Nem szívesen beszéltem erről. És ahogy láttam, ezzel Bonnie is így van. Nem tudtam elképzelni azt, hogy... vajon milyen lehet Caroline-nak most. Mert... azt tudom, hogy nekem milyen volt. Nem is tudom, hogy... van-e olyan érzés, amit én nem éreztem akkor... kétségbeesés, harag, düh, kegyetlenség, fájdalom, és önmarcangolás, hogy miért voltam olyan idióta hülye... - Talán akkor ideje lenne felhívnunk őt, nem? - kérdeztem egy aprót sóhajtva. Én jelenleg nem tudom, képes lettem volna-e beszélni vele, hiszen olyan szétszórt vagyok, olyat mondanék, amit nem kellene... de nem tudom, Bonnie mikor beszélt vele utoljára.
Igen hallottam és ... - nyeltem egy nagyot, s nem néztem Elenára. Ez pont olyan téma volt, amit szándékosan kerülni akartam. Nem tudtam beszélni róla, hiszen túlzottan úgy éreztem, hogy ezt megakadályozhattam volna. Megvédhettem volna Care. De nem voltam itt amikor szüksége lett volna rám, cserben hagytam őt. - túlzottan is fáj, hogy nem tudtam semmit tenni. Részben az én hibám is, hogy nem voltam itt, hogy megvédjem őket. - mondtam egy apró sóhajjal, miközben letöröltem a könnyeimet. - Care szeret téged, soha nem tenne ilyet, ha magánál lett volna. - mondtam neki őszintén gyengéden végig simítottam a karján baráti módon. - Úgy hallottam, hogy kikapcsolt, de nem is csodálom, hiszen egyedül kellett szembe nézni ezzel a dologgal. Senki se volt ott ... még mi se... - mondtam Elenának alig hallhatóan, mert túlzottan is érzékenyen érintett erről beszélni.- Biztosan jót tenne neki, ha újra látna minket. - mondtam egy apró mosollyal, bár nem tudtam, hogy tényleg így lenne és azt se értettem, hogy miért mondta El azt, hogy okkal kerüli őt Care. Mi történhetett közöttük?! Nem tudtam megkérdezni tőle, úgy gondoltam, ha tudnom kell, akkor úgyis megtudom előbb-utóbb. -
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Szóval te is tudsz arról, hogy mi történt Caroline-nal... - bólogattam, majd fájdalmasan nyeltem egyet, és akkora dühvel és együttérzéssel néztem bonnie szemeibe, hogy ennél nagyobb érzéseket talán még érezni sem éreztem magamon. - Nem tudom, hogy... mit tudok tenni. Mikor legutóbb találkoztam vele, nemes egyszerűséggel felpofozott - nyeltem egyet ismét, és beletúrtam feszülten a hajamba. - Nem tudom, mi történt vele. Kikapcsolt... azt hiszem - keseredett el a hangom. - Szerinted van esély arra, hogy visszakapjuk őt? Talán már... megint a régi Stefannak hála, csak... én nem tudok róla... azt hiszem, hogy szándékosan kerül engem, méghozzá... okkal - sóhajtottam fel, és egy keserű mosoly ékelődött az arcomra. - Tudod, talán tényleg csak mi kellenénk neki ahhoz, hogy túl tudjon jutni ezen az egészen. És Stefan. Ők barátok voltak. Még most is azok - javítottam ki magamat.
Egyre szorosabban öleltem őt, mert nagyon is hiányzott a legjobb barátom és Care is egyre jobban hiányzott. Vele is találkozni akartam már, de mindig valami közbe jött és nem vele futottam össze, amit talán annyira nem is bántam, hiszen Elenával is meg kellett beszélnem a dolgokat. Reméltem, hogy tényleg helyre tudjuk hozni a barátságunkat, de abban biztos voltam, hogy nem lesz könnyű dolgunk. Adtam egy gyengéd puszit az arcára, majd letöröltem a könnyeit.- Ne sírj, biztos minden rendbe jön.- tettem hozzá egy apró mosoly kíséretében. A szavai kicsit megmosolyogtattak, hiszen a régi szép időket juttatták eszembe.- Jól hangzik. Újra egyesülhetne a trió... - mondtam suttogva, majd amikor Care babájára terelődött a szó, akkor kicsit elfordultam.- Tudom. - mondtam kurtán, mert ez volt az igazság, de nem tudtam róla beszélni. Talán, ha itt lettem volna, akkor ezt mind sikerült volna megakadályoznom, de persze nem voltam itt a barátaimért. Részben úgy gondoltam, hogy az én hibám is emiatt, ezért nem akartam ezzel a dologgal szembe nézni.-
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Azok az érzések, melyek elborítottak, valami megnevezhetetlen dolgot adtak nekem... nem is tudom, egy olyan érzelmi töltetet, melyet nagyon régen éreztem utoljára. Talán... soha. Csak mikor velük voltam. A barátaimmal. És ebben a pillanatban rájöttem, hogy nekem nagyon nagy szükségem van rájuk... és tudnom kell, hogy számíthatok-e rájuk. És nekik is tudniuik kell, hogy számíthatnak rám. - Talán... csinálhatnánk néhány napon belül valami csajos kis bulit - jelent meg egy mosoly aztán az arcomon. - Felhívnánk Caroline-t... bár nem tudom, te mikor láttad őt utoljára. Legutóbb olyan volt, mint valami... nem is tudom. Kikelt magából. Elveszítette... a kisbabáját - nyeltem hatalmasat, és inkább elfordítottam a tekintetemet. Fájó pont... nagyon fájó.
