A nap is egyre lejjebb bukott a horizontnál, mintha azt tervezné, hogy úszni fog. Gyönyörűen csillant meg a vízen. Mindig is szerettem elmerülni a természetcsodáiban, hiszen lehet minden nap van naplemente, ahogyan napfelkelte is, de egyik nap se ugyanúgy néz ki. Mindig kicsit másabb, minden egyes nappal csak szebb és szebb, mintha az emberi múlandóság nem számítana. Egyszerűen teljesen elvesztem a látványban. Soha nem féltem a víztől, hiszen mindig is remek úszó voltam és ezt egyedül csak a szüleimnek köszönhetem. Imádtam azt, ahogyan a víz körül ölel, feldob a víz tetejére, majd pedig hol a nap, majd máskor pedig a hold és a csillagok ragyogásában fürdőzhet az ember. Talán gyerekesen, vagy betegesen hangzik ez az egész, pedig szerintem nem az. Lehet az embernek bármennyire rossz napja, de a természetben akkor is képes valami apró csodát megpillantani, ami segíthet kicsit jobb kedvre deríteni az embert. Csendesen álltam a korlátnak dőlve, s arra várva, hogy Theo megérkezzen. Hallgattam a víz morajlását, miközben az utolsó napsugarak ragyogását élveztem, azt ahogyan még próbálja felmelegíteni a kicsit elgémberedett testrészeimet. Egy apró mosoly kúszott az arcomra, amikor eszembe jutott az, hogy pár hónap alatt mennyi minden történt velem, vagyis azokban a hónapokban, hogy Theo újra visszacsöppent az életembe. Egyszerűen annyira hihetetlen. De még mindig ott volt a tény, hogy én öregedtem, míg ő nem. S akkor a teliholdkor fellépő gondokról nem is esett szó. Veszélyes voltam voltam ránézve, ahogyan ő is rám nézve. Olyankor mindig messzire elkerültük a másikat, hiszen többé nem szerettem volna bántani őt. Bár az egyik ilyen estének remek folytatása lett másnap. Igaz, hogy veszekedéssel kezdődött, de nem sokkal később a hajnal már a karjai között ért. az után az este után pedig egyre gyakrabban fordult elő a dolog. Egyre többször ébredtem a karjai között, miközben az esték is egyre forrósabbá váltak. Egy kisebb pír is megjelenik az arcomon, majd hamarosan neszre leszek figyelmes. Pár pillanat erejéig azt hiszem, hogy Theo az, így sietve és mosollyal az arcomon fordulok meg, de hirtelen a mosoly is lefagy az az arcomról. Figyelem a férfi véres arcát, az az elborult tekintetet, ami arra utal, hogy az illető tuti nem százas. Hátrálni kezdek, de hamarosan a korlát megállít. Nyelek egy nagyot és próbálom nem szem elől téveszteni őt. Érzem, ahogyan a szívem egyre hevesebben ver, hiszen nem tudok bármikor átváltozni. Engem a hold köt magához. Figyelem ahogyan egyre közelebb ér hozzám és hamarosan már a fogai a nyakamba mélyednek. Fáj, sikítok, de senki nem hallja. Próbálok szabadulni, de nem járok sikerrel. Érzem, ahogyan az erőm fogy, de még az utolsó leheletemmel is küzdök és sikerül ellöknöm magamtól. Egyből futni kezdek, elesem, de felállok és futok. Hallom a nevetését, de még ez se érdekel. Segítséget kell találnom, de senki se jár erre. A telefont halászom elő és Theot kezdem el hívni. Ha a közelben van, akkor ő gyorsan ideérhet, de mire felpillantok a vámpír már előttem áll. Nevet és élvezi azt, hogy szenvedni lát. Hamarosan pedig újra a karmai közé kerülök, s a véremet szívja. A testemből szép lassan kezd kiszállni az élet, de neki ez nem elég. Érzem, ahogyan a körbe felsérti a hasamat, a vér egyre nagyobb lesz és úgy zuhanok a földre, mind egy rongybaba. Ég veled farkaska! - suttogja a fülembe, majd pedig eltűnik az éjszakai ködben. Hallom, ahogyan a telefon csörög, majd hamarosan egy ismerős hang csapja meg a fülemet, de nem tudok neki válaszolni. Válaszra nyílnak ajkaim, de helyette csak vér csorog ki rajta. Szeretném még utoljára kimondani azt, hogy szeretem, de talán többé nem tehetem. Fogalmam nincs, hogy merre jár, de a hangja egyre inkább vészjóslóan cseng a telefon túloldalán, miközben a sötétség fátyla kezd beborítani.
Lassan peregtek az órán, ahogy az előadásokat hallgattam a Whitmore-on. Máskor rendszerint a legtöbbet, de most valamiért még ez sem ment. Mintha valami zombi lettem volna, csak ültem a padban, és amikor épp elkaptam egy-két foszlányt a tanár szavaiból akkor jegyzeteltem. A testem ott volt, de mintha csak egy üres porhüvely lett volna, a tudatom, és a gondolataim mérföldekre kalandoztak az előadótermekből. Azt átváltozásaim egyre kiszámíthatatlanabbakká váltak. Sose történtek nappal, hanem legkorábban alkonyat után, és így nem látott szinte soha senki (aki pedig igen az amúgy sem élt elég sokáig ahhoz, hogy bárkinek cseveghessen) az tény, de ettől még nem csökkentették a félelmemet, hogy egyszer véletlenül egy ismerőssel akadok össze ilyen állapotban. Még mindig nem voltak emlékeim az egészről, még az is csak ritkán fordul elő, hogy foszlányokat tudtam visszahívni az egész éjszakáról, de néhány sikeres alkalom után a látvány elegendő volt ahhoz, hogy ne próbálkozzak inkább. A rémálmok sem szűntek meg. Ugyanúgy láttam magam előtt a rég elmúlt csatákat, vérengzéseket, beszélgetéseket és a többit, de most már volt, hogy a saját "vadászataimból" is keveredtek bele képek mintha csak a tudatalattim hívta volna őket elő. Hogy hány embert öltem meg az mindig változó volt, azt hiszem mindig a körülményeken, és a helyszínen múlhatott. Ahogy telt az idő próbáltam összerakosgatni a kirakós darabjait...és közben úgy éreztem magamat, mint egy nyomozó, aki megpróbál elkapni egy szabadon garázdálkodó sorozatgyilkost, csak azért, hogy újra és újra rádöbbenjen, hogy Ő maga az, akit oly szenvedélyesen hajszol... Újra és újra próbáltam végiggondolni logikusan az egészet, de mindig csak arra jutok, hogy semmi racionális sincs a viselkedésemben, amikor átváltozom. A Kriminológia az ilyen sorozatgyilkosokat hívja "Szervezetlen sorozatgyilkos"-nak. Az ilyenek nem tervezik meg előre a gyilkosságaikat, legtöbbször csak kapnak a kínálkozó lehetőségen, azzal ölnek, ami épp rendelkezésre áll, és meg sem próbálják elrejteni az áldozataikat. Mintha csak a saját karakterisztikám lenne, mert igazából még a problémás családi háttér is stimmel az én esetemben, csak az okok nem. Míg a legtöbb sorozatgyilkos vágyból, a hatalom érzése iránti sóvárgásból, szadizmusból vagy más beteges okból öl, addig én az éhség miatt teszem. Próbáltam úgy táplálkozni, mint az átlagos vámpírok...nem megvárni, amíg az éhségtől bekattanok, hanem csak szisztematikusan táplálkozni úgy, hogy közben nem ölöm meg az áldozatot. De ez eddig még sosem sikerült...sőt. Volt, hogy ezután kattantam be, és változtam át. Nem tudom, hogy kihez fordulhatnék. Tudom, hogy Bori sokat többet tud annál, mint amit elmond nekem, meg se próbál segíteni hisz Ő pontosan úgy öl, és táplálkozik, mint én azzal a különbséggel, hogy Ő ezt tudatosan, és szándékosan teszi, amikor pedig kérdőre vonom, csak somolyog, és halovány utalásokon, meg féligazságokon kívül semmit sem mond. Tisztában vagyok vele, hogy arra vár, hogy beadjam a derekamat, és csatlakozzam hozzá, de ezt az örömöt eszem ágában sincs megadni neki. Az utóbbi időben a legtöbb embertől is eltávolodtam a környezetemben. Nem arról van szó, hogy teljesen megszakítottam mindenkivel a kapcsolatot a környezetemben, de bár régebben sem jártam el sűrűn, de most már szinte sehova sem járok. Legtöbbször csak bemegyek reggel a Campusra, aztán amikor végeztem az előadásokkal, akkor hazajövök. Bojana-val nem tudom megszakítani a kapcsolatot hisz vele együtt élek, és még ha akarnám, sem tudnám teljesen beszüntetni vele a kommunikációt. És ráadásul, néha ha egy nagyon kicsit is, de jól érzem magamat, hogy a közelemben van, főleg az átváltozások után. Tudat alatt úgy érzem, hogy ha az egész világ is bűnösnek kiáltana ki azok miatt a dolgok miatt, amiket ettem, talán Ő lenne az egyetlen, aki nem, mert talán Ő az egyetlen, aki ezt az egészet átlátja a maga teljes egészében, és megérti, főleg azért, mert az Ő tanácsa, és buzdítása idézte elő ezt az egészet. És ez, az-az ok, amiért egy részem mindig is gyűlölni fogja őt, amíg van bennem egy csöppnyi élet is. Másfelől egy részem viszont mindig hálás lesz neki, mert a legeslegelején, amikor vérfarkassá változtam Ő volt az első, aki mellettem volt, és segített, még akkor is ha ez az Ő érdeke is volt. Megtehette volna azt is, hogy a kisujját se mozdítja, főleg a közös múltunk után, de mégis segített, és még ha nem is akarom beismerni magamnak, tudom, hogy ugyanez motiválta akkor is, amikor rávett, hogy váljak Hibriddé. Neki segített, csakhogy, ami neki segítségnek számított, az-az én esetemben csak még rosszabbá változtatta a helyzetet... Ha azt nézzük legalább Kendra-val többé-kevésbé rendbe voltak a dolgaink. A kapcsolatunk távolról sem volt tökéletes, és még mindig voltak kétségeim, hogy helyes dolog-e, hogy Ő egy halandó vérfarkas együtt van egy halhatatlan Hibriddel, mint ami én vagyok. Arról már nem is szólva, hogy egymásra is legalább olyan veszélyesek tudunk lenni átváltozva, mint a leghalálosabb ellenségeinkre. Attól, hogy nem beszéltünk róla még nem felejtettem el, hogy kis híján majdnem szétcincáltuk egymást azon a teliholdas éjszakán. Igaz, hogy ezután a kapcsolatunk egy újabb szintre lépett, de ha őszinte akarok lenni ez nem nyugtatott meg. Még neki sem szívesen beszéltem sem az átváltozásaimról, sem a félelmeimről, sem a kétségeimről...nem azért mert nem bíztam benne, hanem azért mert próbáltam megóvni ezektől a dolgoktól, és a szörnyű igazságtól, hogy milyen szörnyeteg is a párja igazából. Szerettem, és ezen a tényen nem változtathat semmi sem, de attól még nem követtem el azt a hibát, amit sokan mások. A szerelem nem tett vakká, és nem felejtettem el azt, ami igazából vagyok, és a veszélyt, amit jelenthetek arra a személyre nézve, akit a legjobban szeretek, és aki a legfontosabb az életemben. Persze ezeket a gondolatokat igyekszem nem mutatni előtte, de sokszor érzem, hogy ha láthatatlanul is, de a tények, a kételyek, amik bennem élnek egyre csak mérgezik a kapcsolatunkat. Nem mintha nem próbálnék a jó pillanatokra koncentrálni... Most is épp a vele való találkozóra igyekszem miután végeztem mára a Whitmore-on. Persze kell némi idő mire összekészülök meg minden. Próbálok úgy állni a dologhoz, hogy legalább ennyi jó van a mai napomban vagy éppenséggel a legutóbbi pár napban. Épp egy hosszabb utcában sétálok a megadott találkozó hely felé, amikor megcsörren a telefonom. Amikor meglátom, hogy Kendra hív azonnal felveszem, de nem szól bele senki, és a vonal szinte azonnal szét is kapcsol. Ezután én próbálom tárcsázni az Ő számát, de most már fel sem veszi. Talán csak a saját belső démonaim, és a rám jellemző pesszimizmus okozza, de valamiért nagyon rossz előérzetem van, és erősen rágyorsítok a tempómra. Amikor a helyszínre érkezem még a lélegzetem is elakad, megfagy az ereimben a vér. Kendra a saját vérében hever...én pedig egyből odasietek hozzá, és a karjaimba veszem. Kérdeznék, hogy ki tette ezt vele, de a harapásnyomok egyértelműek. Mondanám neki, hogy szeretem, és, hogy tartson ki, de egy hang sem jön ki a torkomon. Nem tudom, hogy kihez forduljak most...Nem tudom, hogy mit tegyek...
