Jószívű, vidám, optimista. Ez lennék én, vagyis talán csak voltam? Az évek során annyi minden történt már, hogy már magam sem tudom, hogy ki vagyok. Vagy milyen is vagyok. Kedves, együtt érző, gondoskodó, önzetlen és önfeláldozó. Akárki mondja, hogy ezek a szavak nem illetnek meg azok nem is igazán ismernek. Mert tényleg ilyen voltam és részben még ilyen is vagyok, de nem tehetek arról, hogy az idő múlása és a szörnyűségek, amin keresztülmegyünk akaratlanul is megváltoztatnak.
Egy biztos. Mindig ott leszek a barátaimnak.

---

Tükörbe pillantok és hiába látom ugyanazt a barna loknikat, amik a kerek arcomat keresztezik, a szemeim zöldjének gyengéd játékát a barnával, a mosolyomat mely szinte a fülemig ér, akárhányszor húzódnak mosolyra az ajkaim. Bőröm kellemes, kreolos árnyalata sem azt tükrözi, hogy bármi is változott volna. Ugyanazt a selymességet tükrözi, mint ezelőtt. Azonban érzem, hogy megváltoztam. A csontjaimban, ahová senki nem lát. Nincs mi megmutassa a változást, ami előre jelezze ennek az eljövetelét, mert ez ritkán párosul külső változásokkal. Ha az ember mély depresszióba esik megváltoztatja a külsejét. Én úgy éreztem ott voltam. Megpróbáltam megölni magam most mégis itt vagyok. Meg sem látszik rajtam, hogy szinte az őrület határán ácsorogtam. Szerettem egyedül lenni. Soha nem volt bajom azzal, ha egyedül kellett lennem, de akkor először éreztem azt, hogy az egyedüllét megöl és nem bírom már tovább. Néha azt kívánjuk, hogy bárcsak egyedül lennénk, de amikor túlságosan sokáig vagyunk egyedül rájövünk, hogy mennyire is vágyunk mások társaságára. De ugyanakkor az egyedüllét rengeteg időt ad arra, hogy gondolkozzunk. Az élet nagy dolgain, avagy mindazon, amit elveszítettem. Soha nem voltam önző. Mindig a szeretteimet, a barátaimat helyeztem előtérbe, az ő igényeik szerint cselekedtem, de már meguntam, hogy mások bábúja legyek, hogy ők irányítsanak. Rájöttem, hogy nem gondolhatok mindig mások érzéseire, hogy néha önzőnek kell lennem, mert ha nem teszem teljesen elvesztem önmagam.
Ezért most rossz barát lennék? Nem mondanám. Hiszen ugyanolyan tiszta szeretettel tekintek rájuk, ahogyan azelőtt is. Csak most számításba veszem azt is, hogy lehet ezúttal már nem lesz visszaút. Sőt, mi több biztosan nem. Én pedig nem akarom feláldozni magam újra és újra csak azért, hogy másoknak jó legyen. Néha már szeretnék valamit önmagam miatt megtenni és nem azért, mert én épp a közelben vagyok és valaki bajban van. Vajon valami rosszat tehettem, hogy az meg sem fordul a fejükben, hogy én is bajban lehetek? Hogy milyen következményei vannak rám nézve? Néha pontosan ezért éreztem magam láthatatlannak.
Rengeteg idő, rengeteg gondolkodás. Azaz csak odaút az őrületbe. Ha még egy perccel tovább ott kellett volna maradnom azt hiszem, hogy abba beleőrültem volna véglegesen és akkor már semmi sem mentett volna meg. El akartam dobni magamtól az életet, a lehetőséget arra, hogy egyszer jobb legyen. De bármennyire is vagyok bátor és összeszedett, ebben az esetben gyenge voltam és féltem. Rettenetesen féltem. Reméltem, hogy nem felejtettek el teljesen, hogy az emlékem nem csak már egy homályos emlék a számukra, hogy egyszer megtalálják a módot, hogy kiszakítsanak a saját őrületemből. Hiszen a barátaim. Annyi mindent megtettem értük, mindig ugrottam az első szóra, mégsem éreztem azt, hogy ez akkor kölcsönös lett volna. Pont ezért kell változtatnom a sorrendemen. Immáron, én, én és aztán ők..

