Még mindig nehezen tudtam felfogni, hogy tényleg ezeket a szavakat ejtette ki a száján! Ezek szerint neki is megártott már az alkohol.. de még mennyire, hogy megártott neki! Józanul tuti nem mondana ilyeneket.. Ismertem már mint a rossz pénzt.. sajnos túlságosan is jól ahhoz, hogy tudjam, csak az alkohol beszélt belőle. De miket is gondolok? Ez miért sajnos..? Hisz én amúgy se szorulok rá a segítségére! Egész ügyesen meg tudom védeni saját magamat is, ha arról van szó!
Aztán ismét felhozta azt a gondolatolvasós dolgot, mire én akaratlanul is felnevettem.
- Képzeld nincs a fejemhez rögzítve egyetlen kikapcsoló gomb sem! - forgatta meg a szemeimet, közben nem sok sikerrel ugyan, de próbáltam leplezni, hogy mennyire élvezem a kialakult helyzetfölényemet. Nem bírja, ha turkálok a fejében? Hát aztán, csak kibírja valahogyan!
- Amúgy is még nagyon új nekem ez az egész.. - tettem hozzá, immáron a plafont kémlelve. Nem igazán akartam tudomást venni a tényről, hogy voltaképpen csak néhány centire ül nem messzire tőlem.
- Hát persze.., de mit tehetnél te egy ősi ellen? - fordítottam meg ügyesen a kérdést, hisz a viszontlátásunk pillanatában asszem elég nyiltan az értésemre hozta, hogy képtelen elbánni egy vérszívóval. - Már elfelejtetted, hogy milyen állapotban találtam rád a Grill parkolójában? - kuncogtam kissé kárörvendően a markomba.

Képtelen voltam nem elvigyorodni a reakcióján, miután elmondtam a mondandómat. Meglepte? Őszintén: engem is. Most így utólag belegondolva már nem is biztos, hogy így gondolom, vagy hogy holnap így fogom, de nem kell ennyire előre szaladni. Mit érdekel engem, hogy mi lesz holnap. Valahogy mindig lesz.
- Ne nézz így, komolyan mondtam - erősítem meg az előbbieket. [color=cyan- De ezt a gondolatolvasósdit felejtsd el. Lehetőleg ne turkálj az agyamban. Ki lehet ezt kapcsolni, vagy valami? Vagy nem tudod irányítani? [/color]
Elmosolyodtam, és közelebb sétáltam hozzá. A cipőjét arrébb rúgtam, és szó nélkül leültem mellé az ágyra. A hideg kirázott a gondolattól, hogy látja, hallja amit gondolok vagy tudja Isten, hogy működik ez az egész. De ittam már annyit, hogy ez ne érdekeljen. És annyit is, hogy a tündér dolog mellett is el tudjak tekinteni egy időre.
- Szóval elfogadod a segítségemet? - Na azért nem estem hanyatt a döbbenettől, de nem hittem abban, hogy ha bajban van, tényleg felemelné a telefont és engem hívna. Nem hiszem, hogy engedné a fene nagy büszkesége. Bár, én már inkább nem lepődök meg semmin. - Mert, ha bajban vagy, vagy felbukkan a vámpír, akkor nyugodtan szólj. Ha épp ráérek akkor segítek - tettem hozzá vigyorogva.


/Bocsi a késésért... Nem volt net. /

Csak figyeltem őt és az unott arckifejezését, és a beszólásait.., de válaszra sem méltattam őket. Ha annyira nincs kedve a beszélgetéshez, hát hagyjon itt és menjen ahová akar! Nekem aztán édesmindegy, hogy mit csinál! És mintha csak meghallotta volna már ott sem volt.. Remek. Egy gonddal kevesebb - fújtattam dühösen, közben elterülve az ágyamban. A plafont kezdtem el bámulni , miközben a mai napon töprengtem. Te jó ég.. nem elég, hogy szereztem egy új barátnőt, Stacey személyében és a segítségével verbéna ízűvé tettük a véremet, majd jóban lettem egy vámpírral is, most még Vince is a képbe került.. Pedig jól indult a napom.. sőt jól is folytatódott, csak aztán egész hülyén végződött. A sors iróniája..
Épp ledobtam a lábamról a magassarkúmat, mikor Vince ismét megjelent az ajtófélfának dőlve. Döbbenten néztem rá, mivel nem értettem mit keres még itt.. Hisz az előbb elég szélesebesen viharzott ki a szobámból és rövid időn belül még a bejárati ajtó hangját is hallottam. Akkor lehet, hogy mégsem ment el.. vagy visszajött volna? De miért? Kérdések százai árasztották el a fejemet, egészen addig a pillanatig, míg meg nem szólalt és értésemre nem hozta, hogy miért fordult vissza..
Azt állította, hogy nem érdekli, mi vagyok.. Mi van? Miért változott meg ilyen gyorsan a rólam alkott véleménye? Mi történt vele odakint? Nem értettem..
Csak néztem, mint egy idióta, néhányat pislogva és próbáltam megemészteni a hallottakat. Számíthatok a segítségére? Mi lett vele, a fejére esett..? Fú.. ez aztán az irányváltás..
- Ööö.. - próbáltam valami okosat mondai, de csak ennyire tellett. Aztán mégis megszólaltam. - Köszi - egyelőre csak ennyire tellett tőlem.

Miután az ágyon landolt, futó vigyor villant át az arcomon a mérgelődése miatt. Semmi kedvem nem volt a hisztihez amit produkált az imént, és ahhoz sem, hogy tovább rágjam magam ezen a tündérmesén. Az már csak még jobban aláásta a hangulatomat, hogy miközben becipeltem a hálóba, enyhén ugyan, de felszakadt az oldalamon lévő varrat. Vetettem rá egy pillantást, de különösebb figyelemre nem méltattam, az alkohol valamelyest tompított az égő érzésen.
Fél kézzel az éjjeli szekrénynek támaszkodtam.
- Nem volt kedvem beszélgetni – dobtam oda ingerülten a választ a kérdésére. Ezután zavartan vállat vontam.
– Nekem ebből elegem van. Majd… - kezdtem zavartan, de egy dühös sóhajba fojtottam a továbbiakat.. Szólásra nyitottam a számat, végül szemforgatva megráztam a fejem, és otthagytam. Visszasétáltam a nappaliba a poharamért, a kezembe vettem, szórakozottan lötyköltem meg a benne lévő italt, majd az ablakhoz léptem. Semmi kedvem nem volt visszamenni. Túl sok volt mára. Pár pillanattal később, már el is léptem az ablaktól, a poharat ledobtam az asztalra, és szó nélkül sétáltam ki a bejárati ajtón.
Dühös voltam, és össze voltam zavarodva. De nem jutottam sokáig. Alighogy beléptem a liftbe és rám zárult volna az ajtó, meggondoltam magam és visszaindultam. Beléptem az ajtón, meg sem állva a szobáig.
- Tudod mit? Nem érdekel, hogy mi vagy – álltam meg az ajtóban. – Amíg nem vámpír vagy, felőlem.. – vállat vontam, majd folytattam: - És ha segítségre van szükséged. Ha az az ősi megint felbukkan… Vagy más vámpír. Csak.. Csak tudd, hogy rám számíthatsz.
Miután elhadartam a mondandómat, valamivel higgadtabbnak éreztem magam. Nem tudom, hogy a pia mondatta e velem, vagy józanul is ugyanezt mondtam volna, de jelen pillanatban komolyan gondoltam. Aztán majd eldől holnapra, hogy így marad e.