Azt mondják, hogy az élet nem fair, kegyetlen és ott pusztít, ahol tud. Semmit és senkit se kímél. Pontosan úgy, ahogyan egy-egy hurrikán teszi. Egyszer már meghaltam, de akkor volt lehetőségem, hogy visszatérjek. De most úgy éreztem, hogy egyre közelebb a vég. Hiába lett volna miért, vagyis kiért élnem, mert már nem számított. A halál soha nem válogatott nemek, s korok között se. Egyszerűen csak jön és a karjaiba vesz, hogy utána elvigyen téged. Hallottam még a víz zúgását, mintha hirtelen ott is vihar tombolni, pedig nem. Egyszerűen csak a szívem vert egyre lassabban, ahogyan a légzésem is egyre lassabb lett. Megpróbálhattam volna arrébb mászni, de mi értelme lett volna? Nem menekülhettem, hiszen éreztem, hogy itt van és csak arra vár, hogy egy utolsót dobbanjon a szívem, majd pedig elinduljunk valahova. Nem tudom, hogy van-e élet halál után, hiszen legutóbb itt ragadtam, de nem tudom, hogy miért. Egyszerűen, akkor élni se volt kedvem, de most, hogy lenne miért nem dönthetek. Hallom, ahogyan szinte a percek egyre inkább telnek, érzem ahogyan a vérem kibuggyan ajkaimon, mintha nem csak egy helyen sértett volna meg. Figyelem a csillagokat, miközben a sebeim gondolata eltörpül. Fulladozom, hiszen a saját vérem is olyan, mintha ellenem lenne. Végül a szemeim lecsukódnak és hamarosan még egyet dobban a szívem, de aztán ő is feladja a küzdelmet. Csendesen várok, hogy most mi lesz. Mikor érzem meg azt a hidegséget, amiről annyian beszélnek. Várok és várok, de nem történik semmi se. Lassan nyitom ki a szemeimet, majd pedig felállok. Lassan fordulok körbe, majd csodálkozva tapasztalom azt, hogy még mindig ott vagyok, de amit látok azt nem akarom elhinni. Theo a karjaiban tartja az élettelen testemet, én pedig úgy állok itt, mint valami kukuló. Szellem lettem, de még nem léptem át a határon. Ez egy kisebb reményt ad. Csendesen lépek közelebb és figyelem az eseményeket, de cselekednem kell, mielőtt tényleg a halál egyik angyala rám találna és magával vinne. Koncentrálok, mintha képes lennék így bármit is befolyásolni. Theo-nak emlékeznie kell. Boszorkány, meséltem neki róla. Erős és ő segíthet. Vissza kell hoznia engem. Kelj fel Theo és indulj! Mondom ki a szavakat, bár ő ebből semmit se halhat. Lassan végül megállok mellette és a kezemet a kezére teszem, mintha ezzel képes lennék üzenni, hogy itt vagyok és még van remény, de ahhoz cselekedni kell.
A sors mindig szeret játszadozni az emberekkel. Az egyik kezével ad, de a másik kezével el is vesz valamit, ha nem is rögtön, de előbb-utóbb mindenképpen, és mindezt olyan gondtalanul, és nemtörődöm módon teszi, mint ahogy egy gyermek játszadozik a barátaival a játszótéren. Ez olyasfajta igazság, amit mindig is igyekeztem az eszembe vésni, és soha nem elfelejteni, de sajnos volt, amikor megtörtént. És olyankor mindig kaptam egy fájdalmas emlékeztetőt arról, hogy miért is nem kellett volna elfelejtenem. Itt van például a hibridség, ami az egyik legjobb példa. Amikor Bori noszogatására belementem az átváltozásba olyan dolgokat kaptam cserébe, amelyekről a legtöbb ember csak álmodhat, és álmodik is: halhatatlanságot, amely alig néhány gyengeséggel bír, és erőt, amellyel idővel kevés lény veheti majd fel a versenyt. Viszont kéretlenül kaptam mellé a vérszomjat, ami szinte vég nélkül dühöng mellem, és ez, az-az eszköz, amivel a sors elvesz valami sokkal fontosabbat, azoknál a dolgoknál, amiket adott: elveszi az emberségemet, amit mindig olyan sokra becsültem. Ráadásul a vérszomjam miatt szinte az erőmet sem tudom kontrollálni, és így hogy lehetnék képe arra, hogy megvédjem a szeretteimet. Ezért igazságtalan, és kegyetlen hát a sors. Nagyhatalmat adhat az ember kezébe, de ugyanakkor biztosan ad valami olyasmit is, ami miatt ez a hatalom jobbik esetben hasztalan vagy rosszabbik esetben, mint amilyen az enyém is a tulajdonosa ellen fordul, és csak kárt okoz neki. Persze ez is csak nézőpont kérdése. Amit a sors ad, az egyik embernek, és az nem tud élni vele, átoknak tartja azt, azzal a másik lehet, hogy elbír, használni tudja, és igazi áldásnak tudja be a változást, akárcsak Bojana. Ő ugyanazokat az előnyöket, és "hátrányokat" kapta, mint én, csak kettőnk között volt egy fontos különbség: neki nem volt embersége, amit elveszíthetett volna. Ami engem hátráltatott Ő azt a saját hasznára fordította, az uralma alá hajtotta. Fortyogott benne a vérszomj? Szépen fogta és csillapította, miközben egy fikarcnyit sem törődött vele, hogy ez hány életbe kerül, és kiknek az életébe, vagy, hogy ezzel milyen hatást gyakorol mások életére. Ahogy a jó hóhér vállat von egy elítélt kivégzése után, úgy vont vállat Bori is egy-egy újabb gyilkosság után. Miért is zavartatta volna magáét? Eggyel több vagy kevesebb...Nem ez volt az első, és nem is az utolsó, igazából ki tudja még, hogy hány másik fogja követni, mire egyszer ennek az egésznek valamikor vége szakad. Addig meg miért ne élvezné ki, azt, amit ennek a pár apró "kellemetlenségnek" az elviseléséért cserébe élvezhet, és felhasználhat a saját céljaira. Ha a sors egy élő személy lenne, biztosan egy elégedett, kegyetlen vigyorral figyelné az alkotásait, jókat mulatva a saját viccein, és a mások botladozásain, próbálkozásain, hogy mihez is kezdenek azzal, amit adott nekik. Hát ilyen vicces ember is lenne a Sors... DE a legújabb vicce még annyira sem nyerte meg a tetszésemet, mint az eddigiek. Még csak most lépett be az életembe Kendra ismételten, és most kezdődött el köztünk valami, aminek talán már régen el kellett volna. És most a másik kezével már el is akarja tőlem Őt venni a sors. Nem mintha hagynám, hogy megtegye...Nem mintha bármi ötletem lenne, hogy megállítsam. ~ Ha rávetted volna, hogy Hibird legyen, akkor most nem lenne gond. Meg tudta volna védeni magát. - súgja bársonyos hangon valaki a fülembe, majd rideg kacajt hallat. Bojana hangja az...- Takarodj! - sziszegem ingerülten. ~ Miért? Fáj az igazság? - folytatja tovább, és szinte magam előtt látom az arcát, mintha csak itt térdelne mellettem, és a fülembe súgná a szavait. ~ Ha nem nyomnád el az igazi énedet, akkor gyorsabban ideérhettél volna, és megmentheted! Csak annyit kellett volna tenned, hogy nem küzdesz önmagad ellen! Csak innod kellett volna...Mit számít az a pár ember? Nem marad még elég rajtuk kívül...? DE neked csak innod kellett volna, és erősebbé válni...- sustorog tovább. - Hazudsz! - vicsorgok ingerülten. - Nem leszek olyan, mint Te! - fűzöm még hozzá, de a legrosszabb az, hogy úgy érzem nagyon is igaza van. Ha nem lennék ilyen gyenge, vagy ha rávettem volna Kendra-t, hogy Ő váljon még erősebbé, akkor ez nem történt volna meg...- Majd meglátjuk... - súgja még egyszer édes hangon a fülemben, mielőtt az alakja semmivé foszlana egy telefon csörgése hallatán. Ki képes hívni ilyenkor?. Döbbentem meredek a telefon képernyőjére, miközben Kendra vére eláztatta már a ruháimat. Tudom, hogy hallottam már a nevet valahol, Kendra mesélt róla, de nem jut...Végül villámként hasít belém a felismerés. Akárki is ez, ha jól emlékszem Ő még megmentheti Kendra-t. Amilyen gyorsan csak tudok, a telefonhoz kapok, és kis híján a földhöz is vágom. Olyan véres a kezem, hogy alig tudom felvenni a hívást. - Kendra haldoklik! Kérlek, segíts! - nyöszörgök bele végül a telefonba nagy nehezen...
