A sors nagyon nem szeretné, hogy boldog legyen, folyamatosan akadályokat lök elém amiken teljesítenem kéne, de nem megy. Kezdve a Stefannal való találkozásommal, aztán ott volt amit Silas művelt és folytatódott a hasonmásos üggyel. Hirtelen tudok meg sok mindent, amit nem tudok feldolgozni. Az még nem is viselt meg annyira, hogy nem én vagyok az egyedüli ember aki úgy néz ki, mint.. mint én. Legjobban kétségtelenül az viselt meg amit Silas tett. Még most sem tudom felfogni a dolog miértjét, hogy miért tette ezt velem? Ha ilyenre képes volt akkor egyeltalán miért hozott vissza az életbe, miért segített nekem beilleszkedni és elhitetni velem azt, hogy az élet nem is olyan rossz, mint amilyennek hiszem én azt. Ő éltetett engem, szó szerint ő tartott engem itt az életben, nem hagyta, hogy olyat tegyek amit később megbántam volna. Most pedig itt áll előttem és olyan dologra készül amit szép lassan az agyammal felfogtam, de nem akarom elfogadni. Mivel érdemeltem azt ki, hogy így viselkedjen velem? Mivel érdemeltem ki azt, hogy bántson, hogy fájdalmat okozzon nekem? Szavai hallatán csak nyelek egyet és próbálok valami értelmeset kinyögni, de pár pillanatig semmi hang nem jön ki a torkomból. Felesleges rákérdeznem, hogy miről van most itt szó, hiszen világos számomra. Szakítani akar... - Azok után amiken együtt keresztül mentünk... Nem állhat a boldogságunk útjába egy ilyen dolog, ami megtörtént. - mondom a szemeibe nézve, miközben a tekintetemben látszik a gyötrelem és a fájdalom hullámai ahogy elakarom kerülni azt, hogy szakítás legyen a kapcsolatunk vége. Az örök életet akartuk, örökké együtt élni, boldognak lenni most pedig... Igen, haragudtam rá és fájt az amit tett, de azt még kevésbé tudnám elviselni, ha végleg elveszíteném azt a férfit akit egész életemben szerettem.
Annyi minden eszembe jutott, hogy mennyi mindennel tudnék fájdalmat okozni Amarának. A legnagyobb vágyam jelenleg az, hogy átmázoljam vele az egész házat, nos, milyen egyedi lenne a véres fal? Nem minden nap látni olyant, úgyhogy nagyon stílusos lenne, szerintem. Na de, engem korántsem érdekel a ház dekoratívsága, sokkal jobban az érdekel, hogy Amara valahol holtan essen össze, esetleg a Rómeó szerelme karajai közt. Ó, milyen drámai, de egyben romantikus pillanat lenne, nemde? Na de, megpróbálok nem annyira kegyetlen lenni, hiszen én nem Silasnak tervezek fájdalmat, hanem csak is Amarának, aki minden bizonnyal meg is érdemli. Túlságosan is irritál a jelenléte, és én magam sem értem, hogy Silas hogyan tudja maga mellett elviselni, vagy csak szimplán egy ágyban aludni vele? Úristen... tudtam Silasról, hogy beteg elmével van megáldva, de hogy ennyire! Már előre látom magam előtt az arcot, amikor is Amara leblokkol a szakítást követően. Milyen jó érzéssel fog eltölteni engemet mindaz, hogy látom a szempárában a halál visszapillantását, hiszen Amarát egyedül csak is Silas élteti. De persze, annyira kegyetlen még sem vagyok, hogy ebben a hitben hagyjam őt itt, hogy Silas elhagyta őt. Ugyan, kérlek! Sokkalta szórakoztatóbb nekem az, hogy profi módra játszadozhatok az idegrendszerén. Szavai hallatán kissé lesokkolódom, de mindennek ellenére ez nem ül ki arcomra egy cseppet sem, továbbra is csak a szomorú, és ártatlan hős szerelmest ruházom magamra. Bár kissé kezdem unni ezt a szerepet. Mikor közelebb lépett hozzám, kedvem támadt hirtelen tízszer annyit hátrébb lépni, de aztán magamat visszafogva mindez a gondolat meghiúsult bennem, így hát nem mozdultam onnét. - Szeretném, ha egy olyan férfi szeretne téged, aki megérdemel téged. Aki megbecsül téged, ahogyan én azt nem tettem. – Hajtom le a fejemet, mint aki teljes őszinteséggel bánta volna meg a bűneit, s persze szavaim mind azt tükrözik lefordítva, hogy itt akkor vége mindennek. S akkor nézzük is a reakciót!