Éreztem, ahogyan a könnyei áztatják a pólómat, de most ez se zavart. Szorosan megöleltem őt, s nem engedtem el. A szavai hallatára megjelent egy-két könnycsepp az arcomon. Én is ugyanezt éreztem, de nem tudtam szavakba önteni. Neki ment az, ami nekem nem, egyszerűen nem találtam meg a hangomat egy darabig, így csak csöndesen öleltem őt. Ezt is túl fogjuk élni, mint eddig mindent mást. - mondtam kicsit suttogva, mert nem voltam benne biztos, de reméltem. Sok mindent túléltünk már, akkor ez is menni fog, legalább is nagyon remélem. - Te is nagyon hiányoztál. Hiányzik a trió. - tettem hozzá kicsit halkabban, mert nem tudtam mit fog kiváltani Elenából az utolsó mondatom. -
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Hallottam az ismétlő hangját, amivel azt a szót ismételte utánam, amire már lassan gyerekkorunk óta vágytunk. Ő, Caroline és én. Egyszerűen olyan szép álom volt... a kép, hogy besétálunk az egyetemre, és bájos kislányok módjára lediplomázunk. De olyan furcsa, hogy ez már köddé vált... vagy legalábbis valami olyasmi. Nem tudom. - Bonnie, én annyira sajnálom, és bánom, ami történt... - suttogtam, és mikor megölelt, azt hiszem, pontosab abban a pillanatban tört el nálam a mécses, és hevesen könnyezni kezdtem. - Nem akarlak titeket elveszíteni. És nem akarom azt éreztetni veletek, hogy csak akkor megyek hozzátok, ha segítségre van szükségem... nekem a barátaimra is szükségem van - vált rekedtté a hangom teljesen.
Hallgattam őt és figyeltem rá, de olyan volt, mintha minden egyes szavával kést forgatott volna a szívemben. Hiányzott nagyon is Elena barátsága, de nem tudom, hogy valaha helyre lehet-e hozni ezt még vagy nem... Fura érzés volt amikor megfogta a kezemet, majd a gyerekeiről kezdett el mesélni, akik biztosan tündéri csemeték már, s igaza volt abban, hogy nem kedvelem Damont, de nem is nekem kell vele együtt élnem, hanem Elenának. Úgy tűnt ő igen is boldog vele, akkor nekem ezt el kell fogadnom. Egyetem. - suttogtam a szavakat, de nem néztem Elenára. Úgy volt, hogy együtt fogunk menni egyetemre, de most?! Nem tudom, hogy egyáltalán menni fogunk-e... El következő szavai szíven ütöttek. Van-e remény egyáltalán, hogy még minden helyre jöhet. Kell lennie, mert gyerek korunk óta együtt voltunk jóban és rosszban is, akkor most is ki kell tartanunk egymás mellett. Olyat tettem amire én se számítottam. Közelebb ültem Elenához és megöleltem őt. - Te is hiányzol nekem, nagyon is.... - mondtam suttogva és szinte már én is sírtam.-
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Bonnie... - ejtettem ki ismét a nevét, és féltem, hogy itt és most elszakad a cérna, és úgy kezdek el bőgni, mint ahogyan újszülött koromban tettem utoljára... nem tudom, mit tegyek, vagy mit ne... Bonnie az egyetlen, aki mindig mellettem állt, és Caroline... de mindkettejük hirtelen eltűnt az életemből, és azt hiszem, hogy... nem tudom. Nem tudom, mit akarok hinni. Vagy mit nem merek hinni. Csak simán félek. - Csak... adj egy esélyt, jó? Azt akarom, hogy részese légy az életemnek... annyi célom van még, Bonnie - kezdtem el szipogni kissé, és hirtelen megfogtam a kezét. - Gyerekeim vannak, és férjem... tudom, hogy gyűlölöd Damont... de szeretném, ha ismernéd a gyerekeimet... szeretnék majd veled járni az egyetemre. Veled és Caroline-nal, mert hiába vagyok vámpír, vannak álmaim... emberi álmaim - folyt ki egy könnycsepp a szemeimből. - Bonnie, kérlek... mondd, hogy... hogy van egy kis esélye mindennek... csak ennyit mondj - suttogtam.