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 26, 2015 7:37 pm
Nem mondom, hogy az életemben minden rendben volt, hiszen vámpírrá váltam, de legalább egyre jobban ment a megbirkózás vele. Közben még egy farkaslányt is megismertem. Annak ellenére, hogy maga az ördög lelt sokszor otthonra benne egészen tündéri teremtés volt. Ha kellett akkor tudott szeretni, s igazán oltalmazni másokat. Mostanában nem sokszor találkoztam vele, de tisztában voltam azzal is, hogy valaki mellett megtalálta a boldogságot és nem szerettem volna kirángatni belőle. Tudom, hogy nem felejtett el, de én is elvoltam foglalva. Újra találkoztam az egykori férjemmel. Szerettem Adam-ot és mindig is fogom, s sokat köszönhetek neki. Mind a kettőnknek meg voltak a titkai, de szép lassan mindenről elkezd fellebbeni a fátyol. Mosolyogva figyeltem az aludni készülő várost az ablakból, amikor hirtelen fura érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, hogy valami rossz dolog történt, de még fogalmam sem volt arról, hogy mi? Talán Adammal történt volna valami, de alig, hogy erre gondoltam meg is szólalt a telefon és ő hívott. Jelezte, hogy tovább kell bent maradni a kórházban, mire sikerült is kicsit megnyugodnom, de a fura érzés továbbra se maradt abba. Próbáltam ki találni, hogy mire utalhat, de annyi ismerősöm nem volt a városban, hogy csak úgy aggódni kezdjek valakiért, aztán pedig hirtelen mintha egy személyes jégvihar támadt volna. A szellő szinte marta a bőrömet, majd hirtelen egy sikolyt hallottam mire ijedten pördültem körbe, de senkit se láttam, viszont éreztem, hogy a lelkem egy részét tépték ki. Egyre inkább félni kezdtem, hiszen talán valaki elátkozott és most fogom elveszíteni az eszemet, de aztán eszembe jutott egy személy. Kendra…- suttogva ejtettem ki a farkaslány nevét, majd pedig pillanatok múlva már tárcsáztam is őt. - Kérlek, kérlek. – fohászkodtam, mert féltem attól, hogy a megérzéseim nem csalnak és a lány meghalt. Nem, az nem lehet, hiszen még csak most találta meg a boldogságot valaki mellett. Nem vehetik már el tőle. Csenget és csak csenget, miközben a halál simogatását éreztem, mintha én velem történne meg, de közben meg nem. Aztán egyszer csak valaki felvette a telefont. Kendra? – szóltam bele, de aztán egy férfi szólalt meg. Éreztem a fájdalmát, majd amikor meghallottam, amit mond, akkor egyszerűen a telefon kiesett a kezemből és hangos koppanás kíséretében hullt a földre. Próbáltam összekapni magamat, de lefagytam. Mintha a vér az ereimben jéggé változtak volna pár másodpercig. Végül felkaptam a telefont. Hol vagytok? – kérdeztem sietve, majd amint megtudtam a címet el is indultam. Nem érdekelt semmi se. Nem tudtam, hogy mi fog ott várni rám, de egyszerűen nem hagyhattam cserben. Talán sikerül újra visszahoznom őt, de ebben még magam sem voltam biztos. Illetve ott volt a tény is, hogy el is veszítheti a farkasát, azt amire mindig is büszke volt a lány. Sietve parkolok le és indulok el feléjük a sötétségbe, de amikor meglátom a vérbefagyott testet, akkor sietve kapom a kezeimet az ajkaim elé. Elkezdem lepakolni a gyertyákat köréjük, majd letelepedem velük szemben. Mi történt? Hogy lehetséges ez? – kérdeztem egy-két könnycsepp kíséretében, hiszen olyan volt számomra a leányzó, mint egy testvér. Sietve nézem meg a pulzusát, de nincs mit kitapintani. Meghalt. Kendra meghalt, Theo. – szólalok meg óvatosan, hiszen nem akarok hiúábrándokat ébreszteni. Megpróbálhatom visszahozni, de nem biztos, hogy sikerül. Ha meg sikerül, akkor lehet, hogy többé nem lesz farkas, csak egy egyszerű ember. – szólaltam meg sietve, mert jobb, ha tudja a fiú, hogy mit kér tőlem, majd ha belement, akkor az anyatermészet segítségét kértem, a gyertyák hamarosan kigyulladtak és én pedig elkezdem megidézni az ősöket, hogy a segítségüket kérjem, hogy visszahozhassam a lányt. A szavak egymás utána hagytak el az ajkaimat, miközben a szél egyre nagyobb lett, mondhatni már lassan elzárt minket a kíváncsi szempárok elől. Csendesebb helyen jobb lett volna, de minél hamarabb kellett cselekedni. Minél kevesebb időt tölt valaki a túl oldalon, annál egyszerűbb a visszatérése.
Egyszer fent egyszer lent. Esetemben inkább többször lent a helytálló kifejezés, de valahogy mindig igyekeztem túllépni ezeken a dolgokon és mindig arra koncentrálni, amikor éppen "fent" voltam. Mert szerencsére azért ilyen pillanatok is akadtak az életemben. Ha a magánéletem sokszor maga is volt a tömény csőd, de azért az élet más előterein nem feltétlenül lehetett okom panaszra. Az iskolai előmenetelemre például mindig büszke lehettem, még akkor is ha például az apám rendszerint egy jó szóra sem méltatta ezt. A tanáraim viszont legalább elismerték, elismertek, és támogattak mindig így a kemény munkámra mondhatjuk, hogy végül is megtérült. Az, hogy a Whitmore-on kötöttem ki, és nem mondjuk a Borostyán-Liga egyik iskolájába, az abszolút a saját döntésem volt. Bojana miatt nem mentem ilyen messzire, és ha így utólag visszatekintek nem bántam meg a döntésemet. Ha elmentem volna, akkor talán sose találkozom újra Kendra-val, aki viszont minden túlzás nélkül állíthatom, hogy a legjobb dolog, ami valaha történt velem az életemben. Még azt mondom, hogy Bojana-val is voltak jó pillanataim. Normális pillanataiban néha akaratlanul is el kellett ismernem, hogy teljes mértékben szerethető élőlény tud lenni, és nem is nagyon értettem, hogy hogyan tudott idáig jutni, ahová jutott... Meg aztán itt a Whitmore-on is olyan emberekkel futottam össze, akikre nem is számítottam. Ott van például Elena...A gimiben körülbelül két szót se beszéltem vele a 4 év alatt, most mégis remekül kijövünk egymással. Persze tény, hogy ebbe belejátszhat az a tény is, hogy egy csónakban evezünk az "új életünket" tekintve. Az élet tele van fura meglepetésekkel...A csoporttársaim között is meglepően sok jófej ember van. Fél év után több emberrel jöttem itt ki, mint a gimis 4 évem alatt összesen. Persze ez sem csoda, hisz ha azt nézem itt azért többnyire hasonló érdeklődési körű emberek vannak, és ha néha össze-össze is kapunk bizonyos kérdéseken, ebben nincs semmi olyan, ami ne lenne megoldható némi vitával, és józan ésszel. Kendra...Ha nem is tökéletes a kapcsolatunk, de szeretjük egymást, és ez a lényeg. Legalábbis szeretném ezt gondolni, és hinni benne, hogy ha nem is minden bajra, de a legnagyobbakra ez elég erős megoldásnak. Vagy ha megoldásnak nem is elég, de ösztönzésnek talán elég erős ahhoz, hogy együtt megoldást keressünk a bajainkra, és így jussunk túl azokon. Nem mintha most már számítana ez bármit is... Ahogy Kendra testét tartom a kezemben, csak arra tudok gondolni, hogy mit tehettem volna másként, mit kellett volna jobban csinálnom, ahhoz, hogy ez ne történhessen meg. Megint, amikor azt hittem, hogy végre révbe ért az életem, hogy most végre minden rendbe jön, akkor csapott bele a villám az általam végre kissé rendezettnek vélt életembe. Akármennyire is próbálok másra gondolni, folyamatosan csak Bojana szavai járnak a fejemben. ~ Ha rávetted volna, hogy Hibrid legyen, akkor most nem lenne gond. Meg tudta volna védeni magát. ~ hallom újra, majd újra, és aztán ismét a mondatot visszhangozni a fülemben, és még az elmém legtávolabbi zugában is. Igen. Talán ha rá tudtam volna venni arra, hogy Ő is átváltozzon, akkor minden másképp lehetne. Klaus átváltoztatta volna tudom. DE olyan ostoba, és makacs voltam, hogy még én amgam is kizártam a lehetőséget, még csak gondolni sem akartam rá, pedig pontosan tudtam, hogy vérfarkasként sokkal sebezhetőbb, mint én. Nem akartam, hogy olyan legyen, mint én vagy rosszabbik esetben, mint Bori. Nem bíztam benne eléggé...Féltem, hogy nem lesz ereje uralni, megtanulni bánni vele, és képtelen lesz irányítani, mint én vagy pedig a másik fele fog irányítani akárcsak Bojana esetében. Az én hibám...Akár én is döfhettem volna bele egy tőrt egyenesen a szívébe ennyi erővel...Ekkor hallom meg a telefon csörgését. - Nem. Theo vagyok. - nyögöm bele a telefonba lassú, szinte monoton hangon. A kívülről szemlélő szerint akár olyannak is tűnhetnék, mint egy zombi. Bevallom, jelenleg nem is érzek magamban több életerőt, mint egy zombi. Teljesen leblokkoltam, és nem érzem úgy, hogy az égegyadta világon bárminek is lenne most már értelme. Főleg nem az életnek, ami keserűbb még a legéretlenebb gyümölcsnél is, és ami sokszor több szenvedést tud okozni, mint a legbrutálisabb kínzás. - Mystic Falls...Parti sétány. - Nem tudom, ki lehet ez a nő. Igazából nem is gondolkodok, mielőtt válaszolnék neki. Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Tudom, hogy egyszer már valaki visszahozta Kendra-t a halálból. DE most a neve sem jut hirtelen eszembe. És minél jobban erőlködöm, annál inkább képtelen vagyok visszaemlékezni annak a nevére, akinek Kendra már egyszer köszönhette az életét. Még midig a karjaimban tartom a testét, pedig tudom, hogy már nem ér. Már nem érzem azt, hogy dobogna a szívem, már nem vélem hallani azt, ahogy a vére az ereiben csordogál. Úgy cirógatom a haját, mintha csak aludna. Közben pedig felváltva marcangolom magamat belülről, és próbálok visszaemlékezni az egyetlen emberre, aki talán segíthet. Lépteket hallok, de szinte nem is foglalkozom velük. Csak lomhán fordítom a fejemet a hangok irányába. Látom, hogy közeleg egy nő, de még sose láttam. Az se érdekelme, hogy ha egy rendőr lenne, és azért jönne, hogy letartóztasson. Akkor térek csak észhez, hogy talán Ő lehet az, akivel az előbb beszéltem,a mikor elkezd gyertyákat lepakolni körénk. Talán legutóbb is Ő mentette meg Kendra-t? - Egy vámpír...Én pedig nem voltam elég gyors...- motyogom magam elé monoton, vontatott hangon, mintha nem is válasz lenne, hanem csak magamnak mormognék. Hagyom, hogy a pulzusát nézegesse, de úgyse fog semmit se érezni. A következő mondatra csak bólintok. Tudom, hogy meghalt...Mégse akarom elhinni. Vagy sokkal inkább nem akarom elhinni, nem tudom elfogadni. Mintha csak azzal próbálnám magamat áltatni, hogy tényleg csak alszik, és nemsokára magához tér, és utána ott tudunk mindent folytatni ahol abbahagytuk. - Kérlek tedd meg amit tudsz. Ha visszahozod, bármit megteszek Neked. - Mióta ideértem, most először csillan fel a remény a szemeimbe. A lány szavai hirtelen visszarántanak a valóságba. Hirtelen a gondolat, hogy még talán van remény, ismét életet, és némi józan észt is önt belém. - Nem számít. Azon lehet segíteni. - szalad ki a számon a válasz. Igen. Még az se baj, ha halandóvá válik, egyszerű emberré. Egy sima halandó emberből lehet halhatatlan. Csak éljen. Ha pedig megőrződnek a vérfarkas gének, akkor az még jobb. Akkor még akár Hibrid is lehet belőle. Nem hagyom, hogy ez még egyszer megtörténjen vele. Kerül, amibe kerül. Csak a lány képes legyen visszahozni Őt. Csak még egyszer utoljára...
