Halálközeli élmények sorát tudtam volna felállítani már egy listára, de az biztos, hogy a mai első helyre kerülne. A saját véremben fürödtem, a fájdalmaimnak hála az agyam, a testem, a szívem, az egész lényem küzdött az ájulás ellen, amivel helyzetem tovább rontottam, magam pedig tovább gyengítettem. Nem volt jó ötlet ide jönni, ezt már beismertem, de furcsa mód hiányzott a nő határozott mozdulata, ahogy mindenki tudtára adja, hogy pár határt nem léphet csak úgy át. Nyilvánvaló, hogy nem kezdett volna vele senki, még azt is megkockáztatom, hogy aki erősebb nála, az szintén nem tenné meg csak úgy, mindenféle erősítés nélkül. Ez a ház számára a hazai pálya volt, ahol neki bármit lehet, másnak semmit, maximum meghalni. De azt az a szerencsétlen, aki megtette, biztos lehetett benne, hogy örömmel teszi, hisz a szenvedés végtelenségét sosem lehetett előre megmondani. Egy cella, némi rémálmokkal teli éjszaka, vagy kínzás, mint esetemben. Hiába mondtam az igazat, hiába próbáltam volna bizonygatni, szemében áruló voltam, aki saját fegyverével, egy pontatlan megfogalmazással átlépte a határt, s vissza se nézett. Utána kaptam egy elégtételt, amit nem felejtettem el, s most megkaptam a másodikat, hogy biztos legyen, soha többé nem térek ide vissza és nem akarom őt sem látni. Furcsa mód, mindennek ellenére valamiért fontos volt nekem. talán azért, mert ő nem kezelt kislányként, még évekkel ezelőtt sem. De ezen már rég késő merengeni. -Azt teszel, amit akarsz...-préselem ki a szavakat erőtlenül számon, mikor ismét mellém lép, s bőröm felhasítva elmémben kezd kutatni. A sebből lassan, patakokban folyik sötét vérem, szívverésem fülemben dobol, és a világ elsötétülése és halványodása egyfajta álomba kerget. Mindent látok, amit a nőről tudtam, amiket láttam, mikor követtem, amiket kiderítettem mágiával... az egész hónapokig tartó kutatást végignézhette, mintha moziba ült volna. Ujjaim görcsösen markolják kezét, mintha ezzel akarnám tartani magam a jelenben, de kiforduló szemeim, és vérem terjengő szaga a levegőben pont arról árulkodik, hogy már rég nem vagyok itt. Érzem, hogy a kéz elenged, hogy ernyedt, fájó testem a földre zuhan, s még kinyitom egyszer a szemem, hogy lássam övét. A tekintete mélyen elmémbe vési magát, ajkam negédes mosolyt villantana, de csak egy múló rándulásként jelentkezik, és végül minden elsötétül előttem....
Nem örülök annak, hogy így kell látnom, vagy hogy ezt kell tennem vele, de figyelmeztettem. Ő pedig fittyet hányt rá, így nem sajnálhatom meg. Nem tehetek kivételt, még többet nem, mint amennyit már tettem irányába. A teste minden apró részletét, össze akarom zúzni, azt akarom, hogy emlékezzen arra, hogy soha többé nem lépje át azt a láthatatlan határt, amit mindenki olyan jól ismer, hogy ide ne tévedjen be egyetlen egy ártatlan lélek se. Ez a város legsötétebb része, másképpen, mint amely sötétség eleve körbe öleli ezt a várost. Ez a pokol földön lévő egyik bugyra. Ki ide beteszi a lábát, az olyan könnyedén már nem sétálhat el. Őt nem üldöztem, nem ölettem meg, esélyt kapott arra, hogy többé ne kelljen idejönnie, de mégis megtette. Így azt hiszem, hogy ideje megtanulnia a leckét, míg végül nem lehet olyan nagylelkű, hogy életben hagynám. Vérének illata az orromba kúszik, a csontjainak ropogása és szívének heves ritmusa a fülemben duruzsol, de még se érdekel. Figyelem őt, majd felvonom a szemöldökömet. Végül a kandallópárkányhoz sétálok. Könnyedén veszek fel onnét egy tőrt, majd megforgatom az ujjaim között, mintha csak azon morfondíroznék, hogy megtegyem, vagy ne. Lassan guggolok le, a kést pedig nem teszem le. - Igazán aranyos, ahogyan a szíved ritmusára akarod fogni a dolgot, hogy igazad mondasz, de elárulom neked, hogy olyan hevesen ver a vérveszteség miatt, mint ami lassan szétdurran és végleg leáll. Másrészt meg lehet, hogy sose hazudtál, de könnyedén éltél vissza a bizalmammal. – jegyzem meg ridegen, majd az arcába tapadt tincseit kiszedem a tőrrel. Mélyen szívom be a levegőt, majd kicsit oldalra billentem a fejemet. - Másszak bele a fejedbe, szerinted mennyi ideig bírnád így, ennyire sérülten? Mennyire lenne fájdalmas az, hogy az elmédben kutatok Leslie? Miért tennék neked szívességet? Miért kegyelmeznék meg? – kérdezem meg tőle egy kisebb fejcsóválás közepette. Nem kellett volna idejönnie, én nem akarom vele ezt tenni. Mással könnyedén megtettem volna, de ő másabb volt, majd mielőtt észbe kaphatott volna a penge könnyedén szántotta fel az orcáját, mintha csak meg akarnám jelölni, majd mielőtt még odakaphatott volna az elméjében is voltam, hiszen ha ez így megy tovább, akkor nem lesz ép porcikája, ami annyira nem is lenne nagy baj. Legalább nem támadt kedve a közeljövőben errefelé tévedni. Amit pedig mondott könnyedén nyer hitelességet, hiszen igaza volt minden szava, de az már annyira nem, hogy emiatt tévedt volna ide. Ez inkább egy mentőöv lehetett számára, ha elkapják. Amikor pedig vége akadt annak, amit látni akartam, akkor könnyedén mászom ki a fejéből, majd a kést elhúzom a torkától, mintha csak biztos akartam volna lenni a vágás után, hogy nem fog nekem támadni… A torka még ép, csak az arca lett gazdagabb egy vágással. Figyeltem, majd felálltam. Idegesen túrtam az hajamba, hiszen ha nem ájul be hamarosan, akkor én fogom kiütni, hiába igaz minden szava.
