A folyosóról a szobámba, átöltözni. Erről szólt ez a kastély számomra. A bátyáimmal ellentétben engem nem különösebben érdekelt az, amit itt tanulhattam. A vérszomjammal nem voltak bajok, és nem szerettem, ha valaki megmondja, hogy mit é hogyan csináljak. Az itteni tanárok, már, ha lehet őket így nevezni egy boszorkányoknak talán sokat tudtak segíteni. De nekem... miben? Feldolgozni, hogy a húgom és a szüleim halottak, ahogy én is. Csupán annak köszönhetően élek, hogy lényegében meghaltam. Ez aztán a kiváltság. Lezuhanyzom, lemosom magamról az elmúlt két nap eseményeit. Trish felbukkanása minden volt számomra, csak nem egy várt esemény. Igazából megbízni nem akartam benne, de mivel jelenleg kevés opció volt az életemben, és nem szerettem amúgy sem második esélyeket adogatni akárkinek, talán valamennyire megenyhült a szívem és próbáltam a változást meglátni. Egy pillanatra. De ahogy a kastélyba visszamentem, ennek a puszta gondolata is elpárolgott.
Felkapom a kiválasztott ruhákat, megszárítom hajam, feldobom a napi sminkem és kilépek az ajtón. Páran lézengenek a folyosókon, senki sem érdekel, és nem is törődöm vele, hogy hogy néznek rám. Ismerem a tekinteteket. Én vagyok a zabolázhatatlan élősködő itt. Minél kevesebb időt vagyok itt, annál jobb mindenkinek.
Hallom az ismerős szívdobogást, de nem foglalkozom vele, míg utánam nem szól és bár biztosra veszem, hogy tudja, hogy észrevettem, úgy teszek, mintha meglepne. A mosolyom pont ennyire őszintén indul, és ahogy egy erőteljes félfordulattal szembetalálom magam vele, csak megforgatom a szemeim.
-Ha itt kerestél, akkor jól gondoltad, hogy elvesztem. Utálom ezt a helyet.-dőlök a falnak, hajamba túrva, majd végigmérem és elmosolyodom.-Fáradt vagy, vagy mindig is ilyen nyúzott arcod volt, csak már kezdtem elfelejteni, hogy a szép szemeid hogy csillognak és most hiányolom őket?-teszek fel zagyva kérdést a hozzám tökéletesen passzoló hangnemben, míg ujjaim álla alá csúsztatom, és a fény felé fordítom arcát, meggypirosra festett ajkaim mosolyra húzva. Senki sem mondta volna meg, hogy ikrek, de még azt se, hogy testvérek vagyunk. Ellenben a barna szemek közös tényezők voltak. A kéket viszont egyértelműen a szőke hajjal egyetemben nem közös génállományból származtatta.

hellfire siblings

Már jó ideje nem láttam a húgomat, ami azt hiszem nem is olyan meglepő. Valahogy azt hiszem a bátyánkon és rajtam kívül senki nem kötődött igazán ehhez a kastélyhoz és ennek a lényegéhez. De már én magam sem tudom, hogy hova is tartozom, vagy mit kellene csinálnom. Tudom, hogy nem fordíthatok ennek az egésznek hátat, mert bőven van még ember, akire veszély leselkedhet. De nem csak az embereket kell megmenteni. Hanem néhány vámpír is megérdemli a második esélyt. Ahogyan a boszorkányok is, akik egyszerűen nem tudják uralni a képességüket. Én valahogy sosem szerettem erre támaszkodni. Ha túlságosan arra támaszkodom, hogy erőm van, akkor egy olyan helyzetben, amikor megbénítják a varázserőmet nem érek én sem többet, mint egy átlagos ember. ezért is mentem rá arra, hogy elég erős lehessek.
De mégsem voltam elég erős. A családom halott. Fura ezt kimondani, hiszen sosem gondoltam volna, hogy egyszer családom lesz. Nem voltam családközpontú. Meg nem is mondhatnám, hogy megértem már arra, hogy apa legyek, vagy társ az életben valaki számára. Egyszerűen csak egyik virágról szálltam a másikra, mert nem éreztem úgy, hogy bárkinek is szüksége lenne rám. Meg nekem sem volt szükségem még különösebben senkire. Megvoltam úgy, ahogy voltam és ennyi. De a hozzáállásom csak akkor lett igazán olyan, amilyennek lennie kellett, amikor már túl késő volt. Mikor már nem volt kihez tartoznom. Most pedig egyszerűen már jobban megvagyok, ha nem kell másoknak a társaságát élveznem. A magányosság falait építem fel magam köré, de ugyanakkor egy pillanatra sem fogom engedni, hogy teljesen beforduljak magamba. Szükségem van arra, hogy éljek. Egyszerűen csak óvatosabban és körültekintőbben.
A folyóson sétálgatva megpillantom azokat a nagyon is ismerős sötét tincseket és szinte rögtön a nyomába eredek. - Már kezdtem azt hinni, hogy elvesztél. - Szólok utána, mielőtt újra felszívódna előlem. Az egyszer biztos, hogy ebben igazán nagy tehetség.
coded by