Még mindig nem szoktam meg ezt a várost és sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam a falak között, még ha egykoron inkább mindig is a szabadva vágytam, mint esetleg bentre. Ismeretlen volt még mindig számomra ez a világ. Akkor is, ha Anubis örömmel és kedvesen avatott bele az Újvilág rejtelmeibe, amibe belecsöppentem, de akkor se változott az, hogy sokszor úgy éreztem magam, mint egy elveszett bárány, aki rossz legelőre tévedt. Többször volt már, hogy úgy határoztam adok ennek a világnak, városnak is egy esélyt és egyedül próbáltam neki vágni, felfedezni, de sose lett olyan eredménye, mint amiben reménykedtem. Mindig történt valami szokatlan, valami, aminek köszönhetően rövid időre ledermedtem, és ha nem segített volna senki se, akkor tuti, hogy valami baj történt volna. Így idővel kicsit úgy döntöttem, hogy ezt inkább pihentetem és nem hozom még inkább a frászt a szeretet bátyámra, mint esetleg már megtettem annyiszor és teszem nap, mint nap, miközben az emlékeim után kutatok, vagy csak hagyom, hogy a múlt árnyai bekebelezzenek, amikor lehunyom a szemeimet. Továbbra se találom azt, amit keresek. Nem találom azt az ártatlan gyermeki arcot, akit egyszer már álmaimban majdnem az ölelésemben zárhattam. Nem értem, hogy miért nem emlékezhetek rá jobban, ahogyan azt se tudom, hogy merre lehet, de azt mégis érzem, hogy ő biztosan az én lányom volt. Könnyedén suhant a karjaim felé, amíg végül a rideg valóság közbe nem szólt. Egyszerűen csak nem találom a helyes ösvényt, ami kivezethetne ebből a káoszos rengetegből, amiben minden egyes pillanatban sétálok. Néha úgy érzem, hogy sose lesz ennek vége és szép lassan talán már tényleg nem fogom tudni, hogy mi a képzeletem szüleménye és mi nem az. Éppen a konyhában forgolódtam, hiszen legalább addig is lekötöm valamivel magam és egy kis édesség sose árthat senkinek se. Reménykedtem abban, hogy Anubis örülni fog neki, legalább addig se a szobám magányában töltöm a napomat. Ha esetleg nem fog kelleni a sütemény, akkor megkérem majd, hogy vigye el másoknak, azoknak, akik rászorulnak és örülnének egy kis ételnek. Én nem hiszem, hogy vele tartanék, mert félnék attól, hogy esetleg én keverem őt bajba. Végül pedig alig hallhatóan a csengő megszólalt. Riadtan rezdültem össze, hiszen első pillanatban azt se tudtam, hogy mi volt ez, majd óvatosan néztem körbe, mire le is esett, hogy valaki átjött. Azt hiszem, hogy akkor szoktam hasonló „zenét” hallani. Sietve töröltem meg a konyharuhában a kezemet, hogy utána kissé félve, de elinduljak a bejárati ajtó felé. Mi van akkor, ha valaki a múltamból, de nem jó személy, hanem ártani akar nekem? „Gyerünk már Shireya, nem lesz semmi baj!” – motyogtam a saját orrom alatt, mintegy bátorításképpen, míg végül le nem nyomtam azt a fránya kilincset, hogy kikukucskáljak ki lehet az. Amikor megláttam egy fiatal lányt, akkor kicsit szélesebbre tártam az ajtót. - Segíthetek valamiben? – kérdeztem meg óvatosan, de eléggé határozottan, még ha legbelül nem is voltam az. Kutattam elmémben az arca után, vagy az után, hogy Anubis említette-e azt, hogy látogatónk lesz, de egyik se rémlett. - Anubis nincs itthon, sajnálom. – feleltem teljesen őszintén, hiszen a bátyám valahova elment, de hogy hova az már nem rémlett. Hmm, amikor beavatott, akkor talán kissé megint elkalandoztam a gondolataimban. Sietve pillantottam a lányra ismét, miközben ismerős vonások után kutattam, mintha csak egy hang azt súgta volna, hogy ismerem, de mégis honnan kéne? Túl régóta voltam már halott és régóta nem lépdeltem eme földön, nem csak ezen a féltekén, de sehol se. Az íriszeinek a játéka pedig még inkább ezt sugallta, hogy valahol már láttam ezt a szempárt, viszont megint kezdtem úgy érezni magam, hogy tuti csak az elmém szórakozik velem, mint megannyiszor tettem már mostanság. - Jajj, egyáltalán nem jöttél rosszkor! – szólaltam meg sietve, majd kicsit kijjebb tártam az ajtót és elléptem az útból. – Ha gondolod, akkor gyere beljebb. Megvárhatod a bátyámat a nappaliban is. Az ő barátai az én barátaim is. - totálisan ártatlanul beszéltem, hiszen továbbra se sejtettem azt, hogy az álmomból ismert gyermek áll előttem, a lányom. Ha tudtam volna, ha elmém nem hagyott volna ismét cserben, akkor biztosan már rég a karjaimba zártam volna. - Ambrosia Shireya Andre vagyok, te? – pillantottam rá kérdőn, miközben becsuktam magunk mögött az ajtót, ha beljebb jött. Ha még mindig inkább kint ácsingózott, akkor pedig csak neki dőltem az ajtónak és türelmesen vártam arra, hogy hátha meggondolja magát.
Az egyik legnehezebb feladatom állt előttem. Meg kellett látogatnom Anubist, és elmagyarázni neki hol is voltam mindeddig. Mit is csináltam, mire készültem, és, hogy most miért vagyok itt, New Orleans-ban. Annyit kellett megmagyaráznom, és a gyomorom is összeszorult a dolog gondolatától. Izgultam, ráadásul borzalmasan. Érthető is volt a dolog, hiszen apámnak tekintettem őt, és csak úgy otthagytam egy szó nélkül. Eltűntem, és most csak úgy feltűnök nála. Féltem, hogy megutált, vagy haragudott rám. Nyilván megérteném, csak nem akartam. Ő volt az egyetlen támpontom igazából. Lassan magamra húztam a kabátom, a táskát átvetettem a vállamon, majd a kanapéhoz léptem és leguggoltam. A rajta fekvő macska, lassan felemelte álmost fejét, és egy halkat nyávogva pislogott rám laposakat. - Legalább te mindig szeretni fogsz Cheyenne. - sóhajtottam halkan, ahogyan megcirógattam a macskát, aki ennek hatására dorombolva feküdt ki, és kezdett el elszundítani. Gyakran csinálta, hogy dorombolva alszik el. Olyan édes volt. Mosolyogva, bár még mindig idegesen hagytam abba a cirógatást, és hagytam ott a háziállatom, majd a lakást is. Lépteim lassúak voltak, és aprók, de mégis hamar találtam magam szembe Anubis házával. Vagy egy óráig, idegesen bámultam az épületet az utca másik feléről. Az is megfordult már a fejemben, hogy egyszerűen otthagyom, és majd visszajövök másnap. Hiszen mi van, ha tényleg utál? Ha már egyáltalán nem törődik velem? Ez mind lehetséges dolog. Meg is érdemelném... Bár ez nem igazán lenne ő, nem igaz? Egy sóhaj kíséretében vettem végre erőt magamon, ahogy átmentem a túloldalra, majd könnyedén beengedtem magam az udvarra, és a bejárathoz léptem. De ekkor teljesen lefagytam ismét. Megint összeszorult a gyomrom, és mélyeket kellett lélegeznem, ahogy lecsukott szemmel összeszedtem magam. Gyerünk Rhiannon, megtudod csinálni! Ez könnyebb lépés lesz, mint az apád! Ez csak semmiség, becsöngetsz, és annyi. Így is tettem. Röviden nyomtam meg a csengőt, és a táskámat szorongatva vártam arra, hogy legyen valami. Talán egy perc is eltelt, és pont úgy voltam vele, hogy elmegyek, amikor a kilincs lenyomódott, az ajtó pedig lassan kinyílt. Az összegyűjtött nyugodtságom egy pillantás alatt eltűnt, és már épp számoltam volna Anubis meglepett lépével, amikor egy nő tűnt fel a kinyitott ajtó mögül. Egy darabig csak pislogtam rá, azt se hallottam volna meg, hogy, ha kérdez valamit. - Anubis itthon van? - kérdeztem szinte robotszerűen, ahogyan az ismeretlent bámultam. Olyan ismerős volt valahonnan, de nem tudtam honnan, főleg nem egy ilyen helyzetben. Azt se tudtam már mi van. Csak haza akartam futni, és bevetni magam Cheyenne mellé a kanapéra. Az agyam lefagyott, és lassan azt is elfelejtettem miért jöttem. - Vagy esetleg rosszkor jöttem, és jobb lenne, ha elmennék? - kérdeztem gyorsan, hátha azt mondja tényleg rosszkor választottam az időpontot a visszatérésre. Rohantam is volna el, persze ez csak feltételes módban, hiszen a lábam földbegyökerezett. Kábán, és zavartan bámultam a nő arcába, szegény biztos azt hiszi, valami idióta vagyok. Csak tudnám, honnan ilyen ismerős... Nem, nem ez a lényeg! Anubis, visszatérés, meg minden... Legalábbis ez volt a terv nem? Már tényleg nem tudom. Nem tudok semmit, azt se, hogy miért vagyok ennyire ideges, és miért viselkedem így. Hova tűnt az az éles nyelvű, rideg Rhiannon, akit mindenki ismer? Na meg tényleg... miért ismerős ez a nő nekem annyira? Komolyan nem értem.
words: ××× music: Rockabye notes: sajnálom, hogy várattalak, meg, hogy borzalmas lett
Eddig úgy éreztem, hogy bármire képes vagyok, nincs számomra olyan, amit ne tudnék megoldani, nem létezik a szememben lehetetlen. S most... ez a nap meghiúsított, és végül azon kapom magam, hogy valójában milyen tehetetlen is vagyok. Bármennyire is él bennem az a gondolat elevenen, a bizonyítás elve, valahogy az egész romokban dől össze, hiába is van bennem az a lendület, amely hajt. Mert ugyanis mindenhez két ember szükséges. Hiába érzem, és tudom magamról, hogy teljesen tiszta vagyok, képtelen lennék arra, hogy őt kihasználjam, mindez hiába, ha ő nem bízik bennem. Érthető, és nem is őt hibáztatom e miatt. Szinte alig ismer. A tanára vagyok, ő a tanítványom, és kialakult ennél jóval több, és ő nem tudja, hogy milyen vagyok én, az, aki már mióta vágyott érte. Számomra ő nem puszta múló szeszély, hanem az egyetlen, és az utolsó nő az életemben. S mindez halvány foszlányokra hullana apró darabokra, ha végül minden alól visszautasítana. Elhagyna, csak mert nem mondtam el egyből mindent. Számítottam rá, hogy az én helyzetem tönkre teszi ezt az egészet, ha beszélni fogok róla, így igyekeztem más időpontra hagyni a történetem ezen részét, s arra nem számítottam, hogy végül a tudatalattim elárulja önmagát. Végtére is, egyáltalán nem bánom, ugyanis nincs voltaképp titkolni valóm, csak nem ezt akartam az estéből kihozni. Szeretni akartam őt, karjaimba tartani, és elmondani neki mindazt, mit tervezek magunknak a jövőre nézve. Mint azt tudjuk, nem egy mai gyerek vagyok, számomra a cselekvéseim egyáltalán nem tudatlanok, sőt, mi több. Ahhoz én túlságosan is öregnek mondhatom magamat, hogy szórakozzak egy összetört nő szívével. Nem, én pont, hogy fel akarom építeni azt a szívet, amit egykor más tett tönkre. Szeretni akarom őt, és már ennek puszta gondolata is nyugodtsággal, szabadsággal tölt el. Érzem, hogy felszabadultam a magány rabságából, és végre új életnek nézhetek elébe. De még nem tudom az ő döntését. Csak itt állok előtte, holmi kétségbeesett balga sorsú, akiben nem volt semmiféle rossz szándék, csak az, hogy örömöt okozzon másnak. De végig gyötör a halál gondolata, és gyűlölöm, amikor csak a nevemre gondolok. A halált jelképezi, de nem változtathattam meg. Az anyámtól kaptam, az egyetlen dolog, ami ő utána maradt. Hiszen... hiába van meg mindenem, úgy érzem, semmim sincs. Mikor arcára siklik hideg tenyerem, valami megcsillan csokoládébarna szempáromban, a remény, amikor is arcán mosoly rajzolódik ki. Szinte megrémülök, de jó értelemben, hiszen nem erre számítottam. Boldogsággal tölt el mosolya, amely azt jelenti, hogy bízik bennem. Bíznia kell, hiszen... még én magam is meglepődöm magamon, hogy ennyire ragaszkodom valakihez. Szinte már betegesen. Amikor közelebb hajolok, folyamatban lévő lélegzetem hirtelen útján akad, s végül forró ajkait ajkaimon érzem, s mikor ajkamba harap, apró remegés fut rajtam végig, majd mikor ennek vége szakad, szempárom kinyitom, és újra őt nézem, szavaira figyelve. Nem akartam többet a témával foglalkozni, hanem csak is vele akartam törődni. A vele töltött pillanatok olyanok számomra, akárcsak egy csónak mennybe. Pár pillanat múlva megragadja kezem, én pedig engedelmesen haladok utána, s érzem, hogy a szobámat keresi. Nem nehéz eltalálni, elvégre ez a ház nem áll túl sok szobából. Három hálószoba, egy dolgozószoba, két fürdőszoba, egy konyha étkezővel, na meg a nappali. Az én szobám pedig a folyosó végén van, ahol is nincs ajtó, csupán csak egy nagy boltív. A másik két szoba pedig, az egyik a húgomé, a másik pedig vendégszobaként van fent tartva. - Egy zuhany, utána pedig lefeküdhetünk aludni, ha szeretnéd. Akkor átbeszélhetjük a dolgokat. Bármit kérdezhetsz. – Ajánlom fel a lehetőséget, miközben végig az ő tekintetét keresem fel ragaszkodóan.
