Szeretem Silast, mindennél jobban szeretem, de bármennyire is akarom, nem menne nekem ez most, ma. A fejemben csak az jár, hogy a hasonmása megtámadott, ezen pedig nem tudok csak úgy egyszerűen túllépni, muszáj megemésztenem, feldolgoznom, gondolkodnom kicsit ezen az egész dolgon, mindenen ami körülöttem folyik. Túl sok minden van, amit át kell gondolnom. Nézem ahogy leszáll rólam, majd felülök és onnan figyelem őt. Kétezer évet vártam rád... Csak ezt ne kelljen hallanom... Nem akarok emlékezni az elmúlt kétezer évre. Számomra az maga volt a kínszenvedés, habár szerencsére vége van örökre annak az időszaknak, de még mindig kiráz tőle a hideg, hacsak bele gondolok. Az agyam legmélyére akarom eldugni életem eme időszakát, ami kb eddig a 3/4-t képezi. - Szeretlek, Silas! - mondom és immáron én is felállok a kanapéról, majd közelebb akarok lépni hozzá, de kiviharzik a házból és kitudja, hogy hova megy. Csak ott állok a nappali közepén és nézem a csukott ajtót, és azon gondolkodok, hogy hol rontottam el az életemet? Mit csináltam rosszul? Azt, hogy most nem akartam, hogy több legyen közöttünk? Hát, ő is megérhetné, hogy miért nem akartam én most, nemrég megtámadott a hasonmása és nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
Nem voltam hajlandó lemondani a halhatatlanságomról, s halandóvá válni ezáltal. Nem álltam készen rá, hogy leéljem az életemet emberi formátumban, s még hozzá egy olyan nővel, akit nem szeretek, akit teljes mértékben megvetek, s akit legszívesebben inkább látnék magamtól végtelen kilométerrel arrébb, mintsem bármikor is az oldalamon. Tessa az árulásom kelepcéjébe sétált, vakon elhitte a szavaim súlyát, és kész lett volna hozzám jönni abban a tudatban, hogy megosztom vele az örökkévalóságig az életemet. De abban a bizonyos pillanatban tévednie kellett, hisz én Amarát szerettem, és vele akartam volna megosztani mindenem. Készen álltam boldognak lenni, és fejest ugrottam volna bátran, ha az a bizonyos arcon csapás nem következik be végezettül. De hát megtörtént.. Elhittem olyan hosszú időre, hogy a szeretet nő halott, és inkább mondtam nemet Tessának, mintsem kinyögjem az igent. Kétezer éve az esetnek, kétezer év telt el, kétezer évet vártam erre a pillanatra, míg mostan képes lennék egyetlen csapásra mindent darabokra oszlatni. Elküldeném őt, fájdalmat okoznék neki, és egyaránt magamnak is. Anno nem tettem volna ezt meg, inkább lennék mostanra halott, bár ebben a pillanatban örömmel ismételgetném meg újra, és újra, hogy elszakadjon tőlem, hogy más valakit találjon, hogy ne érje bántalom.. Be kell látnom, hogy hagynom kellett volna meghalni őt, vagy pedig sohasem ismerhetett volna meg. Vártam, lélegzetvisszafojtva vártam, miközben megszakította a csókunkat, és elfordította oldalra a fejét. Nagyot nyeltem, és nem azért, amiért ezt tette, avagy amiért elfog utasítani engem, hanem azért, mert meg kellett tennem az egyetlen dolgot, amit örökre bánni fogok. Feszülten szívtam magamba a levegőt, és úgy néztem rá eleinte, aggódást öltve az arcomra. Végül néhány pillanattal később rám tekintett, és közölte velem halkan azt, amit már a legelejétől fogva vártam. Tökéletes. Most már csak az én színészi alakításom következik. Megráztam a fejemet, tekintettem immáron tele volt dühvel, és idegesen szívtam a tüdőmbe a levegőt, ahogy azon nyomban leszálltam róla, majdan állóhelyzetbe kerültem. Tettem néhány lépést ekkor a kijárat irányába, ahogy nem néztem rá egy pillanatra sem, hisz nem akartam meggondolni magamat, ezt a luxust nem tehettem meg. -Kétezer évet vártam rád, Amara!-Mondom halkan kezdve meg a mondandómat, ahogy felé fordulok, majd megvető pillantással illetem.-Azt hittem, hogy szeretsz!-Fakadok ki, ahogy megemelem a hangszínemet egy skálával.-De nem, mert tévednem kellett.. Ám legyen!-Tettem hozzá feszülten, majd felkaptam magamra gyorsan a dzsekimet, és távozóra fogtam. Úgy csináltam, mint a sértett fél, bár mindez egy remek színdarab jellege. Elérve a kijáratot kinyitottam az ajtót, majd pedig kilépve becsaptam magam mögött, aztán pedig futóléptekben eltűntem a helyszínről, hisz nem szeretem volna, ha utánam jön, és ezáltal megállít. Nem akartam, hisz kudarcba fullad, akkor a tervem..
