Biztos vagyok benne, hogy megvan a maga oka arra, amiért így viselkedik, de ez még nem azt jelenti, hogy nekem kötelező normálisan hozzáállni azok után, hogy olyan szívesen táncol az idegeimen. Nem is értem, hogy más nők mit látnak a hozzá hasonló férfiban. Egyszerűen érthetetlen a számomra, hogy miképpen ehetnek a hozzá hasonló férfiak tenyeréből. Megértem, hogy egy kisebb elutasítás kihívás elé állít mindenkit, de kezdem azt érezni, hogy ő már az előző életében is túlzásba vitte a dolgokat. Lehet, hogy talán nekem sem éppen úgy kellene reagálnom, ahogyan teszem, de nem fogok hozzá igazodni. Mert semmi közünk nincs egymáshoz és nem is kell, hogy legyen. Az igazság az, hogy ki kell deríteni, hogy tulajdonképpen miért is láthatta a kastélyt és, hogy kerülhetett ide. Mert biztos vagyok benne, hogy nem derült égből villámcsapásként érkezett. A kastélyt csak a rászorulok láthatják. Különben nem lenne közel sem olyan titokzatos és biztonságos. - Lehet, hogy nem vagyok királynő, de azt nem szabad elfelejtened, hogy ezen falak között, a kastély területén, te nem vagy több egy árnyéknál. Az árnyékokat pedig én irányítom. Akár ott van a korona a fejemen, akár nem. - Lehet, hogy nincs akkor hatalmam, mint hangoztatom, de ezt neki nem kell tudni. Az igazság az, hogy senkinek nem kell tudni. Meg nem, mintha a kastély működésének minden egyes pontját felsorolnám neki. Nem tartozom neki beszámolóval, hogy pontosan miképpen is működik itt minden és, hogy jelen pillanatban én sem vagyok több egy hangyaszemnél, de ez még könnyedén megváltozhat. Csak meg kell tanulnom uralkodnom mindazon, ami bennem lakozik. - Nagyobbat nem is tévedhetnél. Itt nem az a lényeg, hogy valami vegetatív életmódra szokj át. Egy vámpírnak sem volt szüksége vértasakra, miután elhagyta a kastély falait. Nem kellett az erdőben Bambira vadászniuk. Egyszerűen megtanulták, hogy milyen is az, mikor összhangban van az ember a benne élő szörnyeteggel. Ugyanez igaz a vérfarkasokra is. A boszorkányoknak pedig útmutatást adnak, hogy sokkal erősebbek lehessenek. De persze vannak érdekesebb dolgok is ennél. - Az igazság az, hogy ha minden igaz van egy rész, ahol a vámpíroknak a gyűrűjük sem működik így a napfény könnyű szerrel égeti meg a bőrüket. Persze erre a területre mindenkit figyelmeztetnek. Mármint nem arra, hogy konkrétan hol van, hanem arra, hogy előfordulhat. Az egyfajta lezárást jelent a vámpírok részére. Vagyis inkább szerintem azt szolgálja, hogy hozzászokjanak a nap égető érzéshez. Hiszen mindez szükségeltetik ahhoz, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba azt illetően, hogy mik is ők valójában. Minden egyes előnyüket és gyengeségüket el kell fogadniuk ahhoz, hogy teljes uralmat gyakorolhassanak önmaguk felett. - Nem vagyok ide bezárva. Akármikor távozhatok. Azonban olyan kérdéseim vannak, amelyekre választ csak itt lelhetek. Úgyhogy maradok, amíg meg nem tudom, amit kell. - Eddig könnyű szerrel uralkodtam az erőm felett most pedig külső hatásokra van szükségem ahhoz, hogy vissza tudjam fogni magam attól, hogy megöljek valakit. Szinte érthetetlen az egész. De tudom, hogyha valahol válaszokat kaphatok, akkor az itt lesz.
