◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szomb. Aug. 06, 2016 10:59 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Cedric • Tatia
Nem ez volt az első alkalom, hogy felettébb kétértelműen, sőt, inkább a rossz véleményét kifejezve nyilatkozott az apjáról. Törvényszerű, hogy ebben a városban, akár az is lehet, hogy világban senki sem szereti az apját? Talán az apáknak sem az volt a legnagyobb vágyuk, hogy a gyermekeik szeressék őket… voltak fontosabb vagy éppen kevésbé fontos, ám számukra mégis jelentőségteljes dolgaik az életükben és nem az állt az első helyen, hogy a gyerekeik milyen véleménnyel vannak róluk. Az én apámat egyáltalán nem érdekelte, mit gondolok róla, csak az, hogyha véletlenül valami rá nézve sértő hagyta el a számat… bár ez ritkán szokott előfordulni, belém nevelték, hogy társaságban fogjam vissza magam, úgyhogy leginkább szótlanul vagy magamban, esetleg a nevelőnőmnek mérgelődtem. Ő volt az, aki mióta volt saját véleményem soha nem szólt rám. - Legalább abban hasonlítunk, hogy ugyanaz a véleményünk az apáinkról. És mivel ő az én szeretetkosaramba már soha nem fog visszakerülni, nyugodtan meghallhatja a terveimet. Valószínűleg ő is tisztában van azzal, milyen érzéseket táplálok iránta. – Bukott ki belőlem. Felettébb őszinte voltam vele ahhoz képest, hogy alig ismertem és ugyan nem a legféltettebb titkomról volt szó, mégsem illett volna ilyen hangnemben beszélnem előtte az apámról. Ám eddig nem úgy tűnt, mintha a stílusom vagy a személyiségem taszította volna… bár ki tudja. Az emberek kiismerése nem szerepelt a különleges képességeimnek a listáján, szerettem mindenkiről a jót feltételezni és nem mögöttes indokok után kutatni, most mégis rossz érzésem volt, amely napok óta nem hagyott nyugodni: ha csak azért viselkedik megnyerően, hogy nehogy túlságosan hisztis hangulatba kerüljek és valamilyen úton-módon megakadályozzam az esküvőt, akkor mi lesz a későbbiekben? Ha a szög a későbbiekben bújik ki a zsákból, akkor már tényleg nem lesz mit tenni, csupán beletörődni a sorsomba. Sokkal egyszerűbb dolgom lenne, ha nem lenne kicsit sem szimpatikus vagy ennyire jóképű. - Nos, eddig még senki nem próbált bemászni az ablakomon, így nem tudom, mennyire lehetséges a kivitelezése. Bár ami azt illeti, lehetnék magasabban is. – Mosolyodtam el halványan, miután egy rövidke másodpercig lepillantottam az udvarra. Az a fajta kivételes helyzet nekem még nem adódott meg, hogy valaki titkosan keresse a kegyeimet és el is nyerje azokat, sokakkal ellentétben próbáltam betartani a szabályokat és nem megragadni az azok megszegésére adódó lehetőségeket. – Csak nehogy a végén én okozzam a vesztedet. – A hátam mögé kulcsoltam a kezeimet, így lépdeltem közelebb hozzá. – Tényleg menned kellene, mielőtt mindkettőnkre túlságosan csúnyán néznének. – Nem tudtam eldönteni, hogy vágytam-e a társaságára vagy örültem annak, hogy menni készült. Jelenleg inkább az előbbi, ami miatt kissé bizonytalan érzések lettek úrrá rajtam. Nem tudtam, hogy kellene hozzáállnom ehhez az egész helyzethez, hogy feltétlenül jól érezzem magam. - Legyen szép napod! - Minden más, közelebbi gesztus illetlen és szégyellnivaló lett volna részemről, így nem tudtam mást adni neki, mint a mosolyomat. Reméltem, megelégszik vele.
// Köszönöm a játékot! Ha mehet a következő, csak dobáld meg kővel az ablakom.
- Az apám szereti mások becsületét védeni. Ha már a sajátját sose sikerült. - vontam a vállaimon egyet. Nem voltam rest a felszínre juttatni a saját véleményemet, mert ahogyan neki a saját szüleivel, úgy nekem is akadtak gondjaim a saját anyámmal és apámmal. Igaz, mindig is az apám volt a domináns, anyámnak nem sok beleszólása akadt a dolgokba, de mióta ez az egész esküvő téma belekerült a repertoárba, mintha felbátorodott volna. Talán élvezte, hogy végre ő is dönthetett valamiről, még ha az egy olyan egyszerű dolog is, mint az, hogy milyen színű lesz az abrosz. Nem fűztem hozzá, hogy a becsületét nem kellett tőlem féltenie. Addig biztosan nem, míg el nem dől, hogy mi is lesz a tényleges sorsunk, mert akárhogy is próbáltam elhitetni magammal, hogy ebből már nem lesz visszaút, de belőle kinéztem, hogy az utolsó pillanatban megszökik. Nem a szégyentől féltem, attól sosem ijedtem meg. Ha attól tartottam volna, hogy mit mondanak mások, fele annyi kalandban és szórakozásban nem lett volna részem. A saját fájdalmamtól féltem, hisz megkedveltem az előttem álló lányt. Ha eltűnt volna a ceremónia előtt, önmarcangolás venné kezdetét, mert mi olyan taszítót talált rajtam, ami miatt nem lenne képes együtt élni velem? Elmosolyodtam szavaira, majd rákacsintottam.- Értettem. Ha nem gond, az utóbbit csak az anyáddal közlöm, mielőtt az apád azt hinné, hogy visszakerült a szeretetkosárba. - mondtam közvetlenül, teljes együttműködést biztosítva. Az anyját csak futólag ismertem, de amikor ránéztem, láttam az arcán, hogy ha lenne döntőjoga benne, már véget vetett volna ennek a cirkusznak. De ez a férfiak világa, minden döntést ők hoztak meg. Ebben a világban pedig a pénz beszélt, nem az érzések. A kilincsre tettem az ajtót, de közben még visszafordultam, mikor tudatosult bennem a kérdése.[b] - Azt hiszem, előbb, mint gondolnád. - [/b]válaszoltam rá némi titokzatossággal, a ravasz mosolyomat ott őrízve a szám szélében. - Csak ne csukd be az ablakod. Így is elég nehéz lesz felmászni. -fűztem tovább a témát, mondván, addig kell ütni a vasat, amíg meleg.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Pént. Jún. 17, 2016 8:04 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Cedric • Tatia
Nem hittem neki. Túlságosan sunyinak tűnt ahhoz, hogy igazat mondjon, legalábbis arról, hogy nem ugyanígy viselkedik minden nővel, aki felkelti az érdeklődését. Én mégis miben lennék különleges? Zavarban éreztem magam a gondolat hatására. Eddig nemhogy arról kellett volna gondolkoznom, hogy mit gondol rólam egy férfi, hanem még esélyem sem volt rá, hogy átrágjam magam az ilyen helyzeteken. Cedric volt az első, akivel megismerkedhettem és csakis azért, mert a szüleim őt találták megfelelőnek. Vagyis a családja éppen megfelelt arra, hogy beházasodjak, így biztosítva a saját családom jövőjét. Ha szabadabbra engedték volna a pórázomat, ki tudja, hol találkozhattam volna hozzá hasonlóakkal vagy éppen olyanokkal, akik maguktól szimpatikussá váltak volna? Hiányoltam ezt a fajta szabadságot, a döntés jogát és ez volt az egyetlen dolog, ami a velem szemben álldogáló férfi ellen szólt. Nem mondhattam rá azt, hogy nem megnyerő, hogy nem jóképű, hogy nem megfelelő a humora… úgy tűnt, minden rendben van vele azzal a kivétellel, hogy tisztában is volt az adottságaival, ami miatt ismét megszólalt bennem a vészjelző. Ha külön szabályrendszert kellett bevezetni arra, hogyan viselkedjen