Már szintwe fejből nyomtam a szöveget. Isten hozta a Scott&Scott gyorsétteremben, mivel szolgálhatok? Apám vagyis a fogadott apám tanított be erre a munkára, a fiúk mindig az autókkal voltak elfoglalva odakinn, a szervízben. A pincérkedés női meló, mondják sokan. Vagy mondták egyszerűen ők, nem mindegy? Szívesebben keringtem volna én is odakinn, cserélgettem volna az olajat, hoztam volna a csavarhúzókat, mintsem ezt az átkozott melót csináljam. A bájvigyor, amelyet magamon kellett tartanom, csak szimplán idegesített. Főleg mikor sokan tettek kísérletet arra, hogy a fenekemet tapizzák. James előtt ez nem volt probléma, egy kis vigyorral és néhány helytelenkedő szóval elrendeztem, de most már nem jelent olyan nagy örömet az egész. Már megtaláltam azt, amire szükségem van. A napokban viszont alig lehetett hallani a hangomat. Ez nem volt rám jellemző. Fiús lány voltam, szakad rongyokat hordtam, és most mégis valamiben megváltozott az életem.Olyan halk vagyok, olyan csendes... főleg az utóbbi időben. Jose, az apám nemrég súlyosan megsérült. Nem tudtam, hogy felépül-e még egyáltalán. Övé ez a hely, és ha ő nincs itt... már majdnem minden értelmét veszíti, ha így haladunk. S nem marad nekem semmi. Semmi az égvilágon. Próbáltam belekapaszkodni minden létező apróságba, amely kicsit is elégtételt okozhat nekem, amely még élvezhető... próbáltunk a testvéreimmel más vezetőket idehódítani, a legidősebb még be is szállt, de rájöttem, hogy egyik sem fog beválni. Egyszerű az ok. Egyikük sem ért hozzá. Nekem kell vinnem az üzletet, míg Jose fel nem épül. - Isten hozta a Scott&Scott... - kezdtem bele, mikor azonban az egyik asztalhoz léptem, de hirtelen döbbentem le, és belém fagyott minden szó. - Renn? - kérdeztem szinte hang nélkül, majd hirtelen elmosolyodtam, és fel is nevettem. - Jó ég, te... itt - vigyorodtam el már szélesebben, és rögtön leültem vele szemben. Még régebbről ismertem, párszor beült ide... kiderült róla, hogy vérfarkas volt. Én is az vagyok. De mit keres ezen a helyen ismét? Hiszen jó ideje be se tette ide a lábát. - Úgy eltűntél, mint szürke szamár a ködben - néztem rá némileg dorgálón, majd beleharaptam az alsó ajkamba, és jókedvűen folytattam tovább. Tudja, hogy sokat beszélek. - Sajnálom, kérdezek és kérdezek... de nem adok időt válaszolni. - ráztam a fejemet. Valami más volt most benne, mintha nem az a vérfarkas ülne velem szemben, aki régen. Persze nem mondanám, hogy hú de szoros volt a kapcsolatunk, inkább amolyan haverfélék voltunk... egyszer emlékszem, követtem őt, és láttam átváltozni... akkor még nem voltam farkas. Ez vezetett be a természetfelettibe. Ő. Az átváltozása.
Már hónapok óta nyomoztunk egy sorozatgyilkos után, de a nyomozás elakadt. Az utóbbi időben nem jutottunk előrébb az ügyben. Egészen a mai napig, mikor is egy hívás futott be Mystic Falls külvárosából. Frau Berger beteget jelentett, ezért Richarddal szálltunk ki a helyszínre. Ugyanolyan volt, mint a másik 16 eset. Az áldozat huszas éveiben járó, fiatal, szőke nő volt. Megfojtották, átöltöztették, a testét gondosan elrendezték és a száját vörös rúzzsal kenték ki. Megálltam a hulla mellett és vetettem rá egy pillantást. Egyértelmű volt a helyzet. -A rúzsos gyilkos újra lecsapott. - jegyeztem meg magamban. Másfél órát töltöttünk a tetthelyen, majd mikor a kollégákkal begyűjtöttük a bizonyítékokat és felvettük a vallomásokat, visszaindultunk az őrsre. -Hallod Kramer. - szólalt meg Richard, mikor már félúton jártunk. -Megállhatnák valahol. Kilyukad a belem. Na meg dobnék egy sárgát is. - magyarázta a maga nyers stílusába. -Felőlem. - vontam meg a vállamat. Ismertem a közelben egy gyorséttermet, ami tökéletesen megfelelt a célnak. Még útba is esett. Ha jobban meggondolom, én is tudtam volna inni egy erős feketét. A kocsival leparkoltunk az étterem mögött, majd beléptünk a kajáldába. A kollégám azonnal a vécé felé vette az irányt, de ott egy kisebb tömegbe ütközött. A rendőr viszont nem esett kétségbe, hajtotta a szükség, így hozta is a formáját. Előkapta a jelvényét, megvillantotta és sürgős rendőrségi akcióra hivatkozva utat követelt magának. Addig letettem magam az egyik szabad asztalhoz. A hely sokat változott mióta utoljára itt jártam, és az sem tegnap volt. Még javában az akadémián tanultam, amikor rátaláltam erre a helyre. Egyszer csak mellém lépett a pincérlány, hogy felvegye a rendelést. Ám ahelyett, hogy megkérdezte volna, mit hozhat, leült velem szembe és megjegyezte, hogy jól eltűntem. Hirtelen azt sem tudtam, mit reagáljak erre. Aztán ahogy jobban szemügyre vettem a kiscsajt, beugrott kicsoda. Először meg sem ismertem, annyit változott, mióta utoljára láttam. Ő azon kevesek egyike volt, akit a keresztnevén szólitok és tegezek. -Dahlia. Alig ismertelek meg. - vallottam be. -Épp a környéken jártunk és ....- feleltem, mikor a kollégám a vécéről visszatérve az asztalhoz lépett. -Most már jöhet a kaja. - mondta, miközben felrántotta a sliccét és beigazította magát. Csak ezután vette észre a kis szőkét, aki velem szembe ült. Az első amit ki tudott nyögni az egy hangos ó volt. Szerencséjére megszólalt a telefonja. Egy váratlan hívás mentette meg attól, hogy kínos magyarázkodásba kezdjen. Én úgy tettem, mintha az elmúlt 15-20 másodperc meg sem történt volna. -Szóval...a környéken jártunk és beugrottunk egy kávéra. - fejeztem be a mondatot.
- Még mindig nem hiszem el, hogy itt ülsz velem szemben annyi idő után. - melegedett meg teljesen a mosolyom, bár az egészből az ébresztett fel, hogy megjelent egy fickó... valószínűleg a társa. Vagyis, gondolom én, hogy ő csak az lehet, hiszen úgy általánosságban nem úgy tűnik mintha egyébként sok közös körben mozoghatnának. Talán ez a legjobb Renn valódi foglalkozásában. Sokféle embert képes megismerni. A férfi reakcióját nem tudtam hová tenni, habár már az sem tett rám túl biztató benyomást, ahogyan megjelent. De annak a bizonyos telefoncsörgésnek köszönhetően nem volt szükség arra, hogy bárminemű érintezésbe kelljen vele bonyolódnom. A férfiak néha egészen furcsák tudnak lenni, ezt a bátyáim példájából tudom, de hát... Renn-nek azt hiszem, nem mondnaám ki hangosan azt, hogy ez a fickó gusztustalan. Igen, ezt szebb szóval nem nagyon tudnám már elmondani. Inkább megpróbáltam másfelé kalandozni, hátha az segít, és így visszataláltam tekintetemmel Rennhez. - Kááááávé. - firkantottam fel a kis papíromra, majd két vonalat húztam mellé. - A társadnak is, ugye? Bár tény, hogy az iménti után inkább borítanám a fejére. Mindig ilyen... ? - kérdeztem, bár nem találtam megfelelő jelzőt a mondat végére, aztán megköszörültem a torkomat. - Szóval egy ügy szólított ide ezúttal... nagy dolog történt? - kérdeztem kíváncsian, habár tudtam, hogy ha valamiről, hát a munkájáról nem gyakran szokott beszélni. Elvégre valami titoktartás vagy mi. Itt, egy pletykával teli helyen ez mondhatni, idegen jelenség. - Egyébként mit hozhatok a kávé mellé? Rántotta? Pirítós? Te a ház vendége vagy. - kacsintottam rá. Nem bíztam abban, hogy mesélni fog arról, mi szólította ide. Bár eléggé kitartó faggatózó vagyok.
