha még mindig minden rendben lenne. Úgy tettem mintha még mindig élnék, persze egy dolgot kivéve. Mindennél jobban megszerettem volna ölelni őt, de nem tehettem.
Már majdnem elmentem, amikor Bonnie lágy hangja szivárgott át az üvegajtón. Ah, végre, valaki. Ha most nem hallottam volna senkit sem, szerintem akkor nem tudom, hogy mit csináltam volna magammal. Akkor már tényleg nem tudtam volna, hogy mihez kezdjek magammal. Elena sehol, a Salvatoreék sehol, de Bonnie legalább meg van. Nem is vártam, azonnal benyitottam, s óvatosan becsuktam magam mögött a bejárati ajtót is. Nagy levegőt véve megfordultam, és ott láttam magam előtt Bonnie szelíd arcát. Ekkor úgy éreztem magamat, mint valami összegyűrt papír, amit hirtelen lapítottak volna ki. Megkönnyebbülve éreztem magamat, hogy végre valaki itt van. De konkrétan annak örültem a legjobban, hogy aki itt van az Bonnie. Ha más lett volna, akkor szerintem sarkon fordultam és elmentem volna. De így, hogy Bonnie az, így nem fogok elmenni. Hisz ő volt leginkább az első számú, akit megakartam keresni. Elena vámpír, ő talán megtudja magát védeni. Meg persze egy boszorkány is, de... nem tudom. Csak aggódom miattuk. - Bonnie. Végre. - Közeledtem felé, hogy megöleljem.
Fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek és mit ne. Egyszerűen féltem attól, hogy ez fog történni, de Elenanak szüksége volt az édesanyjára. Láttam a nagyimat, figyelmeztetett, de én még se hallgattam rá, de azt se értem, hogy én miért maradtam itt? Miért nem távoztam a másik világba? Legalább még halálom után is betarthatom a szavamat, hogy vigyázok rá és Caroline-ra. Fel kellett volna már keresnem őket, de úgyse látnának, így nem lenne sok haszna. Láttam őket az egyetemen és boldog. Egyedül csak ez számít. Leültem az ágyamra miközben ezen gondolkoztam, hogy most mitévő legyek, amikor hirtelen meghallottam valaki motoszkálását kintről. Óvatosan felálltam, majd kinéztem az ablakon, de nem láttam senkit se. Vagy elment az illető vagy a teraszomon áll. Pár pillanattal később hallottam valaki kopogását, majd a nevét. Jeremy.. Hiányzott, nagyon is hiányzott, de nem akartam, hogy így lásson. Ő vadász volt és ha minden igaz, akkor ők képesek látni a szellemeket, de ebben nem vagyok teljesen biztos.- Gyere be. - mondtam kicsit sietve, de féltem attól, hogy nem fogja meghallani. Lesétáltam és vártam rá a nappaliban. Ha lát és hall engem, akkor semmi baj se lehet. Egyedül csak arra kell figyelnem, hogy nem érinthet meg, mert akkor rá fog jönni arra, hogy halott vagyok...
Hamar eltűntem a Whitmore iskola közeléből, hisz konkrétan nem azért mentem, hogy bulizzak a többiekkel. Szokásosan Elenát, valamint Bonniet kutattam ebben a pár napban. Csak úgy éreztem, hogy szinte sehová sem jutottam. De gondoltam, átmegyek Bonniehoz. Biztos otthon lehet, ha már Whitmore fősulin nem volt. A családi ház kapuja elé beparkoltam óvatosan, s leállítottam a kocsit. nagy levegőt vettem, és csak abban rimánkodtam, hogy valaki legyen itthon. Mindenki felszívódott. A kocsiból kiszálltam, s becsapva az ajtaját, egyből elindultam a kapu felé. A kilincsre ránehezedett tenyerem, s benyitottam. Nem volt csukva. Már csak az kell, hogy a lakásba valaki be is engedjen. A kapuajtót becsuktam magam mögött óvatosan, hang nélkül, és elindultam a kertes ház bejáratához, zsebre tett kezekkel. A teraszon lévő lépcsőkön felballagtam, s az üvegajtó előtt álltam meg. Négyszer kopogtattam, és vártam, hogy valaki beengedjen. - Jeremy Gilbert vagyok, csak.- Tettem hozzá, hogy ne aggódjon senki, nem a kaszás jött.