velem, akkor eddig tényleg több nő is megfordult az ágyában és magas szinten űzte a szórakozást? Persze, ha egy középosztálybeli nő művelte volna ezt, egy életre kiátkozták volna és bedugták volna egy börtöncellába, hogy még a létezéséről is elfeledkezhessenek. - Köszönd meg édesapádnak a nevemben, hogy vigyáz a becsületemre. – Bukott ki belőlem. Minden bizonnyal az öreg Georgiev is tisztában lehetett azzal, milyen a fia és nem igazán szerette volna, ha egy elcsábított kislány lett volna a menye. Bár igazából fogalmam sem volt, ki iránt kezdett el fellángolni bennem az ellenszenv: a családjaink iránt, amiért köteleztek minket az esküvőre, Cedric iránt, mert a meséi alapján hirtelen nem tudtam elképzelni, mit várhatok tőle a házasságunk alatt vagy saját magam iránt, mert túlságosan tapasztalatlan voltam hozzá, és mint olybá tűnik, az egész világhoz. Ha más nem, legalább a cinkossága hozzám hasonlóvá tette a fiút és az nem tudott nem megmosolyogtatni. - Talán majd egyszer lemegyek. Akkor, ha már mindenki alszik és túlságosan éhes vagyok ahhoz, hogy maradjak. – Hanyagul megvontam a vállamat, aztán sóhajtottam egyet. Tisztában voltam, hogy ezt a tüntetést nem húzhattam a végtelenségig, valamikor fel kellett engednem, ha egyáltalán azt akartam, hogy csak egy kicsi beleszólásom is lehessen az esküvőmbe. – De holnap tervezem meglátogatni Frida barátnőmet, úgyhogy anyám akkor összefuthat velem a folyosón. – Úgy jelentettem be ezt a hírt, mintha a fogamat húzták volna. A mai napot még csendben akartam eltölteni, az ablakban ülve elég levegő áramlott be a szobámba ahhoz, hogy ne legyen rosszul a bezártságtól és… át kellett gondolnom a dolgaimat. – Mikor látlak legközelebb? – Kérdeztem aztán hirtelen, felé fordulva.
Minden létező erőmet is tisztességemet elő kellett kaparnom ahhoz, hogy ne akarjak hasznot húzni egy ilyen helyzetből. Általában nem volt erősségem ellenállni a természet adta vágyaknak, ez az ösztön bennünk élt, de a mellékelt ábra szerint vele kell leélnem a hátralévő életemet. Nem intézhetem el egyikünk jó hírét sem azzal, hogy meggondolatlanul cselekszem. Ez pedig nagy előrelépés volt, tegnap még nem nagyon érdekelt, hogy kivel és mi történik holnap. Talán mert egyikőjük sem ilyen volt. Elmosolyodtam, mikor megláttam a pírfoltokat az arcán. Szerettem zavarba hozni a nőket, bár a legtöbb már néha nem jött lázba holmi üres ígérettől, ennél mélyebbre kellett eveznie annak, aki elő akarta idézni azt a bizonyos pozsgást. Nekem általában az kellett, amit nem kaphattam meg. A küzdelem, ami elvezetett odáig. Féltem is attól, hogy ha egyszer az enyém lesz, amit annyira kívánok, már többé nem lesz olyan érdekes. De hát mindekinek voltak félelmei az életben. Ezzel együtt kellett élni. - Nem próbálok levenni mindenkit a lábáról. - vigyorodtam el szemtelenül. Ez csak a kivételes lányoknak járt, de ezt már nem tettem hozzá hangosan. Ő pedig voltaképpen minden eddiginél különlegesebbnek bizonyult. Még nem ismertem elég ideje, de kijelentettem volna, hogy páratlan. A szépsége, az intelligenciája, a gondolkodása. Minden, ami ott állt előttem, több volt annál, mint amit megszoktam. - Veled kapcsolatban amúgy is új szabályok vannak érvényben. - sóhajtottam fel, de még mindig mosolyogtam. - Meg kellett ígérnem apámnak, hogy kordában tartom magamat, amíg... szóval többek nem leszünk egymásnak. - utaltam arra a bizonyos aranykarikára. És az egész ceremóniára, meg amit még terveztek. Nem akartam részt venni a szervezésben.- Eleinte úgy gondoltam, nehéz lesz, de... most már tudom, hogy érdemes várnom. - kerestem meg ismét a tekintetét, majd én is felsóhajtottam, felállva mellé sétáltam, és megtámaszkodtam a csukott ajtóban. - Tőlem nem tudnak meg semmit. De talán ideje lesz lemennem, mielőtt azt hinnék, hogy ígéretszegő vagyok. Mit mondjak, mikor fogsz lejönni? -kérdeztem, de a hangomat elkerülte a komolyság. Megértettem az érzéseit, és bennem méltó cinkosra talált ebben a játékban. Még ha annyira nem is volt már játék az, amit a szülei vele műveltek.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Vas. Ápr. 17, 2016 5:09 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Cedric • Tatia
Kezdtem felettébb jól érezni magamat a társaságában, jobban, mint azt bármikor képzeltem. Fogalmam sem volt arról, mit is jelent pontosan a házasság, hogyan kellene viselkednem azzal, akit a jövendőbelimnek szántak és milyennek kellene lennem akkor, amikor a gyűrű már reákerült az ujjamra. A félelmeim, aggályaim és saját magam által kialakított elképzeléseim megakadályoztak abban, hogy élvezzem az ismerkedést és megpróbáljam figyelmen kívül hagyni, hogy ha a szüleink nem rendezték volna el a találkozásunkat, akkor talán magunktól soha nem futottunk volna össze. De Cedric-et ma senki sem kényszerítette arra, hogy idejöjjön. Nem volt találkánk megbeszélve, egyszerűen csak úgy döntött, hogy jön, mert hallotta, hogy nem viselem túl jól, hogy megrendezték az életemet. Emiatt pedig felettébb rosszul éreztem magam, hiszen könnyen hihette azt, hogy vele van problémám. Lehetne, mivel éppen az előbb vallotta be, hogy a hűség eddig nem volt szokása… így hogyan bízzak abban, hogy nem jutok a többi nő sorsára, akik megaláztatásban tengődnek, mert a férjeik nem képesek visszafogni magukat? Ismerve magamat nem tudnám szótlanul és tétlenül nézni, ahogy porba tiporják a becsületemet… de miért is szaladtam ennyire előre? Miért hagyom, hogy a szüleményeim eltorzítsák bennem az előttem ülő férfi képét? - Igazán hízelgő. – Szavai hallatán zavartan elmosolyodtam, éreztem, ahogy az arcom újfent pírba borul. Nem tudtam tenni az ellen, hogy tapasztalatlan voltam, nem játszhattam meg magam, mert… az idegen lett volna tőlem. Igazából fogalmam sem volt arról, mit kellene vagy lenne szabad tennem. Az eddigi udvarlóim felszínesek voltak, egyikőjük sem jutott el odáig, hogy az ágyamon ücsörögjenek, és ilyen közel legyenek hozzám. – Nem csodálom, hogy a nők nem állnak neked ellent. Ilyen édes szavakkal bárkit hamar le lehet venni a lábáról. – Felpattantam az ágyról és a mosolyom máris ravaszkássá vált. Talán így könnyebb lesz elhessegetni azokat a gondolataimat, amelyek arra vonatkoztak, nekem is mennyire tetszett az előző helyzet. - Komolyan? Vagy ez a hirtelen tetszéskinyilvánítás csak azért van, hogy én is könnyebben kapható legyek? – Kérdeztem távolabbról ugyan, de ismét elkapva a tekintetét és a kezeimet összekulcsoltam a hátam mögött. Jobb kedvem volt, mint mielőtt idejött, csak erről a szüleim nehogy tudomást szerezzenek… akkor aztán hallgathatnám, hogy ők megmondták, én pedig csak nyavalyogtam. – Azt hiszem, én is kezdelek megkedvelni. De megtennéd nekem, hogy erről mélyen hallgatsz, nehogy a lentiek megtudják? – Néztem rá cinkosul, finoman az ajkaimba harapva.