Hát, ez remek.. még mindig kételkedik a szavaim hitelességét illetően! Bár, miért is érdekel ez engem? Nem értem. Ha nem akarja felfogni, hogy nem hazudtam neki, akkor tegye azt és kételkedjen tovább, az az ő saját privát dolga, hogy mikor, mit gondol! Nekem semmi közöm nem kéne legyen hozzá... de mégis van. Vagyis hát, rólam van szó.. Szóval, nagyon is szarul esik az nekem, ha kételkednek a szavaimban. Főleg, amikor a tetejében még igazat is mondok!!
Nyílt, kertelés nélküli ténymegállapítása hallatán kissé ingerülten néztem rá. Méghogy részeg vagyok.. ez nem is igaz!
- Dehogynem örülsz, az imént vallottad be.. - horkantottam fel, hiszen az előbb oly' vidámon csevegett arról, hogy a vámpírok teljesen odáig vannak a tündérek véréért.
- És nem vagyok részeg! - tiltakoztam, kissé túlságosan is megjátszva magamat. Na jó, lehet, hogy egy picikével többet ittam a megengedettnél, de ez most szükségszerű volt! Vince idióta faggatózásai és gyanusítgatásai mellett nem bírtam sokáig józan maradni..
Aztán leült mellém, majd arról kérdezett, hogy mivel érdemelte ki azt, hogy az imént leszadiztam. Mintha nem tudná.. Égnek emeltem a szemeimet, mivel se kedvem, se erőm nem volt már, hogy magyarázkodjak neki. Minek? Amúgy, is fölösleges lenne az.
Nem tudom mit mondhattam, amivel ennyire kihoztam őt a sodrából, de szavai következtében olyat tett, aminek hála, még a levegő is bennem rekedt. Annyira meglepődtem. Persze, amint sikerült összeszedni magamat, rögtön üvöltözni kezdtem vele, hogy tegyen már le.
- Vincent elég! Tegyél már le - utasítottam, de semmit nem értem el vele. Csapkodni és rugdalózni kezdtem a karjaiban, abban bízva, hogy talán megelégeli majd a fészkelődéseimet és letesz, de ez nem így történt.. Tehettem akármit, mert ő olyan szorosan tartott a karjában, hogy még véletlenül sem engedett el. Aztán elindult velem egyenesen a hálószobámba.. majd csöppet sem kíméletesen ledobott az ágyamra.
- Héé.. - szóltam rá szikrákat szóró szemekkel. - Ez most mire volt jó? - kérdeztem tőle, közben durcásan méregetve őt.

- Igen tudom. Legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy igaz - hagytam annyiban a dolgot. Nincs mit tenni, elhittem. Pedig az agyam elllenkezett a mesebeli lények ellen.
Nem hogy örülne neki, hogy nem hagyom, hogy félholtra igya magát, még le is ordít. Szép, mondhatom… Makacs, öntörvényű és hisztis. És mint kiderült, tündér. Remek kombináció. Vetettem egy pillantást az órámra, majd a lassan lerészegedő lányra. Azt hiszem, ideje lenne mennem, ez a nap így is túl sok volt. Úgy érzem mindjárt felrobban az agyam.
Már meg sem lepődtem az újabb homályos válaszon, de eljutottam arra a szintre, hogy nem érdekelt semmi. De legalább egy két dolgot elmondott, ráadásul nem is akármiket.
- Nem örülök a szenvedéseidnek. Részeg vagy – állapítottam meg a fejemet ingatva.
Nem sűrűn láttam még így, de azok után amiket elmondott, rájöttem, hogy egyáltalán nem is ismertem. Miután elterült, kényelembe helyezte magát majd leszadistázott felnevettem és odasétáltam a kanapéhoz, arrébb löktem a lábát és leültem mellé.
- Mivel érdemeltem ezt ki? – kérdeztem jókedvűen méregetve. Cseppet sem vettem komolyan a sértegetéseit, ha komolyan gondolta, ha nem.
Miután felcsattant és felhozta a pár perce történteket nekem sem kellett több, felpattantam és akármennyire ellenkezett is a karomba kaptam és felemeltem. Nem volt kedvem a sértegetéseire reagálni, és vitatkozni sem fogok. Az sem hatott meg, ha kézzel lábbal harcolt, erősen tartottam.
- Maradj nyugton – morogtam oda neki, miközben átvágtam a nappalin, lábammal belöktem a résnyire nyitott ajtót, majd nem túl kíméletesen ledobtam az ágyra. - Szerintem most jobb lesz, ha alszol egyet.
Tudtam, hogy nem szívesen lát itt, jobban mondva az elején még nem úgy tűnt, úgyhogy nem akartam itt maradni, pláne, hogy ennyi piát magába öntött.

Az a kárörvendő vigyor a képén.. á, mintha nem tudná, hogy mi a bajom!! És most erre mit feleljek? Legszívesebben jól elküldeném a fenébe. Dehát jól tudtam, hogy ő is pontosan azt a reakciót várná el tőlem.. én meg nem akarok még szélesebbé tenni azt az idegesítő vigyorát.
- Hagyjuk a félrebeszélést, Vincent! - emeltem fel a hangomat néhány oktávval, csupán annyira, hogy azért kiabálásnak se tűnhessen. - Most már tudod, hogy igazat mondtam - sóhajtottam fel, mivel alighogy rá pillantottam egy századmásodperc erejéig, máris visszatévedtek a fejembe az idióta gondolatai.. Szent ég, ezeket, én hogy a fenébe, fogom én kiverni a gondolataim közül??!!
Nem igazán akartam most én innen elmozdulni, helyette ismét megtöltöttem a poharamat.. tudom, hogy nem bírom az alkoholt, de ez most akkor is szükségszerű volt! Majdnem ráordítottam, mikor hirtelen felpattant a kanapéről és nem elég, hogy felém sétált, még ki is vette a kezemből a poharat!
- Mit képzelsz, mit csinálsz? - rivalltam rá, hisz úgy viselkedett, mint akinek bármi köze van ahhoz, hogy én mit, mikor csinálok. Hát, most tévedett egy óriásit.. Aztán váratlanul a kezembe nyomott egy másik poharat.. valami likőrfélének nézett ki, nem igazán vagyok alkoholszakértő, de miután megkóstoltam, hamar meg is bizonyosodtam arról, hogy ez tényleg az. Hm, ez jól esett.. azt hiszem, kezdtem jobban érezni magamat. Felszabadultabbnak, tutira az alkohol eredménye.
És persze még mindig akadt olyan kérdése, amire eddig még nem kapott választ.. ez a pasi soha nem fog kifogyni a kérdéseiből?? Gondoltam egyet és inkább visszasétáltam a kanapéhoz, mivel a fejemben már érezni kezdte maz alkohol mámorító, szédítő hatását. Juj, ennek csak rossz vége lehet..
- Eddig nem kérdezted - vontam vállat egyszerüen, kissé kótyagosan.
- Örülök, hogy örülsz a szenvedésemnek - jegyeztem meg szarkasztikusan, közben lábaimat is feltéve a kanapéra, hogy kényelembe helyezzem magamat. Elvégre én itthon vagyok.. - Szadista állat - tettem hozzá, jóval halkabban; ez csupán kikívánkozott belőlem.
- Mi van, csak felkeltettem az érdeklődésedet? Pedig az előbb még egy komplett idiótának néztél, akit bolondokházába kéne záratni - vágtam rá a tőlem telhető legkeményebben. Minek fogjam vissza magam? Nem ér ő annyit..