Tényleg elhittem, hogy lehet minden könnyű, a dolgok mehetnek egyszerűen, de nem így volt. Ismét csalódtam ebben a gondolatban és kétlem, hogy ez volt az utolsó eset, hogy így történt. Azt akartam, hogy ismét a karjaiban tartson, hogy a nevem suttogja, ugyanakkor a puszta gondolattól, hogy rövid időn belül elveszíthetem, a gyomrom görcsbe rándult, a torkom összeszorult és a tüskéim ismét engem próbáltak védeni, így támadó üzemmódba kapcsoltam. Az eső segít lehűlni, lenyugodni, épp annyira, hogy végül a lábaim képes legyek felé irányuló mozgásra bírni. Túl messze voltam már attól a lánytól, aki félénken és mégis dühösen lépett be azon az ajtón, most pedig túl közel kerültem ahhoz, hogy végérvényesen tudjam azt mondani, valaki elérte, hogy igazán törődjek vele. Féltem az elutasítástól és attól, hogy végleg le kell róla mondanom, de mégis megtettem a kellő lépést, és elé álltam ismét. Könnyes szemem most már tisztán csillogott az elszántságtól, ami még életben tudott tartani. Megrázom a fejem és kicsit lejjebb hajtom fejem. Egy részem azt kívánta, bárcsak a könnyebb utat választottam volna, s valóban hátat fordítva neki, elfelejtettem volna ezt az egészet, de ez nem volt ilyen egyszerű, s nem is ment ilyen simán. Rámenősen, akaratosan kényszerítem rá, hogy megtegye az első lépést a segítséghez vezető ösvényen, mert nem feltétlenül csak azért tettem, amit tettem, s akartam segíteni neki, amiért szerettem. Ez jelenleg másodlagos volt, hisz ha ezzel most minden remény szertefoszlott, akkor nincs mit tenni. De, mint ember szükségem volt rá, egy barátra, akinek képes vagyok megnyílni. Csupán jobban szerettem volna bízni abban, hogy mindennek ellenére több lehetek ismét, mint egy barát. Forró tenyere arcomra siklik, elmosolyodom, és próbálom összeszedni minden erőm, hogy végig tudjam hallgatni egy szó nélkül. -Nem fogok elmenekülni. Viszont szeretnék egy dolgot kérni előtte.-hajolok hozzá közelebb, hisz ő is egész közel állt hozzám, ujjaim hajába fúrva magamhoz húzom és lágyan megcsókolom, végül pedig ajkaimba harapva húzódok kicsit hátrébb tőle. -Nincs több hazugság, több elhallgatott dolog, csak az igazság.-fogom meg kezét, és kezdem el húzni a szobák felé, remélve, hogy eltalálom, melyik az övé.-Tartozol még egy zuhannyal, aztán belevághatunk a többibe is.-húzom magam után, bár bőven több kell egy fürdésnél. Kellene egy kis idő, hogy átgondoljak mindent, de félek elmenni, távol maradni tőle, mert ha megfutamodok, egy örök élet vár rám, hogy megbánjam a döntésem.
Egész lényemet vadul akarja átjárni a hideg levegő, de annyira felforrósodott a testem, hogy mindaz hiába a téli szélnek. A falnak dőlök háttal, és hirtelen lecsúszok, magamhoz felhúzva a térdeimet, s hajamba túrok újra. Le kell nyugodnom, mert ha tovább gondolom a dolgokat, akkor a következő, és a következő ablak is kitörik, aztán végül az egész házat a földdel teszem egyenlővé. Magamban számolok, ötig, tízig, aztán húszig, s még így is úgy érzem magamat, mint húsz másodperccel ezelőtt. A mellkasom vadul lüktet, a fájdalmat, amelyet ott érzek, elvegyül abban, amelyet érzek, amely nem hagy nyugodni, ami az őrületbe kerget, szinte szétszed darabokra. Soha nem éreztem még így magamat, ennyire idegesnek, és fogalmam sincs, hogy most hirtelen miért lettem ennyire heves természetű. A jéghideg és a forróság felváltva rohangásznak rajtam, mindegyiknél megremegek, és aligha tudok megküzdeni a saját démonjaimmal. Harcolok magammal, és ha nem lennék erős, hagynám, hogy az őrület magához vegyen. Le kell nyugodnom. Húsz... Tizenkilenc... Tizennyolc... Visszafelé próbálok számolni, talán így adok magamnak szigorúan annyi időt, amely alatt okvetlenül le kell higgadnom. Szaladnak a másodpercek, míg végül azon veszem észre magamat, hogy arcomon nem érzem a forróságot, s a remegés enyhülni kezdett. Szempárom lehunyom, fejemet hátradöntöm a hideg falnak. Már érzem, hogy a hideg levegő kellemesen lehűt, és kinyitom szemeim, és mereven nézem a falat, és csak akkor szembesülök tisztán a ténynek, hogy elveszítettem őt. Leblokkoltam a tudat gondolatától, és már azt is feltételezem, hogy már régen elment, míg én próbáltam lenyugodni. Hallom végül hangját, ahogyan közeledik hozzám, én pedig óvatosan próbálok két lábamra állni, kissé gyengén. Amikor felálltam, hirtelen vele találom szembe magamat, s legszívesebben ebben a minutumban a föld alá süllyedtem volna. Nem akartam őt megbántani, de engem nem visel meg a tudat, hogy haldoklom. Voltam már halál szélén, és én vagyok az, aki nem tud meghalni. Mindenre megoldást találok, és erre is mindenképpen fogok találni. Egyrészt Bethany miatt, másrészt pedig márpedig a húgom végett is. Fogalmam sincs, hogy Bethanynak mennyire van hozzám gyomra, de a húgomnak szüksége van rám. Nem hagyhatom őt egyedül. Csendben hallgatom szavait, de közben a nappaliban lévő, kitört ablakot újra a régivé teszem, és már nem érzem azt, hogy a folyosón keresztül áramlik a hidegség. Nem szabadna az erőmet megterhelnem, de nem fogok gyáván és gyengén elsiklani a gondok mellett. - Azt hittem már elmentél. – mondok végül csak ennyit, teljesen lenyugodva. A szívemről valami nagy teher zuhant le, mikor szembesülök avval, hogy nem ment el. Éreznie kell, hogy nélküle halott vagyok. Számomra ő nem egy halál előtti kaland volt, aminek végül nevezte ezt az egészet, hanem annál végtelenszer is sokkal több. Nekem ő a múzsám, az egyetlen nő, az első, és egyben az utolsó az én életemben, történjék bármi is. Egyet előre lépek, egészen közeledve hozzá, míg végül megállok előtte, és jobb tenyeremet puha arcára helyezem gyengéden. - Szeretlek téged. Pont ezért nem akartam elmondani a tényeket, hogy ne kerüljünk ilyen helyzetbe. Egy kellemes estének szántam mindezt, ez nem volt a listámon, hogy elmondjam. Későbbre terveztem, ugyanis nem akartam volna neked hazudni. Remélem, hogy megbocsájtasz nekem. – suttogom a szavakat. – Bocsánat. – mondom végül halkan lezárásként, csakhogy nyomatékosítsam szavam. – Nem szeretnélek elveszíteni. – Folytatom végül tovább, és megannyi szavakba tudnám ölteni a bocsánatomat. – Ezért nem éri meg, hogy nemet mondjuk az egésznek. Tudom, hogy szeretsz. Neked sem lenne egyszerű elfeledni ezt az egészet. És én nem is akarom. De a döntés a tiéd. – adom meg neki a lehetőséget, s végül óvatosan elemelem tenyeremet tőle.
A gondolataim vadul cikáznak, szinte szédülni kezdek, ahogy előtte állok, és képtelen vagyok a haragom kordában tartani. Mert dühös vagyok rá. És rá vagyok dühös. Miért? Mert a hallgatása rosszabb volt, mintha kapásból, egyenesen a képembe vágta volna, hogy mi a helyzet és mi van vele. Az jobb lett volna. Így viszont a sajnálatomnál hirtelen indulatosabb érzelmek kerülnek előtérbe, amit nem tudok elnyomni és képtelen vagyok annyira visszafogni, hogy ami hirtelen eszembe jut, azt ne zúdítsam egyszerre a nyakára. Ácsorog velem szemben, látom, ahogy elfehéredik, ahogy a semmibe mered tekintete, én pedig olyan sebességgel kapkodom magamra a ruhám, hogy nem is láthatja mozgásom. Szívem torkomban dobog, szemem ég, ahogy a könnycseppjeim makacsul visszafogom, mert nem akarok gyenge lenni, de a szívem ismét, szinte másodpercek alatt tört darabokra. És még csak meg se próbál tenni ellene, más magyarázatot adni, vagy azt mutatni, hogy érdekli a saját sorsa. Ahogy nevetett pár perce, az tökéletesen azt mutatta, jöjjön, aminek jönnie kell, maximum te egyedül maradsz. De már most is egyedül kezdtem érezni magam és erről határozottan ő tehetett, de én is... Mert meg sem akartam érteni őt, hisz makacsságom csakis addig tartott, amíg magam mellett tudhatom. Ahogy elkapja a kezem, dühösen kapom rá tekintetem ismét, állkapcsom összeszorítom, mert nem tudom, hogy mit mondjak vagy tegyek. Jó lenne ezt nyugalmasan megbeszélni, de nem megy. Egyik részem csökönyösen ragaszkodik hozzá, hogy abba az egy pillanatba kapaszkodjon, amikor csak úgy közölte a tényeket, és az az arckifejezés...a tudatomba égett és nem tudom kisöpörni onnan. Pedig ha látnék rá lehetőséget, hogy a bátyám ismét életben tudhassam, megtennék bármit, hogy visszahozzam. Bármit. Akár azt is, amit ő is tett, kockáztatva az életem. De erre gondolni most annyira nem tudok, hogy tisztán lássak és együtt érző legyek vele szemben. Megszólalnék, de nem tudok, dacolok a könnyeimmel is, a hangommal is, ami csak nem akar ismét torkomban létezni. Megrázom a fejem, és nagyokat pislogok. Jelenleg az, amit érez édes kevés ahhoz képest, hogy elveszíthetem a nélkül, hogy kiélvezném a mellkasomban lüktető érzést. Állom tekintetét, mereven bámulok rá, amikor az ablak kitörik, megrezzenek és nagyot nyelek, hátam az ajtónak vetem, és próbálok uralkodni magamon. Jelenleg megrémített. Aztán ahogy hátat fordít, és eltűnik a szemem elől, fejem is az ajtónak támasztom és tenyerem arcomra tapasztom. Előrébb lépek, de a nappaliba indulok, azt gyorsan betöltötte már a hűvös levegő. Az ablakhoz lépek, a szél az egész délután zuhogó esőt ide-oda csapkodó oszlopokban zúdítja alá. Veszek pár mély lélegzetet, közelebb sétálok, lábam alatt ropognak a szilánkok, de nem törődöm velük. -Mi lenne, ha egyszer valami könnyen működne?-dünnyögöm orrom alatt fejem megemelve, az a kevés eső, ami elér idáig, hűsítően áztat el, míg gondolataim próbálom lenyugtatni. Perceg telhetnek el így, mire össze tudom szedni magam és elindulok az ajtó felé, majd szívverését hallgatva a folyosón indulok el. -Segíteni szeretnék, és tetszik vagy sem, nem fogod ezt egyedül csinálni. De fogadd el a vérem, hogy legalább egy kicsit jobban érezd magad. Nem akarlak már ma este...-nyelek nagyot, a mondat benn akad, és ahogy a folyosó végére érek, megállok a félhomályban.-Csak hagyd, hogy segítsek.-szorítom ökölbe kezeim, hogy megállítsam magam, ne menjek tovább, hadjak még időt magamnak is és neki is.
