Sokat változott minden, talán én is, csak még ezt se tudom. Emlékek nélkül élni olyan, mintha… Nem is tudom, hogy mi lenne a helyes szó rá. Mintha a semmiből csöppentünk volna ide és mégis meg kellene tudni állni az ismeretlenben. Fogalmam sem volt arról, hogy vajon nekem valaha menni fog-e, hiszen kutattam és futottam az álmaim után. Álmok, melyek valóságosnak tűntek, valóság mely néha olyan volt, mint egy álom. A kettő sokszor összemosódott előttem.  Főleg olyankor, amikor egy-egy emlékkép rántott magával. Mindegy volt, hogy házon belül vagyok-e, vagy éppen az utcán sétálok. Néha csak úgy éreztem, hogy egy teljesen másik helyen vagyok. A külvilág szép lassan olyankor elmosódott és nem maradt semmi más, mint a múlt szeszélyes és olykor kegyetlen emléke, ami sose mutatta meg igazán magát. Mintha csak játszadozni szeretett volna velem, szórakozni. Elhúzza a mézesmadzagot, de aztán pedig semmit se ad többé. Néha napokig nem láttam semmit se, máskor pedig verejtékben úszva ébredtem az éjszaka közepén. Csak remélni tudtam, hogy egyszer ennek vége lesz és minden a helyére billen, ahogyan szép lassan én is magamra lelek; megtalálom azt, aki vagyok valójában.
- Sajnálom, nem akartam semmi rosszat se mondani. Azt hittem, hogy ti ketten együtt vagytok. Olyan boldognak tűntetek múltkor. – pillantottam rá egy szelíd mosoly kíséretében, hiszen én csak ebből gondoltam azt. Ha tudtam volna, hogy történt valami veszekedés vagy bármi gond van köztük, akkor biztosan nem említem meg Bethany nevét, de legalább a névmemóriám most nem hagyott cserben.
- Ohhh, persze a diákjaid. – csúszott ki hangosan az, amit gondoltam. Hirtelen el is felejtettem, hogy a bátyám milyen felelősségteljes életet él. – Talán túl sok mindenki is tudja, csak nem dicsekedni akartál velem? – kérdeztem tőle játékosan, hiszen csöppet se gondoltam komolyan. Nem hiszem, hogy lenne bármi is, amivel velem kapcsolatban tudna dicsekedni. Kissé amnéziás és ijedt teremtés vagyok ebben a káoszos újvilágban.
Amikor magához ölel, akkor könnyedén fonom a karjaimat köré. Jó érzés a testvérem karjai között lenni. Úgy érzem, hogy ott biztonságban vagyok és nem érhet semmi baj se. Egyszerűen csak néha felkelek és nem is tudom, hogy mit kellene tennem vagy merre indulni, hogy az emlékeim elkezdjenek még inkább visszatérni. – Rendben van, sietek. – mondtam neki kissé talán hadarva, amikor pedig homlokon csókolt testvérien, akkor egy pillanatra még a szemeimet is behunytam. Mindig is képes volt megnyugtatni és ez most se volt másképpen. Kicsit féltem attól, hogy csak úgy kimegyünk a városba, illetve nem is akartam még nagyobb teher lenni a vállain. Volt így is szerintem éppen elég gondja, nem hiányzott az enyém is még.
Viszonylag egész hamar elkészültem, hogy utána a teraszon leljem meg őt. Sietve zártam be az ajtót magunk mögött, hogy utána a táskámba ejtsem a kulcsokat. Lassan beleszippantottam az esti levegőbe, mire egy kisebb borzongás futott végig a hátamon. Egy pillanatra haboztam, de végül elfogadtam a felém nyújtott kezét, hogy elinduljunk az estébe. Ha engedte, akkor végül inkább belékaroltam, ahogyan régebben testvérek között szokás volt néha.