- Inkább légy elviselhetetlen, mint közömbös. - mosolyodtam el. Nehezen tudtam volna elszakítani tekintetem az övétől. Elpazarolt időnek éreztem minden egyes másodpercet, amit nem azzal töltöttem, hogy figyeltem a rezdüléseket, amiket produkált. Tudtam, hogy zavarban volt a jelenlétemtől. Emiatt nem is hibáztathattam, hiszen fogadni mertem volna arra, hogy előtte még nem járt férfi a szobájában, az apján kívül. Ez nagy különbség volt férfiak és nők között, mi bátran henceghettünk a házasság előtt begyűjtött trófeákkal. Ők viszont - ha olyan családból származtak, mint Tatia - kitagadást kaptak jutalmul és örök megbélyegzést. Valószínűleg az érintetlensége is tetszett benne, azon kívül, hogy egy gyönyörű, fiatal lány volt. És nem félt a megnyilvánulástól. A beszédtől, ami elég sokat elmondott róla, és ha hallotta volna az apja ezeket a szavakat, esélyes, hogy rögtön megállította volna a beszédben. Mondván, hogy úrilány társaságban így nem beszél. Nem volt szokás a nyílt kommunikáció, csak a felszínes udvariaskodás. Ebből pedig tagadhatatlanul elegem volt már. Újdonságot nyújtott azzal, hogy önálló gondolatokat fogalmazott meg, nem törődve azzal, hogy milyen reakciót válthat ki belőlem. Tényleg tetszett. Tenyeremmel gyengéden simítottam végig arcán, majd bólintottam. - Tudom. Tudom, hogy nem szabad. Csak nagyon tetszene. - sóhajtottam, mintha elfáradtam volna. Valójában tényleg fáradalmas küzdelem volt megállni, hogy figyelemmel legyek a határaira, hisz sosem féltem csókot lopni. - Elég realista férfi vagyok, de mióta ismerlek, valamivel nagyobb lelkesedés a jövőmön gondolkodni. - vallottam be őszintén, ekkor már inkább a padlót fürkészve. Valamiért eddig belőlem sem tudott kiváltani ekkora őszinteséget holmi fiatal lány. Tényleg más volt, és ebben a különbözőségben jelenleg úgy fürdőztem, mintha muszáj volna.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Vas. Feb. 21, 2016 11:38 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Cedric • Tatia
Jelenleg zavarban éreztem magam a közelében. Magabiztos volt, több tapasztalattal rendelkezett és teljesen más életet élt, mint én, ami egyben volt rémisztő és csodálatra méltó. Nem voltak férfi barátaim és közeli ismerőseim, csakis azt láttam magam előtt, hogy én milyen neveltetést kaptam és nekem mit kellett tennem a mindennapokban, hogyan viselkedhettem, mit mondhattam. Cedric annak ellenére volt üdítő újdonság, hogy kényszeredetten ismertem őt meg, nem a véletlen folyamán futottunk össze és sorsszerűen kapcsolódott össze az életünk… egy üzlet volt ez, semmi más és az, hogy az apámnak van benne a keze nyoma annyiszor elszomorított, akárhányszor ez a tény beférkőzött a gondolataim közé. Kár volt, hiszen Cedric egyre megnyerőbbnek bizonyult, szavai azt támasztották alá, hogy hozzám hasonlóan ő sem szeretne látszatházasságban vagy éppen egy túlságosan is boldogtalan kötelékben létezni, így talán már kívánhatni sem kívánhattam volna többet. Biztos voltam abban, hogyha szerette volna, könnyűszerrel elérhette volna az akaratát még úgyis, hogy hozzám sem szól, tudomást sem vesz rólam és elintézi annyival kettőnk dolgát, hogy elvesz egy lányt, aki igazából nem is érdekli, jó lesz egy kiegészítőnek, amit a helyére rak és többé nem kell vele foglalkoznia. Mégsem így tett és ez volt, ami megmosolyogtatott mindentől függetlenül. - Egyesek szerint néha elviselhetetlen vagyok. Jobb, ha ezt is tudod, ha tényleg meg akarsz ismerni. - Mondtam az arcát figyelve, amin nem játékra való hajlamot láttam, hanem komoly elhatározást. Létezne, hogy nem olyan rossz ötlet ez a frigy, mint elképzeltem? Anyám egyszer azt mondta, apám volt a lehető legmegnyerőbb férfi a világon, amikor megismerkedtek... és most mi volt? Egy utálatos, magának való zsarnok. Mi van, ha minden férfi ilyenné válik? Időm sem volt megszólalni, egyre közelebb hajolt hozzám és szinte bennem ragadt a levegő, ahogy ujjának érintését éreztem az ajkamon. A bőröm bizseregni kezdett, a szívem hevesebben dobbant és lehunytam a szemeimet. - Ezt... nem lenne szabad. - Suttogtam. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen közel kerültem valakihez és mit gondolna rólam, ha élnék a lehetőséggel? A céda jelzőt eddig senki sem aggathatta rám és ha ez megtörténne, apám eleshetne az üzlettől... aminek örülnék, de a saját jövőmet is megpecsételném és rosszabbá válhatna, mint a mostani kilátások. Persze mozdulni nem tudtam a közeléből, csupán nagyot nyeltem.
