Külsőm illetően tipikus szürke kisegér vagyok. Nem szeretem az extra ruhákat, kényelmesen és divatosan, csinosan, s elegánsan egyaránt fel tudok öltözni, de nem lételemem a feltűnősködés. Néhány kirívó jó vagy rossz tulajdonságom van ugyan, de ezekről te döntsd el, hogy hova sorolnád őket.
Néha jó, hogy azon parányi állattá változhatok, néha meg nem.  Nem vagyok valami magas, szőke hajam és egyszerű barna szemem nem érzem, hogy egyedivé, különlegessé tenne, sőt. Bár szememről sokan mondják, hogy érdekes. Akik ismernek, leginkább a húgom, ő szokta megjegyezni, hogy már-már rémisztő tudok lenni, de szinte adottságként változtatom a szemem színét. Olykor világos, áttetsző barna, máskor aranyszínű, olykor feketén izzik, sötét és kételkedő. Megint máskor zöldes színbe fordul, kíváncsiságomnak jelet adva, vagy kékesre, ha olyan közegbe kerülök, ahol nem szívesen maradok sokáig, mondhatni, amikor valaki irritál, hidegen hagy vagy az idegeimen kezd el táncolni. Tudom, furcsa, de míg egy kaméleon erre képes, addig egy boszorkány miért ne lehetne? Eleve a puszta tény, hogy nem csak holmi tündérmese, aki tükörtől kérdezgette, hogy mennyire szép és végül bibircsókos banyaként megeteti a mérgezett almát szegény lánnyal, már önmagában is abszurd. Bár én nem etetek senkit semmivel, nem szeretek hazudni, inkább sűrűn hallgatok el dolgokat, leszek csendes. Máskor viszont könnyedén reagálok dolgokra, felszabadultan, mintha az életem nem egy mindennapos rémálomszerű cselekménysor lenne, amikor várom a pillanatot, hogy valami... Nem, nem lövöm le a poént előre, majd kideríted, hogy mi valami fog történni valakivel vagy valamivel. Szeretem a képzelőerőm, ez is egyfajta adottság, de szintén nem szeretném előrevetíteni a dolgokat, olvass tovább és kiderül miért szeretem ezt a tulajdonságom. Imádok rajzolni, festeni, bár a műgyűjtőkért nem rajongok, így galériákba nem szívesen megyek, ahogy múzeumokba sem, könyvtárakba annál inkább szeretek elbújni. Kicsit olyan vagyok, ha elmém két része összemosódik, mintha egy nagyra nőtt gyerek lennék, aki álomvilágban tud csak létezni, mert a szülei elviselhetetlenek. Utóbbival aligha lehet gondom már... Mint mondtam, nem szeretek fecsegni, vagyis nem mindig. Ha a téma érdekel, akkor viszont le sem lehet lőni. Megannyi dolgot mondhatnék még el arról, milyen vagyok, de kérlek, kérve kérlek segíts nekem egy kicsit és kímélj meg tőle, hogy az ujjaimról a bőrt hólyagosra varázsoljam sima helyett az írással. Használd a képzelőerőd és fejts meg!

Név » I'm
Kor » a weak
Multik » human...

"...Mindenki két világban él. Van a való világ, az összes idegesítő tényével és szabályával. A való világban sok minden igaz, és sok minden nem. A való világ alapvetően szívás. És van a másik, az emberek fejében. Ez az inscape, a gondolatok világa. A gondolt világban minden ötlet tény. Az érzelmek, gondolatok ugyanolyan valósak, mint a gravitáció. Az álmok olyan nagy hatásúak, mint a történelem. A kreatív emberek, mint az írók, az idejük nagy részét az inszképjükben töltik. Az erős kreatívok viszont egy kis segítséggel átnyisszantatják a válaszfalat, és egybenyithatják a két világot...."
-Idézet Joe Hill NOS4A2 című könyvéből, ami némi inspirációval szolgált az et megírásához-

