Valójában csak szeretni akarom őt. Több mint valószínű, hogy gondolataiba belekötött szilárdan a tudat, hogy a férfiak zöme, jobban mondva az összes olyan egyén, akik a nőket egytől egyig kihasználják. Ha így van, akkor én megveregethetem a vállamat, mert én kivétel vagyok. Valóban volt nem egy s nem kettő kalandom, de azok a nők sem akartak többet egy egyéjszakás kalandnál, és én sem. Úgy voltam ezekkel a dolgokkal, hogy alkalmatlan vagyok arra, hogy bárkit is szeretni tudjak. Másodjára pedig túlságosan is gyáva voltam, féltem attól, hogy akit megszeretek, őt is ugyanúgy elveszítem, mint ahogyan eddig mindenkit. Félek kötődni, de hiába is küzdök ellene, hiszen amióta Beth megjelent,s az óta lepergő minden egyes másodperc nyomta szívem. Gőgöm és dacom nem engedett rájönni, mi is eme érzelem, s mi rejlik benne, miért gyötör engemet? Ostoba lényem nem hagyta, hogy az ürességtől megfeketedett szívem ráébredjék arra, hogy valakihez köt valami, egy érzelmi kötelék, amelyet csak is a halál ollója tud elvágni. De talán még az sem, mert hiába is szakad el az a madzag egyszer, láthatatlanul akkor is egyben marad az. Bármit megtennék azért, hogy ezt be tudjam neki bizonyítani. Említettem már, hogy mindig is álmom s vágyam volt az, hogy egyszer költő és író lehessek? Kiskorom óta foglalkoztattak ezek a dolgok, s jó magam is próbálkoztam néhány pár szóval és mondattal, de akkor is nagyon lebecsültem magam, így alkalmatlannak találtam magamat arra, hogy az legyek. De ennek ellenére gyakran van, ha ily módon kommunikálok másokkal, Bethany pedig rengeteg ilyent fog tőlem hallani, mint például amit az előbb fülébe suttogtam lágyan. Számomra ő olyan, akárcsak egy szál, viruló virág, de még is oly gyönge, de még is ragyog, küzd! Ő az egyetlen virágom, életemnek szépsége, gyönyörűen fájó tövise, mely megszúr, de még is boldoggá tesz eme fájdalom. Én pedig nem hagyom soha, hogy elhervadjon. Van egy sejtésem, hogy szavaim hallatán elmosolyodott, s ahogyan hozzáértem, éreztem, hogy kissé megremegtek lábai. De én még mindig derekán pihentetem mindkét tenyere gyengéden, s közben pedig forró nyakát néhányszor lágy csókokkal hintem be. S megfordul, én pedig akaratlanul is, de elmosolyodom szaván, s egyik tenyeremet arcára helyezem óvatosan, hüvelykujjammal cirógatva vérvörös alsóajkát. - Talán igazad van. Meg akarlak hódítani, és szeretni téged egyaránt, hogy lásd, mennyire szeretlek. – határozottan vallom minden egyes szavamat számára, főleg az utolsót kiejtve szépen, s tisztán, míg mindeközben szempáromban felcsillannak a fények. Soha nem játszadozom senkivel sem, főleg nem vele. Az én szívem is egyaránt érez, és apró darabokra törne, ha őt elveszíteném valamilyen oknál fogva. S már csak azzal az összetört darabokkal szeretném akkor őt tovább, de még akkor is szeretném őt hajthatatlanul. Alig láthatóan, s észre sem veszem, hogy alsóajkamba harapok, amikor közelebb lép hozzám miután becsukta a hűtőszekrény ajtaját, és testünk szinte teljesen egymáshoz simulnak, mikor odalép hozzám. És a dolgok követték magukat egymás után. Ő megragadja pólóm nyakát, közelebb húzván ekkor magához, nekidőlve a hűtőszekrénynek, én pedig egyáltalán nem állok ellen a dolgoknak. Élvezem heves csókját, mely forró, és éreztetjük egymással, hogy mindkettőnkben mekkora vágy izzik belülről. Mindkét oldalán végigsimítok tenyereimmel, s mikor ruhája aljára érek, tenyereimet felsője alá csúsztatom, ezzel megint csak végigsimítva