A kollégám nem igazán nyerte el Dahlia bizalmát. A lány meg is kérdezte, hogy a férfi mindig ilyen furán viselkedik-e. Próbált finoman fogalmazni, de az arcán láttam, hogy eléggé elszörnyedt. -Többnyire. - feleltem. Amit látott, igazából semmi volt ahhoz képest, ahogyan szokott. Mondhatni most egészen visszafogott volt. Colemannal tökéletesen kiegészítik egymást. Két fura figura, könnyen elviselik egymás hülyeségeit. -...de ő nem a társam. - jegyeztem meg. Na még az hiányzott volna. -Az én partnerem szabadságon van, ezért most vele nyomozok. - tettem hozzá, majd az utcán telefonáló kollégára néztem. Közben Dahlia megkérdezte, hogy eszek-e valamit, de a helyszínelés után valahogy nem igazán voltam éhes. -Köszönöm, a kávé elég lesz. - feleltem a kérdésére. Tudta, hogy folyamatban lévő ügyekről nem szokás beszélni, mégis kíváncsian kérdezett rá. Válaszként csak bólintottam igazolva, hogy komoly ügyről van szó. Aztán végiggondolva a dolgot rájöttem, hogy csak idő kérdése, és ideér a gyilkosság híre. Lehet, hogy már az esti híradóban leadják a sztorit. Az áldozatról elég keveset tudtunk, nem sok nyom volt, amin elindulhattunk. A gyilkos, mint ahogy a többi esetnél is, rendkívül alapos volt. Jól eltűntette a nyomait. Aztán elgondolkodva néztem rá a szőkeségre, majd halványan elmosolyodtam. -Azt hiszem, segíthetnél nekünk. - könyököltem fel az asztalra. A kávézóban sok ember fordult meg, így a lány sok embert ismert. Talán az áldozat is gyakori vendég volt, és ha így van, akkor lehet hogy Lia még jóban is volt vele. Belenyúltam a zsebembe és elővettem egy fényképet. -Amelia Merlon. - csúsztattam elé a halott nőről készült fotót. Persze nem azt, amit a kollégák a helyszínen készítettek róla, hanem azt, amit a nő tárcájában találtunk. Reméltem, hogy azért nem állt vele szoros baráti viszonyba, nem akartam volna én közölni vele, hogy az egyik barátját csúnyán elintézték a parkban. -Ismered a lányt? - kérdeztem tőle, de nem árultam el semmit a körülményekről. Egyelőre elég annyit tudnia, hogy csak keressük a lányt.
Csak nyeltem egyet. Ami azt illeti, nem szokásom csak úgy véleményt alkotni valakiről, akit nem ismerek, ám a társa - avagy nem a társa, csak helyettesítő, mint kiderült - enyhén szólva is olyan, akinek belenyomnám a fejét a tejszínhabba, melyet a palacsintára kennek. Bár már hozzászokhattam volna, férfiakkal vagyok körülvéve kiskorom óta. Egyikük sem jobb a másiknál, sőt. Képesek ritka gusztustalan dolgokat csinálni, mondani, de talán azért kezelem ezt olyan rosszul, mert tőlük már megszoktam, ettől az ürgétől pedig nem. - Remélem, gyorsan visszakapod a társad. Ez a fickó egy... öhhmmm... - nem találtam meg a jó szót, hát inkább teljesen elcsitultam, s úgy döntöttem, próbálok inkább valami olyasmit kitalálni, amire a reakció nem hozható összefüggésbe a társát helyettesítővel. - Máris hozom a bögrédet. - mosolyodtam el, majd egy perc elteltével már le is tettem elé a fehér darabot. A kezemben tartott kancsóból egészen istenes adagot öntöttem neki belőle. A feketénél nincs jobb, s tudom, hogy a hozzá haosnló fontos embereknek szüksége van a koffeinre. Nem mintha az a sok borzadály, amit látnak, nem tartaná őket eléggé ébren. Sosem akartam ilyen melós lenni, úgy érezném, hogy megfojtanak azok, amiket látnom kellene. Az ő gyomra viszont kiváló erre a célra. Azt hiszem. - Egészségedre! - böktem a bögrére, majd ismét lepattantam veler szemben, nem érdekelt, hogy a társa akár vissza is térhet még. Nem zavar. Leül máshová. - Én? Segíteni? - Hirtelen bukott ki belőlem. Jó ég, ugye nem hullákat kell nézegetnem? - Amíg nem azonosítani hívsz, talán... menni fog - köszörültem meg a torkomat, majd kiejtett a száján egy nevet. A fejem hirtelen az asztallap felé fordult, pillantásomat is odafordítottam, és elgondolkodtam. - Öhm. Miért... csinált valamit? - Ismertem Amelia-t. Majdnem minden nap betért ide a reggeli kávéja kedvéért, mellé mindig rántottát kért három tojásból. Teljesen szokványos nőnek tűnt, nem bajkeverőnek. Pontban hétkor ült be ide mindig, mintha órához lenne igazítva. Innen mindig munkába sietett. - Jól van... ugye? - kérdeztem. Nem mertem rákérdezni arra, hogy egyáltalán él-e még. - Miatta vagy itt?
Felvetődött bennem, hogy Lia akár a hasznomra is lehetne. Sok embert ismert, a hely ahol dolgozott is felkapott volt. -Köszönöm. - mondtam, mikor letette elém a kávés bögrét. Megemlítettem, hogy segíthetne. Nem zárkózott el, de az azonosítást nem vállalta. -Arra nem lesz szükség. - feleltem, majd belekortyoltam a kávéba. Még mindig ugyanolyan jó ízű volt, mint régen. Eszembe jutottak még a főiskolás idők. Amikor a rendőrtársakkal csak a kávé miatt kezdtünk el ide járni. Először csak hetente egyszer, kétszer, aztán a végén mindennap itt voltunk. -Még mindig remek a kávétok. - jegyeztem meg és ittam egy újabb kortyot, mielőtt visszatettem volna az asztalra a bögrét. Ráértem még kávézgatni, most komolyabb feladatom volt. Nem tévedtem a lány hasznosságát illetően. Alig, hogy kimondtam a hullánk nevét, az arcán látszott a felismerés. Biztos látta már, talán beszélt is vele. -Igen, miatta. - bólintottam a kérdésére, majd közelebb hajoltam. -Ami azt illeti...ma reggel megtalálták a holttestét a közelben. - árultam el halkan. Persze piszkos részleteket nem szándékoztam megosztani vele. Ahogy azt sem, hogy feltehetően egy sorozatgyilkos működik a környéken. És a kislány lett a következő áldozata. -Voltak ellenségei? - kérdeztem Liától. Ha tudtuk volna, hogy más is szívesen látta volna a föld alatt, már lett volna konkrét gyanúsítottunk. -Egy családtag? Egy ismerős? Egy volt barát? - kérdezgettem tovább, mivel nem tudtam, mennyire jól ismerte. De minden infó hasznos volt a nyomozás jelenlegi állásában. Épp csak belekezdtem a beszélgetésbe, amikor nagy mozgolódásra lettem figyelmes odakintről. -Megöltek egy nőt itt a közelben, azt mondták, hogy a rúzsos gyilkos volt. Emberek, veszélyben vagyunk - ordibálta egy nő az étterem előtt. Pillanatok alatt kitört a pánik. Pár vendég sietősen kelt fel a szomszéd asztaloktól, majd elhagyták a kajáldát. -Na szép...ennyit a diszkrécióról. - morogtam az orrom alatt. -Mi nem volt világos abból, hogy tartsák titokba az információt? - könyököltem fel az asztalra és támasztottam meg a fejem. A kolléga próbálta nyugtatni az embereket, de nem járt sikerrel. Olyannyira nem, hogy kisebb tömegverekedés alakult ki az étterem előtti járdán. De a balhé nem maradt az utcán, rövidesen az étteremben folytatódott, mikor az egyik járókelő egy tűzcsappal együtt az ablaküvegen keresztül bezuhant magával sodorva egy asztalt. -Azt hiszem hívok erősítést. - mondtam, majd elővettem a telefont és hívtam az őrsöt.