Reakciója egyértelművé tette számomra, hogy igazat mondott. Valószínűleg mindenről. Megengedtem magamnak egy kárörvendő vigyort, miközben felpattant és rávetette magát a whiskys üvegre.
- Mit soha többet? – forszíroztam tovább, holott már ez is épp elég egyértelmű volt. – Valami gond van? – néztem rá kaján vigyorral az arcomon. Biztosra vettem, hogy tudta mi zajlik a fejemben. Ami elég baj… De nem áltatom magamat azzal, hogy ez csak mese. Hisz’ most már logikus.
Elégedetten dőltem hátra és pár másodpercig még élveztem is a helyzetet, de aztán gyorsan átváltott a hangulatom , ahogy mérlegeltem mire is jutottunk az imént. Nehezemre esett feldolgozni a történteket. De most már nem nagyon volt más választásom, mint elhinni. Ha nem is teljesen egyértelműen, de megkaptam a bizonyítékot.
Felálltam és odaléptem mellé, kivettem a kezéből a poharat, és szó nélkül leraktam az asztalra, majd a minibárhoz sétáltam és valami kevésbé tömény után keresgéltem. Végül ráakadtam valami vattacukorszínű líkőrszerű löttyre. Elővettem egy poharat, félig teletöltöttem.
- Tessék - nyújtottam át neki mellé érve, de nem kommentáltam. Amennyit megivott hirtelen abból a vacakból, még egy két pohár és kiüti magát. Tündérvér ide vagy oda..
- Elég nehéz ezt elhinni – hajoltam előre a poharamért, és ittam egy kortyot a gusztustalan löttyből. – Miért mondtad most el? Mondjuk azt is kérdezhetném, hogy eddig miért nem? Miért csak most? Már nincs egymáshoz semmi közünk – forgattam meg ujjaim közt a poharat, majd vissza raktam az asztalra és érdeklődve méregettem a lányt. Ami igaz, az igaz, minek szépítsük. Talán jobb lett volna, ha nem tudok róla, de most már úgyis mindegy, és ha itt marad a városban, előbb utóbb ismét egymásba botlunk. Ami magával vonzza azt is, hogy csak idő kérdése, hogy mikor bukik le ezzel a tündéresdivel.
- Szóval ezért üldöz az az ősi. A vámpírok buknak a tündérekre – összegeztem sokkal vidámabb hangnemet megütve, mint amit ez a mondat érdemelt volna. – Ez érdekes. A gondolatolvasáson kívül még mit kell rólatok tudni?
Most már kezdett érdekelni a dolog, annak ellenére, hogy tíz perce még konkrétan le elmebetegeztem a lányt.

És pontosan úgy is reagált a dologra, mint ahogyan azt előre elképzeltem... Na jó, ebből a fölényhelyzetből nézve le rá, elég nehéz volt megállni, hogy ne mosolyogjak. Sőt, miért állnám meg? Egyáltalán nem akarok megállni! Inkább szórakozni akarok az arckifejezésén, és a későbbiekben a gondolatain is, már ha belemegy a javaslatomba..
Hm, talán lehet, hogy nem szabadott volna elárulnom neki ezt az egész gondolatolvasós dolgot. El kellett volna titkolnom előle, hiszen ezek után most mit fog gondolni rólam? De én miért is aggódom amiatt, hogy mit fog gondolni rólam? Jó kérdés.
Kíváncsian figyeltem az arckifejezését, közben azon töprengve, vajon min is agyalhat ennyit..? Nos, hamarosan kiderül - szólalt meg egy gyúnos hang a fejemben. - Mindenesetre kissé meglepődtem, amikor belement az ajánlatomba és igaz volt némi ellenvetés a hangjában, ami határozottan arra engedett következtetni, hogy egyáltalán nem tetszik neki, hogy a fejébe látok.
De mégis belement.., majd nem sokkal később kezét ismét az enyémre helyezte. És a fejemet újra elárasztották a furcsábbnál furcsább gondolatok..
- Ja.. - motyogtam, miközben koncentrállni kezdtem, de bár ne tettem volna..
Először azon töprengett, hogy vajon mióta láthatok bele a fejébe..?! Már régebb is képes voltam erre, vagy csak nem régóta? Pimasz mosoly ült ki az arcomra, ami pár perc múlva már le is hervadt.. Te jó ég.. Rá néztem, majd zavartan hajtottam le a fejemet.. Szent ég, ezt én nem bírom tovább! Éreztem ahogy a vér az arcomba tódul a gondolatai láttán.. míg egy határozott mozdulattal el nem távolítottam a kezemet az övéről, ezzel sikeresen megszakítva a perverz fantáziálásait...
- Ezt soha többet - mondtam, közben felpattanva a kanapéról, hogy ismét megtölthessem a poharamat whiskyvel, majd egy húzásra mind ki is ürítettem a pohár tartalmát. - Ez szükségszerű volt ... - sóhajtottam, még azzal sem törődve, hogy a pia iszonyatosa égette a torkomat. Sőt, ez az előbbiekhez képest nagyon is jól esett..