Nm értettem mi olyan extra ebben a helyben, de hagyta, hogy elhiggye azt, amit ő el akar hinni róla. Hogy különleges és a többi rizsa. Számít is nekem, hogy mi benne az extra.. egyenlőre a szobájából sem tudok kijutni, nem, hogy ebből a kócerájból. Haladjunk sorba inkább. -Jól van már harcias kiscica.-hátrálok vissza, legalábbis látszólag, de igazából egyre izgalmasabbnak gondolom a helyzetet, s várom, hogy mi is fog ebből kisülni, s merre tovább. Szavaira voltaképpen valami mintha megmozdulna bennem, és a gondolataim között felmerül, hogy talán ezzel kellene próbálkoznom, de nem sokáig hülyítem magam, hogy mindez menne is. Sőt. Tulajdonképpen keresheti azt a fickót, mert nem is él, nem létezik, már meghalt régen. -Ebben az esetben megkíméllek attól az unalmas sráctól, akinek hirtelen hihetsz, és maradok az agyatlan zombi. És nem mindenki akar egyről a kettőre jutni, még ha te a kis világodban el is hiszed, hogy úgy van minden, ahogy te óhajtod. Nem vagy királynő, tudom, most egy világot omlasztottam össze benned.-elkezdek tét nélkül játszani, ami egyet jelent azzal, hogy az életemmel is játszok, de nem foglalkozom vele. Tulajdonképpen látom rajta, hogy kezdi érdekelni, ki vagyok, s bár ő bemutatkozik, és kedves gesztussal örvendek ennek, nem értem továbbra sem, hogy hogy kerülök én a modortalan szerepébe, mikor ő harapott a citromba annyira, hogy eddig egy kedves vagy legalábbis valami érzelmet rejtő megszólalása legyen, ellenben a gyűlölet és a megvetés, na az első rangú minden szavában. Nem, mintha ettől a szívemen esne fekete folt, hogy valaki nem úgy kezel, mint mások. Hidegen hagy, de észrevételnek egész jó, hogy ennyire citrom a kisasszony. -Hát, ezt sem én mondtam.-hagyom rá, amiért ennyire kedvesen fogadta őszinte örömöm, de nem hiszem, hogy a helyzetemen bármit is rontana, ha valami mást is hozzá tennék, amit inkább csak a gondolataim között tartok. A hülye liba szerepe rá is illik, ha már én vagyok az agyatlan zombi. De ez egyenlőre maradjon a saját véleményem. A hely "varázsáról" érdeklődöm, szavaira mégis inkább fintorodom el, mint örülök a hírnek. Végül is, tehát igazam lett, ez egy javítóintézet. Azoknak k, hogy van min javulniuk. Szerintem baromság a másikat rossznak titulálni. De ezt a véleményt is megtartom, és a fintorommal karöltve reagálok inkább. -Kösz a tippet, de nem kérek ebből. Megvagyok én a vérszomjammal, meg a tasakos diéta nélkül.-nem érdekel, hogy ő miben hisz, hisz-e a jóban meg ebben a megváltoztató rizsában, én semmiféle agymosás része nem akarok lenni és ha rajtam múlik, nem is leszek. ha rajta, még a végén egy ilyen helységbe kötök ki, mint ez a sivár szoba, de akkor előbb tépem ki a szívem, mintsem maradjak békés magányomban egy nyomortanya kellős közepén. -Egy kis fűtől maximum a mennyekbe kerülsz, de nem halsz meg tőle. A magunkfajtáknak úgy is több kell az ilyenből.-figyelem a mosolyát, ahogy szélesen ül ki arcára, és elégedetten gyújtja meg a szálat, és szív belőle. Én kihasználva kezeim szabadságát inkább meghúzom az üveget először, majd azon kapom magam, hogy a hirtelen felcsillanó szempárt fürkészem.-Hogy lehet egy olyan szabad madár, mint te egy ilyen kalicka rabja? És hogy lehet, hogy egy ilyen, mint te, észre sem veszi a jó dolgokat az életben, és besüpped ebbe az önsajnálatba?-a kérdés fura könnyedséggel hagyja el szám, és valódi érdeklődésről tanúskodik, amivel felettébb meglepem magam. ennek oka egyszerű. Tulajdonképpen érdekel a személyisége, és tudom jól, hogy a gyermeki kíváncsiságom szemembe is kiül.
Lehet, hogy örültem volna annak, ha soha többé nem kell őt látnom, de az igazság az volt, hogy kénytelen voltam elismerni a kastély erejét. Hogy azoknak látható igazából, akinek szüksége van egy menedékre. Vagy valamilyen segítségre, amit nem kaphat meg a kinti világban. Az pedig, hogy ő ide bejutott kell, hogy jelentsen valamit. Mert kétlem, hogy csak úgy ki meg be sétálgathatna itt bárki is. Mármint az annyira őrült ötlet lenne. De lehet, hogy csak én gondolom így. Én nem engedem.. Aztán, hogy mi lesz azt már a vezetőségre bízom. Kétlem, hogy másképpen döntenének. - Ha tetszik, ha nem úgy sem lenne más választásod, mint az, amit én mondok neked. - Nem tudom, hogyan működnek itt a dolgok, de ha ők nem is fogadnák el, akkor kénytelen lennék felelősséget vállalni érte még akkor is, ha még igazán magamért sem tudok. De magamért nem én tartozom felelősséggel így gyakorlatilag őt is más felelősségére bízom. Nekem pedig ez így tökéletesen megfelel. - Őszintén elmondhatom, hogy én nem tartozom az ilyen agyatlan zombik társaságába. Ezért meg is köszönném, ha nem próbálkoznál tovább a tenyérbe mászó stílusoddal és megmutatnád azt, aki ezen visszataszító dolgok nélkül vagy. Mert ezzel nem jutunk egyről a kettőre és gondolom neked nagyon is az a célod. - Sosem voltam prűd. Nem esett nehezemre olyan dolgokról beszélni, amiktől mások már zavarba jöttek. Azt hiszem ez is annak köszönhető, hogy mindig is nyitott lélek voltam. Bizonyos dolgokra. De az embereket nagyon nehezen viselem el. Néha már annyira nehéz, hogy legszívesebben kitörném mindegyiknek a nyakát. Az övét pedig kifejezetten. Az idegeimre megy. Mégis most azon kapom magam, hogy itt akarom tartani. Magam sem tudom miért, vagy minek. Talán a kérdések miatt, amiket ébresztett bennem. Egyfajta rejtélyként lebeg a szemeim előtt. Amelyet meg kell fejteni. Utána pedig már teljesen értéktelenné válik és mehet, ahova csak akar. Engem nem fog érdekelni. Már nem. - Gondolom, hogy