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Feb. 25, 2016 12:09 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Stefan • Amara
Nagyon bánt az amit Silas tett, de közben magamra is dühös vagyok, amiért így viselkedek vele. Kettős érzelmek kavarognak bennem, és nem tudom eldönteni, hogy vajon az eszemre, vagy a szívemre kéne hallgatnom... A szívem azt súgja, hogy hagyjuk annyiban ezt az egész szarságot és legyen köztünk minden olyan, mint régen, az eszem viszont azt mondja, hogy ezzel igen is foglalkozni kell, hiszen, ha annyira szeretne, mint amennyire ő azt állítja, akkor még csak a fejében sem fordult volna meg az, hogy megcsaljon. Neki pedig nem csak megfordult ez a gondolat a fejében, hanem meg is tette. Lefeküdt nem is tudom kivel, miközben engem szeret. Eléggé megviselt ez az egész ami történt, de minél több időt töltök távol tőle, annál inkább rájövök arra, hogy szükségem van rá. Vele akarok lenni. Hozzá tartozom! Tekintetemmel követem, amint bejön mellettem a házba, és becsukja maga mögött az ajtót. Hallgatom szavait és először nem is tudom, hogy mit mondhatnék neki. Igen, hibázott, és? - Mire akarsz kijukadni?... - kérdezem tőle halkan, miközben ránézek. Nem akarom, hogy az következzen most, amitől a legjboban félek; hogy elveszítem őt. Szükségem van rá. - Ne mond ezt... - mondom halkan és közelebb lépek hozzá. - Annyi éven keresztül vártunk arra, hogy együtt legyünk... Most végre itt van a lehetőség, végre együtt tudunk lenni.
Nehéz lesz előadnom a Rómeót, még akkor is, hogyha egy szakítós jelenetet akarok beadni. Nem igazán ismerem Silas jellemét, de szerintem minden férfi óvatos, hogyha éppen egy szakítást akar közölni a párjával, vagy én nem tudom, nem értek az ilyenhez. Mindenesetre Amara nem fogja amúgy sem sejteni, hogy én voltaképpen nem Silas vagyok, hiszen... Miért is gondolná, hogy én lennék az? Egy jó ideje eltűntem így is a térképről mindenki számára, sőt, mitöbb, egy jó időre ebből a városból is elmentem. Többnyire más városok utcáit jártam, voltaképpen, szórakozni jártam. Többet látni a világból, na meg persze olyan szövetségeseket toborozni, akik velem vannak. Szükségem lesz rájuk, elvégre olyan dologra készülök, ami voltaképpen nem igazán egyszerű. Na de, most teljesen más a szituáció, inkább gondoljak erre, hogy még is hogyan facsarhatnám ki legjobban Amara szívét. Azt akarom, hogy szenvedjen, és tudom, hogy neki Silas a gyengepontja. Milyen romantikus! Még mindig lehajtva hagyom fejem, s örülök, hiszen előre gondolkoztam most. Egy vámpír sokszor hajlandó elfelejteni, hogy csak úgy nem léphet be egy olyan házba, ahol ember is él, hiszen... amikor át akarnám tenni a lábam a lakásba, nos, egy ránk vonatkozó átok ezt megakadályozza mindaddig, ameddig be nem hívnak. Én pedig megkérdeztem, hogy bejöhetek –e, mint egy ártatlan kiskutya, Amara pedig egyáltalán nem habozva vágta rá, hogy bemehetek. Innentől fogva szabadjárást kaptam be a házba, ami, nos.. Voltaképpen nem is rossz. De majd ha igazság kerül nemsokára arra, hogy én nem Silas vagyok, akkor majd közlöm vele a tényt, hogy nem ártana, hogy ha óvatosabb lenne. Amara szerintem még a postásnak álcázott baltás gyilkost is beengedné. Amikor aztán félreáll, könnyedén teszem előre egyik lábamat be a házba, végül aztán mosolyogva lépek be, amiből ő nem lát semmit, hiszen tekintetem még mindig kellően lehajtom. Végül aztán megfordulok, ahogyan becsukom könnyedén magam után az ajtót, s vele állok szemben, ahogyan szomorú, ámde még is komoly arcvonásokat húzok magamra. Tekintetemmel méregetően nézek rajt végig, s kedvem támadna elnevetni magam. Persze, nem ő rajta, hiszen... nincs rajt nevetni való. Voltaképpen csak az a vicces, hogy a történelem mennyire szereti magát megismételni. Na de, ez lényegtelen! - Hibáztam. – Kezdek bele halkan, miközben végig az ő tekintetét keresem. – ... És nem érdemellek meg téged.- mondom aztán ezzel utalgatva egyelőre, ami voltaképpen még nem igazán vezet rá a szakításra. Ámde, még nem óhajtom egyből lelőni a poént. Egyelőre csak ennyit mondok, hadd egye a lelkiismeret még egy kicsit.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Feb. 22, 2016 12:46 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Stefan • Amara