Azt már az elején is gondoltam, hogy nem fog olyan gyorsan menni ez az egész, és könnyen lehet, hogy ez lesz az utolsó földön eltöltött órám, amit neki hála, még szenvedések közepedet kell átélnem. A seb, melyet lábamon ejtett, mély volt, de túlélhető, az elfojtott üvöltés inkább arra volt jó, hogy a farkasom akadályozzam meg az átváltozásban, azt nem is várhattam, hogy bárkit is érdekelni fog a jelenlévők közül, akik az ilyesmihez valószínűleg tökéletesen hozzászoktak. Sziszegve nézek rá, ahogy leguggol mellém, lábam, mely már így is éremben pácolódott, újabb sebet kap, ám a cipősarok okozta seb inkább amolyan felületi sérülés a másikhoz képest. Nem üvöltök fel, nyelvemre harapok, és vérem egyszerűen magam elé köpöm, nem mintha már nem lenne így is elég mocskos a föld nekem köszönhetően. Kizárt, hogy ezen bármi is múlna. Szavaim tudom jól, hogy elsőre üres ígéretek és hazug szavaknak ható gondolatok lesznek, hogy nem fogja a legkevésbé érdekelni az, hogy hallja rajtam, nem hazudok. Mégsem hiszem, hogy érdekli, már csak a hecc és az élvezet kedvéből sem engedne, mert ő ilyen, s ezt mindketten tudjuk jól. Válaszolnék, de esélyt sem hagy, mikor már épp felülök, elkapja torkom, majd kezem, melyet kicsavar helyéről, mire ismét a földre zuhanok és visítva kuporodok össze, mint egy gyerek, aki a vihartól fél éjszaka. Fülem zúgni kezd, a vállam nem érzem, igazából a kezem sem, az tőből lezsibbadt, és másik kezemmel szorongatva könyököm, úgy fordulok, hogy legalább a vállam vissza tudjam a helyére rántani, ha már a csontom törése a fülemben visszhangzik. Nem kúszok, megmaradok egy helyben, a minket körülvevő emberek meg sem mozdulnak, mereven, megvetően bámulnak, szinte mosolyogva, míg én érzem, ahogy vérem elönti szám és próbálok nem elájulni. A körülöttem lévő világ viszont megállíthatatlan forgásba kezd és hányinger kerülget, a hangok és a színek tompák, mintha lebegnék, a fájdalom viszont éles, s a lassú gyógyulásnak hála minden ép porcikám épp úgy fáj, mint az, aminek oka is van rá. -Hallgasd a szívverésem, vagy mássz a fejembe!-üvöltök rá, vértől piros számmal, ahogy zsibbadó, de még egészséges lábamra lép, bokám csontja megroppan figyelmeztetően. Rá emelem könnyben úszó tekintetem és fogaim között szűrve a hangokat próbálok értelmesen beszélni.-A nő neve Naevia Speckhart. 1456-ban született, nincs testvére, a családja meghalt, egy férfinak köszönhetően harcos lett. Nézz a fejembe, látod majd őt.-elkap a harcolási érzés, hogy az életem hiába tettem fel most erre, az az enyém és küzdenem kell érte.-Sosem hazudtam neked! Tudod jól, hogy igazam van. Azt várod, hogy az igazat mondjam? Azt mondtam mindig is. Ő tehet róla, hogy nem hagyhatod el a várost, mert a véred. A te leszármazottad. Sosem voltak barátaid, engem mégis úgy kezeltél, mert nem féltem a szemedbe nézni és elmondani, amit gondolok. Mit gondolsz, minek jöttem volna ide? Hogy meghaljak? Vagy azért, hogy törlesszem egy rossz lépésem eredményét.-nem könyörgő a tekintetem, bár szemem bevérzett és tekintetem homályos, a szavak tisztán hagyják el szám, de a kín és a szenvedés átitatja egész testem. Más okokat nem találok, képtelen vagyok a tiszta gondolkozásra, a dolgok átrágására, más módok kitalálására. Az igazság az egyetlen, amivel szolgálhattam, s nem több.
Mindennek megvan a maga ideje, de most roppant mód nem volt meg annak a helye a bájcsevegésnek. Képes vagyok rá, ha nagyon akarok, de őt figyelmeztettem már egyszer, így nem értem, hogy miért is kellene kedveskednem vele. Egyszerűen csak meg akartam neki adni azt, amit megérdemel. Tudta jól, hogy mire vagyok képes, így semmilyen mentsége se lehet arra, hogy betolta a képét erre a vidékre. Nem maradhatok távol túl sok ideig, de megteszi más, olyanok, akikről tudom, hogy nem szegülnék szembe velem még pénzéért se, mert olyat vennék el tőlük, akiket nem akarnak elveszíteni, így inkább a védelmemért cserébe, ők hűséget tettek. S ez nem is baj. Zsoldosokat nem csak pénzzel lehet szerezni, ahogyan hűséget se. A forró piszkavas könnyedén hatol át a bőröm. Látom a szenvedését, de még se érdekel. Rezzenéstelen arccal figyelem azt, ahogyan küzd saját maga ellen, ahogyan megpróbálja elhitetni magával, velem, a külvilággal, hogy ő nem gyenge, s nem fog ordítani. Végül könnyedén mozgatom meg a botot a lábában, hogy kicsit nagyobb legyen a seb, de arra azért ügyelek, hogy túlzottan túl nagy se legyen, mert akkor túl hamar lenne vége a mókának. Majd aztán egyszerűen kirántom belőle, s vele együtt egy kisebb húsdarabot is. Megesik. Farkas, nem ebbe fog belehalni, legalábbis eddig nem tűnt gyengének ilyen téren. Ha az ördöggel kezdesz ki, akkor megkapod a poklot, ami felkészít a pokol felemésztő tüzére. - Nem hallottam rendesen, mond még egyszer kérlek… - szólaltam meg negédes hangom, miközben ujjaim közé fogtam az állát, hogy a szemembe nézhessen, majd a cipőm sarka szántotta fel újra a lábát, de nem egy ponton, inkább mélyen és kissé megpróbálva végig szakítani azt, mintha csak a harisnyán futott volna végig egy szem. Végül sietve bújok ki belőle, hiszen nincs kedvem minden összevérezni, majd kíváncsian fordulok felé és hallgatom azt, amit mond. Végül egy gúnyos nevetés hagyja el az ajkaimat. – Szánalmas vagy Leslie, hogy pont ezzel állsz elő. Miért is hinnék neked?! Miért pont te találtad volna meg, akit én nem tudtam? Nem gondolod, hogy inkább ostoba hazugságnak és szánalmas próbálkozásnak tűnik ebben a helyzetben, mintsem igaznak a mondanivalód? – kérdeztem tőle kíváncsian, még ha a szíve nem is változott meg. De ki tudja, lehet csak nekem nem tűnt fel. Végül könnyedén emeltem fel a torkánál fogva és hamarosan már a falnak nyomtam. – Gyűlölöm a hazugokat és akik képtelenek vállalni a következményeiket - majd a másik kezem a vállára siklott, megnyomtam egy ponton, amit biztosan érzet, majd amikor elengedtem a torkát, akkor ugyanazt a kezét elkaptam, amelyiknek az előbb a vállát baszogattam, hogy esés közben könnyedén törjem ki vállból azt. Figyeltem azt, ahogyan a földre zuhan, s ha kúszott hátra felé, akkor mentem utána. Az embereim pedig csak álltak ott, de nem avatkoztak közbe. – Miért hinnék neked? Egy jó okot mondj! – majd a bókájára téved a lábam, s érezhette, hogy az lesz a következő, ami törni fog, ha úgy ítélem meg, hogy továbbra is hazudik.