Vannak olyan pillanatok, amiket senki se szeretne átélni és ez is ilyen volt. Múltkor nem én hoztam őt vissza, így tényleg aggódtam amiatt, hogy esetleg gond lehet ebből az egészből, de meg kell próbálnom. Nem adhatom fel. Vámpír is vagyok, így kicsivel erősebb vagyok, mint egy sima boszorkány. De még mindig ott volt minden fajta félelem és egy fura megérzés, ami be is igazolódott. Sose találkoztam még Theo-val, de Kendra-nak köszönhetően már hallottam róla. Tudtam, hogy milyen, ahogyan azt is, hogy fiatalabb a lánynál, de az igaz szerelemben semmi se számít. A kor a legkevésbé. Egyszerűen csak megtörténik és nincs menekvés. Nem habozhattam, hiszen ilyenkor minden egyes másodperc számít. Sokan rossznak gondoltál a lányt, s talán lenne is olyan, aki örülne a halálhírének, de valójában rendkívüli lány volt és ha valakinek sikerült megtörnie a falat, s azt, amit mutatott a külvilág számára egy igazán bájos lányt láthatott. Egy olyat, aki megérdemelte a szebb és boldog életet, aki tudott szeretni, gondoskodni és aggódni mások iránt. Akinek volt szíve és képes volt boldogságot csempészni az emberek szívébe. De még se tudott többet várni rá a halál, de nem fogom engedni, hogy csak úgy elvigyék. Nem hagyhatom, így amint meg tudom a szükséges információkat egyből elindulok oda. Adam-nak is csak egy rövid üzenetet hagyok, hogy merre mentem és mire készülök, ha esetleg még se menne minden olyan könnyedén, akkor megtaláljon és haza tudjon vinni. Könnyedén megtalálom őket, mintha a megérzéseim pontosan megsúgnák, hogy merre kell mennem, illetve a levegőben még mindig ott kering a vér csábító illata, így csak követem a nyomokat és amikor meglátom a fiú karjai között a lányt, azt ahogyan végig simít az arcán egyszerűen a szívem csak még inkább összeszorul. Sajnálom őt, s úgy érzem, hogy sikerülnie kell. Nem szakíthatom el tőle a lányt. Nem, arról szó se lehet. Egyszerűen ennyire kegyetlen a világ nem lehet. Leteszek egy-két gyertyát is körénk, hogy még inkább nagyobb erőt tudjak megidézni a természet és az ősök segítségével. Nem kérek semmit se cserébe, csak egyet, hogy mindig maradj mellette és vigyázz rá. – szólalok meg komolyan, hiszen tudom, hogy Kendra-nak is mennyire fontos a fiú és ha ráadásul csak egyszerű emberként tér vissza, akkor még nem kizárt, hogy a lány össze fog kicsit törni. Mindig is büszke volt arra, hogy farkas. Sose láttam már ennyire élettel teli és büszke farkast, mint ő. Lassan bólintok arra, amit mond, majd egyszerűen elkezdem megidézni a természet erőit, s egyre inkább érzem, hogy kezdi felemészteni az erőmet, de nem adom fel. A latin szavak egymás után hagyják el ajkaimat. Kendra harcol, érzem rajta, egyre közelebb van, míg végül egy-két ősi szellem is besegít. Érzem azt, ahogyan az erő körbe jár minket, ahogyan kitépi úgymond a lelkét a halál kezei közül, míg végül minden abba marad. A vihar csendesedik, a szavak egyre halkabban szólnak és egyre lassabban egészen addig, míg a gyertyalángok is kialszanak. Fülelni kezdek és pillanatok alatt meghallom újra a lánynak a szívdobogását, de ugyanakkor még egy dolog feltűnik, hogy többé már nem farkas. Keresem a fiú tekintetét, s ha képes egy pillanatra rám figyelni, akkor láthatja rajtam, hogy mit szeretnék neki üzeni „Kendra ember és nem farkas”. Többé már nem lehet az, nem lehet farkas… S pár másodperccel később érzem,hogy az erőm is igazán lecsökkent, így bele fog telni jó pár percbe, amíg sikerül erőt gyűjtenem a távozáshoz. De addig is szinte idegesen figyelem a lányt és várok arra, hogy magához térjen…
Nem hittem volna azt, hogy az élet ennyire kegyetlen és a halál ennyire szeretne magának. Egyszer már meghaltam, de akkor szerencsém volt. Mia visszahozott, így tisztában voltam azzal is, hogy másodszorra se egyszerű nem lesz, illetve az se biztos, hogy bárki sikerrel járhat. Ahogyan az is ott játszott, hogy esetleg a boszorkány bele is halhat, ha nem elég erős. Ezért is riadtam meg akkor, amikor láttam, hogy kijön, kivel beszélt Theo. Maisie elég régóta élt, de csak nem régóta volt vámpír, így még se volt annyira erős. Csak kicsivel volt erősebb, mint egy ennyire idős boszorkány. Szerettem volna Theo-nak a tudtára adni, hogy még itt vagyok. Még a halálnak nem sikerült teljesen beszippantania, küzdöttem, de csak egy szellem voltam. Éreztem, ahogyan még inkább megtör a látványa. Talán nem is az én vérben úszó testem sokkolt, tört meg, hanem az, ahogyan éreztem Theo-nak a fájdalmát, ahogyan megtörve láttam ott. Sose akartam ezt, sose akartam neki fájdalmat okozni. Nem szerettem volna, ha azt érzi, hogy az ő hibája, mert nem az volt. Egyszerűen csak az élet kegyetlen, az élet szereti megtörni az embereket és fájdalomba taszítani. Mintha csak ebben lelné örömét az anyatermészet. Szerencsére eléggé késő volt ahhoz már, hogy ne járjon erre senki se. Nem szerettem volna, ha miattam kerül bajba. Ahogyan abban is reménykedtem, hogy nem fogja feladni, nem fog kikapcsolni, nem azt nem teheti meg. Erősnek kell lennie. Lassan sétáltam közelebb hozzá és egy pillanatra megérintettem a vállát is, de fogalmam nem volt arról, hogy érezheti-e, majd kicsit távolabba sétáltam tőlük és idegesen figyeltem a beszélgetésüket, ahogyan a varázslat elkezdődött úgy jelentek meg „láncaim”. Azok amelyek már a halálhoz és túlvilághoz kötöttek. Egyre szorosabban fonódtak körém, mintha soha többé nem akarnának elengedni. Küzdeni akartam, harcolni azért, hogy élhessek, mert minden túl hideg volt. Egyszerre éreztem a halál hideg és kegyetlen ölelését, miközben az élet és a gyertyalángoknak köszönhetően a melegséget is. Mintha eme két erő harcolt volna egymással. Aztán egyszer csak minden elcsendesedett és többé nem éreztem semmit se. Csak sötétséget és fájdalmat, s ekkor ijedtem meg igazán, hogy valami baj van. Féltem attól, hogy nem sikerült és elbuktunk… Aztán megéreztem a vér vassal fűszerezett ízét, egy érintést, ami végig ott tartott a karjaiban, ami nem volt képes elengedni, majd hamarosan még fulladozni is kezdtem, minek köszönhetően köhögve és riadtam emelkedtem meg, de végül visszazuhantam a fájdalomnak köszönhetően, s éreztem, amint a szánban lévő vér utat tör magának. Lassan nyitottam ki újra a szemeimet és ekkor pillantottam meg őt. A kép nem volt élese, de láthattam őt. Theo?? – szólaltam meg remegő hangon, majd remegő kézzel érintettem meg az arcát, mint aki nem képes elhinni azt, hogy tényleg itt van és nem csak a képzelete játszik vele. Éltem, de a legtöbb sérülésem továbbra se szűnt meg, de nem érdekelt a fájdalom se. Egyszerűen semmi se érdekelt. Itt lehetettem, s eme gondolatnak köszönhetően egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Még az se tűnt fel, hogy többé már nem vagyok farkas, ekkor még nem.