Mióta Silas elmondta, hogy lefeküdt valaki mással, azóta rendszerint kerülöm őt. Másik szobában alszok, egyedül eszek, egyszerűen csak nem akarok a közelében lenni. Nem is tudom elmondani, hogy mennyire megbántott, de még is szeretem őt. kétes érzelmek kavarognak bennem és nem tudom őket hova tenni. Nem tapasztaltam még ilyet, nem éltem eleget, igazán. Nem volt boldog életem, az egész eddigi életem egy pokol volt, nem is volt csoda, hogy eleinte mikor vissza jöttem az élők közé, a halálért könyörögtem, hogy meghaljak. Nem akartam élni, nem akartam több fájdalmat érezni. Aztán ahogy múltak az idők, Silas segített megszokni ezt a világot, kezdtem elfogadni a körülöttem lévő dolgokat, erre pont az az ember okoz nekem fájdalmat akit mindennél jobban szeretek. Nagyon meglep az, hogy most itt van, főleg mivel szemmel láthatóan kerültük eddig egymást. Mikor meglátom pár pillanatig el is felejtem azt, hogy mit művelt velem, hogy mekkora fájdalmat okozott nekem, egyszerűen csak jó ránézni. A férfira akit annyira szeretek. Akiért bármit megtennék. 2000 év alatt a szerelmem iránta semmit sem csökkent, még most sem a kis incidensünk óta, csak egy kis időre van szükségem, amíg megemésztem azt ami történt... - Persze, gyere. - mondom és arrébb állok az ajtóból, hogy betudjon jönni. Nagyon zavaró ez a tekintete, a hangneme. Nagyon rossz előérzetem van...
Hamar ki kell találnom valamit, hogy vajon Amara mitől is ijedhet meg igazán? Azzal nem mennék túl sokra, hogyha kimázolnám vele az egész házat, elvégre ha még a halál szélén is állna, nos, nem hiszem, hogy könyörögne az életéért. Pedig szeretem látni, ha valaki kegyelmet kér, de Amara... lássuk be, nem ilyen. Nyilván nem ölném meg, tekintve, hogy Silas tulajdona, abból pedig sok hasznom nem származna, ha végeznék vele, sőt... Nekem pedig több szempontból is szükségem van Silasra. Tudom, hogy jelen pillanatban ő most nem tartózkodik itt, hiszen amint hallottam, Amara és Silas mostani kapcsolata nem túl fényes, ami nem meglepő, hiszen Amara most már annál is idegesítőbb lett, mint volt, ez pedig persze, Silasnak nem tetszik. Miért is nem lepődöm meg... Nos hát, még mindig itt állok az ajtó előt, gyötörve magamat valami ördögi terven, aztán hirtelen bevillan egy olyan remek ötlet, hogy éppen hogy csak nem kel életre a fejem felett egy világító villanykörte! Szerencsére a rajtam lévő, fekete kötött kardigánom hosszú ujja eltakarja a tetoválásom, ami megkülönböztet Silastól, így hát Amara a legkevésbé sem fog ráébredni arra, hogy én voltaképpen nem a hős Rómeó szerelme vagyok. Az ördögi ötletem pofon egyszerű, tekintve, hogy még alkalomhoz is illő. Eljátszom drámaian a pillanatot, amikor is Silas szakít Amarával. Mi kell ennél több? Akár még a nyálas Rómeó Silast is előadhatnám, de nem érzek, és jelen pillanatban azon téren pocsék színész lennék. A gyomrom is felfordulna, ha egy hasonmással kéne bájolognom. Végül aztán nyílik az ajtó. Abban a pillanatban arcomról elszublimált a kielégült ördögi mosoly, aztán a helyett valami komor, szomorú arcot ábrázoltam magamon. - Amara. – Ejtem ki a nevét halkan, még is édesen csengve. – Bemehetnék? Szeretnék veled beszélni valamiről. – Hajtom le tekintetemet a földnek, miközben arcom szélére egy ördögi mosoly csusszan, amit ugyan nem lát, hiszen a fejemet lehajtottam kellően, hogy mindez ne tűnjön fel neki. Ő csak a szomorú, meggyötört Rómeót láthatja bennem most.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Feb. 20, 2016 8:47 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Stefan • Amara
Mostanában próbálom elterelni mindennel a figyelmemet, hogy ne kelljen Silasra gondolnom. Muszáj kivernem őt a fejemből, legalább csak egy kis időre. El kell felejtenem azt amit ő tett, el kell felejtenem azt, hogy megcsalt. Mindig is azt hittem, hogy nekünk kettőnknek erős szerelmünk van, amit nem lehet megszakítani, neki még is sikerült... Megcsalt egy hülyeség miatt. Ha eszembe jut, a szívem megsajdul a fájdalomtól és próbálom felfogni amit tett, hogy képes volt ezt tenni velem, akit állítólag annyira szeret... Mindegy is, jobbnak érzem, ha nem foglalkozom vele. A tanulás így is elveszi az időm nagy részét, most, hogy beiratkoztam az egyetemre. Az pedig, hogy Silasnál lakok... nem nagyon számít, főleg, mert rendszerint nem túl sokat van itthon, mert mindig csinál valamit, vagy ha itthon is van, akkor külön szobában vagyok, messze tőle, mert úgy érzem, hogy látni sem akarom őt. Túlságosan megbántott. A nappaliban lévő kanapén ülve olvasom az egyik tankönyvet mikor kopogást hallok meg. Először értetlenül nézek az ajtó felé, mert nem túl sok olyan eset van, hogy bárki is jönne ide, főleg, hogy Silasnak nem szokása világgá kürtölni, hogy hol lakik. Majd végül felkeltem a kanapéról és az ajtóhoz sétáltam, majd kinyitottam azt. - Silas? - csodálkozva nézek rá, hiszen nem vall rá az, hogy itt legyen.
