Pipa voltam, de nem tudtam, hogy magamra, rá, mindkettőnkre egyszerre vagy egyszerűen az életre, amiért ebbe a helyzetbe sodort. Minden esetre némileg jobb fogadtatásban bíztam,bár az én belépőm hatásosnak bizonyult, hasonlót vártam volna el tőle is. Mondjuk nem ilyesmit, mint amit most mutatott. Valahol ezzel kicsit alulmúlta az elképzeléseim, már ha ilyenek voltak vele szemben. Minden esetre arra, hogy mennyire kedvesen illetem a viselkedését, nem reagál, s talán épp ez a szerencsém az eddigi ittlétem alatt.
Kicsit úgy éreztem, hogy minden hibám miatt ez az egész a fizetség, bár az emlékeim nem voltak a helyén, kicsit jobban éreztem már magam, mintha mindennek ellenére jót tett volna, hogy egy olyan helyen vagyok, ahol ismerek valakit, s ez a valaki, még ha dühös is, de legalább megért, legalábbis próbál kezelni és kezdeni velem valakit, és elsősorban meghallgat.
Homlokomhoz csapom a tenyerem és megrázom a fejem. Próbálok higgadt maradni, kevesebb, mint több sikerrel, így ahogy felteszi a kérdést, előbukik kis híján belőlem a kérdés, hogy ennyire lassú-e a felfogása, vagy csak tetteti ilyen jól?
-Szerinted? Emlékszel rá, hogy azon az éjjelen bármi is volt rajtam? Egy tetoválás is, ami látszódott?-vonom fel szemöldököm, de mielőtt válaszolhatna, folytatom.-Nem, nem volt egy se. Azóta vannak, hogy az agyam képtelen éber maradni huzamosabb ideig, s mióta rémálmok gyötörnek. Egyre több minden jut eszembe. És egyszerűen kell valami, ami fájdalmat okoz mindehhez.-bár ő ezt nem értheti meg, nincs hasonló helyzetben, és én pedig nem vagyok abban az állapotban, hogy elmagyarázzam higgadtan, miért is érdekesek ezek nekem. De ahogy látom, hogy méreget, vállat vonok.-Valaminek van, van, amit nem tudok hová kötni. És van egy fura érzés, hogy mindezt megtegyem magammal. Nem a fájdalom, valami más. Mintha valaki az átváltozásom előtt azt akarta, hogy mindent örökítsek meg magamon.-próbálkozom ezúttal el is magyarázni a tetoválásokat, de a nyakamon látszó madár például ehhez nem a legjobb. Ez olyan, amit bárki magára varrathat, pusztán azért, mert szereti a kolibriket. De a betűk és számsorok...kizárt, hogy értelmetlenek lennének, és a lottónyeremény opciót is határozottan kihúzhatom a listámról.
-Ne akard nekem ezt kimagyarázni Wyatt!-folytatom, mikor próbál közbeszólnia pillanatok alatt előtörő mondatrengetegből és gondolathalmazból, amit el akarok mondani és amit el is mondok, ellentmondást nem tűrve, a hülye arckifejezése pedig épp annyira érdekel, mint az, hogy mit akart mondani, hogy ebből hogy lehet még bármi jót kihozni.
-Jaj, te szegény, még a végén megsajnállak.-sziszegem, mit sem törődve azzal, hogy mennyire borítom ki vagy azzal, hogy meddig bírja a tűréshátára. Szavaira körbenézek a szobában és az italos polcból előhúzok egy üveg töményet, és szájalás helyett adok neki pár perc csendet, míg kiürítem az üveg felét, majd lecsapom az asztalra és leülök vele szemben. Rövid hajamba túrok, a fürtök ide-oda csaponganak, kócosan és kuszán, mintha az életem maga öltene formát rajtam.-Bocs, de ez az egész helyzet...elb@aszottnak érzem magam és igen, ideges vagyok, riadt, dühös, tehetetlen és a te nyugalmad nem kicsit bosszant.-vallom be, ujjaim tördelve, majd a tenyerem az asztallapja felé fordítom és veszek egy mély levegőt.-Mi lenne, ha reggel folytatnánk? Te kialszod magad én pedig...-vonok vállat, majd az ajtó felé nézek és elmosolyodom.-Ha elrejted a kulcsokat, nem fogok elszaladni. Az ablakon pedig nem fogok kiugrani.-próbálom oldani a helyzetet, vagy legalábbis normalizálni a köztünk jelenleg uralkodó állapotokat. Csak egyszerűen szeretnék egy életet élni, amiben noha ő az egyik biztos pont, a sajátom és nem kell attól tartanom, hogy másét teszem tönkre, még ha szándékaimon kívül is.

