- Az erkölcstelen és a kegyetlen emberek is félnek mélyen legbelül, így hidd el, hogy nem először félemlíteném meg ezt a vidéket. – mondom neki minden okítás nélkül. Ez puszta tény, hiszen nem most kezdtem el itt vezetőként. Sokan ismerik a nevemet, vagy korábbi neveimet, s pontosan tudják, hogy akár egy éjszaka alatt halálba küldenék mindenkit, ami balesetnek tűnne, mint hogy esetleg egymást bántsák, vagy megpróbáljanak megölni. Nem véletlen, hogy sokáig tartottak a történelemben is a boszorkányoktól, de ez most más tészta. Nem szeretek ok nélkül ölni, de néha azt is kell, ha rendet és fegyelmet akarunk a káoszok területén. A szavaira nem reagálok már semmit se. Egyszerűen csak megforgatom a szemeimet és lassan kifújom a levegőt. Annyira szívesen letépném a fejét, hogy utána láthassa magát a túlvilágról, majd pedig örökre a lelkét esetleg az ördögnek adjam. Kár lenne tagadni, hogy egy boszorkány nem képes különféle alkukat kötni vagy éppen olyan kötelékeket létrehozni, amiket más boszorkány nem képes megtörni. Nem véletlen, hogy legtöbb esetben egy boszorkány meghal, ha valami szívességet csinál óvatlanul, hiszen így a kérőnek se kell félnie, de sose voltam ilyen ostoba, ahogyan túlzottan ingyen se adogatom a dolgokat. Nem vagyok én Teréz anya, ez nem egy olyan hely, így aki jóságot keres itt, az jobb, ha elhúz minél hamarabb…. - Tévedsz! – állítom meg a tévhitében, majd egy aprót sóhajtok lemondóan. – Sokat kell még tanulnod Luke. Vannak olyan varázslatok, amiket más boszorkányok nem törhetnek meg vagy az életükkel kell fizetni, így inkább nem törik meg. Ezért nem célszerű mindig megölni azt, aki elátkoz, vagy esetleg valamilyen büntetést ró ki rád. Nem véletlen, hogy a legtöbb természetfeletti lény retteg a boszorkányoktól. Valószínűleg ők már tapasztalták azt, hogy mire is vagyunk képesek. Lehetünk ártatlanok, de akár a rémálmok okozója is. – szavaimban nincs fennköltség, se olyan, aki lenézné a többi fajt, de ez tény, hogy tőlünk tartanak leginkább, mert túl veszélyesek vagyunk és sose lehet tudni, hogy melyik test mekkora erőt rejt vagy éppen mennyire sötét lelket. Lassan a hajamba túrok, majd pár percig némán fürkészem őt. – Talán egyszer még tanácsadónak is megteszlek. Tetszik a merészséged, bár néha azért jobb lenne, ha hallgatnál. – közöltem egyszerűen a tényt. Nem sokkal később pedig jöhetett az üzlet. Nem hiszem, hogy túl sokat kérek, de persze sejtettem, hogy alkudozni kezd. Ez nem is lenne másképpen, ezért is jó magas árat mondani, mert még így is nyertesként jöhetek ki. Az első szavaira elnevetem magamat, de a mondandója végére kíváncsian pillantok rá. – Legyen 45%, de a terület az marad, amit kértél. Cserébe megvédelek a konkurenciától és talán több kuncsaftot is kapsz. Cserébe annyit kell tenned, ha valaki gyanús, akkor szólsz róla. Az üzleted pedig még inkább virágozhat. Ez így megfelel? – szerintem mindenki jól jár. Ő védelmet kap, így senki se tehet neki keresztbe. Akár saját maga is megölheti azt, aki megpróbál ártani neki. Nem fog túlzottan érdekelni. Én pedig plusz nyereséget termelek, nem mintha rászorulnék, de ez most mellékes. Plusz mind a ketten jól járunk, ha a gyanús személyek eltűnnek a környékről. Ha belement, akkor egy egyszerű bűbájjal még meg is pecsételem a dolgot, majd egyszerűen útjára engedem, ha nem menne el, akkor én távozok, hiszen magától is kitalál, ha már betalált ide.
Köszönöm a játékot, nagyon élveztem!