- Egy rossz szót se szólok - mosolyogva emeltem magam elé megadóan a kezemet.
Csendben hallgattam addig, amíg az újabb lehetetlen dolgot meg nem osztotta velem. Hogy miivan?! Mindenre számítottam, de ez aztán a legmerészebb gondolataimban sem fogant volna meg. Egyre jobb ez az egész, és már kezdek arra a szintre eljutni, hogy nem lepődök meg semmin. De egyelőre még teljesen ledöbbentem.
- - Belelátsz a fejembe? – néztem rá hitetlenkedve. De aztán hirtelen beugrott az iménti megjegyzése, amikor azt mondta, hogy gondolta, hogy tudom, hogy ő nem ember. Akkor sem stimmelt az a megjegyzése, de most valamilyen szinten értelmet nyert ebben a magyarázatban. Na meg ott van az is, amikor összevarrt a fürdőszobában. Furcsán viselkedett. Furcsábban, mint azt a helyzet megkövetelte volna. Bár azért ezt nem venném bizonyítéknak. Véletlen is lehet. Nem mintha hinnék a véletlenekben, de ilyen esetben inkább az, mint a bizarr megoldások.
- - Szóval azt mondod, hogy ezzel be tudnád bizonyítani.. – mondtam szinte csak hangosan gondolkodva. Most ez azt jelenti, hogy ha hagyom, hogy bele másszon a fejembe, akkor talán bizonyítékot is kapok. Ez a része már annyira nem tetszett. Ne turkáljon a fejemben senki. A hideg kiráz a gondolattól...
Végül aztán győzött a kíváncsiságom.
- Legyen – vontam vállat még mindig erősen ódzkodva a gondolatolvasósdi lehetőségétől. Vonakodva ugyan, de lassan ismét a keze után nyúltam. Kézfejére helyeztem a kezemet. Hirtelen feltört belőlem a nevetés. Tiszta hülyének éreztem magam, de végül erőt vettem magamon.
- - Nem örülnék neki, ha ez igaz lenne – csóváltam meg a fejem, miközben a kezemet az övén nyugtattam. - Elég bizarr.
Pár pillanatig még e körül járt az eszem, na meg, hogy a nem régóta mit takarhat. Régen is turkálhatott az agyamban? Akaratlanul elkezdtem hinni ebben az egészben, holott még bizonyítékot sem kaptam. Ránéztem a kezünkre, majd Roryra, aztán hirtelen perverz gondolatokat erőltettem az agyamba. Olyanokat, amiket ha tényleg lát, akkor minimum rákvörös lesz. Nem mintha megerőltető lett volna őt elképzelni különböző pozitúrákban. Sőt..
Mindeközben rezzenéstelen arccal figyeltem a reakcióit, és tovább játszadoztam a gondolatokkal.

Ez a pasi makacsabb, mint gondoltam. De nem, én ugyan nem fogok semmit bebizonyítani neki, kizárt! Főleg azok után nem, ahogyan viselkedett az előbb.. Még én bizonyítsam be neki, hogy elhigyje nem hazudok? Egyáltalán miért akarnék hazudni egy ilyen témában? Őrültség lenne a részemről. És semmi értelmét nem látom, amiért hazudnom kellene a fajomról. Előbb útóbb úgyis kiszedte volna belőlem valamilyen módon.
Aztán amikor újra megszólalt, muszáj volt felnéznem rá, annyire ledöbbentett, amit hallottam. Most tényleg bocsánatot kért vagy ez is csak az elmém egyik idióta szüleménye? De mikor közelebb jött hozzám, én megint előre fordultam és még azért sem néztem rá. Dühös voltam és ilyenkor jobb nem kekeckedni velem.
Éppen válaszolni akartam, amikor hirtelen megrakadta a kezemet, majd megszorította az ujjaimat, mire az elmémet ismét ellepték a gondolatainak a részletei. Szavak némi kihagyásokkal.. Szent ég.. Ezekből hamarosan kiderült, hogy bár még mindig nehezen tudja elfogadni a fajom létezését, de mintha rosszul esett volna neki, ahogy megbántott a viselkedésével.
Végül egy megadó sóhaj kíséretében belementem a javaslatába, hogy meséljek neki a fajomról.
- Rendben, de még egy hasonló reakció, mint amit az előbb provokáltál és két lábbal foglak kidobni innen! - kötöttem ki némi éllel a hangomban, teljesen komolyan hozva értésére, hogy nem vagyok hajlandó még egy olyan viselkedést elviselni tőle.
- Talán van itt valami.. amivel bebizonyíthatnám neked, hogy nem hazudok - jegyeztem meg, kissé cinikusan. - Ezt a dolgok csak nem rég vettem észre, hogy képes vagyok rá, szóval... még nekem is új - magyaráztam, nem is tudom, miért, de fogalmam sem volt róla, hogyan mondjam el neki, ezt a dolgot.. csak nem vághatnák be neki egy ilyet "Hé, képzeld, az előbb beleláttam a fejedbe!" Bár, ha úgy vesszük mindegyis, hogy miként hozom az értésére a dolgot, ígyis úgyis ki fog akadni. - Ez megint ki fog akasztani, de már mindegy, kimondom - vontam vállat, majd folytattam: - Olvasok az emberek gondolataiban.. mármint csak akkor, ha megérintem őket - tettem hozzá, közben a ledöbbent arcán mosolyogva.

Először még jót szórakoztam rajta, ahogy kiakadt, de mikor már a vámpírokat is szóba hozta elkomorodtam. Lehet, hogy durvább voltam vele, mint kellett volna, de hát most vallotta be, hogy egy mesebeli lény. Mégis mit kellett volna tennem? Nem vagyok az a típus, aki elsőre elhisz mindent.
- Nem tudom, de valahogy biztosan tudod bizonyítani – vontam vállat reflexszerűen. Ha valaki nem ember, akkor annak van valami vonzata. Vagyis megnyilvánul valamiféleképpen, hogy különbözik tőlünk. De mivel fogalmam sincs mit takar az, hogy tündér, így nem is igazán tudok mit kezdeni vele.
Az üvöltözése meglepett. Komolyan. Erre nem számítottam, és arra sem, hogy ennyire mélyen érinti, hogy nem hiszek neki. Bár, ha úgy tennék, mint aki elhisz mindent, annak sem biztos, hogy örülne.
Pár percig elgondolkodva bámultam magam elé. És mi van, ha tényleg igaz? Sok mindent láttam már. Olyan dolgokat, amikről, ha valakinek azt mondanám, hogy léteznek, válaszul jól pofán röhögne. Ahogy most én is tettem. De ha nem lenne igaz, legalábbis ő nem hinne benne, akkor nem esne neki szarul ilyen látványosan.
- Ne haragudj – nyögtem ki kelletlenül, fél kezemet a tarkómon nyugtatva. Felemelkedtem a kanapéról, de csak annyi időre, amíg közelebb húzódtam hozzá. – Egy kicsit sok volt, amit mondtál. Gondolom érthető, hogy meglepett – eresztettem meg felé egy halovány mosolyt, a keze után nyúltam, megfogtam és egy pillanatra rászorítottam. Aztán már el is engedtem. Nem igazán vagyok jó az érzelmek kifejezésében.
- Tudnál mesélni erről a … tündér dologról? – kérdeztem leplezve a még mindig bennem lappangó totális hitetlenséget. Még mindig baromságnak tartom, de valamiért rossz volt látni, hogy megbántottam.