A Halál. Ezerarcú szörnyeteg, aki mindig ott leselkedik, és egyszer mindenki találkozik vele függetlenül attól, hogy gazdag vagy szegény, bátor vagy gyáva, fiatal vagy öreg, de még az sem számít, hogy halandó vagy halhatatlan. Mióta én is a "halhatatlanok" világába léptem, ha valamire, akkor arra rájöttem, hogy a halandóság nem tesz elpusztíthatatlanná, nem ad sebezhetetlenséget. A halhatatlanság mindössze eszköz, hogy egy időre kijátszuk a halált. Valakinek ez rövidebb ideig sikerül, valakinek meg sokkal tovább, de egyszer eljön az a pillanat, amikor nincs tovább menekvés, mi pedig régi ismerősként üdvözölhetjük a halált, hisz amennyire én tudom, a legtöbben, akik most halhatatlanok, azoknak egyszer már meg kellett halniuk, hogy ezt elérjék, és ez alól én sem vagyok kivétel sajnos. Van, amikor bánom a dolgot, de van amikor igyekszem a jó oldalát nézni. Hogy mikorra tudom eldönteni, hogy melyik az igaz? Nem tudom, talán lehet, hogy sose fogom tudni eldönteni ezt... Normális esetben nem nagyon szeretek a Halálnak még csak a gondolatával sem foglalkozni, de most muszáj, mert akármennyire is rettegtetem ettől most utolérte azt, akit a legjobban szeretek a világon, és aki a legfontosabb az életemben...Fel sem tudom fogni, hogy ez hogy történhetett, és, hogy miért pont Kendra-val. Annyi ember járkál az utcán, más vérfarkasok is, de annak a vámpírnak mégis Őt kellett kinéznie magának, és megtámadni. Talán ez valamiféle büntetés, azok miatt az emberek miatt, akiket megöltem, pedig eszem ágában sem lett volna őket bántani...soha senkit. És ráadásul valaki más fizet az én bűneimért. Tudom, hogy Kendra egyáltalán nem volt sose szent, de azt hiszem közel sem tett annyi dolgot, mint én akaratom ellenére is. Kicsit ez olyan, mint az a közhelyes mondás, hogy "A fiúk fizetnek az apák bűneiért". Nos ebben az esetben a párom fizet az enyémekért, vagy mindkettőnknek ez a büntetés. Kendra az életét vesztette el, én pedig azt, aki miatt érdemes élnem... Még mindig dermedten térdeltem a földön miközben Kendra-t tartottam a karjaimban. Még soha nem blokkoltam le ennyire, és nem tudtam eldönteni, hogy ez csak egy túlságosan valóságos rémálom vagy pedig a borzalmas valóság. Egyre csak azt vártam, hogy felébredjek, és Kendra mellett feküdjek az ágyban vagy még az is elég lenne, ha otthon az albérletben feküdnék, csak ez ne legyen igaz. DE egyre csak Kendra testét szorongattam üveges, magamon kívüli tekintettel, és vártam a csodát, aminek nem volt sok esélye, hogy bekövetkezzen. Aztán végül mégis felcsillant a remény...Amikor az a másik nő megjelent, és azt mondta, hogy segíteni akar, nem morfondírozom rajta, hogy hagyjam-e, hogy tegyen valamit. Kendra meghalt, én pedig vissza akarom őt kapni. Ha ez a nő segít, akkor bármit megteszek neki ezért cserébe, kívánjon akármit is tőlem. Sose szoktam imádkozni, és a magam fajta nem is nagyon tudom, kihez imádkozhatna. Ennek ellenére a fejemben most mégis valami imafélét forgatok. Jó lenne, ha lenne valaki, vagy valami, ami meghallgatja, és teljesíti... A nő szavaira csak bólintok, hisz ez számomra is egyértelmű dolog, majd csendben várakozom, amíg Ő előkészíti a szeánszt vagy nem is tudom, ők minek hívják ezt. Még sose láttam ehhez foghatót, de most valamiért egyáltalán nem tudnak lekötni sem a részletek, se semmi más, mert csak az érdekel, hogy sikerüljön, és, hogy Kendra-t visszakaphassam. Szinte megbabonázva figyelem az egyik gyertya lobogó lángját, mintha csak ez lenne az egyetlen eszköz, hogy ne veszítsem el a maradék józan eszemet is, és ne őrüljek bele ebbe az egészbe. Érzem, hogy valami körülöttünk nem olyan, mint máskor, hogy valami "nincs rendjén", de én magam sem tudnám megmondani, hogy ezt miért van, hogy miért érzékelem így. Mindenesetre óráknak tűnő idő telik el, mikor észreveszem, hogy a gyertyaláng, ami eddig lekötötte a figyelmemet, hirtelen fogja magát és elalszik, mintha csak az esti szellő fújta volna el. Ekkor hallom meg a szívdobogást. Még gyenge, de én tisztán hallom, és azt is tudom, hogy csak egyvalakitől származhat... Persze, hogy egyből mellé térdelek, hogy lássam mi a helyzet. Még elkapom a nő pillantását, és én is pontosan érzem már a változást, de nem érdekel. Egy halandóból bármikor lehet halhatatlan...Ha Kendra is ezt akarja majd, tudom, hogy kihez fordulhatok ez ügyben segítségért...Megrémülök egy pillanatra, amikor vért köhög fel, de, amikor úgy tűnik, hogy minden rendben van akkor egy kicsit én is megnyugszom. Megcirógatom a haját, amikor végül magához tér. A szavaira nem szólok semmit, csak finoman elmosolyodom, és végigsimítok az arcán. magamhoz ölelném, de a sebei miatt nem merem. Ha vámpír lennék, akkor fel tudnám azt hiszem gyorsítani a gyógyulást, de félek, hogy az én kevert vérem megölné őt...
Fura volt az egész, mintha a fény, az éjszaki fény is bántotta volna a szemeimet. Éreztem, hogy nagy baj történt, éreztem, hogy nincs mindenrendben, de valahogy még se akartam végig gondolni a dolgokat. Nem akartam újra arra gondolni, hogy meghaltam, de valami fura módon megint sikerült visszatérnem, ahogyan arra se, hogy ezért kinek milyen árat kell fizetnie. Egyszerűen még mindig remegtem, s féltem, hogy az egész csak a képzeletem szüleménye és valójában még nem is tértem magamhoz. Mondhatni az élet kegyetlen játékot űz velem, de a poén az, hogy újra egy vámpír miatt haltam meg, mintha előlük sose tudnék elmenekülni, de most nem értettem, hogy ki volt és mit akart. Talán bántottam volna korábban? Nem rémlett arcának a vonása, de az tény, hogy nem sok időm volt feltérképezni a vonásait, mert túl gyorsan történtek a dolgok, túl gyorsan fosztott meg az élettől, attól, hogy újra levegőt vehessek… Végül pedig megérzek egy gyengéd érintést, mire először félre rezzenek össze. Váratlan volt és még mindig túlzottan élt bennem az, amit történt. Mégis egy nevet mondok ki, annak a nevét, akiben mindennél jobban bízok, akire az életemet is rábíznám, akiért képes lennék még az életemet is odaadni, ha ő élhetne. Keresem őt a pillantásommal és fura módon nem érzem őt. Nem érzem a megszokott illatot, de amikor óvatosan a karjaiba zár, akkor tudom, hogy ő az. Érzem, a szív sose hazudik, legalábbis ilyenről biztosan nem. Hozzábújok és a sérüléseim se érdekelnek, se a fájdalmam. Nem akarok többé elszakadni tőle, nem akarok többé eltűnni…. meghalni… Idővel pedig megpillantom az ismerős arcot is. Figyelem a nőt. Látom rajta, hogy kimerült, azt hogy sok erőfeszítésbe kerülhetett az, hogy visszahozzon. Hálás vagyok neki, de még se találom a szavakat. Egyszerűen nem bírok megszólalni, s szavak helyett is inkább még közelebb mozdulok Theo-hoz, mintha attól rettegnék,hogy egy erősebb szél képes lesz kiszakítani a karjai közül. Kórházba kellene vinni őt. – szólal meg Maisie, de nem helyeselek, se nem tagadom ezt. Egyszerűen félek és gyenge vagyok, még ha erősnek is próbálom magamat mutatni. A legtöbb sérülésem nem tűnt el, s tényleg hasogat a legtöbb porcikám. De nem érdekel. Csak az számít, hogy itt lehetek. Menjetek, én jól leszek. – teszi hozzá sietve, miközben én meg kíváncsian pillantok fel Theo-ra. Fogalmam sincs,hogy mi fog ezek után történni, de nem is érdekel, amíg mellette lehetek.
Még mindig nem tudtam elhinni, ami röpke egy este alatt hirtelen történt körülöttem. Kendra meghalt, majd visszatért, vérfarkas volt, de már csak halandó ember. Még én is nehezen tudom csak felfogni, de Kendra-nak azt hiszem, hogy még sokkal, de sokkal nehezebb lesz ezt feldolgoznia. Nem egykönnyen fog beletörődni, hogy többé már nincsenek meg a vérfarkas képességei, és az ereje vagy a képessége az átváltozásra. Mindenesetre, amiben tudok megpróbálok, majd segíteni neki, hogy ezen túől tudjon lépni. Igazából már körvonalazódik egy terv a fejemben, hogy miként is tudnánk orvosolni a helyzetet, hogy Ő is nagyobb biztonságban legyen, és a kapcsolatunk útjában álló néhány egyéb problémát is odébb tudjunk gurítani, mint például az öregedés...Sajnos csak az a probléma vele, hogy több mint valószínű, hogy nem fog túlzottan lelkesedni az ötletért. Sajnos rohadtul nem valami zökkenőmentes az eddigi kapcsolata a vámpírokkal főleg most, hogy megint az egyikük miatt halt meg ismét. Én is gyűlölöm őket, de jelenleg semmi más kiutat sem látok ebből a helyzetből. Persze ha nem tudom meggyőzni, akkor eszem ágában sincs kényszeríteni, de talán így végre pontot tehetnénk a kapcsolatunkat szorongató legnagyobb problémák végére... Kétségbeesetten szorongatom a testét, mert nem tudom, és nem is akarom elfogadni azt, ami történt, hogy annyi minden után még mindig folyamatosan keresztbe tsz nekem az élet. Végre azt hittem, hogy talán most már találhatok némi nyugalmat, és boldogságot Kendra mellett, de még ezt sem élvezhetem. A boszorkány azt mondja, hogy Ő segítene...rendben, jelenleg még a lelkemet is eladnám - ha még lenne olyan - ha tehetném, hogy Kendra-t visszakaphassam, hogy ismét életben láthassam olyan vidámnak, élettel telinek, és vadócnak amilyen mindig is volt, amióta csak ismerem. Nem tudom először, hogy ez a hirtelen felbukkant idegen képes-e bármit is segíteni a helyzeten, de inkább hagyom, hogy megpróbálja, minthogy ne tegyek semmit se, és csak ilyen könnyen elengedjem Kendra-t. Feszülten várok, töprengek magamban, gyakorlatilag az egész világ megszűnik körülöttem. A kívülállónak úgy tűnhet, mintha nem is lennék magamnál, és talán egy kicsit így is van...Amikor újra a karjaimban tarthatom, és ismételten érzem, ahogy a szíve dobog, hogy szinte újra hallani vélem, ahogy a vére ismét csordogál az ereimbe...kivételesen nem az éhség kerít hatalmába. Sokkal inkább úgy érzem magamat, mint akinek egy hatalmas kő esett le a szívéről. Az előbb alig akartam elhinni, hogy nincs többé, most viszont alig tudom elhinni, hogy visszakaptam. Nem is tudok megszólalni, amikor a nevem szólít, csak finoman elmosolyodom, mielőtt feltekintenék ismét a boszorkányra. Szemmel láthatólag sokat kivett belőle az előbbi akciója, de ezen nem is csodálkozok. Nem lehet egyszerű valakit visszahozni a halálból. Mindenesetre hálával tartozom neki, bár nem nagyon tudom, hogy mégis miként róhatnám ezt le neki... - Azt hiszem, az adósod vagyok ezért. - szólítom meg egy halovány mosollyal, miközben kicsit szorosabban ölelem magamhoz Kendra-t. - Nem szokásom elfelejteni, ha vétenek ellenem, de azt sem ha valaki tesz értem valamit. Ha eljön az idő le fogom róni az adósságomat Neked. - teszem még hozzá, mielőtt gyengéden megcirógatnám a karjaim között lévő lány haját. Olyan megkönnyebbülés, hogy ismét az élettel teli testét tarthatom a karjaim között, hogy többé nem is akarnám elengedni szívem szerint. - Igen igazad van.- bólintok miközben Kendra-ra pillantok. A sebei nem tűntek el, és nem is gyógyulnak, hiszen már nem vérfarkas. Ha nem kap sürgősen orvosi ellátást, akkor ismét súlyos állapotba kerülhet, azt pedig nem hagyhatom. Mindenesetre a kimerült boszorkányt sem szívesen hagynám itt, főleg, hogy lehet, más vámpírok is cirkálnak itt, de aggódom Kendra állapota miatt. Miután megnyugtat, hogy nem lesz semmi baj, ölbe veszem a lányt. - Még egyszer köszönöm. Ha bármikor szükséged lesz rám, Kendra-n keresztül úgyis megtalálsz. - fordulok felé még egyszer utoljára, mielőtt finoman Kendra-ra mosolyognék, és amilyen gyorsan csak tudok, elillannék a legközelebbi kórház felé...