Bevallom, fenntartásaim voltak azzal kapcsolatban, hogy ezt az egészet túlélem-e vagy sem. Egyelőre úgy néz ki igen. Fogalmam sincs, hogy ezt a régi idők emlékei okozzák-e vagy csak szórakozik velem, ahogy másokkal is tette. Én annyit elvártam volna tőle, hogy az előbbi figyelembevételével, ne legyen olyan aljas és ha úgy alakul, legyünk rajta túl gyorsan, de ne fájdalommentesen. Példának okáért, az, hogy érzem, hogy az erőm elhagy, ahogy belépek a házba, bőven elég tanúbizonyságot ad arról, hogy bárki is lép be ide, az már hátrányból indul. Maradt egy farkasom, aki ugyan átváltozhat, de kinézem belőle, hogy jó ideig abba a testbe zár. Akkor pedig már inkább emberként, igazán érző lényként lélegeznék egy utolsót. Igaz, sok reményt nem fűztem ahhoz sem, hogy egyáltalán megkegyelmez, s pont ő taszít majd át a határon és hagyja, hogy átváltozzak. Hisz itt szinte kizárt, hogy ártani tudjak neki. Nem hülye ő sem, és én vagyok a listáján az utolsó, akinek megfordul a fejében, hogy megfenyegeti, vagy a hatalmának megszerzésével táncol elő. Köszönöm, ezeket átadom másoknak, nekem már az is elég volt tőle, hogy egyszer elhitette velem, igazán barátok vagyunk. Fura módon, akkor nem bánt velem így. Ellenben, mikor árulásnak vette, hogy ki akarok szállni ebből az egészből..na, akkor feladta az utolsó kenetem, mely szerint szabadon távozhatok, de nem térhetek vissza. Láss csodát, eltelt bő egy év, talán még több is, és ismét itt vagyok. A rokoni kérdést gyorsan megtárgyaltuk, bár nem hittem benne, hogy egy, a „helyi nagyok” védencével újat mer húzni vagy tenni mer ellene bármit is. Különben sem volt rá oka. Ők a nappali világot, a turisták világát irányították, Maybelle pedig az éjszakának alvilági részét. A két dolog a mostani rendszerben is működni látszott. Sőt, még megkockáztatom, hogy az éj a nappalról többet tudott, mint fordítva. Leülök, és próbálok életben maradni, a fejemben összeálló tervet megtartani, s nem elveszteni fejem, vagy hagyni, hogy arcomra kiüljön minden gondolatom. Elég, ha a szívverésem hallja, jobban ne akarjon megfejteni vagy belém látni. Így sem kételkedtem benne, hogy kisebb nyitott könyv voltam a magam egyszerűségével. Gyanítom a szerepembe ez is benne volt, mikor maga mellé fogadott. Tudta, hogy nem szokásom hazudozni, hogy fajtámhoz képest kifejezetten őszinte típus vagyok, noha talán a kelleténél vakmerőbb is. De pontosan ezért vagyok itt most is. Ez hozott ide. Elé. -Valóban.-mosolyodom el fájdalmasan, kicsit sajgó fejjel, mert bármit is adtak be, hogy elvonszoljanak idáig, jócskán kába volt tőle az ábrázatom, farkasom pedig menthetetlenül küzdött, hogy ébren maradjak, és egyáltalán lábra tudjak állni, ha arról van szó. Kicsit hasonlított az érzés ahhoz, mikor valaki belövi magát. Egyszerre szálltam, és voltam magamon kívül, kisebb irányíthatatlansággal küszködve. Kihasználva talán eme állapotom is, talán csak a miheztartás végett, de a lábszáramba fúrja a nemrég tűzben pihenő vasat, mire felüvöltök, elmorzsolva pár nem oda illő kifejezéssel, és térdem alatt szorongatva, csak egészen kicsin múlik, hogy még könnyem is kicsorduljon. Viszont a harciasságomnak hála erre nem kerül sor, ellenben a lábamban égető érzéssel már nem tudok így megbirkózni. Vérem kicsordul, kis patakban itatja át nadrágom szárát, s csorog cipőmig. Fogam között szűrve a levegőt, kapkodtam, hogy ne ájuljak el a fájdalomtól, és fogaim csikorgatva tartottam magamban ehhez az erőt. Szavaira, még mindig vicsorogva a fájdalomtól, verejtékező homlokkal, csapzottan nézek rá, és érzem, ahogy testem remegni kezd, s próbálja mielőbb elindítani a gyógyulás folyamatát. -Menj a pokolba…-sziszegem, nem most hallja tőlem ezt először, gyanúm szerint viszont nem is utoljára. A földre zuhanva a székből, nem mondom, hogy kényelmesebb volt, de a fájdalomnak hála nem bírtam volna magam megtartani ennél magasabb helyen, s így lábam sem lógott, inkább erőtlenül, mintha nem is hozzám tartozna, egyszerűen lógott mellettem, míg én szorongatva akartam a vérzés mértékét csillapítani. Nyilvánvaló, a vérem szaga már körüllengett, s a dögkeselyű –Maybelle személyében-, még a fejem körül is kőrözött. Vagy inkább a cipője sarkával további fájdalmakat csikar ki testemből.-Azért, mert akkor sem hazugsággal tettem. Átvertelek, de amit mondtam neked, mindig igaz volt.-emlékeztetem erre az apróságra és ajkaim összeszorítva viszonozom pillantását.-Tudom, hogy két napnál többet nem tudsz a városon kívül tölteni. Tudom, hogy él az egyik leszármazottad. S tudom, hogy meg akarod találni. Ahogy az is, hogy a nő merre van. Ezek fényében gondolkodj el rajta, hogy ki a jobb szolgád. Aki semmit sem tud rólad, vagy az, aki mindennek fényében még szem előtt tart téged, még akkor is, ha tudja, hogy érkeztével az életével játszik.-mivel nem láttam értelmét tovább húzni ezt az egészet, megosztom vele a titkaim egy részét.-A neve Naevia. Egy boszorkány, egy harcos. Erős nő, határozott, és bárhol felismerném, ahogy te is.-árulom el a keresztnevét, s némi mellékes információval fűszerezve egy kisebb leírást is mellékelek mind e mellé.
