◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Vas. Okt. 25, 2015 4:54 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Miért gondolták, hogy szó nélkül fogom tűrni saját magam áruként való eladását? Miért nem kíváncsiak a véleményemre és miért kell megmagyaráznom azt a teljesen természetes vágyat, amit arra éreztem, hogy saját magam dönthessek az életem felől? Mert fiatal voltam és azt hitték, ők sokkal jobb utat tudnak nekem kijelölni, mint amit én rajzolhatnék meg? Anyám ismert, tudta, milyen az észjárásom, mit gondolok a világról és mindig biztos voltam benne, hogyha eljön az idő, akkor ő lesz az, aki mellettem fog állni és azt fogja mondani: minden rendben lesz, úgy lesz, ahogy én akarom. Erre mi jutott? Egy reggel arra kellett felkelnem, hogy a dajkám félrehúzta a függönyömet, aztán közölte, hogy látogatást teszünk egy családnál, burkoltan utalt arra, hogy a családfőnek egy igazán fess fiatalember a gyermeke, akit meg fogok ismerni. Megismertem, szimpatikus volt, de egy életet leélni vele, amikor szinte semmit sem tudtam róla? Anyámnak sikerült jó zsákbamacskát kifognia apám személyében, szép, számára teljesen megfelelő életre rendezkedhetett be, de nekem nem volt elég az, hogy Cedric talán más lesz, mint amilyen az ő vagy az én apám. Nekem biztosíték kellett, ismeretség, mély, szívből jövő szerelem, olyan, amely felemészt és amiből nem akarok szabadulni, hanem egyre inkább bele szeretnék süllyedni. Most leginkább a világból is kimenekültem volna. - Ha ennyire jónak tartod, miért nem mész hozzá te? – Kérdeztem megemelt hanggal, felvont szemöldökkel. Túl messzire mentem, az illem és az anyám iránt érzett szeretetem normális esetben nem engedte volna meg ezeknek a szavaknak a távozását, de el voltam keseredve. Akkorát csalódtam a tulajdon anyámban, mint azt egy gyerek sem akarna. – Azelőtt akartam megismerni a leendő férjemet, mielőtt ti ketten úgy döntöttetek volna, hogy hozzámegyek. Szerettem volna tudni, mire számíthatok, hogy egyáltalán el tudnám-e viselni azalatt a nyavalyás élet alatt, aminek egyébként nem kellene rossznak lennie, de amiatt, hogy vakságra ítéltetek, nem tudom elképzelni, hogyan lehetne jó. – A torkomban ismételten gombóc keletkezett, mielőtt a könnyeim megjelentek volna a szemeimben elkezdtem növelni a távolságot anyám és köztem, hiszen ahogy láttam, őt magát már nem érdekelte a történetem. Az ablakon nézett kifelé, azzal sem tisztelt meg, hogy egyáltalán felém forduljon. - Jó időtöltést az esküvőszervezéshez. Legközelebb velem akkor fogsz találkozni, ha az oltár elé rángattatsz valakivel. – Lemondtam arról, hogy jobb belátásra bírjam, hátat fordítottam az alakjának és a lépcsősor felé vettem az irányt. Alig mászta meg az első fokot eltört bennem a mécses, a könnyeim végiggördültek az arcomon, a szobám felé rohanva örültem annak, hogy ismertem már a járást, máskülönben nem jutottam volna el a szobámig.