- Hogy én vagyok nevetséges? És túl sokat lógtam a vámpír haverommal? - ismételtem meg a kérdéseit cinikusan, ugyanis már nagyon kezdett kihozni a sodromból az idióta hitetlenkedéseivel. - Na tudod mit, mondtam már, azt csinálsz amit akarsz! Ha akarod elhiszed, ha nem akkor nem! Kit érdekel engem, hogy mit gondolsz róla? Én elmondtam, ezek után te már azt kezdesz az infóval, amit csak akarsz. Azt sem bánom, ha szét kürtölöd az egész városban, hogy "Ingyen desszert a vámpírok javára!" Kit érdekel az engem? Előbb utóbb úgyis rájönnek, hogy a fincsi vérem már tova szállt - mondtam, már már kis híján üvöltözve, annyira felidegesítettek a szavai. Mostmár határozottan biztos voltam abban, hogy soha nem szabadott volna ezt elmondanom neki. Előszöris az arca miatt, amit vágott.. ha most nem fordulna fel a gyomrom az érintésének gondolatára és megérinteném, tuti azt olvasnám ki a fejéből, hogy egy elmebajos kis hülyének titulált el. Mi mást olvashatnék ki a fejéből, mikor már a pillantása is erről árukodik. És ekkor még nem is beszéltem a szavairól... mintha egy hatalmas tűt szúrtak volna a szívembe. Kb olyan érzés volt ezt tőle hallani..
Aztán egy pillanatra mintha megenyhült volna, egészen addig míg bizonyítékot nem követelt tőlem.. Bizonyítékot!
- Mi a fenével akarod, hogy bebizonyítsam, hogy tündér vagyok? Menj, hívj ide egy vámpírt és kérdezd meg tőle, hogy mennyire vágyódik a vérem iránt! - üvöltöttem a képébe, szarkasztikusan.
De ezek után eszembe jutott még valami.. a gondolatolvasás.. Nem, a franc akarja most megérinteni őt.. Még mit nem? Azok után, ahogy velem beszélt? Szó sem lehet róla. Konokul elhúzódtam tőle a kanapé legtávolabbi sarkába, majd kezeimet kezeimet keresztbe fonva kémleltem a plafont.

Rajtam áll, hogy hiszek e neki? Most viccel? Hinnék, ha ésszerű magyarázatot adott volna, de ezt hatalmas nagy jóindulattal sem nevezném annak. Soha életemben nem hallottam még tündérekről, és nem most kezdek el hinni bennük.
- Nevetséges vagy – ingattam a fejem. Még csak nem is kételkedtem, mert nem volt miben. Baromság az egész.
Fel nem fogom miért nem lehet az igazat mondani. Mi értelme van ennek? Most biztos marha jót szórakozik magában, de nem fogom nevetségessé tenni magam azzal, hogy egy pillanatig is akár elhiggyem a sületlenségeit.
A térdemre támaszkodva hajoltam előre, és egy darabig a szemközti falat tanulmányoztam. Minél jobban belelovalta magát a mondandója melletti kampányolásba, annál szélesebb vigyor jelent meg az arcomon.
- Szerintem túl sokat lógtál a vámpír haveroddal - céloztam a már említett ősire. - Biztos az ment az agyadra.
Oldalra sandítottam a lányra, elszánt arcát látva megadóan felsóhajtottam. Ám legyen. Hiszem, ha látom alapelven működök, úgyhogy ennek tükrében szólaltam meg:
- Rendben. Bizonyítsd be – néztem rá. Tekintetem szinte ontotta a szkepticizmust, de legyen; kap egy esélyt, hogy bizonyítsa az igazát. – Ha bármilyen kézzel foghatót felmutatsz, akkor hiszek neked. De ne várd már el, hogy egyik pillanatról a másikra higgyek holmi tündér hablatynak.
Ha valóban az lenne aminek mondja magát, akkor valószínűleg be is tudná bizonyítani.

Méghogy nem akarom lebuktatni magamat... Nos, ez mégis sikerült, amikor elárultam neki, hogy már gondoltam rá, hogy az ő fejében is biztosan megfordult az, hogy nem vagyok ember. De a kérdésére, egyelőre nem éresztem szükségét annak, hogy válaszoljak rá. Inkább megvártam, miként fog reagálni a későbbiekre...
Na tessék, csakis erre a reakcióra számíthattam tőle! Mit is képzeltem? Hogy elhiszi majd, amit mondani fogok neki? Vagy hogy nem fog kételkedni a szavaimban? Szép álmokat, Csipkerózsika...Ő itt Vincent Colbert, akinek akár 5000szer is elmondhatod, hogy mi vagy, mert még azok után sem fog teljes mértékben hinni neked.
Viccesnek csöppet sem mondható beszólása hallatán legszívesebben jól képen vágtam volna, de helyette csak felsóhajtottam.
- Tudod mit? Nem érdekel. Én elmondtam, hogy mi vagyok. Ezek után már semmit nem tehetek. Csakis rajtad áll, hogy elhiszed-e a dolgot vagy sem.. - vontam vállat tőlem telhető leghiggadtabb hangomon, ezzel is azt sugallva feléje, hogy nem hazudok. - Ha nem, az a te bajod... Mert akár hiszed, akár nem ÉN egy T-Ü-N-D-É-R vagyok! - betűztem neki jól érthetően, miután tarkóm fölé helyezett kezét eltávolítottam a közelemből. Ekkor újabb hangok suhantak át a fejemen.. És mind, mind ugyanazt az üzenetet közvetítették: hogy azt hiszi hazudok. Hát, ez remek..
- Oké, én megértem, hogy ezt most nehéz megemészteni, de ettől függetlenül igaz. És ne feledd, előszöris Te voltál kíváncsi a kis titkomra, na tessék, most megkaptad..! - mondtam, a végén kissé megemelve a hangomat.

Először átugrottam azon az egy szón, de aztán a gondolataim visszatáncoltak a jelentéséhez. Szöget ütött valami a fejemben, ami további kérdőjeleket vonzott maga után, holott már így is egy egész halomnyi várakozott megválaszolatlanul. Hogy értette azt, hogy gondolta? Egy szóval sem említettem, nem tettem rá célzást, és még csak nem is régóta sejtem, vagyis finoman szólva is elég érdekes.
- Elárulnád, hogy miért gondoltad? Miből? – néztem rá érdeklődve. Mit nem adnék, ha legalább öt percig bele látnék a fejébe. Rejtély előttem ez a lány.
Türelmet szimulálva vártam, hogy végre abbahagyja az időhúzást, és a lényegre térjen. Közben szórakozottan forgattam a poharat a kezemben, és csak akkor néztem rá, mikor kimondta. Jó pár pillanatig csak merengve bámultam rá, arcomon szemernyi érzelem sem jelent meg, rezzenéstelenül néztem egyenesen a szemeibe. Fél perc is eltelhetett, mire a poharat tartó kezem mozdult, és egy hajtásra lecsúszott a torkomon a keserű lötty. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, szólásra nyitottam a számat, de végül csak egy villanásnyi mosollyal egybekötött sóhajra futotta. Tényleg ennyire hülyének néz, vagy teljesen meg van zakkanva? És én még azt hittem, hogy végre hajlandó előállni valamivel. Hogy végre a sok sok kérdőjel helyére pont kerül, ehelyett hozzám vág egy eszement és képtelen magyarázatot. Mindennek tetejében az arca arról árulkodott, hogy ő ezt halálosan komolyan is gondolja. Most vagy felülmúlhatatlan színészi képességekkel van megáldva, vagy elment az esze.
- Rendben tündérke – kezdtem bele, de a hangom nem tükrözte a gondolataimat, sokkalta könnyedebb és vidámabb hangnemet sikerült megütnöm. – Én is tartozom egy magyarázattal. Én egy görög isten vagyok. Az Olümposz túl unalmasnak bizonyult, úgyhogy lejöttem a halandók közé.
Felnevettem, ami részben kínomban, részben hitetlenkedésemen, részben pedig a helyzet groteszk voltán alapult. Még mindig nem tűnt el a vigyor az arcomról, mikor odaléptem a kanapéhoz, ledobtam magam mellé, és jobb karomat átvetettem a tarkója mögött.
- Ne már – nevettem el magam ismételten, hangomban lekezelő mellékíz sejlett. – Tudsz te ennél jobbat is.