A gyomromban idegek kezdtek feszülni. Nem Renn váltotta ki, sokkalta inkább az, hogy mi is a foglalkozása. Gondolhattam volna előre azt, hogy egy hozzá hasonló férfi nemcsak egy egyszerű kávé miatt fog ide beülni, és mi több, nem az lesz a szándéka, hogy csak... beszélgetni akar. Volt kettőnk között egy múltbéli kapcsolat, hisz barátságot... vagyis, valami ahhoz hasonlót ápoltunk, ami lényegében abból állt, hogy amikor ő ide bejött, én leültem vele szemben, és beszélgettünk. Soha nem árult el semmit az aktuális nyomozásairól, éppen ezért is lepett meg az, hogy most kérdezett valakiről. Még az sem tudta elvonni a figyelmemet erről, hogy láttam az arcán, mennyire ízlik neki a kávém ezúttal. - Tudom - mondtam mosolyogva, habár nem volt egoizmus a hangomban, sokkalta inkább egy szimpla tényközlés volt, amelynek köszönhetően végre kicsit elvonatkoztattam attól, hogy valójában milyen komoly beszélgetés elé is nézhetünk. Már az is különleges, hogy a társával jött ide, bár fordult már elő korábban is, csak... ez nem az a társ volt. És ha nem munkaügyben járnának el, akkor mégis miért hozná ide ezt a parasztot? De eljött a pillanat, hogy minden mosoly lefagyott az arcomról, és éreztem, hogy hiába a reggeli apró pirosító az arcomon, de teljes mértékben elsápadok. Hiába... a bátyáimhoz kétnaponta jártak ki a rendőrök, hogy elloptak valamit, megrongáltak egy házat, feltörtek egy autót... de soha nem öltek meg senkit, és ami azt illeti, itt kimerült a tudásom abban, hogy milyenek is a rendőrök. Hisz adtam én már nagyon sok tájékoztatást azoknak a nyomozóknak a testvéreimről, most viszont egy tőlem független lány halt meg. És rossz érzések keletkeztek a gyomromban. - Meghalt? Mikor? - kérdeztem elsápadva, és majdnem a szám is tátva maradt. Rossz érzés volt. Most a vagány lány, aki voltam köddé vált. - De pár napja még... itt itta a kávéját. - fogtam össze a hajamat, hogy a nyakam mögé helyezzem, majd felsóhajtottam lehunyt szemekkel. - Jó ég. - nyeltem hatalmasat. - Nem, én... én nem tudok arról, hogy lettek volna. A légynek sem tudott volna ártani. A családja mélyen vallásos, barátságos emberből áll. - ráztam meg a fejemet, majd ahogy megpillantottam a bátyámat átsétálni az asztalok között, végigmértem a csapzott külsejét, és az ideges arcát. Fogalmam sincs, hol fagyott át ennyire, hisz még a kezeit is dörzsölgette. - A bátyámmal viszont... volt kettejük között egy futó akármi. Elég viharosan ért véget néhány hete. - nyeltem nagyot, ám nem tudtam folytatni, tekintve, hogy egyik percről a másikra hatalmas hangzavar vette kezdetét. Egy nő kiabált... egy ablak tört... az emberek pánikoltak... mi a jó fene folyik itt? Miféle rúzsos gyilkos, hol vagyunk mi, egy hollywood-i stúdióban?! Miközben Renn telefonált, csak kapkodtam a fejemet, és a kiszolgálópult mögött álló fiatalbbik bátyámhoz siettem, aki szintúgy azon volt, hogy a rendőrséget tárcsázza. - Ki kell küzdened innen ezeket az embereket, tönkreteszik a berendezést! - emeltem meg a hangomat. Nem voltam az a sírós fajta, de látva az embereket... mégis, mit hittek? Hogy ha tényleg gyilkos van a környéken, majd egy teli kávézóba tör be, és kezdi el a tömegpusztítást? Nevetséges balfékek! - Renn, mégis mi folyik itt? Ennyire... ennyire komoly az ügy? Nem Amelia volt az első? - vált ingerültté a hangom.
Láttam a kis szőke arcán, hogy ideges. Nem véletlen, hogy nem beszéltem soha a durvább ügyeimről sem neki, sem másnak. Nem csak a szabályzat miatt. Nem mindenki bírja végighallgatni még akkor sem, ha a véres részleteket elhagyom. Főleg, ha ismerős személyről van szó. Most viszont szükségem volt rá. Tudtam, hogy ő a hasznomra lehet valamilyen módon. A gyilkosság a közelben történt, és rögtön ő jutott eszembe és az étterme. Forgalmas hely, így ha ő nem is, de valaki csak akad, aki hasznos infókkal láthat el. Így indultam neki. Miss Merlon hirtelen halálhíre meglepte őt, még el is sápadt. Megjegyezte, hogy pár nappal ezelőtt még élt a lány. Itt itta a szokásos kávéját. Nem ismerte túl jól, de a szavaiból azt szűrtem le, hogy kedvelhető személy volt. Nem sok ellensége lehetett. Ez tovább erősítette a gyanút, hogy ő is a sorozatgyilkos egyik spontán választása, aki beillett a gyűjteménybe. -Értem. - kortyoltam bele a kávémba. Közben azt is megosztotta, hogy a bátyja talán többet tud mondani, mivel behatóbban ismerte az áldozatot. Elgondolkodva néztem a szóban forgó férfira, aki az asztalok között pakolászott. Eközben egyre többen gyűltek össze az étterem előtt. Egy pillanat elég volt és kitört a pánik. Elég nagy volt a hangzavar. Bosszantott, mert éppen komoly beszélgetést próbáltam folytatni a szőkével. Hátrafordultam és a bejárat felé néztem. Addigra már szép kis tömegverekedés alakult ki. Nem kellett sokáig várni, hogy a balhé az étteremben folytatódjon. -Öcsém, bunyó van. - kiáltotta az egyik kölyök a haverjainak, mire lelkes fiatalok csatlakoztak be egy kis verekedés reményében. Adtak is, kaptak is. Aztán bezuhant a tűzcsap az asztalok közé, azt néhány ember követte. A szőke rémültem kiáltott fel, amikor látta, hogy a hely kezd darabokra hullani. Itt volt az ideje, hogy erősítést hívjak, mielőtt elbontják mellőlünk az éttermet. -Remélem, azért van biztosításotok. - pillantottam Dahliára, miközben vártam, hogy valaki felvegye a telefont. Minden eltelt perccel nagyobbak voltak a károk. Szerencsére gyorsan felvették az őrsön, pár mondatban felvázoltam a helyzetet, mire megígérték hogy néhány percen belül itt lesznek a kollégák. Közben a kérdésére csak bólintottam. Ha az elméletünk igaz, akkor nem Miss Merlon volt az első áldozat. -Remek. - mondtam, majd letettem a telefont. -Szóval...a testvérednek viszonya volt a lánnyal. - tértem vissza a beszélgetésünkhöz. Aztán mélyet sóhajtva fordultam vissza a szőkeség felé. Most olyan következett, amit nagyon nem szerettem. Megvolt az első gyanúsított. Igaz, nagy eséllyel nem ő volt az emberünk, de míg nem tisztázta magát nem zárhattam ki. -Dahlia, fel kell tennem a kérdést. - kezdtem bele. Talán ő is sejtette, mire gondolok. -A bátyádnak van estére alibije? Este 11 és hajnali 3 között. - kérdeztem. Nagyjából ennyire volt tehető a halál időpontja. Várható volt, hogy hamarosan a kollégák is megjelennek hasonló kérdésekkel.
