Minden erőmet bevetve rohanok az erdőben, kezemben íjammal, a hangokat követve. Ha akarnám se tudnám őket figyelmen kívül hagyni. Minden irányból vérfagyasztó sikolyok törik meg a máskor oly nyugodt erdő csendjét. Egy pillanatra megállok és felnézek az égre. Telihold van. Zihálok, éles fájdalom járja át a tüdőmet, de továbbmegyek, meg kell őket mentenem. Még néhány tíz méter és meglátom ahogy az egyik testvérem egy farkas marcangolja. Azonnal rálövök, mire elrohan, én pedig az öcsémhez lépek. A karjaim közt hal meg, dühömben felordítok, magamhoz veszem az íjam és továbbmegyek, most nincs idő a gyászra. Egy kis tisztásra érve hirtelen megállok. Csönd lett, véget értek a sikolyok, a farkasvonyítást sem lehet már hallani. Kezeim remegnek az íjamon miközben a körülöttem levő erdőt pásztázom vele. Egyedül maradtam, semmi esélyem ellenük. Ekkor legalább egy tucat farkas jelenik meg a fák között, egyre közelebb érve, sárgás szemüket egyenesen rám szegezve. A legnagyobb farkas kilép közülük és néhány méterre megközelít. Ő az Alfa. Rászegezem az íjam, mire hangosan morogni kezd, kivillannak éles szemfogai, melyek néhány perce még embereket téptek szét. Nem várok tovább, felordítok és kilövöm felé a nyilat, ami talál is, de ekkor már késő. Hirtelen mozdulattal ugrik felém, egyenesen az arcom irányába. Lehunyom a szemem és várom, hogy elérjen a vég...
Ordítva ébredek fel az ágyamban, csak egy álom volt az egész. Egy álom mely oly sokszor előjön, oly sok év után is. 963 éves vagyok, de nem tudok leküzdeni egy rémálmot. Talán azért, mert nem az, sajnos nagyon is valós. Felülök az ágyamon és rögtön felhajtom az éjjeli szekrényre kikészített pohár vizet. Alig hajnalodik odakint, még a madarak sem kezdték meg reggeli éneküket, de visszaaludni már nem tudnék. Gyorsan letusolok, majd felöltözöm. Egy hosszú nadrágot, inget és egy pulóvert veszek fel, elvégre a városba tartok. A fáradtság elűzése érdekében megiszok egy jó erős teát, majd kilépek a hűvös levegőre. Vámpírként megtehetném, hogy a sebességemet kihasználva hamar elérjek a városközpontba, de inkább autóval megyek. Korán van még, én pedig sehova nem sietek.
Talán nem véletlen, hogy megint a régi álom jött elő. Tudomásomra jutott, hogy néhány embert megtámadtak és megöltek az erdőben és ez nem először fordult elő. Néhányan látni vélték a támadót, akit egy nagy fehér állatként írtak le. Egy fiatal túrázó elmondása szerint egy hatalmas tigrist látott. Mystic Fallsban? Innen egy kicsit messze élnek a tigrisek, sőt még állatkert sincs a közelben. A biztonság kedvéért megigéztem a szemtanúkat és megvizsgáltam a helyszíneket. Abban biztos vagyok, hogy állat okozta a támadásokat, de nem önszántából. Ők nem tesznek ilyet, főleg nem ismétlik meg. Először farkasokra gyanakodtam, de a támadások idején nem volt telihold. Itt valami sokkal nagyobb dolog áll a háttérben. Ezért jöttem be a központba, hogy ennek utánajárjak.
Korog a gyomrom, nem reggeliztem semmit. Leparkolok a főtéren, majd gyalog indulok tovább, hogy keressek valami harapnivalót. Néhány perc séta után az egyik kis utcában megpillantok egy barátságosnak tűnő kis helyiséget. A bolt feletti táblán ez áll: Mandel Cukrászda és Pékség, alapítva: 1989. Már jó pár éve itt vagyok, de még sosem jártam ebben a pékségben, szóval miért ne! A bejáratnál egy kedves kis tündérszobor és virágok üdvözlik a betérő vendégeket.
Benyitok a pékségbe, amit rögtön jelez az ajtó fölé elhelyezett ki csengő barátságos hangja. Az üzlet tejesen üres, úgy látszik én vagyok az első vendég. Egy pillanat múlva egy női hang jelzi, hogy rögtön itt lesz, majd sietős léptekkel megjelenik egy fiatal, kedves arcú lány, aki azzal a lendülettel a padlóra tenyerel közvetlenül előttem. A kezében tartott kosarakból össze-vissza gurulnak a frissen sült fánkok. Mire segíthettem volna a lány gyorsan feláll és kissé nevetve üdvözöl.
- Jó reggelt, hölgyem! - köszöntöm mosolyogva és gyorsan végigmérem őt. Miközben a haját félresöpri szép arcából és kedvesen rámosolyog nehezen állom meg, hogy ne mosolyogjak még ennél is jobban, úgyhogy inkább a szemeire koncentrálok. Gyönyörű, világoszöld szemei vannak, valamiért a régi otthonom végtelen zöld lankái és erdői jutnak eszembe.
- Két fánkot szeretnék! - mondom nevetve, miközben lehajolok és segítek neki összeszedni az elhullajtott péksüteményeket. Van ebben a lányban valami különös, de nem tudom mi, még nem tapasztaltam hasonlót.