- Sokkal jobb helyet? Milyen titokzatos vagy ma drága bátyám. – nem értettem, hogy miért nem árulja el, hogy pontosan hova is megyünk. Mindegy, maximum meglepetés lesz. Néha az is kell. – Mesélj, mi van veled. Rég hallottam már azt, hogy miként is vagy. – pillantottam rá barátságosan, majd egy testvéri puszit nyomtam az arcára. – Mielőtt azt mondanád, hogy semmi érdekes és minden rendben van felhívnám a figyelmedet, hogy előttem nem tudod elrejteni az árulkodó apró és gondterhelt barázdáidat az arcodon. – szeretném tudni azt, hogy miként van, mik történtek vele mostanában. Vagy éppen miként van az a kedves teremtés, akihez már nekem is volt szerencsém. Reménykedtem abban, hogy semmi komoly baj nem történt.

©

Túl sok aggodalmat cipelek magamon amit a vállammal tartok. Egyszerűen nehéz úgy cselekednem, hogy mindenki számára jó és biztonságos legyen. Már nem vagyok boszorkány, hanem csak egy egyszerű önkontrollt nem ismerő vámpír, akit egy kézmozdulattal megölhetnek. Mit akarok én? Pontosan jól tudom, hogy egy vámpírnak mily nagy a gyengesége, hisz én magam is csak öltem őket egykoron, amikor szükségszerű volt. Szinte gyerekjáték volt őket ölni, és arra nem gondoltam, hogy egy napon majd belőlem is ilyen szörny lesz. Ez nem önsanyargatás, hisz nem érdekel, hogy velem mi lesz, hanem jobban érdekel az, hogy a megmaradt családom tagjaival majd mi történik, ha én nem fogok tudni rájuk vigyázni. Itt van Shireya, akinek a férjét és a lányát az elmúlt pár napban fedeztem fel. Elméláztam azon, hogy vajon őrült vagyok, vagy csak szimplán a két szememmel láttam a valóságot? Bár egyikkel sem beszéltem. Nayarethről tudom, hogy azonnal letépné a fejem, míg Rhiannon... talán nem is ők voltak. Talán képzelődtem, talán nem. Ezért is még mantrázom mindazon, hogy ezeket elmondjam -e a húgomnak. Miért is ringatnám őt beteljesülhetetlen csodákban? Az én vakságomnak köszönhetően kergessen hiú ábrándokat és reményeket? Ugyanakkor ha még is jól láttam azt, amit, akkor tudnia kell, hogy nem maradt egyedül. Tétlen vagyok, és egyszerre azzal rettenetesen megfontolatlan már csak Shireyaval kapcsolatban is. Majdnem ez a hat évszázad elvette teljesen a józan eszemet is.
Amikor megemlíti aztán Bethanyt, némileg a levegőáramlás megszűnik a torkomban igen csak hosszas időre. Kétlem, hogy bárki is rossz szemmel nézné, ha a húgommal sétálnék ott kint. Bár nem látták őt és esetleg más szemmel néznének ránk, de nem érdekel. Az utóbbi időben mint tanár, ügyvéd, pszichológus s mint ember el vagyok tűnve a világ szeme elől. Vámpírként aligha vagyok arra képes, hogy uralkodjak magamon. Egyszerűen rettegek, hogy valaki miattam esik majd bajba. Jobbik esetben.
- Nem, nem fogja bánni senki sem. A húgom vagy. A diákjaim is pontosan jól tudják, hogy nekem van egy húgom. - Lépek hozzá közelebb, ahogy megérintem gyengéden a karját. Soha nem állítottam azt senkinek sem, hogy ő halott. A szívemben ő ott volt végig, gondolataimban, és sokszor a bortól kábulva még magam előtt is képzeletben. Másrészt, tudtam, hogy egy napon majd visszafogom őt hozni, kvázi hatszáz évet kellett várnom remegő térdekkel, hogy végre véghez vigyem azt, amit már annyira szerettem volna.
- Rendben van, nyugodtan készülődj csak. - Ölelem karjaimba őt finoman, mintha csak most tenném ezt utoljára. Pár pillanatig így tettem, ha hagyta, majdan óvatosan elengedtem őt, hogy elrendezze magát úgy, ahogy szeretné. - Én addig majd lent megvárlak. - Teszem hozzá némileg habozva, s egy testvéri csókot nyomtam homlokára lehunyt szempárral. Rettegtem, ami soha nem vallt rám.