A káosz egyik pillanatról a másikra kezdett eluralkodni a helyiségen. Azt tudtam, hogy hiába vannak balhés ügyletei a családomnak... köztük a nevelőapámnak és a testvéreimnek... ehhez hasonlót még sosem kellett látnom, pláne átélnem még miattuk sem. Próbáltam nem teljesen kibukni a látottaktól, bízva abban, hogy talán a bátyám, aki a pult mögött áll, ezúttal is nagy szájhős lesz és leszerel mindenkit, de egyáltalán nem ez történt. Valószínűleg ő maga is megijedt, és ha tehetett volna valamit, hát ő maga is inkább a rendőröket hívja, de azt már Renn megtette. Vagyis... mondjuk úgy, hogy folyamatban volt. Láttam az asztalok terítékét a földre kerülni, megannyi darabokra törtek a poharak, a tányérok, az evőeszközök pedig úgy sodródtak ide és oda, mintha valaki hullámvasútra dobta volna őket. Óriási hangzavar, és tartottam attól hogy az egy kitört ablakot hamarosan követi egy másik is. ESetleg az ajtót teszik tönkre ezek a megőrült barmok. - Biztosítás? - kérdeztem vissza, és az ég szerelmére, momentán mindenre tudtam gondolni, csak valami flancos biztosításra nem. Az apám biztosan tett valamit az ügy érdekében, de ő ma nem volt a közelben... meglepő, mi? Már régóta kivonta magát a forgalomból, átadta a stafétát nekünk, a gyerekeinek. De leginkább nekem, tekintve, hogy egyedül én vagyok megáldva némi üzleti érzékkel. Ennek csak pár hónapja... de a pénzügyeket még mindig ő intézte, ha naponta betért ide egy-két órára. Már inkább vadászni járt az erdőbe. Valószínűleg ez is addig érdekelt, míg meg nem láttam Renn bólintását... van más áldozat is. A francokat! Lesápadtam. Ebben egészen biztos vagyok. Főleg mikor rájöttem, hogy lényegében az oroszlánok elé vetettem az egyik testvéremet. De ő volt mindannyiuk közül a legzűrösebb, és legproblémásabb. Kezdődött az iskolával, körülbelül hetente máshová járt, mert kirúgták mindenhonnét. Legalább ezer lányt tudnék mondani, akivel már kikezdett, vagy randevúzott. De miért lenne már gyilkos? Istenem, biztosan nem ő volt. És igen, ezt először nekem kellene elhinnem, és csak utána bizonygatnom másoknak. - Ő... szóval elég gyakran marad ki éjszakára. - ráztam meg a fejemet, ésa megremegve próbáltam nem tudomást venni másról, csak Rennről. - De én úgy vettem észre, hogy már régóta nem érdekelte őt Amelia. Vagy... nem tudom. Pár napja már nem is... nem is láttam - nyeltem nagyot, és megkerestem Renn tekintetét. - Mondd, hogy van más gyanúsított is a listátokon. Hogy egy pár randi miatt... nem a bátyám kerül majd rács mögé. - a hangom szinte könyörgött. Mégis mi van, ha ő tette? - Ő csak egy ostoba szájhős, de soha nem lenne képes bántani senkit. - mondtam. Igen, ez ott megbukik, ha megnézi a rendszerben, hogy márpedig a bátyámnak priusza van egy csomó pitiáner szarság végett, mint rablás, vagy testi sértés.
Elég nagy volt a zűrzavar, mégsem kerülte el a figyelmemet az, amit a szőke mondott. A testvére ismerte az áldozatot. Ráadásul elég közelről. Dahlia már így is ki volt akadva a romos étterem miatt, de muszáj volt megkérdeznem tőle. Így fel is tettem a nagy kérdést. A legegyszerűbb az lett volna, ha lazán rávágja, hogy van, mindvégig vele volt, vagy valami hasonló választ ad, ami eltereli a gyanút. De a kérdésemtől csak még idegesebb lett és falfehérre sápadt. -Tehát nincs. - összegeztem magamban a hallottakat. Kérdésére, hogy van-e más gyanúsított az ügyben, csak a fejemet ingattam. Nem volt. Egészen eddig a pillanatig, senkit nem lehetett a halott lányhoz kötni. -Ez nem túl biztató. - jegyeztem meg, miközben kinéztem az ablakon. A tömeg még mindig kint tolongott. De már hallani lehetett a szirénák hangját. Közeledett az erősítés. Közben a szőke a bátyjáról beszélt. Állította, hogy a férfi nem lenne képes senkit sem bántani. Számtalanszor hallottam már ezt. Aztán gyakran kiderül, hogy mégis. De a hangja elég bizonytalannak tűnt. Mintha maga sem hitt volna teljesen a testvére ártatlanságában. Félt, hogy majd a rácsok mögött végzi. -Börtön? Azért ott még nem tartunk. - mondtam, miközben épp elkaptam a pillanatot, ahogy a cégtábla leszakad, majd tarkón vág és maga alá temet egy járókelőt. Miközben az a szerencsétlen próbált kimászni a rázuhant fémlap alól, elgondolkodtam. Eszembe jutott a park és a hulla. Azt hittem, hogy megint a seattle-i rúzsos gyilkos csapott le, de mi van, ha nem? Ha valami utánzó, vagy csak véletlen, hogy pont így végezte a nő. Valami mégis azt súgta, hogy sorozatgyilkosságról van szó. Időközben kiérkeztek a kollégák és elkezdték oszlatni a tömeget. A gyilkosság híre gyorsan terjedt, ahogy az étterem előtti balhéjé is. Pillanatok alatt ott termettek a firkászok is, hogy lecsapjanak a sztorira. -Ne aggódj. Ha együtt működik és nincs köze a gyilkossághoz, gyorsan lekerül a listáról. - magyaráztam, miközben egy helybéli kolléga tűnt fel az étteremben. Azért jött, hogy Mr. Scott-tal beszéljen Amelia Merlon miatt. Felfedezték köztük a kapcsolatot. Mielőtt elkezdte volna kikérdezni a férfit, megosztott velem néhány információt. Miszerint van egy szemtanú, aki eskü alatt vallja, hogy látta a gyanúsítottat veszekedni az áldozattal közvetlenül a halála előtt. Dahliára néztem. -Lehet, hogy szükség lesz egy jó ügyvédre. - jegyeztem meg elgondolkodva. Úgy tűnt, mégsem kerül le olyan könnyen arról a listáról.
Nem akartam hinni abban, hogy nem létezik megoldás. Magyarázat. Sosem hittem el azt, amit a tévében és egyéb nagy filmekben láttam, mert megannyi részletet eltúloztak Hollywood háza táján, viszont mégis ott élt a szemem előtt az a sok sztereotípia, ami ilyenkor követhette ezt az egészet. Nem, nincs alibije a bátyámnak, tegnap este nem volt otthon, és azt sem értettem, hogy egyáltalán miért pont azt a lányt kellett valakinek kiszemelnie, aki egykoron a bátyám barátnője volt. Bár nagy szerelem nem volt az sem, inkább valami pillanatnyi tűz, ami testiségben valósult meg, de ennél többet sem a bátyámtól, se attól a karrierista lánytól nem lehetett várni. Nem hittem abban, hogy azt a lányt valaki teszem fel, szerelemféltésből ölte volna meg. Ráadásul... milyen rúzsos gyilkos vagy mi ez az egész? Már tényleg úgy éreztem magam, mint aki most lépett fel egy mozivászonra, és biztos voltam abban, hogy ezt pár nap múlva már az újságban is olvashatom. Remélem, kiegészítik azzal, hogy újraépítheték ezt az étkezdét, mert hogy mindent szétvertek, az is biztos. Ez felháborító! És.... lehet ebből jól kijönni? Kétlem. - Tudom, hogy működik az igazságszolgáltatás. - bukott ki belőlem megvetően, és talán első hallásra meggondolatlan megjegyzésnek tűnt, de több komolyság és gondolat volt benne, mitn bármi másban eddigi életem során. - Rákenik az első gyanúsítottra, és ha nem jön más idióta, akire illik a megadott profil, hát elviszi a balhét az a marha, aki van. Vagy tévedek? Nem ez Amerika? - Kezdett düh játszadozni az ereimben, és az ijedség szépen, lépésről lépésre szívódott fel bennem, mert ugyan aggódtam, de tudtam, hogy amit mondok, nem ostobaság. Mennyi ilyen esetről hallottunk már? Könnyű elhitetni az olyan emberekről, mint mi, a kivetettek, a... pénznélküliek... hogy ilyenek. Gyilkosok. Nagyot nyelve néztem az érkező fickóra, és fél füllel hallottam csak, hogy mit diskurált Renn-nel. Persze. Szemtanú. - A bátyámnak... a bátyámnak sok haragosa van. Én is bármikor találok egy szemtanút, aki bármit elmond, ha adok neki egy huszast. - ráztam a fejemet. Azt sem értettem, miért védek valakit, aki sosem tisztelt engem sem. Alapvetően a nőket nem tisztelte. De attól még nem volt gyilkos. - Meg fogjátok keresni? Vagy vártok, míg nem jelentkezik?