Eddig valami tartotta bennem a lelket. De ahogyan hallgatom szavát, szinte minden homályos fátylat húz magára, valamit, ami megvakít, s belül szívemmel együtt élve keresztre feszít. Minden egyes szava egy szúrás számomra a szívembe, s aligha tudom visszatartani a könnyeim... Könnyek... nem tudom, hogy utoljára mikor ejtettem el egy könnycseppet is. Nem emlékszem rá, de most, igen csak erősen küszködöm ellene, ami láthatóan nem megy, elvégre szemem sarkában valami fénylik, s ha erőteljesebben pislogok, az könnyként folyna végig arcomon. Annyira fájt ez az egész, hogy a végére már azt sem tudtam, hogy mit mond. Bármennyire is akartam rá figyelni, hallani a szavát, de nem ment, mert egyszerűen nem bírtam elviselni azt a fájdalmat, amit jelenleg érzek. Inkább akasztottak volna fel gyerekként, s akkor nem kéne ezt a szenvedést megélnem, amelyen most megyek keresztül. Inkább lógtam volna ott, kezemben kereszttel, mintsem, hogy végignézzem újra mindazt, hogy miként veszítek el újra egy olyan embert, aki számomra a világot jelenti. Mert mondtam... s tudom, hogy Bethany számomra a levegő a víz alatt, és árnyékban a fény. Minden nap nyugtalanul keltem, s csak akkor nyugodtam meg,amikor láttam őt magam előtt, mert akkor tudtam, hogy minden rendben van vele. De így... a szavak, amelyeket ok nélkül vágott hozzám, nyelni sem tudtam, de még pislogni sem. Csak álltam előtte ledermedt tekintettel, végig őt nézve. De hiába néztem őt, teljesen homályba borult előttem a tér, s a hangok... egyre jobban nehezedtek rám, amiket fizikálisan is éreztem szinte. Valami nyomta belülről a mellkasom, mintha hirtelen leállt volna a légzésem. De nem tudtam mit tenni... csak álltam ott, s látszott rajtam, hogy egy világ dőlt bennem össze. Mennyire hihetetlen, hogy még mindig nem bízik bennem, és azt hiszi, hogy ugyanolyan vagyok, egy a sok közül. S ez fáj. Fájdalmat öltött bennem a megtestesült bánat, s akárhányszor haltam, éledtem újra, akárcsak egy főnixmadár, most már csak a porban vergődök, gyenge még ahhoz is, hogy gondolataimat összerakjam. Csak úsznak előttem a mondatok, amelyek villámcsapásként sújtanak le rám, én pedig tehetetlen vagyok. Szembesültem azzal, hogy örök magányra vagyok ítélve, s még a halálhoz is túl gyenge vagyok. Az élet ahhoz túlságosan is utál, hogy engem innét elragadjon. Hová jutnék vajon? Menny, vagy pokol? Oly mindegy ez... Mindennap érzem, hogy közel a pokol, melyben félholtan szenvedek, de hiába, visszadob a földre, számomra az sokkalta kínzóbb. Mit tettem? Miért érdemeltem ezt? Megtisztul a kép, amikor felöltözik, hátat fordít, és ekkor egy könnycsepp szalad végig az arcomon. Ha elmegy, és nem láthatom többé... önmagam gyilkosává fogok válni. A testem ember, számomra is csak egy mozdulat, s végül történhet bármi, onnantól nincs nekem visszaút. Akkor már nem is kell. Igyekszem magamhoz térni, és egy azonnali mozdulattal visszaveszem magamra a V vágású felsőm, majd amilyen gyorsan csak tudok, utána lépek, karjánál megragadva gyengéden, s felém húzom, csak hogy könnyes szempárral az övébe nézhessek, mely szintén könnyekkel telt meg. - Fáj, hogy így kell látnom téged. – Amikor látom, hogy szemében, mely pár pillanattal ezelőtt nevetett, most már könnyektől szomorú, szinte most azonnal vetettem volna az életemnek véget, hogy ő miattam sír. De akarom még látni. A halálban sem láthatnám őt, és csak utolsó képkocka csak az maradna róla, hogy sír... beleőrülne lelkem a gondolatba, amelyből nem tudna kimászni. – Te neked fogalmad sincs arról, hogy mennyire szeretlek. – utolsó szavamat akadozva nyomatékosítom, miközben könnyeimmel küszködöm. Arcomon vörös foltok jelennek meg, talán a lázam az egekig szökött, de nem érdekel. Nem tudom elviselni ezt az egészet, hogy szinte együtt sem vagyunk, és már sírnia kellett miattam. Nem, nem lehetek önző. El kell engednem. Boldogtalan lenne mellettem, hiszen már most az első pillanattól fogva sír. - Én... – lépek egyet hátrébb, elengedve őt, a földet bámulom, miközben próbálom magamat szóra bírni. De levegő egyáltalán nem akar a tüdőmbe vergődni. Képtelen vagyok felfogni ezt az egészet, hogy ennyire alkalmatlan vagyok bárkihez is. Boldogságot akarok okozni, s végül az ellenkezőjét követem el. Egy monoton ember vagyok, aki csak robotol a munkáját illetően, és nem tud szeretni, nincs senkije, csak a munkája, teli ellenséggel. Milyen átokverte élet ez? - Szeretlek. De ha menni akarsz, nem tartalak vissza. – minden egyes szavamon érződik, hogy mennyire fáj ezt mondanom, de nem tehetek mást. Akit igazán szeretünk, azt elengedjük. Szinte már vágyom a halálra, mint egy beteg, aki teljesen rászokott a szerre, és képtelen nem rá gondolni, képes lenne bármit megtenni érte, hogy hozzájusson, szinte már csak az élteti. Engem meg már csak a halál gondolata. Ennyire őrült lennék? Miért jár a gondolatom a halálon? Nem tudom összeszedni magam... Látszik rajtam, hogy a saját démonjaimmal küzdök, és képtelen vagyok magamat kontrollálni. Ekkor hallom, hogy a nappalinál az egyik ablak kitört, s élesen hallani, ahogyan a törmelékek a padlóra zuhannak. Ez nyilván az erőmnek köszönhető, amit az őrület határa végett nem tudok kontrollálni. Szinte ösztönösen fordulok meg, majd elvonulok, fogalmam sincs, merre haladva, de amikor a folyosó végére érek, egy fal mögé döntöm magamat, ahol nem lát, és hajamba túrok, próbálva összeszedve magamat, hogy ne tegyek kárt, főleg nem benne, csak azért, mert elhagyom magamat.
Tipikus példája voltam azoknak a nőknek, akik makacsságukkal és akaratosságukkal nem ismernek semmiben határt, és így eshetett meg az is, hogy ellentmondást nem tűrő módon akartam kideríteni az igazat. Szívverését figyelem, érzem, hogy valami nincs rendben és várom a magyarázatot. Mindig is szerettem tényeket kapni, nem csak talányokat és esélylatolgatásokat, tisztán akartam hát látni most is, de ez elsősorban rajta állt, nem rajtam. Érzem, hogy a gyomromban a gombóc nőni kezd, vészjóslóan figyelmeztet, hogy nincs rendben semmi, s mintha az elmúlt óra meg sem történt volna. Jelenleg nem éreztem közelségén azt, amit eddig, nem éreztem, hogy érintése nyomán bőröm felforrósodik. Csak kellő távolságban megálltam tőle, kezemmel szorosan összefogva a lepedőt magam körül és úgy néztem rá, mintha a velejéig akarnék látni, csak azért, hogy megtudjam az igazságot. És képes lettem volna rá, de egyenlőre adok egy esélyt az őszinteségnek, ami igen törékeny volt, s hiányában azt hiszem nem sok keresnivalóm lett volna itt a továbbiakban. Nem túl nőies módon felmordulok, a farkas énem már ordítana és felképelném a megjegyzése miatt, amit jelenleg szemrehányónak és arrogánsnak egyaránt találtam. Az ő kevésbé nagy örömére. Szememben forrni kezd az indulatosságom jele, ami nem jelent számára semmi jót. Nem így képzeltem azt a részt, mikor a karjában pihegve térek vissza a földre a mennyekből. Mégis hagyok neki lehetőséget arra, hogy kihúzza magát ebből az egészből, magyarázattal szolgáljon. De a nyelvemre csomót kötni épp olyan nehéz, mint az előtörni készülő érzéseim megakadályozni, hogy kiüljenek így is zavarodott és eltökéltséget sugárzó, de távolságot tartó arcvonásaim mellé. Azt hiszem besokkolok kicsit, mikor a családja kerül a középpontba, a húga, aki nem abban a testben tért vissza, amiben eddig élt... a tény, hogy ezért ő haldoklik. És ha ezt nem lenne elég feldolgozni a tény, hogy mindezt egy mosoly kíséretében megcáfolja, vagyis próbálja, hogy nem, ő nem fog eltávozni, mindent felborít, amit eddig érezhettem és érezni akartam. A gyomrom görcsösségén nem segít, sőt, tovább fokozza az érzést és még egy lépést teszek hátrafelé. -Te hallod, amit mondasz?-forgatom meg szemem értetlenül, összevonva szemöldököm, arcomon millió meg egy apró érzés ül, és olyan érdekes elegyet alkot, amitől megmondhatatlanná válik az onnan történő olvasás, hogy pontosan mi is fejezheti ki a legjobban azt, amit jelenleg érzek. -Én ne gyötörjem magam? Komolyan? Jesszus, ahhoz képest, hogy mennyi ideje élsz... Én...-tátogok értetlenül, ha közeledni próbálna, akkor is csak hátrálnék, nem akarom, hogy közelebb jöjjön, mint ahogy most van, szükségem van erre a távolságra.-Legközelebb nemet mondok erre az egészre. Megint belesétáltam valamibe, amibe nem kellett volna. ez kész röhej. Haldokolsz, fel tudod fogni ezt? Ez nem olyasmi, amit nem kell másra hárítani. És ha gondolkodnál vagy hajlandó lennél belátni, hogy ebből a helyzetből én vagyok az, aki kiutat adhat, vagy legalább rámutathat, hogy merre indulj, akkor rég kár a gőzért. Ja, és csak, hogy tudd, ha nem töröm ki a nyakad, de adok a véremből, még nem fogsz meghalni, sőt. De bocsáss meg, hogy vagyok olyan szörnyeteg, hogy megfordult a fejemben, hogy meggyógyítsalak. Mert velem ugyan ez nem sikerült. És nem várom el, hogy megértsd. Ahogy azt sem, hogy sajnálj érte, mert én kerestem a bajt és tessék, mégis élek. De ha neked derogál, hogy belásd, nem minden vámpír olyan őrült, mint ahogy feltételezik róluk, hát legyen. Én nem fogom megváltoztatni a véleményed, és ezt sem erőltetni...-kapom magamra a pulóverem, majd a többi ruhám is, kihasználva a sebességem.-Örültem, hogy én lehettem a nagy halál előtti ágymelegítőd. És köszönöm az ajánlatot, de elment az étvágyam.-a gyomromban lévő gombócnak hála jelenleg a sírás fojtogató érzését érzem a legintenzívebben és az ajtóhoz suhanok, aligha követhet szemével. Nem akarom, hogy így lásson, jelenleg azt se akarom, hogy egy légtérben legyen velem.