Silas jelent nekem mindent, ő az akiért mindent megtennék, szó szerint ő tartott itt, hogy ne akarjak mindig meghalni. Mikor vissza jöttem az életbe, másra sem vágytam jobban, mint a halálra, nem akartam több szenvedést elviselni, 2000 éven keresztül szenvedtem, véget akartam vetni, de aztán itt jött Silas, aki segített nekem meglátnom azt, hogy az élet nem is olyan rossz, mint amilyennek hittem. Pont ezért sem tudom elhinni azokat a dolgokat amiket mond nekem. Ő rossz? Hazug? Miért lenne olyan, amilyennek leírja magát? És még is ha igaz, akkor miket tett, hogy rengeteg ellensége van, akik bántani fognak engem? Még is mi történt addig amíg én nem voltam itt az élők között? Jó, ez mondjuk vicces kérdés, hiszen rengeteg ideig voltam halott. A maga fura módján. - Nem vagy olyan, amilyennek mondod magadat... - mondom halkan, miközben a szemeibe nézek, mikor leguggol ellém. Ugyanazt a férfit látom mostmagam előtt, mint anno mikor megismertük egymást, Görögországban. Nem változott semmit, ahogy az érzéseim sem változtak semmit iránta. Még most is ugyan annyira, ugyan úgy szeretem, mint mikor megláttam őt. Egyből beleszerettem, és most is szerelmes vagyok belé. Nagyon. Lágyan csókolom őt vissza, mikor az ajkait megérzem az enyémen, majd mikor a hátamra dönt és fölém mászik, elfordítom kicsit a fejem, ezáltal pedig megszakítom a csókunkat. Pár pillanatra lehunyom a szemem és veszek egy mély levegőt, majd vissza nézek rá. - Ez nekem most nem fog menni, Silas... - mondom halkan, a szemeibe nézve.
