- Mindaz amiért anno küzdöttünk... - mondom ki halkan, de nem tudom folytatni a mondandómat, mert érzem, hogy ellepik a könnyek a szememet. Nagyot nyelek és próbálom vissza fojtani a sírást, nem akarok Silas előtt még jobban össze törni, már így teljesen össze vagyok törve a Stefannal való találkozásom után és azok után amik történtek Silas és köztem. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogom kibírni azt ami most fog történni, hogy elveszítem azt a férfit akit egész életemben szerettem, akiért feladtam azt a téveszmémet, hogy csak a halál menthet meg. Silas miatt küzdöttem, ő győzött meg arról, hogy lehetek még boldog, hogy lehetünk mi még boldogok, együtt. Most pedig... Minden elfog veszni. Habár sok mindent nem értek még, sok mindenben fel kell még rázódnom, de még én is tudom azt, hogy az előttem álló férfi mire készül most. És nevezhettek naívnak, de nem akarom őt elengedni, nem tudom őt elengedni az életemből, vele akarok lenni és hiszem azt, hogy minden rossz cselekedetünket jóvá lehet tenni. Haragszom rá? Nem igazán, mert sokkal fontosabb az, hogy vele legyek. Hogy együtt legyünk.
- Miért rossz az, hogy én még hiszek bennünk? Hogy hiszek abban, hogy minden lehet olyan, mint amilyen régen volt. - teszem fel neki eme kérdésemet és a hangomból már jól érezhető a lelki fájdalom. Már csak a gondolata is össze szorítja szívemet, hogy elveszítem őt, hogy többé ő már nem lesz nekem. Elveszítem az egyetlen jó dolgot az életemből, az egyetlen olyan dolgot am miatt megérte életben lenni, ami miatt nem akartam véget vetni az életemnek. Elveszítem a másik felemet...
Miközben hallgatom őt, érzem, hogy könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Letörlöm őket egyből, de érzem, hogy nem tudom már kontrollálni, nem tudom vissza tartani a sírást, érzem, hogy bármelyik pillanatban össze törhetek.
- Kérlek ne tedd ezt... Ne... - motyogom halkan miközben hátrálok annyit, hogy a falnak tudjak támaszkodni. Most már nem is tartom vissza a sírást, hagyom, hogy a könnycseppjeim kiszabaduljanak, s elkezdek sírni. Már felfogtam, hogy esélytelen az, hogy Silas meggondolja magát. Engem pedig egy életre össze tört...

Az egész életemet csupán egyetlen egy lapra tettem fel, és üldöztem ezáltal egy olyan álmot, amelyet csak kétezer évvel később érhettem el. Ám, a beteljesülés pillanatát a halál követte, s lelkem a túlvilágon végleg elveszett értékévű vált. Nem maradt remény, amiért ki kellene tartanom, avagy amiért még érdemes lenne harcolnom -, a kettőnk javára. Úgy hittem, hogy mindösszesen csak idő kérdése az egész, és nem sokára megszokom a helyzetem, hogy majdan változik a felfogásom, ami által ugyanúgy tekintek a nőre, mint egykoron is tettem. De a szavak, amelyeket kiejtettem, és a tettek, amelyeket megléptem, nos csupán hamis ígéreteket takartak. Nem volt már érdekem az, hogy ketten legyünk -, együtt létezünk eme világban. Nem számítottak az érzések, melyeket az irányába tápláltam, hisz az odaát megélt dolgok százszor többet jelentettek, mintsem holmi románc. Az eszményi szerelem elbukott, a magasztos érzés porba omlott, s egy egész életnyi várakozás illant el, nos egyetlen röpke pillanat alatt..
Érzem legbelül, ahogy a mellkasom fokozatosan összeszorul, ahogy nem kívánom magamba szívni az éltető levegőt, és ahogy a látszat, melyet alkalmazni vélek, nos lassan megtörik. Szívem keserves fájdalmát éli, s létezésem tán egy időre meg is szűnik. Nagyot nyelek, miközben a pult felületére helyezem a kezeim. Szemeimet mélyen lezárva tartom, ahogy ezzel egy arányban a fejemet is könnyen leszegem. Kínzó könnycseppek folynak le az arcomon, s majdan a pult márványfelületén koppannak. A hazugságom hálójának csapdájába estem, s ha már egyszer neki kezdtem, akkor be is kell fejeznem..
Halk hangja térít vissza a valóságba, így zárva ki belőlem minden kételyt, s gondolatot. További szavainak kiejtése, nos mélységes fájdalmat okoz, és bár ő pozitívan áll mindehhez, de én nem tehettem. Nem lehettek önön sorsom gyarlója. Vétkeimmel ugyanis szembe kell néznem, és még épp időben el kell őt engednem. Hallom tisztán léptei zaját, és érzem a közelségét magam mellett. Ám, ami következik jócskán ledöbbent. Gyengéden fogja meg a kezem, s tán helyesnek kellene éreznem ezt, ahogy újra rendbe kellene tenni mindent.
-Amara...-Nyomom meg igencsak mély hangon kiejtve a nevét, miközben kinyitom a szemeimet.-...tán jobban tennéd, ha belátnád, hogy minden elveszett.-Ejtem ki érzéstelenül, miközben rideg pillantással tekintek rá. Magamra sem ismerek, ám, ha ez kell, akkor ezzel üldözöm el.-Ezt már nem lehet megoldani, kérlek..-Rántom el hirtelen tőle a kezemet, és letörlöm könnyeimet.
-Komolyan elhitted, hogy ezek után veled tudok lenni?-Teszem fel a kérdést ironikus éllel.-Komolyan azt hiszed, hogy a tettem után tükörbe tudok nézni, vagy hogy megtudom magamnak bocsájtani azt, amit műveltem?-Emelem meg a hangomat, ahogy keserves nevetés közepette, nos megrázom a fejem.-Megcsaltalak, így... így nem tudok veled lenni.-Szögezem neki élesen kiemelve az első szót, miközben tekintettem a földre siklik. Egyszerűen nem bírok ránézni, hisz nagyon fáj ez az egész. S ha meg kell halnom, akkor itt az ideális pillanat..