Körülbelül negyed órát vártam kint a teraszon ücsörögve a kis rattan széken. Bár hiába volt annyi, számomra csak néhány percet merített magába. A gondolataim elragadtak egy pillanatra a valóságtól, és némileg ezzel az idő is elszaladt.
Amikor aztán leért, csak annyira lettem figyelmes, hogy kilép az ajtó mögül. Azonnal felpillantottam rá, és azzal szembesültem legelőször, hogy mennyire gyönyörű. Mindig is az volt, és ez a mai napig egy centit sem változott. Büszke voltam rá. Nem csak, hogy gyönyörű, hanem mindig is bátor volt és magabiztos. Ugyanakkor szeretete óceán volt, törődése pedig láva. Szerencsésnek éreztem magamat, hogy ő a testvérem. Szinte meg sem érdemlem őt.
Mintha villám csapott volna mellém, azonnal felpattantam, és az öltönyömet is megigazítottam magamon, aztán hajamat ahogy beletúrtam néhány ujjammal. Én nem sokat vacilláltam azon, hogy miként jelenjek meg, hiszen hiába rendezgettem volna tovább magamat, egyszerűen arcom vonásai jobban keltik magukra a figyelmet, mint a megjelenésem. Főleg most, hogy képtelen vagyok leplezni előtte az aggályaimat.
- Nem szándékozom egyelőre nagy tömegbe menni. A főtér most nekem is sok lenne. Annál egy sokkalta jobb helyet ismerek. - Lépek le a terasz lépcsőjéről, miközben onnét lentről megérintem a kezét finoman, ezzel levezetve magamhoz őt.
Nem akartam tömegbe vinni. Tudtam, hogy ő nincs hozzászokva, nem mellesleg az most nekem sem tenne jót. Éhezem.
©

Az idő képes minden sebet begyógyítani, de mégis miként gyógyíthatná be az én sebeimet, ha azt se tudom pontosan, hogy miként is keletkeztek? Így még a gyógyírt se találhatom meg. A világ szép, érdekes, ugyanakkor ijesztő is számomra. Mintha csak egy idegen országba cseppentem volna bele. Régen is sok veszélyt rejtett a világ, amiben éltünk, hiszen mi se ismertük minden egyes zugát, de ez most… Magam sem tudom néha, hogy merre is kéne indulnom vagy pillantanom. Mit kellene tennem vagy mondanom, hogy az emberek ne nézzenek rám furán. Elvesztem, mint aki csak egy helyben áll, figyeli a körülötte zajló életet, de ő maga képtelen mozdulni és elveszni a rohanó és állandóan mozgásban lévő világban, tömegben. Az évszakok csak változtatják egymást, hiszen egyre közelebb van már talán a tél is, vagy ki tudja, hogy itt van-e ilyen. Ismeretlen hely, ismeretlen emberek és megannyi kérdés, mely nem hagy nyugodni. Álmok melyek adnak valamit, hogy utána nevetve fosszanak meg a remény apró szikráitól is. Mintha csak az elmém szüleményei lennének és semmi igazság nem lappangnának bennük. Egyszerűen néha minden túlzottan összemosódott és még inkább nem tudtam, hogy mi az igazság és mi csak egy elme szüleménye.
Hamarosan pedig könnyedén ölelem át a bátyámat testvéri szeretettel. Ő az egyetlen biztos pont az életemben és tudom, hogy rá bármikor számíthatok. Mellette úgy érzem, hogy nem érhet semmi baj, de aztán ő is távolabb sétál és ismét a semmi közepén érzem magam. Mintha csak az üresség fátyla ölelne körbe és nehéz súlyával csapna le. Szeretném, hogy vége legyen, hogy ne érezzem magam ennyire üresnek, elveszettnek, de minél inkább próbálkozom, annál messzebbre menekülnek az álmaim is, amelyek talán gyógyír lehetnének kissé zavarodott elmémnek, netán szívemnek.