Hallgattam a szavait és figyeltem őt. Minden egyes szava őszintének tűnt nekem még is nehéz volt elhinnem, talán túlzottan is fájt az, hogy elfelejtett engem, minden más fontosabb lett neki. Olyan volt, mintha a barátai egyszerre megszűnt volna számára, legalább is én igen. Következő szavai pedig nagyon is szíven ütöttek "én szeretlek, Bonnie...nagyon..". Én is szerettem őt, mint az egyik legjobb barátnőmet, de még se tudtam elfelejteni a múltat, de talán túl tudnék lépni és meg lehetne próbálni helyrehozni. Én is szeretlek Elena és hiányzol is. - ejtettem ki lassan és suttogva a szavakat, mintha én magam se hinném el, hogy ki mondom őket.- de vannak dolgok amiket nem tudok elfelejteni, legalább is nem könnyen. - folytattam egy apró sóhajtással.- Nem tudom, hogy ezt helyre lehet-e még hozni, ami köztünk történt. - mondtam szomorúan és lenéztem a kezeimre. Szerettem volna helyre hozni, de féltem attól, hogy a barátságunk már tönkre ment... Nagyon is féltem ettől...-
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Hogy jólesett-e a gesztus, hogy felém nyújtott egy zsebkendőt? Igen, jólesett... meglehetősen. Hiszen ha úgy nézzük, most a legkisebb gesztus is olyan nagy votl a szememben, hogy szavakkal talán feleslegesen próbáltam volna elmondani. Mert nincsenek megfelelő szavak... nincsenek semmik...csak a szeme, mely mindent elárul majd... hogy van-e helyem az életében, vagy nincs. És eddig azt hiszem, hogy nem tettem túl nagy előrelépést az ügyben. - Bocsánatot szeretnék kérni... nem valami nagy ördöngösséget, hidd el. Én csak... szeretném, hogy ha nem is akarsz már velem lenni... a barátom lenni... - ejtettem ki fájóan a szavakat. - Legalább ne haragban váljunk el... annyi mindenen mentünk túl együtt... én szeretlek, Bonnie... nagyon... - suttogtam, de még mindig nem töröltem meg a szememt.
Fura volt ez az egész dolog, hiszen tisztán emlékeztem a régi időkre, amikor ilyenkor egymás nyakába ugrottunk és majdnem minden nap találkoztunk. Viszont ez megváltozott, talán nem is annyira csak Elena hibájából, hanem az enyémből is és Care-ből is, mert mind a hárman változtunk a történések sodrásával. El is távolodtunk egymástól és voltak már olyan dolgok, amiket nem tudtunk egymásnak elnézni. Rövid ideig még a meglepettség hatása alatt voltam, hiszen eleve meglepett, hogy megjelent, a válasza meg még inkább. Nem segítséget jött kérni, hanem a "barátságunk miatt jött ide." Figyeltem őt egyre jobban, s minden egyes szavára teljes mértékben figyeltem, csak az volt a baj, hogy ez nem tette a dolgokat semmisé. Leültem vele szemben, s láttam, amint egy könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában. Rossz volt ezt látni, de igaza volt. Én se tudom mi van a barátságunkkal, Elena. - mondtam suttogva, hiszen ez volt az igazság. Nem tudtam, hogy hányadán is állnak a dolgok.- Sok mindent túléltünk már, de nem tudom, hogy ezt is túl fogjuk-e. - majd felé nyújtottam egy zsebkendőt, mert még nem volt erőm megölelni őt. Sok minden történt velem amíg nem láttuk egymást, amit szerettem volna meg osztani vele és Care-rel is, de előbb tudnom kellett, hogy az Elenával való barátságom még helyrehozható-e. - Mit szeretnél? Nem olyan régen elég csúnyán egymásnak estünk és mondtunk dolgokat, amiket azt hiszem nem csak úgy mondtunk.- mondtam neki elcsuklóhangon, hiszen magam előtt láttam a jelenetet még mindig, mintha most játszódna itt előttem. -
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
A helyzet olyan rideg volt, hogy a nyakamban szinte valami jeges anyagot éreztem. Körülbelül az lehet ilyen, mikor valaki a jeges vízben küzd az életéért, csak hogy életben maradhasson. De ez olyan kilátástalan... olyan... reménytelen. - Köszönöm! - biccentettem felé, majd nagyot nyelve beléptem a küszöbön, és odasétáltam, ahol a múltkor a barátságunk végetért. A nappaliban. Bonnie-val ellentétben én leültem, és tekintetem megtelt bűnbánással, ahogy vártam, hogy ismét ő szólaljon meg. Nekem nem volt bátorságom mindaddig, míg ő nem mond valamit. - Bonnie, én... én nem akarom, hogy segíts! Nem azért jöttem, mert te boszorkány vagy, én... én azért jöttem, mert barátok vagyunk... - suttogtam majdnem elcsukló hangon. - Voltunk... már nem is tudom. De... ez így nem maradhat, Bonnie... érted? - kérdeztem tőle, és már most felgyülemlett egy könnycsepp a szememben.