Keserű mosolyt csalt az arcomra. Senki nem akart olyan sorsra jutni, mint az anyám. Ha tehettem volna, megváltoztattam volna az életét, és egy olyan férfival boronáltam volna össze, akiről tudtam, hogy megérdemli a szívét. Megannyi fogadalom kötött már ahhoz, hogy sosem lépek apám nyomdokaiba. Nem akartam olyan férfi lenni, mint amilyen ő is volt, és most, hogy betegeskedni kezdett, attól tartottam, hogy nem tart már sokáig a jó világom, bele fog kényszeríteni abba, hogy idő előtt vegyem át a vállalkozása irányítását. Ezt akartam elkerülni, imádtam a szabadságomat, szabadon utazni és hogy nem kötöttem magamat semmihez. A nősüléssel ez már alapból meg fog változni, nem még ha a nyakamba kapok egy olyna koloncot, mint ez az egész vállalkozás... kicsit sem hiányzott, sosem hozott lázba. A pénz sem, ami ebből származott, de lehet, hogy ha nem lett volna, az én szám sírt volna először. Eddig lehajtott fejjel térdeltem előtte, aztán lassacskán felemeltem a fejem, és halvány mosollyal néztem rá. - Éppen próbálom lefektetni az alapokat. Nem akarok idegen lenni a szemedben. Ha már arra ítéltek bennünket, hogy együtt éljük le az életünket, jobb időben elkezdeni, és úgy kezdeni bele az egészbe, hogy nagyjából tudjuk, mire számíthatunk. - Fontosnak tartottam tudni, hogy milyen ez a nő. Bár inkább még lány volt, egy fiatal virágszál, amit érthető okokból senki nem mert leszakítani, az apja hatalmát ismerve senki nem maradt volna sokáig életben, aki csak fél szemmel, de ránéz. A pírfoltokat az arcán nem tudtam nem észrevenni, szavai már megsúgták, miért is kezdte el zavarban érezni magát, de engem nem feszélyezett a téma. Nagyjából sejtettem, hogy az én tökéletesen eltitkolt, zűrös életem egyáltalán nem olyan, mint az övé volt. Némileg felemelkedtem, de még mindig nem voltam sokkal magasabb, mint ő. Azt akartam, hogy egyelőre egy szinten legyünk, és a bizalmát elnyerni külön kiváltság lesz. Egy nem túl könnyű menet. - Hát. Választhatnám azt is, hogy öntörvényű leszek, és azt mondom, hogy márpedig jó társaik leszünk egymásnak, de ennél barátságosabb módszereim is vannak, és ebben az esetben inkább azokat részesítem előnyben. Jobb ez így neked is, nekem is. - Alig láthatóan vontam egyet a vállamon. Nem voltam hűtlen magamhoz, és ismerve magamat, már előre sejthettem, hogy képes leszek szeretni őt. Az már egy másik lapra tartozott, hogy ő talán sosem fog engem, mert más és más érzések tombolnak benne ezzel az egésszel kapcsolatban. A szerelmet nem lehetett erőltetni. Az vagy jött vagy nem. - az apád ezért megölne, de... amiről nem tud, azon nem háborodhat fel. - nyeltem egyet, majd közelebb hajoltam hozzá, szabad kezemmel gyengéden megfogtam arcát. Hüvelykujjam végigsimított alsóajkán, belőlem pedig apró sóhaj bukott ki. - Mellettem biztonságban vagy. Sosem bántottam még nőt, és úgy hiszem, nem is veled fogom elkezdeni. - súgtam csendesen, alig három centire a szájától, de nem tettem meg az utolsó lépést. Akartam, de talán túl korai lett volna neki.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szer. Jan. 20, 2016 7:46 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Cedric & Tatia
•••••• nobody puts us in the corner ••••••
Őszinte volt, szinte úgy nyílt meg előttem, mint a könyvek, amelyeket esténként levettem a polcról és olvasni kezdtem. Nem kérdőre vonni akartam, mindössze tudni, mit érez… milyen véleménnyel van arról, hogy kapcsolatba kell lépnünk egymással és lenne, amit szívesebben csinálna, esetleg megelégszik ezzel? Mire várhatok, mi fordulhat elő vagy csak… beszéljen. Azért sütöttem le a szemeimet, mert saját bolondságomnak véltem ezt a mérhetetlen érdeklődést és azt a kérést sem éreztem helyénvalónak, hogy meséljen magáról. Köztudott, hogy a női a mindent tudni vágyó nem, a férfiakat pedig általában zavarta, ha kérdésekkel zargatták őket. Apámat bizonyosan, nem egyszer láttam, ahogy elhessegeti anyám faggatózását annak ellenére, hogy ő csak a napja, a dolgainak lefolyása iránt érdeklődött, de apám sokkal inkább szerette magára zárni a dolgozószobája ajtaját és italba fojtani a gondolatait, minthogy megossza őket azzal a személlyel, akit társaként tisztelhetett volna. Nem volt benne semmi jó. Nem egyszer kaptam magam azon, hogy gyűlölet itatta át a felé irányuló szavaimat akkor is, ha azok pusztán megfogalmazódtak bennem és nem ejtettem ki őket a számon. Egyáltalán nem néztem őt embernek, apának, férfinek pedig főleg… és féltem attól, hogy anyám sorsára jutva nem lesz más lehetőségem, mint naphosszat kényszeredetten mosolyogni és elhitetni a körülöttem élőkkel, hogy minden rendben, míg szánalmasak voltak az életben eltöltött perceim. - Én nem szeretnék olyan lenni, mint az anyád. – Szólaltam meg talán kissé neveletlenül, de láthatta rajtam, hogy igenis sajnálom az édesanyja sorsát. Egy asszony nem ilyen bánásmódot érdemelt, főleg, hogy gyermeket szült a férjének és fel is nevelte. Nem is akárhogyan. Cedric elbűvölő volt, olyanokról beszélt, amelyek egyeseknek tabutémának számítottak és ez teljesen új volt nekem. Lenyűgözött, a félelem mellett ez volt az egyetlen érzés, ami a szívembe költözött. Engedtem, hogy megfogja a kezem, tekintetét az enyémbe mélyesztette és egy pillanatra elmerültem benne… nem hiszem, hogy valaha láttam már ilyen szép szempárt. - Boldog akarok lenni és örülnék, ha a férjem is az lenne mellettem. Nem akarok úgy élni, hogy csak… létezünk egymás mellett. Nem tetszik, hogy a szüleink arra kényszerítenek minket, hogy együtt legyünk úgy, hogy semmit sem tudunk a másikról. – Vallottam be pírba boruló arccal. – Nekem eddig senki sem volt az életemben, aki a férfi szerepét töltötte volna be. – Mondtam halkan, de bizonyára ezt már sejthette tekintve, hogy teljesen zavarba jöttem a mostani szavaimtól és attól is, amit ő mondott nekem. – Soha nem fogok megbocsájtani apámnak és anyámnak, amiért meghatározták, mit tegyek a jövőben. – Őszinte voltam és emiatt némi tartás is költözött belém, beleborzongtam mi lesz, ha nem tetszik neki a mondandóm, mégis kiadtam magamból és finoman az övéire fontam az ujjaimat. – Mégis megpróbálok majd… jó feleséged lenni. – Feleség… furcsa szó. Muszáj ízlelgetnem. – Olyan, aki mellett talán nem fogsz másik nőre ránézni. – Haloványan, zavartan mosolyodtam el lehajtva a fejem. Komolyan gondoltam, nem akartam megbántani és rögtön megsérteni Cedric-et… - Azt viszont nem tudom eldönteni, hogy mindig ennyire kedves vagy, vagy csak most, hogy jó benyomást tegyél? – Kérdeztem tőle jobb kedvvel, ám komolyan.
