Amikor az ajkam széle felszakadt, és éreztem a vérem ízét a számban, kezdtem azt hinni, hogy egyszer legyen vége ennek a fájdalomhullámnak, és én magam lököm le oda, ahová az előbb önként akart menni. Nem voltam sem családsegítő, sem pszichológus, csak éppen voltam olyan hülye, hogy gondolkodás nélkül visszarántottam. Azt gondoltam, itt az én következő szórakozási lehetőségem, eléggé össze van törve ahhoz, hogy tudjam, a lehető legjobb kezekben lenne, ha hallgatna rám. Nem tudtam, ki az ellensége, miért volt itt, ki váltotta ki belőle ezt az ösztönt, hogy meg kell ölnie magát... de ezek szerint az utálatnak forrása is volt. És nem hittem abban, hogy esetleg magát utálná, mert az nem így nézett volna ki. Odakaptam, hogy letöröljem a vért, de éreztem a saját arcomon, hogy úgy nézek rá, mint akit itt helyben meg fogok fojtani. Nem akartam mást, mint revansot venni, de rájöttem, hogy annak semmi értelme nem lenne. Nem hagyhattam elragadtatni magam, nem véletlenül kaptam el, mielőtt megölte volna magát. És ha már elkövettem ezt a hibát, végig is fogom csinálni. Vagy így, vagy úgy. Egy ideig nzétem utána, majd mikor beszélni kezdett, megforgattam a szememet. Ó, hogy a nők és ez a fene nagy drámázás. Már abból is kész perpatvart csapnak, ha a körmükből letörik egy miliméter. - Ne köszönd. Jelenleg én akarlak lelökni - jegyeztem meg, magam is elindulva, majd felsóhajtottam, de tekintetem nem enyhült, csak követtem az előttem vezető utat. Nem néztem rá, éreztem, hogy arcom szigorúan feszül. - A fájdalom akkor múlik el, amikor hajlandó vagy elengedni. Az öngyilkossággal szart sem érsz el - vettem ismét határozottan levegőt, majd felé kaptam a fejem. Hirtelen álltam meg, ajkam megrezdült. Még hogy nem szörnyeteg... tényleg nem. Még nem. - Gyűlölsz valakit. Valakit, aki szörnyeteg, és szörnyeteg módjára bánt veled - állaítottam meg, felkutatva a tekintetét, és pislogás nélkül figyeltem minden reakciót. - Nem akarsz olyanná válni, mint ő. De vannak, akik megérdemlik a bosszút. Te akarod?
Eleresztem a fülem mellett a megjegyzését. Leginkább persze azért, mert túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy felfogjam annak jelentését. A szavak értelmüket vesztették. A tettekhez pedig túl gyenge vagyok. Azt gondoltam készen állok a halálra. Tévedtem. Ez a férfi megmentett de én bármikor ellökhetném és megtehetném. A habok közé vethetném magamat. Mégsem vagyok rá képes. Zaklatott lépteim nyomán könnycseppek hullnak a földre. Tekintetem lesütve, egyik láb a másik után, igyekezvén lerázni a nyomomba szegődő férfit. - Miért, már próbálta? - kérdem hirtelen lefékezve, szembe fordulva, dacosan, szinte már mérgesen. Miért nem hagy békén és ereszt a dolgomra? Nem érdekli élek vagy halok, akkor miért van még itt és követ? Megfordulok. Elindulok a nem vagyok szörnyeteg mantrámat ismételgetve amikor hallom, hogy újra megszólal… s ezúttal eléri, hogy figyeljek rá. Nem csak a tekintetemmel de teljességgel figyeljek arra, amit mond. Bólintok. - Igen. Cedric egy szörnyeteg. Egy önző, mocskos fenevad. Egy undorító vámpír aki szörnyeteg módjára bánt velem pedig mindig hűséges voltam hozzá. - Mindig. Több száz év áll mögöttem. Több száz év, melyet mellette töltöttem, lojálisan és szeretve, teljes szívemmel. Aztán képes volt mély álmot szórni rám. Képes volt egy másik boszorkány segítségével elaltatni csak mert mást is mertem szeretni. Szabad akartam lenni. Nicholassal akartam egy új életet, családot, gyermekeket. S most… most semmim nincs csak a megszakadt szívem. Habozok. Megcsóválom a fejem. Félek bevallani. Rettegek beismerni az igazat. Gyötrődve, meghurcoltan állva egy idegen előtt aki minden szavam s tettem játszi könnyedséggel gúnyolja semminek vagy épp förtelemnek. A tekintetem lesütve. Ajkam megremeg. Gyermetegen ölelem át magamat. - Igen. - suttogom halkan, újabb könnycsepp, gyászolása önmagamnak, Nicholasnak, az életnek ami a mienk lehetett