- Úgy látom nem csak nekem indul nehezen a reggel. - jegyzem meg miközben körbenézek a boltban. Nagyon hangulatos stílusa van, már-már otthonos, szinte arra késztet, hogy ne is lépjek ki azon az ajtón.
- Nem hallott esetleg valamit az állattámadásokról? - bukik ki hirtelen belőlem. Most biztos bolondnak néz, hogy ezzel indítok, de ez a környék egészen közel van ahhoz a részhez, ahol a támadások történtek. Hátha tud valamit.

Miután kimondtam a kérdést, mintha egy kicsit összerezzent volna, de valószínűleg csak hallott már az esetről és kissé sokkolta. Kétlem, hogy bármi köze lenne hozzá. Legalábbis így első pillantásra nem olyan lánynak tűnik, aki embereket tép szét az éj leple alatt a közeli erdőben. Egy kicsit már meg is bántam, hogy feltettem a kérdést, nem akartam így reggel korán ráijeszteni.
- Igazából egyik sem, csak érdekel az ügy. - remélem ezzel nem nagyon árultam el magam, bár kétlem, hogy lenne róla tudomása kivel vagy mivel áll szemben. Annak ellenére, hogy van valami különös érzésem vele kapcsolatban, valószínűleg csak egy egyszerű lány, az átlagos emberi életével. Boldognak tűnik, legalábbis kívülről és valószínűleg ez a pékség tölti be a legnagyobb szerepet életében. Reggel felkel, kinyit, kedvesen fogadja az egész nap betérő vendégeket, mindenkihez intéz egy-két kedves szót, majd hazamegy, megvacsorázik, megnézi a kedvenc sorozatát, végül aludni megy és másnap ismét ugyan ezeket éli át. Mindeközben fogalma sincs azokról a dolgokról, melyek a környezetében történnek. Ilyen egy átlagos ember élete. Az a helyzet, hogy néha hiányzik. Néha jó lenne, ha újra ember lehetnék. Nekik nem kell majdnem 1000 éven át azt látniuk, hogy a legtöbb ember akit ismernek meghal. Mi vámpírok hiába találunk újra barátokat, szerelmeket, a végén mégis csak egyedül maradunk. Ezért nem jó ötlet, ha emberekkel barátkozunk.
- A szemtanúk egy fehér tigrisről beszéltek. Bár valljuk be, ez igen furcsa lenne Mystic Fallsban. - teszem hozzá a reakcióit figyelve. Egy kissé zavarodottnak tűnik. Talán tud valamit, amit én nem? Hiszen minden szemtanúval beszéltem és amúgy is, mit keresne egy fiatal lány éjszaka az erdőben? Biztos, hogy ő nem vámpír, arról már tudnék. Miközben sajnálatát fejezi ki a beígért kávéval ügyködik, én pedig végignézem a folyamatot és persze őt is, ahogy minden egyes hozzávalót gondosan kiválaszt, ügyelve arra, hogy minden tökéletesen fessen. Tekintetem az arcát fürkészi, fénnyel teli szemeit, az arcába lógó tincseket, ajkának apró rezdüléseit. Rövid elkalandozásomból, a pultra letett csésze hangja hoz vissza, egy kicsit el is pirulok, remélem nem tűnt fel neki, általában nem kerülök ilyen helyzetbe.
- Köszönöm! - mondom mosolyogva, majd belekortyolok a forró italba, ami valóban olyan jó, mint ahogy azt ígérte és elképzeltem. Közben elkapom a tekintetét, de nem tudok belőle semmilyen gyanús reakciót kiolvasni. Az az igazság, hogy egy kicsit összezavart a lány, inkább az ügyre kellene koncentrálnom, nem hagyhatom, hogy bármi elterelje a figyelmem.
- Ha bármit tud, kérem ossza meg velem. Bármilyen információ jól jönne az üggyel kapcsolatban. - jegyzem meg, miközben visszateszem az üres csészét a pultra. Remélem esetleg hallott valamit és ha igen, akkor el is mondja magától. Tényleg nagyon kedves lánynak tűnik, éppen ezért nem szeretném, ha meg kellene igéznem a lehetséges információkért cserébe.

