(Damon és Elena háza)

Fene tudja miért - talán mert már tényleg vágytam a gyerekek után - de elég gyorsnak tűnt az út idefelé. Bár, volt időm azért végiggondolni az elmúlt nap cselekményeit. Olyan dolgot vittünk véghez Elenával, amiért minimum kitüntetés járna, meg hősnek kijáró ünnepség. De nem kaphatjuk meg, hiszen épp azért csináltuk, hogy ne derüljön fény a nyilvánosság számára a fajtánk létezéséről. Talán ezt nevezik hősiességnek. Világmegváltó dolgokat tenni, és a legmélyebb titokban. De az is tény, hogy most törlesztettem Enzo-nak is a múltbeli vétkemért.
Amikor megálltam a nagyszülői ház előtt, elég volt megnyomni a dudát. Azonnal két gyerekarc bukkant fel az ablakban, és mikor ajtót nyitott a nagymama, még csak a kocsi és a ház közt tartottam félúton, mikor mindketten úgy lőttek ki felém, mint két kis ágyúgolyó.
- Sziasztok! - kaptam fel őket egy-egy karomra, és ki sem látszottam hirtelen a nyálas puszik halmazából. - Jaj, de hiányoztatok! - ölelgettem őket boldogan, majd beléptünk a házba. Ideje is volt, mert a nagypapa karján megjelent Emma is, boldog gagyogással nyúlkálva a nyakam felé.
- Szia, angyalkám - vettem át. - Hogy te mekkorát nőttél pár nap alatt is! - ámélkodtam, és akkor esett csak le igazán az állam, mikor megmutatták az új tudományt, mert Emma - igaz, nagyapja még két kézzel fogta az övét - de lassan, bizonytalanul emelgetni kezdte a lábait, mintha épp itt lenne az ideje, hogy elinduljon.
Majd szétcsattantam az apai büszkeségtől, de figyelnem kellett a másik két gyerekre is, akik egymás szavába vágva mesélték lelkesen, mi mindent csináltak a nagyiéknál.
Persze maradnom kellett egy kis időre, beszélgettünk, aztán a nagyszülők összecsomagoltak, begyűjtötték és a hordozóba dugták Fredet is, majd berámoltam a népes kis családot a kocsiba, és lelkes integetés közben elindultuk vissza, Mystic Falls irányába.

(Damon és Elena háza)

(Damon és Elena háza)

Nem volt könnyű a gyerekeket elhozni a felvigyázótól, néha már úgy érzem, magunkhoz kéne költöztetni ezt a nőt, ugyanis nemcsak a kicsik imádják őt, hanem kölcsönös a dolog. Mindenesetre mikor azt mondtam, Freddel egyetemben a nagyiékhoz utaznak, már elég csábító volt ahhoz, hogy kilőjenek a kocsi felé. Emmát kivéve persze, akit kézben cipeltem ki odáig.
Az út nem volt rövid. Delena és David tíz kilométerenként állítottak meg, mert pisilni kellett, szomjasak voltak, unatkoztak, vagy épp láttak egy olyan fűszálat, ami másképp nőtt, mint a többi. Egy ízben pedig öt perces szellőztetés kellett a kocsinak, mert Emma épp gondoskodott róla, hogy telerakja a pelenkáját, Delena pedig kiverte a hisztit a bűz miatt.
Ennek ellenére azért csak sikerült megérkezni a nagyszülőkhöz, akik alig hittek a szemüknek, hogy kikkel is állítottam be hozzájuk. Némi fejvakargatás után kiböktem, hogy Elenával elutaznánk egy-két hétre, amolyan második nászútra, és hogy megtennék-e, hogy vigyáznak a gyerekekre. Nem kellett a mondatot befejeznem, ragyogó arccal vágták rá mindketten, hogy természetesen, és úgy láttam, a gyerekeket sem kellett nógatni. Tíz perccel kiszállás után már megszállták az egész házat. És a nagyszülők érthető-érthetetlen módon örültek ennek.
Sokáig tartott, mire rászántam magam, hogy elbúcsúzzam tőlük. Tudtam, hogy jó helyen lesznek, de azt nem, mikor látom őket újra. És elválni tőlük akár csak egy napra is olyan volt, mintha kitépnék a szívemet...És a legnehezebb az volt, hogy annak tudatában, ami nemsokára várt rám, vidámnak kellett mutatnom magam.
Megígértettem a gyerekekkel, hogy jók lesznek, sőt, még Freddel is, hogy nem rombolja szét a házat, aztán hosszas búcsú, és integetés után kikanyarodtam a ház elől, és visszaindultam M.F irányába.
Közben óhatatlanul is azon járt az agyam, vajon nem most készülünk-e eddigi életünk legnagyobb őrültségére.