mennyire. - Én sem vagyok túlzottan elragadtatva attól, hogy találkoztunk, úgyhogy egy pillanatra sem gondolom azt, hogy ő éppenséggel bármilyen pozitív véleménnyel lenne róla. Úgy értem elég csúnyán elintéztem az előbb és most sem éppen a legkellemesebb helyzetbe kényszerítettem bele. De végül inkább leszálltam róla és az ágyamra kúsztam a piát pedig az éjjeli szekrényre tettem. Próbáltam rájönni a nyitjára a dolognak, hogy mégis miért velem találkozott össze. Nem vagyok egyedül ebben a kastélyban. Mindenki némaságba burkolózik, de ettől függetlenül érezni lehet a másik jelenlétét. Miért most bukkant fel? Mintha nem lenne elég bajom még kapok a nyakamba egy idegesítő barmot is. - Nem mondanám javítóintézetnek. Segítség nyújtó központ. Ha nem tudsz uralkodni a vérszomjadon, az erődön, akkor itt segítenek neked megtalálni az utat. Nem mondják azt, hogy angyal leszel utána, de már képes leszel irányítani egy részedet, amit addig nem is ismertél. - Én azonban még mindig nem tudom, hogy miért szereztem ekkora erőt, ilyen hirtelen. Mintha már a testem sem bírná el, néha akaratlanul is olyan dolgokat tesz, amit nem is gondolok végig teljesen. - Remélem ez nem egy ostoba kísérlet arra, hogy megölj, mert hidd el rosszul járnál. Sosem tudnád elhagyni ezt a szobát. - Elvigyorodom, majd pedig kiveszek egy szálat a dobozból és a számba helyezem, majd pedig egyszerűen az erőm segítségével meggyújtom a végét. Lehet, hogy az esetek többségében nem tudom használni az erőmet, de ezen falak között csökkentett erővel rendelkezek így nem kell félnem attól, hogy felgyújtom a szobámat.
Elnevetném magam, ha a helyzetben elvárt cselekvés megérné ezt a kockázatot. Viszont sajnos a játékszabályok az ő kezei alatt mozgó dolgok voltak, így megelégedtem azzal, hogy a szemöldököm a homlokom közepére futtattam. -Tudod, most ez úgy hatott a szádból, mintha legalább két évszázadot ugrottunk volna vissza a múltba. De a bírónős stílusod tetszik.-nem kérdezett, de a játékszabályok arra nem tértek ki részletesen, hogy arra nem reagálhatok, amit mond. Így ezt a kiskaput kitártam és a jó széles résen könnyedén bújtam ismét a játékos bőrébe, amit levedlettem, amikor kiütött pár rövidke, mégis hosszúnak tűnő pillanat elejéig. Ez úgy egy óra lehetett, ha kicsit nem több. Nem mértem még le, mennyi a gyógyulási időm. Minden esetre kezdtem elhinni, hogy valóban van benne spiritusz az irányításhoz és ehhez talán nem kellene máskor lenyomnia -hozzáteszem egyedül- majd egy üveg töményet. Tetszik vagy sem, a kisasszony igenis felkeltette az érdeklődésem. -A világért sem szeretnélek a csalódottság mezejére taszítani, de sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak. Vannak, akik szeretik, ha irányítják őket és vannak, akiknek a szórakozáson kívül semmi igényük nincs. A kivételek persze erősítik a szabályt még mindig. De jelen esetben ennek még örülök is.-nem vigyorgom, amit mondok, jelenleg a szín tiszta igazság, irónia és mindennemű hátsó szándék nélkül. Belegondolva a mai világ hátránya csak az lehetett, hogy jobban érdekelte az embereket, hogy ki és merre jár, mint régen. Akkor természetes volt, hogy a nő nem ellenőrizte a férjét, és bár ez fordítva nem mindig volt igaz, az esetek többségében a ház ura sem érdeklődött sokat, hogy a felesége kivel osztja meg az ágyát délután, amíg a család jó hírneve megvan. Nos, az én családom kivételes eset volt és senkit nem érdekelt,hogy a másik mit csinált, s mit nem. -Ó, szóval a bájos, és megnyerő arc mellé egy egyedi név is társul. Talán ironikus ezt egy ilyen helyzetben mondani, de örülök, hogy megismertelek Skyler.-vetkőzöm le a bunkó viselkedésem egy pillanatra azzal, hogy egy kedvesnek mondható gesztussal viszonyulok a kellemetlen helyzetem ellenére is ahhoz, hogy végre megtudtam a nevét. A földön, a tulajdon csuklóm összepréselve nem mondom, hogy jól éreztem magam, de szavai ellenére, melyek kifejezik a szándékait, cseppet sem tartok ezektől a bizonyos vezetőktől. Legrosszabb esetben mit tehetnek velem? Kitörlik a memóriám aztán elengednek isten hírével? Na, ettől valahogy nem tartok. a lehetséges opció pedig, miszerint a fejem felett egy balta lebeg mindig is fennállt. De ettől vagyok én Matthew Hammer. Végül végre megkönnyíti a helyzetem és leszáll a mellkasomról, mire fellélegzek és kiszabadítom a kezeim. A csomó nem volt megbűvölt és egészen könnyen kioldottam a kezeim. Felállok, megropogtatom a nyakam és kinyújtózok, majd, mint egy rossz óvodás körbenézek a szobában. Gyanítom ki nem léphetek az ajtón, így meg sem próbálkozom ilyesmivel. Azt viszont kihasználom, hogy az éjjeliszekrényre teszi az üveget és mellé is lépek, meghúzom annak maradék tartalmát. Maximum kiégeti a torkom vele, vagy belefullaszt. Igaz, jelenleg nem úgy néz ki, mint akinek ilyen tervei vannak. -Szóval... ez a hely amolyan javítóintézet természetfelettieknek? Had ne tippeljek, hogy te miért vagy itt...-vigyorodom el ismét, percek óta először, majd visszateszem az üveget, kezeim mellkasom elé teszem, kicsit meghajolok és hátrálok egy lépést.-Gyanítom a szobából akkor mehetek csak ki, amikor te úgy akarod, így unalmas óráknak nézhetünk elébe. Kérsz?-nyújtom felé a dobozt, ezennel egy másikat, amiben nem egyszerű cigaretta van, gyanítom ezt ő is észreveszi. Tudok én normális társaság lenni és jelenleg éppen ezen vagyok. Az indíttatás oka pedig a kíváncsiságom, amit ő ébresztett bennem. A vak is látja, hogy elbűvölő teremtés és szinte az első, aki felkelti a figyelmem, úgy igazán.