Kevés finomabb illat létezett a frissen sült pékáruénál. A kenyér, a perecek, a pogácsák illata az orromba kúszott, pedig csak most fordultam be a sarkon, de már méterekkel ezelőtt éreztem a pékségből szállingózó illatfelhőket. Az aromájuk nyugtatóan hatott rám, azt az időszakot juttatta eszembe, amikor kislány koromban anyukám először vitt el egy sütödébe és vásárolt be a társaságomban, hogy aztán felnőve az anyukám kedvenc helye az én törzshelyemmé is váljon. Majdnem minden reggelt ott kezdtem, hogy vegyek magamnak valami finomságot, sósat, édeset, kávét, üdítőt, mindegy, az volt a lényeg, hogy átlépjem az épület küszöbét és magamba szívjam az illatokkal együtt a kedvességet, amivel az eladók voltak megáldva és a mindennapos jókívánságokat. Igazi örömbomba volt beszélgetni pár szót, rögtön jobban indult a napom, ha lehetőségem volt benyitni az ajtón. Aztán egyszerre ezt a helye is elveszítettem, a tengerentúlon pótolnom kellett valamivel. A falak nem pasztellzöld, hanem halványlila színben pompáztak, az asztalokon nem fehér kerámia, hanem fekete vas szalvétatartó volt, de kicsit pótolta a bennem tátongó ürességérzetet. Ha hétvégére hazajöttem a Whitmore-ról, szombat reggel az első dolgom volt, hogy errefelé vegyem az irányt, rábökjek az első látásra legszimpatikusabb tésztába csomagolt boldogságra, kérjek egy jó habos kapucsínót és leüljek az egyik asztalhoz egy újággal a kezemben vagy csak kifelé merengve az ablakon. Ma is így tettem, a bögre finoman melegítette a kezemet, miközben kortyoltam a kávéból, a finom baracklekváros pite pedig ínycsiklandóan lassan csúszott le a torkomon – úgy éreztem, hogy a mai egy szép nap lesz. Fél óráig nem akartam foglalkozni azokkal a dolgokkal, amelyek egyébként a nap huszonnégy órájában keringtek a fejemben. El akartam űzni a Bryan-nel kapcsolatos aggodalmaimat, meg akartam győzni magam arról, hogy a javulás útjára léptem, akkor is, ha az apró jelek nem ezt mutatták… vagy csak én láttam túlságosan borúsan a dolgokat? Több mint biztos. Ezért is volt szükségem erre a pár percre, amikor ha ahhoz volt kedvem, akkor csak bámultam kifelé a fejemből vagy elméleteket gyártottam arról, hogy a reggeli újság alapján milyen lépéseket kellene tenniük a politikusoknak egy jobb világ érdekében vagy hogy a tegnap esti halálesetek a természetfelettinek vagy csupán az életnek magának voltak köszönhetőek?
Éppen újabb adag cukrot öntöttem a kávémba és mint minden egyes apró rezdülésre, úgy az ajtó nyílására is felkaptam a fejem. A pillanat törtrészéig figyeltem, hogy belép valaki, rögtön vissza is néztem az újságra, ám muszáj volt ismét megkeresnem a tekintetemmel az érkezőt: bennem akadt a levegő, amikor már nem csak fél szemmel láttam a lány sziluettjét, hanem teljesen kitisztult az alakja. Mintha szellemet láttam volna… pedig nem volt más, mint Noémie. Noémie? Hogyan? Mit csinál ő itt? Jól látok, biztos nem ismét az agyam szórakozik velem? Pislogtam párat, de a látvány ugyanaz maradt, a tüdőmben pedig bent ragadt a levegő.

Amíg Rupert élt, a reggeleknek mindig volt valami varázslatos és semmihez sem fogható illatuk. Szent meggyőződése volt, hogy mindig teli pocakkal kell indítani a napot, és mi sem okozhat ebben nagyobb élvezetet, mint az ínycsiklandozó péksütemények. A nyár zizegő mézédes illatát idéző lekvárok, a finom diótöltelékek, mintha az ősz egy csókját hagyták volna itt, vagy az aszalt gyümölcsök midőn nevetgélve terülnek el a forró tésztában. Mindezeket meg lehet koronázni némi meleg karamellával, vagy tejjel, esetleg tejes kávéval, amit nem mellesleg világ életemben gyűlöltem. Vagy kávé, vagy tej. Az előbbit példának okáért a mai napig feketén iszom, ellenben annyi cukorral, hogy hovatovább gyomorrontást lehetne tőle kapni. Aki ismert, az tudja, hogy sok dolognak ellent tudok állni, de a pékségeknek szinte soha. Bárhova is vitt eddig az utunk, legyen az Amerika valamely kisvárosa, nagyobb metropolisz, vagy Európa, esetleg Ázsia, valahogyan megtaláltam a módját, és megvolt hozzá a szimatom is, hogy adott helyen megtaláljam a sütemények, pékáruk vagy éppen a reggelire való finomságok szentélyét. Nem volt ez másképpen Mystic Fallsban sem, ahol beletellett ugyan jó pár hónapomba, de végül sikeresen felkutattam azt a kis pékséget az apró utcácskában eldugva, melynek ajtajában mindig szezonvirág díszelgett kopott cserépvázában, és az ajtó felett vidám csengő csilingelt, valahányszor vevő érkezett. De az egész helynek az igazi varázsát, az az aprócska tündérszobor adta meg, amely kis táblácskával köszöntötte a vevőket. Egyből beleszerettem. A hely barátságos eladója szinte a megjelenésével bevonzotta az embert, és valahogyan sok időn keresztül ott is tartotta. Tán az illatok okozták, vagy az a különös érzés, az a dejavu, ami elkapott gyakorta, amikor megfordultam itt. Azt hiszem az otthonom, az igazi otthonom kerestem az efféle helyeken, legalábbis Rupert egy idő után erre a következtetésre jutott. Mert bármennyire is igyekezett, bármennyire is szerette volna, soha nem volt képes pótolni a sosem ismert szüleimet. Nem mintha ők maguk nekem annyira hiányoztak volna. Apámat sosem ismertem…állítólag amennyi kuncsaft megfordult anyámnál tulajdonképpen bárki az apám lehetett Seattle-ben, vagy