oldalán gyengéden, érezve forró bőrét. Tudom, hogy élvezi titkon belülről, és már csak azt élvezné legjobban, ha mindezt csókjaimmal tenném. Szívem egészen hevesen ver az izgalomtól, a vágytól, de még is figyelmen kívül hagyom mindezt, és csókommal illetem őt, ami gyengéd, de még is meghintve ott van benne az intenzivitás. Ezzel a pillanattal soha nem tudok betelni. Minden egyes mozdulatom az iránta érzett érzelmemet tükrözi, elvégre én nem a szavak embere, hanem a tettek embere vagyok. Szeretném megmutatni, hogy számomra ő jelenti már az óta a világot, az életet, mióta csak tudom, hogy ő létezik. S mennyire is bánom, hogy csak most jött el az a pillanat, hogy csak most érezhetem vele eme gyönyörű, vággyal teli pillanatot. Egy pillanatra azonban elhúzódik tőlem, én pedig mindezt hagyom, bár egy pillanatra megrémisztett, hogy meggondolta magát. Félek, hogy valamit nem jól csinálok, de aztán ez hamar rendeződött. Mondatán felnevetek, s pajkos mosollyal az arcomon csókolgatom arcát gyengéden egyenként, s aztán áttérek nyakára, ahová néhány csókot lehelek, majdan ránézek közelebb húzva őt magamhoz, s egyik tenyerét pedig szívem helyére csúsztatom, és ránézek, mélyen szempárába, hogy még véletlenül se tekintsünk el egymástól. - Azt teszel vele, amit csak akarsz. Akár most azonnal kitépheted, bármit tehetsz vele. Neked adtam, s ez a szív csak is érted dobog már csak. Érzed? – teszem fel neki a kérdést, amit nyilvánvalónak találok, elvégre én a torkomban is érzem eme dobbanásokat. – Ez a tiéd, s te döntesz sorsa felett, hogy él –e, vagy hal. – Suttogom minden egyes szavam, egy percre sem félretekintve, de végén óvatosan végigsimítok puha kézfején. Teljes mértékben rá bíztam magam, azt tesz velem, amit csak akar. De ezt követően újra megcsókol, én pedig tenyerét elveszem mellkasomtól, ahogyan végigsimítok eközben karján. Mindkét tenyeremet derekára helyezem újra, és megindulok vele együtt hátra fele, vissza a nappaliba, még mindig nem szakítva meg a csókot, amelyet mint élvezettel teszek. S boldog vagyok, hogy mindezt ő sem ellenzi, s szinte már-már hagyja is magát. Szeretem őt, és vágyom rá.
Összezavarodtam, aztán kényelmesen éreztem magam, hirtelen rég nem érzett biztonságérzet járt át, majd ismét kételyekbe és zavarodottságba sodródtam. Értettem én, hogy az élet menete nem megállítható, hisz mindenki öregszik, de egy részem dacolt minden ellen, ami boldogságot okozhatott volna, míg másik felem könyörgött érte, hogy valaki végre törődjön vele. Csókja édes, heves, és magam sem tudom, hogy mi állít meg, de igyekszem nem elvetni a sulykot. Aztán hirtelen megint olyan helyzetbe kerülök, amibe soha nem szerettem volna, hisz az álmaimról való áradozás egy része olyasmiket is felvet, mint kérdés, amiket nem szeretnék és nem is akarok megválaszolni, hisz tudom a válaszokat. A család kérdése, amiben nekem sem volt sok ideig részem, és amit nem teremthetek, legalábbis nem úgy, ahogy mások. Nem lehet gyerekem, amit sajnáltam, hisz farkasként még volt rá esélyem, de vámpírként... Vannak dolgok, amiket a bekövetkeztük után megbánhatunk és ez nekem ilyen volt, mert pontosan tudtam, hogy nem lesz minden fenékig tejfel, s egy rakás dolog máshogy alakulhatna, ha nem vagyok makacs és furcsa mód önző magammal szemben is. Nem is értem, miért ettől vártam, hogy jobban leszek, mikor az érzéseim csak felerősödtek, kikapcsolni pedig eszem ágában sem volt. Talán ezért nem akartam sietni, a zűrös múltam