Viszonoztam az ölelését és hallgattam a szavait, de nem nagyon tudtam mit mondani. Amikor abba hagyta az ölelést, akkor mosollyal az arcomon néztem őt.- Hééj ne sírj. - mondtam neki kedvesen, majd letöröltem a könnyeit. Ezek után pedig megfogadta amit mondtam, hiszen elindult kifelé.- Én is szeretlek Elena Gilbert. - mondtam neki kedvesen, majd figyeltem az egyre távolodó hátát. Egy darabig még ott álltam és néztem a kijárat felé, hiszen jól tudtam a nagymamám mit mondana erre. Egyszerűen csak nem engedné, mert túl veszélyes, illetve fekete mágiát is kell hozzá használnom. Végül elindultam gyertyákat keresni, amiket szépen elhelyeztem a nappaliban, behúztam a függönyt, hogy Elena véletlenül se lásson be, mert nem akartam, hogy lássa esetleg a holt testemet, ha valami rosszul sül el. Leültem a gyertya halom közepére, becsuktam a szememet és elkezdtem mondani a varázsigét, közben persze folyamatosan a kezemben tartottam Elena édesanyjához kötődő tárgyat. Először csak a szellemét idéztem meg, hogy legalább a közelben legyen, majd elkezdem mondani a varázslatot ahhoz, hogy életre keljen. Éreztem ahogyan az erőm fogy, de nem hagyhatta abba, hiszen mindjárt sikerül. Egyre erősebben koncentráltam, illetve egyre jobban mondtam a varázsigét. Közben felálltam, majd egyszer éreztem, hogy sikerült, mire az összes gyertya is kialudt, de olyan dolog történt még, amire egyáltalán nem számítottam. Amikor körbe néztem, akkor Elena mamája ott állt előttem hús-vég emberként és ennek nagyon örültem, hiszen Elena boldog lesz, de amikor lenéztem akkor nem mást láttam, mint a saját holttestemet. Egy darabig csak álltam ott és mély levegőt vettem. Hirtelen fogalmam sem volt arra, hogy mit fogok csinálni, de ez most nem is lényeg. Közelebb léptem Elena mamájához és végül megszólaltam. - Elena kint vár rád, a ház előtt és kérlek erről még ne szólj neki. Mond azt, hogy nagyon lefáradtam és kicsit egyedül kell lennem. - reménykedtem abban, hogy meg fogja tenni, mert tudtam hogy lát engem, hiszen a tekintette mindent elárult. Figyeltem ahogyan ő is elhagyja a házamat, de közben végig azon gondolkoztam, hogy most mit fogok csinálni.
•• ฝusic: - ••Note: Én is nagyon szerettem veled játszani. Ily
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Csak bólogatni tudtam. - Boldog leszek. Már az a tudat is boldoggá tesz, hogy... a legjobb barátom vagy. És az, hogy ilyesmit teszel meg értem... soha nem leszek képes meghálálni ezt neked - csuklott el ismét a hangom, majd végül sikerült őt elengedtem, és nagyot nyelve döntöttem úgy, hogy tényleg jobb lesz kimennem... vagy talán elmennem innen. Igen, az lesz a legjobb... - Szeretlek, Bonnie Bennett - suttogtam még neki könnyes tekintettel, amik lényegében az öröm könnyei voltak, és úgy sétáltam ki a helyisgből, mintha kényszerítenének rá. Nem akartam tudomásul venni azt, hogy mennyire veszélyes egy ilyen varázslat. De azt tudom, hogy... Bonnie Bennett képes megcsinálni anélkül, hogy bármi következménye lenne. Mert ő... egy Bennett!
- részemről záró volt, imádtam a játékunkat. :40:a folytatást pm-ben mindenképpen megbeszéljük! -
Ismersz már jól, nem? - néztem rá egy apró mosollyal.- Tudod jól, hogy én mindig vigyázok és mindent túlélek. - mondtam neki kedvesen és letöröltem az újabb könnycseppjeit. Nem akartam, hogy sírjon, mert remélhetőleg az egyik legszebb napja lesz ma, mert visszakapja az édesanyját. Persze az lehet, hogy közben elvesztett engem, de én mindig ott leszek mellette és segítek neki ahol tudok. Szellemként se fogom magára hagyni, ha esetleg úgy hozza a sors. Mindig mellette fogok állni, mert ő nem csak a barátnőm, hanem a testvérem is. Ez jó lesz. Ezzel egyszerűbb lesz őt idehívnom. - mondtam neki kedvesen, majd még egyszer utoljára szorosan megöleltem és adtam egy puszit az arcára.- Ígérd meg nekem, hogy bármi is történik, boldog leszel. - néztem mélyen a szemébe és reméltem, hogy be fogja tartani ezt. Nem akarom, hogy miattam legyen szomorú, nekem rajtuk kívül úgy sincsen semmin, és remélhetőleg egy darabig nem is fognak utánam kutatni, ha esetleg tényleg belehalok ebbe a dologba. Boldognak szerettem volna látni őt és Care-t is, ezért akár az életemet is adnám.