Emlékeztem még erre a helyre. Régen jártam itt utoljára, annak ellenére, hogy egykoron szinte törzshelynek számított a gyorsétterem. A szüleim halála előtt gyakorta tettünk ide kitérőket, és azt sem tudtam, eddig miért nem sétáltam csak be ide spontán, elvégre minden egyes alkalommal, mikor hazavelé tartok a főiskoláról, elhaladok mellette a főútnál. Hangulatos hely, habár nemrég hallottam, hogy minikatasztrófának tűnő hisztéria tört ki, és szétverték a berendezését, csupán azért, mert... az indokot nem is hallottam. Pedig jó lett volna nem csukott füllel szelni a folyosókat, csak az utóbbi időben könnyebb volt így. Összezavarodtam, az érzéseim valamiért egyáltalán nem úgy funkcionáltak, hogy normálisnak tűnjenek. Nem tudtam, mi hozott létre ilyen gátat az agyamban, a Damon Salvatore-féle előadás pedig egyáltalán nem lendítette előre a dolgokat... nem tudtam mire vélni az egészet, és nem tudtam rájönni, hogy ő ivott-e sokat vagy én hülyültem meg. De majdnem öt év nem eshet csak úgy ki valakinek a fejéből... ugye? Leültem az egyik asztalhoz. Pár kíváncsi szem tapadt rám, nyilván furcsállták, hogy egyedül érkeztem, de igazából most ez érdekelt a legkevésbé. Jólesett az egyedül töltött idő is, habár lett volna mit bepótolnom a családom megmaradt részével, Bonnie-ról és Caroline-ról nem is beszélve... most vagy én tűntem el az éterből vagy ők. Vagy mindannyian. Furcsa volt látni, ahogyan mindannyian szétszéledtünk, legalább a gimis évek alatt nagyjából tudtuk, hogy ki és merre járkál. Az étlapot figyeltem, mikor megláttam nem is olyan távol valakit. Már vissza is akartam kanyarodni a menüsorhoz, de akkor fogtam fel igazán, mhogy akit látok, nem éppen az, akit megszoktam. Tatiát és Katherine-t már ezer közül is felismerném, még kettejük között is megtaláltam a különbséget, de ez a lány más volt. Talán azért, mert nem élt eleget ahhoz, hogy olyanná váljon, mint a két említett. És ha ő se nem Katherine, se nem Tatia... akkor már csak egy lehetőség van a levegőben. De vele még sosem beszéltem. Egyszer lett volna rá lehetőségem, de nem tettem, mert... elkönyveltem őt valami kétezer éves dilibogyónak, csak mert amikor először tért vissza az életbe, tényleg úgy viselkedett, mint akinek már nem maradt ép kereke. Bár ez ostoba előítélet volt, talán kétezer évnyi alvás után én sem úgy ébrednék, hogy világítana a fejem a tudástól.
Eléggé megviselt az, amit Silas tett. Hogy volt képes ilyet tenni velem? Pont velem, velem, akit állítólag annyira szeret. Akivel az örökké valóságig együtt akart élni. Mi lett azzal a férfival? Akit én anno megismertem még az udvarban, az nem csalt volna meg azért, mert éppenséggel nem akartam vele lefeküdni. El sem tudom hinni, hogy ez tényleg megtörtént, hogy ezt tényleg megcsinálta. Mikor eszembe jut, akkor csak értetlenül nézek magam elé, és nem értem a kialakult helyzetet. Úgy szerettem őt, mint eddig még senkit, a szerelmemet adtam neki, a szívemet, ő még is össze törte... És az egész helyzetben az a legrosszabb, hogy még ezek után is, a sok fájdalom után is, de még szeretem őt... Szeretem, pedig nem kéne. El kéne őt felejtenem, igen, ez lenne a helyes döntés, de túl sokáig álmodoztam arról, hogy egy nap újra együtt leszünk... Most pedig, hogy végre minden rendben van, kezdek belerázódni ebbe a teljesen új világba, erre ő ezt teszi velem, csak azért, mert akkor éppen nem akartam lefeküdni vele. Ha úgy vesszük, akkor még szűz vagyok, hiszen 2000 évig szenvedésre voltam ítélve, előtte pedig nem foglalkoztunk ilyennel; pont ezért érthető szerintem, ha nem akarok lefeküdni úgy vele, hogy közben a fejemben egy nagy össze-visszaság található.
Napok teltek el már az eset óta, és még mindig nagyon fáj az, amit Silas művelt, pont ezért (is) döntöttem úgy, hogy beiratkozom a Whitmore egyetemre. Ha suliba fogok járni, akkor legalább lesz valami, ami eltereli a figyelmemet és nem csak a fájdalomra fogok koncentrálni amit Silas gondolata vált ki belőlem minden egyes alkalommal, mikor eszembe jut. A mai nap úgy döntöttem, hogy lemegyek az egyik kávézó/étterem féleségbe, hogy kicsit kitudjam szellőztetni a fejemet, meg amúgy is már éhes voltam. Mikor a pincérnek leadtam a rendelésemet, letettem az étlapot az asztalra, majd teljesen megpillantottam egy rám nagyon hasonlító lányt. Hasonmás lenne? Elveszett ikertestvérem nincs, azt tudom. Hasonmásokról pedig hallottam már egy-két szót, de sosem találkoztam az enyémmel, csak Silaséval, Stefannal. És az a találkozó nem sikeredett túl jóra. - Szia, szabad ez a hely? - kérdezem meg tőle kedves hangnemben, mikor oda sétáltam hozzá. Túlságosan is érdekel ez a világ, a hasonmás dolog. Válaszokat akarok minden egyes kérdésemre.
Megköszörültem a torkom, és egy kényszeredett mosoly rajzolódott arcomra. Ez viszont csak hirtelen jött, talán azért, mert zavarban vagyok a szokatlan helyzet miatt. Mit kellene mondanom? Fogalmam sincs, mit követel a helyzet, az etikett, pedig a szüleim elég sokat foglalkoztak azzal, hogy jólnevelt gyerekei legyenek. - Izé... - kezdtem bele, és egy aprót sóhajtottam. - Persze, ülj le nyugodtan - reagáltam végül a kérdésére. Eléggé nehezen jöttek azok a szavak, de próbálkoztam. Más választásom nem nagyon volt. És nem akartam udvariatlannak tűnni, esetleg olyat mondani, amellyel azt éreztetem vele, hogy már egyetlen normális hasonmása sincs. Eleve fura volt belegondolni abba, hogy végig Tatiát hittük az elsőnek... erre van egy valaki, aki még nála is idősebb és ugyanezzel az arccal rendelkezik. Hátborzongató volt. - Te Amara vagy, igaz? - kérdeztem. Ritka ostoba kérdésnek tűnt, de inkább tisztázni akartam. Bár kétlem, hogy Katherine vagy Tatia képes lenne ilyen ártatlan bárányjelmezbe bújni. Zavaromban rögtön a fülem mögé túrtam pár kósza hajtincset. Magam sem értem, hogy mi ütött belém, de kezdtem rájönni, hogy ha ismeretlen emberekkel találkozom, aklaratlanul előtör belőlem az efféle viselkedés. Nem tudom, hogy kivel állok szemben. Az életemben nem árt következményekre is figyelni, hiszen egykoron hasonmás voltam... és milyen meglepő, mióta már nem vagyok az, azóta is sokan akarnak megölni minden utcasarkon.
Olyan sok dolog történt, amióta Silas felélesztett, szinte fel sem tudom fogni ép ésszel azokat, amik körülöttem történnek. Annyi minden van ami még szokatlan nekem, az öltözködési stílust is még csak most kezdtem el megszokni, és, hogy most már minden más emberrel egyen rangú vagyok, többé már nem vagyok szolgáló, már nem kell teljesítenem senki parancsát sem, a magam ura vagyok. Azt csinálhatok amit jónak látok. Olyan furcsa ebbe belegondolni... Sokáig szolgáltam Tessát, épp ezért is éreztem magam olyan rosszul, mikor a háta mögött össze jöttem a szerelmével. Nem akartam ezt tenni, de úgy éreztem, hogy a szívemre kell hallgatnom, a szívem pedig azt súgta, hogy együtt kell lennem Silassal, azzal a férfival akit igazán szeretek. Bűnhödtem is eme tettem miatt rendesen... 2000 évnyi szenvedésre voltam ítélve, ezek után pedig jó páran csodálkoztak, hogy miért akarok meghalni, hogy miért nem akartam élni. Szerintem bárki az én helyemben újra ezt tette volna meg, ők is felakarták volna adni, mert nem akartak volna több fájdalmat érezni. De én nem adtam fel, nem, mert itt volt nekem Silas aki miatt úgy éreztem, hogy megéri életben maradni és kockáztatni. Most pedig... Most pedig pont ez a személy okozta nekem a legnagyobb fájdalmat, pont az az ember, akitől a legkevésbé vártam volna azt, hogy bármikor is fájdalmat fog nekem okozni. Nem tudom miért tette... Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Leülök a lánnyal szembe, és először nem tudom, hogy mit mondhatnék. Annyi mindent szeretnék megtudni erről a hasonmásos dologról, hogy nem is tudom, hogy hol kezdjem, de közben nem is akarok nagyon sietni, nem akarom őt lerohanni a rengeteg kérdésemmel, mert akkor eléggé nagy lenne az esély arra, hogy őrültnek nézne, mint amilyennek eredetileg mindenki nézett engem. Be akarom bizonyítani mindenki számára, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek elsőre megítéltek, szimplán csak nagyon össze vagyok zavarodva, pont ezért fordultam a hasonmásomhoz, mert ha valaki, akkor ő tud segíteni. Legalábbis ebben reménykedek. - Igen, én vagyok az. - mondom végül hosszas hallgatás után, válaszolva a kérdésére. Úgy látszik hallott rólam, van egy olyan érzésem, hogy nem tudok valamit, amit viszont mindenki más tud. - Figyelj... Nagyon össze vagyok zavarodva, tudnál légyszi segíteni? - kérdezem tőle kedves hangnemben, miközben rá emelem a tekintetemet. Nagyon furcsa olyan emberrel beszélgetni, aki kiköpötten úgy néz ki, mint én. - Elmondanál mindent, amit erről a hasonmásos dologról tudnom kéne? - teszem fel neki a kérdésemet.