"...-A szavadat adtad, hogy nem mész oda többé!-hallom a kislány hangját, ahogy a sötét erdő egy másik pontjáról suttog félelmében könyörögve nekem. Hogy hallhatom ezt? Magam sem tudom, s nem is foglalkozom vele sokat, mert tudom, hogy nem állhatok meg. Még nem. Beljebb nyomulok a végeláthatatlan fasorba, lábam alatt a száraz avar susog, ahogy a leveleket rugdosom, csoszogva, botorkálva a sötétben, magam mögött hagyva a rettegő kislány puszta gondolatát is. Nem engedhetem, hogy ismét ez befolyásoljon. Egy-egy faág megreccsen alattam, a magasban baglyok huhognak, denevérek visítanak, én pedig megremegek a félelemtől, aminek egyre próbálok ellensége lenni. Nem ez az első eset, hogy itt járok, bár azt sem jelenteném ki, hogy ismerem ezt az erdőt úgy, mint a tenyeremet, mert mindig megváltozik valami. Nem, nem csak a levelek színe, ahogy változik az ősz. Valami megfoghatatlan változik meg benne. Valami, ami egyszerre akarja, hogy előrébb haladjak, hogy elérjek oda, ahová valóban tartok és közben vissza is húz, rettegés és gyermeteg félelem formájában.
A távolban valami fény lobban fel, előbukkan a sötétből, szinte ragyog, s vakít egyszerre. A levegő megmozdul, a forró, már-már fullasztó párásnak érezhető szél a sietségtől izzadt, s kócos hajamba kap, távolabbról pedig egy lány sikolya száll felém a hátán, mintha csak egy repülő szőnyegen közeledne, figyelmeztetve: Eddig, és ne tovább!.
-Apa, apa! Hol vagy apa? Megint elhagytál, ahogy ő is? Gyere vissza kérlek! Gyertek vissza mindketten!-a hang egyre közelebbről jön, könyörög és kérlel, de úgy érzem, én rohanok a hang felé, mintha visszafordultam volna, s én haladnék felé, s magam sem tudom, melyik az igazság. Lábaim kíváncsiságtól fűtötten rakom egymás után, gyorsan lépkedve, aztán mintha lelassulna minden. Az eddig lelkesen el-el suhanó fák megállnak, nem mozdulnak, ahogy én sem. Valami nyálkás, undorító érzést keltő anyag öleli körül topogóim és egyre mélyebben állok benne, s már mozdulni sem tudok, minden porcikám ledermedten, fagyosan várja a következő dolgot, ami történni fog vele...
-Mondtam, hogy ne gyere ide többet! Ahogy ő is figyelmeztetett! Gyermek vagy még, túl makacs, önző, akaratos.-bukkan fel a sötétben egy ismerős, sötét mégis tüzes szempár, mellette a kislány, aztán ellep a feketeség, s mire feleszmélek, már a földön fekszem, s levegőért kapkodva nyitom ki szemem.  Közelebb kerültem, mint eddig valaha is sikerült. Örülök, de mindenem remeg, rettegek én is. Az erdőben vagyok, világos van és az éjszakai forróság eltűnt, s helyére velőmig hatoló hideg levegő költözött.
-A szavadat adtad, hogy nem mész a közelébe, nézd meg, most mit tettél velem. Még mindig nem kaphatom vissza a papámat! Utállak!-dobbant a kislány dühösen, mint egy nyúl, aztán haját kitűri szeméből, és elrohan, az erdő sűrűjébe vetve magát. Ekkor döbbenek rá: a kislány én vagyok valamivel több, mint húsz évvel korábbról. Kipattannak szemeim, az ágyban fekszem, verejtékben fetrengve, tenyerem véres, hogy körmöm belevájtam a puha húsba...."

Két nappal később:

"...-A szavadat adtad, hogy nem mész oda!-hallom a kislány hangját, csendes, nyugodt, inkább félálomban piheg, hisz karomban fektetve ringatom. Énekelek neki, dúdolok, hogy ez így is maradjon, míg álomba nem szenedül. Egy dalt éneklek, idegen nyelven, de egyenletes lélegzetvételei egyre arra utalnak, hogy elmerül az álom világában. Mosolyogva nézek le rá, s folytatom, nehogy épp most ébresszem fel, mikor még épp csak elszenderült.
"Lapsistain rakkain tää näyttämö on
Mis kuutamo kujillaan kulkee
Taipunut havu, kesä hoivassa sen
Valkomeren niin aavan
Joka aavekuun siivin
Saapuu mut kotiin noutamaan

Päällä talvisen maan hetki kuin ikuisuus
Mi pienen kissan jakoin luokseni hiipii
Tääl tarinain lähteellä asua saan mis
Viulu valtavan kaihon
Ikisäveltään maalaa
Laulullaan herättää maan..."