---

Amikor felém fordul, egyből aggodalom ül ki az arcomra amikor meglátom az arcán a könnycseppeket. Ezer meg egy gondolat fut át az agyamban a pillanat tört részének leforgása alatt. Félek attól, hogy mi lesz a következő mondata. A szívem hevesebben kezd el verni a félelemtől. Mindig is féltem attól, hogy elfogom őt veszíteni, hogy kevés leszek számára, hogy rá fog egyszer jönni, hogy találna helyettem jobbat is. És nagyon félek, hogy ez a pillanat most jött el, hogy most fogom őt elveszíteni. Mert ha így lesz akkor... Akkor fogalmam sincs arról, hogy hogyan fogom átvészelni a hiányát, az ürességet, az űrt amit maga mögött fog hagyni. Ha elfogom őt veszíteni akkor a lényem egy részét is magával fogja vinni.
Nézem ahogy felém fordul, de én nem mozdulok meg, a lábam mintha a földbe gyökerezett volna. Pontosan jól tudom, hogy valami nagyon rossz fog következni, valami olyasmi ami nem fog nekem tetszeni, olyasmi ami nagyon fog nekem fájni. Amin nehezen leszek túl. Szakítás... Még soha nem kellett átélnem, sosem éreztem azt a fájdalmat ami ezzel járhat, de nem is akarom megtudni milyen, nem akarom Silast elveszíteni. Sok mindenen mentünk mi keresztül, együtt. Az örökké valóságot terveztük, a közös életünket; jövőnket. Mikor vissza hozott az életbe akkor igen, nem voltam jó formában, mindennél jobban vágytam a halálra, nem akartam élni, nem akartam több fájdalmat érezni, de ahogy egyre jobban haladtunk előrébb, ahogy teltek a napok, rá kellett jönnöm, hogy jó nekem itt, jó lesz nekem itt. Silas mellett. Vele mindent áttudok vészelni, vele minden egyszerűbben fog menni.
Mikor kimondja, hogy megcsalt, akkor nem mondok semmit, nem tudok megszólalni, csak állok ott előtte és próbálom össze szedni magamat, próbálok valami hangot kierőltetni a torkomból, de nem megy, egyszerűen nem tudom, hogy hogyan kéne erre reagálni.
- Oké... - mondom alig hallhatóan. - Eddig is megoldottunk mindent, most is menni fog. Csak ne adjuk fel. Kérlek... - mondom halkan miközben közelebb lépek pár lépést, majd gyengéden megfogom a kezét.