Nem értettem, hogy mit is keresett itt. Nem lett volna itt keresnivalója. Egykoron láttam benne valamit, s ő azon kivételesek közé tartozott, akiket barátomnak mondtam. Még azt is megmertem volna kockáztatni, hogy olyan volt, mint egy testvér, de aztán olyan könnyedén árult el, mint amennyire könnyedén képes a vér kiserkenni, ha felsértik azt. Nem örültem annak, hogy itt van, mert aki barát, azt nem öljük meg, legfeljebb megkínozzuk és ő pontosan tudta, hogy mennyire képes vagyok szórakozni ilyen téren az emberekkel. Szeretem a halál közelébe sodorni őket, majd meggyógyítani és kezdeni mindent elölről, hiszen a halál sok esetben megváltás, viszont a kínzás művészet tud lenni. Másrészt meg nem hagyhattam csak úgy el az alvilág területét, hiszen 48 óra után fura dolog történt egy átoknak köszönhetően, ami miatt itt ragadtam. De legalább már nem porfészek voltam eme istenverte helyen, hanem sokkal inkább vezető. Páran talán láb alól el akartak tenni, míg mások féltek tőlem, de ez az élet rendje. Az oroszlánok is néha viaskodnak, de végül egy maradhat és be kell hódolni, vagy mi a franc. Viszont ennek ellenére is remekül eljutottak a hírek, így talán számára se volt meglepő az, hogy tudtam arról kinek is a rokona. - Köszönöm, darling. – mosolyodtam el a negédes hang mellé, majd könnyedén mentünk át sokkal inkább egy kissé zártabb helységbe. Örültem annak, hogy nem próbál meg ellenszegülni annak, hogy jönnie kell és most már nem sétálhat el olyan könnyedén, mint hinné. A kandallóban csendesen ropogott a tűz, mintha még mindig hideg lenne, de szó se volt erről, egyszerűen csak szerettem a hangját. Könnyedén álltam meg előtte, miközben az ajtó bezárult, majd Lesliet könnyedén ültették le az egyik díványra. - Ismersz, hogy mindig mindenről tudok, amihez érdekem fűzhet. – pillantottam rá komolyan és próbáltak eldönteni, hogy vajon ennyire elkeseredett, vagy inkább ennyire bolond, hogy eljött ide… Vagy talán inkább a farkas barátja tehetne róla? Hmm, ki tudja, de majd megtudom. Lassan a kezembe vettem a piszkavasat, majd megpiszkáltam vele a tűzet, a szavaira feljebb szökött a szemöldököm, hiszen tudta, hogy az egyetlen élő leszármazottamat keresem, de azt már nem, hogy miért. Kár volt akkoriban elmondanom neki. Majd mielőtt még észbe kaphatott volna vámpír sebességgel teremtem előtte, majd a forró piszkavasat könnyedén szúrtam bele a lábába, mélyen és kissé meg is mozgatva, majd a következő pillanatban ki is téptem belőle, talán egy kisebb húsdarab kíséretében, majd könnyedén repítettem át a szobán. Ha a farkas szabadulni akart volna a mágiával igyekeztem csirájában elfojtani a dolgot, az erejét meg ház bűbája nem engedte, hogy használja. Nem örülnék annak, ha egy boszorka nekem akarna ártani, így aki átlépi a küszöböt, azt az erejétől megfosztja a bűbáj, amit egy másik boszorkánnyal hoztunk létre a házamra nézve. Mosolyogva meglengettem a botot. - Azt hiszem itt maradt egy darab belőled, kéred vissza? – kérdeztem tőle ártatlanul, majd ha még mindig a földön volt, akkor a lábammal léptem rá, a sarkammal sértve a bőrt, míg végül közel nem hajoltam hozzá. – Miért hinnék neked? Egyszer már átvertél…
Szerettem a bőröm a vásárra vinni, bár elsődleges célom nem ez volt. Nem volt ferde hajlamú fétisem, hogy a halálommal szórakozzak, és még ha időt is kértem Chriest-től, az nem azt jelentette, hogy az egész eddig felépített életem sutba. Elhitetni magammal és a környezettel, hogy puszta véletlennek köszönhetik a jelenlétem, talán kicsit meggondolatlan volt. Tudtam, hogy a "királynő" lát és hall mindent, figyel, és az embereinek hála kordában tart A szemében és a szemükben én csak egy betolakodó korcs voltam, lehettem, semmi több. Ez némileg előny, viszont ahogy kinyitom szemem és a nő lába előtt találom magam, könnyen rájövök, hogy egyben hátrány is. A hazugságok ezen része, melyek kimondott szavakban formálódnak meg felé, és próbálják őszinte hiányát kifejezni, feleslegesek. Ő is, s én is tudom, hogy ez a kedves viszontlátás nem annyira várva várt. Felszisszenek, mikor leguggol hozzám és állam alá téve ujjait, eléri, hogy azokba a csillogó, de sötét szemekbe nézzek. -Nem csalódtam benned.-ajkamon fura mód megjelenik egy mosoly, de további mozdulatokkal nem erőltetem magam. Nem azért jöttem, mert hülye vagyok és nem volt jobb dolgom, mint az oroszlán barlangjába besétálni, épp ellenkezőleg. Azért vagyok itt, hogy a tartozást, melyet magamnak fabrikáltam, némileg lerójam. -Jól gondoltam, hogy a falnak is füle van.-szisszenek fel, mikor a családi kapcsolataim és az életem kerül szóba.-Nem, hidd el, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mit mondtál egykoron. Mellesleg ez alig egy éve volt.-helyesbítek, és felállva, követem őt. Össze kell szorítanom a fogaim, hogy ne próbálkozzak olyasmivel, amiről tudom jól, hogy esélyem sincs túlélni, de eddig egész jól megy. -Igazság szerint azt hiszem, hogy még hasznodra is lehetnék. Megint.-mosolyodom el óvatosan, a terv a fejemben kész, már csak elő kell adni.-Pont egy ilyen időpontra tartogattam azt, amire immár bizonyítékom is van.-na, persze nem kézzelfogható, de boszi, és az agyamba épp úgy bele tud lesni, mint ahogy egy vámpír képes irányítani valakit. Tudom, hogy nem vagyok alkupozícióban, de sosem lehet tudni, hogy kinek áll a szerencse. Ha nekem, nagy valószínűséggel túlélem, ha nem, akkor inkább nem gondolkodom, hogy fali prém vagy láb alávaló akarok lenni, kifordított fehér bundám képében.