- Arcod barázdái másról árulkodnak kedves bátyám. – szólaltam meg aggodalmasan, majd amikor kicsit hátrébb lépett, akkor se mozdultam meg, csak követtem őt. – Tudod jól, hogy mindig meghallgatlak. Talán nem olyan vagyok, mint egykoron voltam, de még mindig ugyanaz vagyok mélyen legbelül. – suttogtam szinte úgy a szavakat, mint aki hinni szeretne ebbe, de a hetek múlásával egyre nehezebben ment. Vajon még valaha lehetek olyan, mint egykoron voltam? Magam sem tudom és ez megrémiszt. – Köszönöm, de nekem már attól jobb kedvem lesz, ha itt vagy. – mosolyom őszinte volt, még ha nem is ragyogott olyan fényesen, mint hajdanán. Tényleg mindig boldog voltam, ha itt volt és az idejéből áldozott rám. – Kérsz esetleg belőle? Talán mind a kettőnkre ránk férne egy kis édesség. – léptem hozzá közelebb kisebb habozás után, majd ha kért, akkor bontottam csak ki. Ha nem kért, akkor majd jó lesz később is, de ennek ellenére egy puszit mindenképpen nyomtam az arcára, amivel csak a hálámat akartam kifejezni.
- Zenészek? Mint egykoron? – utaltam a régi időkre, amikor a muzsika képes volt egy kis boldogságot csempészni az emberek szívébe, vagy éppen szomorúságot, ha elveszítettek valakit. – Biztos vagy abban, hogy jó ötlet? Nem szeretném, ha miattam pillantanának rád furán és Bethany nem fogja bánni? – azt hiszem, hogy így hívták azt a hölgyet, aki képes volt újra melegséget csempészni a testvérem szívébe. Nem sokszor találkoztunk még, de egyszer-kétszer egymásba botlottunk, viszont sose beszéltünk szinte semmit se. Nem akartam, hogy esetleg a flúgos húgocska miatt hagyja magára Anubist, így inkább mindig olyankor sietve tűntem el a szobámba, ami sokszor szolgált menedékül a démonaimtól, míg máskor ez volt a pokol színhelye, ha éppen olyan álommal ajándékozott meg az este.
- Kimehetünk, de ugye nincs baj? – utaltam arra, hogy mondani szeretne valamit. – Lent megvársz? Hamarosan megyek én is. – tettem még hozzá, hiszen nem éppen utcára menősen voltam öltözve, így ha kiment a szobámból, akkor sietve öltöztem át, kicsit megigazítottam kócos fürtjeimet és a naplómat is visszadugtam a jól megszokott rejtekébe, hogy utána a testvérem után menjek. Talán 10 perc is eltelt, vagy több is mire leértem, de végül lent voltam és ez számított. A következő nagylépés az lesz, ha ki is merészkedek ismét a szokatlan utcára és annak forgatagába, hiszen az még mindig képes néha a frászt hozni rám.


©

Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy Shireya újra önmaga lehessen. Még is, az utóbbi napokban kezdtem ráébredni arra, hogy a saját önzőségem vezetett el odáig, hogy őt visszahozzam. Nem gondoltam bele abba, hogy ő hogyan fogja magát érezni a jelenlegi állapotoktól. Pszichológus vagyok, és tudnom kellett volna. Még is sokkalta jobban elvette az eszemet a tudat az, hogy esélyt láttam arra, hogy őt visszahozhassam. Azt hittem, hogy boldog lesz, hogy az élők között lehet újra, de ez nem így lett. Nem látok rajta igazi örömöt, jobban inkább mély bánatot. Mintha a lelke egy része még mindig túlvilágon ragadt volna. Bárcsak visszafordíthatnám, és akkor nem kellene szenvednie. Nem szabadott volna őt újra visszahoznom.
De most már nem tehetek semmit sem, hogy ezt visszacsináljam. A saját ostobaságomnak cipelnem kell a következményeit, de ugyanakkor közben Shireya is szenved. A lánya, és a férje életben van. Ha ezek az információk a birtokába férkőznének, talán másképpen lenne. Még is félek ezt elmondani neki, hiszen akkor minden áron azon lenne, hogy megtalálja őket. Sedrick pedig világosan a tudtomra adta, hogy vadászni fog ránk, mint valami állatokra.