- Miért van az, hogy mindig azok járnak rosszul, akik harcoltak a jóért? – Teszem fel a kérdést az előttem levő hölgynek, aki a székhez ki van kötözve. Én csak kényelmesen ülök előtte a fotelban, őt nézve éles tekintettel. Nem szándékozom őt bántani, valamiért nem... szükségem van egy olyan partnerre, akivel beszélgetni tudok az élet dolgairól. Így kikapcsolt állapotban sokkalta tisztábban látok egyes dolgokat, és voltaképpen így mindjárt másabban állok a dolgokhoz. Mostanában mindenki kerül, ami végtére is nem csoda, így hát egy kívülálló embert szereztem be, aki talán ellát tanácsokkal. Bár lehet kissé őrült gondolat mindez, hiszen... ez a nő nem tud a természetfelettiekről, ráadásul az összes végtagja úgy remeg, akárcsak egy kocsonya. - Ne aggódj, Kedves. – Jelenek meg hirtelen ekkor mellette, ezáltal álla alá helyezve két ujjam, hogy tekintetét az enyémre irányítsam, így könnyedén nézhetek igéző szempárába. – Téged nem akarlak bántani. – Jelentem ki könnyedén, mintha harcolnék a belső érzéseimmel, hiszen az egyik azt súgja, hogy most azonnal küldjem tovább a túlvilágra, míg a másik azt, hogy engedjem el, hiszen, nem ártott nekem. És én sem akarok neki. Nyilván, a szavaimra nem tud felelni, elvégre gátolja a szájához szorított rongy, mely meg van rajta kötve, hogy nehogy visítson nekem, másrészről pedig talán a félelemtől is aligha mer megszólalni. - Bocsánat a kellemetlenség miatt. – Jelentem ki egyhangúan, aztán a szék mögé sétálok, s egy könnyed mozdulattal szabadítom meg őt a kötelek rabságából. De ő ennek ellenére sem mozdul, hiszen pontosan jól tudja, hogyha menekül, akkor abban a pillanatban elbúcsúzhat ettől a világtól. - Menj csak. – Mosolygok rá kedvesen, ahogyan hirtelen az előtér folyosóján jelenek meg, miközben karomat kinyújtom a kijárat felé, ezáltal felajánlva neki a lehetőséget, hogy elmehet. Mosolyogva figyelem mozzanatait, miközben ő remegő térdkalácsokkal feláll a székből, s rohamosan kezd futni a kijárat felé. Mindkét karomat magam mögé teszem összefogva, végül mire ő a kijárathoz ért, hirtelen előtte jelenek meg, s a pillanat tört része alatt töröm ki a nyakát, nem túl kecsegtető hanggal járva. Végül a halott női testre nézek le, akit eleinte nem is akartam megölni. Sőt, engedtem neki, hogy elmenjen. De meggondoltam magam.
Mély sóhajt veszek magamon, amikor megállok eme ismerős kis ház előtt. Miután végeztem az én kis partneremmel, úgy gondoltam, hogy szükségem lesz egy másikra. Ő pedig ki lehet más, ha nem Amara? Ó, igen... vele már régebben találkoztam. Örültünk egymásnak. Végül is bekopogtatok, s egy önnön kívüli vigyorral gondolok ki valami kegyetlen dolgot, ami által megrémiszthetem őt. Nem szeretem az unalmas pillanatokat, valamivel fel kell dobni a hangulatot!
Kezdőlap
|| 
redit