köszönöm a játékot, ne várjunk sokáig a következővel *.*
Emlékeztem még anyám leckéire, hogyan tanuljam meg az illemet, és hogyan tanúsítsak tiszteletet m indenki iránt. Azt már magam is elfelejtettem, hogy ezen leckék ellenére néha én magam is neveletlen voltam az anyámmal szemben, tekintve, hogy nem tartottam őt jó embernek. Egyetlen döntését becsültem, az pedig az volt, hogy elfogadta a döntésemet azt illetően, hogy kihez akarok hozzámenni. Belátta azt is, hogy ez az ő életét is szolgálja, hiszen mi szegény sorban éltünk, a Petrov család sarja gazdag volt, és tudhatta jól, hogy ha eme frigy megköttetik, nem csupán engem fog elhalmozni javakkal, de őt is. Az már csak a sors kegyetlen fintora, hogy a házasságunk után röviddel megbetegedett, és már semminek nem látta értelmét, az örömet pedig már hírből sem ismerte fel. Szerettem volna mosolyogva látni őt, ám megtanultam élni azzal, hogy nekem ilyen anya jutott. A saját gyermekeimnek jó anyja kívántam lenni, s sokáig azt gondoltam, hogy Tatiana tökéletes lett, a neveltetése szempontjából ritka kivételes, tehetséges fiatal, ifjú hölgy, aki egykoron majd olyan házasságot köt, amire mindannyian büszkék lehetünk, és nem fűződnek majd hozzá érdekeink. Az apja azonban mindezt keresztülhúzta, és tudtam, átkozott cselszövő vagyok én is, amiért nem vagyok képes megóvni őt. - Elég, Tatiana. Elég. - nyeltem szinte alig észrevehetően, de tekintetem megrezzent az engem ért vádaktól. Sosem akartam egy szintre esni a szemében apjával, akiről tudta, hogy sosem számíthat tőle semmi jóra. Más volt, Tatiana a rövid történeteim alapján egy egészen más férfinak ismerte meg az apját, sőt. Néha bizonyos voltam abban, hogy azt hiszi, az igaz szerelem nem is az apjához, hanem sokkalta inkább egy másik ifjú szeretőhöz kötött. De nem volt ezen mit szépíteni, az egykori tüzes, szenvedélyes, művészi lélek kifordult magából, s már én sem ismerek rá arra, akihez a múltban összekötöttem életemet. - Lesz időd megismerni Cedric-et. Egy életed lesz rá. - ejtettem ki a szavakat lassan, már megadóan. Tudtam, nincs mit szépíteni ezeken. Lehunytam a szemem, és egész testemmel az ablak felé fordultam, hogy ne lássam azt, mit is váltok ki a lányomból. Megkeseredett életet adok neki, azt, amitől kímélni akartam. Engedtem hinni a szőke hercegekben, abban, hogy egy férfinak csakis ő fog majd számítani. Cedric ugyan elegáns, jószívű úrifiúnak tűnt. De tudtam, egyszer többet fog jelenteni neki más, mint az én gyermekem. És nekem csak ő van. - A házasságotok megköttetésével együtt fogsz élni vele. Lesznek kötelezettségeid. De ő jó ember. Nem olyan mint az apja. És... nem olyan, mint a tiéd. - Keserű mosoly villant fel az arcom szegletében, ám ez sem őt, sem engem nem vigasztalt. Félő volt, hogy egyetlen percen belül már nem a szobában fog állni, hanem magára zárja a szobája ajtaját. Ismertem a lányomat.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szomb. Aug. 01, 2015 11:06 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Hogy tudott ennyire nyugodt maradni? Mindig ilyen volt. Nem láttam még felbőszültnek, feldúltnak, feszültnek… szomorúnak is csupán egyszer, amikor a nagymamám temetése volt évekkel ezelőtt. Láttam a mosolyait, hallottam a kedves szavait, de ha negatív érzésekről volt szó, akkor nem volt számomra emberi lény. Azt kellett volna megtanulnom tőle, hogy én is rejtsem el, ha nem érzem magam jól, fojtsam el, nehogy valaki meglássa a gyengeségemet, ám én erre képtelen voltam. Megpróbáltam, csakhogy nem akartam tizenhét évesen úgy élni, mint egy bábu, aki bármelyik pillanatban megőrülhet a ki nem mondott szavak súlya miatt. Előtte ettől függetlenül furcsa volt ilyen téren megnyílnom… szerettem az anyámat, tiszteltem, de nem mindig tudtam kezelni a helyzeteket, amelyekbe csöppentem és amelyeket nem olyan módon akartam megoldani, ahogy azt tanította és elvárta tőlem. Vidám voltam, amikor a hátam közepére sem kívántam egy újabb teadélutánt a barátnőivel és azok lányaival, érdeklődést tanúsítottam azok iránt a témák iránt, amelyek cseppet sem mozgatták meg a fantáziámat… ilyen lenne a való élet? Azt kell csinálni, amit nem szeretnénk? Vajon anyám milyen volt fiatalként? Mesélt azokról az időkről, amikor megismerte apámat, elmondta, hogy szerelmes volt belé, milyen volt a gyermekkora, viszont arról nem kaptam teljes képet, ő maga milyen személyiséggel élte a mindennapjait. Azért próbál megértő lenni, mert ő is ilyen volt, mint én vagy csak azt gondolja, ha együttérzést mutat az irányomba hamarabb elhallgatok és hisztizés, könnyek nélkül beleegyezek az apám és az ő abszurd ötletébe? - Olyan vagy, mint a többiek. – Motyogtam a vállába, miközben ő már az ölelésében tartott, amit én nem tudtam viszonozni. Túlságosan feldúlt voltam, mérges, legszívesebben kifutottam volna a világból, hogy soha többé ne lássam se őt, se senkit ebben a nyavalyás házban. – Pedig azt hittem, te kivétel leszel. – Mire megyek azzal, hogy most megígéri: egyszer találok valakit, akit szerelemmel szerethetek és akkor nem fog az utamba állni, támogatni fog és nem engedi, hogy bárki akadályozzon a boldogságomban. Az én bajom most, ezekben a pillanatokban volt valódi, nem a jövőre nézve kellett volna terveket gyártania, hanem megakadályoznia azt, hogy stratégiák kereszttüzében kelljen leélnem az elkövetkezendő napjaimat. - Hogy várhatjátok el, hogy jól érezzem magam valaki mellett, akivel egy röpke fél órára találkoztam? – Bukott ki belőlem a kérdés szipogva. Cedric nem volt rossz, nem volt elviselhetetlen, sőt meglepően jó társaságnak bizonyult és ha hinni lehetett a szavainak nem szerette azt a rendszert, ami nálunk és náluk is uralkodott, de jóval beletörődőbb volt, mint én. Én fújom fel ennyire a dolgot? Másoknak tökéletes így, mindenki csak csendben panaszkodik, nekem miért nem megy?
