+18

Nem gondoltam volna, hogy az első házavatásunk ilyen formában fog megtörténni, de nem mintha bánnám a dolgot. Régóta nem éreztem még ekkora tűzet, se szenvedélyt, mint ami most magával ragadott minket. Talán egykoron, amikor megismertük egymást, akkor volt ennyire magával ragadó, felemésztő és még megannyi jelzővel lehetne illetni az együttlétünk… Hmm, talán nincs is megfelelő szó, mely leírná a bennem kavargó érzéseket. Szokatlan volt, hogy most már nem vámpír vagyok, hogy kicsit másképpen érzékelem a külvilágot, meg ezt az egészet, de egyáltalán nem bántam. Másabb volt, de jó értelemben.
A mozgásunk könnyedén vette fel egymás ritmusát, ahogyan egyre inkább közeledtünk ahhoz a mámorító érzéshez, de még mielőtt elérhettem volna csak kettőt pislogtam, hiszen nem értettem, hogy Nate miért kezdett el mozgolódni, de hamarosan eléggé nyilvánvalóvá vált. Főleg, amikor ölébe vont. A lábaimmal mellette támaszkodtam meg, miközben kezeimmel könnyedén simítottam végig arcán, vagy éppen tarkója vonalán, miután ülő pozícióba tornázta magát és úgy vont magához.
- Hmm, lehet, hogy sokszor, de imádom hallani. – mondtam neki egy huncut mosoly keretében, majd pedig csókkal ajándékoztam meg, miközben ismét úgy mozdultam, hogy testünk újra egybeforrjon. Idővel pedig elkezdtem mozogni. Néha ajkaim játékával is megajándékoztam őt, amikor pedig elértem azt a pontot, akkor egy mélyről jövő, kéjes sóhaj tört fel ajkaim közül. Nem sokkal később pedig éreztem azt, ahogyan ő is követett, majd pedig a csípőm mozgása egyre inkább lassult, míg végül abba maradt. Fejemet vállának döntöttem rövid időre, majd pedig idővel egyszerűen csak lemásztam mellé és eldőltem a kanapén. Ha hagyta, akkor magammal húztam, hogy hozzábújhassak, míg ismét rendezem a szívem ritmusát, a légzésemet. Most már ez se fog oly könnyedén és hamar sikerülni, mint esetleg vámpírként ment.
- Szeretlek! – suttogtam neki eme egyetlen egy szót kicsit még mindig zihálva és ha hagyta, akkor könnyedén bújtam oda hozzá, vesztem el az ölelésében.

Az egyik legtermészetesebb módon fejezzük ki az egymás iránt érzett érzéseinket, és ez tökéletesen is megy nekünk. Egyébként is, néha sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak a tettek, mint a szavak. Talán ez az a pont, és az a hely, mikor minden helyreállhat köztünk. De nem akarok semmit sem elszólni, nem azért mert babonás lennék, egyszerűen csak nem akarok utána pofára esni. Jó lenne, ha minden olyan lehetne régen, és hiszem is azt, hogy ez egy bizonyos szintig lehetséges. Nem szabad tovább a múltban élnem, és azokon rágódnom, mi lehetett volna… most ez van, és ez a lényeg.
Azt akartam, hogy ő is kivehesse ebből az egészből a részét, ezért döntöttem úgy, hogy inkább átadom neki a gyeplőt, és hadd csinálja azt, amit szeretne. Mikor újra magába fogad, egy kellemes sóhaj pereg le az ajkaimról, kezeim pedig csípője két oldalán pihennek meg, és úgy élvezem a folytatást. Hol az ajkait keresem, hol a nyakát ajándékozom meg csókokkal, miközben érzem, hogy nemsokára elérem azt a pontot. Azt követően, hogy ő elélvezett, én is követtem szinte egyből, túl sok időt nem adva neki, hogy magához térjen. Mikor vállamra teszi a fejét, akkor csak belesimítok a hajába egyik kezemmel, és nyomok a halántékára egy csókot.
Vele együtt dőlök el a kanapén, és ölelem őt magamhoz, jó szorosan.
- Én is szeretlek!
Majd pedig adok egy puszit a vállára, és utána pedig csak őt nézem. A szemeit, semmi mást. Jó azt látni, hogy boldogság tükröződik vissza belőle, és nem az a fájdalom, ami akkor volt, mikor hónapok múltán visszaérkeztem.
- Mondd csak, mennyire ismered ezt a várost? Tudom, szóbeszédből eredetileg, de azon túl valami?
Ha a kérdésemet nem értette, akkor folytattam. Bár… így is, úgy is folytattam.
- Csak azért kérdezem, mert elgondolkoztam... ha lenne is gyerekünk, és végül úgy döntenénk, hogy elhagyjuk ezt a várost, mert… jelenleg nem tudok rá okot mondani, miért, de tegyük fel. A gyerek mi lenne? Vámpír? Ember? Egyáltalán életben maradna, amint elhagyjuk a határt?
A jövő kérdése mindez, de a kíváncsiságom pedig nagyon is a jelen részét képezi.