akár az egész város, volt miből válogatni. Anyám, aki egyetlen adag anyagért vetett volna oda bárkinek meg több szót nem is érdemelne. Fizikailag és genetikailag közöm van hozzá. Valahol talán ezért is kerestem az efféle helyeket, mert melegséget éreztem belőlük, azt a fajtát, amely nem csupán magához csábít, oda csalogat, hanem meg is tart. Biztonságot ígér, és be is tartja. Persze még ez sem változtat azon a tényen, hogy amióta az eszemet tudom, Ruperthez hasonlóan vándormadár voltam magam is, noha én pusztán pár város között ingáztam csak az utóbbi időkben. Menekültem volna? Így is lehet mondani. Részben az elől, amely után megmagyarázhatatlan események vették kezdetüket az életemben. Éjjelek, amelyekre nem emlékszem, erősödő illatok, szinte a fülemben doboló hangok, és a vágy, az a furcsa késztetés, hogy magam mögött hagyjam a házakat, a betondzsungelek végtelen sorát, és szabadon vessem bele magam az erdőbe. A vér illatát úgy itták be a pórusaim, mint valami különleges és csak számomra elkészített parfümöt. A türelem sosem volt a barátom, de amely ilyen napokon elkapott, az a fajta izgatott feszültség, hogy egyetlen rossz mondatért bárki torkának neki tudnék ugrani…tulajdonképpen szó szerint is…szinte megrémített. Mindezek csak fokozódtak azzal, hogy az egyetlen embert egy baleset miatt éppen én öltem meg. Átlagos lány vagyok, az ég szerelmére! Legalábbis annak éreztem magam elég sokáig, addig a furcsa napig…ám minden véget ért egy füstölgő puskacsővel a kezemben. Soha többé nem lehettem az aki előtte voltam. Igaz már akkor elvesztettem önmagamat, amikor az egyetlen barátomat elárultam csak azért mert féltem szembenézni a valósággal: nekem is szükségem van az életemben az állandóságra. Inkább hát bántottam,elárultam, a lelkébe tiportam, semmint ezt a tényt elfogadjam. Változtatnék rajta ha lehetne, de az esélye az évek múlásával egyre jobban halványul, és őszintén szólva lusta és gyáva vagyok én kezdeményezni. Talán félek a visszautasítástól is. Ebony….nem kerestem, vagy legalábbis, ha kérdeznék akkor ezt hazudnám, de a számítógép előzményeinek listája, vagy éppen az, ahogyan régvolt ismerősökkel veszem fel a kapcsolatot, és utána érdeklődöm, egészen másról tanúskodik. Félek megtalálni, ugyanakkor rettegő reménnyel tölt el a tudat, hogy egyszer mégis ott állok majd vele szemben, és akkor nem lesz több kibúvó: vagy hazudok tovább neki, vagy egyszer végre az életben megpróbálok újra őszinte lenni vele. Nem tudom melyikhez kell nagyobb lelkierő. A hazugságot tovább hordozni, vagy görnyedni az igazság terhe alatt. Most azonban nem is gondolok effélére, mert a pékség illata ott tekergőzik a lábaim alatt, szinte vezeti a lépteim. Ujjaimmal tolom be az ajtót, és a csengő vidáman csilingel a fejem felett, jelezve, hogy megérkeztem. A pult mögül halk dudorászás hallatszik, és érzem az eladó lány fahéjillatú parfümjének illatát. Itt valahogyan kicsit megáll az idő, ahogyan én magam is kicsit képes vagyok belesüppedni ebbe a puha érzésbe, mint egy kedvenc plédbe ősz derekán. Valami furcsa erő vezette a tekintetem az asztalok irányába, majd sietősen vissza is pillantottam az időközben pult mögé érkező fiatal eladólányra. Mosolya megnyugtató volt, ugyanakkor ott ült benne valami vadság, valami, ami az embert a szabadság mámorító érzésére emlékeztette. Mondhatnám, hogy én azt éreztem néha legbelül, amit az ő tekintetében láttam felcsillanni.
-  Egy almás-mézes levelest kérek szépen, mérhetetlen mennyiségű porcukorral, mellé egy fekete kávét csak cukorral, abban a helyes zöld és mályva színű papírpohárban. Mindezt elvitelre.- soroltam a rendelésemet, miközben a vállam felett ki tudja milyen indíttatásból a hátam mögé pillantottam, és szembe találtam magam a sok évvel ezelőttről oly ismerős szempárral, amely kitartóan engem nézett. Kifogyott belőlem a szusz, és a szempilláim ezerszeres sebességgel seperték a szemhéjamat a szapora pislogástól. A szavak sóhajjá változtak és én dermedten fordultam meg törzsből, de csak annyira, hogy meggyőződjek arról, nem pusztán képzelgés, akit az újságja mögül éppen felém tekintő lányban látok. Ebony…ott kopogott legbelül a név, és tengernyi emléket sodort partra a lelkemben a felismerés. Ha eddig el tudtam odázni a találkozást, most azt hiszem kíméletlenül betolakodott az életembe és nem is kímél.
- …vagy mégis inkább itt fogyasztanám. A kávét mindenképpen.- halkabb, szinte kétségbeesetten lágy lett a hangom, amikor az eladó lány felé intéztem a szavaimat, anélkül, hogy vissza fordultam volna felé. Pillantásom továbbra is a bolt hátsó asztalainak egyikén pihent, jobban mondva, azon aki éppen ott ült. Hezitáltam a másodperc tört részéig. Végül már nem maradt több lehetőségem, valamit cselekednem kellett. Mégsem sétálhatok el úgy, mintha nem is láttam volna, vagy ő sem látott volna. Persze megtehettük volna, ő is és én is, hogy hagyjuk tovább zajlani az életet, két egykorvolt, mára idegenné vált barát találkozását megőrizni ennek a pillanatnak csupán. De azt is tudtam, hogy ha így teszek, akkor órákkal később a fejem fogom a falba verni, hogy nem tettem meg. Hogy nem mentem oda….hogy nem próbáltam meg, amire már egy ideje készülök. Hiszen mi másért kerestem volna olyan kitartóan?
