Zsaru vagyok, ami általában sokat elmond az ember belső és külső tulajdonságairól is. Külső tekintetében nem véletlenül vagyok erős, bár azért nem a díjbirkózó alkat. Nagy az állóképességem, vannak azért bőven izmaim, hiszen egy FBI-os kiképzést ezek nélkül nem lehet csak úgy átvészelni. A lényeg, hogy nem esem kétségbe, ha szembe kerülök egy üvegnyi zöldborsóval, nem kell szólnom a férjemnek, hogy nyissa ki helyettem... na jó, azért volt rá példa, hogy megtettem. A férfiak mégis csak szeretik, ha ők a férfiak egy kapcsolatban. Meg kellett tanulnom hogyan legyek egy férfias szakmába mégis csak nő, nem tehetem meg, hogy erősebb leszek a páromnál, de mondjuk egy-egy egyszerűbb bűnözőnél muszáj. Egyébként elég jellegzetes a külsőm, a hajam ugyanis élénk vörös. Eredeti a szín, nem festetem, ez látszik a vöröses szemöldökömből is, meg a kék szemeimből és persze a kissé szeplős egészen halvány bőrtónusomból is. A magasságom átlagosnak mondható, 170 centi vagyok, ha hozzáveszek egy magassarkút is, akkor szépen kitűnök nőtársaim közül, de persze a munkában nem igen viselek tűsarkút.
És hogy milyen a belsőm. Művészettörténet szakra jártam, ne lepjen meg ha van egy álmodozó, művész vénám is. Fiatal koromban imádtam festeni, mostanság erre már kevésbé volt időm, bár az utóbbi hetekben a feszültség levezetésére tökéletes volt. A dokim szerint muszáj, mert annyit idegeskedtem, hogy a végén még korán érkezik a baba. Volt is min, hiszen az én drága férjem a fejébe vette a bosszúját, az anyám napi tanácsokkal lát el a még meg sem született gyerekünk nevelése tekintetében és a húgom... újabban a fejébe vette, hogy kizárom az életemből, pedig én aztán igyekeztem nyitni felé már milliószor. No, de hogy milyen vagyok. Művészlélek és nő... szabad szellem és néha kissé labilis, főleg most hogy tombolnak a hormonok. Régen is voltak szeszélyes időszakaim, nem véletlenül akadt már pár ügyem, amikor közel kerültem a fegyelmihez is, de eddig sikerült mindent megúszni. Néha kissé hirtelen haragú tudok lenni és persze ami a szívemen az a számon. Nem véletlenül nem visel néha jól a családom, de legalább Vaughn-gal összeillünk, bár neki még nálam is válogatottabb szótára van káromkodásból. Azért én is időnként rendesen el tudom engedni magamat. Érdekes lesz, hogy ezen majd hogyan változtatunk a későbbiekben, hiszen egy baba mellett már nem illene kimondani mindent, ami az eszünkbe jut igaz?

Név » Évi
Kor » 31
Multik » Connie és a többiek

Én aztán igazán tudom, hogy mi is az a megfelelési kényszer. Középső gyerek vagyok egy olyan családban, ahol mindig megvoltak az elvárások. A bátyám előbb kezdett el járni, mint én, a húgomnak jobban mentek a bűbájok, így aztán én sokkal többet küzdöttem mindig is azért, hogy valamit el is érjek az életben. Nincs velem baj, okos vagyok, csak hát az a fene nagy kisebbségi komplexus az enyém... sokáig legalábbis nagyon erőteljesen formálta a jellememet is. Ez van, ha te vagy a középső, mert hát lássuk be teljesen logikus, hogy megnehezíti az életedet. Az első gyerek egy csoda, vele még mindenki nagyon sokat foglalkozik, odafigyelnek rá. A második már nem olyan nagy szám, hiszen mondhatni ezt már láttuk, annak ellenére, hogy én lány voltam, míg a bátyám... hát értelemszerűen nem. Aztán jön a harmadik a kicsi. A neked szánt dicsőség és lelkesedés nem tart sokáig, esetemben három év volt, amire nem is igen emlékszem. Ő volt az új, ő volt az utolsó és a szüleim ezt így is kezelték. Hamar kikerültem hát a rajongás tárgyai közé, még úgy is, hogy egyébként a családban csak én örököltem a nagymamám élénk vörös haját... Azt hiszem nem csoda, hogy mindig is csak vele jöttem ki igazán jól. A nagyi valahogy sokkal jobban megértett, ő volt aki támogatta a művészetek iránti lelkesedésemet, aki azt mondta nem kötelező nekem is igazi boszorkánynak lennem. Persze gyakoroltam én a mágiát, de nem olyan nagy mértékben, próbáltam inkább átlagosabb életet élni. Nem akartam gyógyfüves üzletet, mint a bátyám és nem akartam igazi vehemens átoktörő lenni, mint a húgom... talán pont ez volt velem mindig is a baj?