Eleinte nevetni akartam azon, ahogy saját magát hozta zavarba. Gyorsan rájöttem, hogy túl közvetlen voltam, és elé dobtam a tényt, miszerint nem voltam hűséges még eddig senkihez. Ez az egész eleve nehezen indult, nem tudtam komolyan venni az élet azon dolgait, amik rám hárultak volna. Arra is fogadni mertem volna, hogy kettőnkben ez a legnagyobb különbség. Mások az értékek, mást tartunk becsben, és másfajta embereket szeretünk. Ez így volt rendjén, elvégre nem azért jöttünk létre, hogy mind egyformák legyünk, ugyanazokat szeressük, csináljuk, műveljük. De volt egy igaz mondás, hogy boldog a a földönfutó, és boldogtalan az, ki őt azzá tette. Apámnak hiába voltak lehetőségei, boldogságot attól még nem tudott nekem venni. - Ha nem fogsz enni, hát tényleg fogok találni mást. - jegyeztem meg, habár inkább volt ez burkolt viccelődés, aminek nagy jelentőséget nem adtam, mert nem az én szavam fogja kényszeríteni evésre. És nem ismertem régóta, de tudtam, hogy ez akkor sem változna, ha már házasok lennénk. Lehajtottam a fejem a kérése hallatán. A lényeges dolgokat... talán ott kellene kezdenem, ahol az előbb saját magát hozta zavarba. Magyarázatot adna a megjegyzésemre, ám tisztáznánk, hogy mit is várhat tőlem a jövőben... ha már a hűségről nyitottunk vitát. - Rossz példa volt előttem. Az anyám odaadó szívvel szereti az apámat, miközben ahogyan ő is, úgy én is tudom, hogy apám milyen életet élt, és hogy már nem az anyám az, akivel megosztja az ágyát. - néztem volna bele a szemeibe, majd egy apró sóhajt követően odasétáltam elé, leguggoltam, és így kerestem meg tekintetét, amit az előbb elfordított rólam. Tudtam, hogy valószínűleg nem szokása ilyesmiről beszélgetni, elvégre az erkölcsi normák keretei között már régóta megszabták, miről illik és nem illik beszélgetni. De ez volt az, ami engem egy kicsit sem érdekelt. - Tizenöt éves voltam, mikor először kaptam rajta apámat a nevelőnőmmel. Dühös voltam rá, hogy összetöri anyám szívét. Megannyiszor láttam anyám szemében könnyeket csillogni, amikor apám nem ért haza, és tudtuk, hogy miért nem. - Ezúttal én hajtottam le a fejem. - Én nem akarok ilyet tenni a feleségemmel. A gyerekeimmel. De amíg nem akadtak kötelékeim, nem voltam rest kihasználni a lehetőségeimet. Egy fiatal fiú férfivá válik, ha viszonyt kezd egy nővel. Egy lány kiátkozottá, ha házasságon kívül másnak adja magát. Nem tisztességes ez a játék. - nyeltem. Őszinte voltam vele. És kitaláltam azt, hogy neki még soha meg sem fordult a fejében az, hogy osztozzon magával valakin. A családját ismerve, nem fájna a fejem a leánykérés és házasság miatt, ha nem őrizte volna meg a tisztaságát. Bár ez apám ostoba szövege, én valószínűleg máshogyan fogalmaznám meg az egészet. A szabadnyelvűségem már úgysem nagy titok. - És... ha esélyt adsz nekem, sosem fog eszembe jutni másra nézni. Egyetlen nő lesz az életemben. - fogtam meg a kezét gyengéden, még pislogni is elfelejtettem.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szomb. Dec. 19, 2015 9:38 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Cedric & Tatia
•••••• nobody puts us in the corner ••••••
Halvány, kissé lemondó mosoly ült ki a szám szélére. Vajon milyen lehetett valójában? A szavai arra engedtek következtetni, hogy a jól nevelt és merev tartású külső mögött nem éppen az lakozott, ami elvárható lett volna. Kíváncsivá tett. Meg akartam ismerni, tudni akartam, kivel kell összekötnöm az életemet és leélni jó pár évtizedet. Nem fogom kibírni, ha nem fog tetszeni, amit megtapasztalok… nem vagyok elég erős ahhoz, hogy minden nap magamra öltsem az elviekben elégedettség és gyönyörűség által keltett hangulat álarcát, ismertem magam annyira, hogy ha erőltetni is fogom, egy idő után bizonyosan kibukik belőlem, mi játszódik le bennem igazából. Féltem és összeszorult a gyomrom akárhányszor arra gondoltam, talán az esélyem sincs meg arra, hogy valaha boldog legyen. Nem barátot képzeltem el magam mellé, nem is egy ellenséget a férjem személyében… szeretni óhajtottam azt, akihez hozzámentem. Képes lennék erre az előttem ácsorgó férfival? Meg kellene adnom neki a lehetőséget arra, hogy talán megtörténjen a varázslat… az elhatárolódás nem a legjobb stratégia, amit alkalmazhatok ebben a helyzetben. Stratégia… külön haditerveket szövögetni nem egy jó kapcsolat alapja. - Szóval neked… - Felkaptam a fejem a mondatára, miszerint nem hűséges típus és rögtön kitört belőlem az érdeklődés, ám rájöttem, mire is kezdtem el rákérdezni és emiatt pírba borult az arcom. Egy hosszú pillanatig elhallgattam, ameddig harcoltam a mellkasomban feléledt dübörgéssel, amit az illetlenségem hozott magával, aztán ismét megkerestem a tekintetét, egy nagyobb nyelés után nyitottam ismét szólásra a számat. - Jól értem, hogy több partnered is volt… vagy van… úgy értem, hogy… - Kellemesebbnek láttam, ha inkább nem mélyedtem bele a témába, hiszen sikerült zavarba hoznom magam, aminek köszönhetően inkább lehajtottam a fejem és a padlót beborító szőnyeget kezdtem el figyelni, de ez sem tudta elterelni a gondolataimat arról, hogy nekem fogalmam sem volt arról, mi az a szerelem. Eszményi kép volt, amiről olvastam, hallottam, viszont megtapasztalni eddig nem volt lehetőségem semmilyen tekintetben. Nem volt személy, aki iránt érzéseket táplálhattam volna és aki viszonozta volna ezeket, de a jövendőbelim úgy tűnt, túl volt ezen a mérföldkövön. Mély levegőt vettem, az ajkaim hirtelenjében kiszáradtak. Függetlenség? Ez a szó nálam nem ugyanazzal a jelentéssel bírt, mint nála, ahogy megtudtam. - Nem vagyok éhes. Akárhányszor leülök enni, elmegy az étvágyam. - Vallottam be halkan, szinte suttogva. Egy újabb elvárás, aminek a dolgom lett volna megfelelni és amit Cedric támasztott velem szemben. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar elkezdődik az általa való formálásom is. - Mégis miért kellene foglalkoznom azzal, hogy mit kedvelsz, ha nem én leszek az egyetlen az életedben? Találsz majd mást, aki kedvedre való. - A testem előtt összekulcsolt kezeimet figyeltem. Az ujjaim fáradtak voltak, mintha kifutott volna belőlük a vér… saját magamat tettem tönkre az állapotommal. - Nagy kérés lenne, ha meg szeretnélek ismerni? Mindent tudni rólad, legalábbis a legfontosabb dolgokat… mit szeretsz, mit gyűlölsz, mit csinálnál, ha nem határoznák meg, mit kell tenned. Bármit, amit elmondanál magadról. - Hangom egy kissé magabiztosabban csengett az előzőhöz képest, újfent felemeltem a fejem, hogy kék szemeibe nézhessek. Ha más nem, az íriszei gyönyörűek voltak. Menteni akartam az előbbi megszólalásomból adódó esetleges neveletlenséget és ideje volt hangot adni annak, én mit szeretnék.