Figyeltem ahogyan ott állt, rég nem láttam ilyennek már. Olyan volt, mintha össze lenne törve, vagy valami hasonló dolog lenne. Vajon azért jött, hogy megbeszéljük a dolgokat vagy a segítségemet kéri. Az a baj, hogy nem nagyon hittem a megérzésemnek, hogy az első dolog miatt jött, mert már megtanultam, hogy nála soha se lehet tudni. Hallgattam amit mond, s picit elgondolkoztam, majd kitártam előtte az ajtót. - Rendben. - mondtam neki kurtán és figyeltem, amint besétál és követtem őt a nappali felé. Nem ültem le, hanem összefontam a karomat és úgy néztem rá kérdően, de mivel nem mondott semmit így megkérdeztem tőle.- Mit szeretnél Elena? Miben segítsek most? - kérdeztem tőle kicsit barátságtalanul, de nem múlik csak úgy el az amik történtek utolsó találkozásunkkor. -
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Hogy mikor éreztem ennyire nagy feszültséget magamban utoljára? Ez egy költői kérdés. Nem tudom. Egyszerűen... Nem tudom, lehetek e még bolog barátnője ennej a lánynak. A múltkori találkozásunk után olyan nagy űrt éreztem. Olyan volt, mint... A világegyetem... Vagy ez most hülye hasonlat? Nagyot nyeltem mikor nyílt az ajtó, és a szemeibe néztem zavartan. Mit akartam? Tagadhatatlan, hogy sejti... Tudnia kell, hogy most semmilyen önzőség nem vezérel. Csak hogy beszéljünk. - van pár szabad perced? Kérlek... - tettem hozzá kérlelően,szinte könyörögve.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 07, 2013 6:27 pm
Éppen a szobámbánban voltam, s zenét hallgattam, de közben folyamatosan a könyveket és az internetet bújtam, mert minél többet meg akartam tudni, hogy mire is vagyok képes. Mióta visszatértem ide, senkivel se találkoztam. Care nagyon elfoglalt volt, s ami történt vele, azzal nem tudom, hogy szembe tudok-e nézni még, pedig szükségem van valakire akivel beszélni tudok. Stefan elfoglalt, Matt.. Nos róla nem tudok semmit se, pedig régen nagyon sokat lógtunk együtt. Hiányzott is a barátsága, de talán legjobban Elena hiányzott. Néztem a közös képünket, ami a kezembe került, de inkább fejjel lefelé leraktam az éjjeli szekrényre, mert nem tudtam tovább nézni. Ott boldog volt a hármas trió, de most már semmi se maradt meg belőle. Egyszerű megszűnt a trió, mintha soha se létezett volna. Hirtelen csengetésre lettem figyelmes, de nem értettem ki lehet az, mert senkit se vártam. Oda sétáltam az ablakhoz, s elhúztam a függönyt. Nem más állt kint, mint Elena. Gyorsan behúztam a függönyt, s vettem egy mély lélegzetet. Nem vártam őt, hiszen elég érthetően fogalmaztam legutóbb, hogy nem akarom látni őt. Mit keres itt?! Ez járt a fejemben, majd nagyon lassan odamentem a bejárati ajtóhoz. A kilincsért nyúltam, de végül még se nyitottam ki, mert nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Egy belsőhang azt súgta, hogy nyissam ki. Lassan kinyitottam az ajtót és ránéztem. Szia. - mondtam neki, de csak figyeltem őt, s vártam, hogy mit is keress itt. Csak nem valakit megint meg kell menteni, aki neki fontos. -