Egészen mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy egyetlen könnyed mozdulattal megrázom végül a fejemet. Halk sóhajt hallattok, majd nagyot nyelve, nos lezárom a szemeimet. Újra, és újra a nem régiben megtörtént cselekményre gondolok, miközben pontosan a szemeim előtt látom az esetet. Képtelen vagyok felfogni azt a tényt, hogy hogyan is tudtam a számára ártani. Megragadtam őt szorosan a kezétől fogva, magamhoz rántottam, és erőszakos, sőt durva voltam vele szemben, holott ennek nem így kellett volna történnie koránt sem. Nem akartam fájdalmat okozni neki, nem akartam... ezt nem. Újabb keserű sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd óvatosan kinyitom a szemeimet, és a földet kezdem el nézni, miközben az olykor-olykor elhangzott szavait hallgatom. Nem értem azt, hogy mégis hogyan juthattam el erre szintre, és hogy miféle jogon válhattam ezáltal durvává. Az a nő ül a saját házam kanapéján, akit szeretek, akiért odaadnám az életemet is, és akire kétezer éven át vártam. Erre pedig mit teszek? Elönt az ideg, a harag, a düh, és átmegyek abba a személyiségjegyembe, amelyet sohasem akartam neki megmutatni. Erre komolyan mondom, hogy nincs bocsánat, ezt sohasem fogom megbocsájtani magamnak.. -Pedig megtehetnéd, Amara.-Suttogom a szavakat nagyon halkan, miközben óvatosan megemelem a fejemet, és egyúttal ránézek.-Ha haragudnál rám, ha eltaszítanál magadtól, akkor kaphatnál egy szebb életet, hisz te is tudod.. Egy álnok hazudozó vagyok.-Ismerem be nagyot nyelve, ahogy ellököm magamat a faltól.-Rossz hatással vagyok rád. Számtalan ellenségem van, és bántani akarnak majd... bántani fognak téged, és én nem védhetlek meg. Nem tudlak.-Mondom fájdalmasan, ahogy elkezdem megközelíteni őt.-Én magam vagyok az ördög megtestesült alakja, de melletted egy szappanopera nyálas filmhősének a síró változatává válok.-Ismerem el a gyengeségemet, és ezáltal azt is, hogy mindennél többet jelent nekem. Gyengévé tesz, a rabjává varázsol, de nem.. nem maradhat mellettem. -Stefan minden bizonnyal arra pályázik, hogy tépjem le a fejét.-Mondom dühösen, ahogy végül megrázom a fejemet, és megállok Amara előtt. Könnyedén leguggolok elé, majd az arcára csúsztatom a bal kezemet, és ezáltal magam felé fordítom az arcát gyengéden.-Kedvesem.-Suttogom halkan az ajkai előtt, ahogy végül érzékien megcsókolom őt. Néhány másodperccel később pedig ledöntöm egyszerűen a kanapéra, ahogy lassan elhelyezkedem felette. Tudom jól, hogy mostan nem fogja hagyni ezt a fajta kivitelezést, de pontosan ez a cél. Kénytelen vagyok valami fogást találni rajta, hogy aztán legyen ürügyem arra a bizonyos tevékenységre. Meg kell tennem, hisz nincs más lehetőségem..
- Nem tudom, hogy miért engedett el. A mai napig még csak azt sem tudtam, hogy hasonmások egyeltalán léteznek. - mondom Silasnek válaszul. Tényleg nem tudom, hogy Stefan miért engedett el, azt pedig végképp nem értem, hogy a végén miért gyógyított meg, miért bántott s aztán miért mentett meg? Megannyi kérdés van még bennem, de nem csak vele kapcsolatosan, úgy az egész világgal. Belecsöppentem a 21. századba ami nekem még annyira új, annyi dolog van még amit nem igazán értek és még csak most kezdtem el felzárkózni, olyan ruhákat hordani, mint a mai emberek, úgy viselkedni és elfogadni, hogy most már, ebben a világban egyen rangú vagyok bárki mással. Sosem láttam még Silast ilyen... Dühösnek. Sosem volt még ilyen erőszakos és durva, legalábbis velem. A kezére nézek amivel erősen szorítja a karomat, majd vissza pillantok a szemeibe és próbálok kivenni belőle valamit, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy haragudjon rám. Aztán rájövök, hogy nem rám haragszik, hanem a kialakult helyzetre. - Nem haragszok. Rád sosem tudnék! - mondom halkan, még is lehet tudni, hogy minden szót komolyan gondolok. Túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy bármiért is haragudni tudjak rá. - Nem tudom, hogy miért bántott engem... - mondom halkan, meggyötört hangnemben, majd leülök a kanapéra, és magam elé nézek miközben felidézem magamban a nemrég történt eseményeket. - Ha eszembe jut, akkor még most is fáj mindenem. Annyira sok vért vesztettem... És közben nem értettem semmit, hogy miért haragszik rám ennyire, mit tettem ellene... - mondom halkan, magam elé nézve.