volna. - Elvette tőlem, mert szeretni mertem. - suttogom. - Megölte. Hideg vérrel. Évszázadokon keresztül szolgáltam és ő meglopott. - érzem, hogy haragom ismét robbanni készül. A szavak felkavarják a levegőt. A belőlem sugárzó erő felveri a hullámokat. Reszketni kezdek a hideg széltől mit én hoztam. Aztán végre felpillantok. - Igen. Akarom. Azt akarom, hogy megfizessen azért amit tett velem. Azt akarom, hogy megtudja milyen ez a fájdalom. - törlök le egy újabb könnycseppet és eltávolodok egy lépést. Olyan a férfi itt előttem, mintha az ördög lenne és alkut ajánlana. Kérdés, hogy aki az ördöggel üzletel, képes-e megőrizni az emberiségét. - De nem ilyen áron… én… képtelen vagyok… nem vagyok ilyen erős. - csóválom meg fejem visszakozva. - Nem lehetek olyan, mint ő, nem érti? Én… - elfordulok. Szakadni kezd az eső. Nem tudom már, hogy én vagyok az oka vagy sem. - Csak azt tudom, hogy ez a fájdalom megöl. El akarom engedni. - fordulok vissza – de hogyan tehetném amikor tudom, hogy Cedric büntetlenül él tovább, boldogan miközben ilyen sebeket ejt másokon? - kérdem szerencsétlenül. - Hozzá képest én semmi vagyok.
Nem azért voltam itt, hogy a pszichológusát játsszam, vagy hogy a saját lelkem rejtelmeit akarjam feltárni. Nem, az én életem másról szólt, és a döntéseimmel nagy általánosságban másoknak tettem szívességet... az esetek többségében negatív értelemben. Nem tudtam sajnálni senkit, és talán önzőség volt részemről, hogy a saját sértelmeimet vetítettem ki az egész emberiségre, de nem bántam meg egyetlen napját sem. Engem sem sajnált senki, mikor a beteges apám gyerekként kezet emelt rám, és mindenféle módon tett tönkre. Hányingerem volt a mai napig, ahogy eszembe jutott az a vadállat, és életem legnagyobb szégyenfoltja maradt. Bár tény, hogy sosem tagadtam le, ha valaki megkérdezte, miért lettem ilyen. Elmondtam, hogy az anyám meghalt. Biztos voltam abban, hogy az apám gondoskodott róla, akinek voltaképpen én csak egy fattyú gyermeke voltam. Aztán az apám túl gyakran látogatott meg éjjelenként. Először kisebb állatok kínzásában leltem örömömet... majd az első gyilkosságom az apám megölése volt. Szépen lógott ki az ablakon, miközben minden belsőszerve a poros macskakőre száradt. Mint egy igazi mestermű. Az első művem. A kézjegyem. Az egyetlen férfi volt, akit megöltem. Mármint, két kezemmel. - Az, hogy én öngyilkosságot követtem-e el... valójában nehéz megmondani. Az számít, hogy körülbelül százötven évig éltem más férfiak testében, és addig gyötörtem őket, míg el nem vágták a saját torkukat? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Talán nem a legjobb indíttatás. Nem is tudtam okot modnani arra, miért szerettem ezt a kis trükköt gyakorolni. Azok a férfiak eleve idegroncsok lettek, miután a fejükben élve megannyi mocskosságot követtettem el velük, a nők megerőszakolásától kezdve. Megforgattam a szemem. - Ó, ti nők. Mindig annyira komolyan veszitek a hűséget. A legnagyobb lehetőséget adjátok a férfiak kezébe, hogy kihasználjanak titeket. Ahogy a te szörnyeteged azt meg is tette - billent oldalra a fejem mosolyogva. Tény, szerettem mások nyomorát, és nem is volt tervezve, hogy felhagyok ezzel a bizarr elfoglaltsággal. Zavarodott volt, magam sem tudtam eldönteni, mi az erősebb benne. Düh, fájdalom, esetleg a bosszú iránti vágy. De ha más nem, én felerősíthetem benne az utolsót. - Drágám. Ha nem lépsz közbe, megannyi nővel teheti meg ugyanezt. Akarod? Hogy mások is így szenvedjenek? Ha nem állítod meg, nem veszel méltó revansot, csak folytatja a megkezdett sort. Egy voltál a sok közül, nem? - kérdeztem felsóhajtva. Ez általános probléma volt. Magam sem tudom, kiről beszélt, de a közhelyeimet bárkire rá tudtam aggatni. - A lelked megnyugszik, ha átadod magad... én segíthetek - vigyorodtam el aztán. Nem, nem fog megnyugodni. Még jobban fog agyalni azon, hogy mit tesz vagy mit tett. De nem kell neki mindenről tudnia.