Mióta van egy lányom, már rájöttem, hogy nem számít semmiféle giccs, nincs jelentősége a pénznek és a vagyonnak... az egyetlen, amely valamit is számít, az a lányom öröme és mosolya. Nincs rettentőbb egy gyermek halálánál, vagy annál, hogy nem vaguynk képesek elérni azt, hogy boldogok lehessenek. Ezt az apja sosem fogja megérteni, mert ő egy férfi. Rideg és kegyetlen mellesleg, ha üzletről van szó, s az, ahogyan most a lányával bánik, számomra sem elfogadható. De mégis le kell nyelnem, mert nem tehetek semmit... ő ezt eldöntötte, Cedric szüleivel együtt, és nem mondhattam semmit... mielőtt szó esett a megbeszélésről, minden tőlem telhetőt elkövettem annak érdekében, hogy ez a házasság ne eshessen szóba. Nem minden a felszín... Cedric egy úriember, a külleme hibátlan, és senki nem mondaná rá, hogy nem éri meg a fáradalmakat a megismerése... ő már távolról másnak tűnik, nem olyan, mint a tulajdon apja, s ugyan én csak Tatiana szempontjából vagyok képes megközelíteni ezt, a fiúnak is nagy köze lesz a lányom boldogságához. Vagy boldogtalanságához. - Sosem ígértem neked olyat, amit nem tartottam be - jött meg végre a hangom. Egyáltalán nem tanúsított felém bizalmat, de ezért nem akartam őt hibáztatni. Megértettem az álláspontját, amiért úgy érzi, egyedül maradt egy harcban, és mindenki felé tartja a kardot, mintha át akarnák őt döfni... én nem akartam. De nem tehettem az egész helyzet ellen semmit. Az évek alatt már megtanultam, hogyan kell rezzenéstelen arccal tűrni, nem megrendülni, mikor a legtöbben azt várják, hogy elessünk... én szegény sorból jöttem, sokan a bukásomat kívánták, hogy ők vehessék át a helyet a férjem oldlaán a vagyona miatt. Nekik sosem adtam meg ezt az örömet. De nem nézhetném tétlenül, ahogyan tönkremegy Tatiana élete. - Cssss - leheltem halkan, majd odaléptem mellé, és átöleltem. - Nyugodj meg, Tatiana - nyugtattam csendesen, bár tudtam, hogy teljesen felesleges. A könnyei nem fognak elapadni csupán azért, mert azt kértem tőle. - Tartani fogom az ígéretemet, megesküszöm. Boldog leszel, és amikor a halál szele évtizedek múlván megérint majd, a szeretett gyermekeiden fogsz végignézni, a szívedben azzal a férfival, akit szerettél - mondtam nyugtatóan, érezve hogy az én szemem is megtelik könnycseppekkel, de most nem ragadhattak el az érzések, neki nagyobb szüksége van rám. - Semmi olyat nem kell majd tenned, amit nem akarsz... egy olyan világban élünk, ahol a nő csupán egy berendezési tárgynak tűnik az idegenek előtt, de ha ez a frigy létrejön, nem kényszeríthet semmire sem az apád, sem Cedric, sem az ő apja. - Igen, azt hiszem, hogy ha ilyesmi történne, én lennék az, aki kegyetlen hidegvérrel lemészárolná azt a férfit.