Megkapva a kávémat, és a papírba csomagolt péksüteményemet végül az asztala felé indultam, és megállva előtt a poharamat az asztalára tettem. Csendesen érintette  azt, egy apró koppanás sem hallatszott, kezem pedig puhán simult az egyetlen szabad szék támlájára.
- Hello….Ebony!- még a magam számára is idegenül szenvtelenül csengett a hangom, talán csak a köszönés után néhány tizedmásodpercnyi szünet után kiejtett neve lágyított rajta. Oly régen nem mondtam ki, olyan régen volt az már, amikor ő meg én elválaszthatatlan barátok voltunk, és most messze voltunk egymástól. Lélekben mindenképpen. De vajon az igazi barátságot képes felülírni az idő? Az idő nem….de az árulás és a dacos harag mindenképpen. Tudom mit műveltem vele, ahogyan azt is, hogy bizonyos dolgokat nem lehet jóvá tenni. És most is azért van rá szükségem, mert valami történik velem…valami, amihez hasonlót már ő is átélt, és talán segíteni tudna nekem. Valóban csak erre van szükségem tőle, vagy újra azt akarom, hogy olyan legyen minden mint régen? Mernék vajon állandóságot belevinni az életembe? Döntés kérdése az egész, és nem tudom, hogy képes lennék e rá.
-…mennyire kicsi a világ. Ez a város meg különösen. Nem hittem volna, hogy éppen itt futok össze veled.- nem mintha máshol nem ugyanilyen meglepetést okozott volna a látványa. Nem ülök még le, egyszerűen csak figyelem őt. Tekintetem az arcát fürkészi, a vonásai között megbújó fáradtságot, vagy éppen a feszültség apró árnyékredőit.
-…bár valahol reménykedtem, hogy nem örökre váltak el az útjaink…egykor….régen- bukik ki belőlem végül egy őszinte mondatfoszlány, amely után újfent csendességbe burkolózom. Nem tudom miképpen folytassam, de abban biztos vagyok, hogy ha már így összefutottunk, egyhamar nem megyek el anélkül, hogy ne beszéljünk. Még akkor is, ha a testtartásom és a hangom cinikus volta másról árulkodhat.

Ha éppen a falatot rágtam volna, biztosan félrenyelek. A kezem megrándult, kis híja volt, hogy nem borítottam az asztalra a kávémat és hirtelenjében azt sem tudtam, merre nézzek. Bámuljak az újságba, mint aki észre sem vette, hogy az egykori legjobb barátnője, szinte testvére sétált be az ajtón? Vagy nézzek rá, le se vegye róla a tekintetemet, érjem el, hogy bizseregni kezdjen a háta és észrevegye, hogy figyelem? Egyetlen másodperc tizedrésze elég volt ahhoz, hogy a vele kapcsolatos összes emlékem átvegye az irányítást az agyam, a szívem és a lelkem fölött. Eszembe jutott, amikor először találkoztunk a vonaton: mennyire féltem, hogy nem fogom tudni megértetni magam senkivel és képtelen leszek barátokat szerezni, erre amikor Noémie megjelent, átjárt a földöntúli nyugalom és éreztem, hogy megtaláltam az emberem. Ő volt a másik felem, a kiegészítésem, minden, ami bennem nem vagy alig volt megtalálható, ennek ellenére soha nem hittem volna, hogy képes lenne elhagyni, elárulni, hátat fordítani nekem. A mellkasom szorítani kezdett, nagyon nyeltem, mikor eszembe jutott, hogy nem állt mellettem, amikor a leginkább szükségem lett volna rá… nem hitt nekem, rosszindulatúvá vált, támadóvá, ellenségessé. Gonosszá. A mai napig nem kaptam magyarázatot a tetteire és bár magamnak hazudnék leginkább, ha azt mondanám, hogy már nem is érdekel, mit miért csinált, kezdtem megbékélni a helyzettel, hogy elveszítettem a személyt, aki hosszú ideig a legfontosabb volt számomra. Majdnem belehaltam abba, hogy el kellett őt engednem.
Most mégsem tudtam róla levenni a szemem, pedig szívem szerint felálltam volna az asztalról, hogy csapot-papot magam mögött hagyva az ajtó hangos becsapása kíséretében távozzak, nehogy véletlenül egy levegőt szívjak vele. Erőnek erejével fogtam vissza magam, de minden étvágyam elment, az eddig ínycsiklandó, gusztusosan csalogató csupa csokis péksüteményem gúnyolódva nézett rám, a kávétól pedig összeragadt a szám. A levegő a tüdőmben ragadt, látva, hogy észrevett és felém tartott. Közönyös hangja beletört kés volt a fejembe, legszívesebben a hajam felé nyúltam volna, hogy kikapargathassam a fém szilánkokat, hiába nem voltak ott. Nem tudtam mosolyogni, az idő folyamán kiirtódott bennem annak a képessége, hogy arra is felfelé görbülő ajkakkal nézzek, akiket legszívesebben megfojtanék egy kanál vízben. Azoknak tartogattam a mosolyomat, akik igazán megérdemlik.