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Nem, csak tapasztalatból beszélek. Tényleg azt hiszed, hogy erkölcstelen és kegyetlen emberek között pont ezzel a kettővel érnél el bármit is? – hitetlenkedve ráztam meg a fejemet. Nem is várok igazából választ. Ebbe még jobban belemenni pedig annyira sem szeretnék, feleslegesnek tartom a dolgot. Nem hiszem, hogy megértené mit is akarok mondani. – Az otthonod… ismétlem meg mosolyogva a szavait. Nem mondok rá semmit inkább. Nem hiszem, hogy ezt otthonnak lehetne nevezni. Én úgy gondolom, hogy otthonnak bárki nevezhet bármit, legalábbis én nem kötődök sehova sem annyira, hogy egyetlen helyen ragadjak le. De az ő esetében különösképpen viccesnek hat ez az otthon kifejezés. Mást sem csinálsz, mióta beléptem ide, csak a saját magad ajnározod. – talán egyszer érdemes lenne arra is odafigyelnie, amit mond. Ez az egész helyzet kezd komikussá válni. – A halál olyan dolog, ami többet árt, mint használ, esetemben. – itt az újabb hibája. Maga miatt nem lát senki mást sem, lebecsüli az embert, pedig egyszerűbb lenne józanul végigmérni és levonni egy olyan következtetést, ami még az igazsághoz is közel áll. Mert jelen pillanatban mást sem csinál, csak lenéz. Ha azt hiszi, hogy nem tettem óvintézkedéseket a halálom esetén, akkor sokkal rövidlátóbb, mint hittem. Ezek alapján kisebb csoda, hogy még itt van. Ugyan, csak mert nem tetszenek? – ráztam meg mosolyogva a fejemet. A törvények azért vannak, hogy megváltoztassuk őket, ha nem tetszenek. Nem vagyok olyan ember, aki az első akadály láttán feladja a küzdelmet. – Ugyanaz. Az önelégült emberek nem változnak Maybelle, ugyanolyanok, mint voltak pár száz, vagy épp pár ezer évvel ezelőtt. – nem különb, mint azok, akikről beszéltem. Ahogy én sem vagyok különb azoknál, akik megvetették az ilyen embereket azért, mert józan eszük helyett csakis egyetlen dologra képesek odafigyelni: saját magukra. Azért jöttem ide, hogy egyezkedjek, Maybelle azonban bizonyította, hogy erre nem képes. Ez számomra jelen pillanatban rossz, hosszútávon pedig csak kifizetődő lehet. – Erre valóak más boszorkányok, Maybelle. – mosolyodtam el. Jó pár olyat ismerek, mint ő, egy átkot ugyanúgy meglehet szűntetni, ahogy létre is hozták. Azzal, amit most tesz, pedig saját magának árt. Mint mondtam, én meggyógyulok, miután elhagytam ezt a helyet, de az, amit csinált itt, az nem fog. Kíváncsian hallgatom végig, amit mond, nem szólok közbe, csak akkor vonom fel meglepetten a szemöldököm, mikor számot is mond. – Maybelle, pont azért jöttem ide, mert átlátom a helyzetet. Te pedig pont azért csinálod ezt, mert, ha át is látod, képtelen vagy megérteni, vagy elfogadni azt. – nem hibáztatom érte. Vagyis…ez így nem igaz, de látva, hogy milyen is, nem róhatom a szemére, hogy nem éri meg, amit mondok. Ahhoz más embernek kéne lennie, kevésbé önelégültnek. – 60% ésszerűtlenül sok azért, amit adnál. 30%, többet nem adok pár plusz területért. Ha ilyen sokat kérsz, muszáj lesz adnod is valamit cserébe, ami megéri nekem is az üzletet. Úgy pedig 45% a plafon. – néhány területnél biztosan több kell. 60%-ot eszem ágában sem lenne adni neki, az rettentően sok. 40-45% a maximum, amiben gondolkodom, az pont az az összeg, amit vissza tudnék más bevételeimből forgatni. De néhány extra terület nem ér ennyit, nem hozna nekem semmi hasznot. – Nos? – a válaszától függ a maradásom, vagy a mentem. Az a néhány terület is jól jön, 30% pont annyit fog érni, hogy valamennyit még nyerjek is a dolgokon. Nem sokat, de több, mint a semmi. Ha nagyobb részt akar, viszont muszáj lesz adnia is valamit.