Nem voltam mostanában túl vérszomjas teremtés, mintha az ölés nem lett volna elegendő, meg amúgy se lehet mindenkit megölni, aki erre a vidékre téved. Inkább mostanában csak megfigyeltem az embereket, a befolyt összegeket pedig biztos helyre tettem, hiszen roppant mód nem örülnék annak, ha illetéktelen kezekbe kerülne. Még szerencse, hogy már régebb óta vissza is kaptam az erőmet. A nyár szinte már néha megmutatta magát, de az itt élőket nem sokban befolyásolta az évszakok változása, hiszen a kocsmák szinte mindig tele voltak, ahogyan a szórakozóhelyek is. Ugyanakkor egyre több idegent és nem ideillő személyt is sodort erre a szellő. Lassan haladtam a lakásomban, miközben az utolsó jelentéseket olvasgattam, mielőtt még esetleg vadászni támadna kedvem. Nem volt minden rendben, de ez az alvilág és ritka az, amikor ki lehet jelenteni azt, hogy minden úgy történik, ahogyan a nagykönyvben megvan írva. Én se eléktelenkedtem már. Sokan azt hihetik, hogy Rachel meghalt, de valójában nagyon életben van, csak egyszerűen már kimenőt kapott. Nem volt szükségem többé bábra, hiszen visszatértem a hosszabb kitérőm után. Egyesek szerint halott voltam, mások szerint csak valami szörnyűséget tervezek és azért tűntem el hosszabb időre, hogy előkészítsem azt. Mind a két feltételezés igazán aranyos volt, de egyiket se próbáltam meg megcáfolni, hiszen miért is tenném? Nem tartozom nekik magyarázattal és minél kevesebben tudnak a valódi okáról a távollétemnek, annál jobb. Még, hogy az ördög nem alszik. Én igazán remekül aludtam, amikor is megcsörrent a telefonom és alig akartam elhinni azt, amit mondtak. Tudták jól, hogy mit kell tenniük, így sietve kaptam össze magamat, hogy méltóképpen fogadhassam a vendégemet, ha már volt arca ahhoz, hogy pont erre a környékre tévedjen. Pedig azt mondják, hogy az árulóknak van eszük, hát neki nagyon nincs, vagy nagyon meg akarhat halni, hogy képes volt azok után visszatéri ide, ahonnét csak jó indulatomnak köszönhetően hagyhatta el élve évekkel ezelőtt. Amikor nyílik az ajtó, akkor sietve rakom le a poharat a kezemből, majd elindulok a jövevények felé. A fejemmel intek, hogy elmehetnek, haboznak, de végül csak hátrálnak, majd amikor meghallom a nevemet, akkor mosolyra húzódnak az ajkaim. – Leslie, milyen váratlan meglepetés. – a hangom inkább volt negédes, vagy kígyókéval vetekedő, mintsem barátságos és szeretet teljes. – Kár erőltetned azt, ami nem megy. Tudod, ha a hazudnak az emberek, akkor kicsit megváltozik a pulzusuk és a szívverésük, amit én egész jól hallok, ha még rémlik. – lassan guggoltam le hozzá, hogy ujjaim közé fogjam az állát. – Remélem, nem várod azt, hogy amiatt, hogy a Hibrid királynő rokona vagy megkegyelmezzek neked. Szerintem egykoron eléggé tudtodra adtam, ha visszatérsz ide, akkor már nem leszek kegyes veled, vagy tévednék? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd intettem, hogy kövessen, ha nem jött volna magától a nappalimba, akkor megtették azok, akik eddig is idehozták őt.
Tudtam jól, hogy a város ezen részén nem szabadna járkálnom. Már nem Rachel- volt a város alvilághoz tartozó része, bár őt még annyira gyűlöltem, mint Maybelle-t. S most mégis mi hozott ide? Magam sem tudom. Leginkább az elcseszett estém fejében a dühöm, az, hogy beolvassak valakinek és bár ehhez a legjobb embert választottam ki, még az egyik legveszélyesebbet is. De mit sem törődtem ezzel. Az egyik pubba belépve már éreztem, hogy figyelnek, én mégis rendeltem magamnak egy kört és békésen támasztva a pultot, a telefonom kijelzőjét bámulva próbáltam a dühöm leküzdeni. Sokáig jutottam, mivel alig két percen belül, ahogy az utolsó korty leért a torkomon, máris elsötétült a világ, de a koppanás elmaradt. Valaki a karjába kapott és elcipelt. az ismerős érzéstől leszedáltan próbálom kinyitni a szemem, ami másodpercre pontosan akkor sikerül, mikor egy ajtó kinyílik és az előbbi érzéshez hasonlóan ismerős ház tárul elém. Mondhatnám, hogy a régi "szép" emlékek, de az az énem is a sajátom volt, még ha senki nem is tudott róla. Tudtam, hogy most még több vesztenivalóm van, és kizártnak tartottam, hogy épp ő ne értesüljön arról, hogy aki megpróbálta elárulni, éppen kinek a testvére. Ha mégis, talán még mázlim is van. A két kéz elenged, én pedig a földre zuhanok, felnyekkenve, s próbálok térdelő helyzetbe kényszeríteni magam. Nem sikerül. A nő cipőjének sarkát viszont szemmagasságból nézhetem meg. -Maybelle...-sziszegem a jól ismert nevet, a rég nem látott arc ellenében is felismerem már ezt a szagot. Idekerülésem oka a véletlennek köszönhető, s persze ő egyből meglátta a bennem rejlő tehetséget. Kár, hogy én pedig a benne rejlő sötétséget. Bár ahogy most nézem, elérte, amit akart, tehát nincs ellenem igazi indoka, hogy meg akarjon ölni. Bár megesküdnék rá, hogy neki nem kell indok, gyárt ő saját maga is egyet, ha kell.-Jó újra látni.-hazudok akkorát, hogy ha nem tartanák a falak a plafont, már a földbe döngölt volna, s ez szavaimon is érződik. Máris egy ok... a nem megfelelő tiszteletadás. Ezt a részt már ismertem és emlékeztem arra is, hogy kinek, mivel járt az ilyesmi. Ma viszont nem voltam abban a hangulatomban, hogy bármi más vagy ez érdekeljen.