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Kedd Jún. 16, 2015 5:15 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Nem sok választott el attól, hogy a hajamhoz nyúljak és egyesével kezdjem tépkedni a szálakat, annyira összezavarodtam. Dühös voltam, szégyelltem magam, amiért nem láttam át az egyébként üvegszerű képen, amin talán még egy kisbaba is ki tudott volna igazodni. Csalódtam, amiért bíztam a szüleimben, gyűlöltem a lényemet, hiszen nem voltam elég jó ahhoz, hogy ne tegyenek velem ilyet, nem tudtam megakadályozni, hogy arra a sorsa jussak, mint a többiek. Nem voltam különb senkinél. Egész életemben abban a tudatban neveltek, hogy különleges vagyok, hogy bármit megkaphatok, hogy az életem tökéletes lehet és lesz is, mert ez rendeltetett… hogy jól legyek, ne kelljen küszködnöm, de… inkább élnék egyik napról a másikra, minthogy a szabad akaratomat elvegyék tőlem. Mert ezt tették… meg akartak fosztani a legfontosabb dologtól, ami emberré, élő lénnyé tett: a döntés jogától. Miért nem bíznak bennem? Miért nem szült anyám még egy gyermeket, akivel eljátszhatnák ugyanezt, miért csak engem büntet az az állítólagos sors? Bele kellene törődnöm, hogy a dadám szavaival élve a dolgok már csak így működnek, nem tehetek az ellen semmit, hogy mit kíván az üzlet? Én nem egy üzlet vagyok, hanem az anyám és az apám lánya, elsődleges feladatuk kellene legyen, hogy megteremtsék a lehetőségeket, amiben jól érzem magam… én pedig ennek hálájaképpen nem hozok rájuk szégyent, jólnevelten viselkedem, bólogatok… de nem ennyire. Az biztos, hogy az én lányom nem fogja elszenvedni ezt a sorsot… feltéve ha egyáltalán ezek után életet adok egyetlen gyermeknek is. Minek? A lányomból rabszolgát csinálna az apja, a fiam pedig szívtelen géppé válna, akinek semmi nem lenne jó, nem lehetne a kedvére tenni és mindenféleképpen a saját feje után menne. Ilye embereknek adjak életet? - Beszélni akarok apámmal. – Jelentettem ki ellenmondást nem tűrően, de a tekintetem nem lehetett ijesztő, hiszen a könnyeim fátyolossá tették. – Talán nem próbálkoztál eléggé… - Nem az anyám ellen akartam menni, nem akartam őt megbántani. Szerettem őt, mindennél jobban, ahogy csak egy lány szeretheti az anyját. A példaképemnek tekintettem, olyan gyönyörű, okos és kedves akartam lenni, mint őt, de most… hirtelen ördöggé vált a szememben annak ellenére, hogy tudtam, ő csak a rossz hírek hozója. Apám még ennyibe sem néz, hogy elmondja, eladott? – Nem fogsz segíteni nekem. Nem mennél szembe az apámmal, mert túlságosan adsz a szavára… - Láttam, hogy szenved. Az anyám sem tehet semmit, de ha ő sem, akkor ki? Én? Még annyira sem. De talán… ha megpróbálom… ha én is előadom a saját nézőpontomat, talán megenyhülnek és eltekintenek mindentől, amit eddig megbeszéltek… nem lehet, hogy ennyire ne vegyék figyelembe azt, amit én szeretnék. – Egy olyan ember másik fele akarok lenni, akit majd én választok. Akire ránézek és tudom, hogy szívesen leélném mellette az életemet… akinek nem számít a többiek vélemény, hanem csak azt láthatom a szemeiben, hogy az első pillanattól kezdve én vagyok az egyetlen számára. Én vagyok az, akiért tűzbe menne, aki mellett őszintén mosolyog, aki ha megérint, akkor tudom, hogy szeret. – Összeszorult torokkal fordultam ismét anyám felé. - Nem akarok egy kicicomázott börtönben élni, anya. Nem akarok. – A könnyeim eleredtek, többé nem fogtam vissza magam. Mióta élek nem hiszem, hogy akármikor így sírtam előtte… de képtelen voltam tovább játszani, hogy minden rendben. Nem. Tudnia kell, mennyire ellene vagyok ennek az egésznek, amit rám akarnak kényszeríteni.