- Gondolom eddig napellenzővel a fejeden éltél, mert ha így gondolod, akkor még mindig nem tudod, hogy milyen hely az alvilág és mi kelt nagyobb riadalmat, mint hinnéd. – jegyzem meg komolyan, de nem fenyegetően. Nem az én dolgom kiselőadást tartanom a világ sötétbugyrairól. Így nem is most fogok belemenni, de ha azt hiszi, hogy egy nyilvános kivégzés nem tud félelmet kelteni a saját területemen, akkor nagyon téved és még nem látta azt, hogy milyen hatással van a legtöbb sötét lelkű démonra, vagy csak ő is túl vak beismerni azt, ami nyilvánvaló. – Azért vagyok itt, mert ez az otthonom. Másrészt meg nem hiszem, hogy pont neked tartoznék magyarázattal. – jegyzem meg egy fintor keretében és egy unalmas ásítás keretében. Senkinek se tartozom elszámolással, neki meg pláne nem. S ezt jobb, ha a fejébe is vési, mert ha túl sokszor megy az agyamra még a végén megölöm őt is. A szavaira oldalra billentem a fejemet és unalmas pillantásokkal illetem őt. Most ez komoly? Azt hiszi, hogy jobban ismeri ezt a világot ő, annál aki ide is kiépítettem? Röhejes, de nem adok neki hangot, legalábbis egyelőre. - Te tényleg azt hiszed, hogy fenyegetlek? Vagy azt, hogy a megölés csak ijesztgetés? Ha így van, akkor azt hiszem nagyon eltévedtél ebben a városban és fordulj a társaidhoz, majd ők talán felvilágosítanak, mielőtt még azt hiszed, hogy hirtelen minden tudó lettél. – szólalok meg, mielőtt még kihúzná a gyufát és olyat tennék, aminek nem lenne jó vége. Egy másodperc alatt elvehetném az életét, s akár el is érthetném azt, hogy a lelke sose térhessen vissza, de persze a szemében ez csak fenyegetés, üres szavak, vagy a gyengeség jele lenne és pont ettől ostoba, ostobább, mint a társai. - Nem kerülgetek semmit se, de ha meg akarsz mérkőzni, akkor állok elébe, de ne csodálkozz, ha többé nem ébredsz fel. S nem lesz olyan boszorka, aki visszahozna az élők közé. De nem vagyok a tanárod, így nem is fogom felnyitni a szemedet, hogy ez rohadtul másabb világ, mint amikkel most pedálozol. Ha meg nem tetszenek az itteni törvények, akkor takarodj arrébb a boltoddal. És ez nem fenyegetés volt, hanem csak egy tanács. – s közben a pillantásommal őt néztem, nem eresztettem el. Talán csak arra vártam, hogy lépjen és tényleg megismertessem vele, hogy milyen érzés a halál felé vágtázni. – Ohh, igen, az egyszerű sebektől, de ha egy boszorkány elátkoz, akkor nem fogsz meggyógyulni. – s azzal a lendülettel a könyökénél fogva a csont eltört és hála egy kisebb varázslatnak köszönhetően nem is kezdett el meggyógyulni. – Lám-lám, még se forrsz össze? – kérdeztem tőle gúnyosan, hiszen tényleg kezdett az agyamra menni, nem is kicsit. - Befejezted az ostoba prédikációdat, amivel magadat járatod le és azt, hogy mennyire nem látod át az ittenni életet, vagy tovább fogsz untatni, amíg el nem alszom? – fontam össze a karomat, majd legyintettem percek múlván, hogy a varázslat alább maradjon és a keze összeforrjon. - 60% engem illet az üzletedből, ha elfogadod, megkapod a helyet, máskülönben nem látom értelmét a kérelmednek. – s a hangom jegesen csendült, mint a jégcsap.
