Jezabel & Darren

Azt kívánom, hogy bárcsak inkább elfutottam volna, ahelyett, hogy bejöttem ide, vagy most egyszerűen kislisszantam volna. Gyűlöltem azért, mert reményt adott a csókjával, de megint csak megfosztott. Régebben se érdekelt a családja, legalábbis nem az a családja. Számunkra a család az őrs volt és nem mások. Kitartottam mellette mindig, bevédtem a seggét, ha kellett, majd egyszerűen kirakott, mintha semmit se jelentettem volna. Soha nem értettem, hogy miért tette. Az volt az a nap, amikor elmondtam volna neki, hogy apa lesz, de már nem volt lehetőségem rá és többé se lesz, hiszen elveszítettem a gyerekét. Naominak, a társamnak ígértem meg, hogy el fogom mondani, de aztán minden felgyorsult. Túl sok baleset történt és már csak azon kaptam magam, hogy mindent elveszítettem, de mégis megtartottam volna, viszont mások döntöttek helyettem. Ha akkor Collin nem jelenik meg, akkor nem csak a baba lenne halott, hanem én is, még ha nem is a szó szoros értelmében. De tudom, hogy utána nem lettem volna ugyanaz a személy, hiszen még így se voltam. Képes voltam megijedni a férfiak közeledésétől, a közelemben sétáló emberek hangjától, de nem mutattam ki, mert erősnek kellett maradnom…
Nem akarom őt bántani, de mégis megteszem. Legbelül szinte már üvöltök magammal, hogy ne tegyem meg, de nem tudok uralkodni magamon. Dühös vagyok és tombolni akarok és meg is lesz az eredménye, hiszen olyan, mintha az öltözőket egy földrengés sújtotta volna, vagy még annál is rosszabb. Látom, ahogyan esik a darab, de nem eshet baja. Nem, azzal a tudattal sose tudnék együtt élni, elég annyi, hogy a gyermekét már elveszítettem, megfosztottam tőle őt, még ha ő is rakott ki… Nem gondolkozom, csak cselekszem és farkasként mindig is erősebb és gyorsabb voltam, így nem csoda, hogy olyan alakot öltök, hogy megmentsem a szaros kis életét. Majd egy nyüszítés, a fájdalom átjárja a testemet, majd minden elsötétül. Érzem, hogy újra ember vagyok, a hideg talajt, de még se bírok mozdulni, se a szemeimet kinyitni. Semmit se hallok, csak a sötétséget látom újra, amit akkor láttam, amikor bántani akartak és megfosztottak az élet egyik csodájától.


- Mr. Heisner, kérem nyugodjon meg. Mindent megteszünk érte. – szólalt meg az egyik orvos, majd pedig próbálta leültetni. Órák telnek el, mire újra megjelenik Mrs. Dristyan. – Mr. Heisner, Ön a hölgy barátja? Esetleg élnek itt rokonai, akiket értesítenünk kellene?– pillant aggodalmasan Darrenre, majd pedig engem figyel, ahogyan kitolnak a műtőből. – Hosszú lesz a felépülési szakasz, súlyosan megsérült. Tényleg nem emlékszik, hogy mi történt pontosan? – kérdezi kíváncsian, majd a mappát magához öleli. – Valamit meg kell kérdeznem. Tud arról valamit, hogy esetleg bántották korábban őt? Esetleg arról, hogy elvetélt? – s közben a férfi arcát fürkészi a doktor, hiszen ők túl sok mindent látnak és akkor se mentem el orvoshoz, hiszen úgy voltam vele, hogy majd a farkas énemnek köszönhetően meggyógyulok és inkább végigszenvedtem mindent és boszorkányokban bíztam. – Mr. Heisner, kérem válaszoljon. Körülbelül 7-9 hónapja történhetett a dolog. – még mindig válaszra vár, majd végül szabad bejárást ad a szobába. Fogalmam nincs arról, hogy ki van itt és ki nincs.


A gépek csipogását hallom, majd a szemeimet lassan nyitom ki, mert a fény bánt. Próbálok hozzáalkalmazkodni, majd óvatosan és lassan kezdek el körbepillantani.

Jezabel & Darren

Könnyebbnek tűnt akkor elhagyni, mint megbarátkozni a gondolattal, hogy valakit képes vagyok magamhoz közel engedni. Miért? Passz. Talán az apám és az anyám viszonyának hála változott meg a dolgokhoz való hozzáállásom. Talán amiért a munkámban tudta jól, mennyi kockázat van. Több, mint ő hitte. A mentős nem ment az égő ház közvetlen közelébe, nem rohant az ismeretlenbe, de előfordult épp az ellenkezője is. A laktanyában a párkapcsolat munkatárssal nem volt elítélendő, de a felsőbb vezetők nem nézték jó szemmel az ilyesmit. Pedig ő nem a beosztottam volt, mint más esetekben. Egy egységben, de más munkakörben dolgoztunk, ami nem befolyásolta volna a munkánk. Igaz, ezt így nem mertem volna tökéletesen kijelenteni.
Elkap és odébb lök, farkas alakban megmentve egy lezuhanó épületdarabtól, mire pedig észben kapok, már a földön fekszik, a darab alatt. A mentő közel volt, kezemben viszem a kocsi felé és teszem be, a társa pedig egyenesen a helyi kórházba visz minket.