Először támadt fel benne valami, amiről mindig volt sejtésem, de sosem bontakozhatott ki. Ilyen körülmények között nem, amiben ő él, és belekényszerült, hogy éljen, hiszen ide született. Nincs is senki, aki jobban tudná, hogy a pénz nem minden, mint ő... a szegény emberek a faluban boldogan élnek, ugyan nincs sok pénzük, néha nem vacsoráznak, és a fürdés is kiváltság számukra, de tudnak valamit, amelyet azok elfelejtenek, akik olyanok mint Cedric vagy Tatia apja. A kulcs, amely a boldogsághoz vezet, a mi kezünkben van általában, és aki megfoszt tőle, utálatunk fő tárgyává képes válni. Olyan intenzív utálatot vagyunk képesek érezni, amelyre nincsen szó, nincsen... megfelelő kifejezés. És azt hiszem, pontosan ezt láttam Tatiana szemeiben. Nem erre számított... ez az első komoly döntés az élete rögös útján, most kell gyermekből felnőtt nővé válnia, és felelősségteljes döntést hoznia. De nincs rá lehetősége. Mi itt mindannyian egyetlen férfi tulajdonai vagyunk, azé, aki rendelkezik ezzel a házzal, a temérdek földdel és kereskedik a világ minden táján. Előle pedig nincs menekvés, sosem volt. Szerettem, szeretem azt a férfit, de kegyetlensége néha még meg tud lepni, és ezt, amelyet lányunk ellen hozott meg, egyértelműen szívtelen döntés. Mint egy szörnyeteg, akar dönteni lánya sorsáról és egyetlen rugó mozgatja. A pénz. - Drágám, azt hiszem, a mostani helyzet számodra tökéletes választ ad arra, hogy ez - mutattam körbe én magam is, képletesen értve a luxusra és pénzre, amely számomra kijutott, ám nem vettem tudoást arról, milyen hangot engedett meg magának - egyáltalán nem tesz boldoggá. Egy nőt nem tesz szerelmessé két drága ruha, egy arany ékszer, és egy hatalmas birtok. Ha így lenne, te sem óckodnál attól, hogy férjhez menj egy még apádnál is gazdagabb férfihoz - beszéltem hozzá töredelmesen ámde rettentő türelmesen, holott érezhető volt, hogy ő egyáltalán nem így tervezi lefolytatni ezt a beszélgetést. Nagy levegőt vettem magam is, és elszakítottam pillantásomat az övé-től, hogy kinézzek az ablakon. Nem volt ott semmi, de momentán nem tudtam belenézni annak a szemébe, aki a világon minden kincsnél többet jelentett nekem. Akit most én magam lökök egy oroszlán karmaiba, hisz annak a fiúnak is megvan a maga híre, tegyen bármilyen szépet is a lányomnak. - Nem tehetek ellene semmit, Tatiana. Már megegyeztek... és tudod, hogy egy nőnek nincs helye egy üzletben. Próbáltam hatni apádra az utolsó pillanatban... olyan eszközökkel, amelyekről nem hittem, hogy szükségesek lehetnek, de hajthatatlan - hunytam le a szemem, és halkan megköszörültem a torkomat, hogy az a gombóc, amely időközben odakerült, eltűnjön. - Férjhez kell menned ahhoz az emberhez. És tudom, hogy számodra nem ez a szerelem... hanem valami egészen más. Az, amit még nem találtál meg, de... ígérem, Tatiana... ha egyszer megtalálod, és az nem a férjed lesz, hanem valaki más... egy idegen a földünkön vagy bárki, egy pénztelen földönfutó, nem fog érdekelni... megesküszöm neked, hogy gondoskodom a boldogságodról, és arról, hogy megszabadulj Cedrictől. De többet most nem tehetek - ráztam meg a fejemet.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szomb. Ápr. 25, 2015 4:20 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Persze, hogy még ennyit sem tehetek. Ülj vissza a helyedre, Tatiana, szólt a parancs, ami azt is megtiltotta, hogy egyáltalán arról döntsek hogy kényelmesebb elviselnem a piacra bocsájtásomat. Tatiana... gyűlölöm. Gyűlölöm a nevet, gyűlölöm azt, aki nekem adta, gyűlölöm azt, aki viseli, mert arra sem volt képes, hogy azt elérje az életben, hogy az anyja ne vásári majomnak nézze, hanem hús-vér embernek, akinek szabad akarata van és aki azt tehet, amit akar. Mire fel mondhatják meg, hogy hogyan kell élnem? A szüleim, de nem a gazdáim. Amit megadtak nekem megháláltam azzal, hogy tökéletesen viselkedtem, soha nem szegtem meg a szabályaikat, jó voltam, mosolyogtam, elkápráztattam mindenkit a könyvekből szerzett tudásommal, angyalnak becéztek