Devyn and Wyatt

what a freaking surprise!

Fáradt vagyok, ugyan, és talán nem is száz százalékban józan, de a hallásommal nincs semmi gond, így tökéletesen tisztán hallhatom az orra alatt eldünnyögött sértést, mégsem reagálok semmit. Az ilyesmi lepörög rólam, mondtak már rám cifrábbakat is a munkám – nem a hivatalos, hanem a másik – során, nem nagyon szokott izgatni. Jó, persze, ha a nagyszájú illető már eleve a puszta létezésével is szálka a szememben, akkor más a helyzet, de Devyn egyelőre nem szerepel azon a listán, így még annyi kedvesség is szorul belém, hogy vérrel vendégeljem meg. Azért megfordul közben a fejemben, hogy ha ennyire az agyára megyek, miért jött egyáltalán ide? Amúgy meg... találkozott már saját magával? Messze előkelőbb helyet foglal el nálam az idegesítő listán.
Visszatérve a nappaliba én hamar kényelembe is helyezem magam, és belekortyolok az italba, miközben ő, mint egy dacos kölyök, aki nem hajlandó spenótot enni, félreteszi a poharát, és még távolabb is tolja magától. Panaszkodtam, miután Brynn belépett az életembe, hogy nem volt alkalmam felnevelni a saját gyerekemet, hát tessék! Itt a második lehetőség, ha nem is szülőként terelgetni, de legalábbis ráncba szedni valakit. A hirtelen vetkőzésre felszaladnak a szemöldökeim, először mert nem értem, mit akar mutatni, aztán pedig a látványtól. Be kell ismernem, ez elég szokatlan.
- Azt mondod, hogy ezeket nem te csináltattad? Már az átváltozásod előtt is megvoltak? - billentem enyhén oldalra a fejem, és összehúzott szemekkel igyekszem bármi értelmeset kivenni a tetoválásokból. Nem emlékszem rájuk arról a napról, de akkor egyébként is volt mivel foglalkoznunk, plusz egyrészt rendesen fel volt öltözve, másrészt nagyrészt vér borította, miután lecsapolta az egyik támadóját.
- Van bármi jelentésük? - teszem fel aztán a kérdést ismét hátradőlve. Furcsa ez az egész. Mintha valaki a lány testére varrva akarna üzenetet küldeni.
- Az hogy ripper vagy, nem jelenti azt, hogy menthetetlen lennél. Vannak módszerek, hogy... - Nem igazán van esélyem bármit elmagyarázni, vagy megnyugtatni őt, csak háborog, felkapja a vizet, ideges, kapkod... A fejemet ingatom a nemtetszésem jeleként. Az lesz a vége, hogy engem is felbosszant, pedig ehhez általában külön tehetség kell. Benne talán meg is van ez a képesség.
