A külsőm olyan egyszerű, mint a faék. Hajam hosszúkás, csokoládébarna, általában mindig zselével állítom be a nekem kedvező, illetve tetszőleges hajstílust. Fel szoktam zselézni, hogy olyan legyen, mint a kakastaréj, vagy oldalra zselézem a frufrum, amely szerintem nagyon elegáns.
Szempárom olyan, akárcsak a macskaszem. Gyönyörű barna, akárcsak az ásványkő, amelyet macskaszem néven ismernek az emberek. Szempilláim koromfeketék, és szép hosszúak. Szemöldökeim szépen íveltek, olyan barnák, akárcsak a hajszínem.
Arcom telt, nem süpped be, ám kissé borostás.
Ajkaim, és orrom szépen íveltek, szám kissé rózsaszínes.
Testalkatom szépen kidolgozott, izmos karokkal, és hasizommal rendelkezem.
Belsőről pedig… azt mondaná valaki, amikor meglát, hogy ennek az embernek mekkora pofája van. De valójában nem így van. Világ életemben próbáltam vicces lenni, hogy eltakarjam a magam fájdalmát. Hiszen… a legviccesebb emberek valójában a legbánatosabbak. Néha dühtúltengésem van a vámpírok miatt, és a vérfarkasok miatt is, ezért gyakorta előfordul az, hogy megölök néhányat egy nap. Pszichológiai pályámat annak köszönhetem, hogy mindig is érdekelt az emberi elmék. Na meg persze nem akarok másokat kirabolni, ezért valahonnét pénzt is elő kell termelnem, olyan munkából, ami nem megerőltető. Soha nem szeretem magamat túlhajszolni, inkább minden napomat arra szánom, hogy újabb, és újabb varázsigéket tanulok. Egyidőben, New Orleansban tilos volt a varázslat, de ahhoz túl nagy barmok, hogy engem túljátsszanak.
A szerelem soha nem talált rám. Persze… nem mondom, hogy egyszer sem vittem egy nőt sem be az ágyamba. Dehogynem! De az érzelemmentes szex valami borzalmas. Ez is elég ritka pillanat, általában csak akkor teszem ezt, amikor már nem bírok magammal. De érzelmek nélkül az ember nem ér semmit sem. 

Multi: Stefan Salvatore
Camille O'connell

 
„Nehéz volt a kezemen a két karperec, amelyek mind a két karomon szorosan voltak rábiggyesztve, és mindegyiket egy hosszabb lánc kötötte össze. Az a lánc olyan hosszú volt, hogy még ezt a jó hosszú kígyózó sort is összeláncolta. Nem tudom, hová vezetnek, ráadásul mindenhol zsivaj, és mindenhol az ördög ostora csattant, aki nem bírta a menetelést. Mindenhol női sikítások hallatszottak, gyerekek sikoltása, mint én, csak én azt sem tudom, hogy miért sikítanak, és miért sír mindenki körülöttem. A férfiak koszos arcát csak az izzadság mosta, de nem a könny! Ők nem sírtak! Habár, miért is volna? Még mindig nem értettem a helyzetet, hogy mi történik, és azt sem értettem, hogy hová tűntek a szüleim. Hol van a fivérem, és hol van az én egyetlen mamám?
A talpamban mindenféle kavics állt bele, minden hegyes, és éles, alig bírtam ezt a menetet. A sorból néhányan kiestek, akkor kénytelenek voltunk megállni, hogy a hullát el tudják onnét vinni. Nem értettem, mi folyik itt, és nem is mertem odanézni. Inkább csak tovább mentem lehajtott tekintettel, és csak a koszos földet néztem. Néha megbotladoztam, mert hátulról majdnem eltapostak, hiszen olyan kicsi vagyok, és törékeny.
A messziségből taps hang hallaszott. Felfigyeltem óriási gömbszemeimmel, s ahogyan kidugtam a buksimat, hirtelen megcsapott a látvány, mint a huzat.
A hosszú sor előtt egy nagy, színpadféle volt, s azon pedig sorban néhány totemoszlop, az oszlopokon pedig egy kötél lógott, a végén egy csomóval.
-          Akasztófa… - mondom a félelemtől elfojtott hangon.
Gyerekként is pontosan tudom, hogy mik történnek a boszorkányokkal, és az ártatlan emberekkel. Elevenen megégetik őket a pokol tüzével, vagy felnyársalják őket. Nem akarok így meghalni!
A mama szerint eléggé csíntalan vagyok, és bármikor képes vagyok az embert meglepni. Az elmúlt pár évben, amióta írni-olvasni tudok, megtanított néhány varázs trükkre. De ezeket nem szeretem használni, mert olyankor mindig vérzik az orrom, vagy a szemem.
Napkeltekor indultunk el, azóta pedig már napnyugta van, és amíg ballagtunk, néhány ember kidőlt a sorból, és elvitték onnét a nélkül, hogy megnézték volna, hogy él –e. Talán nekem is ezt kell csinálnom, annyi különbséggel, hogy én nem fogok meghalni. A mama mindig azt mondta, hogy nagyon jó színész lennék.
A szívem a torkomban dobogott. A gyomrom kiabált, a csontjaim pedig csak úgy ropogtak. Csont, és bőr vagyok, kilátszik az összes bordám. A ruha is leesik rólam, ami éppen rajtam van. Ezt viszont csak rongynak lehetne nevezni. Koszos, és szakadt!
Újra félrenéztem. A kötelek végén gyerek, nő, és férfi lógott, testük felét eltakarta a dobogó, amelyen álltak az oszlopok. A háttérben tűz füstje csapott ki, és egy női sikoly hallatszott. Elevenen égetés, tudtam.
De hol van a mama?
El akarok innét menni. A szemeimben akadnak a könnyek, nem áradnak ki, mint a patak.
Lábaimból elengedtem a tartást, az izmaimat is hagytam magukra, s a földre rogytam. Amikor letérdeltem, és bevertem a térdkalácsomat, majdnem felsírtam a fájdalomtól. Oldalra rántottam magamat, hogy az oldalamra essek, s amikor bevertem a vállamat, a fél testemet, azt hittem összetörnek a csontjaim bennem.
Csak úgy dőltem, mint egy nagy krumpliszsák, és úgy maradtam. Nyakamig érő, kócos fekete hajam eltakarja a szememet, s csak feküdtem csukott szemmel, várva azt, hogy elvigyenek onnét, és rimánkodjak, hogy nem veszik észre; valójában én még élő vagyok.
Meg akartam keresni a mamámat. Addig nem tehetnek velem semmit sem, senki, míg meg nem találom!
-          Állj! – hallatsszék, s megáll a sor. A hang mély, és gonosz volt, mintha maga az ördög kiáltotta volna, hogy állj, mert a pokolba már nem fér sok lélek.
Megremegtem. De nem szabad. Próbáltam magamat kikapcsolni, de a mama figyelmeztetett arra, hogy ez el fog jönni, de előtte felkészít rá, hogy túléljem. Sok varázslatot mutatott, és például valami olyasmit is mutatott, amelytől tényleg meghalunk, de pár nap után felébredünk.
Halkan suttogásnak kezdtem. Mondtam az igéket, de azután egyszer csak elhalkultam, és meghaltam.
De csak egy ideig.
 