(Damon és Elena háza)

-Legalább megkímélem magam a fölösleges erőlködéstől. -vontam egyet a vállamon és bár akart segíteni a szerszámok keresésében már szükség sem volt rá.
-Lehet szükség lesz rám a városban...De pár nap szerintem nem árthat. -vigyorodtam el. Perceken belül lecseréltem a kereket és a rosszat elhajítottam a fenébe.
-Indulhatunk is. -mondtam elcsukló hangon és egy pillanatra megtámaszkodtam a kocsiban. Igaza volt Klausnak..Muszáj táplálkoznom ahhoz, hogy életben maradjak, de ....nem...ezt nem tehetem meg Mattel...Egy darabig ki kell húznom.
-Na mire vársz szállj be a kocsiba!-néztem aztán fel Matt-re és amikor végre beszállt én is követtem őt és elhajtottam.

(Hell's Bells Bar)

Egy kilyukadt kerék, fantasztikus. Ami megnyugtató volt, hogy volt pótkerék amit Tyler mintha pillecukor lenne cipelt oda a kilyukadt mellé.
- Benned aztán tényleg van már erő. - Nevettem, majd mellésétáltam a csomagtartóhoz, hogy legalább a szerszámok keresésében segítsek. De a segítségemre szinte szükség sem volt, olyan rövid idő alatt megtalálta a szerszámokat.
- Amúgy szerinted körülbelül meddig maradjunk itt? - Kérdeztem miközben ő visszasétált a kerékhez kezében a szerszámokkal.

Mikor ő is kiszállt a csomagtartóhoz sétáltam és hezitálva de felnyitottam. Mintha csak kérnem kellett volna a pótkereket. Legalább ebbe szerencsém volt.
Gyorsan kikaptam a kereket a csomagtartóból mintha csak egy gumilabda lett volna és máris odacipeltem a lyukas kerék elé.
-Már csak valami szerszám kell és már itt sem vagyunk..-raktam le a földre és máris visszasiettem a csomagtartóhoz. Csak tudnám, hogy minek igyekszem ennyire, elvégre időnk mint a tenger.
Kotorászni kezdtem és rövid keresgélés után meg is találtam a szükséges cuccokat.

Az előbb még azon panaszkodott, hogy megbüntetik gyorshajtásért, de azért padlógázzal száguldozott végig az utcákon. Mikor megérkeztünk egy durranást hallottunk ami még az én fülemnek is bőven hangos volt hát még neki.
- Csak nyugi. - Szálltam ki én is, hogy megpróbáljuk együtt megoldani a problémát.

[Donovan ház]

Nem tartott olyan sokáig mire átléptük a városhatárt és vele együtt a sebességkorlátot is. Nem nagyon akartam húzni az időt. Alig, hogy megérkeztünk egy hatalmas durranás, majd az autó is leállt az autópálya kellős közepén.
-Baromi jó. -mérgelődtem, majd vetettem egy pillantást Matt-re és kiszálltam a kocsiból.
Nagyon reméltem, hogy van a csomagtartóban pótkerék mert ha nem akkor eléggé megszívtuk.

Mivel Damonnek nem voltz szüksége segítségre, csak bólintottam, de mosolyogva, és beültem, hogy én is bekössem az övemet.
- Tökéletes lesz a program! - bólintottam szaporán, és megfogtam a szabad kezét, ami... a hideg ellenére is kellemes hőmérsékletű volt... - menjünk haza.