Ezek után nem meglepő, ha a szüleim nem értékelték az iskolaválasztásomat is. A művészettörténet nem passzol a családunkba, már maga a továbbtanulás sem. Az pedig, hogy nekem egy ember tetszett, még hozzá egy viszonylag kis egyszerű és általuk lenézett ember.... hát úgy még rosszabb lett a helyzet. Nem érdekelt, Vaughn mindig képes volt megnevettetni, elfeledtetni velem a családom zavaros dolgait és ügyeit, mellette sokkal könnyebb volt minden. Engem pedig az sem érdekelt, hogy nem volt se kigyúrt, se valami valami menő alak, de persze ezt az elején nem igazán értette meg. Aztán csak sikerült felfognia, onnantól pedig szinte már maguktól alakultak a dolgok, amíg meg nem kaptuk a mondhatni felkérést. Sosem gondoltam arra, hogy rendőr legyek, bár tény hogy sokat legyeskedtem a könyvtár bűnügyi részein is és külön krimi irodalom kurzusra is jártam... talán ezért voltam érdekes a számukra. A lényeg, hogy új irányt vett az életem. Félretettem a festészetet, ecset helyett pisztoly került a kezembe és jött a kemény fizikai kiképzés és persze a nagy vallomások időszaka...
Na jó, kár lenne hazudni, amikor Vaughn először kiakadt biztos voltam benne, hogy ennyi. Előtte is bátortalan volt, hiszen az első csókra is iszonyatosan nehezen szánta rá magát, de aztán, hogy megtudta boszorkány vagyok... no meg a csalódom többi tagja is. Nem voltam benne biztos, hogy szóba áll még velem egyáltalán, de szóba állt és végül a családomnak is bemutattam. Persze igazán csak a nagyi kezelte jól az egészet, a bátyám a mai napi ellenséges vele, a húgom próbál alkalmazkodni, a szüleim pedig... azt hiszem nem akarnak elveszíteni, ez a legfőbb okuk. Hát ez van, végül is lehetne rosszabb is, ha mondjuk ellenezték volna a későbbi házasságot. Lehet, hogy ellenezték is, de végül nem tették szóvá.
Hát rendőrként az élet nem kifejezetten egyszerű, főleg ha családot akarsz, valami normálisabbat, mint amibe születni sikerült. Attól tartok, hogy a nagycsaládos vágyaim már nehezen megoldhatóak, főleg hogy lássuk be engem is magával ragadott úgy istenesen a rendőri lét, meg aztán csak nem szülhetek gyors egymás utánban évente egy gyereket, mert aztán nem akarok olyan anya lenni, akiről a szülőin azt hiszik, hogy a nagyanyja a gyereknek, mert kissé későn eszmélt, hogy családot akar... Nem panaszkodom, szeretem az életemet és szeretem a férjemet is. Persze vannak nehéz időszakok, veszekedés, ajtócsapkodás, de hát kiknél nem? Főleg, hogy mindketten kellően vehemensek vagyunk és úgy istenesen tudjuk védeni a saját véleményünket. Erre most... komolyan képes volt csak úgy lelépni. Egy hónapom van vissza, az szinte már semmi, főleg hogy a doki szerint a túl sok stressz előre is hozhatja a szülést. Ő meg képes lelépni most bosszút állni... most amikor család lehetnénk végre neki ez a fontosabb. A francba is az a baj, hogy ha nem ilyen lenne, akkor nem lennék oda érte, de ez még nem jelenti azt, hogy ha megtalálom, akkor olyan fejmosást kap, amit még nem látott a világ, mert hogy eszem ágában sincs otthon ülni és várni. Két nap eltelt, azóta nem jött, pedig kilencet kapott, az is sok volt, több nincs, túllépte a keretet. Nem fogok úgy gyereket szülni erre a nyomorúságos világra, hogy az apja nincs meg. Köteles ott lenni velem a szülőszobában, köteles fogni a kezemet, még ha el is töröm az ujjait majd, mert olyan rohadtul fog fájni, no meg e miatt a stresszes végjáték miatt meg is érdemli. Nem fogok apa nélkül felnevelni egy gyereket, szóval ha megtalálom azt, aki hátráltatja a hazatérését... már előre keresztet vethet és imádkozhat az isteneihez, vagy akihez akar, mert tombolnak a hormonjaim és mérges vagyok... nagyon mérges! Valakin le kell vezetnek a feszültséget, ebben az egyben biztos vagyok.