•• ฝusic: - ••Note: Ily
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Néha olyan tapintatlan vagyok... nem értem, hogyan tudok így átgázolni másokon... itt hisztizem, hogy milyen tragikus az életem, miközben Bonnie egyedül miattam és Damonék miatt veszítette el a nagymamáját, az édesanyját, és az édesapját is... nevetséges helyzet, hogy pont én könyörgök neki, hogy tegyen nekem szívességet. Pont én, aki annyit sem érdemelne, hogy megöleljen... nem... de muszáj. Muszáj, mert szükségem van az anyámra... úgy érzem, egyedül ő segíthet Damon ügyében... mert tudom, hogy Damon titkol valamit az apámmal kapcsolatban... és azt egyedül anya tudhatja. - Köszönöm, Bonnie... az életemmel vagyok adós neked - suttogtam rekedten, miközben átölelt, és kifolyt még pár könnycsepp a szememből. - Csak... vigyázz magadra, jó? - simítottam végig a hátán, majd elszakadtam tőle, és a kezébe nyomtam egy gyűrűt. - Ez az anyukám jegygyűrűje volt... nem tudom, hogy kell-e valami személyes tárgy, de... biztonság esetére... - nyeltem egyet, majd még egyszer úgy néztem rá, hogy érezhette szememen a hálát. - Szeretlek, Bonnie Bennett. Te vagy a legjobb barátom - suttogtam halkan, majd megtöröltem a szemeimet, és nagy levegőt véve sétáltam ki... nem tudom, mi következik... de ami biztros, hogy most vagy jobbá válik az életem... vagy tanácstalanságba fogok belehalni...
Figyeltem őt és tudtam, hogy mennyire nehéz anya nélkül lenni. Én ha tehettem volna a nagymamámat hoztam volna vissza. Nekem ő jelentett mindent, egyszerűen amíg ő itt volt addig minden rendben volt. Nem féltem semmitől se, ő volt az aki sok mindenre megtanított és pont ezért tudtam, hogy soha se helyeselné azt amit most fogok tenni vagy amit azért tennék, hogy ő újra éljen. Egyszerűen túl nagy volt a kockázat, mert tényleg belhalhatok. Ezért nem akarom, hogy Elena itt legyen. Mert ha sikerrel járok és kisétál az anyukája, akkor ő vele fog foglalkozni és nem velem, így nem fog számítani az, hogy esetleg én már nem élek. Hogy mi lesz később? Nos, arról fogalmam sincsen, egyszerűen nem tudom. De úgy érzem nekem már csak Care és Elena van, így értük bármit megtennék, még az életemet is adnám és talán egy igazi barát ilyen. Megértem Elena. - mondtam neki kedvesen és letöröltem a könnyeit, majd megöleltem. - Tudod jól, hogy átérzem, hogy most mit is érzel és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy minden rendben legyen veled. - mondtam neki kedvesen és egy apró mosoly jelent meg az arcomon. - Igen. - mondtam neki határozottan.- A teraszon várakozz majd. - tettem hozzá kicsit kedvesebben. Minél inkább távolabb lesz tőlem annál nagyobb az esélye annak, hogy nem fog egyből engem keresni. Nem akarom elrontani az örömteli pillanatát esetleg azzal, hogy én halott vagyok.-
•• ฝusic: - ••Note: Bocsánat a késésért. Szeretlek