Volt egyfajta megérzésem, hogy hiába fogok mentegetőzni, elterelni a témát, ő akkor sem fog lemondani a faggatózásról. Hiába vagyok jogász, miszerint bárkinek a szavát ki tudom forgatni, de ez sajnos nem a munkahelyem, és nem is egy ügyféllel van dolgom, szóval itt hiába való mindenféle ellenkezésem. Egyszerre rengeteg sok minden járt a fejemben, hogy ha mindazt hirtelen egyszerre mondom, talán megfeledkezik az egészről, de nyilván ez nem így lesz. Nem szeretném neki közölni a tényeket, hogy valószínű haldoklom, tekintve, hogy nem sok boszorkány él majdnem hat évszázadot. De természetesen nem fogok meghalni, hiszen mindenre fogok megoldást találni. Szeretek élni, abszolút nem vágyom meghalni, s ezért is minden erőmmel azon vagyok, hogy még legalább megérjem a hetes századik évemet legalább, vagy még annál is többet... nos, önző vagyok, de bármire képes vagyok csak azért, hogy megmaradjak, és ezért sem gondolom túl a dolgokat. A húgomat visszahoztam, mert úgy éreztem, ennyit meg kell tennem érte, hiszen mondhatni, hogy ő miattam halt meg. Most pedig ő miatta kockáztattam az életemet, s jelen pillanatban is haldoklom, de egyáltalán nem zavar a tudat, mert találok megoldást. Lehet, hogy csak pihenésre van szükségem, és egy jó ideig nem szabadna használnom az erőm, de egy boszorkány nincs meg a nélkül, hiába is akarok emberien élni. Úgy sem állom meg, hogy ne tegyek az erőmmel semmit. Próbáltam a mosolyommal elvonni a figyelmét, ettől általában minden nő kissé megfeledkezik a körülötte lévő dolgoktól, ellenben azonban Bethany, aki szinte észre sem vette, makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy mondjam el neki mi történik. Igaza van, sajnos nem voltam teljesen őszinte vele, azaz de, csak azt nem mondtam el, hogy amiért a túlvilágról visszahoztam egy velem egyidős boszorkányt, nyilván nem maradtam sértetlen. Amikor megtörtént a rituálé, napokig szinte alig tudtam magamhoz térni. Gyenge voltam, akárcsak hajnalban a harmatos fű. Most sem mondhatnám magamat erőm teljében, de annál sokkal jobb, mint amilyen az elmúlt pár napokban voltam. Lehet, hogy talán felépülök. Ha nem, akkor más módszert kell kitalálnom. Két tenyeremet felé emelem, amikor azonnal mozdulattal elvonja magát tőlem, majd legyintek egyet mintha mindegy is volna. Végül ránézek, és erősen gondolkozom, hogy hogyan is közöljem vele a tényeket. Nem szeretném, ha túlgondolná a dolgokat, és azt sem szeretném, ha megitatna a vérével, és kitörné a nyakam, különben akkor víg boszorkány életemnek akkor befuccsolt. - Akkor kezdeném azzal, hogy csak akkor mondom el a mostani szituációt, ha nem fogsz megitatni a véreddel, aztán kitörni a nyakam. – szögezem le, de nem vártam meg válaszát, azonnal folytattam. – Tudod... – Túrok a hajamba zavartan négy ujjammal, hogy ne legyek annyira kócos. De végül határozottan szempárába nézek, teljes mértékben idill állapotban kezdek bele. – Ötszáz évvel ezelőtt engem akasztásra ítéltek, de nem csak engem, hanem a húgomat is. Aligha voltunk hat vagy hét évesek, s nekem sikerült megszabadulnom, de ő róla akkor fogalmam sem volt, hogy túlélte –e. - Rántom meg a vállamat, amikor végül félretekintek, és a bézs színű falon halad végig tekintetem, mélyen gondolkozva. – Rá majdnem húsz évre sikerült őt megtalálnom, hiszen kutattam utána, mert nem volt rá bizonyíték, hogy ő is halott lett volna, így nem adtam fel. Akkor sikerült rátalálnom, de amikor magammal vittem volna, már késő volt. – Nézek vissza ekkor újra rá, egy bánatos sóhaj keretében, s meghúzom a számat oldalt, majd folytatom tovább. – Megölték. – Tettem hozzá teljesen érzelemmentesen mindezt, a szemem sem rebbent. – Azt azonban mai napig is érdekesnek találom, hogy pont akkor, amikor rátaláltam. De akkor a legkevésbé sem voltam tapasztalt boszorkány. Nem érdekelt, így nem fejlesztettem magam. Nem tudtam visszahozni, és miattam halt meg. Tudta valaki, hogy akkor elviszem magammal, és Shireya, a húgom az egyetlen, aki nekem megmaradt. Végül őt is elvette. – Érthetően, de még is halkan említek minden egyes szót, végig Bethany szemébe nézve. - Nem tudtam őt visszahozni. Az elmúlt pár hétben sikerült megvalósítanom azt, amit akkor elrontottam. Tudni illik, amit egyszer az élettől kölcsön kapunk, azt egyszer vissza is kell adni. Shireya az életét vesztette, s ahhoz, hogy ő újra éljen, ahhoz az én életemmel és erőmmel kellett fizetnem. Így is csodálkozom, hogy nem vagyok halott. Csak sejtem, hogy haldoklom... – Nyelem el mondatom utolsó szakaszát, s lehet, hogy talán annyira elnyeltem, hogy nem is érthette talán, de jobb is lenne. – Shireya pár hete, hogy velem van. Ő itt él, bár most nincs itthon. Bár azt hozzáteszem, hogy a lelke az ő, de a test idegen. – Magyarázom, miközben egyet közelebb lépek hozzá, két tenyerét markomba veszem óvatosan, cirógatva gyengéden őket.– De nem fogok meghalni. – Teszem hozzá végül mosolyogva, abszolút gondmentesen ejtve a mondatot. – Majd találok rá megoldást, de ezen neked nem kell gyötörnöd magad. – Suttogom végül a szavakat, miközben megszállottan nézek szempárába, s le sem tudom szegni róla tekintetemet. A látványa az, amely ennyire nyugodttá tesz. Persze,különben is nyugodtan, és tisztán kezelném eme tényeket, de így sokkal könnyebb, hogy legalább van kiért küzdenem az életemért. Ha ő nem lenne, pusztán csak az önzőségem végett küzdenék magamért, s szinte a nagy semmiért. De így nem a semmiért kell majd küzdenem.
Tudtam, hogy ezt az érzést bármeddig képes lennék elviselni, ő pedig mintha gondolatolvasó lenne, nem is hagyott békén, egy percig sem. Csókok hadával lepte el testem és tüdőmből ismét furcsa ütemben tudott csak a levegő távozni, szakadozottan. Majd hirtelen a kellemes mámor helyett, mintha hideg vízzel öntötték volna nyakon, felpattan egy szó nélkül és mintha ki akarna esni a szíve a helyéről, úgy kap arcához. Nem akarom tudni, hogy miért, de a vére szagát tisztán érzem, és ez nem az, ami a mellkasára száradt, ez friss, szinte érzem a melegségét is. Észre se veszi, hogy kérdezek tőle valamit, hogy mit szeretnék kihúzni belőle, hirtelen szellem leszek számára. Tudom, hogy baj van, és ez nem normális és segíteni akarok neki, de van egy olyan érzésem, hogy hagyni nem fogja. Az egyik plédet ruhaként magam köré csavarva indulok utána, állok meg mögötte és nekitámaszkodom a kanapénak. Szavaim tiszták, érthetőek, de a válasza semmitmondóan egyszerű. Zavarodottan nézek rá, ahogy mentegetőzik, majd mielőtt megszólalhatnék, és felfoghatnám, hogy mire megy ki a játék, elkezd a fürdő felé húzni és arról beszélni, hogy mit akar csinálni ezek után. Eltátom a szám, vagyis azt hiszem elfeledkezem arról, hogy a csodálkozás kulturált módja pontosan hogy is néz ki és mikor elkezd húzni, könnyed, határozott mozdulattal húzom ki a kezem kezei közül. -Tisztázzunk valamit. Nem azt akarom, hogy mindenről beszámolj, mindenkinek vannak és lehetnek is titkai. De az, hogy hallom a zavaros szívverésed, és érzem a véred szagát, nem az az eset, amikor ennyivel ki tudsz bújni a vallatás alól.-hangom dacos, tökéletesen jelzi eltökéltségem mértékét, ahogy az is, hogy lecövekelek kellő távolságban tőle és mellkasom előtt keresztbe fonom a karjaim. Nem tudja, hogy kivel kezdett, a gyenge és hiszékeny nők klubja távol állt tőlem és túl sok mindent láttam életem -az ő korához képest rövid-, időszakában. -Hajlandó vagyok elhinni, hogy ha az életedről van szó nem fogsz titkolózni, de sosem voltam naiv ennyire és most sem leszek. Tehát halljuk. És csak hogy tudd, ha kell, a vérem úgy tuszkolom le a torkodon, ha kell, de nem fogsz nekem itt elhalálozni.-sosem kellett félteni, tudtam én olyan is lenni, mint egy akaratos óvodás és most ki is játszottam ezt a kártyát. Nem értettem, mire jó ez az egész, nem történt semmi, közben mégis dolog, mert én nem voltam olyan, mint a többi nő az életében. Farkas és vámpír keverékeként igen jó képességem volt ahhoz, hogy a hazugságok mögé lássak és ahhoz is, hogy így, vagy úgy, de kiderítsem az igazságot. És most sem áll módomban máshogy a dolgokhoz állni. Ezen még ő sem tud változtatni, s remélem nem is próbálja meg.
Jókedvűen elmosolyodom, miután egyik ajánlatomra felelt végül, miszerint furcsán hangzott mindaz, amit mondtam. Hogy a vérbanka legyek? Egy percig sem bánnám, habár én magam is meglepődöm, hogy bárkinek is hagyom ezeket. Lehet, hogy talán ezzel is bizonyítani szeretnék neki? Nyilvánvalóan, hiába fejezem ki szavakkal az ő iránta érzett dolgaimat, az túl kevés ahhoz, hogy teljesen átadja nekem magát. Szeretném tettekkel is a tudtára adni, hogy számomra ő jelenti a világot. S, ha ő nincs, nem létezik körülöttem semmi sem. Jelen pillanatban boldognak mondhatom magam. Hogy miért? A válasz erre roppant egyszerű, tekintve, hogy ezen napon volt az első olyan éjszakám egy nővel, akihez ráadásul érzelmek is fűznek. Nem is akármilyen érzelmek, hiszen... soha nem éreztem még senki iránt sem így. Számomra ő az első, s egyben az utolsó is egyaránt. Szemeimet forgatom szavain, mint egy engedetlen öszvér gyerek, majdan ránézek mosolyogva, és újra arcát hintem be apró csókokkal. - Én felajánlottam. – teszem végül hozzá, és mintha mit sem mondtam volna, csókjaimmal továbbra sem hagyom békén. Az ő ajánlatát is tisztán hallottam, ámde minden tettem olyasfélére utal, mintha nem is figyeltem volna rá, pedig igen, csak túlságosan is el vagyok vele foglalva, azzal, hogy mindenhol összecsókoljam. Ámde, amikor végül megszakítom mindezt, akkor hirtelen valami erős fájdalom ütött meg, amely sokkalta jobban fájt, mint mikor Bethany megharapta a nyakam. A fájdalomnak a központját nem tudtam érzékelni, mert szinte az egész testemre kihatott, és ennek kísérője pedig az volt, hogy egyik szememből kicsöppent egy vércsepp, ámde mikor éreztem a fájdalmat, számítottam arra, hogy valami történni fog, így mielőtt vérezni kezdtem volna, azonnal felugrottam, magamra kapva levetett bokszerem és farmernadrágom, és zavartan a hajamba túrok, midőn hátat fordítok neki. Rettentően szégyellem magam, tekintve, hogy nem mondtam el neki a teljes szituációt, hogy konkrétan jelen helyzetben hányadán is állok. Szinte haldoklom, habár minden akaratomon azon vagyok, hogy nem szeretnék meghalni. Soha nem sanyargattam önmagamat, abszolút nem voltam soha sem az a fajta, aki mindenáron a halállal akart paktálni. Ó, hová is gondolsz... Én nagyon szeretek élni, még azelőtt is, hogy szinte nem volt senkim sem, a családom is halott. A haldoklás egy költői túlzás, de végtére akkor sem vagyok életem teljében. Nem egyszerű visszahozni egy több mint ötszáz éves halottat, tehát az én életemmel táplálom őt, hogy éljen, s végül egyszer csak mindez elfogy. Csak sajnos félő, hogy számomra a varázslás ezen túl tabu lesz, noha nem érdekel, ha ez kell ahhoz, hogy a húgom éljen. Hallom a hátam mögül édes hangját, amely mostanra kételyeket rejt magában, amiért egyből felugrottam. Én mindeközben zavartan takarom szempárom egyik tenyeremmel. Hiába próbálkoznék elállítani a vérzést egy egyszerű varázslattal, valószínű csak rosszabb lenne. Mikor megállapítottam, hogy már nem vérzek sehol sem, végül óvatosan elvonom tenyeremet szemeim elől, és végül Bethanyval találom szeme magamat, aki maga köré tekert egy takarót. Óvatosan közel húzom magamhoz, ahogyan két tenyeremet derekára helyezem, és végig az ő tekintetét fürkészem, néha félre pillantva. - Tudom, hogy nem volt elegáns tőlem ez az egész... – nagyot nyelek, aztán óvatosan ránézek végül mosolyogva, és egyik tenyeremet óvatosan puha arcára helyezem, éppen hogy csak megérintve. Ajkait fürkészem tekintetemmel, ezt követően pedig óvatosan alsóajkát megízlelem, s azonnal elvonom tőle magamat, ámde még mindig nem engedem el. – Ha gondolod, elmehetünk lezuhanyozni, azt hiszem, ránk fér. – Állapítom meg mosolyogva, ámde mindezt csupán csak elterelésnek mondtam, miszerint nem szeretnék beszélni a gondjaimról. Voltaképpen ez nem is akkora gond, majd egyszer talán megoldom. Talán jobb is erő nélkül élni. Mindig is emberi életet akartam. - Utána pedig csinálok meleg szendvicset. Na, azt még én sem tudom elrontani. – Oly büszkén mondtam mindezt, mintha valami olyant tudnék, amit más nem. Pedig ez nem így van, csak tény, hogy a konyha nem az én műfajom semmilyen téren. Ezt követően arcomra rajzolódott mosollyal fogom meg kezét, és ő rá nézve még mindig, óvatosan húzom a fürdőszoba felé.