és ezt kapom cserébe? Aki sem isteni, sem emberi törvényt nem tart be azt sem alázzák meg ennyire, hanem sokkal többet kap az élettől, mint én... szabadságot a döntéseiben, következmények nélküli cselekedeteket és boldogságot. Nekem pedig azt kellene tennem, amit eddig mindig? Bólogassak, helyeseljem anyám szavait és tegyek úgy, mintha minden rendben lenne? Legszívesebben sikítanék, ahogy a torkomon kifér! - Ugyan már, apámba idővel könnyű volt beleszeretned. Nézd meg, mit adott neked. - Kezeimmel körbemutattam a birtokon és egyáltalán nem érdelet, mi csúszik ki a számon. Most nem. Tizenhat éve minden mondatomat háromszor átrágtam, de most olyan érzések keletkeztek benne, amelyek megrémítettek. Megijedtem magamtól és attól, hogy világgá futnék dühömben. - Nem az a lényeg, hogy milyen volt a találkozás, hanem az, hogy nem fogom olyasvalakivel leélni az életemet, akit nem ismerek és nem szeretek. - Pillantottam vissza anyámra komoly tekintettel és még egy lépéssel távolabb kerültem tőle. - Nem kényszeríthettek. Nem adhattok oda nekik. Nem fogod tudni megtenni, mert jobban szeretsz attól, hogy egy méter selyemnek tekints és egy üzletért egy férfi elé dobj, akiről te magad sem tudsz semmit. - Ha eddig tápláltam is valamiféle rokonszenvet Cedric iránt az is kezdett elpárologni belőlem. A férjemmé akarják tenni.. vagyis engem az asszonyává. annak ellenére, hogy eddig pár mosoly volt a pozitív gesztusainak legteteje és nem tudják, nem tudom, hogy mit várhatok tőle. Tényleg ennyire kegyetlenek lennének a szüleim?
Nehéz szívvel néztem rá. Tudtam, hogy miként fog erre az egészre gondolni... nem ebben a szellemben neveltem őt, hiszen nem is ezt a sorsot szántam neki. Talán minden máshogyan alakult volna, ha az apja üzlete nem kerül válságba. Kereshette volna igaz szerelmét tovább... kereshette volna az igazi életcélját, tanulhatott volna, a világ csak rá vár... de mi, a saját szülei lettünk életének megkeserítői. Hozzá kell mennie egy olyan férfihoz, ki ugyan jóképű és családneve a szomszédos országokban közismert, de nem tudnék több jót mondani róla. Udvarias? A mai férfiak mind azok, így nevelik őket. Ismerik a protokollt és etikettet? Meglehet, míg szem előtt vannak, de ha bezárul az ajtó, s kettesben maradnak nőikkel, meddig tart az udvariasság, a tisztesség? Tatiana apja sosem emelt rám kezet, ám nem tudom, hogy Cedric milyen vérből származik. Nem elég ahhoz ilyen felszínesen ismeri az apját és az anyját, tudnom kellene, milyen szándékai vannak a lányommal. - Ülj vissza a helyedre, Tatiana! - parancsoltam rá gyengéden, annak ellenére, hogy láttam a szemébe szökő könnycseppeket. A saját lányom halálos ítéletét írtam alá ma délután, megölöm azt, ami eddig azzá tette a lányomat, amilyen volt. Életvidám, jólnevelt, de céltudatos... és kitartó. Érett bennem a gondolat, mely szerint egyszer el fogom őt veszíteni amiatt, hogy ma ilyen keselyűk karmai közé löktük őt. A szerződésbe nekem nincs beleszólásom, ahogyan az íratlan szabályokba sem. Ez a férfiak dolga, mondja valaki, de mindig is beleszóltam a férjem ügyeibe. Nem engedem, hogy a lányomnak bántódása essék egy kényszer házasságban. - Cedric olyan fiatalembernek tűnik, akivel nem jelenthet problémát az együttélés. - kezdtem bele, majd követtem őt, és mellé állva megfogtam gyengéden a kezét. - Én sem szerettem bele első látásra az apádba, ugyanakkor... a mi házasságunk nem ily... körülmények között köttetett. De megszeretheted őt. Vagy ellenszenvet ébresztett benned a találkozás? - kérdeztem szelíden. Ez nem ment meg semmit. Nem vígasz. Nem jelent semmit. A lányom könnyeit látni fájdalmasabb, mint ezer halált egyszerre halni.