– A tied úgyszintén. – vontam meg a vállamat. – Ez az alvilág, nem igaz? Itt a megfélemlítés nem használ, ha erre még nem jöttél volna rá. A félelem nem tart vissza senkit sem, sőt, ösztönzi inkább őket. Ha megölsz, az csak egy újabb semmitmondó példastatuálás, ami tanácstalanságot sugall. – a tanácstalanság pedig gyengeség. Sokan fenyegettek már meg, lepattan rólam az, amit mondanak, de odafigyelek az összesre. Élek már itt elég régóta, hogy tudjam: a félelem nem tart vissza senkit sem. Régen talán működött, mikor ez a város épült, de mára már az erőszak olyan mindennapi formát öltött, hogy észre sem veszi az ember. Felteszem ezért vagy most itt, nem igaz? –mosolyodtam el. Mert olyan könnyen ültet bábot a helyére. Mindenki tudja, hogy itt van, mindenki tudja, hogy él, és amint az utolsó csepp is a pohárba kerül, nem fogja érdekelni az embereket, hogy hány bábot kell megölniük, hogy aztán ő következhessen. Csak egy bolond hiszi, hogy a létszámtöbbség nem döntő tényező. – – Az, hogy régebb óta élsz, nem jelent semmi ilyet. – csóváltam meg a fejemet. – Nem kell fenyegetned egyfolytában, nem tűnsz tőle többnek. Az a baj veled, Maybelle, hogy azt hiszed magádtól értetődő a hatalom, hogy csak származik valahonnan, és nem vezet sehova sem. Válogassa meg a szavait az, aki idejön, de te minden további nélkül csak azt hajtogatod, hogy megölöd? Ellenségeket szerzel ott, ahol eddig nem voltak. –ez pedig egy elég rossz politikai döntés. A hatalmat ahogy kapni lehet, úgy elveszteni sem nehéz. Hihet magáról, amit akar, de ez alól ő sem kivétel. Nem érted a lényeget. Szerinted miért bukott el minden vezető a történelemben, aki úgy gondolkodott, mint te? A fájdalom dühöt szül, a düh pedig bosszút. Ölj meg egy embert, és máris kettőt teszel majd ellenségedé. Azt hiszed, hogy uralkodsz, de csak halogatod az elkerülhetetlent. – nem jó vezető. Ha az lenne, nem viselkedne így. Egy vezér nem felel mindenre erőszakkal, nem akar ellenségeket szerezni. Ő ezt teszi minden egyes percben, mióta beléptem ide. – Senki nem könyörgött, Maybelle. És nem is fog. – rázom meg a fejemet. Mondhatnám, hogy váratlanul ér az, amit csinál, de valahol számítok arra, hogy ezt teszi. Felszisszenek, de kicsivel utána elmosolyodom. – Volt már rosszabb is. És, ha elfelejtetted volna, meggyógyulok. – a fájdalomban az a jó,hogy egy idő után megszokja az ember. Nem éltem emberséges korban, szenvedtem már éppen eleget. – – Most tettél meg mindent, amitől óva intettelek! – nem csak egy ellenséget szerzet magának, hanem egy egész várost. Ha csak egy pillanatig képes lenne gondolkodni… Remélem, van valami célod ezzel, vagy, ha nincs, gyorsan találsz egyet. Minden pillanatban egyre gyengébbnek mutatod magadat. – mint mondtam, az erőszak megszokott. Én is tapasztaltam már ezt hasonló helyzetben. Fájdalmat okozni valakinek nem vezet célra, ha egyszer abban nőtt fel és élte az életét. – Hagyd abba, hozd meg az első jó döntésed a mai napon. Vezető akarsz lenni? Érd el, hogy annak is lássalak! – mert ez nem oda vezet. Ha azt akarja, hogy bárki is kövesse, azért tennie kell. Ez pedig, amit csinál, ennek az ellenkezője.
Ha valaki képes ész okot mondani, akkor általában elszoktam gondolkozni azon, amit kérnek, de ha nem, akkor egyszerűen csak nyavalygásnak gondolom. Ezért se szerettem a hívatlan vendégeket. Legalább ha bejelentkezik, akkor előre szólhatok, hogy felesleges volt jönnöd. Ahogyan talán eme hímnek is. Nem szeretem azt, ha valaki követelődzik, hiszen tudtam jól, hogy a bábom, akit könnyedén tüntettem el megadta volna neki azt, amit kér, de én nekem eszem ágában sincsen és szerencsére a szerencsétlen nő se tette meg, hiszen akkor tudta jól, hogy mi történne a lányával, azt meg senki se szerette volna. Igen, mindennek van egy ára, néha pedig az árat nem pénzben mérik, vagy aranyban, hanem életben, hiszen mindig is az élet lesz a legjobb alkuképes dolog. De ezt sokan nem tudják még. - Pedig talán érdekelhetne, hiszen az életed is múlhat rajta. – nem túlzok, hiszen könnyedén megölhetném és még a kisujjamat se kellene hozzá megmozdítanom. Lehet, hogy gonosz vagyok, de nem véletlenül szereztem vissza a varázserőmet. Sokkal ördögibb tudok lenni és sokkal célratörőbb. – Köszönöm a tippet, de hidd el, hogy régebb óta élek a földön és jobban tudom, hogy