miatt, vagy talán azért, mert egyszerűen magamnak szabtam gátakat, amiket sem kikerülni, sem átugrani nem akartam. Viszont kezdtek ezek is megdőlni, ahogy a magam köré húzott fal is kezdett ledőlni, mert közelében valahogy elkezdtem jól érezni magam, nem gondolkodni, nem ellenállni. De aztán emlékeztetett rá, hogy ki vagyok, még ha csak egy óvatlan kérdés is volt, de a gyomrom hirtelen zsugorodott össze ökölnyi méretűre, és felszisszenve, gondolkodás nélkül reagáltam. Olyan voltam, mintha fogalmam sem lett volna, hogy mi vagyok, vagy ki vagyok. Néha önmagam voltam, másodpercekkel később pedig épp csak el nem rohantam, hogy olyan roppant felnőttesen viselkedjek. Végül oldom a hangulatot, a sajátom is, és teszek egy felelőtlen, de őszinte megjegyzést, mire akkora mosolyt kapok tőle, hogy akaratlanul én magam is elmosolyodom. Aztán felpattanok és a konyhába megyek azzal a céllal, hogy összeütök valami vacsora félét. A hűtő elé érve viszont érzem, hogy szívem vadul kalapálva figyelmeztet rá, hogy miből másztam ki, s mibe estem, miközben gondolataim ismét végletek között ingáznak. Egy részem akarja ezt, itt és most, a másik viszont leragadt valahol a kanapén és nem tudja feldolgozni az eseményeket, azt, amit mondok, gondolok. Nem vagyok süket, hallom, hogy elindul felém, mégis összerezdülök. Akaratlan elmosolyodom, lehunyom szemeim, és fülemen érzem, hogy szavai nyomán forró lehelete bőröm súrolja. Kezem a hűtőajtón pihen, másikkal az egyik polc szélét markolom, mert hirtelen úgy érzem, hogy térdeim remegve adják fel a szolgálatot. Szavai hallatán halk kuncogás csúszik ki torkomon, ezzel is jelezve, hogy nagyon is tetszik, amit mond. -Te szándékosan akarsz teljesen levenni a lábamról, igaz?-érdeklődöm a hűtőajtót becsukva, felé fordulok, de nem lépek el tőle, sőt. Még közelebb állok hozzá, mellkasom épphogy övéhez ér, és megrázom a fejem mosolyogva.-Az a baj, hogy túl jó úton jársz.-siklik ujjam pólója nyakához, amit megragadva közel húzom magamhoz forrón csókolva őt, hátam a hűtő ajtajának vetem, úgy simulok a hevesen verő mellkashoz. Tökéletesen az ellentettjét csinálom annak, amit mondtam, de végleg elérte, hogy ne gondoljam túl a dolgokat. -Ha össze mered törni a szívem, kimetszem a mellkasodból és megetetem veled.-közlöm, mintegy óva intve tőle, hogy ilyesmire készüljön, ajkaim épp csak annyira elhúzva tőle, hogy a szavakat ki tudjam ejteni, de csak suttogásra vagyok képes, mégis minden szavam tisztán kivehető. Kezem mellkasára siklik, a pólón keresztül is érzem, hogy izmos hasfala mögött, kicsivel feljebb, de szíve egyre fokozza a tempót, s hirtelen, az este először tűnik fel, hogy nyakán az ér milyen hevesen pulzál a bőre alatt. Lehunyom szemeim, ismét elveszve a csókjába, aminek ereje perzselve járja át testem. Hogy lehetek ennyire könnyen legyőzhető és naiv... Vagy mégsem vagyok az, és most tényleg érezni kezdem, hogy mi az, amit nem mertem eddig kimondani. De még nem is mondom ki, csak úszok az érzésben, ami magába kerít.