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Vas. Márc. 22, 2015 10:31 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Sejtettem, hogy ez a beszélgetés nem azt a célt fogja szolgálni, hogy elmondjam hogy érzem magam vagy mi a véleményem a másik család birtokán eltöltött időről. Amikor Olga távozott úgy éreztem, az utolsó apró kapaszkodómat is elveszítettem. Nem mintha tehetne akármit annak az ügynek az érdekében, amibe keveredtem, de kettesben lenni anyámmal ebbe a pillanatban maga volt a megtestesült átok. Láttam a szemeit, a tekintetében nem az a szokásos csillogás tükröződött, hanem komolyság és valamiféle tartás. Vagy csak én látom rosszul? Én próbálom bebeszélni a dolgokat magamnak és semmi valóságalapja nincs annak, amit én éreztem és amit Cedric is gondolt? Mennyi ennek a valószínűsége? Semmi. Valami alakul a háttérben, valami, amit már nagy eséllyel véghez is vittek és nekem úgy kell itt ülnöm, a saját otthonomban a saját anyám előtt, mint aki a kivégzésére vár. A szavait is csak fél füllel hallgattam, részlegesen fogtam fel, hiszen olyanokat mondott, amelyeket már régen tudtam. Nem kötötték az orromra, de a személyzet tudta, hogy apám üzletei a közelmúltban sorra csődöt mondtak és szerencsére ápoltam velük olyan jó kapcsolatot, hogy ő nem csupán védeni akartak mindenről, hanem beavattak abba az életbe, amit elméletben éltem, de én nem tudtam róla. - De... - Nyeltem egyet és éreztem, ahogy elszorul a torkom hallva anyám sajnálkozását. Ezzel adta teljesen tudtomra, hogy mit tettek, hogy minden egyes sejtésem igaznak bizonyul és hogy... ebből már nincs kiút. Eldöntötték, mi fog történni vele és ki leszek az életem elkövetkező éveimben. - Miért? - Az üzlet mindenek felett, költői kérdésnek szántam kérdésemet, nem hittem volna, hogy képes rá normális választ adni. - Nem... én... - Megcsóváltam a fejem, a következő pillanatban már könnyen homályosították a tekintetem. Luiza, a dajkám jól mondta... naiv vagyok. A lehető legnaivabb teremtény, amiért azt hittem, hogy én más leszek... hogy nem jutok a többi velem egykorú lány sorsára. - Nekem nincs is beleszólásom... ugye? - Felálltam a helyemről, de nem tudtam, merre indulhatnék vagy mit csinálhatnék, hogy jó legyen, hogy jobban érezzem magam és ne potyogjanak könnyek a szememből. Nem kellene így viselkednem... el kellene fogadnom, hogy nem vagyok más, én is ugyanannyit érek, mint akármelyik lány ebben az országban, csak.. azt hittem a szüleim jobban szeretnek ennél. Az anyám többe néz, nem holmi árucikknek gondol, akit a nehéz időkben eladhatnak, hogy nekik jobb legyen.
Bólintottam. Nagyon nehéz volt ezt az egészet elmondanom neki. A gondolat, miszerint... döntöttünk a feje fölött... annyira hihetetlen, s annyira nem méltó ahhoz a képhez, amelyet kialakítottam magamban saját magam erkölcseiről. Eladtam a lányomat, mint egy darab kelmét, és ráadásként... nem is tudom, hogyan kellene viselkednem, hogyan adhatnám a tudtára, hogy ma délelőtt döntöttek a sorsáról, és eladták, mint egy asztalra hajított húsdarabot. A lányom ennél több. Nem egyszerű hús, nem egyszerű kelme... nem. Ő az egyetlen gyermekem, akinek a bizalmát most örökre elveszíthetem. - Köszönjük, Olga - váltottam egy pillanatra témát, amikor a lány letett két poharat a kis asztalkára, majd kivonult. Alig idősebb mint az én lányom, talán ezért is volt képes Tatia ilyen viszont ápolni vele. Sosem használta ki úrihölgy rangját, mindig is emberségsen tekintett azokra, akik az ételét készítették vagy bevetették az ágyát. Magamra emlékeztetett, mikor férjhez mentem, s még a család lovász fiújával is békés viszonyt alakítottam ki, már-már barátit. - Tatia, drágám... nem hiszem, hogy újdonság lenne számodra, hogyan is működnek az efféle ügyletek ebben a felgyorsult, zavaros világban - magyaráztam nagyot nyelve, majd helyet foglaltam a kanapén, és intettem, hogy jöjjön oda mellém. Meg akartam fogni a kezét, miközben beszélek. Szükségem volt erre az egész érzésre. - Apád üzlete nemrégiben... kisebb válságon esett át. A nehezén már túlestünk, de... befektetőkre van szüksége. Cedric családjának támogatására. És ma délután alkut kötöttek, kedvesem - szorítottam meg ujjait, és próbáltam nem elhalkuló hangon megszólalni. - Sajnálom, drágám. Egyikünknek sem volt más választása.