Hiába a lehunyt szemek érzem a dühét, még mindig tudom, hogy nem érti mit és miért teszek. Hogy miért akarok ennek véget vetni. Miatta...magam miatt, hisz ő én, s én meg akarom akadályozni, hogy felnőttként ne kelljen azzal szembenéznie, amivel nekem kellett. Elszenderül, majd mély álomba merül, mire óvatosan lefektetem a puha avarba, a takarót köré csavarva, majd magára hagyom. Nem fél, hisz egészen pöttöm kora óta rója ezeket az erdőket éjszakánként, s neki nincs kitől tartania. Ő még tiszta, nem mocskolta be a világ, ellenben engem. Elindulok a fák között, minden ugyan az, mint minden eddigi éjszaka volt. A fák, a baglyok a denevérek. Minden. Csak én nem. Mert ennek ma véget vetek, sokkal kitartóbban haladok előre a sötétségben, nem foglalkozom a hangokkal, hosszú köpenyem és csipke ruhám magasra emelem lábaimról, hogy lépéseim határozottak lehessenek és ne vegyen rá semmi és senki, hogy megtorpanjak, s ne eshessek hasra miattuk. Érzem, hogy a hűvös avar helyett ismét a forró, ragacsos, undorító szagú és állagú valamibe lépek, de dacolva haladok tovább. Nem süllyedek el, alig csak a bokámig, s gondolataimban üresség üti fel fejét, csak arra koncentrálok, hogy nehogy megálljak. Átkelek a vöröslő mocsáron, köpenyem magam mögött hagyva, és szinte lábaim a földbe gyökereznek, ahogy a nő teljes alakja megjelenik előttem.
-Mondtam, hogy ne gyere ide többet! Megígérted neki is. Emlékszel?-rántja maga mellé a kislányt, aki ugye én volnék gyermekként, kinek könnybe lábadt szemei vörösek, dühe helyett szín tiszta félelemmel néz rám, de nem mozdul, mintha megbabonázták volna.-Ennyire könnyen képes voltál magad mögött hagyni? Ez könnyebben ment, mint múltkor. Most pedig öld meg!-löki a földre, egyenesen elém a lányt, kinek szőke fürtjei arcába csapódnak, míg ruháját át nem itatja a vörös iszapos talaj és a sár.
-Nem ölhetem meg, hisz még csak egy gyerek! Én vagyok az, te is tudod!-nem akarom, hogy hangom megremegjen, nem akarok kiabálni sem, mégis üvöltök, sikítok, szinte kikelek magamból, és lenézek a lányra, mellé guggolok, de már nem rémít meg, hogy az az arc néz rám vissza, akit a tükörben is látok minden nap.
-Ha nem te, majd én. De az hosszú, fájdalmas halál lesz számára.-figyelmeztet, mire feleszmélnék megragadja a szőke fürtöket és egyenesen a fához csapja. A kislány kiáltani akar, de nem tud.-A gerince eltörött. Nemsokára a saját vérében fog megfulladni. Nem szép halál, még a kicsi Cecilyn-nek sem. Pláne nem neked. Hisz ha én végzek vele, te soha nem jutsz ki innen, és a húgod egyedül marad az őrületben.-fogalmam sincs, hogy szavai érik e el, hogy cselekedjek, vagy magamtól vagyok ennyire könyörtelen, gondolkodás nélkül emelem meg kezem, és ahogy kicsit oldalra billentem, a fának támaszkodó, furcsán torz alakot öltő kislány összeesik, nyaka nagyot reccsen, szíve pedig ezzel egy időben szűnik meg dobogni.
-Látod, ennyire egyszerű! Bárkit megölhetsz a puszta akaratoddal, nem kell attól tartanod, hogy a lelked elsorvad, mert most mutattad meg, hogy nincs, ami elsorvadjon. Üdvözöllek a családban Lilya!-ragadja meg kezem, s vág engem is a fához, mire nagyot nyekkenek, s....
Riadtan, verejtékben úszva ülök fel az ágyon, immár nem csak tenyerem véres, hanem egész ruhám is, és egy vászon előtt állok. Egy vörös erdőt festettem, itt-ott sötétebben, máshol világosabban hagyva a vásznat, középen egy lány fekszik a földön, mellette két nő áll, egyikük sötétvörös ruhában, arcán rideg, örömittas mosollyal, másikuk arca nem látszik, kezébe temeti. Hátrébb lépek, fogaim csikorgása fel sem tűnik, csak az, hogy szédülök. Csuklómra pillantok, melyből szinte patakzik a vérem... szédülök, aztán ismét minden homályossá változik..."