Szerettem a kezemben tartani az irányítást, ahogy most is úgy mindig is. Még akkor is, ha nem mindig sikerült ezt elérnem én tényleg nagyon igyekeztem. Ennek pedig a mostani helyzet is a gyümölcse, amit olyan könnyedén irányítok, hogy azt szinte már túl egyszerű. Bár nem igazán volt lehetősége ellenkezni most pedig nem is tűnik úgy, mintha nagyon el akarna innen szabadulni. De igazából nem az én dolgom az egész. Egyszerűen csak tudni akarom, hogy mégis miképpen talált ide. – Talán te így gondolod. Hogy nincs erre szükséged. De úgy néz ki nem minden és mindenki ért veled egyet. Azt pedig, hogy megúszod-e vagy sem, majd én eldöntöm. Aztán részletesebben pedig a vezetőséghez viszlek, hogy ők eldöntsék mi is legyen pontosan a sorsod. – Itt minden a rendezettségről szól és arról, hogy megleljük önmagunkat, hogy képesek legyünk uralni mindazt, amivel az élet megáldott minket ne csak abban a hittben éljünk, hogy a kezükben van az irányítás. Mert ez igazából semmit nem jelent. Ténylegesen bizonyítanunk kell önmagunknak, ha azt mondjuk, hogy állj, akkor ténylegesen leállunk és nem gondolkozunk azon, hogy csak még egy kicsit. Ahogyan a boszorkányoknak az erejükkel kell vigyázniuk, úgy a vámpíroknak a vérszomjukat kell uralniuk. Egyik sem egyszerű. Legalábbis nem elsőre. Ha pedig valaki mégis képes rá, azelőtt emelem a képzeletbeli kalapomat. – Gondolom most nehezebb dolgod lehet, mert a tenyérbe mászó viselkedésed az esetek többségében elriasztja a nőket. Ha pedig nem így van, akkor sajnálatos módon ki kell jelentenem, hogy csalódtam az emberiségben. – Nem tudom felfogni épp ésszel, hogy ki és, mit találhatott benne olyan ellenállhatatlannak, hogy inkább őt választották örömük forrásának, mint a férjüket. Habár az egyetlen pozitívuma talán az volt, hogy elérhető volt. Míg a férj dolgozott a megélhetésért a nő otthon tengette a napjait és szórakozásra volt szüksége. Akkoriban pedig nem volt még tévé, ami előtt ücsöröghettek volna. – A nevem Skyler. De meglep, hogy különösebben nem vágysz semmire. Mindenesetre a vezetők elé viszlek majd.. Aztán ők eldöntik a sorsod. – Nem hiszem, hogy olyan könnyen elengednék. Hiszen ide senki nem teszi be a lábát csak úgy véletlenül. Ez az egész nem így működik. Ez ennél sokkal, de sokkal összetettebb. Bármennyire is nehéz elfogadni néhány embernek. Végül felszállok a mellkasáról, ha akarja kiszabadítja magát, ha nem akkor nem. Igazából a szobámat nem tudja elhagyni erről gondoskodtam. Na, nem mintha annyira örülnék, hogy itt van, de nem engedhetem szabadon olyan könnyedén. A kezembe veszem a piámat, majd az éjjeliszekrényre helyezem és ledobom magam az ágyamra a plafont bámulva gondolkozom, hogy mégis miért pont velem találkozott össze. Valami oka csak kell, hogy legyen. Ezen a helyen mindennek oka van.