Fura volt érezni azt, hogy már nincs az a feszültség meg teljesen, ami még pár órája is uralt minket. Mintha hirtelen valami teher esett volna le a vállunkról és nem maradt volna semmi más, mint egy új kezdett kecsegtető ígérete. Egyszerűen tényleg alig tudtam elhinni azt, hogy ez a valóság és nem pedig teljesen másról van szó. Akár lehetne egy boszorkány trükk is, hogy egy szebb jövőt ültetnek elmémbe, majd amikor kinyitom ténylegesen a szemeimet, akkor pedig nem marad más, mint az őrjítő fájdalom, mint ami egykoron volt. Fogalmam sincs, hogy azt képes lennék-e túlélni, de sokszor erősebb az ember, mint elsőre gondolnánk. Viszont még se akarom még egyszer elveszíteni Nate-t, egyszer már megtettem, de többé…
Amikor kimondja azt  a két szót, akkor csak a mosoly bujkál az arcomon és még inkább érzem ahogyan a boldogság szétárad a lényemben. Mintha csak egy álom lenne, továbbra is még mindig képtelen vagyok teljesen elhinni ezt az egészet. Pedig muszáj lesz.
- Mármint arra gondolsz, hogy utána jártam-e annak, hogy mi az ára annak, ha nincs… - kezdenék bele, de már befejezni nem tudom a mondatót, mert Nate máris folytatja és úgy tűnik, mint aki nem is akar kifogyni a szavakból. A szavai egyszerre lepnek meg, de ugyanakkor a kétség is könnyedén költözik be ismét a lelkembe. Mintha az a pár pillanat felhőtlen boldogság járt volna csak nekünk. Lassan végül feljebb ülök és hajamba túrok. Utána pedig magamra kapom a felsőjét, hiszen az nekem egészen hosszú, így most ruha helyett az is meg fogja tenni.
- Nem, nem jártam utána. Senki se tudja azt, hogy mi miatt lehetséges az, hogy itt nincs senkinek ereje. Aki pedig egyszer elment innen az meg nem tért vissza, vagy már nem akart. – mondom kisebb habozás után, majd pedig a konyha felé sétálok, hogy engedjek magamnak egy kis vizet. Szerencsére pohár van és víz is.
- Gyerek? Szeretnél gyereket még egyszer? Miért mennénk el, ha itt boldogok vagyunk? És mi más lenne, mint ember, vagy boszorkány maximum, mint egykoron. Senki se születik vámpírnak. – mondom kissé hadarva, miután ittam egy kicsit, viszont a kétségbeesés könnyedén ül ki az arcomra. – Eddig mindig is kerültük ezt a témát, most meg… - csak úgy feljön és hirtelen én se tudom, hogy mit akarok kezdeni vele Bells elvesztése után. Szerettem volna hinni abban, hogy járhat még egy esély ilyen téren is, de ezek után már nem vagyok biztos benne.