Ezer éve kutatom már, hogy ki vagyok, de azaz apró egy év, amit minden évszázadban magaménak tudhatok szinte semmire nem elég. Gyermekként gondtalan voltam és felhőtlenül boldog. Imádtam az öcsémet. Mondhatni tökéletes család voltunk, amit Esther az édesanyám olyan könnyedén hajított el, mintha mit sem számított volna. Vagyis sokkal inkább engem lökött el magától. Mindezt azért, mert egy gyermekért cserébe a többi nem is olyan kegyetlenül sok. Szinte elfelejthető. De én sosem felejtettem el őket. Ezt nem felejti el olyan könnyedén senki sem.
Dahlia olyan nyomorba taszított, amit senkinek nem kívánok. Megállás nélkül lázadtam ellene, mert ő sosem volt képes megadni nekem azt a családot, amire szükségem volt. Sem gyerekként, sem pedig felnőtt nőként. Megesküdtem, hogy soha nem engedek a szerelem csábításának, de egykoron nem voltam képes ellenállni. Dahlia, akinek számára a hatalom mindennél fontosabb volt egyszerűen a szemem láttára végzett az általam hőn szeretett férfival, akit a mai napig a szívemben őrzök. Akkor éreztem úgy, hogy a kitartásom közel sem elég és készen álltam arra, hogy bedobjam a törölközőt és véget vessek ennek az őrületnek. A legerősebb mérgét ittam meg. Remélvén, hogy megvédem a gyermekem attól, hogy ugyanabban a szörnyűségben kelljen felnevelkednie, amit nekem kellett nap, mint nap átélnem. De ez volt az a pillanat, amikor rá kellett döbbennem, hogy halhatatlan vagyok. Azonban a varázslat, amivel halhatatlanná tett engem a gyermeket nem védte meg. Együtt kellett élnem azzal, hogy egy napon nem csak a szerelmet veszítettem el, hanem az utolsó megmaradt emlékét is. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, mégis egy részem örült annak, hogy a gyermekemnek nem ilyen kegyetlen körülmények között kell felnevelkednie.
Dahlia nap, mint nap azokban az apró években szította a bennem élő tűzet. Kitartásom az évek során megerősödött és lázadó szellemem is megélénkült. Képes lettem megőrizni a lelki békémet és sokkal nehezebbé tettem mások számára, hogy olvassanak bennem. Nem engedhetem meg magamnak hogy Dahlia könnyedén átlásson rajtam, mert ha megteszem, akkor soha nem kapok lehetőséget arra, hogy megszabadulhassak tőle.
Mindaz, ami keresztül mentem lehet, hogy megkínozta a lelkemet, de ugyanakkor erőssé is tett. Tökéletesen ura vagyok az erőmnek és egyáltalán nem mondanám magamat gyenge személyiségnek. A bosszú iránti vágy, hogy végre összetörhessem Dahlia által igaznak vélt világot erőt adott nekem.
Lehet, hogy az élet rengeteg keserűséggel árasztott el, de ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok képes szeretni és feláldozni magam azokért, akiket szeretek. Sosem tudtam, hogy milyen igazából egy családhoz tartozni. Gyermek voltam, mikor megfosztottak ezen kiváltságtól. Halványan élnek még az utolsó emlékeim, de akkor még fel sem foghattam igazán, hogy mennyire gazdag volt az életem.

Szőke fürtjeim a vállam alá hullnak apró hullámokban. Nem mondhatnám teljesen színtiszta szőkének a hajamat, sokkal inkább egy kicsit a szőkés barna felé irányuló, de emberi szemmel mindig másabbnak tűnnek a hajszínek, mint például egy hajfestéken visszatükröződő szín besorolása. Zöld szemeim még mindig képesek felragyogni, megannyi szenvedés után. A vonásaim nem változtak túlságosan sokat gyerekkorom óta mégsem várnám el senkitől, hogy első látásra felismerje a hasonlóságokat. Nem viszem túlzásba a sminkelést, de a korral haladva nem is vetem meg. Öltözékemet pedig mindig igyekszem a saját stílusomhoz, a kényelemhez és nem utolsó sorban a korhoz igazítani.  