Milyen hihetetlen, hogy aligha telt el talán fél óra az óta, hogy betoppant a házam ajtaja elé. Egyenes hajáról csurgott a víz, kabátján esőcseppek pihentek meg, ámde látszólag nem éppen szívesen jött. Én pedig a konyhában kínlódtam pár órát, nyílván valóan feleslegesen, elvégre a vak is látja, hogy nem tudok főzni. De mindegy, én ezt tagadni fogom, még az égről a napot is akár. Nem szeretem, ha valamit nem tudok megcsinálni, elvégre számomra olyan soha nem volt eddig, hogy bármit ne tudjak megcsinálni. De a főzés... teljes valósággal kifogott rajtam, amit mélységesen szégyellek. Egész eddig a húgom volt az, aki főzött néhányszor az elmúlt időben, elvégre ő nálam él szobalányként. Igazán jó helye van itt, elvégre csak annyi az összes dolga, hogy rendbe tartsa a házat, de mindemellett tanítom őt, hogy az egyetemen együtt tudjunk lenni, és együtt foglalkozzunk a diákokkal. Most még ameddig az állapota nem stabil, addig a ház körüli munkákat végzi. Természetesen nem aggasztottam rá rabszolgamunkát, hiszen amikor nekem is akad időm, nyilván én is besegítek neki. Túl sok munka úgy sincs, elvégre én aligha vagyok itthon. Az egésznapomat az egyetemen töltöm, néha bent maradok éjjel kettőig körülbelül dolgozatokat javítani, mert ha már hazaérek, akkor a húgommal szeretnék foglalkozni, és persze tanítani is őt. Közösségbe nem szeretném, hogy járjon még egyelőre, hiszen elég sok ideje volt halott, szüksége van egy kis pihenésre. Az emberi tudat nem tudja felfogni az új dolgokat egyből, s nem tudja azt sem feldolgozni egyből, hogy évszázadokig halott volt, most pedig hirtelen élő. Ez hasonló, amikor a páciens a kómából ébred fel. Például egy huzamosabb ideig lévő kóma igen csak hosszú ahhoz, míg a világ fejlődik mellette, s az emberek pedig változnak. Shireyanak pedig egyrészt az új külsejét is egyaránt el kell fogadnia. S ha már itt tartunk, akkor bizony Bethnek is el kell mondanom, hogy a halott húgom valójában nagyon is él az elmúlt pár hétben. Bár ezt későbbre hagynám, elvégre eléggé zűrös dolog ez, tekintve, hogy egyrészt bosszút is forralok a múltbéli dolgok végett. De a bosszút félretéve. Egyes egyedül jelenleg Bethre akarok koncentrálni, és senki másra. Megadatott nekem ő, én pedig minden álmát teljesíteni szeretném. Nyilvánvalóan mindezt nem fogja elfogadni, hiszen ismerem őt már olyannyira, hogy ő nem az a fajta, aki egyből tárt karokkal fogadja eme ajánlatokat. Ha nem fogadná el, számomra nem hátrányos, elvégre lesz elég időm, hogy szépen apránként valóra váltsam az összes álmát. Álmokkal kell mindig élni. Vajon milyen lenne álmok nélkül élni? Nem szeretném tőle elvenni az álmait azzal, hogy hirtelen egy kalap alatt letudom az egészet. Az úgy nem élvezetes. Bár szeretném, ha hozzám költözne, az kétségtelen. Egyáltalán nincs ezzel hátsószándékom, csupán csak szeretném, ha kényelmesen érezné magát, mint ahogy említette, a fürdőben és a szobájában is rendesen el tudjon férni. Nálam ez mind megoldható, elvégre ennyi évszázad alatt... nos, sikerült kialakítanom egy szép nagy házat, reménykedvén abban, hogy mindezt amit eddig felépítettem azt majd valakivel megoszthatom. Pedig a szívem mélyén azonnal megadnék neki mindent, de nem tehetem. Csendben hallgatom szavait, teljes mértékben megértve, s egyáltalán nem megsértődve rajt. Igaza van, valóban úgy kell kezdenünk, mint egy átlagos friss kapcsolatban lévő emberek. Mert ezt nem mondhatnám már egy tanár-diák vagy barát-barát kapcsolatnak, hanem mindezeknél, ez annál jóval több. Bár az esküvő dolog egy kissé mélyen érintett, elvégre én sem úgy értettem, hogy most azonnal megkérném a kezét. Egy kicsit később, bár éveket nem várnék addig. Tudom, hogy a szíve mélyén vágyik arra, hogy egy szép családja legyen, ami egy átlagosnak mondható család, ahol ő is ott van, de még is vidáman. Voltaképp, Bethtel közös álmokat táplálunk szinte. Utolsó mondatánál egy pajkos mosoly húzódik arcomra, mely