A gondolatoktól egyre inkább csak rám nehezedett valami. Amikor a csokoládét vásároltam, még jobb színben tudhattam magamat, de ahogy hazaértem, minden egyes lépcsőfoknál romlott az állapotom. Lelkiismeretem van az egész helyzettől. Elmondanám Shireyanak amit láttam, de ott van Sedrick, aki végett ezt nem tehetem. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. A húgomat pedig nem tarthatom bezárva itt. Velem jöhetne megkeresni a családját, de félnék, hogy nem tudnám őt megvédeni, ha olyan helyzetbe keverednénk. Nem bízok saját magamban.
Karjai közé zárt. Hirtelen a vér is megfagyott bennem. Az ölelése melengető, és nyugtató volt, de még sem éreztem úgy, hogy én ezt meg is érdemeltem volna. Jelenleg most miattam szenved. Ahol ő volt eddig, ott ő nem szenvedett, és most újra és újra hagyom őt őrlődni a múlton, hiszen nem látok mást soha sem az arcán, csak a bánatot. De nem is várhatom el, hogy örüljön, hiszen jelenleg a legkevésbé sincs minek örülni. De ez is az én hibám. A terhét pedig nekem kell vinnem.
Amikor kimondja, hogy neki kéne meghálálnia, hogy visszahoztam, valami újra szíven döfött abban a pillanatban. Talán arcomon látszott is a kétség, de igyekeztem nem kimutatni. Fogalmam sincs, hogy tényleg mit gondol erről, de ha azt hiszi, hogy neki kéne meghálálnia, akkor nagyon téved. Talán ő maga sem tudja még, de az én hibám, hogy ő most szenved. Ennek nem így kéne lennie.
- Velem minden rendben, életem. - ejtem ki a szavakat egymás után könnyeden, majd végül óvatosan elhúzódom tőle annyira, hogy a csokoládét oda tudjam neki adni. - Ezt neked hoztam. Talán ettől majd jobb kedved lesz. - Letettem az asztalra, hogy bármikor hozzá tudjon látni.
Teljesen feleslegesnek és értelmetlennek találtam minden próbatételemet, elvégre Shireya nem fogja ettől még jobban érezni magát. Neki a családjára van szüksége, de én mégsem árulhatom el, bármennyire is szeretném. Annyira sajnálom...
- Arra gondoltam, hogy tehetnénk egy kört az éjszakában. Utcai zenészek lepik el ilyenkor a főteret, és a fények is csak szebbé teszik az estét. Addig is, szeretnék neked mondani valamit. De azt ráér akkor megbeszélnünk. Mit szólsz hozzá? - Ajánlottam fel egy ötletet, hogy kicsit kivigyem a levegőre. És persze, el is árulom neki, hogy a lánya és a férje életben van. És arra is ráveszem, hogy eszébe se jusson keresni őket. Tehát Sedrick is szóba fog jönni, de csak akkor, ha kiléptünk innét.
©

Azt mondják, hogy idővel jobb lesz és az emlékeim is jobban vissza fognak térni, de valahogy én nem ezt érzem. Úgy érzem néha magam, mint aki fuldokolna, míg máskor a tenger közepén lennék… Mintha csak a semmi venne körül és nem tudnék mozdulni. Nem tudnám kinyújtani a karomat, hogy valakit megérintsek, mert nincs senki ott. Nem tudom felejteni álmaimból ama kislánynak az arcát, ahogyan szemének a csillogását se, de még se tér vissza hozzám. Kutatom álmaimban, de helyette rejtélyes ösvényekre vezetnek a lábaim, mintha csak kinyílna egy ajtó és ezernyi csukódna be. A  világ pedig… Egyszerre lett ijesztő és izgalmas is, de még se teszem ki túl sokszor a lábaimat, mert úgy érzem a szobám rejtekében biztonságban lehetek. Az elmém elől és a többi leselkedő veszéllyel szemben.