Mindenkinek van egy bizonyos gyenge pontja, amivel megsebezhető a lelke legmélyén, amivel megringatható teljesen a jelleme, és amivel könnyedén megfenyegethető, ha a helyzet úgy kívánja osztani a lapjait. Számomra szinte nyílt titok minden, hisz elég csupán az adott személyre néznem. Elég belelátnom a fejébe, olvasni a jellemében, a gondolataiban, avagy csak pusztán a múltjában, és máris feltudom neki idézni azon arcot, akire a leginkább vágyik. Máris azon csodálatos alakban tündökölhettek előtte, akit annyira óhajt, akit annyira látni kíván, akiért majd megőrül. Előttem nincsenek titkok, hisz minden eldugott kis négyzetsarkot pontosan ismerek. Éppen ezért is érem el a céljaimat olyan hatásosan, és egészen kiválóan, miközben igazán jót szórakozom az emberi naivitáson. S ha már témánál tartunk, nos.. akkor igen, nekem is van egy bizonyos gyenge pont az életemben. Itt áll, tőlem nem messze. Látom őt, és még annyi év után is megbabonázó a jelenléte, a személyisége, a bájossága, a kedvessége, az ártatlansága, sőt maga a szépsége. Szavakba nem önthető érzelmet csikar ki belőlem; életre kelti a már oly régen halott lelkemet. Teljes mértékben ő a gyengeségem, és épp emiatt is kell... el kell engednem! -Csak úgy elengedett téged, mert ő maga ilyen kedves, nem de?-Szólalok fel ismételten emelt hangszínnel, ahogy egészen mélyen a szemeibe nézek. Egyetlen mozdulatomba telik, és máris szorosan megragadva a karjától fogva rántom őt magamhoz. Feszült pillantással fürkészem, ahogy elönti az elmémet a mérhetetlen düh mennyisége. Szinte nem sok hiányzik ahhoz, hogy körülöttünk minden szó szerint égni kezdjen. Nem tudom, sőt nem is igazán akarom visszafogni magamat. Újabb szavai hatására enyhül a szorításom, és végül egyre gyengébbé válok mellette, ahogy nem sokkal később magam mellé ejtem a kezemet. Nagyot nyelek, megrázom a fejem, és idegesen a hajamba túrok. Elment az eszem, teljesen elment az eszem.. -Én... Amara..-Lehajtom a fejemet, és a padlót kezdem el bámulni, mintha csak elmúlhatna az előbbiekben történt cselekmény.-Úgy sajnálom.-Szökik ki belőlem halkan, megtörten, és fájdalmasan, ahogy fel sem merek nézni rá.-Nem, nem akartalak bántani.-Kezdek el egyre csak hátrébb lépni tőle, míg bele nem ütközöm hirtelen a falba.-Én hiszek neked... és nem ezt érdemled tőlem.-Mondom ki nagyon halkan, ahogy a jéghideg falnak nyomom mindinkább a hátamat, és mélyen szívom magamba a levegőt, szinte már-már szaggatottan. Be kell látnom, sőt muszáj észrevennem azt, hogy Amarának jobb lesz nélkülem, és pontosan ezért... ezért fogom megtenni azt, ami az eszembe ötlött gondolatként. Tudom, hogy fájni fog neki, de csak az ő érdekében teszem, ha nincs hozzám köze, akkor... akkor talán megtudom védeni.