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nem tudom, hogy a lábaim honnan vették a bátorságot ahhoz, hogy megint eljöjjek ide. Egyszerűen... múltkor Bonnie világosan elmondta, és megfogalmazta, hogy a barátságunknak vége. De én nem akarom feladni! Annyi mindent elveszítettem már... Caroline volt az első... talán. Ő múltkor eléggé kifejezte, hogy nem kíváncsi rám, miután felképelt a Grillben. Stefan... vele kapcsolatban is azt érzem, hogy inkább elkerül, mintsem beszélget velem. De az ő esetében talán meg is értem. Hiszen az exem, kérem szépen! Matt... vele ritkán találkozom. Talán nem ártana végre. Vagy valami... Bonnie az egyetlen, akivel talán még... esélyem van. Vagy legalábbis jelenleg merszem. Mert Caroline személyétől jelenleg rohadtul félek. Előbb vált vámpírrá, tehát erősebb is. Megálltam az ajtó előtt, megnyomtam a csengőt, és lehajtottam a fejemet, úgy vártam azt, hogy kitáruljon előttem az ajtó, és m,eglássam Bonnie-t. Féltem... talán előbb mertem volna tizenkét halottal szembenézni, mint ezzel a beszélgetéssel.
Jack? elkezdtem gondolkozni, de nem igen ugrott be semmilyen Jack, de biztosan. Végig mértem őt, s tudtam, hogy ő csak ember de hát akkor is. - Szia Adam. - köszöntem vissza kedvesen. Szóval ő az aki annyiszor keresett már . Láttam a szemében a reményt is, hiszen végre sikerült elérnie. Most küldjem el, hiszen mit is vártam, ha vissza térek nyugtom lesz, persze,hogy nem. Csak egyszerűen nem számoltam azzal, hogy már az első napon valaki be fog állítani azzal, hogy szüksége van rám. Hallgattam a válaszát, s ekkor valami más jelent meg a tekintetében. Elszántság, vakmerőség és láttam, hogy komolyan is gondolja. Ha én nem segítek neki, akkor más fog és talán ezért fogja holtan végezni. Elvettem tőle a névjegyét, s figyeltem ahogyan elindul vissza a kocsihoz. Beletúrtam a hajamba, s sóhajtottam egyet, ezt még meg fogom bánni. - Várj. - mondtam sietve, s kinyitottam az ajtót előtte. - Gyere be és meglátom mit tehetek érted. -
Nem kellett volna egyből rázúdítanom mindent, de már annyira meg akartam találni a szüleim gyilkosát. Megkérdezte, hogy jó helyen járok-e. -Igen biztos. Jack mesélt rólad. Elnézést, hogy még nem mutatkoztam be. Adam Brown-nak hívnak. – Vártam már, hogy hívjon be, de szerintem nem bízik bennem. Miért is bízna egy idegenben, aki úgy állít be hozzá, hogy szüksége van az erejére. Mondta, hogy minek bolygatom a múltat még a végén én is meghalok. – Nem fogom feladni. A bátyám küzdeni tanított és vámpírcsaládnál nevelkedtem. Mindent tudok a vérfarkasokról. Nem érdekel, ha meghalok. Itt hagyom, a számom majd hívj fel, ha hajlandó vagy segíteni. – Miután kimondtam elindultam vissza Jack kocsijához.
Ez most komoly, hogy egyből mindent rám zúdít. Mi van, ha nem akarok neki segíteni, hiszen ezer más boszi is van itt. Miért pont hozzám kell jönni, s miért ilyen későn, de próbáltam rá mosolyog, amíg beszélt. Illemet nem tanul, hiszen még be se mutatkozott. Mi van, ha csak ki akar használni, s valami rosszra akarja felhasználni az erőmet, bár a története elég hihetőnek tűnt, de akkor se bíztam benne. Tudtam, hogy ember, de akkor is nehezen bízok meg az emberekben. Biztos, hogy jó helyen jársz? - kérdeztem tőle komolyan, mert azért egyből se fogom elárulni igazi mi voltomat.- S amúgy, hogy hívnak? -kérdeztem tőle, de továbbra se hívtam be őt. - S megtalálni gyilkosokat? - néztem őt hitetlenkedve.- Miért akarod a múltat bolygatni, még a végén te is meghalsz. - mondtam neki ezt is nagyon komolyan, hiszen ha farkasokról van szó, akkor jobb elkerülni őket. -
A számítógép előtt ültem és a neten kerestem valakit aki segíthet megtalálni a szüleim gyilkosát. Megnéztem a telefonom az időt és láttam hogy valaki írt egy üzenetet. A legjobb barátom volt az : Jack.
