Valószínűleg még soha nem láttál sebek, zúzódások nélkül. Ha igen, nem ismerjük egymást, látásból sem. Hidd el, nem én voltam az. Nem vagyok egy égimeszelő, valamivel több vagyok, mint 180 centi, de semmi extra. Elég jó kondiban vagyok, ezt leginkább annak köszönhetem, hogy a munkám miatt folyton edzésben kellett maradom, majd pedig szintén emiatt, csak… más közegben. Elég eltérő vélemények vannak rólam. Nem mintha olyan hiú lennék, hogy ez annyira érdekeljen, de az ember felkapja a fejét arra, mikor meghallja, hogy félnek tőle. Csak azért, mert úgy néz ki, ahogy. Nem sokat szoktam a tükör előtt állni, rövidre van vágva a hajam, a sérüléseimet pedig nem rejtegetem, nem is tudnám, tele van velük az arcom. Az öltözködésem olyan egyszerű, mint a fa ék, általában farmer van rajtam és valamilyen egyszínű póló, néha felveszek egy inget, de nem szoktam magamat kicsípni, a tárgyalásomon volt rajtam utoljára öltöny. A járásomon meglátszódhat, hogy egyenruhások között éltem jó pár évig, de a legtöbb ilyen vonásomat mára már levetkőztem. Mondhatni, az én köreimben ez nem valami szerencsés múlt, de kivételek mindig vannak. Egyetlen ékszert hordok, a jegygyűrűmet, semmi más kiegészítő.
Mogorva szarházi. Általában ezt kapom meg, miután kidobok valakit a bárból. Az igazságtól ez mondjuk nem áll olyan távol, tényleg nem osztogatom csak úgy ingyen a mosolyokat, utálom a mellébeszélést, mindig egyenes ember voltam, és ezt másoktól is elvárom. Persze, tudom, hogy feleslegesen, de az embernek vannak elvei. Kevés ember van, akit tényleg kedvelek, szeretem megválogatni azokat, akikben megbízom, ennek megfelelően alig van ilyen ember. Inkább tartanak állatbarátnak, két kutyám van, mindkettő a végletekig hűséges, ez az, ami a legtöbb emberből hiányzik. Nem beszélek sokat, általában inkább hallgatok, nem én vagyok a társaság közepe, de nem is ez a dolgom. Könnyű felbosszantani, rossz tulajdonságom, hogy hamar elvesztem a fejemet, tudom, hogy nem kéne, de néhány rohadéknak olyan ütni való pofája van, hogy nem tudom nem tiszteletemet tenni. Nem szeretek magamról beszélni, ha erről kérdeznek, általában kitérek a válasz elől, ha nagyon próbálkoznak, kapnak egy ingyen kört, hogy elfelejtsék mit akartak. A családom elvesztése óta rögeszmémmé vált a biztonság, fegyverrel alszom és kelek fel, vigyázok azokra, akiket nem akarok elveszteni. Vicces, hogy magamra meg nem tudok. A fájdalommal nincs semmi bajom, elég jól bírom, nem szokásom panaszkodni, és én szoktam az lenni, aki végül a saját lábán megy haza, úgyhogy… nem is lenne okom panaszra.

Hangos sípolás előzte meg a belépésem az ajtón. Kinyílt, de nem mentem egyből be, a mögöttem álló őr elém lépett és a kezem felé nyúlt. Óvintézkedések, csak tudnám mi a ráknak. Mitől félnek, hogy majd áttörök harminc fegyveres őrön? A fickó levette rólam a lábbilincset, majd intett, hogy elindulhatok befelé. Úgy tíz métert kellett nagyjából mennem, mire megpillantottam az ügyvédemet. Az őr taszított egyet rajtam, és a vállamnál fogva nyomott le a székre. Hülye barom, szerinte mi volt a tervem?
- Valamit elfelejtettél. – emeltem fel a kezemet, jelezve, hogy a bilincs rajtam maradt.
- Nem hinném. – rázta meg a fejét mosolyogva a fickó, majd hátrált egy lépést, hogy hallótávolságon kívülre kerüljön. Úgy látszik az ügyvédemtől jobban fosik, mint tőlem.
- Szóval, mi a helyzet? – pillantottam Mr. Gordon-ra, miután megbizonyosodtam róla, hogy senki olyan nem figyel minket, akinek rohadtul semmi köze hozzám.
- Nem túl rózsás a helyzete, Mr. Cohen.
- Nem mondja? – nevettem fel halkan. – Miből jött rá?
Elég volt csak rám néznie. Idebent nem szeretik a rendőröket, és jó pár olyan fogoly van, akit én juttattam ide, ők különösképpen rühellnek. Nem igazán tudok sehova sem úgy menni, hogy ne legyen valaki, aki megakar verni. A legtöbb seggfej pedig csapatban jár, úgyhogy esélyem nem sok van, de addig viszonozok minden pofont, míg el nem ájulok. Most is eltöltöttem vagy egy hetet a gyengélkedőn. Repedt bordák, agyrázkódás, mindennapos dolgok ezek itt körülbelül. Úgy nézett ki az arcom, mintha Mohamed Ali bokszzsákja lennék.