Az utóbbi napok eseményeit sokféleképpen jellemezhetném, de a legkevésbé sem úgy, hogy: kedvemre való. Egyáltalán nem. Eltemettem a családomat, és reméltem, hogy soha nem is kell majd újra felelevenítenem azt, hogy kik is voltak ők. Azonban a húgom visszatért, és mint kiderült, ő nem is igazán a húgom. Ez ugyan egyszerre szült előnyt és hátrányt, de én inkább az utóbbit érzem erősebbnek ezek közül. Kénytelen leszek a bátyámat felébreszteni, hogy megtörhessem a varázslatot, amit a szüleink mesterkedése eredményezett. El kell ismernem, hogy lebecsültem őket. Nem gondoltam volna, hogy számolnak majd ezzel. Ezek szerint sejtették, hogy meg fogom őket ölni. Érdekes, hogy még sem tettek semmit sem ellene. Talán reménykedtek abban, hogy nem engedek a csábításnak. Ostobák. Szükségem van egy kis támogatásra. Minden bizonnyal kénytelen leszek ennek érdekében majd feláldozni egy-két dolgot, de megéri, ha sikerül előnyt szereznem ennek révén. Most minden ezen múlik. Együtt dolgozunk, hogy megtörjünk egy átkot, csak azért, hogy aztán megölhessük egymást. Engem személy szerint egyikük sem érdekel. Sem a húgom – vagyis inkább az, aki annak adja ki magát - , sem a bátyám. Jelentéktelenek. Amit felépítettem az évszázadok alatt, tőlük függetlenül történt meg. A szüleimtől kaptam egy biztos alapot, amire egy kész birodalmat építettem fel. Ez csakis a saját érdemem. Nem volt könnyű utánajárnom a családfámnak. Legutóbb elpusztítottam a legtöbb feljegyzést, és végeztem azokkal, akikben potenciális veszélyt láttam. Annak azonban már lassan hat évszázada, azóta megbizonyosodtam arról, hogy ha van is olyan illető, aki meg tudna engem szabadítani mind attól, amit felépítettem, nem fogja megtenni. De jobb félni, mint megijedni, nem igaz? Ez vezérelt most ide. Még az idejövetelem előtt felkerestem egy levélben a hölgyet, hogy találkozzon velem itt. Egy ösvény melletti pad mellett álltam meg, ahogy a levelemben is megjelöltem a helyet. A hátam mögött összefontam a kezeimet, és türelmesen vártam. Előbb érkeztem, mint a megbeszélt időpont, de csak mert tudni akartam, hogy nem lesz olyan szem-és fültanúja ennek a beszélgetésnek, amilyet egyikünk sem szeretne.
Az ébredés kellemetlenségén csak egyvalami tud felülkerekedni. A repülés. Annak idején hajóval érkeztem az újvilágba, a 21. századi lehetőségek pedig egyelőre olyan messze állnak tőlem, mint amilyen messzire a régi családomat sikerült löknöm. Több, mint öt évtized féléber kóma után sikerült olyan döntést hoznom, amiről reméltem, hogy kifizetődő lesz. Hátat fordítottam mindennek és mindenkinek, amiben hittem, hogy egy új élet reményének szenteljem magam. De a próbálkozás nem elég, főleg akkor ha úton-útfélen beleütközöm valamibe, ami olyan hatással van rám, mint egy memoár. Néha pedig különösen érdekes fordulatok kerekednek ebből. Példának okáért az, hogy az Elrejtett Fény Társaság úgy tekint rám, mint egy árulóra, aki saját vére ellen lázadt fel. Pedig csak leszámoltam az elvakultságommal, s tanácsoltam nekik, hogy cselekedjenek hasonképpen, ha nem akarják kitenni magukat még egyszer ennyi évveszteségnek. Vagy ami rosszabb, a druidák hóbortjának. Azóta pedig.. Nos, akadnak gondjaim az indulatkezeléssel és az étvágyammal. De utóbbit tekinthetném annak is, hogy ötven év igen sok kihagyás a szervezetem számára. Most pedig a lehetőség minden percben adott, hogy kiadós lakomát tartsak. - Elnézést a késésért, akadt még némi elintéznivalóm... - halkan beszélek a warlockhoz, aki mágia útján juttatott el hozzám egy üzenetet, de azt nem ötöm az orrára, hogy mi tartott fel. A levél szövege kellően sejtelmes volt ahhoz, hogy önmagában is felkeltse a figyelmemet. Máskülönben nem vettem volna a fáradtságot, hogy egy varázshasználó hívó szavára átutazzam fél Amerikát. A férfi kiállása viszont inkább emlékeztetett egy korabeli nemesére, mintsem egy millenium utáni átlagemberre. Ez már csak azért is szerepet játszik találkozónkban, mert találkoztam már - ránézésre - hozzá hasonlóakkal és cseppet sem szívlelték, ha megváratták őket.
Azt hiszem túlértékelem a fennálló problémát. Azonban, a véletlen is furcsa dolgokat hozhat, jobbnak látom a lehető legrosszabbra felkészülni, még ha nem is tartok igazán attól, hogy be fog következni. A találkozásom a magát a húgomnak kiadó személlyel, érdekes volt, sokkal többet mondott el magáról, mint akart. Nem szándékosan persze, de voltam elég figyelmes, hogy lássam, amit látni akartam. A folytonos önfényezés, a fenyegetések, a folytonos erőfitogtatás, amit hagynom kellett, hogy lássam mennyire érzi szükségét ezen eszköznek. Mint kiderült, nagyon. Ez egyáltalán nem méltányolandó, és még csak nem is erény. Ez egyértelműen negatívum. Másoktól függ, a véleményüktől, attól, ahogy látják őt. A tény, hogy a húgom soha nem is létezett, nem igazán rázta meg a világomat. Nem voltam soha sem család centrikus, szerettem a szüleimet, de visszatartottak. Sokkal több volt bennem, mint a testvéreimben. Azaz, csak az egyikükben, hisz a másik soha nem volt az. Ezért tettem mindent. A családom legtöbb tagját megölettem, akik életben maradtak, azok a véletlennek, vagy mások előrelátásának köszönhetik az életüket. Mint például a testvérem és Nefertiti. A szüleink előre láthatták, hogy mi lesz, ha lejár az idejük, így felkészültek. Mások pedig… nem láttam bennük veszélyforrást magamra nézve. Muszáj volt bebiztosítanom a helyemet, nagy terveim voltak. Megértő mosoly kúszik az arcomra a szavait hallva, miközben gyorsan végigmérem őt. Nem láttam korábban soha sem, kíváncsi voltam, hogy milyen. Nem hasonlítottunk. Ez persze nem meglepő, nem éppen egyenes ágon voltunk rokonok. – Megértem, nem ismeretlen számomra sem a dolog. – a fontos emberek ismertetője viszont az, hogy problémákat kell megoldaniuk állandóan. Enélkül az előrelépés aligha kivitelezhető. – Henrik Schiller, köszönöm, hogy időt szakított rám! – mutatkozom be a kezemet nyújtva. Nem sértődöm meg, ha esetleg nem fogadja el azt. – Magam is tudom, hogy a levelem több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt. Ezekre a kérdésekre készséggel válaszolok is önnek. – elvégre ezért vagyok itt. Nem ellenséget jöttem ide keresni, de nem is családtagot. Szövetségest.
Arcomon könnyek csorogtak. Tekintetem piros volt a sok sírástól, ajkaim cserepesek, arcom elnyűtt, pillantásom fáradt. Kimerült voltam és végtelenül fáradt, mégsem bírtam aludni. Késő délután volt, a nap lemenőben és én képtelen voltam rávenni magam, hogy hazamenjek. Haza? Nem volt otthonom. Az üres lakás Nicholas otthona volt. Most az enyém. S én egyedül vagyok. Több mint egy évszázadot töltöttem álomba kényszerítve, csak, hogy mikor ismét éljek, elveszítsem aki várt rám, akinek a szívemet adtam. A gyász még olyan friss volt, hogy nem jutott időm a haragra. Tudom, hogy Cedric végzett vele. Megölte és csak azért, hogy megkönnyítse a maga dolgát; hiszen számára ott volt Megan, a boszorkány akit nem volt képes feláldozni úgy mint engem. Nem, hiszen őt szerette! Én csak századokon keresztül voltam mellette, tőlem mégis képes volt szívtelenül elvenni az egyetlen férfit aki több, mint száz éven keresztül várt rám és keresete a szabadulásom kulcsát szüntelenül és azért, mert szeretett. Elvesztése túl nagy fájdalom, túl nagy kín ahhoz, hogy egyszerűen tovább lépjek rajta. Minden nap, minden percben lüktet a hiánya bennem és én képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Vajon segítene bármit is ezen ha most nekiesnék Cedricnek? Ugyan, dehogy. Képtelen lennék végezni vele, hiszen valahol őt is szerettem egykor. Szerelmes bábja voltam csupán és most sem lennék más de nem tudnám megölni. Ő az egyetlen aki megmaradt számomra abból a világból amiből én érkeztem. Ő köti össze a múltat a jelennel, ő az egyetlen kapocs számomra aki segít megérteni a mai világ bonyolult vívmányait. Nem vagyok ide való. Nem tudom ezt a nagyvilági életet élni. Nem vagyok képes beilleszkedni és úgy érzem most, Nicholas halálával nincs miért tovább élnem. Az egyre háborodó hullámokat figyelem. Könnyektől fátyolos tekintetem megigézve figyeli a folyót minek dühös vize képes lenne magával ragadni és végezni velem... ha egy kicsit rásegít akkor pedig bizonyosan odaveszek. Megemelkedem és a sziklákhoz igyekszem. Ajkaim elnyílnak de a napok óta tartó zokogás és csendes magány után alig akar hang kijönni a torkomon. Kétszer-háromszor is nekifutok mire végre sikerül kiejtenem a szavakat melyek kántálássá válnak, miközben a szél egyre erősödik, a hullámok pedig már szinte engem ostromolnak. Nincs más hátra, mint hogy közéjük vessem magam és örökre elfelejtsem ezt a fájdalmat.