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Már nem akartam semmit sem mondani Damonről. Igazából amit szerettem volna, azt elmondtam. Bízniuk kell benne. Caroline-nak és Bonnie-nak is. A többiek véleménye amúgy sem érdekel. Kié érdekeljen? Tyler-é, aki megcsalta Caroline-t? Matt-é, aki úgy eltűnt, hogy a fene se tudja, látjuk-e még? Nem... nekem a barátnőim a legfontosabbak, és adok a véleményükre... de... már nem választhatnak el attól, hogy... Damonnel legyek. Nekik tudniuk kell, hogy választottam. Talán tényleg Stefan való nekem, de az túl egyszerű lenne... Damon kihívás. Jobbá tenni is az volt. És nekem muszáj, hogy kihívás legyen az életemben. Halványan elmosolyodtam, mikor azt mondta, hogy nem ígér semmit, de megfogta a kezem, és én ugyanúgy megszorítottam, ahogyan ő tette. - Bonnie, én... sajnálom, hogy téged kérlek meg erre... nem akarlak kihasználni, és el tudom képzelni, hogy mennyi energiát igényel egy egész élet visszahozása. De... - nyeltem egyet. - Most van a legnagyobb szükségem az édesanyámra. Tatia Petrova az egyetlen, aki eddig segíteni tudott legyőzni a vérszomjamat... és ha itt lenne velem az anyukám... minden más lenne - telt meg könnyekkel a szemem. - Nem akarom, hogy azt hidd, hogy kihasznállak - nyeltem egyet, majd elengedtem a kezét, felálltam, és szorosan magamhoz öleltem őt. - - Öhm... a házat is el kell hagynom? - kérdeztem nagyot nyelve, és vártam, hogy kimondja, mit kell tennem... nem igazán értettem a természet azon szabályát, hogy egyedül kell lennie hozzá, de nem kötözködöm azzal, amihez úgy igazából nem is értek. - Örökké hálás leszek neked, Bonnie... utána bármit kérhetsz tőlem, bármit megteszek... örökre adósod leszek... még ha nem is sikerül... de megteszed értem azt, amit mástól nem kérnék szívesen - súgtam csendesen, majd nagyot nyelve éreztem, hogyan áztatják könnyek az arcomat.
Figyelmesen hallgattam őt és közben egy apró mosoly jelent meg az arcomon. Pontosan jól fogalmazott, Damon az Damon és ezen senki se fog tudni változtatni, hogy milyen is ő. Igaza volt abban Elena-nak, hogy nem lehet annyira rossz ember, mert akkor nem lenne a barátnőm vele, illetve ott vannak a gyerekeik is. Biztosan imádni valók, muszáj lesz velük is találkoznom, ha nem akarom Elena-t újra elveszíteni. Tudom és igyekezni fogok, de mindig is lesznek kétségeim felőle, mert tudod milyen volt. Kicsit nehéz elhinni, hogy ennyit tudott változni, de elfogadom a döntésedet és segítek amiben tudok. -mondtam neki kedvesen, mert tényleg nem tudtam 100%-osan megbízni Damon-ban, de elég az is, ha már Elena döntésében bízok. Biztos voltam abban, hogy nem véletlenül választotta Damon-t, ezért megpróbálok majd esélyt adni neki. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben, de úgy gondoltam, ha akarja akkor úgyis elmondja az igazat, hogy miért kérdezte. Amikor meghallottam a válaszát kicsit ledöbbentem, de nem is számítottam másra, hiszen tudtam, hogy mennyire hiányzik neki az anyukája és mennyire szeretné, hogy újra vele lehessen. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon akkor is szeretné, hogy megtegyen hogyha tudja, hogy abba bele is halhatok, de amint megláttam a tekintetét tudtam, hogy meg fogom tenni, bármi is lesz a következménye. Kicsit közelebb csúsztam hozzá, majd megfogtam a kezét. - Megpróbálhatom, de nem ígérek semmit se. - mondtam neki őszintén, mert tényleg nem akartam reményt kelteni benne, mert mi lesz akkor, ha kudarcot vallok, de ezt a gondolatot el is hessegettem egyből. Sikerülnie kell! Majd hirtelen hozzá tettem.- Megteszem, de egyedül kell lennem akkor, nem lehet velem senki se. - mondtam neki határozottan, mert mi lesz akkor ha tényleg az életembe fog kerülni. Nem akarom Elena boldog pillanatát elrontani.