Nem akartam megmutatni neki, hogy mennyire rémes az arcom, mikor hagyom, hogy a hibrid előtörjön belőlem, viszont éhségem szívverése hallatán felülkerekedett, s tudtam, hogy a vágyakozásom nem csak érintése, csókja és lénye után epedve kerít magába, de vére iránt is. Szerettem volna elkerülni, végül mégis megtettem, felszakítva a bőrt a nedű, amit vére jelentett nekem, lassan csorog végig torkomon, ujjaimmal vállába kapaszkodva tartom magam, de tudom hol a határ. Érzem a teste remegését, hogy ellenáll a fájdalomnak és harcol vele, majd elszakadok nyakától, hogy ismét szemébe nézhessek. ajkaim vöröslenek vérétől, így húzom magamhoz újabb csókra, ő is érezheti a fémes ízt, de mintha nem zavarná. Mozgása egyre gyorsabb, és szinte elfelejtem, hogy hogy mit tettem, ahogy érzem, közel a csúcs. A torkomban akadó levegő szakadozva tör elő, ahogy elérem vele egyetemben azt a pontot, ahonnan nincs visszaút. Egymás karjaiban remegve élvezzük ki az érzést és a pillanatot, elfeledkezem mindenről, s csak ő érdekel. Aztán a vér szaga megcsapja orrom, és ráeszmélek mit teszek, lassan tisztul ki a kép és valamiért úgy érzem magam, mint aki mindent bánna. Ennek nem szabadott volna így történnie. -Hajlamos vagyok elfelejteni.-mosolyodom el zavarodottan, mikor emlékeztet rá, hogy nem kell attól tartanom, hogy elvérzik. Számra széles mosoly húzódik, mikor csókokkal kezdi elhalmozni arcom, nyakam, és lehunyom szemem, a kellemes érzés nyomán. Meg tudtam volna ezt szokni és minden kétséget kizárva és hamar elmerültem volna minden este ebben a mámorban. Rajtam nem múlik, és ahogy látom, rajta sem. Elnevetem magam, mikor felajánlást tesz ujjaim végigsiklanak nyakán, ahonnan épp úgy eltűnt a seb, mint a csuklómról, amit ő gyógyított be, igaz én legyőztem volna őt sebességben, ha akartam volna, de őszintén örültem az önzetlen segítségnek is. -Ugye tudod, hogy ez így most roppant furcsán hangzott?-rekedtes, de dallamos hangom csillogó szemeimmel társítva nem arról árulkodnak, hogy zavarna, amit mondott, hanem arról, amiről szavaim is. Lássuk be, ez úgy hatott, mintha csak ezért lennék vele, pedig nem ezért akartam.-Bizonyos esetekben szeretem kimutatni a fogam fehérjét és belőled is csak akkor fogok inni, ha muszáj. A zacskók az én világom. Kivéve persze, ha eléred, hogy elveszítsem a fejem, és ne csak erre vágyjak.-simítok végig vállán, megrázva fejem, ami még mindig a puha szőnyegen nyugszik.-Szívesen. És kezdésnek egy fürdő jól esne, és reméltem csatlakozol te is.-harapok ajkaimba, mosolyom szélességét csökkentve így és remélem nem utasítja el az ajánlatot. Igaz ez az ő háza, de nem hinném, hogy ezek után egy fürdő lenne a probléma, hisz mondhatni lefektettük az alapokat, ami kettőnk között húzódott. Figyelem, ahogy elgondolkodik, és ahogy valamiért furcsává változik. Aztán felpattan és eltűnik mellőlem. Zavarodottan húzom magamra a fotelon lévő egyik lepedőt. -Javíts ki, ha tévedek, de a szeretkezés után nem annak a résznek kell jönnie, hogy te felpattansz, és elküldesz, ha pedig igen akkor ez az egész színjáték volt és...-szagolok a levegőbe, hisz érzem vére illatát. Felmordulok és amíg felpattanok és a sebességemnek köszönhetően elé lépek, a mozdulatsor közben pedig magam köré csavarom a plédet.-Nem vagyok ember, és a bennem élő két lény szaglását azzal nem győzöd le, hogy letörlöd a vért.-kapom el kezét és ujjain látom, hogy a vörös vére csillog.-Boszorka vagy warlock vagy mi ugyan nem vagyok, de erről így is tudom, hogy nem normális. Kimerült vagy, és a tested magadtól nem fogod felerősíteni.-kezdek anyáskodni, ellentmondást nem tűrő hangon. És bár gondolom, hogy nem fogja hagyni magát, én sem, és ezt most nem megbeszélni fogjuk, hanem megoldani. Közösen.
A fájdalom eleinte kínzó volt, teljesen kihatott rám, s kellemetlen érzés fogott el, amikor éreztem, hogy a vérem nemes egyszerűséggel távozik belőlem. Abszolút nem elleneztem eme dolgot, sőt, mi több, számíthattam is rá. Nem bánom, mert jól bírom a fájdalmat, s eme érzés elcseperedik, miközben ennél sokkalta erősebb, s élvezetesebb érzés kerít maga köré. Ajkaimból minden egyes lökésnél halk, nehéz sóhaj csusszan ki, szempáromat pedig végig lehunyva hagyom, és hagyom, hogy igyon belőlem. Arcomon eleinte látszott, hogy rettentő módon fáj, s kínoz harapása, de pár pillanat alatt arcomon egy mosoly húzódik, amely elmondhatatlanul élvezi eme helyzetet. Hihetetlen, hogy New Orleansban ilyen megtörténhet. Egy boszorkány, és egy hibrid, két ellenség? Minket New Orleansban a legkevésbé tűrnek meg, mint boszorkányokat, Klaus pedig előszeretettel szereti a hibridjeire rábízni a boszorkányokat, amelyekből sosem sül ki túl jó. Volt már dolgom nem egy ellenséggel, többnyire hibridekkel és vámpírokkal, de azok mind Marcel vagy Klaus lényei voltak. Sok háborút kellett vívnunk, nekünk mint boszorkányoknak, s ezért is hihetetlen, hogy egy hibrid ennyire átadta nekem magát. Az engem nem érdekel, hogy ő hibrid. Felőlem lehet bármi, akkor sem tagadhatom, hogy az első pillanattól fogva valamit megváltoztatott bennem. Nem pusztán a szépsége bűvölt el, hanem maga a lelke, a lénye, amelybe belehabarodtam. Én magam is aligha hiszem el, hogy én, mint Anubis Andre, megszerettem valakit. Szerelmesnek mondhatom magam? Nem, nem igazán. Szerelmes csak egy tizenéves gyerek, én pedig, nos, lássuk be, nem egy mai vágású balek vagyok. Mindenesetre összes hálám a természetnek, elvégre, ha a korral együtt haladna a test, nos... Bethanyval nem jutottunk volna el idáig sem. Minden egyes lökés szaporább, s eme gyönyörű érzés mellett elveszik a nyakamba szúródó fájdalom, olyannyira, hogy észre sem veszem, amikor ajkait elvonja véremtől csillogó nyakamtól. Ujjait érzem, ahogyan hátamon siklanak végig, körmeivel barázdákat húz rajt végig, én pedig érzem, hogy nem sokáig fogok bírni, míg nem aztán rekedtes nyögés hagyja el mindkettőnk ajkát, és egyszerre megremegünk a gyönyör végett. Hallom, hogy légzése szapora, de nem egyenletes, s egyszerre kapkodjuk a levegőt egymás elől. Halvány mosoly húzódik arcomra, amikor végül szempárommal az ő arcát fürkészem, s boldog vagyok, ahogyan egyből meglátom édes mosolyát. Érthetetlenül nézek rá, és átharapott csuklójára, amikor azt kéri tőlem, hogy igyak belőle, és úgy eltűnik a seb a nyakamról. Nagyobb mosoly keletkezik arcomra, melytől felcsillannak hófehér fogaim, és ezt követően hirtelen eltűnik a nyakamról a seb. - Nem ember vagyok. – emlékeztetem rá, miszerint nem egy egyszerű halandó vagyok, hanem tanult boszorkány, akinek bakfütty az egész gyógymód. Amikor hozzáérek, azzal a csuklóján okozott harapást is begyógyítom, ami ugyan neki begyógyult volna egyszerűen, csak gyorsítottam a gyógyuláson. Ezt követően stabilan megtámasztom magamat felette, s apró, sűrű csókokat nyomok arcára játékosan, egyaránt nyakára is, csakhogy oldjam a feszültséget, és a lelkiismeretet, amit jelenleg ő érzett, amiért megharapott. Remélem, hogy ezt az egészet nem bánta meg. Kissé rosszul esne, ha számára ennyi volt az egész, és nem akarna tőlem semmit. Még soha nem éltem át még azt, hogy ilyen téren összezuhanjak. Fogalmam sincs, hogyan reagálnék a fájdalom hatására... - Akár még a vérbankod is lennék. – Emelem fel tekintetemet felé, egy mosoly keretében, majd folytatom tovább. – Nincs kedved itt maradni nálam éjjelre? – teszem fel halkan a kérdést, még is hallhatóan, elvégre egészen közel vagyunk egymáshoz. Mindent tudnék neki adni, ruhát is éjjelre, elvégre rajtam kívül még a húgom is itt él, és elhalmoztam annyi ruhával, hogy észre sem venné, ha lenyúlnám neki valamelyiket. Bár azt még nem mondtam Bethanynak, hogy durván feszegettem az elmúlt pár hétben az erőm határát, amiért visszahoztam a húgomat. Varázsolnom sem szabadna még... Mire ez eszembe jutott, szemem sarkából egy vércsepp csöppent ki, mintha az a könnyem lenne, de valójában nem. Csak egyelőre szünetelnem kellett volna még, elvégre egészen közel voltam akkor a halálhoz, amikor visszahoztam őt. Valamilyen szinten az egész életemet feláldoztam érte, s életem és lelkem töredéke maradt meg számomra, amelyből kitudja, hogy meddig gazdálkodhatok. Nagyot nyelek, s mintha egy villám csapott volna le mellettem azonnal felállok, és hihetetlen gyorsasággal vettem magamra az előbb levetett bokszerem, és szemem környékéről letöröltem a vér cseppet, és abban reménykedem, hogy nem vette észre.
Testem meglepő könnyedség töltötte, szinte lebegek, ahogy érintése nyomán forrni kezd a vérem. Gondolataim kavarogva próbálnak értelmet felfedezni a dolgokban, amik történnek, de végül megdől a próbálkozás. Ide jöttem, magam sem tudom miért, hogy miért nem mondtam nemet a lehetőségre, de valahogy most érzem, hogy a legkevésbé sem bánom, hogy ezt a lépést hoztam meg. Nem, nem azért, mert feltétlenül itt akartam kikötni. Sőt. ahogy beléptem az ajtón, pont ezt akartam elkerülni. Végül mégis beadtam a derekam valami megmagyarázhatatlan ok miatt. Nem akartam elsietni semmit, érezni akartam mégis, ahogy hozzám simul, ahogy karjaiban újra felfedezhetem a boldogságot, azt a valamit, amit lassan már el is felejtettem érezni ilyen egyszerűen. A tapintatos kérdés hallatán lágy mosoly húzódik ajkaimra, de szavaim követelőzve csapnak le a lehetőségek megkérdőjelezhetetlensége végett és mikor megérzem magamban, fejem kicsit hátra vetve elfúló hangon nyögök fel. Csókokkal halmozza el nyakam, míg ujjaim hátán táncolnak, hogy minél közelebb tudhassam magamhoz, de doboló szívverése határaim feszegeti, és tudom, hogy a kísértésnek csak akkor fogok tudni jelenleg ellenállni, ha visszavonulót fújok, azt pedig nem szeretném. Érzem, hogy szememen is megmutatkozik a bennem lévő bestia, illetve megmutatkoznak a bennem élő bestiák, hisz ketten voltak. Farkas énem forró bőrömön kívül más jellemzőkben most nem mutatkozik, ellenben a vámpírt, aki éhes. A doboló szívverés egyre közelebb ér torkomban kaparó szomjamhoz, így erősebben kiváltva belőlem az érzést, ami a vágyaimmal összeforrva lassan kezd felemészteni. Füléhez hajolok, elfúló hangon suttogom, amit nemrég még ő mondott nekem, majd előugró fogaim mélyen nyakába mélyesztem, megízlelem vérét. Megremeg, szinte érzem rajta, ahogy átjárja a fájdalom, ami ellen küzdeni kezd, ledermed, szívverése kihagy egy ütemet, majd mikor alkalmazkodik a fájdalomhoz, folytatja, amit elkezdett. Mozgása szaporább lesz, egyre közelebb röpít mindkettőnket a csúcshoz. Elszakadok nyakától, és mit sem törődök vele, hogy vére ajkaimon vöröslik, ismét csókkal jutalmazom, amiből csak az ránt ki, hogy testem megfeszül, és remegve adja át magát az élvezetnek, torkomból pedig halk sóhaj tör elő. Ő is követ, magamhoz szorítom és hagyom, hogy testével rám nehezedjen. Arcomon elégedett, kicsit kimerült mosoly jelenik meg, szívverésem heves, légzésem szintén nem mondható szabályosnak. -Sajnálom...-szökik ki e szó torkomból, ahogy nyakára pillantok, és automatikusan harapok csuklómba, hogy vérem ajánljam neki a gyógyulás gyorsításához. Valóban sajnáltam, és szégyelltem magam, amiért nem tudtam uralkodni éhségemen, és ismét kezd eluralkodni rajtam a kellemetlen zavarodott érzés, ami akkor is rám telepedett mikor először megcsókolt.