Szia Adam. Az egyik ismerősöm mondta, hogy Mystic falls-ban van egy boszorkány aki tudna neked segíteni megtalálni a szüleid gyilkosát.Majd hívj fel, mert én holnap megyek Mystic falls-ba és elviszlek. Nagyon megörültem.Azonnal beütöttem Jack számát és már hívtam is. -Szia Jack akkor eltudnál vinni? Kössz majd meghálálom.Szia.-Letettem a telefonom és már csomagoltam is. Másnap korán reggel Jack csengetett. Kinyitottam az ajtót. -Szia Adam. Gyere induljunk.- Nem sokkal később megérkeztünk a városba. Megálltunk egy ház előtt. -Ez az a ház.- Mondta Jack. Rendben. Kösz hogy elhoztál. Szia.Odaléptem az ajtóhoz és becsengettem. Egy nő kinyitotta az ajtót és megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. -Igen. Hallottam, hogy te egy boszorkány vagy. Kéne egy kis segítség. Kiskoromban egy vérfarkas megölte a szüleimet . Azt mondták nekem, hogy te tudsz nekem segíteni megtalálni.
A hozzászólást Adam Brown összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 13, 2013 6:52 pm-kor.
Végre amikor visszatértem a városba, akkor volt egy kis nyugalmam. Elenával azóta se kellett találkoznom, amit tudtam, hogy nem húzhatok tovább. Szép lassan kipakoltam mindent a táskámból és vettem egy forró fürdőt is. Bevackoltam magamat az ágyamba, s elkezdtem nézegetni a régi képeket, ami rólam, Elenáról és Careról készültek még. Reméltem, hogy Care-t mihamarabb látni fogom, mert már hiányzott és beszélnem kellett vele. Láttam azt is, hogy valamilyen Adam nevű személy többször keresett már, de nem ismertem így nem is foglalkoztam vele. Letöröltem a pár könnycseppet, ami a képek nézegetése közben folyt végig az arcomon, majd bekapcsoltam a tévét, de igazából semmi se tudott lekötni, csak úgy voltam. Egyszer csak meghallottam, hogy valaki csenget, így lesétáltam és kinéztem az ablakon. Nem volt ismerős a fiú, s olyan volt mintha zavarban is lenne. Elindultam vissza a szobámba, de ekkor eszembe jutott mi van, ha ő keresett már többször is. Kinyitottam az ajtót és rámosolyogtam. Segíthetek valamiben? - kérdeztem tőle kedvesen.-
Le kellett hunynom a szemem, hogy ne lássam a kétségbeesett arcát, ahogy tovább kapaszkodik abba, amit én már elengedtem. Könnyű így gondolni rá. Vége. Ennyi volt. De ezek csak üres szavak, amikkel magamat biztatom, hogy helyesen cselekedtem. Megaláztatás a boszorkányokra, hogy ennyire engedtem a vámpíroknak, kihasználták az erőmet, és az együttműködésem. Mindezt Elena miatt. Anno elég volt ennyi indok hozzá, hogy azoknak tegyek a javára akik végeztek a nagymamámmal, de most már ő is kevés ehhez. Amit az előbb tettem, és mondtam nem azért volt, hogy jobban érezzem magam. Hanem mert muszáj volt. És ezzel most nekem is vállalnom kell a szívemet körülvevő szúró fájdalmat, mert bármennyire is próbálom figyelmen hagyni, egykori barátnőm minden ellenkezésére erősebbnek érzem. Legszívesebben rá kiabálnák; Hagyd abba! Elég volt! Nem látod nekem is mennyire nehéz?! De ehelyett csak mozdulatlanul állok egy helyben, továbbra is kerülve a tekintetét. Érzem ahogy a véremben száguld az adrenalin, és a tettvágy bekebelez. Ez a nyugalmi állapot nem fog sokáig tartani. El kell mennie, mielőtt késő lesz. - Tudom. - válaszoltam továbbra is megőrizve a hidegvéremet, és továbbra se engedtem érzelmet kiülni az arcomra. Ő viszont összetört. Miattam. Bezártam a régi Bonnie-t egy sötét verembe az elmém legmélyébe, hogy ne akadályozhassa meg a gyengeségeivel azt, hogy megtisztítsam az életem, hogy hasonlítson egy igazi Bennett boszorkányéhoz. De most szinte hallom a fülemben a szaggató zokogását, és hangos visítását, hogy