Nem voltam én sosem semmi jó elrontója. Ez alatt bármit is értettem jelenleg, bármit is gondolhattál jelenleg, mind igaz volt. Amióta élek, valahogy nem foglalkoztatott, hogy minek mi az ára vagy mikor és kit és hogyan sértek meg vagy tiprok földbe. A egészséges egoizmus helyett az ég valami földön túli dologgal áldott meg, ami vagy tetszett valakinek, vagy sem. De az, hogy ördög lettem volna...túlzás. Inkább csak a magam igazát és a magam szerepét helyeztem minden elé. Ez azt jelenti, hogy részben önző vagyok, részben pedig öntelt. A kisasszony pedig a jelek szerint kiélvezte, hogy lépéselőnybe került, és mondjuk úgy, elhallgatott. Legalábbis egy időre. A taktikai lépéseim viszont kezdtek összeállni a fejemben. Hogy mit és hogyan is kellene tennem, hogy megszabaduljak a pecektől, majd a kötelektől is, amik jelenleg lefogják karjaim. Őszinte választ kap, végül is, ami a szemem előtt van, azt észre veszem, ahogy ő is és mindenki más is, akit az ég megáldott a látás képességével. Nagyot fújok, mellkasom ütemes süllyedésének az szab gátat, hogy ő épp rajta foglal helyet. A formás lábak más helyzetben talán tetszenének, jelenleg a közelségük kicsit talán még zavar is. Furcsa, hogy ez lehetséges. -Fogalmam sincs. Őszintén. Egy kicsit talán éhes voltam, mármint vérre. De a tény, hogy egy hullát hagytam nem messze innen, nem hiszem, hogy a hely boszorkányos megjelenésének oka. Hacsak nem egy olyan kastély ez, ahol a képességeket és adottságaikat kezelni nem képes egyedek laknak. Bár akkor sem vonulnék be. A katonaságot is megúsztam, ezt is meg fogom.-nem éreztem szükségét annak, hogy bárki megmondja, mikor, mit és kiből egyek, vagy hogy álljak az emberekhez, esetleg más fajokhoz. Inkább adtam volna fel az életem...bár ez talán túl erős túlzás, de egy biztos, az önálló és megszokott életemtől ilyen formákban sem váltam volna meg. Viszont a jelek szerint ez a hely csakis valami ok miatt jelenik meg az ember előtt. Az én okom pedig egyenlőre homály fedte rejtély volt, amit gyanítom a kis farkas meg akar tudni. A fura, hogy én is. A következő kérdés sokkal összetettebb, rengeteg mindent óhajt a kisasszony egyszerre megtudni, amit válaszként adok, töredéke a valódi életemnek, ugyanakkor pár morzsa elég ahhoz, hogy kicsit kényelmesebben érezzem magam. -Az a vicces, hogy a helyedben én is élvezném, amit csinálok. Jó dolog a helyzetet irányítani. Furcsa, hogy milyen könnyen hozzá lehet szokni.-ejtek meg egy egy félmosolyt, fejem leejtve a szőnyegre, és a plafont kezdem el bámulni.-Nincsenek titkaim, de komolyan. Nem vagyok az a típús, aki bármit is rejteget. Épp ez volt régen a kulcsa annak, hogy az ilyen kastélyok estélyein minden nő azt akarta, hogy szórakoztassam, ha már a férjük nem volt képes erre. De kérdezz bármit, választ kaphatsz. Maximum nem hiszed el, az már nem az én bajom lesz. Viszont kezdetnek a neved megtenné, ha már kérdezz-felelek játékba kezdtünk.-nem nézek rá, elmerengek a fal hibáiban, míg a múltam előbb idézet jeleneteit megmosolygom. Ha az érdekli, hogy tudtam meg, hogy az apám vámpír, válaszolok. Ha az érdekli, hogy hány embert öltem meg, arra is tudnék válaszolni. Jelenleg azt a szerepem veszem fel, aki belesimul az alkalmazkodásba, de ez is csak egy jó álca, viszont igen hasznos tud lenni.