Nem igazán hagyom magamat ama téren, hogy én legyek alul, s bármit is csináljon, inkább fordítok a helyzeten. Jobb szeretem magam irányítani a dolgokat, nem igazán szeretek engedelmeskedni. Alsó ajkamba harapok, miközben fordítok az egész pozíción, s tekintetét fürkészem, ezt követően pedig ajkait fürkészem éhes tekintettel, de ennek ellenére azonban gyengéd csókkal illetem, ahogyan alsóajkát megízlelem óvatosan, melyben még így is érződött az ő iránta érzett vágyam, szenvedélyem, s szeretetem. De mielőtt bármihez is hozzákezdenék, szeretném tudni, hogy valóban akarja e mindezt, elvégre nem túl sok kedvvel toppant be hozzám. S most pedig ez sült ki belőle, itt fekszünk a földön meztelenül, az előjátékon túl. Persze, egyáltalán nem bánom mindezt, s hogy az igazat megvalljam, arra sem számítottam, hogy a kérésemre egyáltalán eljön. Biztos, hogy a szíve mélyén el akart jönni, elvégre nemes egyszerűen lemondhatta volna az ajánlatomat. Bethany túlságosan bezárkózott volt, és inkább otthon volt, mintsem, hogy társaságban legyen. Ezen pedig szeretnék változtatni, szeretném, ha boldog lenne, és én tenni fogok róla. A kérdésemet tapintatosan tettem fel neki, miközben minden arcrezzenéseit figyeltem, melyek szinte üvöltöttek arról, hogy mennyire vágyik erre az egészre. Ez jó magamat meglepi, de mindenesetre jó érzéssel tölt el, hogy mennyire megfordult ez az egész az elejétől fogva. Mikor megkapom válaszát, akaratlanul is, de elmosolyodom, elvégre nem is azt mondta, ahogyan kérdeztem, hogy szeretné, hanem szinte követelődzően, hogy akarja. Ez tetszik. Ezt követően egy pillanatig sem várt, azonnal megemelte csípőjét, én pedig ehhez igazodom, s óvatosan teszem magamévá. Ennek hatására egy akaratlan sóhaj hagyja el ajkaimat, s barna szempáromat lehunyom, arcomat pedig forró, lüktető nyakába temetem, hogy gyengéd csókokat leheljek rá. S hogy gyönyörű tekintetébe nézhessek, akárcsak egy színtiszta tükörbe, megemelem fejem, s akkor látom, hogy az arca teljesen mássá változott. A látvány nem rémített el, elvégre tudom, hogy ő micsoda. Ha én is ő hozzá hasonló vagy azonos lény lennék, valószínű, hogy egyaránt én is így reagálnék, és nem is lennék óvatos, de mivel egy egyszerű halandó vagyok boszorkány adottságokkal, egy átlagos ember vagyok, aki nem lepődik meg. Egy szelíd mosolyt vetek rá, miközben sóhajaimat igyekszem visszafogni, s ezt követően eltűnik szeméről a sárgás-barnás árnyalat, szeme alól az elágazó erek, s míg végül az ő valódi arcával szembesülök. Mindeközben már gyorsabb mozgást végzek, ami hatására nyögései egyre erőteljesebbé válnak. Próbálom magamat visszafogni, hiszen ha őszinte akarok lenni, akkor már évek óta nem volt dolgom nővel, tekintve, hogy egyikhez sem fűzött semmiféle érzelem, ellenben vele. Azt a szeretet, amit iránta érzek, nem tudom szavakba sem gondolatokba ölteni. Mert lehetetlen, olyan akárcsak az univerzum. Lehetetlen meghatározni a méretét, talán végtelen. Alig pár pillanat alatt húzott magához közelebb, hagyva magamat, s fülemhez hajol. Szava hallatán torkomban akad a sóhaj, s mire viszonoztam volna a szót, valami szúrós fájdalom hatol át nyakamon végig. Pár másodperc kellett, mire eljutott a tudatomig, hogy most mi történt. A fájdalomtól először nem tudtam kivenni, hogy szemfogait belém mélyeztette, és csak akkor jöttem rá, hogy ő harapott meg, amikor éreztem, hogy mellkasomon végigfolyik valami, mintha csak egy szalagot húztak volna végig. A vérem folyt, ámde hagyom, hogy igyon belőlem. Teljes valósággal érzem, hogy a vér amit elszív belőlem, szinte nagy mértékben távozik, s fájdalmas, de egyszerre élvezem is egyaránt. Lehet, hogy őrült vagyok, de annyira szeretem őt, hogy akár hajlandó lennék a vérbankja lenni. Vele együtt megremegek, amikor egyre jobban közeledem a kéjhez, ámde a mozgáson nem lassítok, egyre jobban fokozom a tempót.
Fogságba ejti minden maradék józan eszem és minden érzékem felszabadítva ölel át a vágyakozás, amit iránta érzek. Nem tudom elmondani, miért rejtettem ezt eddig véka alá, de nem is tudok gondolkodni rajta, egyszerűen elfog az összes elrejtett érzésem, amit iránta tápláltam, most pedig szép lassan a felszínre tör. Követelőző, mégis lassú mozgása, csókjai, mind-mind egy lépéssel közelebb visznek hozzá. Ajka és ujjai kényeztetése nyomán testemből kilépve adom át magam, elfúló, halk, mégis erőteljes sóhajom pedig számára is érzékelteti, hogy átlökött azon a bizonyos határon. Míg testem utolsó remegései is megszűnnek, ő addig sem hagy pihenésnyi időt sem, csókokkal lepi el belső combom, én pedig egyik hullámból csapódok át a másikba, ujjaim hajába túrnak, ahogy próbálom visszatuszkolni magamba az életet. Azt akarom, amit ő, látom csillogó szemében azt a valamit, amit eddig olyan jól elrejtett, arcán a mosolyt, amit eddig nem mutatott. Egyszerűen gyűröm magam alá, mely következtében a puha szőnyegen kötünk ki. Ujjaim gyors, mégis kellően megfontolt mutatványt bemutatva szabadítják őt meg nadrágjától, de sok esélyt nem ad, hogy élvezkedjek ezen a helyzeten, máris hátamra fordít, fölém emelkedik, én pedig ujjaimmal lassan szántom végig bőrét derekától felfelé haladva, karjain, majd hajába túrva tarkóján pihentetem meg őket és úgy húzom magamhoz. -Akarom.-suttogom ajkaira, csípőm megemelve, segítve őt, hogy elmerülhessen bennem, s az érzés nyomán felnyögök. Hallom doboló szívverését fülemben, szememben megcsillan a farkas és előtte először mutatom meg, a természet adta ajándékom szemmel látható jelenlétét. Íriszem sárgás-barnán csillog, szemem alatt az erek kidagadnak, de nem tehetek róla, nem tudom ezt megakadályozni. Úgy nézek rá, hogy lássa, ez vagyok én, majd hagyom, hogy elmúljon a pillanatnyi megnyilvánulás, és mozgása nyomán sóhajaim egyre erőteljesebbek legyenek, míg elkezdem érezni a késztetést, hogy megízleljem vérét. Közelebb húzom magamhoz, ajkaim nyakára tapasztva, füléhez hajolok. -Én is szeretlek.-majd ahogy a szavak elhagyják szám, éles fogaim bőrébe mélyesztem és megízlelem vérét, testem pedig önkéntelenül is megremeg, ahogy még jobban átjárja a vágy és a beteljesülés, amibe magammal rántom őt is. A percek óráknak tűnnek én pedig úszom bennük gondolkodás, erőlködés nélkül.
Igyekszem a lehető leggyengédebb lenni, s próbálom a levegőt szépen egyenletesen venni. Rettentő módon utálom a meleget, tekintve, hogy jelenleg az egész testem úgy érződik, mintha csak lángokban égne, de még is jó érzés tölt el ettől függetlenül. Olyan furcsa, de még is annyira cirógató az az érzés, ami jelenleg átjár. A szívem a torkomban dobban már, s a mellkasomat valami űr tölti be, de még is tökéletes ez az egész. Nehéz elfogadnom, hogy most úgy tűnik minden, hogy talán jóra fordulnak a dolgok, de még is oly’ hihetetlen. Félő, hogy ez egy édes álom, amelybe belecsöppentem, és végül egyszer csak felébredek egy üres szoba közepén, ágyam mellett lévő űrrel paktálva. Amikor a szemébe pillantok, vagy csak édes, s puha ajkait pásztázom tekintetemmel, egy jóleső, apró remegés halad végig testemen, követve ezt árnyékként a hideg is. Boldog vagyok, csak ennyit mondhatok. Csak attól félek, hogy ez ő felőle csupán csak egy múló szeszély, egy esti szórakozás, amely másnap reggelre köddé vész, és szenvedésbe. Talán így lenne? Nem, az biztos nem. Ő is fél attól, hogy miként alakul első reggelünk, de ha rajtam múlik, akkor bizony szép reggelre fogunk virradni. Igyekszem a lehető legóvatosabban kényeztetni, tekintve, hogy az egy nő számára sokkalta jobb, ha egy férfi óvatos vele szemben, s nem vad. És én jobban szeretem az e féle viszonyulást. Nőiességének édeskés íze járja át szám, miközben nyelvem hegyével végignyalok rajt, s aztán ajkaim közé szívom óvatosan, majdan csak két ujjamat mozgatom rajt egészen gyorsan, de mégis kis mozdulatokat végezve. Éreztem, hogy egyre gyorsabban közeledett a mámorhoz, hiszen érzékeny pontja egyre inkább csak lüktetett, s amikor aztán elérte azt a bizonyos pontot, még mindig nem hagytam abba, csak az után,miután a kéj végighaladt rajt, s akkor el is húzódtam tőle, ámde levezetésként még combjait csókolgattam. Gyengéden rámosolygok, szemeim csillogásából látható volt, hogy mennyire élveztem mindezt, hogy őt boldoggá tehettem, és ez még csak az eleje volt. Mindkét combjaiba felváltva beleszívogattam, de egészen gyengén, hogy annak másnapra ne látszódjék meg a nyoma. Ezt követően aztán hirtelen a földön kötünk ki, s én fekszem alul, ő pedig rajtam. Végig arcát nézem, s azon belül vad tekintetét, de még is oly szelíd még így is. Saját ízével telt ajkaimat elsajátítja, s viszonzom eme lágy, de még is vadsággal megspékelt csókot. Amikor alsóajkamba harap, buja mosoly rajzolódik arcomra, s ezt követően elhagyva ajkaimat; lassú csókokkal indul meg lefele, ujjaival köröket rajzolva forró bőrömre. Amikor leér, egy könnyed mozdulattal megszabadít az utolsó ruhadarabtól, én pedig egy óvatos mozdulattal pozíciót váltok, miszerint most nem én kerültem alulra, hanem újra ő került alám. Testünk közt hagyok légteret, ahogyan karjaimmal megtámasztom magamat felette, s nyakára gyengéd csókokat lehelek. - Szeretnéd? – teszem fel eme ártatlan kérdést, miszerint ha akarja, akkor még vissza lehet fordulni. Reménykedem benne, hogy nem így lesz, de még is megkérdezem, elvégre nem akarok udvariatlan lenni, hogy a saját fejem után megyek, meg nem kérdezve őt a dolgokról. De feltételezem, hogy szeretné, olyannyira, akárcsak én. Soha nem vágytam még egy nőre sem ennyire, mint ahogyan ő rá. Míg azokat egyiket sem becsültem meg, ő számomra olyan lesz, mint a világ, amelyben élek. Olyan, akárcsak a levegő, ami nélkül megfulladnék, akárcsak a víz alatt. Ő a lételemem, most már határozottan vallhatom.
Elkezd felemészteni minden csókja, apró darabokat mar ki belőlem, hogy képes legyek feloldódni, és nem is telik sok időbe. Mert ez most más, érzem, mert akarom, nem csak időeltöltésnek és feledésből csinálom, amit csinálok. Nem azért simítok végig hasfalán, majd bokszerén, hogy kellő hatást érjek el, vagyis nem ez az elsődleges. Persze neki is jót akarok, de érezni is akarom forró bőrét, bár szívverésének kizárásához így is erőlködnöm kell, mert éhségem bizonyos felfokozott helyzetekben sokkal inkább elő akar törni. Eszembe jut az első eset, mikor együtt voltam valakivel, a fiú, aki később megkérte a kezem, próbálom érezni, amit akkor. Hasonlít, de azt az idő megfakította és eleve, ki az, aki arra akar gondolni, hogy más férfival mit tett, amikor épp egy másik a testét beborító csókokkal és érintésekkel akarja elcsavarni a fejét, ami már sikerült is, csak könnyebben elrejtettem magamban ezt, mint amennyire ki akartam mutatni. Mosolyom, halk sóhajaim mégis teljesen őszinték, forró vérem pedig testemben cikázva fokozza a vágyam, ha nem lenne elég ehhez minden más. Minden felesleges ruhadarab eltűnik rólam, és hasfalamról érzékeny pontom felé kezd el haladni, s már önmagában ettől lehunyt szemmel vetem hátra fejem, testem ívbe feszítve, hogy könnyebb dolga legyen. Lefogja combjaim, nem tudok mozdulni, nem is akarok, pedig csak némi erőfitogtatás kellene. Erre viszont gondolni is képtelen vagyok, hisz megérzem csókját, majd ujjait, s az eddig torkomba fojtott nyögésem hangosan csúszik ki számon, szabad kezemmel hajába túrok, mikor a tempón gyorsít és ha akarnám sem tudnám már tenni, amit akarok, hisz vágytól fűtött testem hamar feladja a harcot ellene, s ő nyer. Mozgása gyorsulásával egyre közelebb érek a csúcshoz, amihez halk nyögések vezetnek, végül pedig megfeszülő combokkal szorítom őt magamhoz, amíg a remegés átjárja testem és el nem veszek valahol a fellegek felett. De többre vágyom. és bár húznám, halasztanám még az elkerülhetetlent, mikor végre ismét képes vagyok megmozdulni és a kanapét markoló, görcsös ujjaim felengednek, felemelkedem, magammal rántva őt is, bár kis híján a földön kötünk ki, végül sikerül a hátára kényszerítenem és ajkaira forró csókot lehelek. Érzem rajta a saját ízem, amitől ajkaiba harapok gyengéden és elindulok hasfalát végigcsókolva az alsónadrág felé. Ujjaimmal köröket rajzolok bőrére, meg-meg szívom bőrét, ágyékához érve szemébe nézek, ujjaim elérik a célt, s míg egyiket a bokszer alá csúsztatom, másikkal lejjebb húzom a felesleges ruhadarabot, ami végül a földön köt ki és minden figyelmem felé fordítom.