hagyjam abba. A lelkem egy része nem akarja ezt. Kár, hogy én már képtelen vagyok hallgatni arra a részemre. Felpillantok rá, majd a tekintetem egy pillanatra rávetődik a kezében tartott apró kislányra, akinek a legnagyobb bűne, hogy ebbe a gonosz, összeesküdött világba született. Emma édes kis arca, egy percre mintha megrepesztené vastag jégpáncélom, amit a saját magam védelmében húztam fel, és ami miatt most elveszítek egy embert, aki fontos volt nekem. - Most menj el, kérlek. - nézek rá újra, hangomból komolyság szól. Nem vagyok képes többet elviselni ezt a nagy adag érzelemhullámot, amit kibocsát magából, és amik egyesével csapnak arcul, és hergelik a bennem perzselő erőt. Muszáj mennie, mert nem akarom bántani... fizikailag értve. Csöndben figyelem, ahogy végül megfogadja a tanácsom és átlépi a küszöböt. Nem tudom mennyi idő telhet el, míg én csak ott állok egy helyben - percek, órák, vagy talán napok? Mintha az időérzékemet is magával vitte volna. Bumm! Hirtelen úgy érzem a erőm felpezsdül, és egy nagy robbanással ezernyi apró kis szilánkká válik a konyha felüli ablak. Az üveg darabkák a levegőbe suhannak, én pedig hirtelen éles fájdalmat érzek a homlokomnál. Hozzáérintem az ujjamat, amit pirossá fest a vér. Az én vérem. De még ez se képes belőlem érzelmeket kiváltani. Nem aggódom, és nem ugrok rögtön az elsősegélydoboz alá. Csak egy mély sóhajt hallatok, majd egy egyszerű kézlendítéssel a levegőbe emelem az összes ki szilánkot, és a kerethez lebegtetve őket újra összeforrasztom a részeket. Az ablak újra ép. Nekem viszont aludnom kell.
Vége! Köszönöm a játékot. ♥ Még ha igazán fájdalmas is volt mindkettőnkre nézve...
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nem tudom, mi diktálta a fejemben, hogy nem... nem, egyszerűen még nem lehet elveszve ez az ügy. Mert... a barátság nem múlandó... nem, nem lehet, hogy csak ÍGY vége... nem, mert... Bonnie.... és Caroline... ők ketten... kellenek nekem. Kellenek, mikor fájdalmak érnek, kellenek, mikor... mikor... bánatos vagyok. És én is ott lennék, mikor... ők bánatosak. Átölelni őket, szorosan... úgy, hogy ne érezzék magukat egyedül... mert erre lenne szükségük. Nekem is erre lenne szükségem...
- Bonnie, ezt... ezt egyszerűen nem mondhatod... - ráztam a fejemet hevesen, mintha valami rossz rémálomba csöppentem volna. Mi a fene ez...?! Mi történik most? Ugyan, csak képzelődöm... igazából nem Bonnie szólt hozzám, csak beképzeltem... beképzeltem azt a rettegett mondatot, melyet soha nem akarok hallani a szájából. Nem akarom hallani, hogy nem vagyunk többé barátok... mintha megtagadná a gyerekkorunkat, a közös kacajokat, az átmúlatott éjszakákat és pizsipartikat... vagy azokat, mikor csak mókázásban nem hittük el, hogy boszorkány. De tekintetéből olvasni lehetett volna... mint egy nyitott könyv... úgy beszélt nekem... - NEM, Bonnie... hát nem érted, hogy ennek így nem lehet vége?! - kérdeztem megemelt hangon, de talán nem kellett volna, hiszen félhettem, hogy felébresztem a kicsit. De Bonnie nyugtalanná tett... mit vár tőlem, hogy beletörődjek? Ő már megtette, semmi kétség... de ő... ő... más volt. - Te is megváltoztál... - bukott ki belőlem ennyi, már könnyeimmel küszködve, majd nyeltem egyet, és felálltam. A szemeimet legszívesebben leszorítottam volna, és csipkedtem volna magamat, hogy ébredjek fel... térjek magamhoz, mert... rossz, ez rossz... a hideg, a meleg, a forró, a jeges... mind váltakozva borulnak a nyakamba. És nem láttam szemeiben azt, hogy bármikor visszakozni akarna. Hát ezt akarja... tényleg ezt akarja... - Értem... - hajtottam le a