- El vagy nagyon tévedne. Az én birodalmamban, az én házamban vagy, így aszerint játszunk, ahogyan én karom és nem úgy, ahogyan őfelségének tetszik. – ajkaim pedig gonosz mosolyra húzódtak. Ismert már annyira, hogy tudja nem a jótündérhez jött, hanem az ördög lányához. Lehet, hogy ő játszadozásnak gondolja, pedig nem az. Ez azért többször szól. Sokkal inkább az érdekel, hogy meddig képes elmenni a lányáért. Milyen áldozatot képes hozni érte, mert ha úgy ítélem meg, hogy nem érdemli meg, akkor akár örökre a másvilághoz köthetem a lányát és soha többé nem kapja vissza. Ezt azért neki is be kellene ismernie, mert amíg nem teszi, addig eléggé kicsi az esélye annak, hogy megkapja, amit akar. - Mert különben mi lesz? Megpróbálsz megölni? – kérdezem tőle egy gúnyos nevetés keretében. – Ki kell ábrándítsalak, hogy nálad sokkal jobbaknak se sikerült. – mosolyodom el gonoszkásan, majd hamarosan elengedem őt, de a fájdalmat jó ideig nem szüntetem meg. Majd végül szabadulhat és kíváncsian figyelem őt, majd megforgatom a szavaira a szememet. – Szóval ennyit ér neked ő? Nagyon akarhatod. – talán ridegek a szavaim, de komolyan gondolom azt, amit mondok. Még a nappaliból se tud kilépni, hiszen az ajtó sietve vágódik be előtte, majd a zár kattan, s mire észbe kaphatna, addigra már a kezem a nyaka köré fonódik és úgy emelem meg és szegezem a falnak. – Idejössz, megzavarsz és még nem is szólsz. Akarsz valamit, majd még te fordítasz nekem hátat? – kérdeztem tőle dühösen és a szoba másik végébe hajítottam, majd kimértettem tettem felé egy-két lépést. – Ülj le, mert különben elhozom neked a földi poklot. – képes vagyok elméjében matatni és semmiből se tartana a lányát megidéznem az emlékeiből, hogy utána egyszerűen elvegyem tőle újra és újra….
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Feb. 10, 2016 4:59 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
- Fejezzük be a játszadozást, Maybelle. Nincs ehhez sok türelmem. Mondd el, hogy segítesz-e, vagy sem. - Nem fogok egy ártatlant sem megölni, erről viszont biztosíthatom. Nem szokásom az ilyen. Egy olyan bűnös életét több, mint szívesen elvenném, aki már nem egy embertársunk haláláért felelős. Mi a különbség a kettő között? Áldozat-áldozat mindkettő. Vagy ebben a fekete mágiában ilyen rohadt fontos szerepe lenne annak, hogy vér tapad-e az adott személy kezéhez? Kétlem, de! Nem értek a mágiához olyannyira, csak amennyit Eziótól eltanultam az évek során. Nem állt szándékomban leülni, így jó döntés volt a részéről, hogy inkább ő maga tette ezt. Habár gusztustalan egy dolog az ilyen, amit most csinált, de most eltekintek emellől. Alig rándul meg egy arcizmom annak a fájdalmas hullámnak hatására. Érzem, persze, de megtanultam már véka alá rejteni a fájdalmaimat. Legalábbis az ilyeneket. A lányunk halála… az nem ment ilyen könnyen. Unott, már-már fenyegető arckifejezéssel nézek rá, mikor hozzám ér. De csak kifújom az orromon a levegőt, és hagyom, hogy végig mondja, amit akar. Miután pedig elmondta, megszólalok. - Ajánlom, hogy eressz el. - Nem érdekel, hogy mekkora hatalma van, vagy hogy mit lenne képes tenni velem. Az előbbi szövege meg pláne nem hatott meg. Mint valami királykisasszony foglal helyet ezt követően a kanapéján. Én is felállok, aztán a ruhámat is megigazítom. - Nem leszek a rabszolgád. A viszont látásra. - Se. Ezt követően pedig hátat is fordítok neki, és megindulok az ajtaja felé. Az teljesen biztos, hogy nem fogom emiatt eladni a lelkemet. Pláne nem azokkal a feltételekkel, amiket ő ajánlott fel. Nem leszek másnak a csicskája. Tudok én más megoldást is találni. Ezióval is beszélnem kell még erről. Ő elég sokat megélt már, ráadásul varázsló ő is. Benne jobban megbízok, mint ebben a nőben, viszont nem sikerült eddig a férfi nyomára bukkannom.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Jan. 25, 2016 11:28 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Az ital csak egy gesztus volt, amit habozás nélkül visszautasított. Ajkaimon csak mosoly bujkált, hiszen különösebben nem hatott meg az, hogy ne kér belőle. Viszont az én türelmem is véges és simán megölhetem, elvehetem az életét vagy éppen fájdalomba taszíthatom, ha azt akarom. Azét azt neki is be kellene látnia, hogy kivel beszél, hiszen nem nézek mindent. Főleg akkor nem, ha ők jönnek kéréssel hozzám. - Láttam, de neked fogalmad sincs arról, hogy én mire vagyok képes Nathaniel, így talán jobb lenne, ha kicsit talán óvatosabb lennél… - mondtam neki komolyan, miközben a gyűrűm a pohár falának koccant, mintha csak valami vészjelző hang akart volna lenni. – Ártatlanok nap, mint nap halnak meg. S mi van, ha én azt akarom, hogy egy ártatlant ölj meg? Akkor is meg fogod tagadni? Valamit valamiért, ismersz már, hogy nem Teréz anya vagyok. Nem vagyok olyan jóságos, mint a megtört szívű feleséged, Shanna. – s ajkaim gonoszkás mosolyra húzódtak. Pontosan tudom, hogy kit szeret, ki a fontos számára. Ismerem az emberek gyengepontjait. Arra pedig, hogy inkább ő halna meg, csak elnevetem magamat, majd megrázom a fejemet. Ezt ő se gondolhatja komolyan, hiszen a halálával semmit se nyernék. - Először is ülj le, másodszor meg jobb lenne nem elfelejtened, hogy nem a szomszédságból vagyok a barátságos vámpírok közül. – s a következő pillanatban egy kisebb fájdalom hullámot küldtem rá, ami talán picit oly erősre sikeredett, hogy a földre is kényszerült tőle. Tettem felé egy-két lépést, majd az ujjaim közé fogtam az állát. – Te jössz ide szívességet kérni, de még is saját életedet is adnád. Mit is nyernék azzal Nathaniel? Örökre az életre tudtak kárhoztatni. Lást miként hallnak meg azok, akiket szerettél. Azt akarod, hogy segítség, add nekem a lelkedet, de ha megszeged az alkut, meghal valaki, aki számodra fontos. Szenvedni fogsz, a poklok poklát fogod járni, de nem a halálban, hanem az életben. Jól gondold meg, hogy mit kívánsz, ha az ördög házába tévedsz. – majd a következő pillanatban elengedtem őt. Lassan felálltam, majd visszasétáltam a korábbi helyemhez és lehuppantam a kanapéra. – Hozd el a lányod testét, de csak akkor, ha a szende és angyali vámpírka is belement a dologba. Ha ő nem adja áldását, akkor nem fogom megtenni. – mondom komolyan és ismerhet már annyira, hogy tudja nem viccelek.