Aprólékosan húzom ajkaimat végig a lélegzettől emelkedő mellkasán. Teljesen megbolondít a tudat, hogy egy teljesen meztelen nő fekszik előttem, s ő nem is akárki, hanem akire régóta vágyom. Eleinte azt hittem, hogy számomra ő egy elérhetetlen dolog, mint az égen ragyogó legszebb csillag. Minden pillanatban néztem őt, mint egy álmodozó kisfiú, aki azon gondolkozik éjjelente az ablaknál ülve, hogy milyen is lehet az a fentről ragyogó csillag. Talán élő? Vagy egy angyal? Valószínű ezek a gondolatok járhattak volna akkortájt a fejemben, amikor még kisfiú voltam. Habár, ilyen pillanataim soha nem voltak, hogy én valaha is álmodozni tudjak. Ahhoz túlságosan is fejlett gondolattal rendelkeztem. Persze, volt, mikor a csillagokat néztem, de akkor is azon töprengtem még egész kicsi koromban, hogy vajon mit láthatnak azok a csillagok minden éjjel. Sok rosszat, akik az emberek, s ha a csillagok valóban látnák a földön történő eseményeket, bánatukban apró darabokra esnének, és levetnék magukat ide közénk, hogy maguk alá temessék ezt az egész földkerekséget. Ámde, e pillanatban ilyen gondolatoknak nyomuknak sem kéne, hogy legyen. Amilyen gyorsan jött ez a töprengés, oly hamar illant is el. Ajkaimba harapok, amikor feszes melleihez érek, s mivel azok is utamba estek, szintén végigcsókolok rajtuk gyengéden, mosolyogva talán kissé beleszívva egyet-egyet, és tovább haladok forró hasa mentén. Ámde mindezt megszakítva felemelkedem egy pillanatra, hogy az utolsó dolgot is lekerítsem róla, amibe be is segít azzal, hogy megemeli a csípőjét. Mindenesetre nyugtató hatást keltett rám hangja, ahogy sóhajtozott, ami majdhogynem visszafogott nyögésbe mentek át. Végül a csipkés fehérneműt a földre dobom, és újra visszatérek hozzá, miközben elégedett mosoly ült ki arcomra. Forró leheleteim érződnek, miközben végigcsókolom hasát is, és aztán csak egyre lejjebb haladok, szépen lassan, hogy kínzóvá tegyem a helyzetet a várakozással. S ezen pillanatban megszólal hosszú némaságunk után, de nem kapom fel fejemet, csak folytatom tovább szépen lassan. Teljesen vadító látvány volt mindeközben, hogy körmeit a kanapéba mélyesztette, szinte izgulva a következményektől, és élvezet volt látni, hogy már mennyire vágyik rá, mintha már rég óta nem lett volna ilyenben részese. Végül aligha teszem szét combjait, éppen hogy csak hozzáférjek, s hogy még véletlenül se szabaduljon, mindkét karomat átfonom combjainál magamhoz húzva, de még hogy jobban fokozzam a vágyat, nem kezdek neki, még levezetőképpen jobb combjának belső részét csókolgatom, s végül aztán nyelvem teljes egészét végighúzom nőiességén. De ezt követően nedves,és puha kisajkait kezdem el szívogatni, nem erősen, csak úgy, ahogyan neki kellemes. Mindeközben pedig két ujjamat legérzékenyebb pontjára helyezem, mely rettentően lüktet a vágytól, s kissé megremegtetve ujjaimat, kezdem el izgatni egyaránt ott is két ujjammal. Élvezem, hogy kényeztethetem őt, teljes mértékben beleadom magamat, midőn kényeztetéseim egyre gyorsabbá vállnak, csak szépen lassan fokozatosan mozgatom ujjaimat rajt, nyelvemmel még mindig kényeztetve közben kisajkait.
Gondolataim között megfordult az is, hogy vajon mielőtt idejöttem megfordult e a fejemben, hogy idáig el akarok jutni, avagy sem. Magam sem tudtam, hogy akartam e ezt akkor, vagy csak időközben kezdtem el sodródni az árral. Nem tudom. Minden esetre ahogy megcsókolt, egyből tudtam, hogy meg fogom magam adni, s ez előbb, s nem utóbb fog bekövetkezni. Miből gondoltam? Mert ismertem azt az érzést, amit kiváltott belőlem, azt a hevességet, ahogy lecsapott rám, őszinte volt, s megkérdőjelezhetetlen. Egyszerűen csak én voltam annyira betegesen megvakult az örökös öntartóztatásomnak hála, hogy még csak nem is akartam látni ezt. hirtelen viszont minden megváltozott. Ahogy a kanapén ülve beszélgetni kezdtünk, könnyen oldottam fel, mintha mindig is ilyen könnyen vettem volna mindent, s ez az érzés tovább erősödött bennem, s képes voltam, lettem szinte teljesen őszintévé lenni. Ennyi volt, nem több. Végigmér, ahogy megszabadít a felsőtől, majd a bőröm ostromolja forró csókokkal. Szívem hevesen ver, zakatol, a vágy egyre inkább kezd bekebelezni, és ahogy hozzám simul a torkomban akadó levegő halk sóhaj formájában szökik ki torkomból. Lábaim átvetem derekán, hagyom, hogy a kanapéhoz vigyen, óvatosan letegyen rá, majd a nadrágom is lassan eltűnik rólam én pedig végleg elveszek érintésében. Végül mégis megakasztom abban, amit tesz, és magam alá gyűröm, míg ujjaimmal végigsimítok forró mellkasán, hogy aztán kikapcsolva a nadrágja gombját, végigsimítok kemény férfiasságán, majd a nadrágot is a földre dobom a többi ruhadarab mellé. Ajkaiba harapva hevesen csókolom, szorosan hozzá simulok, amit ő még inkább segít, ahogy csípőmön pihentetett kezeit. Ledönt az ágyra, elmosolyodom, mert nem tudom megállni, hogy komoly arcot vágjak, hisz kifejezetten élvezem minden mozdulatát, érintését, minden csókját. Ajkaimról nyakamra halad, majd melleimre tér ki, végig hasamra, én pedig hátra vetett fejjel hagyom, hogy egy sóhaj elhagyja ajkaim, és ujjaim a kanapé anyagába vájom. Majd még lejjebb halad, és megemelve fejem szemébe nézek, amíg kicsit megemelem csípőm, segítve őt, hogy a csipke alsót is eltávolítsa. Csókjai a művelet végével ismét lecsapnak forró bőrömre, és ahogy közeledik vágyam forrásához, egyre szakadozottabban kezdem el venni a levegőt. Felnyögök, mikor végül célba ér, ujjaim ismét a kanapé anyagába vájom, hátam ívbe feszül és lehunyt szemmel próbálom megakadályozni, hogy szívverésem végleg kiakadjon a normális üteméből, vagy épp a szívroham vihessen el. Mielőtt képes lenne végleg az őrületbe kergetni, rekedtes, alig hallhat hangon szólalok meg. -Kérlek...-csuklik el hangom, és bár képes lennék élvezni még érintését, csókjait, de nem bírom tovább. Gondolataim végre üresek, kitisztultak, képtelen vagyok elkülöníteni, hogy mit gondolok józan ésszel és mit nem, mit akarok mondani vagy tenni, semmi sem számít, csak őt akarom. Minél közelebb akarom magamhoz tudni, és kétlem, hogy az még elég lenne. Érzem, ahogy lassan ismét felülkerekedik bennem a vágy, hogy mindenem odaadjam neki, hogy ne kérdőjelezzem meg többé tetteit vagy szavait. élvezni akartam és szeretni őt, utóbbit bár nem mondtam még ki, csak a megfelelő percre várok. És az hamarosan úgy is bekövetkezik.
Teljes valósággal felizgatott a közelsége. Magamhoz húztam, egészen közel, a csipkés kapcsot vággyal telve, de még is tapintatosan csatoltam ki. Teljesen felforrt tőlünk az egész nappali, már-már hihetetlen, hogy ennyire vágyunk egymásra. Amikor elhívtam magamhoz, mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ez történik. Persze, megfordult eme lehetőség is a fejemben, és szentül megfogadtam, hogy nem leszek olyan ostoba, hogy rávegyem, vagy hagyjam. De még is... annyira másként alakult minden, és egyáltalán nem bánom. Hogy miért? Mert tiszta szívemből szeretem őt, ami egyaránt érződik minden egyes cselekvésemtől. Amikor megszabadítottam őt az egyik fehérneműjétől, szinte ösztönösen tekintek rajt végig, a levegő pedig torkomban akad, és ezt követően azonnal csókokkal kezdem el hinteni nyakát, s forró mellkasát. Mindeközben azonban tenyereim elkalandoztak, combjai alá raktam őket, hogy felvegyem magamhoz, s adva magát, a lábait derekam köré fonta, míg én e közben tenyereimmel tartottam könnyed testét, és óvatosan fordulva egyet leraktam őt a fekete bőrrel borított kanapéra. Ez után pedig letérdelek elé, akárcsak egy rabszolga a királynője elé, és ujjaimat a nadrágja oldalaiba csúsztatom, hogy könnyedén lehúzhassam róla, egyáltalán nem elkapkodva a dolgot. De aztán pajkos mosollyal az arcomon végig őt figyelem, teste teljes egészét végigfigyelve néha, és elégedett vagyok, hogy ennyire élvezi, mint látható. Egyáltalán nem takargatta magát, csak tartotta magát, hogy ne csússzon le hozzám, habár az sem lett volna baj, mert akkor a földön folytattuk volna tovább. Végül lehunyom szempárom, és gyengéden nyomom forró ajkaimat combjaihoz, ahogyan egyre jobban lejjebb kerül róla a nadrág, és a ruhadarabbal együtt leveszem a zokniját is, csak hogy kényelmesebb legyen, hiszen jelenleg nincs szükség semmilyen ruhadarabra. Fázni ugyan nem fog, hiszen eleve nagyon meleg az egész ház, és ha ez nem volna elég, tőlünk azonban felforrt ez a szoba is. De mielőtt nekiálltam volna leszedni róla az utolsó darabot róla, s kényeztettem volna még előtte egy kicsit, sebességének köszönhetően aligha pár szempillanat alatt kerültem én a kanapéra ülve, ő pedig átlendítve egyik lábát ölem felett, rajtam helyezkedik el. Egyik tenyere mellkasomon húz barázdákat, míg a másik a nadrágomat kerítette le rólam, és az a ruhadarab is követte a szőnyegre a többit. Mindeközben a gondolataim teljesen piszkosak voltak, még én magam is meglepődtem saját magamon, ami kiült arcomra, de aztán azonnal visszakaptam magamat a régi kerékvágásba, ajkaimba harapva, végig őt nézve. Torkomban újra megakadt a levegő, amikor aztán rám nehezedett, és végigsimított a bokszerfedte férfiasságomon. Én mindeközben újra végigsimítok hátán, és feneke felett pihenni hagyom mindkét tenyerem, amelyek arra szolgáltak, hogy szorosan magamhoz tartsam. Rettentően kínoz a vágy, de még is sokkal jobb úgy, ha kiélvezzük eme pillanatnak minden egyes pillanatát. Elvégre mindenek fent áll a lehetősége. Az is, hogy ha mindez véget ér, akkor ez után soha nem fogjuk eme pillanatot megélni. De az is lehet, hogy ha ennek vége akad, akkor utána is többször folyamodunk eme dolgokhoz. Ki tudja? De ha én rajtam múlik minden, akkor bizony az utóbbi érvényesül, elvégre akkor vele vagyok. Ennél több pedig nem is kell számomra. Élvezem, ahogyan alsóajkamba harap, s kissé meg is húzza, egymás szemébe nézünk, s én elmosolyodom újra. Levegővételeim folyamatosak, de még is nehezek. Tekintetem csak is őt keresik fel. Összes ujjaival hajamba túr, és újabb vad csókban részesítjük egymást, én pedig ezt követően óvatosan ledöntöm magam mellé, lefektetve őt, míg én nem szakítom meg még mindig a csókot, hirtelen fölé kerülök. Megtámasztom magamat, ahogyan karjaimban megfeszül az izom, s ajkaitól eltérek, és újra nyakát hintem apró csókokkal. És egyre lejjebb haladok. Utamba kerülnek feszes mellei, amelyeken szintén végigcsókolok, aztán pedig hasára térek rá, amelyet aprólékosan csókolok, de közben aztán ugyanúgy beakadnak ujjaim, csak most már nem a nadrágjába. Csipkés bugyiját egyaránt leszedem róla, és felemelkedem, elszakadva testétől, és óvatosan megfosztom az utolsó ruhadarabtól is egyaránt. és visszatérve hozzá, újra hasára térnek át ajkaim, ugyanoda, ahol abbahagytam, de mostanra újra lejjebb haladok, elvégre már nem gátol semmi sem.