miként működik ez a világ. Amilyen könnyedén ültettem eddig is bábot a magam helyére, annyira könnyedén tudom újra és újra megtenni. S a háttérből irányítani. De azt ne felejtsd el, hogy akár egy szempillantás alatt elvehetem az életedet és senkinek se hiányoznál. Így jobb lenne, ha megválogatnád a szavaidat, hiszen te jöttél ide szívességért, vagy tévednék? – a hangom komolyan csendült és volt benne valami baljós is. Nem szerettem, ha a kis mitugrászok az egyik alvilági fejjel úgy beszéltek, mintha csak valami kis mitugrász lenne. Ezrek örülnének annak, ha egyáltalán meghallgatnám a kérésüket. Nem fogok se sírni, se belehalni, ha még egy emberéletet elveszek. S ezt ő is beláthatná, hogy tényleg nem ismerek ilyen tréfán, hiszen jó páran meghaltak már azóta, hogy visszatértem és még a szemem se rebbent meg közben. - Tudod ostoba vagy, hogy ezt bevallod, mert hidd el, hogy néha a szikra túl nagynak gondolja magát. Talán magaddal rántasz egy-két embert, de akik éve óta itt élnek, azok tudják, hogy az ördög lányával nem jó újat húzni, mert kétszer akkora szenvedést hoz el, mint amekkorát ti okoznátok nekem. Ostoba kölykök vagytok. – mosolyodom el, majd egy újabb adag italt töltök magamnak. – Talán igazad van, én elbukhatok, de mielőtt elbuknék még sok évtized fog eltelni és nem az itt élők által lesz. Ha valamit el akarsz érni, akkor bizonyíts és ne csak a szádat jártasd a vezető előtt. Ne könyörögj, főleg ne egy ilyen világban. – s egy apró kézmozdulat tettem, mire a lábai eltörtek térdből, majd a másik lába is, s mosollyal az arcomon néztem, ahogyan földre rogy. – Utálom a könyörgőket. Ez az alvilág, így teljesíts és talán megkapod amit akarsz, de az is lehet, hogy már eme házat nem fogod elhagyni. - s mosolyogva ültem le a kanapéra. – Szóval? – kérdezem tőle mosolyogva, majd egy-két szó hagyja el ajkaimat, de ő nem értheti eme szavakat, de az ujjai csigalassan kezdenek eltörni és közben meg se mozdulok, csak az italomba kortyolok és őt figyelem.
Emberként az egyszerű figurákhoz tartoztam, sokat dolgoztam, hogy megszedjem magam és kiépítsek egy kicsi, de biztos hírnevet magamnak. Szerencsevadász voltam, mindig odavitt az utam, ahol éppen lehetőségek voltak, igyekeztem nem leragadni, hanem megragadni a kínálkozó alkalmakat. Így hát, miután megadatott az örökkévalóság, egyáltalán nem szándékozom örökre itt maradni. Ennél több jár nekem. A szavaira csak mosolyogva megrántottam a vállamat. Nem különösebben érdekelt a véleménye. Ilyen emberek vettek körbe régen minden nap. Nem tudom, hogy a tudatlanság, vagy a nagyzolás az, ami ezt mondatta vele, de tudhatná: mióta elvettem az előző tulajdonostól az üzletet, mondhatni felvirágoztattam. Azóta pedig terjeszkedem, ahol csak lehet. – Nem érdekel, hogy ki hozta őket. – rázom meg a fejemet. A legkevésbé sem érdekel, nem ez a lényeg. – Azt erősen kétlem. – csóválom meg a fejemet mosolyogva. Mindig is utáltam az olyan embereket, mint ő. Lenézők és nagyzolók, azt hiszik, hogy bármit megtehetnek, de amíg csak saját magukra figyelnek, elfelejtik, hogy mennyien utálják őket. Az utálat pedig… könnyen felszítható, ha valaki érti a módját. – Tudod, azt szokták mondani, hogy pont akkorát fogsz esni, amilyen öntelt is vagy. A helyedben kipárnáznám a földet, az ilyen kijelentések után. – nem ez volt az első, és valószínűleg nem is az utolsó. Nem tudom, hogy mégis mit hisz, ha komolyan is gondolja, amit mond. Mert így nem én lennék az, aki kiharcolja azt magának. – egy bőrönddel jöttem ide, és egy évszázad sem kellett, hogy itt tartsak. Megkapom, amit akarok, ehhez mindennél jobban értek, ha pedig azt hiszi, hogy bárki is hűséges itt hozzá, hát… elég óvatlan lett. – Nem tudom, néztél-e mostanában közvélemény kutatást, de elárulok neked valamit: mindenki feljebb akar jutni. Olyan ez, mint a puskaporos hordó, csak egy szikra kell. Ha nem kapom meg azt, amit akarok, hát… én leszek ez a szikra. Akkor pedig ez a… csodás város, háborús zónává fog válni idővel. Márpedig egy háborúban mindig azt támadják, akinek a legtöbbje van. Kettőnk közül te vagy az egyetlen, aki elbukhatsz bármit. – elvégre ki foglalkozna velem? Nem is kell, a nyílt összecsapásokat soha sem kedveltem igazán. Jobb szerettem… másokkal elvégeztetni a piszkos munkát, majd az ő babérjaikat learatni.