- Noémie. – Bólintottam felé, ajkaim egyenes vonallá préselődtek. – Én sem hittem volna, hogy pont itt fogunk összefutni. – Vagy bárhol máshol. Kezdtem megszeretni ezt a várost. Aprócska volt, csendes és hozzám hasonló szörnyek lakták. Itt volt Chantele és Bryan. Semmi másra nem volt szükségem. Arra biztosan nem, hogy a régi életem darabkái elkezdjenek követni. Szerettem volna elhinni, hogy képes vagyok beilleszkedni, a néha-néha rám törő rohamok ellenére viszonylag normális életet élni… ha valami megzavar ebben, fogalmam sincs, mi történhet, mostanság nem a stabilitásomról vagyok híres.
- Tényleg? – Bukott ki belőlem. A szemöldököm a homlokom közepére csúszott, annak ellenére, hogy nem akartam rosszindulatú lenni, csak… sétáljunk el egymás mellett. Bőven elég lenne azzal a tudattal élnem, hogy betört a menedékhelyemre, bármikor összefuthatunk és ki tudja, miért járkál azokon az utcákon, amiken én is. – Ugye nem miattam vagy itt? – Kérdeztem rá egyenesen, de cseppet sem éreztem magam jobban a kérdésemtől. Mélyebben tudtam venni a levegőt, mégis szüntelenül kavargott bennem valamiféle rossz érzés, aminek nem tudtam nevet adni.

Olyan sok éve már...olyan sok éve már, hogy utoljára találkoztunk, és akkor sem éppen a gyengéd és a viszontlátás örömébe vetett hittel váltunk el egymástól. Én voltam az oka, ugyanakkor azokban az időkben egyszerűbb volt marni és gonoszak lenni, semmint beismerni bármit is. Nekem ezzel kell együtt élnem, neki pedig a tudattal, hogy meglehet a gyűlölet vitte messze tőle a lépteimet. Nem volt igaz, ahogyan az sem, hogy soha nem is tekintettem barátomnak, hogy soha nem volt számomra fontos, egyszerűen kéznél volt, amikor éppen rossz passzban voltam. Ezt vágtam a fejéhez azon az esős kedd délutánon, midőn vészterhesen egyszerű és hovatovább bántóan közönséges nevetéssel fordítottam neki hátat. Éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Amikor láthatatlanul kinyújtotta felém a kezét, és szavaival arra kért, hogy legyek mellette. Vádló tekintetében tengernyi kérdés feszült, és válaszokat várt volna tőlem, én azonban megtagadtam. Mert hazudtam volna neki, ahogyan hazudtam tulajdonképpen már órák óta. De az utolsó döfést, azt a halálosat nem akartam megadni, mert az utat nyitott volna neki hozzám.Akkor meglátta volna mit rejt a dacos és haragos lélek, amely semmi másra nem vágyott volna, csak megfogni azt a kezet, megszorítani, és elmondani, hogy mindig ott leszek neki, örökké. Tudtam, hogy milyen képességek birtokában van, és talán attól is tartottam, hogy ezt kihasználva tökéletesen látható leszek számára. Felszínre bukkannak az elfeledni vágyott emlékeim, a múltam kegyetlen árnyai, melyek követnek mióta Rupert és én elhagytuk Seattle-t. Ebony lett volna az egyetlen kapaszkodóm, melyet mégis magamtól téptem el, nehogy képes legyek ebből a mélységes veremből kijutni a felszínre. Mosolyom elhervadt, akár a tűző napon feledett réti virág, és többé senkit nem engedtem a közelembe. Nem mintha korábban megtettem volna...nem is értettem magamat. Hova tettem az eszemet? Hova tettem Rupert tanításait arról, hogy az életben csupán egyetlen barátunk lehet, és azok mi magunk vagyunk magunknak? Hogy senkiben sem bízhatunk meg, hogy a barátság mint olyan nem létezik, pusztán időleges illúziója egy hamis érzelemnek. Megkérdeztem volna tőle, hogy akkor mégis mi értelme az egésznek, hogy mi értelme elzárva élnünk mások elől...hogy mégis mondja meg hogyan lehet ezzel együtt élni, de végül visszanyeltem a kérdést, és nem mondtam semmit. Ahogyan most sem mondok. Csak állok bambán, kezemben a finoman gőzölgő kávéval, melynek kesernyés illata tökéletes összhangban van azokkal a komor emlékekkel, amelyek elementáris erővel tódulnak a felszínre Ebony láttán. Oly nagy a világ, mégis oly kicsi tud lenni, ha valakit el akarunk kerülni, és oly kicsi, ha gondolatban titkon mégis azért fohászkodunk nem létező isteneinkhez, hogy vezényelje őt újra az utunkba. És amikor íme megtörténik, hirtelen nem is tudunk mit kezdeni a helyzettel. Zörren a kezemben az eladótól átvett papírtasak, és egy ideig, mielőtt eldönteném, hogy hozzá indulok, még meredten tekintek előle, akárha fel akarnék ébredni egy álomból, amelybe el sem akartam volna szenderülni. Érzelmek teljes arzenálja rohan végig a megkeményedett vonások mögött, és legszívesebben átölelném, mintha mi sem történt volna. Ahogyan az ember egy testvért üdvözöl, kit már hosszú évtizedek óta nem látott, a lelkének másik felét, akiért mindent feláldozott volna egykor, és akiért végül tulajdon önmagukat áldozta fel. Helyette azonban