Kétezer évnyi magány elviselése után, nos csak egyetlen dologra vágytam mindennél jobban. Azt hittem, ha kiszabadulok a fogságomból, és megiszom a gyógyírt, akkor ismételten emberré válva, nos a halálom lelem, amely majdan békét nyújt nekem. Ám a sors maga megkérdőjelezte az akaratom, hiszen kiderült, hogy Amara nagyon is életben van. A halál vágyam tova szállt abban a pillanatban, és képes lettem volna bármit megadni azért, hogy együtt élhessünk boldogan. De a szeretett nő nem mutatott hajlandóságot az életre, és koránt sem akart velem együtt lenni úgy, ahogy gondoltam volna. A kétezer évnyi horgonylét ugyanis megviselte, és mindennél jobban a halált óhajtotta. Megértettem a nézőpontjait, ám mégis kétkedve fogadtam. Mindaz a tény, amiért eddig harcoltunk, és amiért én magam kitartottam, nos csak ennyire könnyen vesszen el? S mire észbe kaptam, nos már a túlvilág lakosává váltam - Stefan Salvatore által. Nem voltunk együtt Amarával, ahogy elképzeltük azon estén, amikor is véget vethetünk volna egyaránt mindkettőnk életének. Csak a kínzó pokollal nézhettem szembe odaát, s míg ő talán túllépett a megnyugvásba, nos addig én szenvedtem. Minden percben, és pillanatban kikészültem. Kárhozat volt minden ott töltött pillanat, mintha az a két év, nos az örökkévalóságot jelölte volna. Szabadulni akartam az érzéstől, amelyet a túlvilági lét nyújtott, és amelybe a saját hasonmásom sodort..
Miután sikeresen visszatértem az élők közé, nos bennem egészen mélyen valami megváltozott. Már nem voltam ugyanaz a személy. Nem adtam volna már oda az életemet azért a nőért, akit egykoron annyira eszményítettem. Talán a magányt ezúttal nem tudtam éltető módon elfogadni, hisz azt hittem sosem lesz alkalmam arra, hogy újra élővé legyek. Azt hittem, hogy örökre megpecsételte a halál a sorsomat, és hogy ezzel egy arányban, nos véglegesen eltávoztam. De nem! Lám csak levegőt veszek, a szívem még dobban, és az érzések... Érzések? Azok bennem nem léteznek, és hiába próbálok jónak tűnni, avagy igyekszem, hogy azt nyújtsam neki, amit látni szeretne, nos nem megy.. már nem tudom eljátszani többet.
Valós fájdalmat okoz számomra azon tény, hogy el kell őt hagynom, hisz hiába minden történés egy részem még mindig szereti. Én magam szeretem. Az életem egyetlen jó pontjának tekintem őt, és kétezer év múltán is megadtam volna neki mindent. De az, hogy első alkalomkor a halált vágyta, s óhajtotta helyettem, nos.. valamit eltört bennem, s a túlvilág pedig teljesen szétzúzott lelkiekben.
-Amara..-Ejtem ki a nevét fájdalmas éllel, ahogy felé fordulok ezáltal. Arcomon könnycseppek folynak végig, melyek valósak ugyan, de az eljátszott szerep csupán hamis látszat. Nagyot nyelek, a tekintetét keresem fel, miközben erőtlenül támaszkodom neki a konyhapultnak.
-Én...-Rázom meg a fejemet, ahogy lezárom a szemeimet. Véget kell vetnem ennek az ördögi körnek! Nem érdemli meg azt, hogy szenvedjen mellettem, hisz ő még tán ugyanúgy szeret engem, de én már őt nem. Érzelmeim teljesen fakóvá váltak.-...csak azt szeretném mondani, hogy tudd, hogy mennyire sajnálom.-Hangom megremeg, és a könnyek ólomsúlyúvá lesznek.
-Megcsaltalak egy nővel...-Mondom ki megtörten, ahogy hátat fordítok neki. Nem bírok a szemébe nézni, hisz nem tudok hazudni neki. Sosem akartam. Erre megteszem, és összetöröm. De nem csak őt zúzom darabokra, hanem magamat is. A hazugságommal, nos nagy árat fizetek..