Nem számítottam arra, hogy újra vendégem lesz, de hát az élet pont ettől szép, hogy a söpredék mindig előszeretettel jön a királyhoz, ebben az esetben a királynőhöz. Nem értettem, hogy mit akarhat itt. Tudok arról, hogy mi volt közte és Rachel között, de nagyon reménykedtem, hogy nem emiatt jön, mert komolyan én nyisszantanám le a hernyóját, ha ennyire nem bír magával. Ez itt az alvilág és nem pedig a hűség városrésze. Itt csak egy fajta hűség létezik, még pedig a Donok iránt érzett hűségek, ha életben akarsz maradni. 7 feje van jelen itt az alvilágnak, de még is egész jól megtűrjük a másikat. Nem teszünk egymásnak keresztbe, vagy legalábbis nagyon ritkán. De az meg kell, hiszen még is csak a pokol gyermekei vagyunk. - Ohh, igen rémlik, hogy van valami porfészek itt, ami a tiéd. – jegyzem meg úgy, mintha semmit se jelentene, de nem is kell. Nem szokásom mindenki óhajával foglalkozni. A kijelentésére viszont a szemöldököm feljebb szökik. – Honnét tudod, hogy Rachel nem az én parancsomra hozta azokat a határokat? Miért módosítanék rakta? Ne felejtsd el, hogy a drágaság csak egy báb volt és semmi több, s amilyen könnyen ő a porba hullt, annyira könnyen hullhatsz te is. – talán kegyetlenül hangoznak eme szavak, főleg egy ördögi nőszemély szájából, de jobb, ha megtanulja, hogy nem tehet meg azt, amit akar, vagy halálával fizet érte, vagy rosszabbik esetben elméje fogja bánni, hiszen egy boszorkány sok mindenre képes. - Szóval beszélj, hiszen az idő drága dolog, miért érné meg nekem, ha nagyobb teret kapnál? – kérdezem tőle kíváncsian, majd neki dőlök az asztalnak és onnét figyelem őt. Ohh, értem én, hogy Rachel miért engedte be az ágyába, de okosabb lett volna előbb megszelídíteni és utána beengedni, teret adni neki. Előbb a rend, a hatalom és utána lehet csak szórakozni. Ebben nem ismerek tréfát, miért is ismernék? Nem véletlenül uralkodom itt több száz éve, s nem véletlenül volt Rachel az egyik bábom, de a királynő visszatért, a valódi, így jobb lesz félni.