minden mozdulatom tizedmásodpercnyire átgondolt, nem hirtelen és minden gátlást nélkülöző örömujjongás. Nem akarom, hogy tudja, hogy van még ott bennem legbelül eltemetve abból a lányból, aki voltam, aki már attól az apró ténytől boldog, hogy láthatja, hogy tudja, legalább egyben van. Nem tudom, hogy mit művelhetett vele az idő, vagy éppen a körülmények, a kapcsolat amelyben minden bizonnyal álmatlan éjszakák számtalan sorát maga mögé utasítva vergődik. Hiszen tudom, hogy mennyit tépelődött, a tiltott gyümölcs édes zamata és a társadalmi elvárások között választhatóan. És amikor ízlelni akarta azt ami járt neki, amikor Bryan már egy karnyújtásnyira volt tőle, éppen én voltam, szinte az elsők között aki elítélte. Az őszinteségéért cserébe, megalázó elutasítást kapott tőlem. Kortyolnék a kávéba, nem az íze miatt, hanem mert miközben az asztalához érek azonnal kiszárad a szám. A szavak ott rekednek...minden szó, amely őszintén elmondaná mennyire örül, hogy látja, hogy mennyi remény válik egyszerre valóra...és mennyi félelem is egyben. Helyette éppen azt a közönyt öltöm magamra, amellyel utoljára viseltettem iránta, és ugyanazt a jegességet ahogyan az utolsó szavaim vetettem felé egykor. Mintha nem változott volna semmi, holott nagyon is változott: megismertem a megbánást, és a lelkiismeret furdalást. Két olyan tulajdonság amit azt hittem örökre kiírthatok az életemből, egészen addig a pillanatig vélve így, amíg a barátommá nem fogadtam. De csak nézem a bögrémet, kapaszkodom bele addig amíg meg nem válok tőle. Nem kell invitálnia, ha az ösztöneimre hallgatok, akkor le fogok ülni vele szemben. De még kell ez a magasság különbség...kell, hogy feldolgozzam a látványát, hogy a szemeim éppen úgy befogadják, ahogyan az elmém a tudatot: oly sok év után éppen itt találkozunk ismét.
- Nagy szajha a sors nem úgy gondolod? Mindenkinek odaveti magát, aki egy kicsit is jót akar belőle. Szóval azt hiszem remek módon elrendezte, hogy ha akarjuk ha nem, éppen ugyanazon kisváros menedékében lássuk egymást újra. Innen nincs hova futni.- éppen én mondom ezt, aki egykor kezeskedtem róla, hogy olyan messzire akarjon tőlem menekülni, amennyire csak lehet. Az utolsó mondatom azonban túl őszinte….túl őszinte ahhoz, hogy újra bízzon benne, hogy igaz lehet. A kérdése hallatán már érzem ezt. Érzem, hogy nem akarja elhinni amit mondok, hogy mindazok után ahogyan a barátságunk véget ért, éppen ez a mondat hangzik oly igaztalanul az én számból, amennyire csak lehetséges.
- Tényleg.- röviden, tömören és igazat szólva ejtem ki a kérdésére feleletül ugyanazt az egy szót, mely kérdésként még bizalomhiányról árulkodott, és amikor felé intézem már igyekeztem úgy mondani, hogy tekintetem az övébe fúrtam. Éreznie kell, hogy komolyan gondolom….egykor olyan volt nekem mint a másik felem. A félmondataink közepette váltunk testvérekké, hogy aztán magával vigye mindazt ami bennem jó lehetett volna. A kérdése bevallom nem lep meg. Ugyanarról a félelemről árulkodik, amiről az enyém is árulkodna, ha ő tette volna velem ugyanezt amit én vele. Talán azt gondolja utána jöttem, hogy felkutattam? Végsősoron nem járt messze a valóságtól, hiszen erre készültem. Az már más kérdés, hogy az élet mint valami remekbe szabott rendező, elsimította a dolgot, és megkönnyítette a helyzetemet. Vagy megnehezítette. Nézőpont kérdése.
- Mit szeretnél, mi legyen a válaszom erre a kérdésedre? - billent oldalra a fejem, miközben leengedtem a kezem a szék támlájáról, és óvatosan kihúzva, helyet foglaltam vele szemben az asztalnál. Úgy helyezkedtem, hogy a lábaim kinyújtva, kissé féloldalasan ülve elálltam az egyetlen lehetséges útvonalat, ahol ki tudott volna menekülni az asztalunktól. Mert ez most már a mi asztalunk….a kettőnkké, amit a véletlen terített meg egy kis innivalóval és temérdek megválaszolatlan kérdéssel.
- Kicsit feszültnek tűnsz…- szándékosan folytattam ezzel a mondattal, hiszen valahol, valamilyen szinten hergelni akartam. Azt akartam, hogy nekem támadjon, hogy vihart kavarjon a szavaival, hogy alkalmam legyen bekapcsolódni, és végre tisztán és körítések nélkül beszélni vele a múltról. De ehhez az kellett, hogy kicsit mindketten engedjünk ebből a görcsös, szorító jólneveltségből. Egykor őszinték voltunk egymással...félig-meddig….ideje, hogy most is azok legyünk. De most már teljesen.
-...ugyanakkor…- megemelkedett a hangsúlyom, miközben ujjam egy egész kört tettek meg a kávéspoharam peremén, majd megálltam a mozdulattal és felpillantottam rá. Hetyke, kellemesnek nem nevezhető, de mindenképpen árulkodóan őszinte, kérlelő mosollyal.