Egy ideig hallgatott, én pedig ezidő alatt próbáltam rendezni a gondolataimat. Valószínűleg nem tervezte be ő sem, hogy találkozunk, és mi több, sosem tudtam, hogy miről tudnánk mi ketten beszélgetni. Az egésznek annyira nem volt értelme... úgy értve, hogy volt bennem félelem vele kapcsolatban. Nem ismertem eléggé, Tatiától és Katherine-től legalább már tudtam, hogy mit várjak, de Amara egy sötét folt volt. Hallottam róla pletykákat, azt, hogy a kétezer évnyi alvás kissé megviselte. Vagyis, több alvás volt az, de nem ismertem a részleteket. Valójában nem is érdeklődtem utána, mert úgy gondoltam, lesz elég időm felkészülni egy esetleges találkozóra, és kiművelhetetem magam ebből az egész Silas és Amara fejezetből. De talán jobb lesz őt meghallgatni, mintsem talán értlemetlen, valótlan sztorikat megjegyezni. Halványan elmosolyodtam, majd megköszörültem a torkomat. - Azt hiszem, megértelek - biccentettem, miközben belekortyoltam az éppen megkapott italba. Enni nem akartam, elvégre a ma reggeli táplálkozás éppen elég volt arra, hogy egy ideig ne kívánjak se emberi, se másmilyen táplálékot. - Amikor először hallottam erről az egészről, nem hittem el, és... azt hittem, hogy a bolondját járatják velem - bukott ki belőlem egy kínlódó nevetés. Emlékeztem a pillanatra, mikor megtaláltam a képet Stefan naplójában. A képet, amelyet Katherine-ről készítettek, és abban a pillanatban mintha egyszerre dőlt volna össze bennem egy egész világ, miközben tudni akartam, mi ez az egész. - Te nem tudom, hogy jössz a képbe, mert... végig abban a hitben éltünk mindannyian, hogy Tatia volt az első... az első olyan, aki úgy néz ki mint én. És igazából te is, öhm... - ráztam meg a fejem. Még mindig furcsa volt arról beszélni, hogy mégis mennyi az annyi, mert vele együtt már négyen voltunk. - Beszéltek valami hasonmás bűbájról, és talán Tatia ennek volt az első eredménye - vontam egyet a vállamon, majd keserű mosolyra húzódott a szám. - A tapasztalatom, hogy hasonmásnak lenni nem jó. Mindenki a véredet akarja, és... - kezdtem el babrálni a szalvétát. - Túl sok ember hal meg miattad - fejeztem be végül a mondatot. Még nem is gondoltam át igazán, hogy szavakkal hogyan beszélhetnék erről. De abban sem voltam biztos, hogy ő a szó szoros értelmében olyan hasonmás, mint én, vagy amilyen Katherine vagy Tatia volt.
Annyi minden van, amit még meg kell értenem, kezdve a természetfeletti világgal, akkor ezzel a hasonmásos dologgal. Olyan furcsa belegondolni abba, hogy vannak többen olyan emberek, akik úgy néznek ki, mint én. Rengeteg minden kavarog a fejemben jelen pillanatban (is) és egyszerre akarnám őket megoldani, de nem megy. Leginkább Silas zavar, ő az, aki most teljes mértékben felforgatta az életemet, aki össze törte a szívemet, és akivel kapcsolatban sok mindent szeretnék megérteni. Azt érzem, hogy ő már nem olyan, mint akkor régen mikor megismerkedtünk, teljes mértékben megváltozott, legalábbis azok alapján, amiket saját magáról mondott. Maga az ördög, hazudozik és manipulál, rengeteg ellensége van akik majd bántani akarnak engem. Ez egyszerre túl sok nekem. Kicsivel több, mint kétezer évnyi kárhozatra voltam ítélve, amikor letettem arról, hogy megakarok élni, akkor csak és kizárólag az éltetett, hogy azzal a férfivel élhetem le az életemet, akibe egész életemben szerelmes voltam, most pedig... Őt is elveszítettem. Halványan elmosolyodok, amikor azt mondja, hogy megért engem. Eddig csak egyetlen hasonmással volt dolgom, de szerintem bátran állíthatom azt, hogy az előttem ülő sokkal szimpatikusabb és kedvesebb is velem, mint például Stefan, aki szintúgy hasonmás, csak úgy, mint én és még kitudja, hogy hányan. Figyelmesen hallgatom a szavait, próbálom felfogni a jelentésüket, néhol bólintok, főleg az elején, hiszen néha még én magam sem akarom elhinni azt, hogy ez az egész maga a valóság, hogy tényleg létezik ilyen. Olyan felfoghatatlan az egész. - Én sem tudom, hogy hogyan jövök a képbe, bár ez nem is csoda, hiszen elég kevés olyan dolog van, amit pontosan tudok. Sok mindenről maradtam le. - mondom és kicsit elkomorodok, hiszen ilyenkor mindig az eszembe jut, hogy az életem nagy részét kihagytam, nem tudtam boldogan élni, nem tudtam a szerelmemmel élni és mindezt csak egy másik nő féltékenysége és bosszúja miatt. Amit akkoriban megértettem, de most már így, hogy több tudásom van az életről, nem, nem értem meg. Nem mi döntjük el, hogy kibe leszünk szerelmesek, nem mi tehettünk arról, hogy Silassel egymásba szerettünk. Nagyot nyelek, amikor azt mondja, hogy mindenki a véredet akarja és, hogy sokan halnak meg miattad... Talán ez a része eddig a legrosszabb, amit a hasonmásos dologról tudok.
Nem akartam hazudni neki arról, hogy milyen is a hasonmáslét. Hiszen ha megtenném is rájönne előbb-utóbb, hogy az egész nem egy valóra vált tündérmese. Nem, ez minden, csak nem egy olyan történet, amit szívesen mesél az ember a gyerekeinek lefekvés előtt. Elveszítettem miatta majdnem mindenkit, a nagynénémet, Alaric-ot, Jeremyt is... és csak a szerencsének volt köszönhető, hogy néhányukat volt lehetőségem visszakapni. Tényleg össze kellett tennem a két kezemet, hogy a halál akkor még nem volt végleges. De most már az volt, és... bármit is akartam volna, a túlvilág megszűnésével együtt az utolsó remény is elsuhant. Nem maradt más, csak én. Azok, akik régen is mellettem élték le az életüket. És szerettem volna azt gondolni, hogy egyszer ennek az álomnak is vége, és majd felébredek, de egyre inkább úgy tűnt, hogy... ebből nincs felébredés. Ez egy lidérces álom marad. És akkor kezdődött, mikor kiderült, hogy hasonmás vagyok. Minden ezzel az apró részlettel került terítékre. Az életemet akarták csak azért, mert a vérem más volt. És ezt... talán jobb lesz megjegyeznie a velem szembenülőnek is. Ő ember, míg én már vámpír vagyok. A véremmel már semmire nem mennek. Ellenben az övével... talán azzal még igen. - Talán célszerű lenne beülnöd a könyvtárba - bukott ki belőlem rögtön reakcióként. Hozzászoktam ahhoz, hogy bátran tréfálkozhatom, de ki tudja, talán ő nem reagál erre úgy, ahogyan mások tennék. Az elmúlt időt viszont muszáj bepótolnia, ha lépést akar tartani ezzel a rohanó világgal. - Nincsenek még terveid? Azzal, hogy... mit akarsz kezdeni az új lehetőséggel? - kérdeztem aztán, majd nagyot nyeltem. Volt még más kérdésem is, de azt hiszem, hogy nem lenne túl udvarias tőlem, ha szóvá tenném. Ő egy horgony volt. Lényegében az átjáró a túlvilágba. - Rajtad keresztül csak természetfelettiek távoztak, igaz? - mondtam ki végül mégis lehajtott fejjel. Talán csak... örültem volna neki, ha sima emberekre is vonatkozik a szabály.