- Kösz. Mindig így nézek ki, amikor egy görbe este után üvöltve-dörömbölve rángatnak ki az ágyamból az éjszaka közepén – vonok vállat a „kedves” bókjára. - Ha már itt tartunk, mi lenne, ha végre lehiggadnál egy kicsit? Valamilyen érthetetlen oknál fogva úgy döntöttél, hogy pont most és pont ide jössz segítségért, és talán tényleg tudok tenni valamit, talán tényleg akarok is segíteni, de ha az éjszaka közepén felb*szod az agyam ezzel a hisztivel, az lesz a vége, hogy kitekerem a nyakad – közlöm halál nyugodtan, miközben a saját kiürült poharamat az övére cserélem – aztán folytathatjuk a témát, ha kialudtam magam, te meg lecsillapodtál – fejezem be a mondatot, és halálosan komolyan is gondolom minden szavam. Igen, most épp a szokásosnál is komorabb és nagyobb s*ggfej vagyok, de a morcos hangulat ellenére tényleg készen állok segíteni neki kibogozni ezt az idióta helyzetet, már amennyiben képes összeszedni magát. Mert ellenkező esetben tényleg nem lesz hozzá türelmem.

Tudtam, hogy hol vannak a határok, éreztem, mégsem tudtam megálljt parancsolni magamnak, s tulajdonképpen az éhségemnek sem. Nem azt vártam tőle, hogy atyáskodjon felettem, hogy irányítson, de azt se tudtam őszintén szólva, hogy mit is várok, ha nem ezt. Elveszett voltam, katonaként ismertem a szabályokat, a határok nem átlépését, de ez most mind más volt. Mintha valami véget nem érő őrületbe kerültem volna annak köszönhetően, hogy vámpírrá változtatott. És végül is abba...inkább lettem volna jelenleg halott.
Elhadarom mindazt, ami fejemben van, bár a piaszagból ítélve pont annyi haszna volt idejönnöm, mintha nem is tettem volna meg. Egyszerűen beszélhettem volna a falnak is. Persze neki könnyű, nem hiszem, hogy ilyen bajai voltak, plusz, kicsit jobban benne volt ebben a dologban, mint én. De nem érdekelt, mikor halál nyugodt pofával visszakérdezett, és leülésre ösztönzött, arcom megfeszült, a düh és a késztetés, hogy felpofozom, úgy ült ki arcomra, hogy kis híján szemmel gyilkoltam meg.
-Idegesítő barom...-dünnyögöm orrom alatt, bár épp annyira szántam neki, mint magamnak, és tudtam, ha meg akarja hallani, úgy is meghallja, de legkevésbé sem érdekelt a véleménye, vagy az, hogy a szívébe tapostam-e. Végül mégis úgy döntök, hogy talán jobb lesz leülni, de ahogy fülelek, tudom, hogy mire készül, és gyomromban máris méretes csomó nő és elkap a hányinger. Mikor visszatér ismét fintorral fogadom, és bár elveszem a poharat, ugyanezzel a lendülettel az asztalra is teszem, és távolabb tolom magamtól.
Megrázom a fejem, s bár eszem ágában sincs vele kiabálni, mégis azt teszem, határozottan tudtára adva, hogy ha eddig nem tűnt volna fel neki, hogy nem vagyok jól. Nagyon nem. Hallgatom, és asztalon lévő kezem máris ökölbe szorul, fogaim pedig szinte csikorgatva szorítom össze.
-Visszatért pár emlékem. És az mind itt van!-csattanok fel, lecipzározva a felsőm, minden -legalábbis a pulóver alatt lévő ujjatlanon kívül- porcikám felfedem, és tetoválásaimra mutatok.-Remek, egy mészáros vagyok. És miből gondoltad, hogy ez segít? A pia se segít, a zacskós vér se. És nem vagyok éhes.-dacoskodom, erényesen és határozottan kiállva magam mellett, ahogy ellenkezem a helyzettel és a feltételezéssel, holott tudom jól, hogy igaza van.
-Ne kertelj, nem érdekel, hogy mi az. Vannak természetfelettiek, elfogadtam. Meghaltam, ez is oké. De akkor térjünk rá arra a részre, hogy már semmin sem lepődök meg, és a képembe vágod, hogy mi ez az egész.-sziszegem, továbbra is ökölbe szoruló kezekkel, tényleg olyan vagyok, mint egy drogos, akinek elvonásai tünetei vannak.
