Volt egyszer egy lány, akinek a haja olyan volt, mint az arany. A szemei pedig tükrözték az ég kékjének végtelenségét. Nem volt ember, aki képes lett volna ellenállni a kísértésnek, hogy elmerüljön a szemeiben. Porcelán bőre csak még tökéletesebbé változtatta. Az emberek tekintete irigységgel telítődött meg, akárhányszor kecses, magabiztos járását figyelték. Habár a leányzó a szépségéről volt híres, a kedvessége is ugyanolyan határtalan és megfoghatatlan volt, mint a szépsége. Könnyedén lenyűgözte az embereket, ott segített rajtuk ahol tudott. Mások fájdalmát enyhítette rövid élete során, hogy a saját kínját is eltörölhesse. Nagylelkűsége páratlan volt. De az ő története halála után sem ért véget. Lelke egy másik gyönyörű testbe költözött. Minden egyes tulajdonságát magába itta, sajátjává alakította a mozdulatait. Kecsessége ugyanúgy megjelenik minden egyes lélegzetvételében, lépésében, mozdulatában. Bőre már koránt sem olyan hófehér sokkal inkább kellemes étcsokoládé színben pompáznak, szemei akár a gesztenye. Éjfekete haja pedig már teljesen elfeledteti az emberrel angyali, tejszőke hajjal megáldott külsejét. Mondhatni a két véglet, mégis jólelkűsége és ártatlansága ugyanúgy fennmaradt. A külső nem az, ami meghatároz. Mindössze csak külső szemlélők dönthetnek arról, hogy milyen tulajdonságokat sugall feléjük egy-egy külső, de a szépségét egyetlen egy élő, vagy holt sem vitathatja egy percre sem.
De nem felejthetjük el ereje ellenére nem több egy embernél. Mélyen a csontjaiban eltemetve ott van a kegyetlenség, az irigység, hiszen minden egyes tulajdonsága vonzza az ellentettjét, akár csak a mágnes, de a jósága még mindig sokkal élesebben ragyog a sötét árnyak felett. Nem engedi, hogy magával ragadja a sötétség, mert tudja onnan már nincs menekvés. Az emberek hibáznak, minden napos küzdelmet igényel, hogy a jó utat válasszák. Képes lesz vajon továbbra is láncra verve tartani a démonait, hogy mind a saját gyilkosa, mind a szerettei gyilkosa szinte egy karnyújtásnyira van tőle?

Név » user neve ide
Kor » user kora ide
Multik » multik az oldalon ide

Kedves naplóm!

Nem is tudom, hogy igazán hol kezdhetném el. Az utolsó épp emlékem az, hogy az életemet vesztettem. Most pedig nem csak a világ új, amibe belecsöppentem, hanem a tükörből is egy teljesen idegen arc néz vissza rám. Úgy érzem, hogy nem tartozom ide, hogy nem szabadna itt lennem. De tudom ezt csak a félelem mondatja velem. Azonban azt a boldogságot, ami a bátyám szemében ragyog nem tudnám elvenni azzal, hogy visszavonulót fújok. Annyira más minden. Nem tudom, hogy valaha képes leszek hozzászokni ahhoz a világhoz, amit mára megteremtettek az emberek. Nehéz elfelejteni, hogy honnan jöttem, a szokásokat és az elveket, a törvényeket, amik szerint élnünk kellett. Egyáltalán nem egyszerű magam mögött hagyni a szokásokat, a viselkedési elveket, amiket megköveteltek abban a korban tőlünk, nőktől.
Emlékeimben ékesen él a pillanat, amikor a halál torkában voltam. Kétszer is találkoztam a halállal, egyszer sikerült kiszabadulnom a karjai közül másodjára pedig már régi barátként fogadott megszüntetve minden fájdalmam. Azt hittem, hogy az én történetem azelőtt befejeződött, hogy igazán elkezdődhetett volna. Már csecsemőkoromban magáénak akart a halál. Utána pedig alig voltam húsz éves, mikor már sikeresen elragadott és azt hittem egy örökkévalóságra búcsút vehetek az élettől, amiről mindig is álmodoztam. Olyan egyszerű volt régebben minden. Lehet, hogy kegyetlennek tűnt az elrendelt házasság, amiket többnyire a pénz és a hatalom irányított, de pontosan tudtad, hogy mit kaptál és nem kellett szembenézned azzal a rengeteg hazugsággal, ami ebben a világban, már a levegőben is érezhető. Tudom, hogy Anubis a házban akar tartani, ameddig lehetséges, de nem is érzem úgy, hogy el akarom hagyni. Kíváncsi természetem persze a mai napig fennmaradt, mégis úgy érzem, hogy ebben a világban sokkal több veszély leselkedik a sarkon, mint régebben. Hogyan is vethetném bele magam a világ közepébe, amikor még önmagammal sem barátkoztam meg? Az arc, amit mások látnak nem az én arcom. Ötszáz év elteltével felébredni és megpróbálni elsajátítani mindazt, amit a mai kor már természetesnek vesz, szinte hihetetlen. Nem hiszem, hogy valaha képes leszek lépést tartani ezekkel a kis kütyükkel. Az egyiken ha végighúzom az ujjamat és a bal alsó sarokban lévő kis figurára kantitok és végighúzom Anubis nevén az ujjamat, akkor már hívom is. Olyan ez, mint a varázslat. Valami, amit az én koromban elképzelni sem mertünk volna most pedig már teljesen természetesen hat. Mégis én továbbra is egyszerű papírra vetem a gondolataimat, mert ezzel közelebb érzem magam ahhoz, aki egyszer voltam, ami egyszer volt. Lehet, hogy hiányos életet éltem, hiszen a családomat meg sem ismerhettem, a bátyámtól pedig még azelőtt elragadtak, hogy igazán megismerhettem volna, de valahogy sokkal feketébb és fehérebb volt a világ, mint most. Ebben a világban olyan tudatlannak érzem magam… Kell egy támpont, amibe kapaszkodhatok, hogy ne veszítsem el önmagam, hogy ne őrüljek bele mindabba, ami körülvesz..