- Köszi. - mondom erőltetetten nevetve. A könyvtár tényleg jó ötlet, bár nem hiszem, hogy a természetfelettiekről és a hasonmásokról bármit is találnék. Bár... Elég sok minden van amivel még nem vagyok tisztában. Például ott van az internet is ami olyan idegenfogalom még a számomra. A mai világban minden második ember kezében ott van folyamatosan a telefonja. Amikor mennek telefonoznak, amikor ülnek telefonoznak, bármit csinálnak a mai emberek akkor a telefon a kezükben van és írogatnak vagy beszélnek valakivel rajta. Ez pedig számomra olyan felfoghatatlan még, hiszen kb 2000 évvel ezelőtt az emberek képesek voltak leélni az életüket a mobiljuk nélkül, nem is találták akkor még fel még is tudtunk anélkül élni. Ha valakivel találkoztunk akkor nem kellett mobil ahhoz, hogy megbeszéljük. Tudtuk, hogy hánykor hova kell menni. Habár kaptam egy telefont, de még most is tanulom használni. Érintőképernyős okos telefon. Milyen név ez, de most komolyan. Az mondjuk tény, hogy csak én néztem furcsán amikor megkaptam a telefont, szerintem a helyemben mindenki más örült volna, de én... Én mit sem értek az egészből. Kérdésén elgondolkodok pár pillanatig. Mit akarok kezdeni az új lehetőséggel? Nos, ez jó kérdés, főleg mivel még én magam sem tudom rá a választ. - Még nem tudom, először is szeretném megszokni ezt az egész... mindent ami körülöttem folyik. - mondom kicsit zavarodottan, hisz tényleg az vagyok. A Stefan-szitu még a mai napig sem tiszta számomra. - De mindenképp szeretnék beiratkozni a Whitmore egyetemre. Ott talán tudnék barátokat szerezni és úgy könnyebben be tudnék illeszkedni. - mondom halványan mosolyogva. Amint meghallom a kérdését a mosoly egyből el is tűnik az arcomról. Eszembe jutott az a 2000 év amit horgonyként kellett töltenem. Már csak a hideg is kiráz attól a gondolattól, hogy újra át kell élnem azt a pokoli fájdalmat amit akkor éreztem amikor a halottak átkeltek rajtam. - Igen... Csak a természetfelettiek mentek keresztül rajtam. - mondom viszonylag halkabb hangnemben.
Nem igazán tudtam belegondolni abba, ami körülötte zajlott. Talán mert míg én csak egy húsz éves vámpír voltam, addig ő már régen lehagyott. Még ha az ideje nagy részét nem is élve, mozogva töltötte. Belecsöppent egy olyan világba, amelyet nem ismert. Amely alapjaiban véve más, mint az, amit ő utoljára látott. Én azt a korszakot csak a történelem könyvekből ismertem, és rettentően utáltam, amit tudnom kellett az ókori birodalmakról, amiknél mindig volt egy közös pont. Bukásra voltak ítélve. Csak... amikor ezt magoltam, még nem gondoltam arra, hogy boszorkányok már akkor is léteztek, ennek volt köszönhető Amara, Silas, az utazók... minden, ami fejfájást okozott az elmúlt pár hónapban. Bár az utóbbinak szerencsére régen vége. És maradt otthonunk is. Nem támogattam a gyilkosságot és vérengzést, de annyi biztos volt, hogy azoknak a szörnyetegeknek vesznie kellett. - A Whitmore jó a barátszerzésre. És talán... öhm... némileg átlátod majd, hogy mit hagytál ki, amíg... aludtál - módosítottam a mondatom eredeti végén. Egyáltalán nem hangzott volna jól, ha valami olyan csúszik ki a számon, amit esetleg nem ért meg, mert azt hiszem, még gondjai voltak ezzel a mai nyelvjárással. Még akkor is, ha viszonylag úgy tűnt, könnyen közli a tényeket az életéről, de a szleng-trendekkel nyilván nincs tisztában. Kicsit letörtem, de valószínűleg látszott is rajtam, miközben nagy levegőt vettem. - Értem. Azt hittem, hogy... bár amúgy is naív gondolat lett volna azt feltételezni, hogy emlékeznél a szüleimre - hajtottam le pár másodpercre a fejemet. Régóta szerettem volna hallani felőlük, arról, hogy békében tovább léptek. Nem voltak gondjaik, nem voltak elintézetlen feladataik, azon kívül, hogy szerettek volna minél több vámpírt a földdel egyenlővé tenni. - És akkor... te és Silas... most...? - kérdeztem aztán, élesen témát váltva. A lány ártalmatlannak tűnt. Silas viszont kicsit sem volt könnyű falat. Nem ártott, ha valahonnan szerzünk információt arról, miben is mesterkedik, mert viszonylag csendestárssá vált az utóbbi időben.
A lány kedvesnek tűnik, tényleg úgy vagyok vele, hogy jó döntés volt az, hogy leültem beszélgetni hozzá még akkor is, ha eleinte kicsit abszurdnak tűnt az, hogy egy olyan ember ül velem szemben aki kiköpött olyan, mint én. A külseje, a hangja, a szeme színe, egyszerűen minden olyan, mintha csak magamat nézném, mintha tükörbe néznék. Persze belsőleg gondolom teljesen más, mint én, hiszen még a hasonmásoknál sincsenek egyformák, mind különbözőek vagyunk. És ahogy azt megtudtam velem együtt 4 hasonmás van. 4 olyan ember él a földön, sőt, itt Mystic Fallsban akik úgy néznek ki, mint én, és mind közül én vagyok a legidősebb, még akkor is, ha az életem 90%-át nem is tudtam élni, még akkor is ha abban a 2000 évben kárhozatra voltam ítélve. Aztán amikor újra van esélyem az életre, akkor a sors megmutatja, hogy a sorsom továbbra is a pokolra van ítélve. Nem lehetek boldog azzal akit mindennél jobban szeretek, hiszen anno elárultam azt akit szolgáltam, csúnyán átvertük Silassel őt, átvertük Quetsiyah-t és ezért egész életemben bűnhődni fogok. Legalábbis úgy igen, hogy úgy látszik a 21. században Silas és én nem illünk össze... Bármennyire is szeretném, de úgy érzem, hogy ő már végleg döntött, nem lehet megmenteni ezt a kapcsolatot. Nem lehet minket megmenteni... Elena szavaira halványan elmosolyodok. - Én is így gondolom, csak megint beilleszkedni egy teljesen új helyre... Főleg nekem aki eléggé le van maradva ezzel a világgal. - erőltetetten elmosolyodok. Hiába is próbálom tagadni, de eléggé zavar az ami körülöttem zajlik, főleg, hogy láttam Elenán, hogy először ő is mindennek elgondolt magában, nem tudta, hogy hogyan viszonyuljon hozzám. Tudom, hogy van abban valami amit Silas mondott, hogy ő gonosz. - Ne haragudj. - kérek tőle halkan bocsánatot, mintha az én hibám lenne, hogy nem láttam a szüleit, pedig nem, szimplán csak sajnálom őt. Elképzelni sem tudom, hogy milyen rossz lehet elveszíteni a szüleidet... - Silas és én... - eddig még nem mondtam ki hangosan, még magamnak sem tudtam és akartam bevallani, de most itt az ideje, el kell fogadnom. - Szóval, szakítottunk. - mondom halkan. - Mit tudsz, mit tudtok róla? Mármint Silasról. Azt mondta, hogy jobbat érdemlek, mert ő rossz, hogy gonosz. Miket csinált?