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Jan. 21, 2016 12:04 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Amint whiskyvel kínál, én egyből el is utasítom. Nem iszogatni jöttem ide, hanem üzletről beszélni… Üzletről… ez de csúnyán hangzik, figyelembe véve a jelenlegi helyzetet. Akárhogy is, most nem ezért vagyok itt, hanem mert szükségem van a segítségére. Igen, képes lennék a pokol legmélyebb bugyraiba is lemenni, csak hogy a családomért megtehessek valamit. Néhány hónapon belül elvesztettem a lányomat, és a húgomat. Shan maradt egyedül csak nekem, és ő sem akar rám nézni sem. Ha Bells visszakaphatja Shan, de engem nem akar ott látni továbbra sem, akkor is nyugodtabban hagyom ott őket, hogy tudom, legalább ők boldogan meglesznek. - Hogy miért? Mert láttad, hogy mire vagyok képes. - Persze én sem vagyok mindenható, és vannak olyanok, akikkel én sem tudnék elbírni, de ettől függetlenül igen nagy harcképzettségre tettem szert, amit a vámpírlétem csak még inkább megdobott. - Nem, nem fog meghalni egyetlen ártatlan sem. Ha az szükséges hozzá, akkor inkább feláldozom magamat, csak hogy ő élhessen. - Kereshet a szavaimban bármiféle hazugságra, kételyre utaló jelet, nem fog találni. Ha meg kell halnom, hogy Bells teljes életet élhessen, akkor nem fogok meghátrálni. Én sok borzasztó dolgot tettem már, a lányom viszont… túl fiatal, túl ártatlan volt. Mégis. Én állok itt most, ő pedig a föld alá van eltemetve. Szerintem érthető a feldúltságom. - Sokan szenvedtek már az én hibáimból. Néhányan meg is érdemelték. De a lányom nem. Én is meghaltam már korábban, és csak a vakszerencsének volt köszönhető, hogy időben megkaptam a vámpírvért. Mégsem változtam, sőt… - Azért az eleje nehézkes volt még, tekintve, hogy mennyire nehéz volt néha megállnom, hogy valaki vérét megkóstoljam. - Nem fogok ölbe tett kézzel üldögélni, próbálva azt tettetni, hogy ez az egész nem az én hibám. Ha van rá mód, hogy visszahozzuk a lányomat az élők sorába, akkor mondd el. Ha nincs, akkor azt, és már megyek is. Nem kell húznunk feleslegesen egymás idejét. -
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Jan. 08, 2016 11:35 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Nem szokásom mások kedvében járni, hiszen szeretem én diktálni mind az ütemet, mind a stílust egy-egy beszélgetés közepette. Ahogyan a váratlan vendégeket se szerettem sose, így ez rá nézve sincsen másképpen. Bár az tény, hogy nagyobb előnye van neki, hiszen őt legalább ismerem és tudom, hogy eddig se szegte meg a szavát. Reméljük ezek után se fogja, mert biztos vagyok abban, hogy hamar megtudnám a rémálmai forrását és a kínok kínját járatnám vele. Lehet kegyes és gyors, de ha valakivel egyszer már üzleteltem és utána próbál ártani nekem. Nos, annak a lehető legkegyetlenebb halált szánom és a még a sikolyai se tudnak meghatni. - Nos, erre elég hamar rájöttem. De ismersz, hogy sose érdekelt mások kedve, se óhaja. – pillantottam rá komolyan, majd hamarosan már bele is bújtam a felsőmbe. Lassan haladtam a dolgozó szoba felé, majd intettem, hogy jöjjön ő is. Whisky-vel kínáltam meg, ha kért, akkor töltöttem neki is, majd neki dőltem az asztalomnak és onnét figyeltem őt. - Szóval miét is akarod eladni nekem a lelkedet, illetve miért is tenném meg neked? Egyszer már segítettem. – szólaltam meg komolyan, majd hamarosan ajakim a pohárhoz értek, s a nedű íz világa bejárta a számat és elmerültem benne rövid ideig. A pohár hangosan koppant az asztalon, de egy pillanatra se vettem le róla a szemeimet. – Miért tenném meg? – kérdeztem meg úgy, mintha csak az időről beszélnénk. – Meghalt, talán jobb ott neki, ahol van. Egy életért élettel kell fizetni. Képes lennél egy ártatlan gyermeket megölni? – kérdeztem kíváncsian, majd egy ördögi mosolyra húzódtak ajkaim. Pillanatok alatt előtte teremtem és a kezemmel az állánál fogva fordítottam felém a fejét. – Tényleg képes lennél megölni egy gyermeket, hogy a tiédet visszakaphasd? Mi lesz akkor, ha már nem lesz önmaga? A halál sok mindenre képes… - suttogtam a fülébe, majd egyszerűen távolabb léptem tőle, s mosolyogva haladtam vissza az asztalhoz.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Jan. 07, 2016 4:57 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Egyáltalán nem azért jöttem, hogy bájcsevegjünk, vagy hogy arról beszélgessünk, milyen csodálatos is volt a közös munka. Nekem kellett ő, és vice versa, pont. Jól kiegészítettük a másikat, de annak a munkaviszonynak vége. Most pedig újat jöttem ajánlani neki. Ha viszont nem megy bele, akkor gondban leszek, mert nem ismerek túl sok erős mágust. Kivéve Eziót, de hát őt is látszólag elnyelte a föld teljesen. Valószínűleg jobban is jártam volna vele, de mivel ő most nem elérhető, engem pedig majd felemészt a bűntudat, itt vagyok. - Ha ez kell ahhoz, amit kérni akarok, igen. - Szavaimból kiveheti, hogy ezt most teljesen komolyan gondolom. Igen, képes lennék még valószínűleg ezt is meghozni a lányomért. Érte akármit. Vállalom a halált, azt is akár, hogy egy Mayhez hasonló bájos nőszemély cselédje leszek, csak Bells és az anyja éljenek nyugodtan, békében. Ebben a dologban nagyon is biztos vagyok. Elcsesztem, itt az ideje rendbe hoznom. És én nem vagyok rest megtenni ezügyben bármit. Kicsit sem zavar, hogy csak néhány ruhadarab fedi a testét, nem ő az első nő, akit így látok. Nem kerülök hát zavarba, és sehová nem is kalandozik el a tekintetem, a szemét, az arcát figyelem, és fél szemmel még a kezét is, hogy nehogy valami olyat csináljon, amit mindketten megbánnánk. Bár amilyen idős varázsló már, valószínűleg nincs szüksége a kezeire. - A lányomról van szó. Megölték, és szeretném visszahozni őt. Te vagy egy azon személyek közül, akik tudom, valószínűleg segíthetnek. Nem kell a köntörfalazás, sem a kéretés, csak mondd el, mi az ára. - És nem folytatom. Az árat sem kötöm ki, mi az, mondja el ő. Maximum alkudozok.