A falaim befolyásolták minden érzésem, ő pedig, mint egy faltörő kos, kezdett el ostromolni, szavakkal, csókokkal, testem megadta magát és a ködös, zavaros látásmód, amiben oly sokáig éltem, szépen lassan kezdett kitisztulni. Szinte nevetségesen könnyen adtam meg magam a történéseknek, és kezdtem úgy érezni, szándékos összeesküvésbe kerültem a sors keze által. Fogalmam sincs miért pont őt küldte az ég, és nem is hittem a véletlenekben, így betudtam annak, hogy ennek így kellett történnie. Ahogy annak is, hogy a falaim leomlását követően könnyen adtam be a derekam neki. Édes, gyengéd, forró csókjai pedig még tovább erősítették bennem a vágyakat, a levegő szinte forrni kezdett, és testem meg-meg remegett, ahogy a kellemes érzések végigszántottak rajta lábujjam hegyétől a fejem tetejéig. Érintése, óvatos lépései, ahogy a nappali kezd terelni mosolyt csal ajkamra, így a csókba is sikeresen belemosolygok, és talán ajkaiba is harapok egy kicsit, szívverésének heves hangja pedig elkezd fülemben dobolni, visszhangozva, mintha egyre jobban el akarná hitetni velem, hogy minden, amit tesz, mond igaz és nincs mitől tartanom. Megremegő lábaimmal nem törődve állítom meg magunkat, ahogy a nappali közepére érünk. Épp annyira szakadok el ajkaitól, hogy végre megszabadítsam a feleslegessé vált pólótól. Ujjaim végigsiklanak mellkasán, lassan kezdem el felhúzni a pólót bőréről, majd a fején áthúzva, ujjaimmal éppen hogy súrolva a forró bőrt, körbejárom. Háta mögé érve ajkaimmal lapockáira csókot nyomok, leheletemmel végigszántom bőrét, akárcsak ujjaimmal, a hasfalához visszaérve az izmokat körberajzolom, mintha szobor lenne, szinte tökéletes. Szemébe nézek, hogy távolabb lépve végigmérjem, arcán a mosolyt, ahogy rám néz, látom a vágyakozást, ugyanakkor az általam kiváltott reakciója is elég sokat mondóvá válik minden értelemben. Utánam lép, lehunyt szemmel hajol nyakam vonalára, torkomból halk sóhaj hallatszik, mikor forró tenyere bőröm szántva elkezdi lehámozni rólam is a felesleges textíliát, s a saját pólója mellé dobva azt látom ismét, hogy csillogó szemei elismerően mérnek végig. Örömmel fogadom ezt, kezem nyakára fonom, ujjai pedig céltudatosan simítanak végig hátamon, kikapcsolva a csipke kapcsát, forró mellkasához simulok, míg ujjai magához rántanak, lábaim dereka köré kulcsolva kap ölébe és indul el velem a kanapé felé. Ismét elmosolyodom, amikor letesz a puha borítású bútordarabra. Csillogó szemekkel nézek rá, ajkaimba harapva nézek szemébe, míg ujjai a nadrágom kezdik kigombolni, kezeimmel nem takargatom magam, megtámaszkodom, hogy engem ne húzhasson le a földre magához, fejem hátravetve élvezem a combomra lehelt csókját. Mikor a nadrág a zoknimmal egyetemben a földön landol, összeszedem minden erőm, hogy képes legyek a vámpír sebességem adta előnyszerzési lehetőségeim kihasználni és feleszmélve az iménti érintések okozta mámorból egy másikba csapódhassak. Helyet cserélek vele, az időközben félhomályossá változó szobában, őt lököm a kanapéra, én pedig ölébe térdelek szorosan hozzásimulva, ujjaim végigsimítva mellkasán, majd nadrágjához érve kikapcsolom a gombot, érzem az alatta lüktető férfiasságát. A cipzárt lehúzva ujjaim a bokszeren lassan végigsimítom, közben ajkaira hajolva óvatosan alsó ajkába harapok. Csípőm hozzá nyomom, tovább kínozva őt és magamat is, kezeim elhúzva, hajába túrok, és élvezem nyelveink forró táncát. Kezdem úgy érezni, hogy felrobbanok érintésétől, de azt hiszem minél lassabban haladunk, annál nagyobb lesz a vágyakozásunk a másik iránt. Bár ajkaimon az az egy könnyed, egyszerű szó még mindig nem csúszott ki, és még nem is akarom igazán, hogy kicsússzon.
Soha nem éreztem ekkora vágyat egy nő iránt sem, mint amekkorát most érzek Bethany iránt. Mindezidáig igyekeztem magamat türtőztetni, hogy ne kelljen szégyenkeznem, hogy már most képes lennék ilyenre, de a szomorú tény az, hogy nem sokáig tudtam magamat tartani. Tudni illik, az önuralmam végtelen, mint egy óceán, de Bethany heves csókjai, érintései, a hangja,s halk sóhajai...mintha a drogommá vált volna, és képtelen vagyok betelni vele, és csak többet akarok. Arról nem beszélve, hogy mennyire szeretem őt. Számomra ez nem egy mulandó szeszély, hanem mély, s örök. Számomra ő az első szerelem, és az első szerelem mindig is örök marad, történjék bármi. Végig ráz a hideg, s egyszerre érzem azt, hogy a testem szinte lángban ég, annyira melegem van a vágytól, s pár pillanat múlva pedig a hideg ráz, szinte majd-majd megfagyok. De hiába tűnnek ezek mind kínzó érzésnek, valójában most érzem a legjobban magam. A csókjai az, amelyek megbűvölnek, és a megkötöttségtől elszakítanak. Amikor ajkaiba harap, nagyot nyelek, elvégre egyre jobban nehezemre esik visszafogni magamat. Régen éreztem már ezt a vágyat, de ez különösen másabb vágy. Szeretem őt, és nem pusztán üres érzelmek fűznek hozzá, hanem annál sokkalta szebb, ami megmagyarázhatatlan. Amikor ránézek, az jut eszembe, hogy milyen lenne vele élni, vagy, hogy mindentől meg fogom őt óvni, mert számomra ő olyan, mint egy törékeny gyémánt. Nekem adta magát, én pedig vigyázni fogok rá, nehogy összetörjön. S a legjobb, hogy látom rajt, hogy ezt az egész helyzetet élvezi. Milyen hihetetlen, hogy ez számunkra különben is kikerülhetetlen volt. De mi veszteni való van egy együtt töltött éjszakával? Nem fogom őt megbántani, csupán csak szeretni akarom őt, és küzdeni fogok érte, be akarom bizonyítani neki, hogy alkalmas vagyok arra, hogy megóvjam, és szeressem őt feltételek nélkül. Még én magam is alig hiszem el, hogy ilyen gondolatok is átfutnak a fejemben. Azt hittem, hogy én egy örök magányos farkas leszek, aki bolyong a nagyvilágban, mert nem lel rá arra az emberre, akit valaha is szeretni tudna. Bethany egy igazi kincs, egy érték. Tenyereimmel mindkét oldalán végigsimítok, egészen felfelé haladva, s ezzel szorosabban magamhoz húzom, hogy még véletlenül se maradjon abba eme pillanat. Csókunkból is egyaránt érződik, hogy mennyire vágyunk egymásra, nem beszélve rólam... Csak óvatosan vezetem a nappali felé, hogy kényelmesebben folytassuk tovább. Olyan lassú léptekkel vezetem, oly gyengéden, s vigyázva rá, hogy én magam is alig érzékelem mindazt, hogy a nappali felé vezénylem őt. Ajkaimba harapok ismételten, amikor pólómtól megszabadít, miközben testemen végigsimít, s ezzel én is segítek lehámozni magamról a felsőt. A torkomban akadt jelen pillanatban a vágy, és valami hideg reszketés hatolt végig testem minden egyes pontján. Lehajtom fejem, hogy pajkos mosolyom eltakarjam. De ezt követően valami forró fut rajtam végig, akárcsak a láz, amikor ujjaival játszadozik felsőtestemen, s aztán hátam mögé lép, és ez után pedig újra magam előtt köt ki, elégedett mosollyal az arcán. Mindeközben én is felemelem tekintetem, még mindig vággyal megtelt mosollyal, majdan az ő tekintetét fürkészem, amikor észreveszem, hogy elbillenti fejét. Egyet közelebb lépek hozzá, s ajkaimat nyakára tapasztom, lágy csókokkal hintve forró bőrét. De mindeközben ujjaim elkalandoztak felsőjének aljára, és egy egészen könnyed mozdulattal szabadítom meg a feleslegessé vált textildarabtól. Nagyot nyelek, amikor tekintetemet kinyitom, és meglátom magam előtt szinte már félig meztelen testét. Nem szeretném elsietni, hiszen minél lassabb, annál kínzóbbá válik az élvezet. Csókjaimat még mindig nem hagyom abba, de mostanra már forró ajkaira tapasztom enyéimet, és hátranyúlva egy könnyed mozdulattal fehérneműje egyik darabját kicsatolom, majd az a ruhadarab is követi a többit a földre zuhanva. Ezt követően pedig hátán végigcsúsztatom tenyerem, majdan lassan karjaimba veszem, és óvatosan leültetem a tágas, de még is kényelmes kanapé közepére. Ezt követően pedig óvatosan letérdelek elé, és két ujjamat nadrágja derékrészébe akasztom, s azt lejjebb húzva gyengéden, szenvedéllyel telve hintem csókokkal forró combjait.
Kezdtem zavarban érezni magam, s erre rátett egy lapáttal, hogy agyam kezdett a közelségének köszönhetően elködösödni. ezzel önmagában nem volt semmi probléma, de tudtam, hogy ismét a szabályaim rúgom fel vele olyan szinten, hogy szinte magam köpöm szembe, mennyire gyenge jellem vagyok. De mit tagadjam a nyilvánvalót folyamatosan? Mikor egyértelmű, hogy mind a ketten egy cél miatt vagyunk most itt, állunk ilyen közel egymáshoz. Ő pedig minden erejével azon van, hogy meggyőzzön, minden hülye gát, amit magam köré emelek, minden semmirekellő, könnyen megszeghető szabály felesleges, mert nem hagynak élni. És igaza volt. Hirtelen nem érdekelt, hogy mi történt a múltban, mi történt a jelemben, semmi. Minden semleges volt, hirtelen azon kaptam magam, hogy már nem csak azt látom, amit eddig látni akartam, hogy semmi sem izzik a levegőben, immár minden rezdülését éreztem. A minket körülölelő konyha szinte összezsugorodott, testének közelsége minden zsigeremre kihatva lobbantotta fel bennem a lángokat, amik sok ideje már szunnyadtak, és ahogy felé fordulva ajkait szinte letámadom, a forró érzés egész testemen végigsöpör. Úszni kezdtem az érzésben, nem tettem ellene többé, hogy ne érezzem, de azért biztosra akartam menni, éreztetni vele, hogy ha ebbe most belevágunk, nem akarok két nap múlva pofára esni, sőt, a listáján sem akarok egy következő strigula lenni, aki egy éjszakára jó volt, többre nem. Hiába égtek ajkaim, mikor elhúzódtam tőle, s akartam még jobban érezni őt, muszáj voltam magamat is megnyugtatni, hogy ez nem csak egy játék, aminek hamar vége lesz. Látom a mosolyt, és míg a szavak elhagyják a szám, ő továbbra is bőröm ostromolja, s szinte biztos vagyok benne, hogy még élvezi is, hogy most sem ad lehetőséget arra, hogy komolyan kifejezzem magam, hisz hangom elcsuklik, és szinte el kell rejtenem hangomból a mosolygás adta hangszínváltozást, mert nagyon is élveztem, amit tett. -Élve jobban tetszel. Minden értelemben. Ha halott lennél, kicsit morbid lenne, ha ezt tenném, vagy ezt.-nem húzom el kezem, sót, ismét derekamra fektetem övét, majd sajátom végigvezetem mellkasán és közben két apró csókot nyomok alsó ajkaira. Ismét összeolvadnak ajkaink és ahogy megérzem derekán a kezem, s az enyhe toló mozdulatot, ahogy a nappali felé tol, akaratlan belemosolygok a csókba. Ő nem tesz semmit, kezeit hol a pólóm alatt tartja forró bőröm szántva, hol a pólón keresztül simít végig testemen. Ahogy a nappaliba érünk egyszerűen emelem meg a pólót, végigsiklanak ujjaim hasfalán, majd fejét átsegítve a póló nyakán a felesleges textilt a földre dobom. Elismerő mosollyal arcomon lépek hátrébb egyet, ajkaimba harapva, szemrebbenés nélkül végigmérem, hisz miért ne tehetném. Közelebb lépve hozzá ujjaim ismét végigfuttatom mellkasán, aztán elindulok lassú léptekkel mellette, ujjaim forró bőrén végigvezetve, oldalán, majd mögé lépve gerincén, aztán vissza oldalához, majd előre. -Hmm...-csúszik ki számon egy elégedett sóhaj a látványnak köszönhetően, aztán kissé oldalra billentve fejem, csillogó szemekkel várom, hogy lépjen. Nem sietek, remélem ő sem. De nem akarok a szobájában kikötni, mert eddig mindig oda jutottam, aztán hol ért véget a kaland? Ezúttal mindent máshogy akarok csinálni. És a szőnyeg vagy a meglehetősen széles kanapé is igen kényelmesnek tűnik, de minél kisebb a hely, amin osztozhatunk, annál jobb, nem igaz?
Kezdőlap
Az egyik legnehezebb feladatom állt előttem. Meg kellett látogatnom Anubist, és elmagyarázni neki hol is voltam mindeddig. Mit is csináltam, mire készültem, és, hogy most miért vagyok itt, New Orleans-ban. Annyit kellett megmagyaráznom, és a gyomorom is összeszorult a dolog gondolatától. Izgultam, ráadásul borzalmasan. Érthető is volt a dolog, hiszen apámnak tekintettem őt, és csak úgy otthagytam egy szó nélkül. Eltűntem, és most csak úgy feltűnök nála. Féltem, hogy megutált, vagy haragudott rám. Nyilván megérteném, csak nem akartam. Ő volt az egyetlen támpontom igazából. Lassan magamra húztam a kabátom, a táskát átvetettem a vállamon, majd a kanapéhoz léptem és leguggoltam. A rajta fekvő macska, lassan felemelte álmost fejét, és egy halkat nyávogva pislogott rám laposakat.
music: 