---

Miután Silas elviharzott itthonról, elmentem gyorsan letusolni, így megszabadulva a bőrömre száradt vértől, majd átöltöztem tiszta ruhába és a kanapén ültem. Ott ahol nemrég még az a férfi csókolt akiért az életemet is oda adnám. Mióta elment nem csinálok mást csak agyalok. Agyalok azon, hogy vajon mi ment tönkre köztünk, mi változott meg köztünk azóta a pillanat óta, hogy megismertük egymást még anno Görögországban? Mi változott azóta, hogy vissza hozott az életbe? Mi... Mi változott? A lelki szemeim előtt végig pörgetem az összes napunkat mióta vissza tértem az életbe és nem emlékszem semmi olyan dologra, amivel megbánthattam volna őt, nem tettem ellene véleményem szerint semmi rosszat.
Mély gondolataimból akkor ébredek fel, amikor az ajtó becsukódását hallom meg. A bejárat felé nézek, majd látom, hogy Silas a konyhába megy. Pár pillanatig csak nézek az irányába, nem csinálok semmit csak nézek utána és próbálok magamhoz térni a gondolataimból, próbálok erőt meríteni ahhoz, hogy oda menjek hozzá és megbeszéljük azt, ami pár órával ezelőtt történt. Bármi is volt az.
Veszek egy mély levegőt, majd felállok a kanapéról és a konyhába megyek én is. Megállok az ajtóban és nézem Őt. Őt, akiért bármit megtennék, akiért meghalnék, ha arra kerülne a sor. Akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek. Egész életemben csak őt szerettem, mást sem szerettem volna jobban csak azt, hogy örökre vele lehessek, hogy együtt élhessük le az életünket, hogy boldogok lehessünk. Boldog életet akartam magunknak, de sehogy sem jött össze. Én horgony lettem, vele pedig isten tudja, hogy mi történt, sosem kérdeztem, mert nem akartam felhozni azt a hosszú időszakot amíg távol voltunk egymástól. Talán pont ez történt, túl hosszú volt még számunkra is ez a 2000 év. Ő hamarabb tért vissza az életbe, megváltozott - ahogy ő maga is mondta - én pedig maradtam olyan, amilyen anno voltam, mikor még megismertük egymást.
- Silas... - szólalok meg végül halkan és közelebb lépek hozzá pár lépést. A szívem a torkomban dobog, nem tudom, hogy mi jár jelen pillanatban a fejében, félek, hogy ismét fájdalmat fogok érezni.

// Néhány órával később..

A sötét utcákon keresztül megyek át a célom felé, az ütemes lépteim hangja visszhangzódik a macskaköves útszakaszon, s az idő már jócskán elszállt a fejem felett, mintha csak minden egyes rezdülésem azt sugallná, hogy ideje szembenéznem az önmagam által felállított sorsommal. Az utcalámpák gyér fénnyel világítják meg az általuk körül határolt kisebb tért, míg a Hold maga jelentősen ékesíti az égperemét, ám jelentősebb fényforrásnak nem minősíthető. Csak egy, az égbolton lévő; díszítő jelleg, mely már megszokottá vált a kétezer év alatt. Számomra sem jelent többet, mint a rohanó halandóknak, melyek olykor ráemelik a tekintetüket, és végül mély sóhajt hallatnak. Talán ekkor a reményüket vesztik, talán ekkor a hitüket feszegetik, és megkérdőjelezik az élet nagy dolgait.
Egészen mélyen szívom magamba a levegőt, miközben lassan megközelítem a házat, melyet oly annyira elakartam egy időre kerülni, ám a tervem nem vált be. Szembe kell néznem azzal az akadállyal, azzal az ironikus sorssal, amelyet kiszabtam a saját személyemnek. Ha tehettem volna, akkor talán egy időre teljesen eltűnök, felszívódok, és vissza sem nézek. Ha a kezembe adatott volna ama eshetőség esélye, hogy meneküljek, akkor garantáltan élnék mostan eme lehetőséggel. Végül megérintem az ujjaimmal a kilincset, és ezáltal könnyed módon kerülök beljebb, amikor is megközelítettem a saját házunkat. Régebben bármit megadtam volna azért, hogy a szeretet nővel lehessek. Az életemet is odadobtam volna, ha ezzel örökké megpecsételem a sorsunk boldogságát. Bezárom magam mögött az ajtót, s majdan a konyha irányába indulok meg. Úgy hittem sokszor, hogy az öröm az, amelyre mindannyian vágyunk. Azt gondoltam, hogy a szerelem eszményi, magasztos, és vonzó. Ám, amikor Amara kínzások tárgyává vált, nos egyetlen lehetőség gyanánt - tőlem szokatlan módon -, nos elhagyni készülöm. Talán megakarom védeni őt az ellenségeimtől, talán csak azt akarom, hogy ne legyen egy ilyen szörnnyel, mint amilyen én, de az is megeshet, hogy önző módon, nos én nem akarok szenvedni általa; miatta.
Halk sóhaj hagyja el az ajkaimat, ujjaim játszi könnyedséggel érintik a konyhában található pult márvány felületét, miközben tekintettem rideggé válik. Végül megállok, és olyan ábrázatot öltök, mint aki óriási hibát követett el. Valójából nem csaltam meg, hisz arra képtelen lennék, így ennek fejében színészi alakítással kell előadnom a jelenetet, mintha csak tényleg megtörtént volna az eset. Nagyot nyelek, háttal állok a bejáratnak, és erőtlenül támaszkodom meg a pulton a kezeimmel. Rémület, elveszettség, üresség.. ezeket érzem, ám muszáj összeszednem magamat, hisz meg kell tennem. Egykoron szerettem, mindent neki adtam volna, de mára csak egy szörnyeteg vagyok, aki önzővé vált a saját halálából való visszajövetel óta.

---