(Damon és Elena háza)

Elena az ülésekbe szíjazta a kicsiket, és ahogy megállt mögöttem gyorsan befejeztem a fa felszíjazását a tetőcsomagtartóra.
- Már készen vagyok - fordultam meg mosolyogva, és egy csókot nyomtam az arcára. - Ülj be, és megyünk. Kezdek én is fázni kicsit... - leheltem egyet-kettőt. - Otthon csinálj vacsorát, én pedig forralt bort... és a gyerekeknek meleg teát. Aztán ők az ágyba, és mi is... de még egy-egy pohár jó illatos borral. Megfelel esti programnak? - ültem a volán mögé, míg Elena a másik ülésbe fészkelődött.

Beültettem Delenát az ülésbe, de már szemmel láthatóan ő is fáradt volt, hát még mikor megláttam a család legifjabb tagját az apja karjában.
- Na, gyere te álomszuszék. Nemsokára hazaérünk, és mehetsz a jó meleg ágyikódba, jó? - adtam még egy puszit az arcára, de meg sem rezzent rá.
Bekötöttem őt is, majd Damonre néztem, aki még a fával bajlódott. - Segítsek, Mr Salvatore? - álltam meg szorosan a háta mögött.

- Gyere kisfiam - fizettem ki a fát, aztán megfogtam, és az autó felé indultam vele. - Neked ez lesz az első karácsonyod Tigris... - mondtam elérzékenyülve. - Meglátod, milyen jó móka ez. Feldíszítjük a fát, megeszünk minden finomat, amit anyu süt és főz... és nem lesz veszekedés, és baj... csak szeretet... - nyomtam egy puszit az arcára, és leparkoltam az autó előtt, ahol már ott állt Elena és Delena.
- A hölgyek szokatlanul gyorsak voltak - mondtam elismerően. - Beteszed Davidet az autóba? Én addig felkötözöm a tetőre a fát - adtam át a fiamat, aki már félig bóbiskolt. - Aztán úgy látom ideje hazaérni, mert a jó, hideg idő meghozta áldásos hatását. Csend lesz reggelig - mosolyogtam.

- Semmi pajzán gondolat nem járt a fejemben - ráztam meg a fejemet mosolyogva, majd megfogtam Delenát és felemeltem. - Gyere kicsim... veszünk valamit apunak - sétáltam el vele, hogy végignézzek a kis házikókon, és nagyot sóhajtottam. - Ami igazából úgy néz ki, hogy te is adsz majd valamit apunak és én is. Mert a kislányok is megajándékozhatják az apukájukat - pusziltam meg az arcát. - És apu örül az ilyesmiknek, főleg ha mellé még olyan szépen át is öleled, és mosolyogsz, és megmondod neki, mennyire szereted... - suttogtam Delenának, ő pedig csak szégyenlősen vigyorgott.
Az egyik kis kuckónál mindkettőt megtaláltuk, amit én el tudtam volna képzelni, és két kis dobozzal indultunk el visszafelé. - Nagyon fog neki tetszeni, ugye? - kuncogtam, mire Delena bólintotta, és megálltunk az autó mellett, hogy ott várjunk.

- Igenis parancsnok! - szalutáltam tréfásan, mikor Elena a kezembe nyomta a tárcát, majd felcsúszott a szemöldököm. - Nocsak... szóval titkolózol. Jól van... nekem is lesz meglepetésem. Illetve egy már van is - vigyorogtam. - A másik még kicsit várat magára. De ígérem, karácsony éjjel mindkettőt megkapod - kacsintottam. - És csak semmi pajzán gondolat! - ingattam aztán az ujjam. - Menj Delenával, David itt marad velem. Elvisszük a fát a kocsihoz, aztán ott várunk, rendben? - kérdeztem.