- Az aggodalom egy olyasfajta érzelem, amit a magamfajták nem gyakorta engedhetnek meg maguknak. Néhány kivételes esettől eltekintve. - Valójában nekem sem volt jobb dolgom a szülői házban, mint neki itt. A szüleink ugyanazt a terrort alkalmazták mindkettőnkön, és a házasságunk lesz mindennek a bizonyítéka. Megfosztottak minket a választás jogától, és az, hogy valószínűleg sosem fog szeretni az, akivel le kell majd élnem az életemet, émelygő érzést keltett a gyomromban. Ha tehetném, én bíztatnám arra, hogy szökjön meg, elvégre bizonyára itt is adódtak olyan pillanatok, mikor a szülei nem figyelik minden lépését, és meglenne a lehetősége arra, hogy köddé váljon. Új életet kezdjen szülők nélkül. Még azelőtt, hogy komolyabb útra tévedne kettőnk dolga, elvégre most még egyszerű lehetne. Az érzéseink egymás felé maximum barátiak lehetnek, elmaradt az a bizonyos szikra, ami összeköt két emberi életet egymással. Eddig eleve csak a kis nőcskéknek szenteltem az életemet, nem volt semmi komoly elhatározottság az életemben, azon kívül, hogy megelőzzem azt az állapotot, amibe apám került. Sosem kívántam olyan lenni, mint ő. - Túlságosan is egy cipőben járunk, kisasszony. - vigyorodtam el, majd körülnéztem a szobában. Látszódott rajta a törődés, azt tükrözte vissza, amit az én hálóm is: a szüleinknek mindenre volt lehetősége, hogy megvásárolja nekünk, és ezzel árasztottak el bennünket. Bár úgy véltem felfedezni, hogy míg az én anyám ténylegesen terrorista apámmal együtt, az ő ágáról csak az apja a ludas, és a jó feleség követi a férje hangját. - De élvezzük ki a függetlenségünket, ameddig megtehetjük. - vontam a vállamon egyet, majd felsóhajtva álltam meg az ablak mellett. - És ráadásként.. nem vagyok az a hűséges típus. - tettem hozzá őszintén egy tiszta mosollyal, elvégre mit titkolnám előle? Láthatta rajtam már az első perctől fogva, hogy imádom falni az életet, és ez akkor sem fog sokat változni, ha már házas leszek. - Pár fokkal jobban, mint te. - válaszoltam a kérdésére, majd felé fordultam, de ujjaimat továbbra is a hátam mögött fontam össze. - Lesz pár álmatlan éjszakánk az elkövetkezendő napokban. De bízom benne, hogy enni azért fogsz, mert nem kedvelem a csontváz nőket. - küldtem felé egy biztató mosolyt, habár sejtettem előre, hogy őt ez most kicsit sem fogja megnyugtatni.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Csüt. Szept. 17, 2015 4:48 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
cedric & tatia
nobody puts us in the corner
Fellélegeztem a szavai hallatán, ám egyébként sem néztem ki belőle, hogy settenkedő kémként arra játsszon, hogy kihúzzon belőlem valamit, amit előadhat a szüleimnek. Nem ilyennek tűnt. Gondolhattam volna arra is, hogy nem ilyennek ismertem meg, de sajnos még egyáltalán nem ismertem… nem tudtam róla semmit, azon kívül, hogy kinek a fia és hogy a férjem lesz. Egy részem szerette volna megismerni, rájönni, hogy milyen ember, mit szeret és mit gyűlöl, miben leli kedvét, mit és miért csinál és csinált, de a bennem felszólaló csengettyű azt jelezte, hogyha túlságosan belevásom magam az ő természetének részleteibe, az megalapozza, hogy én is betekintést nyerjek és elhintsem azt a tévképzetet, miszerint igenis kedvemre való az üzlet, amit a szüleink kötöttek.
Mindketten vesztesek voltunk, most még biztosan… egyikőnk sem tehetett arról, hogy ebbe a helyzetbe kerültünk és rosszul éreztem magam amiatt, hogy ha nem is szándékosan, de Cedric-et büntettem a viselkedésemmel és felé jeleztem a szándékomat, miszerint nem így terveztem a házasság intézményébe lépni. Pedig nem vele volt bajom… hanem azokkal, akik elrendezték, hogy ez történjen. - Mindenki iránt ilyen könnyen elkezdesz aggodalmat tanúsítani vagy én kivételes vagyok? – Kérdeztem rá emelve a tekintetemet és a mosoly, ami megjelent az arcán arra kényszerített, hogy hasonlóképpen cselekedjek és elmosolyodjak. Nem is kellett kényszeríteni, volt egyfajta kisugárzása, ami nem engedte velem elhitetni, hogy ő is rosszat akar nekem… el szerettem volna hinni, hogy ő is ugyanolyan elszenvedője ennek a történetnek és igazat mondott azzal kapcsolatban, hogy ő nem akar majd az apjához hasonlóvá válni. Persze, mindenki ezt tervezi, nemde? Hogy nem leszünk olyanok, mint a szüleink, messzire elkerüljük azokat a hibákat, amelyeket ők elkövettek és mi sokkal jobbak leszünk náluk. - Még csak most kezdtem a száműzetést, milyen tiltakozás lenne, ha máris befejezném? – Kérdeztem költőien. – Lehet, hogy gyerekesnek tűnök, de egyszerűen nem volt kedvem kimenni, hogy egyáltalán az esély is meglegyen arra, hogy összefutok a szüleimmel. – Vallottam be megengedve magamnak egy apró sóhajtást. Pár napja azt mondta nekem, szeretné, ha nem játszanám meg magam és az igazi valómat tárnám elég minden kimondott szavammal, ezért mertem őszintén beszélni. Az sem érdekelt, ha mindez csupán színkáték volt részéről, amelynek jeleneteit előadja majd a szüleinknek is. Teljesen mindegy volt. – Nem miattad teszem és sajnálom, ha csak egy másodpercre is megsértettelek azzal, hogy azt hitted, veled van bajom. – A tekintetembe bocsánatkérés szándéka költözött, reméltem, hogy el is hiszi nekem azt, amit közölni próbáltam vele. – Soha nem szerettem, ha konkrétan meghatározták, hogy mit kell tennem… elviseltem, mert nem akartam tiszteletlen lenni és tudtam, hogy a legjobbat akarják nekem, de most nem vagyok hajlandó szó nélkül tűrni. Nem mintha bármit számítana, hogy mit mondok vagy teszek. – Felálltam a székről, képtelen voltam egy helyben ülni, az ablakhoz sétáltam, ahonnan ki lehetett járni az udvarra, a szemben lévő hatalmas diófát kezdtem figyelni. - Bocsánat, ismét udvariatlan vagyok. – Az ajkaimba haraptam, mielőtt visszafordulhattam volna felé. – Hogy vagy? – Érdekelt a válasza, nem csupán udvariasságból tettem fel a kérdést.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 12, 2015 6:11 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
tatia & cedric
well... we meet again