Már önmagában az felkelti a gyanúmat, hogy azzal nyit, nem kell csapdát sejtenem a találkozónk kapcsán. Erről viszont egy elvétett kis mondat aligha tud meggyőzni, mikor az utóbbi időben azért elég bizalmatlan vagyok mindenkivel, hát még olyanokkal, akik valamilyen eddig titkolt célból felkeresnek. Nincs akkora hírem mostanság, hogy ne adjon okot számomra ez a találkozás a kételkedésre. - Azt majd én eldöntöm… - maradok továbbra is komor és kimért, közben körbepillantok, és mikor megállapítom, hogy csak magunk vagyunk, újra neki szentelem a figyelmem egy részét. Ostoba lennék vakon megbízni benne, mikor tudom, milyen idők járnak mostanság. Egyébként sem arról vagyok nevezetes, hogy csak úgy minden komolyabb erőfeszítés nélkül lehet velem tárgyalásba bocsátkozni. Ez már korábban sem volt így, és még mindig fenntartom a megállapításomat, hogy elég ravasz vagyok ahhoz, hogy percek alatt kibújjak bármilyen kötelék alól. - Szóval azt állítja, minket rokoni szálak fűznek össze? – kerekednek ki a szemeim. Ez újdonság. Közel ezer év alatt senki sem keresett fel ilyen érvvel, és ezzel együtt el is érte, hogy lefagyjak egy pillanatra, míg átgondolom, lehetséges-e ez egyáltalán. Hasonlóságot nem látok, de nem óhajtom ennyiben hagyni ezt a feltételezést. Mindezidáig abban a tudatban éltem, hogy a vérvonalam elveszett az idők során és ennek maradéktalanul örültem is. Nem ismerek olyat, aki nagyobb fájdalmat tudna okozni a családnál. Vagyis de, talán csak egyet. De egyelőre vele nem foglalkoztam, neki valami mást tartogatok… - Szerencsére nem szeretek hinni néhány kósza papírnak, amik bár réginek tűnnek, lehetnek akár hamisak is.. – nézek végig az iratokon, és mi tagadás el kell ismernem, hogy ez egy szép próbálkozás, de ha elég felkészült volt ahhoz, hogy tudja, két szép szónak nem fogok hinni, nem értem miért gondolta, hogy meg tud győzni pár papírral. Persze az is benne van a pakliban, hogy én aztán nem tudom megkülönböztetni melyik a hamis, és azt sem tudom, mit kellene figyelnem, hogy kiderítsem. Van viszont egy jobb ötletem. - Érdekes felvetés. Szövetségesre.. Addig viszont nem óhajtok tárgyalni, míg nem mentem biztosra, és ennek legjobb tudomásom szerint csupán egyetlen módja van.. – lépek közelebb hozzá és talán már sejti is, hogy mire szántam el magam. Nem minden nap keresnek fel azzal, hogy családtagként mutatkozzanak be nekem, így megadom a lehetőséget neki, hogy bebizonyítsa. Képes vagyok arra, hogy megnyissam az elméjét, és néhány emlékképét én magam is lássam. Talán látok valamit, ami kellő bizonyítékként szolgál. Ha pedig tartózkodik, vagy kiderül, hogy megfordult a fejében, hogy átver, nos valószínűleg csak egyféle végkimenetel valósulhat meg. Jól fog esni elszórakozni vele, mielőtt kitépem a szívét a mellkasából.