Ilyen a világom. Folyton változik az, hogy éppen ki van hatalmon. Az okos képes megtartani ezt, a még okosabb pedig elveszi. Mondanom sem kell, hogy én melyik kívánok lenni. Már emberként is mindig arra törekedtem, hogy én legyek a legjobb. A legerősebb, a leggazdagabb. Naiv, aki azt hiszi, hogy a pénz nem minden. Az pedig még inkább az, aki azt hiszi, hogy az erkölcs bármit is ér ebben a világban. Az erkölcs olyan, mint a rablánc. Megköt, nem enged, csapdába csal. Csak az vetheti le magáról, aki felismeri az élet igaz arcát. Sokan azt hiszik, hogy látják, mi zajlik valójában. Ők nem látnak tovább annál, amit látatni akar velünk a világ. Maybelle. – bólintok köszönésképpen az újonnan érkező felé. Nem gyászoltam meg Rachel-t. Merőben felesleges lenne. Elbukta a játékot. Azt hitte, hogy nála jobban senki nem keverheti a lapokat, úgy tűnik, hogy mégis. Mindig van egy jobb. Így fejlődik az ember. Nem megoldani kell a problémát, sokkal inkább megelőzni. Ez az egyik hitvallásom. Anyagias és földhöz ragadt ember vagyok. Egyesek szerint az érdekeimet szolgálja minden tettem. Tévednek. Minden lélegzetvételem. Mint mondtam, többre vágyom. Többre és többre, ez az, ami előre viszi az embert. Ezt hiányolják úgy a világból az emberek, kimondva- kimondatlanul. Az üzletnek, természetesen. – válaszoltam mosolyogva, miközben a poharamat forgattam az ujjaim között. Most, hogy Rachel meghalt, a határok, amiket hozott érvénytelenné váltak. – amit nem is sajnálok, mert nem gondolta őket át alaposan. Elfelejtette, hogy a hatalmat nem csak gyakorolni, de megtartani is tudni kell. Az emberek pedig nem ostobák, főleg a mi köreinkben. Nem félelmet kell bennük ébreszteni. A félelem ostoba dolgokra sarkalhatja az embert. Láttatni kell velük, hogy miért nem tanácsos fellépni a vezetőjük ellen. Logikus okot kell szolgáltatni és a gondok már is minimalizálódhatnak. – Azt hiszem sejted, hogy mi volt a gondom velük. Rachel megakarta kötni a kezemet. ]Nem csak az enyémet, de sok más emberét is. Nem sikerült neki, nem véletlen hívják ezt a helyet alvilágnak. Itt senki nem arról híres, hogy betartja, amit ígér. Azokat az embereket nem itt kell keresni. Ha be is tévedtek ide, már rég meghaltak. Ez a város kiköpi azt, aki nem idevaló.
Jó pár évtizede, vagyis inkább csak éve nem raktam be ide a lábamat nyilvánosan, hiszen itt volt nekem Rachel. Egész jól megtanulta az elmúlt évek alatt azt, hogy miként legyen ő a vezér, de annak már vége. Visszatértem és teljes mivoltomban. Az erőm újra az én birtokomban volt. Már csak azt kell kitalálnom, hogy merre lehet az a személy, aki egykoron elvette tőlem. Mert őt még mindig nem sikerült eltennem láb alól és szívesen megismertetném vele azt, hogy miként kell az ibolyát alulról szagolni. Viszont erre még várnom kell. A kulcs lassan fordult el a zárban, majd lassan ki is nyitottam az ajtót úgy, mint a hivatalos lakója, hiszen az alvilágban már híre ment, hogy újra itt vagyok és a hét vezér egyike újra itt van, így jobb lesz, ha összekapják magukat. A legtöbben ismernek már engem, de vannak új arcok is a birodalmamban, így majd őket is meg kell ismernem, hiszen nem szeretném, ha hátba támadnának. A kabátom a helyén landol, a cipőm sarka koppan a parkettán, miközben a táskám is helyet foglal az asztalkán, majd jöhet a sál és a többi dolog. Lassan kifújom a levegőt, hiszen fura érzés újra otthon lenni, majd mint egy csintalan gyerek varázsolok egyet, aminek köszönhetően mögöttem az ajtó bezárul, de alig teszek meg egy-két lépést megérzem másnak az illatát is. Fülelni kezdek és hamarosan már a nappaliban állok az illető mögött. Figyelem őt és ajkaim mosolyra húzódnak. - Luke? – kérdezem játékosan, hiszen régebbről jól ismerjük a másikat és Rachel is sokat mesélt róla. Figyelem őt, majd picit megrázom a fejemet is. Talán a karjaimba zárnám, de az annyira nem rám vallana, vagy legalábbis nem ruhában, hiszen anélkül jó párszor megtettük már. - Mit keresel itt? Esetleg eltévesztetted a házszámot? – kérdezem kíváncsian és közben őt figyelem, ha esetleg megfordult időközben, akkor arcának vonásait is szemügyre veszem, bár tudom, hogy semmit se változhatott, mert felette is megállt az idő. – Vagy minek köszönhetem a látogatásodat? – érdeklődöm tovább, majd hamarosan magamnak is töltök egy pohár innivalót, mert szemmel láthatóan ő már kiszolgálta magát. Majd a pillantásom újra rajta állapodik meg.
Kezdőlap
† Szó: 344