Hangokat hallok. Nem értem, mit mondanak, de azt tudom, hogy felébredtem, és újra élek. Azt hittem elrontom ezt a varázslatot, mert amikor a mama mutatta, kiejteni sem tudtam a szavakat. Most azonban szükségem volt arra, hogy odafigyeljek, különben soha sem találom meg az én mamámat.
Szemeimmel pislogtam, s az orromat valami iszonyatos bűz üti meg. Felriadok.
Körbenézek, és csak akkor látom, hogy hullák közt fekszem. Halott emberek!
Az egész testem megremegett, én pedig azt sem tudtam, hogy sikítsak –e, vagy sírjak.
-          Mama! – nyögöm bele az égbe, és egy nagy krokodilkönnycsepp gurul végig koszos arcomon. Ajkaim megremegtem, öklömet összeszorítottam, és csak azt akartam, hogy eltűnjek innét, és a mama karjaiba szaladhassak.
A bűzt nem bírtam.
Pár perc alatt sikerült összeszednem magamat olyannyira, hogy legyen erőm arra, hogy körbenézzek.
A nagy kupac oldalán voltam, talán a szélén. Körülöttem ugyanilyen kupacok voltak, mintha csak hegyek volnának.
Feljebb másztam nagy nehezen, és próbáltam befogni az orromat, vagy kevesebbszer levegőt venni.
Néhányszor visszacsúsztam, de minden erőmet beleadtam.
Amikor a kupac tetejére értem, felfigyeltem, hogy nem hallani sikításokat, csupán csak az óriási tűzvésznek a sikolyát, ahogyan elégnek a halottak.
Tudtam, innen el kell tűnnöm…” – Felolvastam még az akkori bejegyzésemet.
Régen álmom-vágyam volt az, hogy költő, és író lehessek. Ezért írtam le minden olyan dolgot, ami fontos pillanat volt az életemben. Naiv kölyök voltam, akinek voltak álmai. Akkoriban az emberi ostobaság miatt több millióan haltak meg. Az a halál is eléggé embertelen volt. Akkoriban megviselt ez a tömeges pusztulás, de mára már meg nem történt esetnek tekintem. Azóta eltelt több mint 500 év, és minden megváltozott. New Orleansban helyezkedtem már el 400 éve, a kisujjamban van a város. Pszichológiával foglalkozom, többek között gyermekekkel, akik valamiért nehezen emésztik meg a jelenüket, vagy a múltat.
A mamát persze még azóta sem találtam meg, hiszen ő, és az összes családom mind odavesztek akkor.