Felállok ismét kérdései hallatán, és hajamba túrók, majd elővéve némi humort a zsákomból, úgy nézek rá, mintha ő lenne eszement, nem én viselkednék pontosan úgy.
-Igen, ha úgy vesszük igen. Fétisem, hogy szeretem, ahogy a tű a bőrömbe fúródik.-suhan át arcomon egy gúnyos mosoly.-Szerinted, ha ártottam volna magamnak, akkor most itt lennék?-rázom meg a fejem értetlenkedve.-Gyakran? Nem, nem napi szinten, de úgy hetente kétszer minimum előfordul. Nem alszom valami jól, de ha alszom, akkor az agyam nem, hogy kikapcsolna, hanem még hevesebben gondolkodik, dolgokra, amikre nem szabadna.-bököm végül ki, de leülni továbbra sincs eszem ágában sem. Nem menne a fenekemen pihenni egy kicsit. Ellenben ő, ahogy elnézem tökéletesen van, leszámítva a karikákat, már ha egy vámpír szeme alatt lehetnek egyáltalán karikák a kialvatlanságtól.-De ha már itt tartunk, te is szarul nézel ki.-bököm ki, amolyan mellékes megjegyzésként, s próbálom a témát terelni, ezzel is lehűteni magam egy kicsit.

Devyn and Wyatt

what a freaking surprise!

Már el is felejtettem, hogy ez a nő mennyire elcseszett. Mármint ezt aligha lehetne szebben mondani. Az átváltozásának körülményei, és ami utána történt... Persze minden fiatal vámpír össze van zavarodva először, időbe telik, amíg megérti, mi történt vele, mi vár rá, mivé lett. De az ő esetében nem csak erről volt szó. Még a saját múltjára, a saját családjára, otthonára sem emlékezett. Nem tudta, ki üldözte és miért. Fogalma sem volt, hogy miért kellett meghalnia. Én pedig képtelen voltam érte vállalni a felelősséget, csak reméltem, hogy feltalálja majd magát, hiszen már akkor sem volt gyerek. Egy felnőtt, érett nő, aki egykor katona volt, akárcsak én. Még ha nem is igazán maradtak emlékei arról az időről, egy katona mindig katona marad, és normális esetben fel is találja magát az életben. Devynnel azonban valami nagyon nincs rendben, azóta sem. Sóhajtok, majd szembe fordulok vele, és a karjaimat összefonom a mellkasom előtt, miközben az elhadart beszámolóját hallgatom. Őszintén megmondva szerintem felét sem fogom fel. Túl korán van nekem ehhez. Vagy túl későn? Fene tudja, de próbálok higgadt maradni, helyette is.
- Befejezted? - kérdezek rá pár másodperccel azután, hogy végre elhallgatott. - Ülj le, mindjárt jövök – mutatok a kanapéra, majd kisétálok a nappaliból. Azt hiszem, mégsem sikerült a két óra alvás alatt igazán kijózanodnom, vagy ez az egész helyzet tényleg ennyire szürreális? Elsétálok a konyháig, majd elővadászok a hűtőből egy zacskó frissen tartott kórházi vért, és kiöntöm magunknak egy-egy pohárba. Ez remélhetőleg segít majd regenerálódnom a korábban önkéntesen elszenvedett alkoholmérgezésből, és ha szerencsém van, Devynt is rendbe teszi egy kicsit. Visszatérve azonnal a kezébe is nyomom az egyik poharat, aztán elgondolkodva nézek rá.
- Szóval... ha jól értem, továbbra sem tértek vissza az emlékeid. Valami egyértelműen összezavarta a fejedet, és ez nem tesz jót a vérszomjadnak sem. - Igyekszem összegezni azt, amit a színvonalas előadásából leszűrtem. - Bár a mérhetetlen vérszomj ilyenkor igazából egészen normális. Vannak közöttünk olyanok, akiknek később sem megy jobban, hogy kontrollálják a vadászösztönüket. Rippernek vagy hasfelmetszőnek nevezik az ilyeneket. Ami viszont a rémálmokat és a kikapcsolásokat illeti... attól tartok, van egy sejtésem, hogy mi okozhatja őket... de szerintem nem fog tetszeni – ingatom a fejemet, majd egy újabb mély sóhajjal leülök a lánnyal szemben. Iszom egy-két kortyot a poharamból. A vér kellemetlenül természetellenes hőmérséklete ellenére nagyon is jól esik. Lehunyom egy pillanatra a szemem, amíg élvezem az ízt a számban, aztán közelebb hajolok Devynhez.