- Komolyak a vádak ön ellen. Rengeteg szabályszegés, rossz eljárási módszer, panaszok, nem csak civilektől, de a kollégái sincsenek önről valami jó véleménnyel. – magyarázta végig fejcsóválva, az előtte lévő kis jegyzetét bámulva. Nem lepett meg az, amit mondott. Számítottam rá, hogy minden szart megpróbálnak majd a nyakamba varrni.
- Csak kicsit keményebben bántam azokkal a barmokkal, ennyi.
- Csak tízszer jelentettek túlkapást az elmúlt másfél hónapban.
- Mozgalmas másfél hónap volt. – vontam meg a vállamat. – Nem ülhetek le mindegyikkel teázni mielőtt elfogom.
- Ez igaz, de nem is kell eltörni az orrukat, kezüket, lábukat, bordájukat… miért törte el az egyik farcsontját? – pillantott rám kérdőn, megütközött tekintettel, mint aki a világ legbonyolultabb ügyét fedezte volna fel.
- Mert a kezét már nem tudtam.
- Hát persze…   morogta az orra alatt bosszúsan. Kezdte megbánni hogy elvállalta az ügyemet. – Szóval, akarja hallani, hogy mit javaslok?
- Nem. – ráztam meg a fejemet. – Azért ülök itt, mert rohadtul nincs jobb dolgom, mint magával szemezni.
- Szóval…   sóhajtott fel kissé fáradtan és ingerülten Mr. Gordon. -  … nem sok jót tartogatnak számunkra a tárgyalások. Már, ha több is lesz. Rengeteg tanújuk van, a munkatársai, akiket elkapott, a civilek, akikkel nem beszélt elég tisztelettudóan…
- Ez most komoly? Gyilkosokat meg pedofilokat meghallgatnak, de azt nem engedik, hogy én megvédjem magamat?
- Ez nem így működik…   kezdett volna bele, valami szar sablon szövegbe, de a szavába vágtam mielőtt befejezhette volna.
- Magasból leszarom! Azért fizetem, hogy segítsen, szóval tegye is azt!
- Nehéz úgy, ha semmi nincs, ami maga mellett szól! Felfogta, hogy akár tíz évet is kaphat? Akárhány bűnözőt is kapott el, nem számít, mert nem úgy járt el, ahogy az szabályos lenne, így pedig semmit nem ér az, amit csinált! Ennyit ér, hogy most itt van. – dühösen magyarázott, mostanra elégelte meg a stílusomat, és úgy nézett rám, mint aki legszívesebben egy csavarkulccsal ütne meg. Ismerős tekintet. Idebent ezt naponta látom. – Ráadásul bizonyítékot hamísitott és a távolságtartási végzést megszegve Mr. Barnes-t.
Barnes egy rohadt fegyvernepper volt, de nem emiatt vertem meg. A fegyverek annyira nem érdekeltek, az csak az ürügy volt. Hiába kapcsolom le, a bandák majd mástól vásárolnak. Azért vertem meg, amit tudott. Ő tudta, hogy ki a felelős azért, ami a családommal történt. Nem akarta elmondani, én csak motiválni akartam, hogy beszéljen.
- Ha nem hamisítom meg, akkor nem kapták volna el azt a rohadékot.
- Nem ez a lényeg! Maga nyomozó volt! A törvényt kéne képviselje, ilyet nem tehet! Éppen ezért fognak példát statuálni majd magával. – elküldtem volna az anyjába legszívesebben, de jól tudtam, hogy ő az egyetlen esélyem valami normális ítéletre. Biztos voltam benne, hogy el fogok még itt tölteni néhány évet, de egy évtized többnek tűnt, mint soknak.
- A családja talán enyhítő körülmény lehet, ha az esküdtek együtt éreznek majd magával….
- A családomat ne keverje bele.
- Más lehetősége nem nagyon van.
- Leszarom, a családomat hagyja békén. – ráztam meg a fejemet. Eszem ágában sem volt belevonni ebbe őket. Eltemettem őket, meggyászoltam őket, nem fogom hagyni, hogy úgy beszéljenek róluk, mint bizonyítékokról meg okokról, azt pedig végképp nem, hogy kiássák őket.
- Jól van, akkor… megpróbálunk valami mást. Nem egyszerűsíti meg a dolgomat, tudja? – sóhajtott fel csalódottan Mr. Gordon, ahogy hátradőlt a székében, minden bizonnyal már azon járt az agya, hogy miként csinálhat ebből valami elfogadhatót. Ez már az ő dolga, ezért kapja a pénzét.
- Annyit érjen el, hogy ne egy évtizedet üljek itt. Csak ennyi kell.
- Többet nem is nagyon tudnék így tenni.
- A családom pedig maradjon ki ebből. Ha bele akarják keverni őket, akkor is. – az nem ide tartozik, az én dolgom, nem kell, hogy egy egész tárgyalóterem előtt ecseteljék, hogy miként mészárolták őket le. Ha egy pedofiltól nem kérik, hogy részletezze mi a szart csinált, akkor az én családomat is hagyják békén.