U.i.: Ha azt hiszed kegyetlen vagyok.. Csak nézd mennyi mindent elveszítettem már. Mindannyian elveszítettünk, de túl sokat küzdöttem azért, hogy másoknak jó legyen, hogy másokon segítsek, miközben ezalatt végig önmagam és a szeretteim sírját ástam meg. Egyszerűen csak önmagam ura akarok lenni. Én akarom irányítani az életemet és nem akarom, hogy más uralkodjon felettem és csak akkor vegyenek elő, mikor éppen szükség van rám. Ugyanaz a személy vagyok. Törődöm másokkal, hiszek másokban, támogatom azokat, akiket szeretek, de ezúttal egy fontos tényezőt már figyelembe veszek. Önmagam.

Név » -
Kor » -
Multik » -

Együtt vagyunk. Végre valahára sikerült kijutnom és a boldogság könnyei áztatják az arcomat, ahogyan átölelem a barátnőimet. Nem is emlékszem, hogyan sikerült, de itt vagyunk, együtt. Nem is érdekel az, hogyan vagy éppenséggel miért, mert mindez jelen pillanatban teljes mértékben köddé válik a boldogságomban. Úgy szorítom őket magamhoz, mintha az életem múlt volna rajta. Hiányoztak, de rettenetesen. Mégis egyfajta ürességet érzek, miközben kacarászva öleljük át egymást. Végül pedig a magyarázatokkal együtt vállnak köddé a karjaimból és felriadok a Salvatore ház egyik szobájában. Arcomat eláztatták a könnyek, de közel sem a boldogság volt az, ami okozta, hanem a fájdalom. Még mindig itt voltam. Az egészet csak megálmodtam. Egyedül vagyok. Azt gondoltam volna az elején, hogy az lesz a legrosszabb, hogy Damon-nel össze vagyok zárva. Nem voltunk egymás szívének csücskei mégis, egymás teljes megőrjítése helyett sikerült megtalálnunk azt a közös hangot, amit talán soha nem sikerült volna. Mondhatnám azt is, hogy volt jó oldala annak, hogy ide kerültünk. Először is, hogy életben vagyok, ami nagy szó, hiszen a másvilággal nekem is el kellett volna tűnnöm, de a nagyim soha nem vette le rólam a szemét. Mindig figyelt és vigyázott rám. Talán a tudtom nélkül terelt a helyes irányba.. Neki köszönhettem azt, hogy itt vagyok, de ez azt jelentette, hogy kell legyen egy megoldás. Volt is, de az a helyzet, hogy Damon-nek segítettem kijutni és végül pedig az első számú rémálmom is megtalálta a módját, hogy mindezt a börtönt maga mögött hagyja. Így keletkezett a második számú rémálom. Ez a hely. Sosem gondoltam volna, hogy valami ennyire üres fel tudja emészteni az embert. A magány kegyetlen játékokat űz velem. Néha a szemem sarkából azt hiszem, hogy megpillantok egy ismerős arcot, de nincsenek is itt arcok. Nincsenek emberek, nincsen semmi. Egyedül vagyok a világban és soha nem gondoltam volna, hogy ezt fogom elkönyvelni a legnagyobb kínzásnak, de ez az. Mikor már kezded feladni a reményt arra, hogy valaha is sikerüljön, akkor eljutsz arra a pontra, hogy már nem akarod folytatni. Mi értelme van ugyanazon a napon újra és újra felkelni, hogy minden változás nélkül megéld? Mégis mit csinálhatnál egyedül a világban? Hogyan tudnád elterelni a figyelmed arról, hogy mi mindent elveszítettél, hogy mennyi fájdalom lakozik a lelkedben? Nem tudtam ennek hátat fordítani. Hiába próbáltam a megörökítésével is azt bemutatni, hogy egyszer ennek vége lesz és jót nevetünk rajta. Ahogy a hónapok teltek a lelkemben már nem maradt más, mint a fájdalom és az üresség érzete. Véget akartam vetni mindennek. El akartam dobni magamtól az esélyt, hogy egyszer talán jobb lesz, hogy majd rám mosolyog a szerencse és megtalálom a módját annak, hogy valahogyan kijuthassak.  S abban a pillanatban, mikor már a legmeggyötörtebb voltam, mikor már nem láttam a fényt az alagút végén, akkor karolt fel engem a szerencse és egyenesen vezetett vissza a világba, amit mindig is ismertem.