- Akkor... - sóhajtottam elégedetten, és átadtam Damonnek a tárcáját. - Gondoskodj arról, hogy a miénk legyen. Addig én nézni szeretnék neked valami apróságot, ha megengeded - haraptam az alsó ajkamba játékosan. - És ne aggódj, semmi olyasmi, amit a gyerekek előtt ne vehetnék meg.

Daviddel a karomban néztem, ahogy a két lány válogat a fák között, Delena pedig szemmel láthatóan nagyon komolyan vette a feladatot, mert minden fát végigtapogatott.
- Na fiam, te mit mondasz? - tartottam a fülemhez David száját, majd úgy csináltam, mint akik nagyon fontos feladatot beszéltek meg. - A fiam és én egyetértünk. Tetszik nekünk a fa! - mosolyogtam.

- Oké, Mr Salvatore... már megint kihúzódik a feladat alól... - sóhajtottam, de nem korholóan, tovább mosolyogtam. - Foglalkozz csak a fiunkkal. De majd csak várd ki, hogy én mivel leplek meg karácsony este! - vigyorogtam rá pimaszkodva, és Delenával együtt kezdtünk nézelődni, aki szinte mindegyik fa ágát megérintette. Na jó, nem egy mazoista gyereket akartam nevelni, de... őt szemmel láthatóan nem hatotta meg a szúrós tűlevél.
- Mit szól apu és fia ehhez?

http://images03.olx.hu/ui/5/15/47/63200847_3-FENYoFA-VaSaR-Sopron.jpg

- Igen, tényleg jól. Imádtam, ahogy a tűlevelet összeszurkáltak - vigyorogtam. - Még jó az én fajtámra nem mérgező, különben ma már nem élnék - álltam meg az egyik faárus előtt.
- Na nézzük a kínálatot - böngészgettem. - Féloldalas... ritka... kicsi... nem túl friss - szemezgettem a kínálaton. - Oké, akkor csere. Ide Daviddel... és bízzuk a csalhatatlan asszonyi szemre a dolgot.

Csak mosolyogtam tovább, olyan melegen, ahogyan csak képes voltam rá, bár... ezt nem kényszernek éreztem, hanem csak egyszerű természetességnek... nagyon jól esett látni a boldog szemeit, és azt, ahogyan "betette" a fa alá a gondjainkat...
- Maximum visszaküldjük a mikulásnak az újabb gondokat... - mosolyodtam el szélesebben, aztán végignéztem azokon a fákon, amiket árultak nem messze.
- Nem rossz ötlet! Tavaly is olyan jól szórakoztunk, miközben a fát dísztítettük... - emlékeztem vissza.

Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy Elena hozzám bújt, és megcsókolt, és viszonoztam a csókot, azzal sem törődve, hogy emberek sietnek el mellettünk.
- Akkor ezennel leteszem a terheinket ez alá a fa alá... - súgtam. - És várom, hogy a Télapó csupa szép, és jó dologgá alakítsa nekünk - mosolyogtam el magam. - Nos, azt hiszem, ha anyunak most nincs már ajándékötlete, csak egy dolog van hátra. Hogy ünnepeljünk karácsonyt fa nélkül? Most kiválasztjuk a fát amit hazaviszünk, és majd közösen felöltöztetünk! - kaptam fel Delenát a karomba. - És majd te tűzheted fel a tetejére az angyalkát, jó?

Újra felmerült Harmony neve, de mivel utána rögtön jött a folytatás, hát nem volt okom méltatlankodni, mert... mert nem és kész.
Néztem a nagy fát, ami előtt Damonnel és a gyerekekkel megálltunk és képes lettem volna akár el is sírni magamat azon, amiket mondott... olyan szépen beszélt... annyi érzéssel, amit belőle talán ezer év alatt se néztem volna ki belőle, ha nem megyek hozzá...
Odabújtam hozzá egy kicsit közelebb, és egy csókot nyomtam a szájára minden érzésemmel, amit iránta éreztem. - Szeretlek... és igen, sok mindent kell itt letennünk... és meg is fogjuk tenni, hogy ma már úgy mehessünk haza, hogy semmi gond nincsen.