- Hányszor volt ilyen emlékezetkiesésed? Gyakran támadsz önkéntelenül másokra? - Egy másodpercnyi szünet után megtoldom a faggatást még egy kérdéssel. - Ártottál saját magadnak is? - nézek higgadtan, várakozásteljesen a szemeibe.

Az elmúlt napoknak hála semmi sem érdekelt jobban, minthogy megtaláljam azt, aki átváltoztatott. Megtudtam ezt-azt pár embertől, a jelek szerint igen híres volt a maga módján. Engem mégsem ez érdekelt, vagy a kölcsön, amit azóta se fizettem vissza. Sokkal inkább az, hogy a kérdéseimre választ kapjak. Vagy legalábbis megbizonyosodjak róla, hogy valami nincs rendben, s ezt más is a képembe vágja. Bár kizárt, hogy változtasson bármit is a helyzeten, de egy próbát megér. Az nem normális számomra, hogy emlékeim éjszakánként fájdalmasan törnek rám, napközben pedig olyan vagyok, mint aki a testén kívül létezik.
A lakás elé érve ugyan érzem a pia szagát, és hallom bentről a szuszogást, de vajmi kevésbé érdekel. A saját dolgaim előtérbe helyezve úgy kezdek dörömbölni az ajtón, mintha faltörő kos lennék, és nem tudnám kontrollálni magam. Talán az ajtó fája meg is reped egy-két helye, ahogy öklöm újra és újra lesújt, mintha szerencsétlen fadarabra lennék dühös.
Mikor végre kinyílik az ajtó, kérdés vagy engedély nélkül lépek be mellette, a pia áporodott szaga megcsap, de nem törődök vele. Ahogy azzal se, hogy eleinte a saját, fülemben dobogó szívverésemtől semmit sem hallok. Ha valaki látott már túlpörgött vámpírt, akkor annak most a sokszorosával szembesítettem őt. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kezdjem, de mikor végre megálltam a toporgásban és ráemeltem a tekintetemet, nagyot kellett nyelnem. Nem, nem azért, mert egy szál melegítőnadrágban állt előttem. Sokkal inkább azért, hogy magam próbáljam kicsit lehűteni.
-Hah, kösz, inkább lennék drogos.-sziszegem fogaim között a szavakat, és ujjam tördelését akkor hagyom abba, mikor a nappali felé mutat. A kapucnit lecsúsztatom a fejemről és az ablakhoz sétálok. Furcsa mód, pont, mint mikor először lenyugtatott, mintha valamiért most is képes lenne rám így hatni. Kibámulok az utcára, ami cseppet sem kihalt, részeg tinédzserek hada kódorog odakint.