Még mindig alig hittem el, hogy itt ülök ennek a háznak a nappalijában. Nem sejtettem, hogy... azok után, ami történt, kapok Bonnie-tól még egy esélyt... és mégis megadta...! De miért vagyok ennyire kételkedő? Hiszen ő sosem tette azt, hogy cserben hagyott... ha igen, akkor megérdemeltem. Mikor a nagymamája meghalt... istenem, nem akarom újraélni azt a ridegséget, amivel illetett engem... úgy fáj, mar és... kísért a kép, mikor rám nézett rideg szemekkel, de belül mégis lángoló szeretettel... - Köszönöm. Én már azért is hálás leszek, ha megpróbáljátok őt elfogadni... tudom, hogy Damon az Damon, de kérlek hogy... csak próbáljátok őt megérteni... megváltozott. Tasakos vért iszik, és... oké, még mindig van egy jellegzetes modora, de... - köszörültem meg ismét a torkomat. Nem volt okom magyarázatra. De ha Caroline nem is, legalább Bonnie tudhatná, hogy... nem megyek hozzá egy szörnyeteghez. Ha Damon annyira rossz lenne, nem lennének közös gyerekeink sem... Ismét megköszörültem a torkomat. Kissé kirázott a hideg, és ami azt illeti, eléggé önző dolog készülte elhagyni a számat. - Szóval... nem tudnád vállalni, hogy... visszahozod az édesanyámat az életbe? - kérdeztem rekedten. Úgy vágytam rá, hogy mellettem legyen ezekben a nehéz időkben... és... halott... szükségem van rá. Bonnie tudja, hogy mennyire... ismer engem annyira, hogy tudja... istenem, bárcsak tudna nekem segíteni...
Valószínűleg de. - mondtam neki szerényen, mert annyira én ezt nem tudhattam. Engem valahogyan Cupido nyila eddig nem talált meg, de talán annyira nem is bántam. Sok mindennek kellett szembe néznem, a családom elvesztésével, s volt az-az időszak is amikor azt, hittem, hogy elvesztem a barátaimat is, de szerencsére nem így lett.- De azért én se voltam soha se annyira finomkodó és ezt sajnálom. Ígérem, hogy mostantól igyekezni fogok, mert tényleg az a lényeg, hogy végre boldog vagy. -mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon.- Héjj . - megfogtam a kezét, mert igaza volt ebben teljesen és ezzel nem tud megbántani. Valami miatt én magányos voltam, de majd talán egyszer megtudom, hogy milyen is a szerelem.- Rendben, de ne várd el azt, hogy egyből kész örömmel fogadjuk őt. - mondtam neki egy apró mosollyal az arcomon, majd közelebb ültem hozzá és megöleltem.- De ahogy ígértem, igyekezni fogok és adok neki egy esélyt. - miközben ezt mondtam újra Elena szemébe néztem. Úgy éreztem ez a legkevesebb amit tehetek.- Meglepett Elena kérdése és ez talán látszott is rajtam. - Miért? - kérdeztem tőle óvatosan, majd picit hátrébb ültem.- Tudod, ha feltámasztasz valakit annak akár lehet következménye is. Valaki meghalhat helyette. - mondtam kicsit halkabban, mert azt nem akartam megmondani neki, hogy az a valaki akár lehetek én is. Ha olyan személyről van szó aki fontos neki, akkor akár képes lennék megpróbálni visszahozni ezt a személyt. -
- Hát... te legalább nem azzal adod tudtomra, mint Caroline egykoron... ő eléggé nyomatékosan közölte, hogy ki nem állhatja Damont, és ami azt illeti, ennél rosszabb talán nincs is egy szerelmes nőnek, nem? - kérdeztem megköszörülve a torkomat. - Talán te most... nem tudod, hogy milyen ez, mert nincs szerelmed, de... - néztem a kezeimet idegesen. Nem akartam leszólni a kapcsolatait, csak szóvá tettem ezt az apróságot, de ki tudja, mit hoz a jövő ebből a szempontból? - Szeretném érezni a barátnőim támogatását... hogy nem egyfolytában azt éreztetik velem, hogy Stefan jobb választás lett volna. Stefan tovább lépett! - telt meg a hangom hevességgel, mintha a bennem lévő vámpír életre kelt volna, és dúlt-fúlt, amiért ilyen gondolatok mertek megfordulni a fejében. - De Damon... ő csak egyszerűen mellettem van, és ha mérges is, tudom, hogy tökéletes nekem... mert ő is megtanít az életre... és biztonságban érzem magam mellette... - suttogtam őszintén, és ekkor már Bonnie szemeibe néztem. - De... - néztem aztán mosolyogva a szemeibe. - Ha már ennyire jól haladsz az erőddel... ugye... ettől függetlenül halottakat nem tudsz visszahozni, igaz? - kérdeztem kissé... félve.