Az arcára volt írva, hogy nem lepődött meg túlzottan, mikor kimondtam, hogy nem teljesen vagyok emberi lény. Sőt, mi több ezt az értésemre is hozta. Jaj Vince, ha csak egy részét tudnád annak, amit én tudok..
- Gondoltam - kotyogtam ki, ahelyett hogy azt mondtam volna, hogy tudom. Az azért túlságosan is gyanús lett volna. Azért idő előtt nem szeretném lebuktatni saját magamat. Nagyon is jól voltak így a dolgok, ahogy a kezeimben tartottam a szálakat.. ha akarom megosztom vele a dolgokat, ha nem, akkor nem.
Felsorolásom hallatán szinte láttam eltünni azt az aprócska reménysugarat is a szemeiből, nem is tudom, talán a boszorkány szó említésénél vélhettem ezt felfedezni..? Mindenesetre jó tudni, hogy mostmár egyetlen egy tippje sincsen!
Hm.. talán ezt az utolsó néhány cseppet nem kellett volna lehúznom, vagy épp hogy jól jött? Egy biztos: hihetetlenül magabiztosnak és merésznek éreztem magamat, olyannak akit senki és semmi nem gátol meg attól, hogy elérje amit akar. Vagyis egyszóval felszabadult voltam.
Kételkedő hangja hallatán kissé elbizonytalanodtam. Most akkor tudnia akarja vagy nem? Kérdőn néztem rá, mire rájöttem, hogy nagyon is kíváncsi a válaszomra, csak éppen halvány lila gőze sincsen arról, hogy mi lehet az.
- Tudod mit? Kimondom kerek perec... aztán Te majd eldöntöd, hogy elhiszed-e vagy sem.. - mondtam egy kissé elhúzva az időt, majd mikor már nem láttam értelmét tovább halogatni a dolgot, kimondtam: - Tündér vagyok - néztem rá teljesen komolyan, egy kissé feszengve mivel nem igazán tudtam, hogyan fog erre reagálni. Mindenesetre nagyon remélem, hogy nem fog szembe röhögni, mert akkor itt helyben felpofozom..

Mégiscsak igazam volt! Nem ember… Csak azt nem értem, hogy fél éven keresztül ez nekem miért nem tűnt fel. Nem hogy nem sejtettem, de a legmerészebb gondolataimban sem jött volna elő. Már csak az a kérdés, hogy akkor mégis mi lehet?
- Ezt már sejtettem – jegyeztem meg komoran, de azt már nem tettem hozzá, hogy igazából csak az elmúlt egy órában ötlött fel bennem a gondolat.
Ott visszhangzott a fejemben a mondata, hogy nem ember, és hiába nem ért váratlanul, akkor is felért egy pofán csapással. Aztán elkezdte kizárni a különböző fajokat. A boszorkányt is. Pedig ez volt az egyetlen ép tippem. Most még csak nem is sejtettem, hogy mit fog mondani, de egyre jobban érdekelt, egyúttal egyre hülyébben éreztem magam.
Egy szót sem szóltam, helyette hitetlenkedve meredtem a lányra, és feszülten forgattam jobbra balra a mellettem lévő poharat.
Mikor megitta a maradék italát, én is magamba döntöttem az enyémet, majd az üres poharat továbbra is a kezemben tartva fixíroztam a szemközti falat. Valahogy az most megnyugtatóbb volt, mint a lányt bámulni. Ritkább faj. Ez most marha nagy segítség volt.
- Rendben – szólaltam meg végül, de még mindig nem néztem rá. – Most már akár ki is nyöghetnéd. Nem szeretek barkóbázni – vetettem rá egy futó pillantást, és egy röpke félmosollyal is megtoldottam a mondandómat.
- Bár.. Lehet, hogy nem is akarom én ezt tudni – mondtam halkan, de szinte csak hangosan gondolkodtam. Most már szeretném tudni, hogy mi ő.

Csak mosolyogtam, mikor úgy nézett rám, mint aki nem hisz a fülének. Valójában én sem tudom, mit művelek.. lehet, hogy tényleg az alkohol a ludas? Na persze.. egy porhártól? Bár kitudja, mindenesetre nem érdekel. Ha részeg leszek, majd lefekszek.. elvégre itthon vagyok. Már azzal sem törődtem, hogy mit kotyoghatok ki neki.. sőt, mi lesz ha megtudja? Max kiakad. Majd túlteszi magát rajta! Annyira nem nagy cucc..
- Kit érdekel? - vontam vállat, majd miután ismét megtöltötte a poharamat, újból belé kortyoltam, de ezuttal már jóval kevesebbet ittam. Azért még sem kéne berugni.. Miatta nem éri meg részegnek lennem.. Azt a korszakot már kinőttem.
És naná, hogy félre értette, amikor megemlítettem neki, azt a mesés dolgot.
- Ezt komolyan mondtam! - jegyeztem meg olyan komolyan, mint a vagbél gyulladás, ezzel próbálva értésére hozni, hogy eszem ágában sincs hülye mesékkel tömni a fejecskéjét. De mondhatok neki bármit is, úgysem fogja elhinni.. Mi tündérek elég kevesen vagyok a világon.. nagyon informáltnak kell lennie valakinek ahhoz, hogy rá bukkanjon egyikünkre. Kivéve ha vámpír vagy, mert akkor eleve megérzed azt az iszonyatosan finom illatunkat..
- Na jó.. legyen - fújtam ki a levegőt megadóan, majd azon kezdtel el agyalni, mivel kezdhetném. Melyik rész hangzana eléggé valószerűnek számára, ahhoz hogy ne higyje rögtön azt, hogy a képébe hazudok??
- Szóóval, kezdem talán ott, hogy .. én sem vagyok teljesen ember - gondoltam ez lesz a legjobb módja a bevezetésnek. - És mielőtt még megkérdeznéd, nem! Nem vagyok se vérfarkas, se boszorkány, se démon, se angyal! - soroltam fel kapásból azokat a lényeket, akik elsőre bevillantak a tudatomba. Legalábbis a vérfarkas kategórián kívül ezeknek a képviselőivel sikerült már találkoznom.. A vámpírt gondoltam nem hozom fel, azt gondolhatja, hogy nem vagyok az.. - Egy sokkal ritkább fajhoz tartozom - néztem rá, majd reflexszerüen lehúztam a pohárban még megmaradt löttyöt.