- Ezt meg kell hogy mutassam... aztán majd mesélek is róla. Harmonynak annak idején elmondtam a mesét... de úgy gondolom, neked sokkal szívesebben mesélek - fogtam meg Elena kezét a lágyan, de szakadatlanul hulló hóesésben, és elvezettem a főtér közepén álló hatalmas karácsonyfa alá.



- Látjátok ezt a fát? - guggoltam le Delena mellé, magamhoz szorítva őt, de közben Elena arcára nézve fel. - A legenda úgy mondja, hogy az emberek akik erre járnak, lerakhatják ide a terheiket, amik egész évben összegyűltek. A veszekedést, a bajokat, nehéz pillanatokat, haragot. Aztán eljönnek érte éjszaka a Télapó manói, és elviszik az Északi-sarkra, Télapó pedig 24 éjszakáján úgy hozza nekünk mindezt már vissza, mint szeretetet, reményt, és boldogságot. Én azt hiszem, van mit letennünk ez alá a fa alá - suttogtam halkan.

Nagy sóhajtás, és szinte már jártattam az agyamat azon, hogy mégis mi kellene Cassidynek és Jennának, amire tényleg szükségük is lehet... de... hát mindketten rühelték a vámpírokat.
Közben felfigyeltem Damon hangjára, és rámosolyogva fogtam meg az egyik kezét.
- Mégis mi jutott eszébe apunak? - kérdeztem tőle, bár erős volt a gyanúm, hogy nem fogja ő elmondani azt... annál sokkalta rejtélyesebb.

- Ha lehet ilyesmit ne. Nem szeretném ha esetleg rajtam próbálná ki - morogtam. - Nem tudom... gondolj úgy rá, mint azelőtt, mielőtt ezt megtudtad. Biztos eszedbe jut majd valami, aminek örülne... vagy ami illik hozzá. Úgy értem... a lányos énjéhez. Biztos örülni fog neki, ha megajándékozod. Én max nem megyek veled. Nem hinném, hogy gyászba borulna ettől - fintorogtam szomorúan, és leemeltem Delenát a nyakamból. - Na akkor most jön, ami még nem volt. Amíg anyu gondolkodik Jenna néni és Cas néni ajándékán, addig apu mutat valamit. Gyertek - mosolyogtam Elenára, és odanyújtottam neki az üres kezem.

Figyelmesen hallgattam Damont, minden egyes ötletére reagálva egy bólintással, mert nemhogy nem tetszettek volna, éppen ellenkezőleg...! Már tudtam, miért is szerettem annyira... többek között.
- De Cass... hát nem is tudom... ezek után mit vehetnék én neki? Verbénával töltött fecskendőket? Ilyen kis karókat? - fintorogtam folyamatosan, és megsimogattam David arcát. - Mert perpillanat semmi olyasmi nem jut eszembe, ami... nem lenne a vámpírokkal kapcsolatban.

- Chels vezet naplót? - vágtam bamba képet. Ezt nem tudtam. És nem is gondoltam róla. Chels olyannak tűnt, aki inkább kilocsogni szereti a dolgait, és nem leírni. - Rendben, tőlem vihetjük - mondtam, aztán a gyerekek felé vágtam a szememmel. - Ezekre az apróságokra gondoltam. Sajnos muszáj köntörfalaznom, mert megértik, ha kimondom a nevüket, és fuccs a meglepinek. Szóval... ami Izi nagyobb csemetéjét illeti, kaphatna egy olyan gyurmakészletet, mint a mi nagyobb csemeténk - rejtjeleztem. - A mi nagyobbunk pedig egy lábon álló rajzállványt, a hozzá való festőkészlettel, vagy zsírkrétakészlettel. A mostani kréták már szinte teljesen elkoptak. Szerintem élvezné. Izi lánya meg a mi fiunk pedig valami készségfejlesztőt. Valamit, ami nem zenél, mert attól a világból is kirohanok - vigyorogtam, majd kissé elkomolyodtam. - Viszont van még valaki, akit meg kéne ajándékoznod. Még akkor is, ha vadász, és megfenyegetett... de Cas is a családod, Elena.