Figyeltem őt és láttam, hogy nem lesz könnyű dolog az amikor Elena és Care találkozni fognak. Mind a ketten átélték ugyan azt és pontosan emiatt nem is tudtam, hogy mit tegyek, hiszen mindkettőjüknek biztosan fáj, de az nem lenne a legjobb, ha esetleg emiatt veszekedés lenne közöttük. Örültem, hogy sikerült meggyőznöm Elena-t, hogy halasszuk el kicsit a dolgot, mert így kaptam arra esélyt, hogy valami jó megoldást kitaláljak és minden olyan legyen a trió között, mint régen. Egyre jobban. - mondtam egy apró mosollyal az arcomon- Tudod, hogy nem annyira kedvelem Damon-t, de amíg te boldog vagy addig megpróbálok kedves lenni vele. -tettem hozzá kicsit sietve a végét, mert tényleg nem tartottam jó fiúnak Damon-t, de Elena boldogsága mindennél többet jelentett számomra.- Tudod volt időm kicsit gyakorolni, szóval egyre több mindenre rájöttem, hogy mire is vagyok képes. - soha se mertem gondolni, hogy ekkora erőm lehet, de tetszett. Már csak azt kell megtanulnom, hogy helyesen tudjam használni és az erőm ne emésszen fel.-
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Próbáltam kicsit oldani a saját feszültségemet azzal, hogy másra gondoltam, nem pedig arra, ami valójában zajlott körülöttem. Nemigen volt hangulatom ahhoz, hogy... elsírva magamat engem kelljen vigasztalni, nem pedig Caroline-t, aki ténylegesen megérdemelné az elmúlt időszak után. De... hát nem is tudom. Nem tudom, hol járhat most az időben, egyáltalán józan esze van már, vagy valami... jószerével nem tudok én semmit. - Talán tényleg... még halasszuk kicsit - köszörültem meg a torkomat, visszaültem a helyemre. - Hogyan haladsz a boszorkánykodással, Bonnie? Mikor legutóbb találkoztunk... húh, nagyon régen volt már - jelent meg apró mosoly az arcomon. - De éppen morcosan néztél Damonre... ő meg rád. Szóval... - nyeltem egyet.
Teljesen megértem ezt. - mondtam egy apró mosollyal az arcomon, hiszen biztos voltam benne, hogy Elena régi emlékei előjönnek.- És lesz rá lehetőséged megadni neki, de ne felejtsük el, hogy Caroline-ról van szó, aki nem mindig engedi ezt. - mondtam picit nevetve, hiszen Care mindig magabiztosnak mutatta magát, még akkor is, ha nem volt az, vagy épen össze volt törve. De mi így szerettük őt.- Lehet várnunk kellene egy kicsit, hiszen mi se törhetünk csak úgy rá. - majd amit még mondott az nagyon is meglepett, hogy Tyler és Care-nek van-e esélye?! Erről fogalmam sem volt, valahogyan mostanában nem voltam képben, hogy melyik barátnőm kivel is van és milyen a viszonyuk, így ehhez nem igen tudtam mit hozzászólni. Azt viszont tudtam, hogy a Caroline meg fogja találni egyszer a boldogságot.- Nem tudom. - mondtam Elenának, miközben kicsit megfogtam én is az ő kezét.- De az biztos, hogy meg fogja találni a boldogságot.- tettem hozzá egy biztató mosollyal az arcomon.-
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Már próbálok nem gondolni rá. DE most, hogy Caroline életében is fellépett ez az egész... úgy éreztem, hogy... soha nem éreztem még ennyire együtt vele, mint most. És szeretnék neki minél többet adni... egy barátot, egy ölelést... hogy érezze, hogy nincs egyedül - nyeltem nagyokat, hiszen csak így tudtam elfojtani könnyeimet, majd ránéztem Bonnie-ra, és átnyúlva a kanapén, megszorítottam a kezét. - Talán jobb lenne menni... a Forbes házba. Bár... nagyon olyan érzésem van, mintha Caroline átélné azt, amit egykoron én... miután velem is történt az a baleset, és elvesztettem a babát... mi is szakítottunk Damonnel... de azóta ez már változott.. szerencsére. Talán Tylernek és Caroline-nek is van még esélye, nem? - kérdeztem, bár nem tudom, miért én kapaszkodtam ebbe. Caroline nyilván okkal csinál mindent.