Akármennyire is ideges voltam, ez részben saját magamnak is szólt. Felbukkant ez a lány múltból, és felkavarta az emlékeimet. Olyan dolgokat juttatott eszembe, amiket már rég magam mögött akartam hagyni. Abban az időben hibát hibára halmoztam; egy ártatlan ember még meg is halt amiatt, mert én nem vettem időben észre a rá leselkedő veszélyt.
Beleittam az italba, Rory hangja pedig kiragadott a sötét gondolataimból.
Hallucinálok, vagy tényleg azt mondta az imént, hogy igazam van? Hihetetlen ez a nő. Ha fel akarja piszkálni az idegeimet, akkor a legjobb úton halad. A probléma ott kezdődik, hogy szerintem ő ezzel nagyon is tisztában van.
Gyanúsan meredtem rá pár pillanatig.
- Szerintem kezd megártani az alkohol – intettem fejemmel az üres pohara felé. – De ha ez segít, igyál még.
Felkaptam az üveget, és töltöttem a poharába, végül a sajátomba is juttattam egy keveset.
Eltartott vagy fél percig mire feldolgoztam a hallottakat. A gondolataim össze vissza cikáztak. Szokatlan. Vettem. Eddig még el is hittem, hogy most az igazat fogom hallani, de az utána következő mesebeli rész már gyanús volt. Kezeimet a tarkómon nyugtatva emésztgettem a hallottakat. Gúnyos félmosoly kúszott fel az arcomra.
- Ne kreálj történeteket, és ne próbálj beadni nekem olyan mesét, aminek semmi köze a valósághoz – figyelmeztettem közömbös arccal. – Mert ha most épp ezen töröd a fejed, akkor ne is folytasd.
Nem vettem készpénznek a hirtelen megnyilvánulását, mivel lehetetlennek tartom, hogy pont most kapjon őszinteségi rohamot. Viszont semmi sem lehetetlen.
Továbbra is az asztalnak támaszkodva méregettem.
- Hallgatlak – jelentettem ki tárgyilagosan.

Lekezelő stílusa hallatán legszívesebben jól bemostam volna neki egyet. Hogy lehet valaki ennyire pofátlan és kegyetlen.. De nem, még arra sem vettem a fáradtságot, hogy válaszoljak neki. Helyette inkább én is mind egy cseppig kiürítettem a poharam tartalmát egyetlen egy húzással. Á, ez erős! - ért utol a felismerés, hogy én nem bírom az alkoholt. Legalábbis nem az ilyeneket. Ha lehet, inkább maradok a jó öreg pezsgőnél és a bornál. És még esetleg a tequila is szóba jöhet, különleges alkalmakkor.
Aztán lábaimat keresztbe téve hagytam hadd szolgálja ki magát, ha annyira inni szeretne. Tökmindegy, mivel egyelőre úgysem fogok már megszabadulni a társaságától.
Amikor már a hangján is érződött, hogy lecsillapodott és egyelőre nem fog újra nekem pattogni, úgy döntöttem, hogy mégis kicsikarok magamból valami válaszfélét. Hadd örüljön a drága.
- Teljesen igazad van - feleltem, ezuttal kivételesen egyet értve vele. Nem tudom, honnan jött ez a határtalan nyugodtságom. Talán azért nem strapáltam magam hülyeségekkel, mert jól tudtam, hogy egy ingerült embert azzal lehet a legjobban kihozni a sodrából, ha nyugodt maradsz. Vagy lecsillapítani.. ha megadod neki a kellő információmennyiséget, amit hallani akar. Vártam néhány percet, hogy megemészthesse a hallottakat és rájöhessen, hogy nem hallucinált, amikor egyet értettem vele. Aztán vettem egy mély levegőt és beszélni kezdtem. - De mielőtt még bármit is mondanék, tudd, hogy amit hallani fogsz eléggé szokatlan lesz a számodra.. - tájékoztattam, hogy készüljön fel a legrosszabbra. Illetve, már amennyire a tündéri lét rossznak számít. - Csak hogy tudd, az eddigi tapasztalaitad a mesék terén, mind meg fognak változni - kuncogtam fel, mivel ezeket kimondva, lehetetlen feladat, hogy ne mosolyogj el legalább egy kicsit.

A tématerelésre felhorkantam. Hát persze… Komolyan gondolkodóba estem, hogy most azonnal lelépjek, mert elegem lett már a sok titokból és hogy egymásnak passzolgatjuk a lehetőséget, hogy végre mondjon valamit. Valamit amire a másik kíváncsi. De már kezdek belefáradni, a mai nap alapból betette a kaput, az meg pláne rátett még egy lapáttal, hogy Roryval összefutottam, és még nem is számoltam bele azokat a dolgokat, amiket eddig kikövetkeztettem vele kapcsolatban. A whisky és a vodka egyvelege agresszívan követelte, hogy vessek ennek az egésznek véget.
Az utolsó csepp a hangjából áradó szarkazmus volt.
- Te sosem leszel őszinte, mi? – kérdeztem megvetően, majd átvettem tőle a felém nyújtott poharat, és a kérdésére, hogy mire igyunk, csak egy újabb lekicsinylő pillantással válaszoltam, utána pedig egy hajtásra eltüntettem a gusztustalan löttyöt. Sosem iszom whiskyt. Ez nekem túl sznob, és túl szar.
A pohárral a kezemben felkeltem és a minibárhoz sétáltam.
- Ne fáradj, kiszolgálom magam.
Töltöttem magamnak, végül az üveggel együtt visszaballagtam a kanapéig. Nem ültem le, inkább az italomban lévő jégkockákat lötykölöm ide oda, és hagyok magamnak időt lenyugodni.
- Hát nem azért jöttem ide, hogy téged lássalak – válaszoltam végül kisebb fáziskéséssel. - Azért meg szintén nem, hogy a kérdéseidre válaszoljak. Ez oda vissza működik, kedvesem. Nem kihallgatáson vagyunk - tettem hozzá higgadt tárgyilagossággal. Jobban mondva a alkohol mondatta velem. De nem nevezném magamat részegnek. Inkább csak kimerültnek. És feszültnek.
Éreztem, hogy nem sok hiányzik, hogy kitörjek, mint egy vulkán, de higgadtságot erőltettem magamra, majd teljes nyugalmat színlelve támaszkodtam neki az asztalnak, és egy fél pillanatra sem vettem le a szememet a lányról. Ittam egy kortyot az italból, lassú mozdulattal magam mellé helyeztem a poharat, majd mindkét kezemmel az asztal lapján támaszkodva kezdtem türelmetlenül dobolni az ujjaimmal.