Bevallom, hogy sokkal jobban tetszett a jelenlegi szituáció, mint az előbb, amit a tó mellett kellett átélnem. Nem volt felesleges szövegelés, ahogyan a vigyorát sem kellett figyelnem, mert minden ehhez kapcsolódó idegesítő szokását megoldotta a szájpecek. Nem kellett vele foglalkoznom. De leginkább az tetszett, hogy teljes mértékben a kezemben volt az irányítás. Ha akartam elhallgattatom, ha pedig úgy akarom, hogy beszéljen, akkor megengedem neki. Szinte üdítő volt átélni újra az irányítás örömeit, amit sajnálatos módon az erőmmel kapcsolatban mostanában nem volt alkalmam kihasználni. Bár nem mondom azt, hogy visszaugrottam a kezdetekhez és tökéletesen kézben tartok mindent, de a jelenlegi helyzettel legalább tisztában vagyok. Az egészet én irányítom, ahogyan akarom. - Tudod, most mondhatnám, hogy hazudsz. Ha ember lennél még el is hinném, de tényleg. Viszont mivel természetfeletti vagy ezért azt mondanám, hogy valami oka volt, hogy láttad a kastélyt. Mert hiszed vagy sem, de egy ilyen hely nem jelenik meg mindenki előtt. Szóval, jó lenne, ha rájönnél, hogy mégis milyen gondolatok kavarogtak a fejedben, mikor idejöttél. - Lehet, hogy az emberek előtt teljesen védve van, de az olyan természetfeletti lények előtt is, akik ártó szándékkal érkeznek a kastély falaihoz. Nem engedhetjük, hogy egy ilyen békés közösség a porba hulljon. Hiszen tudjuk mindannyian, hogy évszázadok óta áll már fenn ez a rendszer, hogy segítsen a bajba jutott természetfeletti lényeken. Csak tudnám, hogy öntelt pár évszázadot megélő féregnek mi nyomhatja titkon a lelkét. Az is lehet, hogy egyszerűen csak el kellene zárni a külvilágtól, mert túl sok embert küldött át a túlvilágra az idegesítő stílusával. Az igazság az, hogy ezen én meg sem lepődnék. - Hmm. Matthew. Talán a legsötétebb titkaid, amiket nem mertél eddig elmondani senkinek sem. - Tudni akarom, hogy keveredett ide, vagy egyáltalán miért van itt. Mert ez az egész nem lehet olyan véletlen. - De persze cserébe, ahogy ígértem neked is lehet kérdésed. Viszont csak óvatosan. Mert, ha kérdezel is nem biztos, hogy választ lelsz, mégis egy kérdéssel kevesebbed lesz. - Nem adom olyan könnyedén a válaszokat, mint ő. Habár ez lenne a fair, de már annak is örülnie kell, hogy egyáltalán hajlandó vagyok bármilyen válasszal előállni. Egyszerűen csak vallatnom kellene, megtudni mindent, amire kíváncsi vagyok aztán, vagy elengedni, vagy pedig megölni. De erről mégsem dönthetek egyedül.
Fura mód még ez a helyzet is tetszett. A maga abszurdságával valahol élveztem, ahogy a mellkasomon ülve piál, igaz ez jobban tetszett volna, ha kevesebb ruha van rajta, de erre kizárt, hogy ma sor kerül. Igaz, azt is kizártnak tartottam, hogy ide jutok, épp így. Szerettem szórakozni más emberekkel, pláne olyannal, aki olyan szinten ellenkezik, mint ő. Ez bennem biztos valami rosszul bekódolt adottság volt, de különösebben olyanba sosem sodort, amiből ne tudtam volna kimászni valahogy. Bár jelenleg ő volt jól látható lépéselőnyben, de ez nem jelentett semmit. Csak egy kis kedvesség, udvariasság vagy valami, ami kibékíti legalább addig, míg eltűnök innen, aztán úgysem látjuk egymást. Bár az igazat megvallva kezdte őszintén felkelteni a figyelmem, ami már-már fura volt, még nekem is. Valószínű más férfi a helyzetben azt látná a leginkább kellemesnek, hogy egy jó nő ücsörög a mellkasán, olyan ruhában, ami éppen, hogy takar, ahol kell. Nos, nekem a kezében lévő pia érdekesebben hatott, tekintve, hogy kitört nyakkal ébredés után az embernek minimum egy pohár víz jól esne. Arról nem is tennék említést, hogy mi van a számban. Megforgatva szemeim bólogatok, bár ez nem éppen a szavahihető ígéret, de többre nem futja, tekintve, hogy nem igen tudok értelmes szavakat mondat formájába foglalva, normális emberhez mérten beszélni. Mégis kikerül végül a számból a pecek, de még mindig rajtam ücsörög. Fújok egy nagyot és tátogok párat, majd a földre köpök, mert cseppet sem tetszett annak a valaminek az íze, ami a számban volt. -Lássuk be, ez egy felettébb feltűnő hely. Egy kastély. Nem olyan nehéz megtalálni, mint egy tűt a szénakazalban.-bár szívem szerint felállítanám a mellkasomról, mert így is csak rekedtes hangon tudok beszélni, de kezeim nem szabadulnak ki mögülem, és csak remélem, hogy a csuklóm nem tudom majd tőből letörni, mert annyira eltűnt belőle a vérkeringés.-A nevem Matthew Hammer, 1815. április idusán születtem, Angliában, a vércsoportomról bevallom fogalmam sincs, nem szoktam magam kóstolgatni. De az, hogy miért jöttem ide...na arra nem tudok válaszolni. Megtetszett a hely. Emlékeztet legény életemre, amikor ilyen helyeken rendezett estélyeken én voltam minden egyedülálló nő álomférfija, akitől szinte bármit megkaphattak. Mi érdekel még?-válaszolok készségesen, meglepve magamat is, de őszintén. Most ezen mit titkoljak? Így vagy úgy, de úgy is kihúzza belőlem, ha akarja, további peckeket a számba megakadályoznék inkább, mielőtt a vércsoportom mellett a sírom feliratára is fényt deríthetnék.