Egy ideje már figyeltem. Az egyik fa törzse tökéletes rejtekhelyet biztosított számomra, habár nem voltam az a fajta, aki annyira el akart bújni. Most is csupán azért vetemedtem ilyesmire, mert látni akartam, meddig képes elmenni, s eszem ágában sem volt megzavarni benne. Éreztem a levegőben a kétségbeesést, a fájdalmat... azt, hogy a szíve megszakadt, több sebből folydogál a vér, amely valakihez kötötte. Gyakorta láttam már csalódottságot, könnyeket a szerelem elvesztése után. Reakciókat, amelyeket még sosem éltem át. Talán mert sosem tudtam szerelmes lenni, inkább birtokló voltam, semmint hős szerelmes, aki szerelmes levelekkel erősíti meg a szerelembe vetett hitet. A szerelem korcs szerzemény, fertőz és öl, pusztít és kínoz. Láttam már eleget ahhoz, hogy sose akarjak ebbe a hibába esni, és egyetlen nő volt az életemben, akiről tudtam, hogy nem fogom bántani, de Wanda élete sem volt annyira biztonságban tőlem. Tudtam, egyetlen hajszál választ el attól, hogy megöljem, tekintve, hogy valami olyasmit vált ki belőlem, amelynek nem tudtam nevet adni. Akartam. Birtokomba akartam venni. Uralkodni fölötte. Mégis ott motoszkált a fejemben a gondolat, milyen édes lehet a vére, s hogyan vethetnék véget ennek az egésznek. Egyszerre akartam vele lenni, de közben meg is ölni. Maró érzés vette birtokba a gyomromat. Tekintetemmel visszatévedtem a lány felé, aki ekkor már nem hangosan bőgicsélt, helyette szavakat kántált gyors egymás utánban. Szél támadt, a víz képes lett volna egyetlen mozdulattal magával ragadni, hogy oda kerüljön, ahonnan jött. Mindannyian azzá válunk, amiből lettünk, és örömmel néztem volna végig, hogy megtegye. A gond csak az volt, hogy a legtöbb potenciál pontosan az ilyen szíveszakadt emberekben volt. Könnyű volt formálni őket, bábokat faragni belőlük. Nekem pedig most éppen nem volt egy bábom sem. Lassú léptekkel indultam meg, mindkét kezem a bőrkabátom zsebében bújkált, úgy tartottam felé. Nem siettem, pontosan tudtam, mennyi időm van még arra, hogy elkapjam, mielőtt levetné magát, és nem is lepődtem meg, mikor ujjaim a karjára fonódva érzékeltem, hogy már tényleg egy pillanat lett volna az egész. Az utolsó pillanatban kaptam el, szorítottam a karját, biztosra vettem, hogy ujjnyomataim még egy ideig vörössé fogják varázsolni a rózsaszín, porcelánbőrt. - Ostoba, buta kislány - jegyeztem meg halkan, szembefordítva magammal, nem érdekelve, hogy a döbbenet valószínűleg még dolgozott benne, ujjaimat levettem róla, és helyette arcát fogtam börtönbe tenyereimmel, hogy tüzetesebben megvizsgáljam szemeit.
Nicholas. Csak ő lehet. Az ő érintése ilyen forró. Farkas létének hála teste mindig is forróbb volt, mint az átlag embereké s zavartságomnak hála nem jut el a tudatomig, hogy más farkas érintése is épp ilyen lehet. Azt akarom, hogy Nicholas legyen, hogy ő rántson vissza a halálból, ő emeljen vissza az életbe. Vesztesége olyan fájdalommal tölt el ami elviselhetetlenné teszi a létet nélküle. - Nicholas... - suttogom halkan, erőtlenül, de a fájdalom, ahogy megszorítja a kezemet végre eljut a tudatomig és kitisztítja azt... legalább annyira, hogy rádöbbenjek, az engem megragadó férfi nem az elvesztett szerelmem. - Én... - zavart vagyok. Elesett. Karjába kapaszkodom, hogy ne essek össze. - Én nem... - fogalmam sincs mit akarok mondani. Én nem akartam? Hazugság. A vízbe akartam vetni magamat, hogy megszűnjön ez a kín. Meg akartam fulladni, hogy többé ne kelljen szembenéznem Cedriccel és ne kelljen tovább küzdenem. Feladom. Nem akarok Cedric tervének részévé válni és segédkezni neki. Egyszerűen csak azt akarom, hogy vége legyen és ennek a férfinek hála még ezt sem tehetem meg zavartalanul. El akarom lökni, taszítani magamtól de persze az egész egy erőtlen nyögésbe fullad. - Nem vagyok ostoba! - csattanok fel de hangom inkább keserű, mint haragos. - Eresszen! - megpróbálom kirántani arcom de nem sikerül. Már csak pillanatokig küzdök aztán alábbhagy a harci szellem és átveszi helyét a bizonytalanság, a félelem. Még arról is elfeledkezem, hogy boszorkány vagyok és képes lennék szabadulni ha akarnék – de talán jobb is ez így, talán összeesnék nélküle. - Kérem. - suttogom halkan és ha végre elereszt, akkor csupán hátrébb lépve érzékelem, hogy a hullámok elcsendesültek és a vihar is tovább állt. Hirtelen sötétedett be és ahogy körbenézek, magunkon kívül egy lelket sem látok a part mentén kóricálni. - Miért? - pillantok rá az idegenre aki megmentette az életemet. Nem tudom miért tette. Nem értem miért ragadott meg, hiszen semmi köze hozzám, nem ismerjük egymást és mégsem engedte, hogy belevessem magam a sodrásba ami a biztos halált jelentette volna.
Sosem voltam túl készséges az idegenekkel, ez alól ő sem kivétel. Ezer évem alatt volt időm megtanulni, hogy aki megtalál, az jóval többet tud rólam, mint én róla. Ez pedig aligha lehet megnyugtató a számomra, egyszóval égbekiáltó hiba lenne bármilyen bizalmaskodó hangnemet megütni a férfival szemben, aki láthatóan bőven tájékozottabb nálam. Ehelyett próbálom őt helyhez vagy időhöz kötni, hátha találkoztunk már valamikor csak elsiklottam a tény felett. Az emlékeim többé-kevésbé épségben vannak, csak az utóbbi féltucatnyi évtized esett ki. Meglepő módon. Aprót biccentve fejezem ki egyetértésemet és kissé talán meglep, amiért nem von kérdőre, ahogy azt előre borítékoltam volna. - Remélem megéri... - mérem végig ismét. Automatikusan a csapdát keresem, hátha a Társaság rajta keresztül akar a nyomomra bukkanni és kiiktatni. De az se hagy nyugodni, hogyha mégsem így van, akkor elég kiszolgáltatott vagyok. Ha neki sikerült rám bukkannia, másnak sem eshet nehezére ugyanezt megtenni. Felém nyújtott kezére csak egy pillantást vetek, majd felhúzott szemöldökkel mindenféle kommentár nélkül az utolsó pillanatban helyezem bele sajátomat. Fontolgattam, hogy elfogadjam-e, végül pedig arra jutottam, hogy elég sok mindent elárulhat a másik félről, nekem pedig jól jönne némi támpont. Ha egy pillanatra is megremegne a keze, megérezném és nem vacillálnék. Nem várnék semmiféle magyarázatra. - Felteszem ismer engem.. - kerülöm ki a kölcsönös bemutatkozást, miközben magamban ízlelgetem a nevét, de egyáltalán nem hangzik ismerősen. - Másképp elég nehezen bukkant volna a nyomomra. Javaslom, hogy hagyjuk a körítést és térjünk rögtön a lényegre. Hallgatom. - Türelmetlen volnék? Nos, talán egy kicsit. De így is közel 70 évnyi csúszásban vagyok, nincs szükségem arra, hogy még több időt raboljanak tőlem, attól függetlenül, hogy a világ minden ideje az enyém lehet.
Nem ok nélkül rángattam önt ide, ne aggódjon! – barátságos mosoly kúszott az arcomra. Persze, biztos vagyok benne, hogy ez őt a legkevésbé sem nyugtatja meg, elvégre honnan is tudhatná, hogy ami számomra fontos, neki megéri-e a fáradságot? A válasz egyszerű: sehonnan. De előbb-utóbb meg fogja tudni, és eldöntheti, hogy hiába jött-e, vagy sem. – Ha a csapdát keresi, nem fog találni. Magunk vagyunk, és fegyver sincsen nálam. Nem érdekem önnek ártani. Ezt hamarosan ön is belátja majd, remélem! – bízok benne, hogy így lesz. Az élete elvétele egyáltalán nem szolgálna örömömre, hasznomra pedig még annyira sem. Egy életet miben lehetne jobban mérni, mint haszonban? Akármilyen kegyetlenül is hangzik ez, az emberi élet olyan, mint a részvény. Fel kell vinni az árát, hogy érjen is valamit. Elmosolyodom, mikor végül elfogadja a kinyújtott kezem. Határozottan rázok vele kezet, egy pillanatra sem veszem le tekintetem az arcáról. – Nem, túlzás lenne állítani, hogy ismerném önt! – csóváltam meg a fejemet, és magam előtt összekulcsoltam a kezem. Elég bizalmatlan, biztos vagyok benne, hogy nem venné jó néven, ha magam mögé rejteném a kezeimet. – Tudom, hogy hívják, Ms Ivanova. Tudom, hol született, és, valamennyi az őseiről is a tudomásomra jutott. Szerencsére azonban nem ismerem, így nem kell szükségtelenül bizalmatlannak lennem az irányába. – mosolyogva beszéltem. Soha nem bíztam abban az emberben, akit ismertem. Akit ismersz, az iránt könnyen lehetsz elfogult, ha elfogult vagy, a józan ítélőképességed homályosabb lesz, hibákat vétesz, olyan hibákat, amiket nem engedhetsz meg. Így hát, az ismeretlen ember számomra a legbiztonságosabb fajta. Persze, mindig tartom a távolságot, de nem többet, mint szükségszerű lenne. Mint mondtam, tudok az őseiről. Lényegében azért, mert egy részüktől gyökerezzek én is. – elhallgattam néhány pillanatra, hogy megemészthesse a dolgot. – Biztos az első kérdései között lenne az, hogy honnan tudom és miért vagyok benne olyan biztos. Rögvest meg is mutathatom, amennyiben a saját szemével szeretne róla megbizonyosodni. – elhoztam azokat a papírokat és feljegyzéseket, amik erre utalnak. Nincsenek valami túl jó állapotban, hiszen több száz éves lapok ezek, de köszönhetően néhány egyszerűbb varázslatnak, fennmaradtak. – Úgy gondoltam, mint rokona, talán segíthetnék önnek. – segítségre ugyanis mindenkinek szüksége van. Én sem utasítanám vissza, no persze magamtól soha nem kérném azt. Kivételes eset, ha tartoznak nekem. – És remélem, hogy cserébe majd én is kérhetem a segítségét. Sejtem, hogy nem szívesen kér segítséget, talán nem is fogadja azt el. Abban viszont biztos vagyok, hogy szüksége van rá. Egy szövetségesre. – direkt nem mondok olyat, hogy családtagra. Egyrészt, távoli rokonok vagyunk csak, másrészt pedig a mi korunkban nem hinném, hogy ez számítana.. Részben viszont ugyanaz a vér csörgedezik benne, mint bennem. Ez még hasznosnak bizonyulhat.