A lelki szemeim előtt még mindig ott van az este, a történt dolgok, amik csupán csak 1-2 órával ezelőtt történtek. Még mindig próbálom felfogni azt, ami történt, próbálom helyre rakni magamban a dolgokat. Teljesen értetlenül állok itt és próbálok rájönni arra, hogy mivel sikerült kiérdemelnem Stefan haragját. A mai estéig nem is ismertem őt, a létezéséről sem tudtam, sosem beszéltünk egymással, így hát tényleg nem értem, hogy mi rosszat tettem én ellene? Eleve nem vagyok olyan fajta ember, aki ártana a másiknak, ő még is bántott engem... És a lelki sebek rosszabbak, mint amik a testemen voltak, míg nem adott a véréből. Be nem teljesült szerelem... Furcsán hangzik ez az egész, főleg, hogy Silas többes számban beszél. Még belegondolni is olyan furcsa, hogy van egy - vagy több - ember aki úgy néz ki, mint én. Nem tudom, hogy hogyan reagálnék, ha az utcán össze futnék egy olyan emberrel aki teljesen úgy néz ki, mint én. Már az is furcsa és szokatlan volt számomra, hogy találkoztam egy olyan emberrel, aki kiköpött mása Silasnek, de még sem ő az. Túl sok minden történt egy este leforgása alatt, a fejemben pedig egy nagy zűrzavar van. Meglepődök Silas hangnemjén, ahogy nekem szegezi a szavait, a kérdését. - Nem tettem semmit, nem könyörögtem neki, nem csináltam semmit, egyszer csak adott a véréből és engedett elmenni. - mondom, miközben végig Silas szemeibe nézek, majd a következő pillanatban magához ránt és erősen megszorítja a karomat. - Alig tudok valamit erről a világról és az emberekről, csomó minden van még amit nem értek, te még is egyből engem vádolsz meg, hogy tettem valamit. - mondom neki ingerülten és megpróbálok kiszabadulni a szorításából. Ez az este nem úgy alakul ahogy elképzeltem... Valamit nagyon rosszul csinálhatok, hogy immáron két hasonmást is sikerült magamra haragítanom.
Aggódó szavak hagyják el a számat, mely egy erőtlen kérdésként tündököl fel végezettül. Fájdalmas pillantással tekintek végig azon nőn, aki mindennél többet jelent nekem, de a látványa ezúttal nem nyugtató tényező, hanem mindinkább felemésztő. A mellkasomban keletkezett érzelmek kellegének a hulláma teljesen eláraszt, és ezáltal nemcsoda mindaz, hogy fenyegetően, de mégis dühösen sziszegek néhány szót kipréselve magamból. Egyre nagyobb visszafogottságomba telik mindaz, hogy a haragom által ne égjen eme épület. Egyre nagyobb erőfeszítés, hogy józan szerű gondolatokat kivitelezek az elmémben. Óvatosan helyezem a térdeimre a kezeimet, amelyek egy pillanatra megremegnek. Nagyot nyelek, és éles pillantással tekintek a partnerem íriszeibe, amely által eléggé sok minden kiderül. Zavartság, elveszettség, fájdalom.. talán, ha nem én lennék vele szemben mostan, akkor még a tagadás is felötlene benne gondolatként, bár megeshet az is, hogy végig futatta már eme lehetőséget az elméjében. De mélyen ajánlom neki, hogy ne szórakozzon velem, mert perpillanat vagyok annyira felhúzva, hogy ártó szándékkal esek neki, és erőszakosan szedjem ki belőle mindazt, amit tudni szeretnék. Szavai hallatán a fejemet enyhén oldalra döntöm, és méregetően tekintek fel rá, ahogy ő felállva az ablakhoz sétál. Talán kitekint rajta, elgondolkozik, és mérlegeli azt, hogy hogyan is folytassa a megkezdett szakaszt. Tekintettem könnyedén siklik végül utána, ahogy egy hirtelen mozdulat által, nos én is állóhelyzetbe kerülök. Feszülten szívom magamba a levegőt, és úgy nézem még mindig őt, mintha megváltást adhatna a jelenléte, avagy a látványa, ámbár a tény nem változik. Stefan Salvatore hozzáért, és ezért bűnhődni fog mélységesen. S megbánja még azt is, hogy megszületett, ha mindez csupán rajtam múlik, és rajtam is