- Van valami, amit esetleg tehetek önért? Ahogy elnézem nincsen jó napja.
- Egy külön cellát teliholdkor. Szarul alszom olyankor, ha utána találnak meg nem akarom, hogy könnyű dolguk legyen. - érezte, hogy nem akarok ebbe jobban belemenni, mert csak bólintott a dologra, nem firtatta, pedig láttam rajta, hogy szívesen megtette volna. - Látná a másikat. – nevettem el magamat néhány pillanatnyi csend beállta után, és hátrapillantottam a vállam mögött a pár lépéssel távolabb lévő őrre. Ő volt itt a legkönnyebben lefizethető. Mindenki tudta, hogy ő itt a legnagyobb patkány.
- Ennél festhet szarabbul valaki? – mutatott az arcomra és nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy kitaláljam: életében nem bunyózott még. Úgy nézett rám, mint aki valami felbecsülhetetlen értékű szobrot vizsgálna. – Na jó, akkor beszélek a váddal és a bíróval is, hátha sikerül valami  kedvező alkut kicsikarnom belőlük. Ha nem, akkor a tárgyalóteremben találkozunk, és meglátjuk mire megyünk. Próbáljon meg életben maradni addig, rendben? – most először láttam rajta, hogy tényleg aggódik. Pedig nem kezdő, tudhatná, hogy ez milyen.
- Én is így terveztem. –bólintottam a szavaira, majd hátra néztem megint az őrre és intettem neki, hogy vihet vissza.
Mr. Gordon némán nézte végig, ahogy az őr felrángat és elindul velem a cellámba vezető úton. Ő legalábbis ezt hitte, de nem így volt. A cellámhoz a folyosó végiéig kellett volna menni, ő azonban egyből balra fordult, ahogy bementünk az ajtón, és a vállamnál fogva rángatott magával be oda.
- Jó szórakozást! – vigyorgott rám, mikor hátrálni kezdett, majd bezárta a rácsajtót, és összefont kézzel dőlt hátra a falnak, hogy élvezze a műsort.
Nagyot sóhajtottam, ahogy felpillantottam. Az edzőterembe hozott. Mindenhol súlyok voltak, és nyolc fickó, aki emelgette azokat, majd amint megpillantottak, letették és egy emberként álltak meg előttem.
- Jól van, gyerünk szarháziak! – emeltem fel az ökleimet, készen arra, hogy megrohamoznak. Én addig fogom ütni őket, amíg képes vagyok állni, úgyhogy mindent bele kell adniuk.

A tízből végül öt év lett, jó magaviselet miatt előbb engedtek ki, ráadásul Gordonnak sikerült egy-két régebbi ügyemet elsimítani, így végül nem kellett leülnöm a tízet, amit alapból adtak volna. Azóta kicsit megváltozott a világom. Pénzem nem igazán maradt, minden elment arra, hogy kifizessem az ügyvédet, de a lakást nem adtam el, most is fizetem a hitelt, a bank nem tudja elvenni. Szereztem egy kis kölcsönt, így vettem egy bárt, ami egész jól megy, annak ellenére is, hogy köztudott ki vagyok. Néhány rendőr is jön időnként, leülnek, vesznek egy piát, sértegetnek, csinálják a balhét, vagyis próbálják, mert kidobom őket a faszba, ha túllőnek a határon. Nem mondom, tisztességes polgár ritkán szokott megfordulni nálam. Van egy-két törzsvendég, akiknek normális, legális civil munkája van, de a legtöbben nem igazán szabályszeretők. Nincs ezzel bajom, amíg fizetnek. A magánéletem pont olyan sivár, mint amilyen a börtönben is volt. Ezzel persze szeretnek viccelődni azok a rendőrök, akik bejönnek, de hogy mindent kétséget eloszlassak: nem, nem farkaltak meg. Engem csak félholtra vertek párszor. Két kutyám van. Cesar, egy dobermann, már kölyökkora óta nevelem, rendőrkutya volt mellettem, aztán mikor lecsuktak egy ismerősömhöz került, de most már újra nálam van. Boston pedig egy pitbull, még a legelső ügyem egyike volt egy illegális kutyaviadal lekapcsolása, őt onnan hoztam el, a feleségemmel pedig megtartottuk. Kemény volt, de sikerült megnevelnünk, mostanra olyan, mintha én neveltem volna születése óta. Emellett pedig amolyan pótapa is lettem. A feleségem rendkívül emberbarát volt, velem ellentétben, én már régen is tartózkodóbb voltam. Mikor megláttam Faye-t, ő jutott az eszembe, hogy segítene neki, szóval így tettem, megtanítottam őt elviselni és irányítani a farkaslétet. Sokkal jobban ment neki, mint nekem, éppen ezért is adtam át a stafétabotot. Nem akartam többé falkavezér lenni, a történtek után nem éreztem igazságosnak a dolgot. Én elcsesztem, benne pedig megbízom, hogy nem fogja ugyanazt a hibát elkövetni, mint én.