Amikor felnéztem és rápillantottam Elenára, akkor láttam, hogy messze jár innét. Éreztem és láttam is, hogy a gondolataiba merül, amik nem túl szép emlékek lehettek, legalább is az arc kifejezéséből ez derült ki számomra. Vajon arra gondolhat, amikor ő veszítette el a babáját, valami miatt mindig is azt hittem, hogy már túl van rajta, de legbelül tudtam, hogy ilyen dolgon nem lehet csak úgy túljutni, de reménykedtem benne, hogy neki sikerülni fog. Héjj. - ültem közelebb hozzá, majd megöltetem őt.- Minden rendben van. Most már vége annak és van egy szerető családod. - mondtam neki kedvesen, de még mindig öleltem. Tudatni akartam vele, hogy ha bármi van, akkor én itt vagyok neki és szívesen meghallgatom.- Csak erre gondolj most. - néztem rá egy apró mosollyal, hogy ne legyen szomorú a múlt miatt, hanem legyen inkább boldog amiatt amilyen élete most van.- Én úgy tudom, hogy már nincsenek együtt. - mondtam egy pillanatnyi habozás után, mert én is elgondolkoztam ezen a dolgon.- Szerintem, ha a Forbes házban keressük, akkor az a legjobb, maximum az anyukája megmondja hol lehet. - tettem hozzá kicsit sietve, mert valahogy most Tylerrel nem akartam találkozni. Elena látogatása is váratlanul ért, de nem bántam. Örültem, hogy kezdenek helyre jönni a dolgok. De még nem álltam készen, hogy mindenkit újra lássak.- Akkor szerinted elmenjünk hozzá most?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Egy ilyen helyzetben talán mindig cselekedni a legnehezebb. És nem is igen tudnám megmondani, hogy... én mit fogadtam volna szívesen akkor, mikor azt éltem át mint Caroline... mert most beszélhetünk arról, hogy már korábban történt, már... túl kellene lépnie rajta, de én csak két év elteltével tudom ezt mondani a saját esetemről... már nem gondolok rá nap mint nap, de fáj... csak nem engedem, hogy uraljon az a fájdalom, melyet akkoriban okoztak nekem, és... Damon is mennyire bántott az igézésével... az indított el mindent... az a pillanat... az a nap... a fájdalom, az igézés, mely elszakított Damontől, majd Oliver karjaiba lökött... aztán Stefanéba, és nem tudtam, mi vagyok... kinek a szolgája, szajhája, de mikor az igézés végetért valami csoda folytán, nem esett jól az, hogy emlékeztem arra, mit ártott nekem az, akit ma tiszta szívemmel szeretek... - A látogatás jobb ötlet, igen... - mondtam bólogatva, majd egy aprót nyelve mosolyodtam el, de még kicsit bátortalanul. - Tylerrel lakik még? Vagy... azt hiszem, ők... szakítottak. Mintha valami ilyesmit mondott volna a Grillben... talán visszaköltözött a Forbes házba - gondolkodtam tovább, mint valami félnótás. Nem mondanám, hogy a pofonon kívül emlékeztem bármire is, de... próbálkoztam.
Óvatosan pár pillanatra az ajkamba haraptam, hogy visszatartsam a könnyeimet. Nekem nem adatott az meg, mint Carenek vagy Elenának. Nem állt senki se mellettem és már családom se volt, vagy ha volt is akkor se tudtam róluk semmit se. Óvatosan megöleltem Elenát, majd egy biztató mosolyt küldtem felé, hogy minden rendben lesz, hiszen én vagyok Bonnie, aki mindkettejüknek a támasza vagyok és mindig biztatom őket, hogy minden mindig rendben lesz. Most ebben nem voltam biztos. Elena telefonos ötletére kicsit nemlegesen megráztam a fejemet, mert nem tartottam jó ötletnek. Ez annyira személytelen lett volna és Carenek szüksége volt ránk, nem pedig a hangunkra. Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. - mondtam suttogva.- Sokkal jobb lenne, ha meglátogatnánk őt. Mert szavakkal semmit se tudunk elérni, de egy öleléssel, illetve egy arc kifejezéssel sokkal több minden kifejezhetőbb. - mondtam neki nyugodtan és természetesen.- Mit gondolsz?
Kezdőlap
Szeretlek 