fog múlni, mert kegyetlen leszek vele... nagyon kegyetlen. Az újabb szavait próbálom csendesen végig hallgatni, de a próbálkozásom sikertelenségbe fullad, amint a mondandója közepén felmordulok, és egyúttal kínzó nyöszörgést hallattok. Mintha nekem fájnának azon sebek, amelyek Amara testén vannak... Vannak? Tökéletesen egyben van, csak a ruhája az, amely egyedül a múltbeli sebeit véli emlékezetbe vésni. Nincsenek rajta karcolások, mintha a drága hasonmásom végül rájött volna a saját hibájára, és így meggyógyította volna a vérével a nőt. Hmm, érdekes, de mindenesetre haladjunk sorban. -Pedig vannak hasonmások. Minden évszázadban megismétlődik a be nem teljesült szerelmünk.-Kezdem el ecsetelni halkan, ahogy végül a tekintettemet a plafonra emelem, és egy egészen mély sóhaj szakad fel belőlem.-Tudod egyetlen valamit nem értek ebben az egészben, Amara.-Pillantásomat fürkészően emelem vissza rá, és néhány lépéssel viszonylag közelebb kerülök hozzá.-Azt, hogy hova tűntek a sebeid.-Rázom meg a fejemet, és egy erőltetett mosoly kerül az arcomra.-Mégis mond már meg nekem, hogy mit tettél, amivel sikerült elérned azt, hogy Stefan meggyógyítson a vérével?-Szegezem neki a kérdést azonnal, ám némi iróniával a hangomban. Talán a féltékenység beszél belőlem, talán az, hogy alkut kötött a fiatalabb Salvatore-val, és én nem érhettek hozzá, nos ahhoz a szánalmas vámpírhoz. Nem tudom mi ütött belém, de koránt sem vagyok nyugodt. -Mit műveltél?-Üvöltök rá, ahogy közelebb kerülve hozzá, nos megragadom a karjától fogva, és erőszakosan magamhoz rántom őt. Elszakadt a cérna, és a türelmem ezáltal már jócskán elfogyott. Nincs képességem, sem pedig erőm ahhoz, hogy visszafogjam magam, és hogy őszinte legyek, nos nem is szeretnék megálljt parancsolni a dühnek, amely immáron teljesen átvette az uralmat a testem felett.
A fejemben sorra pörögnek len az elmúlt óra történései. Lelki szemeim előtt látom, ahogy az enyhén megvilágított utcán ott éktelenkedik a vérem, ahogy Stefan kínzott meg. Amikor vissza gondolok, a hideg is kiráz tőle, fogalmam sem volt arról, hogy megúszom-e élve, hiszen valljuk be, nagyon sok vért veszítettem, fájt már minden porcikám. Stefan aztán adott a véréből, így külső sérülések nincsenek rajtam, csak lelkileg vagyok teljesen kikészülve. Miért kaptam ezt? Nem tettem semmi rosszat, nem is tudtam a létezéséről, ami mondjuk nem is csoda, tekintve, hogy 2000 éven keresztül nem tudtam semmiről sem. Megkínoz, majd megmenti az életemet, egyszerűen nem tudok kiigazolódni rajta. Amikor meghallom az ajtó csukódását, nem emelem fel a fejemet, csak tovább ülök úgy, ahogy voltam és próbálok rendet tenni a fejemben, eléggé kevés sikerrel. Szívem szerint nem mondanám el Silasnek, hogy mi történt, hiszen ismerem őt és tudom, hogy egyből cselekedni akarna, bosszút állni, stb. Velem meg az a baj, hogy még az ellenségemet is képes vagyok megsajnálni, nem kívánok senkinek fájdalmat, meg ilyenek, viszont nagyon bánt az amit Stefan művelt, illetve senkim sincs akivel beszélhetnék arról, hogy mi történik velem. Mikor leguggol elém, felnézek rá, a szemeibe és egy pillanatra elgondolkodok, hogy mit mondjak. Azt nem mondhatom, hogy nem történt semmi, hiszen a kínzásnak hála a ruhám csupa vér, Silas pedig biztosan kiszedné belőlem valahogy, hogy ki tette ezt velem, illetve hazudni sem szeretnék neki. - Volt szerencsém össze találkozni a hasonmásoddal... - mondom halkan, a szemeibe nézve, majd felállok, az ablakhoz sétálok és kinézek rajta. - Nem értem, hogy miért tette ezt. Életemben nem találkoztam vele, azt sem tudtam, hogy vannak hasonmások. - mondom, miközben vissza fordulok Silas felé.