Ki ne szeretné azt, ha a kezében lenne az irányítás? Az nagy valószínűséggel ostoba, de én nem csak azért élveztem ezt a helyzetet, mert a kezemben volt az irányítás, hanem sokkal inkább azért, mert végre legalább én döntöm el, hogy mikor beszél és, mikor nem. A társaságában töltött idő alatt ez a legbékésebb. Nem beszél feleslegesen, nem próbál meg bemászni a bőröm alá, mintha évek óta ismerne. Ami amúgy teljesen abszurd, mert nem értem, hogy mégis hogyan képes valaki ennyire ráerőszakolni magát valakire még azok után is, hogy finoman szólva ezerszer elküldtem már melegebb égtájakra. De bevallom a némasága közel sem lett volna elég ahhoz, hogy egy kicsit jobb kedvem legyen. Ahhoz az alkohol vezetett el, amit senki nem vonhat meg tőlem. Lehet, hogy itt a lehető legkevesebb fordul elő belőle, de én mindig pontosan tudom, hogy hol is kell keresnem. Egyáltalán nem zavartatom magam, hogy nem éppen kellemes neki az, hogy a mellkasán ülök. Hát ő választotta ezt a pozíciót azzal, hogy ficánkolt. Nem én akartam így, úgyhogy ezért egy icipicit sem hibáztathat engem. – Csak, hogy tudd, ha egyetlen egy felesleges mondat is elhagyja az ajkaidat esküszöm, hogy kivágom a nyelvedet. – Szívesen megölném, de számára talán az sokkal nagyobb büntetés, ha hagyom, hogy úgy élje le az életét, avagy örökkévalóságát, hogy senkit nem tud idegesíteni a felesleges locsogásával. Bár már a vigyora magában elegendő. De talán, ha már nem lesz nyelve, akkor kevesebb kedve lesz ahhoz, hogy állandóan vigyorogjon. – Legelőször azt akarom hallani, hogy ki vagy te, miért jöttél és legfőképpen hogyan találtál ide. – Kiveszem a szájából a pecket majd pedig újra az italba kortyolok. Miért van az, hogy minden jóképű pasi egy seggfej, mintha a jobb bőrbe tuszkolnák bele a legrosszabb árut. Mert, hogy a külső már úgy is eladja az egészet mit számít, hogy milyen a töltelék. Pedig igazából a töltelék az, ami igazán számít. Nem pedig az, hogy milyen pofi mögött rejtőzik. Mert lehet bármilyen vonzó alak, a belső negatív tulajdonságok képesek egy embert egy életre elüldözni. Míg a külső változtatható. De legbelül az ilyen férgek soha nem lesznek képesek megváltozni.
Tudom, tudom... a nőket illik tisztelni, blábláblá... Jelenleg egy dolog jutott eszembe erről a kis csitiről, és az nem a tisztelet volt. Sőt. Egy elmebeteg, pszichopata liba volt, aki önmegtartóztatási gondokkal küzdött, már ami a nyilvánvaló 'nagy levegő be, lassan ki' részét illette. A másikról inkább nem nyilatkoznék. A probléma egészen pontosan ott kezdődött, hogy ez tetszett benne. Nagyon is. Pont olyan betegesen vehemens, és akaratos nő volt, amilyen én férfiban. Bár jobban szerettem, ha én diktálok, de ez itt voltaképpen irányíthatatlannak tűnő helyzet volt. Még nekem is. És élvezte. Láttam rajta, hogy élvezte, hogy uralkodhat. Ez már csak ilyen, egyszer elkapja az ember azt az érzést, hogy mindene meglehet, hogy bárkit legyőzhet és nincs visszaút....kit hülyítek, én is így éltem, még csak a szemem sem rebbent meg, ha valakit ezért ki kellett használnom. Torkomból undorral teli morgás tör elő, a gyomrom nem kérdés, felfordul. Az ilyesmit szerettem én más szájába adni, nem pedig eltűrni, hogy az enyémben legyen. Ennyire nem voltam bohém sose, hogy ilyesmire fanyalodjak. Addig rángatom a széket, míg eldőlök vele, addig sem kell a képét bámulnom, igaz a becsapódástól nem törik el a szék, de a hátamba beleáll a háttámla és megnyekkenek, szemeim összeszorítom, inkább, minthogy a kelleténél jobban elmélyítsem a viszonyom az ismeretlen helyről számba kerülő szájpecekkel. A mellkasomra ül, mire nagyon fújok, dühösen nézek rá, pláne, hogy a kiszáradt torkomnak a kezében tartott piából már egy korty is életadó lenne. -Elfogadom...-mormogom, felhúzom az orrom, grimaszolok, mert nincs nagyon ínyemre a helyzet, de igazából tény, ami tény...ennél bármi jobb volt. Amíg végre ismét tudok beszélni, addig még esetleg azt is elnézem, hogy a mellkasomon trónol, míg a bordáim épp a háttámla akarja átszúrni. Abszurd, de a szájpecek zavart mindennél jobban, nem a fölényeskedése. -Szedd ki vagy le vagy...-sziszegem, amennyire beszélni tudok, igaz, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ő diktál, de így nem sok hasznom veszi, és a szavam adtam, hogy válaszolok. Bár ha ismerne, tudná, hogy pont az én szavam nem az, amiben annyira hinni kell vagy hinni illik. A pia, pedig ismét csak valami, amitől szomjas leszek, és ami azt hiszem jelen helyzetben igen jól esne, mondjuk nagyobb dózisban is.