Elmosolyodtam. - Nem azért vagyok itt, hogy apád cinkostársa legyek. - jegyeztem meg. Aggasztó tény azonban, hogy alig lehet őt kiimátkozni a szobájából, és ez valamelyest arra is engedett következtetni, hogy egyáltalán nem örült annak, hogy frigy jön létre közöttünk. Egészen más eszméket vallottunk, habár egymásra találtunk azt illetően, hogy egyikünk sem így akarta megtalálni élete nagy szerelmét. Hinni valamiben, amit végül nem kaphatunk meg, mert belekeveredtünk a szüleink gazdasági és anyagi életébe, hát csppet sem fair egyikünkkel szemben sem. Előttünk az élet, s míg én eddig sem unatkoztam, ha nőkről volt szó, ő még nem találta meg azt, akivel szívesen osztozna az életével. És ez nem feltétlenül az ő hibája, hisz még annyira fiatal. Mégis, hová kellett volna sietnie? Talán kicsit bántott, hogy annak ellenére, hogy megismerte a személyemet, még így is ily' hevesen tiltakozott, szinte éhségsztrájkot csapva, a szobájába bezárkózva. A beszélgetésünk után úgya gondoltam, ez a lány nem olyan, mint a többi. Hogy talán képes leszek vele leélni az életemet, annak ellenére, hogy a házasságunk kényszerből jött létre. De elfelejtettem azt, hogy ha annyira más, miért ne lenne ebben is teljesen eltérő, mint a többiek? Ő nem törődött bele, és pontosan ez tette őt annyira varázslatossá. Idegesítő ugyan, de varázslatos. Kissé szélesebbre nyitottam az ajtót, hogy ezzel is megkönnyítsem belépésemet, majd elmosolyodtam, és magunkra is csuktam. Úgy gondoltam, ha már idehívgtak, bízzanak is meg bennem éppen annyira. Semmi hátsó szándékot nem táplátlam a helyzetünket illetően, és ha úgy is lett volna, ezúttal szívességet tettem. Annak ellenére, hogy én magam is bezárkózhattam volna a szobámba, és zsarolhattam volna ezáltal a szüleimet, hogy ha el kell vennem ezt a csökönyös nőszemélyt, előbb akasztom magam gerendára. De nem tettem. - Nem igazán figyeltem apád szavaira. - vallottam be csendesen, majd felsóhajtottam, és az ajtó felé nézvén utaltam a földszinten maradottakra.- Nem adok tovább senkinek semmit, mondj bármit. - tettem még hozzá. - Nem vagyok kém, sem áruló, csupán egy férfi, aki kezdett aggódni azért, akivel valószínűleg le kell élnie az életét. - sóhajtottam fel, és az ujjaimat összefűztem a hátam mögött. Illedelmesnek kellett maradnom, a modoromon pedig nem találhatott rést, tekintvén, hogy most az a feladatom, hogy valamilyen úton és módon az oltárhoz legalább elsétáljék velem. Ami utána jön, az már a következő lépcsőfok, és arra nem akartam egyelőre megoldást találni. - Szóval, meddig is folytatod a toronyba zárt hercegnő szerepét? Illik hozzád, ez tény. - vontam a vállamon valamennyit, és cinkos fény csillant meg a szememben, egy moosollyal karöltve.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Vas. Aug. 23, 2015 11:40 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
cedric & tatia
nobody puts us in the corner
Napok teltek el, mióta bezárkóztam a szobámba. Enni sem akartam lemenni, de Luiza minden egyes étkezés előtt addig állt az ajtóban, míg ki nem nyitottam azt és mivel nem akartam neveletlen módon hagyni, hogy a dadám, aki kiskorom óta mellettem volt a küszöbön cövekeljen, kénytelen voltam kinyitni az ajtót. Anyámat és apámat kerültem, vízért is akkor mentem a konyhába, miután mindenkit kikérdeztem, aki feljött a lépcsőkön, hogy látta-e a szüleimet. Anyám próbálkozott azzal, hogy beszélgessen velem, de a nappaliban szőtt társalgásunk után nem szerettem volna tovább fűzni a gondolatmenetemet. Nem előtte, mert tudtam, hogy úgysem fogunk soha egyet érteni. Apám oldalán állt annak ellenére, hogy meg akart győzni, nem ért vele egyet. Akkor miért támogatja, miért nem az én pártomat fogja?
Nem gondoltam volna, hogy kinyitva az ajtót éppen a jegyesem fog szemben állni velem. A jegyesem… milyen furcsa volt még csak gondolatban is érlelgetni ezt a szót, főleg, ha tovább fűztem és rájöttem, hogy pár hónap múlva valószínűleg már az lesz a meglepő, ha nem tartózkodunk egy szobában. A küszöböm mögötti terület napok óta jóindulatú ketrecként szolgált és én lepődtem meg a legjobban, hogy nem bontotta meg a védelmét az sem, hogy kinyitottam az külvilágtól elválasztó faajtót. Abban az esetben, ha anyám, esetleg elképzelhetetlen módon apám vagy akármelyik szolgáló ácsorgott volna a másik oldalon és próbált volna farkasszemet nézni bennem, az egyébként sem békés lelkem ismételten fortyogni kezdett volna, de Cedric tekintetében és mosolyában volt valami, ami megnyugtatott. Rá kellett volna a legjobban haragudnom, mégis reménykedtem benne, hogy szavai egytől egyig igazak voltak és nem hazudott arról, hogy őt sem avatták be abba, amit terveztek a szüleink… ez jobb képet festett róla attól, hogy teljesen hátat fordítsak neki. Dacból szerette volna eljátszani, hogy megvetettem és hozzá sem kívántam szólni, csakhogy nem ez lett volna az igazság. A szívem mélyen, talán nem is olyan nagyon mélyen meg akartam őt ismerni, tudni, mi zajlott és zajlik le benne. Szinte sorstársak voltunk. Két fiatal, akik nemsokára ténylegesen társakká válnak. - Reméltem is, hogy legalább te nem azért vagy itt, hogy jelentsd apámnak, még élek. – Szólaltam meg ismét, válla fölött diszkréten kipillantva a folyosóra, hogy ellenőrizzem, nem járkál-e valaki mégis a szőnyegen. Neszezést sem hallottam, ezért megkönnyebbültem felsóhajtottam. – Nem kellene annyira bíznom benned, hogy beengedjelek, de ha fel tudtál jönni a lépcsőn, akkor annak sem lehet akadálya, hogy belépj a szobámba. – Hátrébb léptem, hogy nyugodtan besétálhasson, majd hátat fordítva neki lépkedtem a szoba belsejébe. A szüleim minden bizonnyal felengedték és a nyakamat tettem volna rá, hogy az ő kezük volt abban, hogy Cedric idejött. Ha hivatalos látogatás lett volna sokkal nagyobb hangzavar és készülődés lett volna, amit lehetetlenség lett volna elzárni a füleim elől. - Minek köszönhetem az ittlétedet? – Kérdeztem rá a velem szemben helyet foglaló székre mutatva, hogy foglaljon helyet, amikor én már az asztalnál ültem, amit egyébként szinte soha nem használtam. – Csak nem közölték veled, hogy a jövendőbelid egy makacs, elkényeztetett öszvér, aki arra sem képes, hogy civilizáltan viselkedjen ezzel megköszönve, hogy éveken keresztül nevelték és foglalkoztak vele? – Vontam fel a szemöldökömet kérdőn, csak sajnos ismét másra zúdítottam azt, amihez semmi köze nem volt. Nem Cedric előtt kellett volna elkezdenem ismét az állítólagos hisztériámat. – Az előbbiek az apám szavai voltak. – Tettem hozzá. Nem is akartam jobban belegondolni abba, hogy vajon komolyan gondolta-e, amit anyám fejéhez vágott rólam. Az is kellemetlen és fájdalmas volt, hogy ha nem is szándékosan, hanem mérgében csúszott ki ilyesmi a száján, hát ha ennek a kijelentésének számára alapja is volt.