Az út gyorsan eltelik, mégis óráknak tűnik, és a sürgősségin megállítva egyedül, idegen orvosok és nővérek körében tűnik el a folyosón előlem. Lerogyok az egyik székben és hónapok óta először érzem, hogy valóban féltem.
A fehér köpenybe csomagolt orvos megjelenésére felpattanok és mikor elém ér, bármit is akarnék kérdezni, kérdések hadát zúdítja rám. Megrázom a fejem és veszek egy mély levegtő.
-Igen, kizárt, hogy mást értesíthetne erről. És nem, fogalmam sincs arról, hogy mi történt.-rázom meg fejem értetlenül, de ezt követő szavaira már nem tudok válaszolni, inkább elkerekedő szemekkel meredek rá és számolok vissza automatikusan fejben. akkor raktam ki...
-Nem hiszem, hogy bántották, meg tudja magát védeni...-dadogom értetlenül, majd beenged a szobába, ugyan kérdésére őszinte választ aligha adhattam.

Lenézek az ágyra és várok, de semmi életjel, a gépek egyenletes pityegésén kívül. Eltelik így egy nap, továbbra is a szobában ücsörgök, magam elé bámulva, kifelé az emeleti ablakból, ami a város fölé magasodó kilátást ad. Mikor meghallom, hogy megmozdul, akkor sem változtatok a testhelyzetemen, profilom mutatom felé, szemem a várost kémleli.
-Mikor akartál szólni róla, hogy terhes voltál?-szegezem neki a kérdést, mintha jelenleg más nem is érdekelne, ahogy az se, hogy milyen helyzetben van.-Tőlem volt?-nézek rá végre, szememből süt a sértettség és a fájdalom, hogy ezt így kellett megtudnom.

Zéphyr & Darren

Nem gondoltam volna azt, hogy valaha látom őt újra, arra meg végképpen nem számítottam, hogy esetleg ilyen lesz a viszontlátás örömre, hogy ennyire egymásnak fogunk esni. De talán okkal történt így minden. Talán csak a sors akarta a tudtunkra adni azt, hogy tehetünk bármit, elfuthatunk bármerre, vagy éppen mondhatunk bármit, mert attól még a köztünk lévő kötelék nem illanhat el. Eleinte a gyermekem miatt nem engedtem senkit se olyan értelembe a közelembe, miután az útjaink elváltak, majd pedig történt az a baleset. Mégis utána miként kellett volna engednem azt, hogy bárki is hozzám érjem? Sehogy se ment volna, a legtöbb férfitól féltem, még ha nem is mutattam ki, ahogyan attól is, ha váratlan mozdulatot tettek. Pedig a munkában bőven akadt olyan, aki a frászt hozhatta rám, de valahogy még se érdekelt. Erős voltam, mert annak kellett lennem és a bestiám se hagyta volna, hogy a földön fetrengjünk. Az pedig hab volt a tortán, hogy mellé még életveszélyessé is váltam amiatt, mert nem tudtam uralni azt az erőt, amiben már például Leslie igazán profi volt. Sose hittem volna azt, hogy én is azzá válhatok, de majd eldől.

Fogalmam sem volt arról, hogy mióta lehettem kiütve, ahogyan eleinte arról se, hogy egyedül vagyok-e, vagy valaki esetleg várt arra, hogy felébredjek. Első gondolataim között sokkal inkább az szerepelt, hogy remélem Darren jól van, míg a másik gondolatom akörül forgott, hogy valaki remélem értesítette Leslie-t. Ha nem, akkor ki tudja, hogy mióta aggódik, ha feltűnt neki az, hogy nem mentem haza, de a munkahelyemen talán elmondják neki, hogy merre is keressen. A gépek csipogása egyenletesen adott zajt, töltötte meg valami hanggal a szobát, majd lassan kinyílt a szemem és nem sokára rájöttem arra is, hogy kórházban vagyok. Aztán kicsit megmozdultam, vagyis inkább a fejemet fordítottam oldalra, hogy körbe pillantsak, amikor is megakadt egy ismerős sziluetten az ablaknál a tekintetem, mielőtt viszont bármit is mondhattam volna ő megszólalt, s nem a jelenléte lepett meg, de a szavai, vagyis a kérdései szinte vesémig hatoltak. Egy pillanatig haboztam, mintha csak nem leltem volna a hangomat, s ez tényleg így volt, hiszen amikor megszólaltam, akkor is az erő szinte hiányzott belőle. – Igen, tőled volt… - kezdtem bele, majd kezemmel végig simítottam arcomon, vagyis inkább a hajamat próbáltam eltűntetni. – Aznap akartam elmondani, amikor kiraktál. Azért mentem oda, hogy elmondjam azt, hogy apa leszel, de lehetőséget se adtál rá. Mit kellett volna tennem? Nem akartam, hogy kikelj magadból, vagy csak azért ne tegyél ki, mert babát várok. Elmentem.. – folytattam tovább, de a hangom nem volt az igazi, ahogyan el is csuklott néha. Nem csak a fájdalmas emlék miatt, hanem amiatt is, mert a beszéd nehezen ment. – Aztán befogadtak máshol, miközben erőt próbáltam gyűjteni ahhoz, hogy mégis szóljak neked, de mire elhatároztam volna egy férfi megtámadott. A babát már nem tudták megmenteni… - s a végére a szemeim is lecsukódnak és érzem, ahogyan egy könnycsepp kicsordul, miközben a sérült kezem a hasamra siklik, hiszen mostanra már egész nagy lett volna, vagy már meg is született volna… Talán engem se kellett volna akkor megmenteni, mennyivel könnyebb lett volna mindenkinek akkor…