Hát persze, az ön élete, nyilvánvaló, hogy félti. – bólintottam a szavaira. Nem is hibáztatom érte, megértem, hogy bizalmatlan, azt nem érteném meg, ha bizalmat szavazna számomra. Manapság a bizalom olyan luxuscikk, amit csak nagyon kevesen élvezhetnek, és jómagam bár az esetek többségében hű maradok ahhoz, amit ígérek, ugyanúgy érdekember vagyok, mint mindenki más. Ha úgy kívánja meg az érdek, akkor megszegem a szavam, elárulom a másikat, ami kell, hogy előrébb jussak. Az idők kezdete óta jellemezi az embert az árulás, aligha lepődik meg bárki is azon, mikor azt mondom, hogy én magam sem bízom meg az emberekben. Szeretem, ha függnek tőlem, az már majdnem bizalmi kapcsolat. Igen. Jómagam is hasonlóképp megdöbbentem, mikor ezt megtudtam. Úgy tudtam, hogy minden rokonom meghalt, még, ha távolik is, mint ön. – tettem róla, hogy ne maradjon életben egyetlen rokonom se, aki követelhette volna magának a vagyont és a hatalmat, ami a szüleim után rám szállt. Megterveztem a halálukat, eltettem láb alól a testvéreimet, és az összes rokonomat megölettem, aki veszélyt jelenthetett volna rám. Mégis, sorra bukkannak fel olyan személyek, akik kisebb-nagyobb vérségi kapcsolatban állnak velem. Ugyan, most már senki nem követelheti a vagyonom és a hatalmam, de tudom, hogy a vér fontos, még, ha nem is mindig mérvadó. Ez kétségtelen. Ugyanakkor… miért állna bárkinek is szándékban hazudni és csalni azért, hogy a rokonának mondhassa magát? Régen, mint tudja, nem vezettek mindent úgy, mint manapság. – épen ezért nehéz bármit is bizonyítani, de pont ezért még hamisítani is. Aki nem élt akkoriban, aligha tudja, hogy miként vezették azokat a dolgokat, amikre egyáltalán vették a fáradtságot. Csak legyen óvatos. Nem szeretem, ha… olyan dolgok közt kutakodnak az emberek, amik nem rájuk tartoznak. – mosolyogtam rá, majd bólintottam. Eltudom előre rejteni azt, amit nem akarom, hogy lásson, meg van hozzá az erőm, de jobb szeretném, ha erre nem lenne szükség. Rokonok vagyunk, igaz, de még inkább két idegen. – Remélem megtalálja, amit keres. – adtam végül beleegyezésemet szavak formájában is, és összekulcsoltam magam mögött a kezemet, hagyva, hogy tegye, amit szeretne. Ha ez győzi meg, hát legyen.
Kijelentése nem vált ki belőlem egyebet, mint egy sziszegést. Fogalma sincs arról, hogy mi zajlik le benne. Még ha csak arról lenne szó, hogy féltem az életemet. Ugyan, leginkább a bosszúhadjáratomat féltem, amit még nem volt időm végigvinni. Az én életem jelenleg csak erről szól, ezt tervezem, szövögetem a hálómat, hogy pont akkor és úgy essen bele az a némber, ahogy nekem jól esik. S minek okáért még nem kezdtem elhinteni az apró jeleket sem, tudom, hogy tényleg velem van elintéznivalója. A hitetlenség továbbra is játszik, de a kíváncsiságom lassanként felülkerekedik rajtam, amire a mondandójának is nagy hatása van. Egy darabig csak csendesen méregetem, azon filozofálva magamban, vajon begyakorolta-e a szövegét és azért tűnik ennyire hitelesnek, vagy ilyen művészien tud manipulálni szinte bárkit anélkül, hogy az egyén rájönne a fondorlataira. Ez a kettősség zavart gerjeszt az elmémben, amin nem igazán sikerül felülkerekednem. - A ma élő egyik legöregebb és legtapasztaltabb vámpír vagyok. Kinek ne fűződne érdeke ahhoz, hogy a rokonomnak vallja magát? - forgatom a szemeimet. Persze ez már rég nem azt jelenti nekem, mint régen, de ezt sem ő, se senki más nem tudhatja, még csak nem is sejtheti. - Nem ígérhetek semmit.. - válaszolom ködösen, miközben közelebb lépek. Tényleg így van, hisz a legutóbbi kényszerpihenőm után még nem igazán volt alkalmam finomra csiszolni ezt a képességemet. Kezemet lassan emelem fel, egész a halántékáig, hogy kontaktusba kerüljünk. A szemeimet lehunyom, mély levegőt veszek, s talán neki is feltűnik, mennyire rákészülök a következőkre. - Lehet, hogy fájni fog... - figyelmeztetem szándékosan későn, majd a következő pillanatban megnyitom az elméjét a sajátom előtt és igyekszem a legmélyére fúrni. Nehezebben megy, mint gondoltam, és magamnak is fájdalmat okozok vele, a legnagyobb meglepetés viszont akkor ér, mikor megrekedek egy szinten. A következő hullámot erősebbre veszem, de mentálisan ellenáll nekem, s csak azt engedi a tudtomra, hogy vérmágia óvta ezt a tekercset, ami a vérvonalát hordozta magán és bizony az én felmenőim is szerepeltek rajta. Nem koholta tehát a bizonyítékot, de ennyivel még nem vagyok elégedett. A harmadik próbálkozásnak nekiiramodva igyekszem áttörni azt a láthatatlan pajzsot, amit az emlékei köré szőtt. Nem elégszem meg félinformációkkal, még akkor sem, ha több próbálkozás is azt mutatná, hogy alulmaradok vele szemben. Hiába, az évtizedes álom nyomokban még okoz nekem kellemetlenséget.