- Nem akarom tagadni, hogy kerestelek...és reménykedtem benne, hogy nem hiába...mert volna mit megbeszélni.- fejeztem be végül, és ujjaim még mindig a poháron pihentek, a testartásom sem változott.
- És remélem vagy olyan állapotban, hogy ha a véletlen már így hozta...és nem rohansz éppen sehova, kicsit tovább időzzünk el ezen a helyen- vontam meg a vállamat, körbepillantva mintegy jelzés értékkel, majd újra Ebony-t néztem. Mennyire sápadt, kialvatlan és elgyötört.Szerettem volna kinyújtani a kezem és megsimogatni az arcát, helyette hagytam, hogy a poharam előtt összekulcsolódjanak az asztallapon.Jelzés értékkel egy kicsit közelebb engedve felé. Enyhíteni próbáltam a testbeszédemmel, csak ez még lassan ment nekem.

Hangtalanul imádkoztam azért, hogy ne jöjjön az asztalomhoz. Menjen innen, forduljon el, sétáljon ki az ajtón… és ha megtette volna, lett volna okom ismét megsértődni. Elmondhattam volna, hogy ugyanolyan, mint amikor elváltak az útjaink, nem jött meg az esze és teljesen az a számomra ismeretlen lány vette át felette az irányítást, aki úgy nézett rám az utolsó találkozásunkkor, mintha ártottam volna neki. Hosszú ideig azt hittem, tényleg bántottam: soha nem fogom elfelejteni a tekintetét, a szavait és a fájdalmat, amit éreztem, ahogy szinte szó szerint ellökött magától. A legjobb barátom volt, a testvérem, bizalmasom, cinkosom, jobbkezem, biztatóm, az ördög a vállamon… annyi szerepet töltött be az életemben, hogy összeszámolni sem tudtam volna. És már nem is akartam. Nem akartam emlékeztetni magam arra, hogy egyszer volt valaki, akire a létezésemet is rábíztam volna és aki akkor sem akartam elveszíteni, ha éppen az őrületbe kergetett. Úgy tűnik, én nem voltam neki annyira fontos, mint ő nekem, az első adandó alkalommal elhagyott, pedig csak egy kis támogatást kértem tőle. Amikor ő volt szorult helyzetben, rosszul döntött és helytelen lépéseket tett, én tartottam érte a hátamat, fogtam a kezét és ha arra volt szüksége, akkor csak hangtalanul ültem mellette… talán ez nem volt elég. Talán máshogy kellett volna viselkednem és nem hagyott volna magamra.
- Azért jöttem ide, mert innen nincs hova tovább. Reméltem, hogy senki sem talál rám. – Vágytam egy új közegre, az ismeretlenre, pedig mindig a biztos pontokat szerettem, de miután eldöntöttem, hogy elhagyom Brüsszelt, a világ vége is túl közeli úti célnak tűnt. El akartam tűnni, beolvadni vagy éppen szeparáltam élni egy kis lyukban, ahol senki sem talál rám és senki ne szól hozzám… csoda, hogy arra képes voltam, hogy a Chantele-el való barátságomat szinten tartsam. A lélegzés is nehezemre esett, de segített, hogy senki sem ismert, az embereknek fogalma sem volt arról, ki vagyok, mi bajom van és mi történt velem. Inkább feküdtem volna tűzbe, mint közéjük menjek, az egész világom alapjaiban rengett és változott meg, senkinek nem akartam beszélni arról, min mentem keresztül és azt sem szerettem volna, ha látják rajtam, hogy nem vagyok jól. Mert nem voltam jól. Meg akartam halni.
- Mit gondolsz, milyen választ szeretnék hallani? – Számomra elég világosnak tűnt, hogy nem örülök a felbukkanásának. Nem mosolyogtam, a szavaim egyáltalán nem kedvességről árulkodtak és csak azért nem küldtem el a fenébe vagy álltam fel és hagytam itt, mert még mindig nem szerettem jelenetet rendezni. Ettől függetlenül nem hinném, hogy az arcomra az a kifejezés ült ki, amely a viszontlátás örömét jelezte volna.
- Nem miattad vagyok feszült. – Jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Hosszú idő telt el azóta, hogy eszembe jutott volna. A kezdeti nehézségek és a lehető legmélyebb pontok átélése után elkezdtem kiépíteni egy új életet, aminek megvoltak a maga problémái. Noémie nem tartozott közéjük, legalábbis eddig nem… ha maradni tervez, őt is bele kell kalkulálnom a mindennapjaimba? Nem, erre nem vagyok hajlandó. Magam mögött hagytam a múltamat, Bryan-t is csak azért engedtem vissza az életembe, mert túlságosan hiányzott és sohasem ártott nekem. Noémie-ről ezt nem lehetett elmondani.
- Kerestél? Mégis miért? És hogy jutottál el idáig? – Tényleg a véletlen műve lett volna ez a találkozás? Véletlenül senki sem jön Mystic Falls-ba, olyanok nem, kiknek van egy csepp eszük és némi veszítenivalójuk. Ide eltűnni, felejteni, a sebeit nyalogatni jön az ember vagy azért, mert nagyon kalandvágyó és hallott a városkát övező legendákról. Abba bele sem akartam gondolni, hogy Noémie célirányosan értem jött… adják a mindenféle felsőbb hatalmak, hogy ne így legyen!