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

A mai napig kísért a pillanat, amikor Dahlia magával vitt. Mennyivel másképpen alakult volna az életem, ha az a pillanat nem valósul meg. A családommal lehettem volna. Az apámmal. Akit talán a világon a legjobban hiányoltam. Imádtam az öcsémet Finn-t és az akkor még meg nem született Elijah-t, akit olyan nagy szeretettel vártam.
Azt hittem, hogy a legrosszabb dolog az lesz, hogy nem láthatom őket többé, de az életem olyan volt, mintha egy rabszolga lennék, akinek Dahlia minden parancsát kell teljesítenie. Úgy éreztem, hogy az életem nem lehet ennél rosszabb már, akkor jutott Dahlia tudomására, hogy a testvéreimet vámpírrá változtatta Esther ezzel megszakítva a vérvonalat. Az egyetlen mód, hogy a vérvonal tovább folytatódjon és egy újabb gyermekhez jusson, ahogyan azt az Estherr-el kötött alkuja kimondta én voltam az utolsó lehetséges opció. Akkor jöttem rá, hogy a szerelmet is meg kell vonnom magamtól még csak kísértésbe sem eshetek, mert nem hagyhatom, hogy a gyerekem olyan kegyetlen körülmények között nőjön fel, amin nekem kellett keresztülmennem. Nem voltam hajlandó ilyen kegyetlen sorsa ítélni az életnek talán az egyik leggyönyörűbb dolgát.
De az ember nem parancsolhat a szívének bármennyire is próbálja elzárni magát olyan természetes vágyak elől, mint a szerelem és a család. Egy meghittség, amit semmi más nem garantálhat. Az ezernégyszázas évek elején naivságomnak köszönhetően szerelembe estem. Mathias volt a legtökéletesebb férfi, akit valaha volt szerencsém megismerni. Nem hiába nem tudtam ellenállni neki. A szívemet nem tudtam bezárni előtte. De kettőnk kapcsolatának megfogant a gyümölcse és ostoba módon elhittem, hogy el tudunk menekülni Dahlia elől, ahol leélhetjük közös életünket és végre úgy érezhetem, hogy tartozom valakihez. A boldogság amilyen könnyedén jött olyan hirtelen távozott az életemből. Dahlia a szemem láttára ölte meg az általam hőn szeretet férfit. Ez a fájdalom pedig olyan döntésre kényszerített, amit nem is gondoltam át teljesen, de akkor úgy éreztem, hogy képtelen vagyok még egy évet leélni Dahlia oldalán. Mindig is a hatalomra vágyott. Én pedig nem osztoztam vele ezen a beszűkült látókörű világfelfogásban. Ha nem lehet enyém a boldogság, amire azóta vágyom, hogy megszülettem, hogy megvonták mindezt tőlem.. Nem is akartam élni. A méreg, amit leöntöttem a torkomon az egyik legerősebb volt mégis rá kellett ébrednem, hogy az egyetlen, akit megvédtem ezzel a gyermekem volt. Nem kellett egy ilyen életet leélnie, de ez nem enyhítette a fájdalmam. Elveszítettem. Nem egyszerűen elveszítettem, hanem megöltem a saját véremet. Egy ilyen dolog örökre nyomot hagy az emberben.
Hosszú évszázadok, melyekből csak egy évet élhettem meg tele volt keserűséggel. Próbáltam azokat az éveket önmagam fejlesztésére, megerősítésére használni és kigondolni mindazt, amellyel végre elnyerhetem a szabadságomat. De volt valami, ami jobban hajtott, mint a szabadságom és a bosszúm. A kíváncsiságom. Látni akartam a családomat, meg akartam őket ismerni, habár tudtam, hogy teljes mértékben soha nem tudnék beolvadni közéjük. Egy év koránt sem lenne elég ahhoz, hogy megismerhessem őket anélkül, hogy elmondanám ki vagyok. Mi okuk lenne hinni nekem? Amíg pedig nem volt rendes tervem, hogy elnyerhessem a szabadságomat addig kénytelen voltam csak távolról szemlélni őket és reménykedni abban, hogy egyszer részese lehetek a családunknak, mint önmagam és nem valami kívülálló. Ezért is környékeztem meg Kol-t, hogy az 1914-es karácsonyi partin megjelenhessek, ahol nem is sejtette, hogy a nővérével az oldalán érkezett meg, avagy Rebekah sem sejtette, hogy akkor találkozott először a nővérével. Nem kell mélyre evezni a gondolatokkal, köztem és Kol között nem történt semmi. Nem vagyok őrültebb, mint egy átlagos Mikaelson.