-Nem megy. Nekem ez nem megy.-nézek rá ismét, feltűrve a pulóver ujjait, mellkasom előtt keresztbe fonom karjaim, és alsó ajkamba harapok. Testem beborító tetoválásaim újabb részét leplezem le.-Éjszaka rémálmaim vannak.-kezdek bele egyszerűen, majd hevesen gesztikulálva folytatom.-New Orleansban valami ősi rángatott el egy lemészárolt negyedből. Csupa vér voltam, én...-rázom meg fejem-Nem emlékszem rá, hogy mit tettem. Vér volt mindenhol.-ismételgetem magam folyamatosan, időközben hajamba túrva, s ismét ide-oda kezdek el járkálni, mint akit felhúztak.-Nem tudom kontrollálni az éhségem. Az emlékeim töredékesen jönnek elő, hol így, hol úgy, nappal pedig mintha egyszerűen kikapcsolna az agyam. Felébredek, felöltözök, elindulok dolgozni, és nem érek oda. Egy tök más helyen eszmélek fel arra, hogy fogalmam sincs mit keresek ott, vagy arra, hogy megöltem valakit.-hadarom, mintha felhúztak volna, s noha értelmesnek tűnnek a fejemben összerakott mondatok, a megfogalmazás, ahogy kiejtem őket, már lehet, hogy nem ennyire értelmes első hallásra.-Megőrültem.-jelentem ki végül egyszerűen, nem magyarázkodva tovább, egyik tenyerem homlokomra emelve, másikat magam mellett nyugtatva. Biztos, hogy bolondnak néz, de az se érdekelne, ha azt mondaná, hogy akkor ennek itt és most véget is vet. Igaza lenne, nekem pedig könnyebb lenne minden. Talán ebből másféle kiút nincs is, s nem is volt.

Devyn and Wyatt

what a freaking surprise!

Még mindig alig tudom felfogni, amit Brynntől megtudtam. Azóta mintha az egész világom felfordult volna, pedig azt hiszem, sosem éltem egy tipikusan átlagos életet. Azóta biztos nem, hogy Annie rám talált, és átváltoztatott. Még mindig teljesen képtelenségnek tűnik, hogy apa vagyok... vagyis voltam. Ha nem lépek le olyan gyorsan, ha egy kicsit tovább maradok a családom közelében, előbb-utóbb biztos feltűnt volna, hogy kerekedik a nejem pocakja. De én leléptem, mielőtt bármi kiderült volna, mert azt gondoltam, ezzel teszem a legjobbat, és erre most, hatvan évvel elkésve kell megtudnom, hogy gyerekem született. Magam sem értem, miért foglalkoztat ez ennyire, hiszen tulajdonképpen már nincs sok jelentősége. Brynn szerint már mindenki meghalt azóta, rajtunk kívül. De ő itt van, a leszármazottam, akármilyen nevetségesen hangzik is ez, és nem tehetek úgy, mintha ez semmit nem számítana. Csak épp azt nem tudom, hogy akkor mégis mi a fészkes fenét is kellene tennem. Hiszen ez a lány is felnőtt már, nincs szüksége rám...
Ez az egész dolog olyannyira megkavarta a fejemet, hogy ma egyszerűen képtelen voltam a munkára összpontosítani. Egyik munkára sem. Pedig egyre jobban sürgetnek bizonyos határidők, és el kell döntenem azt is, hogy mi legyen Violet ügyével. Na ez a téma sem igazán segít abban, hogy visszataláljak a szokásos kimért higgadtságomhoz, úgyhogy végül azt teszem, amit a legtöbb férfi, amikor komoly döntések előtt áll: beülök egy bárba. Aztán maradok is legalább éjfél-egy óráig, hiszen vámpírként meg kell adni a módját annak, hogy ha alkoholba akarjuk fojtani az elcseszett kedvünket. Nem is emlékszem, hogy végül hogy kerültem haza, csak azt tudom, hogy nagyjából egy-két óra alvás után - ami ugyan elég volt ahhoz, hogy nagyjából kijózanodjak, de ahhoz nem, hogy ki is pihenjem magam - valaki őrült módjára verni kezdi a bejárati ajtót. Beletelik néhány percbe, mire rájövök, hogy ki vagyok, hol vagy, és mi történik. Ekkor, hogy mielőbb megszüntessem az idegtépő kopogtatást és üvöltözést, egy szál melegítő nadrágban suhanok a bejárathoz, és tárom szélesre az ajtót.
- Persze, fáradj csak beljebb – legyintek, miközben a vendégem becsörtet mellettem. - Gond? Azt látom – nézek rá hunyorítva. Ez a lány maga a gond. Pedig nem láttam már vagy másfél éve. Azt gondoltam, azóta már új életet kezdett, elboldogult, de úgy tűnik, mégsem.