Nem akartam azt se, hogy Anubis állandóan miattam aggódjon, így próbáltam meghúzni magam, hiszen szemmel láthatóan megvolt a saját élete is és többet tett már így is értem, mint azt elvárnám tőle. Mindig is óvott és vigyázott rám. Ezért pedig örökké hálás leszek neki… Nem maradt már semmi se számomra, csak és emiatt pedig még inkább rosszabbul érzem, hogy pont neki kell elviselnie jelenleg. Mintha csak az elmém időnként – talán túl gyakran is – cserben hagyna. Szeretnék emlékezni, tudni azt, hogy ki vagyok valójában, hiszen az emlékeim nélkül félembernek érzem magamnak, de minél inkább úsznék a levegő felé, abba az irányba, ahol talán segítőkezekbe kapaszkodhatnék, annál inkább úgy érzem, hogy a víz mélyebbre és mélyebbre lök és senki se hozhatja el igazán a megváltást számomra.
Hiába pillantok a tükörbe, néha már magam sem tudom, hogy kiköszönt vissza rám. Olykor mosoly kúszik az arcomra, míg máskor inkább elrejtem azt, hogy fogalmam sincs semmiről se, ahogyan azt is, hogy néha az erőm is elszabadul, mint azon az estén, amikor lángra lobbant az ágyam, de aztán még se lett semmi baja. Vajon csak a képzeletem játszott velem, vagy az erőmnek köszönhetően szabadult el a pokol, mely visszarántott a legédesebb álmomból, amit azóta se lelek.
Csendesen üldögéltem az ablakpárkányban, miközben figyeltem az őszi ruhába öltöző faleveleket, ahogyan néha az eső tépázta meg őket, míg máskor a szellő, majd csak egyszerűen az emberek áttapostak rajta. Talán pontosan olyan voltam, mint egy falevél, de a színek – a boldogság – kiveszett belőlem. Egyszerűen csak nem találtam azt, aki voltam és akárhányszor csak beleolvastam a naplóban még inkább úgy éreztem, hogy már nem tudom ki vagyok, ahogyan a múltam darabkái is továbbra zavarosak maradtak, ahogyan elmém is. Kitől kéne félnem? Ki tette ezt velem? Keresem a választ, de nem lelem, ahogyan arra se, hogy egykoron kicsalt mosolyt az arcomra, míg máskor a félelmet ébresztett bennem.
Gondolkodásomból Anubis szavai rángatnak ki, mire sietve pillantok az ajtóm felé, majd megigazítom az ablaküvegben nézve magam a hajamat, hogy ne nézzek ki még pocsékabbul, mint ahogyan érzem magam.
- Anubis? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen ki tudja, hogy milyen árnyak képesek akár becsapni a másikat, meg részben hülye kérdés is volt, hiszen ki más lenne? – Bújj be nyugodtan! – mosolyodtam el haloványan, amikor megláttam őt, de még ez se volt az igazi. Én tényleg igyekeztem, hiszen mindig örültem annak, amikor meglátogatott a szobámban vagy csak velem töltötte az idejét, de a fejemben kavargó dolgok egyszerűen túlzottan nagy hatással voltak rám. – Tudod jól, hogy bármikor szívesen látlak. Inkább nekem kellene meghálálnom azt, hogy visszahoztál. – mondhatnám, hogy visszaadta az életemet, de jelenleg nem érzem úgy magam, mint aki él is. Inkább csak egy árnyak érzem magam, aki bolyong a nagyvilágban.
- Hogy vagy? Minden rendben van? – kérdeztem meg kissé aggódva, ha ő nem jött volna oda hozzám, akkor végül én álltam fel, hogy közelebb lépjek hozzá és az ölelésembe zárjam őt. Szeretem őt, ahogyan egy húg szeretné a bátyát és ez sose fog változni.

|| Lesz még jobb is.