még akkor is mosolyog, amikor megcsókol, én pedig végigsimítok mindeközben hátán gyengéden. Eme csók ugyan rövid volt, de még is mostanra sokkalta több érzelem jött át ezzel. Elönt a melegség, s érzed, hogy a szíved a torkodban dobog, de hiába dobban vadul, ha még is úgy érzed nyugodt vagy. Csak a boldogságtól van mindez, s rettegsz hitetlenül, hogy mindebből egyszer felébredsz majd egy éjsötét szobában, és nem csillannak vissza rád a vérvörös ajkak, s csillogó szemei, hanem csak az éj hűse az, ami átfut rajtad, és már nem a melegség, a szeretet. Ennél rosszabb gondolatok nem léteznek. De tudom, hogy ez a valóság, de még is oly’ hihetetlen. Hagyom, hogy felálljon, én pedig utánanézek lassan, ahogyan tenyeremet a kanapé puha bőrére helyezem magam mellé, majd párat pislogok. A borra helyezem tekintetem, majdan felállok, és egy könnyed mozdulattal megiszom a pohár tartalmát, amit nemrégen magamnak öntöttem ki,de valamiért nem ittam meg előbb. Lassú léptekkel megyek utána, szelíd mosollyal arcomon, s háta mögött megállok, amikor a hűtőt kinyitja. Érzem, hogy zavarodott, és ezt kár is lenne tagadnia. De semmi gond, majd én enyhíteni fogom eme állapotát. Hátulról átölelem gyengéden, egészen közel simulok hozzá, s két tenyeremet derekára pihentetem le, és a füléhez hajolok, hogy mondhassak neki néhány szép szót. - Hangod örök ámulatba ejt, szívemben új reményt gyújt. Mert a te hangod szebben dalol, mint csalogányok minden éneke. Lelkemben boldogság gyúl, szépséged rabul ejti balgatag lelkem. Aranybarna hajad hófehér nyakadra omlik, mint mikor a holdezüstje búcsúztatja az aranynapvilágot. Tekinteted akárcsak a rózsa szirmai, bársonyos bőröd illatától édes a mennyország ezernyi varázslatos kertje rejlik. – Minden egyes szavamat fülébe suttogom, oly lassan kiejtve, de még is érzékien. Ekkor egyik vállára simítom át haját, s szabadon lévő nyakára egy halvány csókot nyomok.
••••I can't let go exploring every corner of his soul••••
Mindent összevetve kellemesen csalódtam, bár aggályaim így is voltak, amiket igyekeztem legyőzni, kettőnk közül én voltam az, aki képes volt mosolyogni, ő kicsit zárkózottabb, kimértebb maradt, mint ahogy viselkedett velem eddig is. Érezni lehetett rajta, hogy mit mond, nem holmi üres szavak sokasága, ugyanakkor volt egyfajta kimértség is benne, amiről nem tudtam, hogy korából fakadó dolog, esetleg a tisztelet jele, vagy szimplán a stílusa ilyen volt és ez elég hosszú idő óta nem változott. Mindegy is, a lényeg, hogy ezt a maszkot én szépen aprólékosan, de le akarom róla operálni, akarom látni a csábos mosolyt, amit néha a könnyed, mégis kicsit erőltetett, vagy favicceim előhúztak belőle. Csak mindent most viccek mellőzésével akartam, mintegy természetes jelleggel előcsalogatni, ami eleve nehéz feladatnak tűnt, de szerettem a kihívásokat. Kíváncsivá tett, amit nem tudtam leplezni, s folyamatosan kezdett a bennem lévő gátlásokat és zárkózottságot tápláló szörny elpusztulni. Érdem neki, engem kicsit megrémisztett hisz eddig nem igen foglalkoztatott olyasmi, hogy milyen a mosolya, vagy az átható tekintete. Egyszerűbb volt ezeket elnyomnom, mint észrevennem, hisz évek óta így éltem, hetek óta pedig ismét felerősítve zártam ki a külvilágot az életemből, és tekintettem minden részletére semlegesen, objektív szemmel. -Na látod. A jó megfigyelőképességem máris előny veled szemben. Bár te több ideje élsz, gyanítom az arcom minden rezdülése felé egy megfejtéssel a rejtvényben, aminek én vagyok a tárgya.