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szer. Feb. 04, 2015 2:42 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Nem szóltam semmit a hazafelé tartó úton, mert nem tudtam és nem is akartam. Túlságosan zárt helyen ültünk ahhoz, hogy akármit is mondjak és nem éreztem magam biztonságban, ha ilyenkor szólásra nyílott a szám. Nem féltem a szüleimtől, csupán lebénított, ha lehetőséget láttam arra, hogy csalódást okozhatok nekik és ha záros határideig ilyenkor nem távolodhatok el a közelükből, akkor rosszul leszek. Nem érdemlik meg, hogy miattam érezzék magukat kellemetlenül, szóval inkább elfojtottam mindent, ami bennem keletkezett azóta, hogy egyáltalán elindultunk a Georgiev-családhoz. Ám amikor hazaértünk és anyám már a bejáratnál a vállaimra tette a kezemet tudtam, hogy nem mehetek fel egyszerűen a szobámba, hogy az ágyamra ledőlve gondolkodjak a mai nap történéseim. A hanghordozásából sejtettem, hogy hosszas beszélgetésnek nézünk elébe, ahogy apám elvonult a dolgozószobájába már rögtön is kérte a szobalányt, hogy hozzon nekünk limonádét. Minden jel egybevágott. Anyám kíváncsi. Vele szembe foglaltam helyet és ugyan tudtam, hogy bármiről beszélhetek vele, mégis feszélyezve éreztem magam. Ő valószínűleg tudni akarta, mit érez a lánya, de én tudtam, hogy mit szeretne hallani, ezt a kettőt pedig akárhogy próbáltam egyensúlyba hozni a fejemben, sehogysem sikerült. Mit mondhatnék így? Vigyáznom kell minden egyes szavamra, ha nem akarok csalódást látni az arcán. Most erre van a legkevésbé szükségem. A limonádé megérkezett, én pedig még mindig anyám kérdésén rágtam át magam. Rámosolyogtam Olgára, aki diszkréten biztatott a tekintetével annak ellenére, hogy ő is tisztában volt a házban uralkodó normákkal, ahogy mindenki más. Ahogy pedig egyedül maradtunk kénytelen voltam megkeresni édesanyám tekintetét és szólásra nyitni a számat. - Apámnak igaza volt, Cedric egy igazán különleges fiú. - Igazat mondtam, nem találkoztam még hozzá hasonló személyiséggel, bár igaz, ami igaz, nem nagyon szoktam mutatkozni ellenkező neműek társaságában. - Udvarias, felettébb okos és elkötelezett a családja iránt. - Nem mondhattam ki, hogy első találkozásunk alkalmával lenyűgözött, ám mégis volt bennem egy kis félsz, ami beárnyékolta ezt a csodálatot. - De bizonyára ezeket már te is tudod róla.
Csendesen telt a hazafelé út a Georgiev birtokról. Tatia nem szólt egy szót sem, ám valamiért éreztem, hogy kínzó gondolatok emésztik. Nem kellett megkérdeznem tőle, s ugyan az apja nagy eséllyel erről nem vett tudomást, vagy észre sem vette, az én szívembe mégis tőrként hatolt, hogy előre sejtettem egyetlen gyermekem boldogtalanságát. Ha apja és Cedric apja megegyeznek, s tárgyként kezelik gyermekeiket, egy olyan frigy fog létrejönni, amelyre egyik gyermek sem vágyik. Én részesültem abban az előnyben, hogy valami rejtélyes oknál fogva, szerelmes voltam a férjembe, mielőtt hozzámentem. Szegény család sarja voltam, ő mégis engem választott, hisz ő is szeretett engem. Nem kellett neki más család vagyona. De a gazdasági helyzetek megváltoztak. A kereskedelmi viszonyok egyre inkább gyötrőek, s ha azt nézzük, ebből csupán egy másik kapcsolat fog kirángatni bennünket. Amint bevonultunk a nappaliba, megérintettem Tatia vállát, ezzel intve arra, hogy álljon meg, beszédem van vele. - Foglaljuk helyet a nappaliban, édesem. - Hangom kedves volt, ám ellentmondást nem tűrő. Ismerhette már ezt a hangot, tudta, hogy ha ilyen módon szólítom őt beszélgetésre, nem szabadul meg tőlem, míg nem tárgyalunk tisztán a kérdéseimről. Amelyek már most is majd' felemésztenek. - Mit gondolsz Cedricről, kedvesem? - kérdeztem, mikor helyet foglalt a kanapén, én magam pedig a szobalány felé fordultam. - Hozz nekünk egy-egy pohár limonádét, Olga - parancsoltam, majd ismét minden figyelmemet a lányomnak szenteltem. Nem tértem még a lényegre, nem is véletlenül. Nem szeretek ajtóstul rontani a házba. Erre megtanítottak gyermekként. Illedelmes viselkedés, megfelelő etikett. Nem voltunk gazdagok, de ezek mégis fontos részét képezték neveltetésemnek.