A kellemetlen meglepetések időszakát élem. Megszoktam már, hogy az élet a kedvelt párhuzam szerint, akárcsak a szél, folyton változik az iránya. Az ember ennyi idő alatt tanul, akaratlanul is, és rájön arra, hogy az élet valójában mennyire túlértékelt dolog. Rendkívül sok életet oltottam ki, vagy épp járultam hozzá kioltásukhoz. Üzlet, bosszú, egyéb más személyes indíttatás miatt. Nem volt bennem soha semmi kétség, nem láttam magam szörnynek. Úgy gondolom az ember természetéből adódóan minél tovább akar élni, és minél többet akar elérni. Ez a kettő mindig is meg volt benne, ennek folyománya az, hogy most is élek és minden kétséget kizáróan az egyik legsikeresebb vagyok abban, amit csinálok. Habár, ez meglehetősen sokrétű, az évszázadok alatt sikerült mindenbe belekóstolnom. Nos… mondjuk annak, aki nem az Ön rokona. – mosolyogtam rá. Barátságosan ugyan, de a nagy többség mindig azt mondta nekem, hogy még így is… rideg vagyok. Lehet benne valami. Eleget éltem, hogy több legyek egyszerű embernél, és igaz, ami igaz, többen is tartom magam. – De ezek csak szavak, nem várom el, hogy bizonyíték nélkül higgyen a szavamnak. A lehető legrosszabb biztosíték az adott szó. – ezt a saját bőrömön tanultam meg, még a kezdetek kezdetén. „Esküszöm”. Ez nem jelent semmit. Csak egy szó, könnyű megszegni. Ahogy én sem. – csóváltam meg kissé a fejemet, mielőtt beengedtem volna őt az elmémbe. Számítok rá, hogy igyekszik majd minél többet megtudni rólam. Én is ezt tenném a helyében, minden okos ember ezt tenné a helyében. Elvégre, idegen vagyok, nem ismer engem, mégis miért hinne nekem, még, ha bizonyítékom is van? Nem hazudott, valóban fáj, amit csinál, azonban köszönhetően annak, hogy az elmúlt években képeztem magam, képes vagyok állni a rohamait. Azonban nem örökké, ezzel én is tisztában vagyok. Úgy döntöm hagyom, hadd próbálkozzon, ha elég ideig ellen tudok állni, talán majd feladja magától is. Azonban nem így tesz, hanem újra nekiveselkedik, fájdalmat okozva így ismételten mindkettőnk számára. A harmadik próbálkozásnál azonban távolabb lépek, megszakítva a kapcsolatot és a halántékomat dörzsölve pillantok fel rá. Azt hiszem látta, amit látni szeretett volna, Ms. Ivanova. – mondom, ahogy kihúzom magamat. – Megértem, hogy miért tette, amit tett, azonban arra kérem, ön is tegyen így. Tegye fel a kérdéseit, ha módomban áll, megválaszolom őket. – ez nem feltétlen ezen múlik, inkább azon, hogy mennyire érint érzékeny témát. Azonban, sokféle válasz létezik, ami anélkül is kielégítő tud lenni, hogy valóban felelnénk az adott kérdésre.
Kezdőlap
• 