-mondom egy meglehetősen összetett hasonlattal élve, ami tőlem nem megszokott, vagy legalábbis nem olyan dolog, amivel minden nap minden percben élek. Kezdek felszabadulni, ennek jele, hogy nem teszek semmi olyat, amit máskor nem tettem volna, sőt, még könnyebben ered meg a nyelvem, és szívem vad kalapálása megnyugszik, normálissá változik. A vérszomj, mint olyan, nem is fordul meg fejemben, hisz gondoskodtam róla mielőtt elindultam, hogy ne legyen központi életérzés, még akkor sem, ha a torkom maró érzés minden percben figyelmeztetett rá, hogy ne feledkezzek meg róla mi vagyok. Ami valljuk be, nehéz is lenne. De kivételesen nem érdekel a vér. Figyelmeztetem, hogy szinte megszállottan akarok mindenki arcára mosolyt csalni, aki közelembe kerül, így övére is, amire felcsillanó szemekkel válaszol és ígéri ugyan azt nekem is. -Akkor, ezt meg is beszéltük. De hidd el nyerni fogok és fájni fog az állkapcsod a vigyorgásól.-emelem fel egyik kezem, mutatóujjam a levegőbe emelve, kicsit hunyorogva, mosolyom sejtelmessé változik, és tudom, hogy le tudom győzni őt is viccelődésben, ha épp elememben vagyok. Bár jelenleg nem akarom, hogy elememben legyek. Valamiért teljesen komolyan és komoly dolgokról akarok beszélni, minél jobban megismerni őt. -Hozzá tudok szokni azt hiszem, de a végén elbízom magam, és csak ezt akarom hallani majd.-figyelmeztetem ajkaimba harapva, mert igenis jól esik a szívemnek, hogy valaki ilyesmit ígért nekem. -Ne élj vissza vele, hogy az orrodra kötöttem.-mosolygok derűs hangon, mert tényleg nem akartam azt, hogy nagyon a fejébe szálljon, hogy célegyenesbe ért velem, mert fogalma sincs róla, hogy milyen rögös, kiszámíthatatlan útra lépett most. De jó látni a eltökéltségét is. Elmesélem az álmaim, a könnyebben és nehezebben megvalósítható részleteket, az utazgatást, bár egy részletet kihagyok, az pedig a család gondolata. Mert nálam az kizárható, mint olyan. A gondolat nyomán nyakamon megmerevedik az egyik izom, ahogy nagyot nyelek, s nem akarok erre többet gondolni. -Megtennéd?-szalad szemöldököm a homlokomra, egyszerre leszek izgatott és kezdem magam kellemetlenül érezni, hisz nem vagyok az a típus, aki adományokhoz szokott, pláne nem olyasmit akar megkapni, ami először is nem olcsó, másodszor pedig nagyon is nagy kérés, álom számára. Mert szerettem makacs mód én elérni ezeket, még akkor is, ha igen távolinak tűntek, egyáltalán nem megvalósíthatónak jelenleg. Hallgatom, ami mond, nem reagálok, elkerekedő, csodálkozó szemekkel nézek rá, szám is kis híján kinyitom, és érzem, ahogy a tüdőmben akad a levegő a meglepettségtől, szívverésem pedig ismét felgyorsul és nyakamban dobogva figyelmeztet rá, hogy le kell nyugodnom. A kocsi, a szoba, a kutya, az utazás a.... megrázom a fejem és mikor mondandója végére ér, elkapom kezét és ölembe fektetve, komoly tekintettel nézek rá. -Lassíts!-kérem, bár olyan érzésem lesz, hogy most töröm össze ismét az ő álmait, és szúrom el a saját lehetőségem a boldogságra. De nekem nem az álmaim jelentették a fő dolgot, amitől boldog, felszabadult lehettem. Már azzal is bőven megelégedtem, ha nem öltem meg senkit, kellemes társaságot találtam, vagy le tudtam koptatni egy rámenős, részeg pasit anélkül, hogy megmutattam volna neki hegyes fogaim, vagy kitörtem volna a kezét. -Tisztázzunk pár dolgot. Egy. Nem volt esküvőm, csak egy gyűrűm, és nem hiszek abban sem, hogy egy papír vagy egy tárgy bármit megváltoztatna. Nem, nem azt mondom, hogy egyszer valamikor nem akarok fehér ruhát húzni, magassarkúban billegni, de nem most szeretném ezt, s nem is a közeljövőben.