A folyton változó erdő ismerős terep, mancsaim alatt ropogó faágak zaja kísér, felnézek a Hold-ra és a bennem rejlő dühöm egy hangos vonyítás formájában továbbítom a zavaros felszínű gömb felé. Azzal, hogy Hays eltűnt a városból, nyom nélkül elindított egy lavinát, amiben nem csak én álltam. Láttam közeledni a hóréteget, és mintha előttem is jégfal lett volna. Csapdába estem. Próbáltam a falkát meggyőzni. Van remény. De hinni is ebben... nevetséges vezető voltam. Elbuktam, mert hajlamos voltam a szívemre többször hallgatni, mint az eszemre. A Holdat bámulva bevillannak képek a múltból. Mikor először láttam Hayley-t, mikor a hónapok fáradozásai után farkas alakból ismét emberi külsőt láttam a nagyanyám tükrében. Sok más társammal együtt. A levegőbe szimatolva, ugyan azt a friss szagot érzem. A nedves föld és a lehulló levelek avas szaga, ami egyszerre jelentette az otthon melegét, a múlt keserűségét és a jövő kilátástalanságát.
Régen ez az erdő volt az egyetlen hely, ahol némileg biztonságban lehettünk. Vigyáztam rájuk, míg meg nem sikerült törni az átkot. Emberként viszont már nehezebb dolgom volt. A vámpírok elleni küzdelem felesleges volt, s Hays-nek adva a vezetést, egyre azon kaptam magam, hogy kompromisszumokat kötök. Rosszakat és jókat egyaránt. Az utolsó magam sem tudtam milyen volt... inkább tehetetlenségből kötött. Megannyi változat, lehetőség felmerült. Boszorkányok bevonása, de az esküvő volt mind közül a leghasználhatóbb. Egy rituálé, ami Hays mellett is várt volna rám. Két falka egyesítése. A falkák és a történetük... a múltam része volt. Egy mese, egy mítosz a jövőről, elképzelések, amiket elhatároztak az őseink, de a dolgok szépen felborultak és a történetek valósággá lettek, más végkifejlettel. Valószínűleg a félholdasok egyike sem arra adta az életét, hogy egy olyan gyereket óvjon, akinek épp Niklaus Mikaelson az apja. Valószínűleg nem ezt a sorsot szánta nekem az ég. Hogy megbékéljek mindezzel.
Megrázom fejem és tovább futok, hagyom, hogy az éjszaka elteljen, és a napsütés egy bokor alatt kucorogva érjen, nem messze az erdei viskótól és a tó partjától. Egy üveg sörrel a kezemben ülök le a kis padra, félig előre dőlve, ujjaim között morzsolgatva az üveget. Rá kell jönnöm, hogy egy falka életében hogyan legyek én a döntőbíró. Mellettem nem volt jó sorsuk. Sorozatos halálesetek következtében elvesztettem mindent. A saját életem feletti kontrollt is. Dühített, hogy Hayley anélkül hátat fordított, hogy a segítségem kérné. Ugyanakkor úgy éreztem Fay-ben megvan a falkám jövőjének kulcsa. A határozottság és két falka egyesülése... Ez lehetett a megoldás. A vámpírokkal egyesség, még ha vékony jégen is táncoltunk ennek reményében... Boszorkányoktól függött szinte mindenki, akit ismerte. Egy fél emberöltőt töltöttünk farkasként, bujkálva és elnyomva, de ebből elég volt. Jogunk volt a városban élni, azt a levegőt szívni, amit a vámpírok szívtak. De egy vezetőnek tudnia kell hol a határ. Én nem tudtam volna megálljt parancsolni magamnak. Ha be nem is ismertem, a saját jövőm kevésbé féltettem, ellenben láttam, hogy hogy képes tönkretenni egy fiatal nőt egy család, akik abban hisznek, hogy a család maga a minden. Fay-nek szintén ott volt a gyereke, egy meg nem született farkas. A jövő nemzedéke, és egy falka, aki támogatta.
-Ideje hátat fordítani és eloldalogni Oliver.-mormogom a tó tükrébe meredve. Ő meghalt. És miattam. Mert nem voltam vezető, bár egy részem mindig is igyekezett elhinni, hogy az vagyok. A házasság jó megoldás lenne, de egy kényszerből elkövetett lépés nem lehet megoldás egy évszázados problémára. Nem jelenthet kiutat valamiből, amiben ott egy harmadik fél. A kötöttségek, a bonyodalmak... nem volt erre szükségem. Belefáradtam az örökös harcba. A barátság, ami Fay-hez és a testvéréhez kötött már elég alap volt egy biztonságos jövő reményére. A falkám nem tudnám más mögött elképzelni, s tudtam, hogy meg fogják érteni. Bár az okát, a valódi okát inkább megtartottam volna magamnak.
Megiszom a söröm és a melankóliából kiszakadva elindulok Fay-hez. A döntést meghoztam, remélem a meggyőzőképességem is elég jó, hogy jobb belátásra bírjam, mint az első megoldási javaslatunk. Kompromisszum ebben a kérésben nem volt. Méltósággal vagy sem, meghoztam egy döntést és léptem. Vele, mellette, de nélküle. A falkámért.
-Beszélnem kell vele.-lépek be a bárba, zsebre dugott kézzel, kockás ingem ezzel félig belegyűrve nadrágomba, és bizonytalan, kételkedő léptekkel indulok el Faye felé. Mély levegőt veszek, mint egy tinédzser, mielőtt a rossz jegyéről beszámolna a szüleinek. Nem a válaszától félek, inkább attól, hogy a falkám hogyan fog reagálni.