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Jan. 07, 2016 10:52 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Komolyan ez a világ egyre inkább romlott lesz. Az emberek azt hiszik, hogy mindent megtehetnek, hogy övéké a világ, aztán meg amikor az ördög megmutatja magát, akkor meg a fülüket és a farkukat is behúzzák. Az alvilág se jobb, mint a nagy városok. Lehet, hogy sokkal több a sötét lélek, de ugyanakkor még itt meg lehet találni a nyúlszívűeket, azokat, akiknek nem itt lenne a helye. Ma is összefutottam egy ilyen személlyel és elég gyorsan távozóra is fogta, amikor megmutattam azt, hogy milyen sötét vidékre is tévedt. Utálom a maffiás filmeket is, hiszen a maffia vezér feje mindig hím, a világ változott és rájöttek arra, hogy egy nő néha kegyetlenebb vezér tud lenni, mint egy férfi. Nem volt könnyű feljutnom idáig, de minden egyes csepp vérért megérte, ugyanakkor tudom, hogy a másik 6 család feje közül még mindig van olyan, aki nem igazán képes elismerni azt, hogy eme vidéket egy nő uralja, egy nő tartja sakkban. Számukra örömmel küldöm el a levágott kémük fejét, hogy megmutassam rossz emberek kezdtek ki és a következő az ő fejük lesz. Mondhatnám azt, hogy átlagos nap volt, de nem éppen. A ruhámat vér borította, az utcákat vérszennyezte, amit a természet egyik jelensége próbált meg eltűntetni, hiszen az eső szép lassan rákezdett. A lépteim lassúak voltak, hiszen bármelyik emberem megtette volna, hogy megöli azt a pár idetévedt vámpírt, akiknek semmi keresnivalójuk nem lenne itt és nem értettek a szép szóból, de én szerettem megmutatni az itt élőknek, hogy nem könnyű játszadozni velem és nem félek beszennyezni se a kezemet, se a város ezen részének utcaköveit. Arcomról lemosta a vért, ahogyan ujjaimról is, a gyűrűm köré tapadt vér is szép lassan feloldódott eltűnt, mintha soha nem is ékeskedett volna ott semmi piros. A hajamból szinte csavarni lehetett a vizet, de még ez se érdekelt. Könnyen megóvhattam volna magamat ettől a természeti csapástól, de úgy éreztem, hogy inkább most tisztulok meg, mint újra a fürdőmet változtassam pirossá. Hamar feltűnt, hogy valaki áll az ajtóm előtt. Lassan tényleg valami csapdákkal kellene teletűzdelnem az idevezető utat, mert túl könnyedén jutnak be ide az emberek. Végül egy apró mosoly kúszott az arcomra, amikor rájöttem, hogy ki is az. A szavai nem igazán hatottak meg, amikor ő is észrevett, csak egy bájos mosoly volt a válaszom. – Én is örülök, hogy látlak Nathaniel. – léptem mellé, majd kinyitottam az ajtót és mutattam, hogy menjen. Sietve dobtam le magamról a kabátomat, a cipőmből is kibújtam, majd követte a pólóm és a nadrágom, mintha nem is lenne itt senki se rajtam kívül. – Jöttél eladni a lelkedet az ördögnek? – pillantottam rá egy féloldalas mosoly keretében, majd egyszerűen elsétáltam mellette, hogy kerítsek valami tisztább ruhát. – Szóval, mit akarsz? – tértem vissza egy másik fehérneműben, miközben a kezemben fogtam egy hosszabb pólót, hogy belebújjak.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Jan. 05, 2016 11:07 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Egyszerűen nem bírom elviselni azt, hogy Bells nincs többé. Elég volt csak a sírját látnom, máris összeszorult a szívem. A lányom sírja… És mindezt azért, mert voltam olyan felelőtlen, és nem érdeklődtem utánuk. Megkérhettem volna valakit… valakiket, hogy figyeljen, vigyázzon rájuk. Ehelyett csak fogtam a cuccomat és eltűntem hónapokra. Most pedig? Shan utál, az egyetlen lányom halott, a húgom halott. Ezióról pedig ne is beszéljünk. Ő is úgy kámforrá vált, hogy hihetetlen. Az életem romokban, elég jól beláttam ezt, és mindezt a rohadt bosszúvágyamnak köszönhetem. Felépítettem egy csodás, tényleg, már-már mesébe illő életet azzal, hogy lemondtam a vadászatról. Ahogy visszatértem hozzá, máris minden borult, és szó szerint romokban hevert visszaérkezésemet követően. Viszont emlékeztem a személyre, aki segített egyik-másik nyomára akadni, és nem is voltam rest egyből úti célomként New Orleans-t kitűzni. Ezt nem fogom annyiban hagyni, biztos nem. Nem érdekel, ha az én életembe is kerül, de nem fogom közvetett-közvetlen módon elszakítani Shant a lányától és vice versa. És hogy a természet rendje se boruljon meg, igen, képes lennék az életemet adni azért, hogy Bells újra élhessen. Shan talán soha nem bocsát meg, nem is hibáztatnám őt ezért, sőt, ez lenne a logikus lépés tőle. A lányunk miattam van most eltemetve, és ezt valószínűleg soha nem bocsátom meg magamnak. Ha a feleségem… exfeleségem, fogalmam sincs, hogy legyek ezzel a kérdéssel pedig nem kér belőlem, akkor azt is tiszteletben tartom. A lányát talán vissza tudom adni neki, de a belém vetett hitét nem hiszem, hogy vissza tudom nyerni. Meg is érkezek a címre, és az ajtón kezdek el kopogtatni. Kicsit sem türelmesen. Ha perceken belül nem nyílik ki az ajtó, és valami mágiával sincs védve, akkor pedig egyedül jutok be, a durvábbik úton. Akárhogy is, de szembe akarom találni magam azzal a nővel. - Kell a segítséged. - Vetem oda neki egyből, amint meglátom.
Kezdőlap
<33 |
|| 