- Pontosan! - vágtam rá határozottan, és a tőlem telhető legnagyobb komolysággal. - Igen is komoly volt.. mert ha valamit elszúrtam volna, te már nem lennél itt - mondtam, egy kissé eltúlozva a valóságot, mintha egy hihetetlenül veszélyes műtétet végeztem volna el rajta. Amúgy, tényleg úgy éreztem, mintha minimum egy szívbeteget operálnék.
- Mondanám, hogy semmiség volt, de még most sem érzem annak - vettem viccesre a figurát, hogy láthassa, a humorérzékem még mindig a régi. Az az egy nem változott meg, és soha nem is fog.
Biztos kiszúrta a távolságtartó viselkedésemet, mindenesetre nem mondott semmit, ami erre utalhatott volna. Talán ha ismét megérinteném rájöhetnék a gondolatain keresztül.. , de most ezt akartam a legkevésbé.
Látva, miképp lép ki a fürdőszobából, félmeztelenül és hogy mennyire nem zavartatja magát.. á, hihetetlen, hogy ez a pasi még mindig képes felhívni magára a figyelmemet, egyetlen mozdulatával. Mi van velem? Miért vagyok ennyire ... khm, betokosodott? Legszívesebben még azért is felé hajítottam volna egy tiszta felsőt.. csakhát akadt azzal egy aprócska problémám: eddig még nem éreztem szükségét annak, hogy férfi ingeket kezdjek el vásárolni magamnak. Mielőtt még elhagytam volna a fürdőszobát, gyorsan bedobtam a véres felsőjét a mosógépbe, majd el is indítottam a masinát, mivel nem igazán szerettem véres holmikat tartani a lakásomban. Mégha ez csak egy ideiglenes lakás, akkor sem..
- Hát persze, drága Vincent - emeltem égnek a szemeimet, miután elhagytam a fürdőszobát, majd a minibárhoz sétálva elővettem egy üveg whiskyt. - Vodka nincs több, szóval be kell érned ezzel - mondtam, közben elővéve két poharat és megtöltve azokat itallal. - Mit szólsz hozzá, ha inkább átugornánk ezt a mesélős részt és inkább rátérnénk arra, hogy miért döntöttél úgy, hogy pont Mystic Falls lakóit fogod boldogítani szerény személyeddel? - kezdtem el alkudozni fölöslegesen, a végére némi szarkazmussal vegyítve a szavaimat. - Mire iszunk? - kérdeztem, mikor átnyújtottam neki az egyik poharat.

Többször is rossz helyre szúrt, de csak némán tűrtem, és vártam, hogy végre végezzen. Mivel nem válaszolt arra sem amit mondtam, így a továbbiakban csendben figyeltem, ahogy ügyködik. De újra és újra visszakalandoztak a gondolataim a természetfeletti felé. Látszott, hogy nagyon megkönnyebbült, amikor végre befejezte, de én is. Önkéntelenül is mozdult a kezem a vodkás üveg felé, de aztán csalódottan kellett nyugtáznom, hogy már üres.
- Neked volt kimerítő? – nevettem el magam, miközben előkapartam az elsősegélydobozból egy ragtapaszt, és a „csodálatos” munkáját leragasztottam. – Akkor én mit szóljak?
Visszadobáltam a felesleges dolgokat a dobozba, miközben fél szemmel Rory arcát tanulmányoztam.
- Köszönöm – böktem ki végül. Furcsán viselkedett, ez nem kerülte el a figyelmemet, de nem firtattam. Tudtam milyen makacs, úgyis kikerülné a témát, vagy kitalálni valamit, aminek semmi köze a valósághoz.
Nem akartam visszavenni a véres pólómat, úgyhogy jobb híján félmeztelenül sétáltam ki a fürdőszobából.
- Nem akarsz megkínálni valami itallal? Ha már a vodkát kilötykölted… - szóltam hátra a vállam felett. – Utána pedig mesélhetnél arról, hogy mi közöd van a természetfelettihez. Jobban mondva mennyi közöd van hozzá. A vámpír rész nem érdekel.
Igazából nem gondoltam, hogy ezekre választ kapok, de jobb ha tudja, hogy tudom, hogy valami nem stimmel vele. Eddig át tudott verni, de ennek most vége.
Leültem a kanapéra, és kényelembe helyeztem magam. Már akkor láttam rajta, hogy nem szívesen lát itt, amikor meghívattam magam, de egyelőre nem állt szándékomban tovább állni. Addig nem, amíg többet meg nem tudok.

Megvallom elég nehéz volt az öltésre koncentrálnom, miközben fél percenként felcsendült Vince hangja, mintha hozzám beszélne.. de egyik alkalommal sem beszélt, akkor ezek csakis a gondolatai lehetnek. Szent ég! Igyekeztem minden erőmet összeszedve arra koncentrálni, amit művelek, bár időközben akarva akaratlanul is eltévesztettem egy tűszúrást. Először amikor gondolatban elkezdett tippelgetni, hogy melyik fajhoz tartozhatok.. Ez jobb, mint reméltem! Boszorkány.. hát ennél nagyobbat nem is tévedhetnél, drága Vince! Hacsak felét ismernéd a valóságnak.. hehe, de ez nem így van.
A következő tűszúrást akkor vétettem el, amikor kusza gondolatai RÁM irányúltak, bár ezuttal nem a fajommal kapcsolatban. Szent ég, ezek mellett én hogy a jó égbe tudjak odafigyelni..? Mindenesetre én nagyon igyekeztem.. Habár, nagyon nehéz volt, hogy ahelyett amit gondolt, arra feleljek amit tényleg kimondott. Először nem is figyeltem fel a megjegyzésére, mikor végre megszólalt.. azt hittem ez is csak egy újabb gondolat, így hát figyelmen kívül hagytam azt is. Csak későn vettem észre, hogy ez már nem az elméjének egy újabb szüleménye volt, hanem tényleg kinyitotta a száját és beszélt. Na mindegy..
Kb bő tíz perc telhetett el azóta, hogy neki kezdtem a sebének az öltéséhez és még mindig nem fejeztem be. Vagyis majdnem.. még néhány öltés és vége! Ezer wattos mosoly jelent meg az arcomon, mikor sikerült teljesen befejeznem a varrást és büszkén pillantottam meg a végeredményt.
- Ez kimerítő volt - törültem le a verejtékcseppeket a homlokomról, közben elhúzódva Vince-től. Fú, eddig nem is képzeltem volna, hogy ennyire megnyugtató érzés tud lenni ha valaki nem beszélget fél percenként a fejedben, természetesen önmagadon kívül. Igaz, hogy csak apróbb szösszeneteket hallottam a gondolataiból, de az is elég volt ahhoz, hogy totálisan elterelődjön a figyelmem a nyílt sebének öltéséről.