Katherine-nek és Tatiának egyértelműen könnyebb volt a vámpírrá válást követően. Nem voltak kieséseik, végigélték az egész történelmet, az előttem ülő lány viszont mélyen aludt az elmúlt pár évezredben. Nem tudott semmit erről a jelenkori világról. Tanácstalan lehetett, én pedig... nem tudtam neki segíteni. Valamiért elég groteszknek tartottam a gondolatát annak, hogy a barátja legyek. Talán azért, mert a többi hasonmásomnak eszébe sem jutottam soha ilyen szempontból. Egyikük sem akart a barátom lenni, én pedig ideje korán rájöttem mindkettőnél, hogy nem is érdemes ilyesmivel próbálkozni. Hatásos belépőt tettek, amellyel rögtön lefektették a szabályokat. Katherine gyűlöl engem Stefan és Damon miatt. Tatia pedig... hát, egy másik ősibb páros miatt, bár azt hiszem, az ő utálatában inkább Oliver játszik közre. - Adj magadnak kis időt. A könyvtár és az internet nagy barátja az embernek ebben a nagy és fejlett világban. A könyvtárban pedig... hát, megtanítják használni a világhálót - tettem aztán hozzá, mikor eszembe jutott, hogy nagy eséllyel nincs fogalma az internetről. Megráztam a fejem. Nem volt hibás abban, amiért a szüleim emberek voltak. NEm rajta keresztül álltak tovább, de ez már... nem az én, és nem is az ő lelkén száradozott. Csak reméltem, hogy megerősítést nyerek abban, hogy békében távoztak el. De... úgy tűnik, hogy ebben nem ma fogok választ kapni. Megköszörültem a torkomat. Nem kellett volna felhoznom Silast, hisz hiába a szakítás híre, még így is vérben forog a tekintetem, ha eszembe jut az a férfi. Inkább ördög, semmint férfi. - Tönkretette a legjobb barátom életét - bukott ki belőlem szinte gondolkodás nélkül. Nem hazudtoltam meg magam, rögtön beszéltem, bár talán azt várta, hogy elkezdem Silas pozitív tulajdonságait sorolni. Csak hogy... olyanokat nem ismertem. - Stefan... ő Silas hasonmása. És Silas miatt hónapokat töltött egy tó fenekén, egy vasládában, miközben ő átvette Stefan helyét. Bármi is ő, bármilyen erős mágus... nincs benne sok jóság - csitultam el végül. Nem ítélhettem volna el, hisz nem ismertem annyira. De ezek alapján nem is akartam.
Az italomban forgattam a kis kanalat amit kaptam hozzá, és próbáltam elraktározni magamban a hallottakat. Abban már biztos vagyok, hogy az egyetem jót fog tenni nekem, több szempontból is. Az első és talán az egyik legfontosabb, hogy ott még inkább rá leszek kényszerülve arra, hogy felzárkózzak, hogy minél inkább próbáljak meg úgy viselkedni, mint a mai emberek. A külsőmmel már nincs gond, Silas segített beszerezni - nahjó, csak pénzt adott, de már az is jól jött, mert még most sincs fogalmam arról, hogy hogyan fogok pénzt keresni. erről majd Noraval beszélgetek, ő biztos többet tud, mint én - jó pár olyan ruhát amit manapság hordanak a nők. Csőfarmernek nevezett nadrág, tornacipő, magassarkú, elegáns ruhák, testhez simuló toppok, rövid és hosszú ujjú ruhák. Látszólag mindenem meg van, csak most, hogy Silas nincs mellettem és nincs senki igazán az életemben aki megértené teljes mértékben azt, hogy min megyek keresztül, és segítene lábra állni... El vagyok veszve. Silas nélkül el vagyok veszve. A könyvtárra csak szimplán bólintok, jó ötlet, szerintem mikor itt befejezzük a beszélgetést el is megyek a könyvtárba. Úgy sincsen más és érdekesebb dolgom, a könyveket pedig szeretem. Olvasgatok kicsit és talán sikerül megtanulnom használni az internetnek nevezett valamit. Mikor Silasről kezd el beszélni, ismét rá emelem a tekintetemet, és mikor meghallom az első mondatát, miszerint Silas tönkre tette a legjobb barátja életét, a szívem szorul össze. Hallgatom a történet folytatását is, és egyszerűen nem tudom felfogni a hallottakat. - Hogy történhetett ilyen... Ő nem ilyen volt. Silas nem volt gonosz, nem lehet az... - hogy kit próbálok meggyőzni? Leginkább önmagamat arról, hogy nem egy ilyen férfibe szerettem bele.
Először meg akartam vonni a vállam, végül nem tettem. Stefanról volt szó, és arról, hogyan is tette tönkre Silas az életét. Megpróbáltam együttérző lenni, hisz ismertem az érzést. Szerelmesnek lenni egy valódi rosszfiúba... nem leányálom. És túl sokszor tartottak tükröt az ember orra elé, csak hogy észrevegyük, ki is az, akit amúgy szeretünk. Egyáltalán hogy tudjuk őket szeretni, mikor egy egész bűnlajstrom van a hátuk mögött? De éppen ez volt benne a lényeg... a hátuk mögött volt. Lezárták azt a részt. Legalábbis reméltem, hogy mind Damon, mind Stefan a múltja részeként tekint a vérszomjra és kegyetlenségre. Silasról ugyanezt már nem tudtam elmondani. - Talán nem volt gonosz. Most már az - mondtam, habár talán nekem is ügyelnem kellett volna arra, hogy milyen érzéssel beszélek egy szerelmes nőnek a nagy Ő-ről. De ahogy mások nem értették, hogy hogyan vagyok képes szeretni Damont, vagy annak idején Stefant... úgy én sem akartam megérteni, hogy ő mit szeretett Silasben. - Az én hasonmásaim sem voltak mindig gonoszak, de ma már egy cseppnyi jóindulat sincs bennük. Talán ezt teszi az emberrel az idő és a bezártság. - Ekkor már tényleg megvontam a vállam. Ez volt az a téma, amiben nem akartam mellé állni. Nem akartam támogatni egy szerelmet, amiről tudom, hogy az egyik résztvevője maga a sátán. Talán akkor hajlandó lennék rá, ha az a szörnyszülött egy kis megbánást produkálna, de ennek leghalványabb szikráját sem láttam. Lehet, hogy már nem is képes rá... Belekortyoltam a vízbe, majd körülnéztem. - Sajnálom. Öhm... túl nyers vagyok, ha olyanokról van szó, akik nehezítik a barátaim életét - tettem hozzá.
Belegondolok abba amit Elena mond. Fejemben vissza pörgetem az időt még az Ókori Görögországba, hogy akkor milyen volt Silas és most milyen. Vagyis mások szerint milyen most, mert én még mindig nem vagyok képes teljes mértékben a rosszat látni benne. Lehet ezt elfogultságnak hívni, sőt, nyugodtan lehet annak hívni, mert az vagyok vele szemben. Mindennél jobban szeretem Silast, nekem ő volt a nagy Ő, az első igazi, nagy szerelmem akiről tudom, hogy sosem fogom tudni igazán elfelejteni, és a szeretetem iránta sosem fog teljesen megszűnni. Viszont most, hogy így jobban belegondolok, régen sem volt sokkal jobb. Átverte Quetsijah-t, ha úgy vesszük meg is csalta őt. Velem. Mindketten rosszak vagyunk, még is Silast utálja mindenki. Miben, mivel vagyok én jobb, mint ő? Ugyan úgy bántottam meg embereket, Quetsijah szemébe képes voltam hazudni és megbántani őt csupán csak azért, hogy én boldog lehessek. Önző voltam és önző módon elakartam érni a célunkat: azt, hogy örökké élhessünk. Együtt. Gondok, problémák, betegedés és öregedés nélkül. Kíváncsi vagyok a többi hasonmásra is, Elena szimpatikus számomra, de vajon a többiek milyenek lehetnek? Ki volt az első hasonmás? Előttem is voltak már, vagy netalántán én lennék az első? Megannyi kérdés merül fel bennem így hirtelenjében, de nem vagyok benne biztos, hogy vajon jó ötlet lenne-e feltenni a velem szemben ülő lánynak. Nem tudom, hogy mit gondolhat rólam, csak azt tudom, hogy Silast megveti. Ahogy hallottam sok emberrel egyetemben. Furcsa hallani másoktól, hogy a volt szerelmem milyen és miket művelt, miket követett el másokkal, miközben én végig csak a jót voltam képes látni benne. - A bezártság nem egy kellemes dolog, erre én vagyok az élő példa... - mondom kissé halkabban amint előjönnek az emlékképek, hogy milyen volt több, mint 2000 éven át horgonynak lenni, milyen érzés volt amikor minden halott rajtad kelt át a túlvilágra. Nem csoda, hogy kissé elkezdtem bekattanni és miután Silas vissza hozott másra sem vágytam jobban, mint a megváltó halálra. - Ne, ne kérj bocsánatot. Nyilván van okod amiért ilyen vagy vele kapcsolatban és ezt megértem. Csak tudod... Furcsa róla ilyeneket hallani, mert én nem így ismertem meg, és nem ilyennek ismertem Silast.
Kezdőlap
• 
||