Egyszerűen kidobhattam volna innét és megpróbálhattam volna örökre lerejteni előle a kastély magasra nyúló falait. De sokkal inkább érdekelt, hogy mégis hogyan tudta átlépni a határvonalat. Segítségre lenne szüksége? Tőlem aztán nem fogja megkapni, de mivel a kastélyban mindenkit be kell fogadni, csak ki kell faggatnom arról, hogy mégis mit keres itt, vagy éppenséggel mit szeretne. Aztán pedig átirányítom a számára megfelelő személyhez, mert én annál tovább nem megyek, hogy átrágjuk magunkat az egészen. Bár kétlem, hogy menni fog anélkül, hogy teljesen kiakaszt. Amíg kellemes töltötte a tudatlanságot addig jómagam felkutattam a kastély eldugottabb zugait valami alkoholtartalmú nedűért. Mire ébredezni kezdett, már a negyede a szervezetemben volt és egy kicsit kótyagos volt a fejem, de az igazság az, hogy másképp már tényleg nem tudnám elviselni. Úgyhogy szerintem ez teljes mértékben megbocsájtható. – Bocsáss meg, de nagyon rosszul hallak. – Csuklok egyet, majd nevetni kezdek és felállok az ágyamról, hogy a vele szemben elhelyezkedő kanapéra dobjam magam. – Szóval.. Fektessük le a szabályokat. Te elmondod, hogy ki vagy, mit akarsz itt, hogyan jutottál ide, miképpen hallottál erről a helyről, vagy mit tudsz róla. Ha őszintén válaszolsz talán esélyt kapsz arra, hogy te magad is feltegyél valamit. Csak, hogy meglegyen a motiváció. Ha megértetted bólints és kiszedem azt az izét a szádból.. Habár nem tudom kinek a szájában lehetett ezelőtt megmosni meg lusta voltam, szóval… Bocs. – Különösebben nem érdekel az sem, ha valaki a seggében játszadozott azzal a kis pöcökkel, mert minden szart megérdemelt. – Ha neked fekve kényelmesebb. – Nagyon sóhajtok és felkelek, majd pedig kényelembe helyezem magam a mellkasán mit sem törődve a rá nehezedő nyomásra. Az se érdekel, hogyha nehezen kap levegőt. Teszek az egészre magasról. – Szóval elfogadod a játékszabályokat, vagy továbbra is akkora segg leszel, mint odakinn voltál? Nem szabadulsz hamarabb, ha tovább folytatod.. Egyszerűen csak előrébb hozod a halálod percét. – Ha még egyszer felhúz én komolyan mondom, hogy megölöm.. A vérével meg szépen kifestem a szobámat. Úgy is ráférne már egy kis újítás. Meghúzom a kezemben lévő piát, nagyokat kortyolok belőle, majd pedig leteszem magam mellé és végül kérdőn pillantok le rá.
Egészen addig vettem valakit komolytalanul, míg be nem bizonyította az ellenkezőjét, s ki nem mutatta a foga fehérjét. Nos, ez hamar bekövetkezett, mégsem elég hamar. A lány, kinek neve egyenlőre ismeretlen volt, tűzrőlpattant teremtés volt, a maga vehemenciájával mégis eléggé felkeltette a figyelmem. Pont az a típus volt, akit -ha szabad ilyet mondani még a mai világban- régen és most is egy dolog miatt nagyon szívesen magaménak tudtam volna. De révén, nem vagyok hős szerelmes, sőt, igazából fogalmam sincs, mi az, így nem is próbáltam megismerni, s csak holmi játékszerként kezeltem jelenleg. Nem túl gáláns lovag viselkedés, de nem is voltam soha az a típus, aki adja a szépet, vagyis úgy, hogy abból bármi komoly fakadhasson. A vérem hirtelen több lesz, mint az, ami testem hajthatja és fuldokolni kezdek, de nem örömömben, s nem is a nevetéstől. A vörös lé a torkomon keresztül tör elő, és végzi a földön, kisebb-nagyobb adagokban elhagyva testem, míg végül elég vért nem vesztek ahhoz, hogy a földre rogyva a saját nevem is elfelejtsem. Kedves vég lenne, ez csak most tudatosul bennem, hogy annyira már nem játék részéről, mint ahogy indult. Aztán reccs...a nyakamnak búcsút mondhatok és erőtlenül terülök el a földön. Arra eszmélek, fejem zúg, és alvadt vagy kevésbé alvadt vérem számban még mindig ott csordogál. Kinyitom a szemeim, de a puszta mozdulattól, hogy ezt megtettem, a fejem előrébb billen és elkezd forogni velem a szoba. megszólalnék, de nem megy. Megforgatom a szemeim, és felnézek a lányra, szemöldököm kérdőn vonom fel, igaz olyan erőtlenül, hogy ez az apró mozdulat is percekbe telhet. Mégis neki köszönhetem, hogy itt vagyok, az pedig még csak meg sem fordul a fejemben, hogy nem így van. A lábam nem tudom mozgatni, vagyis épp annyira igen, hogy ide-oda tudjam magam dönteni, ha akarom, a kezem viszont igazi rabigába szorult, talán a saját erejétől, talán attól, hogy én vagyok erőtlen. -Igazán kedves...-mondom hümmögve, már ha megérti, ha nem, az sem érdekel. Lábaim úgy fordítom, hogy a szék a hátára boruljon, velem egyetemben. A plafont inkább bámulom a továbbiakban, mint őt.
Kezdőlap