Egy férfi nevét suttogta. Nicholas. Nem is foglalkoztam vele sokáig, inkább hagytam, hogy hadd képzelődjön még egy kicsit. Majd észhez tér, ha képes rá. De az is lehet, hogy már régen elmentek otthonról, és ez lett volna az utolsó olyan cselekedete, amivel jót is tett. A bolondokra nincs nagy szükség, én legalább abban hasznosítottam magam, hogy szelektáltam. Eltűntettem a társadalom feleslegét. Jó, néha olyanokat is bántottam, akik jólmenő üzletemberek voltak és a többi... de valójában inkább választottam azt, amiben hasznos is lehetettem, és elsepregettem azt a réteget, amely csak élősködött. Nem hiányoztak ők senkinek már. Csak voltak. Valahol. A társadalom már régen kivetette őket. Talán ezt a lányt is. Azon kívül, hogy le akart ugrani, nem tűnt kattyosnak. - Nem-e? - kérdeztem vissza, miután lecsillapodott a víz hullámzása és a szél se akart a földre dönteni. - Akkor mi vagy? Mert hogy teljesen normális sem, az is biztos - néztem végig, de nem engedtem. Sosem adtam meg csak úgy senkinek azt, amit akart. És ha ő azt kérte, hogy eresszem el... akkor mi van? Semmi. Örüljön, hogy csak a karját szorongatom. - Nem akadt jobb dolgom - billent oldalra a fejem, megválaszolva a kérdésére. - Bár ne láss bennem hős megmentőt, mert valójában élvezetesebb lett volna végignézni, ahogy szétszednek a hullámok. De magam sem tudom, tetszik a keserűséged - vontam egyet a vállamon. Felesleges volt tőlem bárminemű rendes indokot várni. Sosem az érvek alapján cselekedtem, de azt még nem mondhattam neki, hogy azért mentettem meg, mert a bánata éppen az, amiből nekem jólesik táplálkozni.
Szorítása erősebb lesz és ezzel átlök engem a saját határaim egyikén. Nem. Többé senki nem fog engem úgy rángatni, mint valami bábot. – Azt mondtam eresszen el! – tekintetem izzik a dühtől, ahogy szabadjára engedve erőmet okozok neki fájdalmat. Egész testet eltöltő, bőrt lemázoló, szaggató kínt mi elméjében születik és egészen addig fogva tartja, amíg végre el nem ereszt. Tudom, milyen törékeny porcelánbabát lát bennem a világ, milyen gyönge liliomszálat, amit meg kell óvni a szelektől, különben oda lesz. Ideje, hogy a világ megfizessen, azért mert elvette tőlem a szelet, ami éltetett. – Ha nem tart normálisnak, akkor talán jobban tenné, ha befogná a száját és nem hergelne tovább. – Eresztem ki a férfit a fájdalom karmai közül. Nem, ez nem én vagyok. Én nem bántok embereket csak azért mert képes vagyok megtenni. Soha nem tettem, még az olyan szörnyetegekkel sem, mint Cedric. Meg kellett volna ölnöm őt és akkor Nicholas még ma is élne. Mellettem lehetne. Együtt élnénk, valahol messze ettől a nyomorult városban. Letelepedhettünk volna abban a finn kisvárosban amit Nicholas úgy ismert, mint a tenyerét. Családunk lehetne. Gyermekek. Cedric azonban megölte őt s ezzel elvette tőlem a szerelmem, a jövőt, ami az enyém lehetett volna, ha nem hezitálok, ha végzek vele. Elhátrálok. El akarok futni. Nem tudok élni nélküle, főleg nem úgy, hogy tudom, Cedric boldog és szerelmes. – Nem vagyok bolond. Ha meghalok, nem fér hozzám. Elveszem tőle, amire szüksége van, hogy megfizessen. – ökölbe szorulnak kezeim. Magam sem vagyok biztos benne, hogy a férfinek mondom-e vagy csak magamat akarom arról meggyőzni, hogy ez az út nem a gyáva út, hanem az, amelyik miatt ember maradok. Ha végzek Cedriccel pontosan az a szörny leszek, amit el akarok pusztítani, nem? – Sajnálom, hogy bántottam. – fordulok el hirtelen és indulok meg a part mentén… még magam sem tudom hova.
Egyáltalán nem volt kedvem engedelmeskedni, soha nem erről voltam híres igazán. Még hogy engedjem el... majd elengedem, ha olyan kedvemben leszek, most még nem tűnt úgy, hogy megérné kockáztatni. Könnyedén képes lenne még egy nagyot ugrani, hogy szárnyaljon egyet a víz fölött, majd belecsoppanjon, de az nagyjából megölné. Ami nem baj, szívesen végignézem, esetleg felvételt készítek róla, de a jelenleg zaklatott elméje még túl értékes is lehet. Tetszett a maga ostoba bájával, azzal, hogy ennyire... belebetegedett valamibe. Még az okát is sejtettem. A szerelem. Az már maga egy fertő, elég ok arra, hogy valaki megpróbáljon leugrani valahonnan, vagy előbb beleölni magát némi esővízbe. De jobban tetszett az, hogy életben tartsam, és felhasználjam a dühét és marcangolását. Ez volt az esetem. Nem az a fajta, akit kedvem lenne megölni, inkább akiből sajátos erőt tudok kovácsolni magamnak. Csak egy kis szelidítés kérdése, és ki tudja, mi mindenre tudnám használni. - Ó, a francokat! - eresztettem el hirtelen, mikor rámtörő fájdalom kezdett mardosni. El is felejtettem, hogy egy boszorkánnyal van dolgom. Ráadásul bolond. Négyből legalább két kerék hiányzik, éppen csak nem bújik elő a fejéből a kakukkos óra. De nem adtam meg neki az örömet, hogy lássa testem tehetetlen vergődését. Megpróbáltam kihúzni magam, megálltam előtte, közben nem engedve el tekintetét. - Nem hergellek. Éppen megmentelek, te idióta p*csa. - mormogtam az orrom alatt, miután beharaptam alsó ajkamat. A saját vérem kesernyés íze folyt le a torkomon. Ezt még leverem rajta. Csak beszélt össze és vissza. Valakiről. Akinek meg kell fizetnie. Annyira koncentráltam a szavakra, hogy közben észre sem vettem, hogy a fájdalom elmúlt. Abbahagyta az agyam szekírozását. Nagyot nyeltem, és vettem egy mély levegőt. - Most meg mégis hová mész? - szóltam utána, miután bocsánatot kért. Hogy bántott. Ó, kisanyám, téged talán még senki nem bántott úgy igazán. Ez nem fájdalom.
Megcsóválom a fejem. Túl nagy bennem a harag, a gyűlölet, ahhoz, hogy most tisztán gondolkodjak. A fájdalom úgy irányít, mint valami szalmabábot a szél. Megmentett. A saját szórakozására. Mintha csak Cedricet látnám s hallanám. Hirtelen elfog a vágy, hogy bántsam ezt a férfit, hogy olyan fájdalmat okozzak neki, mint amilyet Cedric okozott nekem. Bántani akarom, egy pár pillanatig úgy érzem itt és most képes lennék megbüntetni a férfit, amiért megmentett. Amiért itt tart. Amiért így beszél velem. Akármiért csak bánthassam. Ökölbe szoruló ujjakkal kezdek mormolni, de mikor, meglátom, hogy vér fakad ajkából, elkerekedő szemekkel lépek hátrébb. Ezt én tettem. Mitől vagyok én jobb, mint Cedric? Semmivel. A hatalmamat használtam, hogy meggyötörjek valakit, csak azért mert a veszteség fájdalma elködösíti elmémet. Megrémülök magamtól. Nem lehetek olyan, mint ő. Nem. Nicholas nem ezt akarná. De amit akarna, az már nem lehet az övé, az enyém, a mienk. Cedric tett róla. S én csak itt állok és nézem a nehezen kiegyenesedő férfit, akit már nem fojtogat fájdalom. Fizikai biztosan nem. Bocsánatot kérek és elindulok. A part nyugodt. Elcsendesedett hullámok. Könnyek. Újra csak a könnyek. A sós ízű, puha bőrt felmaró könnyek, amik csak akkor apadnak ha engedek a haragnak, a fájdalomnak, ha eleresztem a gyeplőt. Visszafordulva tárom ki karjaimat. – Nem tudom. Akárhová. – törlöm le könnyeim és karjaim magam mellé hullanak hasztalan. – Tényleg sajnálom. – rántom meg vállamat szerencsétlenül. - Nem akartam fájdalmat okozni. Ez nem én vagyok. Köszönöm, hogy visszarántott. – fonom karjaim magam köré. – De nem tud megmenteni. Akármit is gondol, nem mentett meg. Aki képes lett volna rá, az meghalt. – mosolyodom el keserűen. Ugyan miért érdekelne ez egy idegent. – Szóval hacsak nincs valami varázsitala ami segít elvenni ezt a fájdalmat, kétlem, hogy bármi jó sülne ki abból ha maradnék. Nem akarom újra bántani. – nézek magam elé tehetetlenül. Nem vagyok szörnyeteg. – Nem vagyok szörnyeteg. Nem vagyok olyan, mint ő. Nem vagyok szörnyeteg. – suttogom lehajtott fejjel, lehunyt tekintettel, magamnak semmint a férfinek aki félő hamar haragom áldozatává esne újra. Nem. Nem maradhatok. Mennem kell. Akárhová. El kell rejtenem ezt a dühöt a világ elől mielőtt még túl késő. Mielőtt még ötszáz év lappangó ereje könyörtelenül szabadulna a városra.
Kezdőlap
|| 
•