Napok teltek el, hogy utoljára hallottam a jövendőbelim felől. Valószínűleg őt annyira lepték meg a hírek, mint engem. Egyikünk sem úgy tervezte az életét, hogy egyik pillanatról a másikra hozzáláncolnak bennünket valakihez. Csak a pénz és a hatalom miatt. Sosem csalódtam még ekkorát a tulajdon apámban, s bíztam abban, hogy talán az utolsó pillanatban még megmásítja a döntését, de valószínűleg már mindenről gondoskodott Tatiana szüleivel. Mindenről írásos papírt készít, így nyer hivatalos formát minden egyezség, minden létező alku. Ő pedig ilyet kötött a Petrov családdal. Nem törődött velem, a lánnyal, azzal, hogy húsvér emberekről hoztak döntést, csupán odalöktek minket egymáshoz, arra kényszerítve, hogy így szeressük meg egymást. Ha pedig az nem megy, boldogtalanságra, kegyetlen életre vagyunk ítélve mindaddig, míg élünk, és levegőt veszünk. A gondolattól is kirázott a hideg, de nem hozhattam apám helyett új döndést. Akárhányszor apám hívatott, azt gondoltam, bejelenti majd; hogy Tatia elszökött, és az esküvő, az egész frigy meghiúsult. Erre nem került sor. Ismét csak sóhajtottam, mikor az egyik szolgáló bejelentette, hogy apám vár rám a dolgozószobájában. Elegáns léptekkel vonultam le a lépcsőkön, habár nem látott bennünket senki, nem volt vendégünk. Apám azzal a hírrel fogadott, hogy úgy gondolja, talán tettem annyira mély és jó benyomást a leendő feleségemre, hogy megpróbáljam kicsalni a szobájából, ahová zárkózott napokkal ezelőtt. A szülei bármivel próbálkoztak, a lány teljesen magába fordult. Miért is annyira meglepő ez? Egész úton mosolyogtam a lány makacsságán, kitartásán, s értékrendjén. Mindazt képviselte, amit tiszteltem egy nőben, ám az ilyesfajták nem nőnek minden bokorban. Figyeltem közben az erdőt, hogy vajon látom-e éppen futni szökés közben. Ilyesmi azonban nem következett be. Fél órába tellett, hogy átlépjem a küszöböt, majd egy protokollszerű mozdulatot tettem a szülők irányába. Nem tiszteltem őket egy pillanatig sem, őket jobbnak gondoltam annál, hogy lányukat odavessék az oroszlánok közé, márpedig apám egy vérbeli ragadozó. Olyan, amilyen én sosem akarok lenni. Ezért bíztam abban, hogy talán egyszer... Tatiana képes lesz engem megszeretni. Felsóhajtottam, mikor megálltam az ajtó előtt, majd kopogtattam. A másodpercek csak teltek, kételkedtem abban, hogy megnyílik majd előttem az út, annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor a tekintet foglyul ejtette az enyémet, s olyan mosoly jelent meg szám szélében, amilyen Tatia arcán is. - Bemehetek, vagy... a szüleid erköcstelenségnek titulálnák, ha férfit fogadsz a hálószobádban? - kérdeztem szelíden. Láthatta rajtam, én nem ellenség vagyok, nem azért jöttem, hogy megöljek benne minden maradék jóérzést is. - Hallottam hírét, hogy napok óta nem jössz ki a szobádból, és. Jobbnak láttam, hogy én is tiszteletemet teszem. De nem készítek jelentést senkinek! - fűztem hozzá szinte rögvest.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Csüt. Júl. 16, 2015 9:32 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
cedric & tatia
nobody puts us in the corner
Napok teltek el, mióta bezárkóztam a szobámba. Enni sem akartam lemenni, de Luiza minden egyes étkezés előtt addig állt az ajtóban, míg ki nem nyitottam azt és mivel nem akartam neveletlen módon hagyni, hogy a dadám, aki kiskorom óta mellettem volt a küszöbön cövekeljen, kénytelen voltam kinyitni az ajtót. Anyámat és apámat kerültem, vízért is akkor mentem a konyhába, miután mindenkit kikérdeztem, aki feljött a lépcsőkön, hogy látta-e a szüleimet. Anyám próbálkozott azzal, hogy beszélgessen velem, de a nappaliban szőtt társalgásunk után nem szerettem volna tovább fűzni a gondolatmenetemet. Nem előtte, mert tudtam, hogy úgysem fogunk soha egyet érteni. Apám oldalán állt annak ellenére, hogy meg akart győzni, nem ért vele egyet. Akkor miért támogatja, miért nem az én pártomat fogja?
Szóba sem hozhattam apám előtt a témát, miszerint nem tetszik az ötlete, hogy hozzáadjon valakihez, akivel életemben egyszer találkoztam és hiába találtam kedvesnek, képtelen voltam elképzelni, hogy mellette éljem le az életemet. Naphosszat a plafonomat bámultam azon töprengve, mit tehetnék, sötétedéskor kiosontam az udvarra és az öreg, kedvenc diófám alatt folytattam az ötletek gyártását, de semmire sem jutottam. A sorsom elrendeltetett, ameddig élni fogok le vannak foglalva a napi programjaim és egyre jobban kirázott a hideg a tudattól, hogy nincs és nem is lesz beleszólásom a saját létezésembe. Vajon én is ilyen anya leszek, mint az enyém? Aki azt mutatja, mennyire szenved attól, hogy a lánya nem teheti azt, amit akar, mégsem áll ki mellette? Cedric olyan apa lesz, mint az övé vagy az enyém? Rá fogja kényszeríteni az akaratát a lányunkra vagy ha fiunk lesz tovább öröklődik ez a fajta viselkedés? A párnáim közé temettem a fejem, meg akartam szabadulni a zavaró gondolataimtól. Nem szabadna ehhez hasonló dolgokon tépelődnöm, olyannak kellene lennem, mint a többieknek. Semmi más dolgom nem volt, minthogy elfogadjak egy döntést és ússzak azzal az árral, aminek a gödre ki volt ásva, de nem volt előre látható, merre fog tartani a benne csordogáló víz. Éppen egy sóhaj hagyta el az ajkaimat, amikor halk kopogást hallottam az ajtóm felé. Mint egy vadászkutya emeltem ki a fejem a puha rejtekhelyemből és nyelve egyet másztam lógattam le a lábaimat az ágyamról. Anyám újabb kudarcra ítélt kezdeményezésének lehetek tanúja az elkövetkezendő percben? Vagy valamelyik szobalány hozott üzenetet apámtól, hogy azonnal jelenjek meg előtte, amit persze eszem ágában sem volt megtenni? Felpattantam a kényelemből, de mivel nem hallottam mocorgást és bejelentés sem érkezett az ajtóból, először az ablakhoz sétáltam és kipillantottam rajta. Egy ismeretlen, nem hozzánk tartozó hintót láttam, összevontam a szemöldökeimet. Vajon ki jöhetett ilyenkor? Semmilyen különleges alkalomról nem volt fogalmam, ami ebben a házban zajlott volna. Úgy döntöttem engedek a kíváncsiságomnak, mivel az udvaron nem láttam mozgást, szét szerettem volna nézni. Csak a lépcső tetejéig terveztem az utamat, ahonnan mindent hallhatok, de kitárva az ajtót meglepetéssel szembesültem. A jobbik fajtából, bármilyen érzéseim voltak kettőnkkel kapcsolatban. - Cedric! – Ejtettem ki a nevét, miközben mosolyra húzódtak az ajkaim. Felsétálhatott a lépcsőn, hogy bekopogjon a szobámba? Mégis mi történhetett, amiről lemaradtam? Az ilyesfajta viselkedés felettébb elítélendőnek számított ebben a házban, sőt országban, világban, akárhol. – Minek köszönhetem a látogatásod? – Kérdeztem, akár egy úri hölgy. Annak lettem nevelve, ideje volt elővenni az etikettkönyvemet.
Kezdőlap
Ha mehet a következő, csak dobáld meg kővel az ablakom. 
• 