©

Amióta Sedrick nevű bátyámmal találkoztam, az óta minden nap sietek haza a munkából. Azt hittem, hogy többé nem lesz szerencsém találkozni a családom tagjaival, de persze mindez rossz értelemben. Szerettem volna őket újra látni, de nem ilyen formában. Mindent megadtam volna értük, még Sedricknek is, akit végtére is soha nem láttam, hiszen ő az öcsém. Mint kiderült, a szüleim nem akkor haltak meg, amikor Shireyat elvittem magammal, hanem még jóval az után. De még a történetnek így sincsen vége. Ki az a férfi, aki végett Sedrick bosszút akar a családon? Kérdéseket, feltételezéseket, tényeket teszek fel magamnak, de nem fogom mindezek mellett hagyni, hogy Shireyanak és Rhiannonak baja essen. Főleg annak a lánynak, akit szinte sajátomként neveltem fel. Nevezhettem volna magamat apának, de mégsem tettem. Nem én nemzettem, de még is fűztek hozzá valamiféle apai érzelmek. Tőlem tanult mindent, ami az élethez szükséges. Még is elment tőlem, és bármennyire is próbáltam hollétét felfedni, olyan volt, mint tűt a szénakazalban kutatni. Értelmetlennek tartottam magamat és az egész életemet, hiszen a lány eltűnt előlem. És tudtam; ő maradt nekem egyedül a családomból. Egy csődnek éreztem saját magam.
Az elmúlt pár napok eseményei újra reményt gyújtottak a bennem, hiszen láttam Rhiannont. Eleinte azt hittem, hogy elmém ostoba hallucinálása, és nem volt bátorságom leszólítani őt. Hihetetlennek találtam, hiszen olyan rég óta már, hogy elment tőlem. Magamat hibáztattam, hogy talán nem feleltem meg eléggé.
E gondolatokat hamar elkergettem magam körül, hiszen nem szabad, hogy most Shireya aggodalmat lásson az arcomon. Az ő hite és ereje is csak meginogna, és nem hagyhatom, hogy az ő lelkiállapota csak rosszabb legyen.
Egy fél órára leugrottam a közeli boltba, hogy vegyek a húgomnak valamit, amitől talán jobb kedve lehetne. Az utóbbi időkben láttam egyet s mást, amit jobb, ha nem említek meg neki. Félnék a reakciótól, és mindenáron azon lenne, hogy megtalálja a másik családját. És most nem mehet ki az utcára. Sedrick bármikor, bárhol ott lehet. Nem... nekem ennyit nem ér.
Egy doboz belga csokival a lépcsőn sétálok fel, s közben a szövetkabátomat a lépcső korlátjára lógatom rá. Lépteim egészen lassúak, mintha fáradt volnék. Még sem vagyok az, elvégre egy éjjeli lénnyé váltam, aki nem ismer kimerültséget. Hiányzik boszorkánynak lennem. Még is lemondtam róla, sőt, mi több, az életemről majdnem Shireya miatt. Ha Bethany aznap éjjel nem vette volna észre a vért rajtam, és nem ad a véréből, akkor én most halott lennék. Egyikőnk sem tudta, hogy én akkor éjjel meghaltam. Nem bírta a szervezetem tovább.
De nem is próbáltam most erre gondolni. Bármikor meghalnék a húgomért még most is. Minden gondolkozás nélkül. Mert szeretem őt, és ő az egyetlen, aki a családomat képezi.
E gondolatok közepette arra leszek figyelmes, hogy az ajtaja elé érkeztem. A lépcsőt hátam mögött hagytam, s végül letekintek a kezeimben lévő csokoládéra. Fogalmam sincs, hogy szereti -e. A legjobb minőségű édességet hoztam neki, talán ebben több a szeretet hormon, vagy hogy szokják mondani.
- Shireya...- Szólítom meg a szobájának az ajtója mögül, bár hangnemem egészen halkra sikeredett. Túlságosan is nyomott vagyok, hiszen nehéz lesz lepleznem a jelenlegi eseményeket. Láttam a lányát, és nem utolsósorban a férje is csak a város falai között jár. - Hoztam neked valamit. Bejöhetek? - Teszem hozzá, mostanra már bátrabb mosolyt húzva arcomra. Szeretném őt látni, megvigasztalni, szeretni.
©

music • words