Elengedem a gyűrűt, ami ismét ujjamon van, hideg és sejtelmes vöröslő fényben csillog a kő, mintha nem is tömör lenne, inkább csak, mint egy kapszula valami folyékony dolgot tartana egyben addig, míg szét nem pukkasztják. Másik kezemben egy egyszerű fénykép pihen, amit a gazdája tegnap egy bárban a pénztárcájából eltüntetett valahogy és szinte üvöltve vádolt meg mindenkit, hogy ellopták. Kérdem én: egy agyon gyűrött családi fotó eszmei értékeken túl mit rejthet?  Semmit. Legalábbis nem érzem, hogy bármi féle ereje lenne. Megrázom a fejem, mert a szokásos szédülés üti fel fejét, ahogy az álom elmúlik és észreveszem, megint felvágott csuklóval ébredtem, és olyan mintákat rajzoltam, amiket nem ismertem fel. Gyorsan bekötözöm a sebet, de nem foglalkozom vele nagyon, mert dolgom van. Valakinek szüksége van arra a fényképre, mert láttam, bele fog bolondulni, ha nem kapja meg. Így elindulok, és tudom is, hogy merre fogom találni a tulajdonosát, s hogy fogom visszacsempészni tárcájába a gyűrőt, színes papírdarabot.
-A héten negyedjére hagyja ki az óráim vagy késik el.-ahogy beérek a terembe ez a mondat fogad, mellőzve köszönést és más, formai dolgokat.
-Ezt mondja azoknak, akik...-kezdek neki felháborodva, de hogy fejezhetném be ezt a mondatot? Úgy, hogy azoknak, akik elvesztenek valamit, majd a tébolyba vezet útra lépnek és egyenesen, magabiztosan kezdenek menetelni a saját végzetükbe? Felemelő lenne ilyesmit hallani hangosan, mert ez az igazság, amit évek óta tökéletesen tudok rejtegetni a világ elől. Elgondolkodom, kérdőn néz rám a tanár, mire nagyot pislogok, és vállat vonok, majd felemelem a kávés poharam.-Azoknak, akik előttem állnak a sorban és minden reggel elgondolkodnak, hogy milyen kávét kérjenek, majd ugyan azt rendelik, mint mindig, miután végighallgatták a napi akciókat és a különböző különlegességeket.-mondom, mosolyt varázsolva arcomra, mire mindenki felnevet, s bár a tanár nem tűnik túl boldognak, fejet rázva fordul vissza a táblához és magyaráz tovább. Ha tudná, hogy a tavaly elvesztett eljegyzési gyűrűjét én tettem a kocsijába, vissza a szőnyegre, mintha ott hagyta volna, holott tudtuk jól mind a ketten, mikor hagyta el. Akkor, amikor belépett abba a bűzös bárba és felcsípett valami olcsó... na mindegy is, hagyjuk a fenébe. Kicsit dacosan, nagy lendülettel ülök le, kezemre csúszik a táskám, és ekkor jut eszembe, kezemen a seb még mindig a véres kötés alatt lüktet, és felszisszenek az érzéstől. A póló kis híján átvéresedik, gyorsan odateszem tenyerem és lehunyom a szemem, hogy a sebet begyógyíthassam. Még épp időben...

Nem kizárt, hogy történetem elsőre homályosnak tűnik, zagyvaságnak, szavaknak csupán, amiket egymás után dobáltam. Nos elárulok neked valamit.... Nem, nem az. Csupán gyenge a képzelőerőd, ha ezt gondolod. Használd ki! Éld bele magad! Ne gondold, hogy csakis az a valóság, amit szemeddel látsz, mert könnyen lehet, hogy csalódni fogsz. Véletlenek nincsenek, mindenki uralhatja a sorsát és mindenkinek van lehetősége az álmai teljesítéséhez. Csak engedni kell, hogy elragadjon a hév, álmodozni, akár nappal is. Próbáld ki, mert én mondom neked, megéri!

P.S.: Az álmomban szerelő nő egy felmenőm, valaki, aki bennem és a húgomban látja a spirituszt, hogy valamilyen úton-módon visszataláljon közénk valahonnan, ahova mi ketten ki-be járunk. A gyűrű az övé. Az köt minket össze. Álmaimba mindig más és más alakot ölt, aki hol biztat, hol nehézségek elé állít, hol egyszerű feladatokat ad, hogy tesztelje meddig vagyok képes elmenni. Sikerrel járt, lelkem egyre feketébb és félek, innen már nincs visszaút.