Életemben nem egyszer találkoztam a halál gondolatsorával, hanem számtalanszor különféle szerepkörökben. Voltaképpen nézhettem már vele farkasszemet kétezer éven át, s majdan akkor is törzsgyökeresen előbukkant, amikor is Stefan Salvatore szíves kedélyből, nos kiiktatott az élők közül. Ámde mindenki sajnálatára visszatértem, és íme újra a huszonegyedik századot boldogítom a jelenlétemmel. Egyeseknek most biztosan sírva telik minden egyes nap, míg másoknak félelemmel telten.. Tőlem rettegnek oly annyian, míg sokan mások meg nem is ismernek. Oh, s hogy eme gondolat hová is vezet? A fene tudja, de olyan jól érzem magamat jelen esetben. Sikeresen alakult a napom, és ez a további részében sem lehet másképpen. Mély levegővétel keretén belül állok meg a ház előtt, majdan egyetlen könnyed mozdulattal lépek be az ajtón. Úgy hiszem épp eleget járkáltam fel, s alá a mai nap folyamán, így pedig bőven kijár nekem a pihenés, sőt mindaz a tény, hogy az én egyetlen szerelmem társaságát élvezem. Szavakba nem önthető, hogy mit váltott ki belőlem, s nemcsak most, hanem már az első pillanat alkalmával is. Képtelen lennék ártani neki, hisz mindennél jobban szeretem őt. Végül halkan zárom be magam mögött az ajtót, ahogy néhány lépéssel beljebb kerülök a nappaliba, s ekkor megpillantom az én gyönyörűségemet, aki eléggé kedvtelennek látszik így elsőre, sőt jobban megnézve véres. Azon nyomban elkap engemet egyféle hév, és olyan haragra gerjedek, hogyha nem fognám vissza magamat, akkor az egész házunk gyertyaként égne. -Mi.. mi történt veled?-Közelítem meg hirtelen őt, és leguggolva elé végig nézek rajta, hogy minden rendben van-e vele, s hogy nincs-e komolyabb gondja.-Megölöm azt, aki ezt művelte veled!-Sziszegem a fogaim közt idegesen, ahogy tekintetemben fellelhető az aggódás egyféle jele, de mégis a düh dominálóbb.
Még most sem értem azt, hogy Stefan miért támadott meg, hiszen én tényleg nem ártottam neki, a mai napig azt sem tudtam, hogy létezik. Sőt, azt sem tudtam, hogy vannak hasonmások, pont ezért lepett meg annyira Stefan külseje. Teljesen olyan, mint Silase, annyi különbséggel, hogy ő sosem bántana engem. Nah nem mintha Stefannak lenne rá bármi oka is. Azt pedig méginkább nem értem, hogy annyi kínzás után miért adott a véréből? Majdnem megölt aztán a végén pedig megment? Lehetetlen rajta kiigazolódni, de jelen pillanatban nem is érdekel, az a lényeg, hogy végre sikerült haza jutnom. Tudom, hogy itt biztonságban vagyok, mivel ebbe a házba nincsen senki behívva, szóval nem tud bántani senki. Mikor belépek a házba, Silas nincs itthon. Nem is sajnálom most annyira, mert nem hiszem, hogy most érthetően eltudnám neki mondani, hogy mi történt. Muszáj kicsit össze szednem magamat és a gondolataimat, úgy pedig kicsit nehéz lenne, ha Silas is itthon lenne. Néha úgy érzem, hogy túl sok nekem ez a mai világ, a 21. század. Nem tudok felzárkózni, túl sok minden van, és a mai nap lelkileg eléggé megérintett. Habár testileg rendbe jöttem, hála Stefan vérének, de lelkileg azért megviselt. Akkor és ott, tényleg azt hittem, hogy addig fog kínozni, míg meg nem halok. A nappaliban található kanapéra leülök, fejemet a térdemen támasztom, szememet lehunyom és próbálok rendet tenni a fejemben. Kisebb-nagyobb sikerrel.
Kezdőlap
/ Zene: 
• 