fejemet, és alsó ajkamba harapva tűrtem el a megalázást... hogy... úgy nézzen rám, ahogyan a bűnösökre szokás. Bevertem a barátságunk koporsójába már millió szöget... és ezúttal el is készült, hogy végül... eltemessük ezt... mert ő már nem érzi... nem érzi, amit én igen... A torkomban gombóc szorongott... bőgni, hisztizni lett volna kedvem, de nem tettem semmit. Csak némán tűrtem... - Sajnálom, hogy bántottalak téged... soha nem akartam, Bonnie. És ha ezt akarod, hogy vége legyen, akkor tudnod kell, hogy soha... én soha nem foglak téged elfelejteni - néztem könnyes szemekkel tekintetébe, de nem arra vártam, hogy megsajnáljon és itt marasztaljon. Mert menni akartam. - De tudd, hogy így még nem lesz vége. Egy városban élünk... és neked is, nekem is feladata van. Nincs... nem lesz vége. - nyeltem újra egyet, majd elfordítottam tekintetemet, mikor egy sós könnycsepp végigfolyt arcomon, és lenéztem Emmára. Most csak ő adott nekem vígaszt... vigaszt a vigasztalhatatlanban... - Vigyázz magadra, Bonnie... - motyogtam csak ennyit még, majd megindultam kifelé. Nem tudtam, mit mondhatnék még... nem kíváncsi rám... nem kíváncsi Emmára, és arra, hogy mi engedte, hogy most itt legyünk... már nem volt többé barátság... csak egy emlék, amit ha többé nem is elevenítünk fel együtt, de... sosem feledünk.
/ JÁTÉK VÉGE! Ez könnyfakasztó volt, Elena nem bírta tovább... /
Tudom, hogy a szavaim fájnak neki. Látom a szemeiben a szenvedést, mégse vagyok képes a megbocsátásra. Nem azért, mert nem akarok. Hanem mert beleuntam már a szerepembe, hogy Elena lelki szemetese legyek, valaki aki mindig kéznél van ha mágiára van szükség. Amúgy? Semmi. Nekem is rengeteg bajom van, amiről beszélni szeretnék valakinek, de most már látom, hogy nem ő az alkalmas ember erre a feladatra. A kapcsolatunk ígyis-úgyis halálra van ítélve - Elenából egyszer vámpír lesz, az általam legjobban gyűlölt lény. Lehetetlen elkerülni ezt, hiszen a férje is egy vámpír, nem is beszélve egy temérdek ismerőséről. El fogom őt veszíteni, végleg. Ha nem most, akkor talán napok, vagy hónapok múlva... Most kell véget vetnem mindennek, amíg van hozzá elég erőm. Nem engedhetem, hogy az iránta érzett szeretettem - amire úgy tekintek, mint barátságunk hagyatékára - befolyásoljon. - Hagyjuk ezt. - horkanok fel kissé megvetően. Közben fáj az is amit tett velem. És ez a keserű érzés minden régi emléket eltakar előlem. - Fogalmad sincs mit érzek. Caroline pedig... Ő egy teljesen más téma. - legyintek egyet, de már nem bírom tovább ülve. Túlságosan sok bennem az elnyomott energia, az adrenalin ami csak úgy áramlik a testemben. Amióta a mágia egy teljesen új oldalát kezdtem el gyakorolni, gyakran jönnek rám ilyen hullámok. És azóta látom tisztán a dolgokat. - Igen az voltál. - jelentem ki rövid hallgatás után, de a hangom továbbra se olvadtad meg. Inkább ítéletnek hangzik, mint kijelentésnek. - Elena, én végeztem. Beleuntam már, hogy úgy mozgattok mint egy marionett bábut, és csak akkor vagyok fontos ha kell tőlem valami. Hát nem látod? Vége! - az indulataim lassan elragadnak, és az utolsót szónál már akaratlanul is felemelem a hangomat. A düh égeti a lelkem, és vágyom rá, hogy kiadhassam magamból a felgyülemlett érzelmeket. Tudom, hogy amit mondani fogok, azzal nem csak neki, hanem magamnak is ártok. Mégis ezt kell tennem. Nem engedhetem többi, hogy hülyét csináljon belőlem. - Mi már nem vagyunk barátok. - ugyanazt a szenvedetlen hangot használom, amit az előbb, de már nem kiabálok. Nincs értelme. Ennek már... vége. Még ha ehhez az is kell, hogy a szívem szakadjon meg.
Kezdőlap