- Úgy viselkedsz, mint valami drogos. - Értem ezt az idegességre, kapkodásra, remegésre, mint egy narkós, aki a következő adagjáért bármit megtenne. Láttam már nem egy ilyen alakot New Orleansban. Szerencsére egy Mystic Falls-féle kisvárosban nincs sok ehhez hasonló. És mondjuk az is biztos, hogy Devyn nem lett heroinfüggő, hisz a mi fajtánk aligha lehet függője bárminek. A vért leszámítva. Megdörzsölöm az arcomat, és végre alaposabban végignézek a teremtettemen, majd találkozik a tekintetünk, és akkor végre meglátom a szemeiben a kiborulása okát. Fél valamitől. Egyenesen retteg.
- Mi a franc történt veled, Devyn? - A nappali felé mutatok, hogy menjünk beljebb. Az egyik fotel karfáján megtalálom a korábban elhagyott pólómat, amit magamra is veszek. Bár valószínűleg inkább zuhanyoznom kéne előbb, mert még én is érzem magamon a whisky szagot.

Pont úgy éreztem magam, mint miután átváltoztam. Azóta eltelt bő egy év, és még mindig nem változott semmi. Folytonos éhség, emlékezetkiesések, mikor felkelek, elindulok, majd teljesen más helyre érkezem meg, s nem tudom, hogy miért. A zavarodottságomnak hála egy negyedet sikerült lemészárolnom, majd jött az a furcsa férfi, meg a pia, meg a szövegelés arról, hogy idővel minden jobb lesz. Semmi sem változott. Sőt, mintha a napjaim csak egyre rosszabbak lettek volna. Nem bírtam úgy elaludni, hogy ne lássam azokat az embereket, hogy ne érezzem a vérük illatát, vagy a számban ízüket. Képtelen voltam másra gondolni, csak erre.
Az ujjamon lévő gyűrűt szorongatva haladok, kapucnim a fejemre húzva, és mikor végre megérkezem az említett helyre, melyről tudtam, hogy ebben a városban az övé, mindenféle kérdések megválaszolása nélkül indulok az ajtaja felé, már ha valaki megpróbálna megállítani időközben. A szívem hevesen ver, két napja úton vagyok, hogy megtaláljam őt, hogy elérjek ebbe a városba, hogy boszorkák nélkül sikerüljön mindez... szívességekből elég volt egy év alatt.
Remegő kézzel indítom a kopogást, ami végül sokkal inkább heves dörömbölésbe vált át. Nem érdekel, hogy egyedül van-e a nap ezen kései, mondhatni éjszakai órájában. Nem érdekelt, ha kidob, de szükségem volt valakire, aki helyretesz kicsit, aki képes lenyugtatni, mint ahogy furcsa mód neki sikerült akkor este.
-Nyisd ki Wyatt!-nem az orrom alatt dünnyögve könyörgök, hanem az ajtót öklömmel csapkodva, szinte üvöltöm a nevét, és bármennyire próbálok lehiggadni, nem megy. Túl sok minden kavarog bennem.-Nyisd már ki!-próbálkozom még egyszer, s ahogy kinyílik az ajtó, kérdésére vagy reakciójára se várva, egyszerűen belépek az ajtón, mit sem törődve az esetleges magánéletével, hogy mit zavartam meg, vagy mit nem, hogy milyen ruha van rajta. Ujjaim ropogtatva toporgok ide-oda, mintha valami robbanni készülő atombomba lennék, de a rémület süt a leszegett arcomból, melyet a kapucni csak még jobban takar. A testem borító temérdek tetoválásból csak a kézfejem és a nyakam vonala árulkodhat, így nem kis meglepetés lesz számára, ha végre lenyugszom, ahogy gyanítom már az is az volt, hogy csak így felbukkantam az éjszaka kellős közepén.
-Van egy kis gond.-nézek végül rá, ha eddig erre magától nem jött volna rá, s ködös tekintetem végre képes vagyok rá emelni, de remegő kezeim nem tudom szétválasztani vagy a remegést csökkenteni.