-hangom megremeg egy kicsit, de kiállok a véleményem mellett továbbra is. -Másodszor. Az álmaim az álmaim, nem kérek könnyőr adományt és nem a pénzed miatt akarok veled lenni. Tudom, hogy csak engem akarsz boldoggá tenni, de mindig szánalommal néztem az olyan nőkre, akiket arany tálcán hordoznak, míg ők élvezkednek, de nem éreznek semmit. Én nem akarok ilyen lenni.-engedem el kezét. Bár szép álom volt minden, és idővel talán indokolt is volt, és meg is fontolhattam volna, nem akartam elsietni semmit.-Ha valóban boldoggá akarsz tenni, nekem elég az, hogy nem töröd össze a szívem, nem hazudsz és egyenlő félként kezelsz mindenben. Szóval mi lenne, ha mindennek ellenére úgy haladnánk, ahogy mások. Kezdetnek mondjuk a ma este elmaradt vacsorát bepótolhatnánk. Én főzök, te figyelsz. És a macskád valószínű miattam nem jön be azon az ajtón, mert percek óta hallom, ahogy fel-alá járkál a teraszon.-mutatok az említett hely felé, aztán közelebb húzódva tenyerem arca két oldalára tapasztom.-Nem akarom elsietni, mert abból eddig soha nem sült ki semmi jó. De ez nem zárja ki a lehetőségét annak, hogy itt maradjak éjszakára.-teszek sejtelmes megjegyzést, majd közelebb húzom magamhoz, gyengéden és röviden megcsókolva őt, aztán felállok és elindulok a szagok felé, amerre gyanítom, hogy a konyha van. Időközben kifújom a tüdőmben akadt levegőt és megrázom a fejem, hogy kitisztuljanak ismét a gondolataim. Fogalmam sincs, mit tart féken, de ezt tényleg jól akarom csinálni. S talán szavai megrémítettek egy kicsit, mert kezeim remegve emelem a hűtő felé, hogy kinyitva azt, megnézzem, miből tudok vacsorát összerakni gyorsan, egyszerűen, de finomat a lehetőségekhez mérten.
hogy volt-e célom egészen eddig? Nos, talán elmondhatom, hogy igen. Az én életemben már a legelején ott volt a gond, és kellett már akkor találnom megoldást a problémákra. Először is túl kellett élnem, másodszorra pedig meg kellett emésztenem mindazt, hogy a szüleim, a családom egytől egyig halott, és akkor először én voltam életben, illetve még a húgom, akiről még akkor is azt hittem, hogy halott. S mikor először láttam, az élet elragadta tőlem, olyan könnyedén. De most én vagyok az, aki felülbírálta az életet. Visszahoztam a húgomat, és megadatott nekem az a nő, akit szeretni fogok míg élek, történjék bármi. Arcát figyelem, s ajkait, ahogyan beszél. Hogy jelenleg mit akarok? Csak belelátni a gondolataiba, olvasni minden egyes szavát, hogy mit gondol. Vajon jót, vagy rosszat? Titokban talán menekülne előlem? Nem, talán nem. Az előbb iméntiekben ő csókolt meg, s még most is érzem ajkainak nyomát számon. Ennyi csók ugyan kevés volt, de azt hiszem elég időnk lesz ahhoz, hogy kiélvezzük. Habár, számomra a vele töltött örökkévalóság is kevés lenne. - Valóban ki kell zárni sokszor az érzelmeket. De én a diákjaimmal szemben igyekszem kimutatni a feléjük érzett szeretetemet. – elmosolyodom, elvégre igen csak ritka, amikor szeretetről, vagy bármiféle jó érzelemről beszélgetek mással. A lelkem mélyén ott lapul mindez, de még is nehezen tudom kimutatni. Voltaképpen csak azért, mert még nem volt abban tapasztalatom, hogy bárki felé is kimutassam. Ki iránt? A családom, párom iránt? Hogyan, ha egyik sem volt soha? Nem is értem. - De nyilvánvalóan azt kell tenni, amit a rendőrök mondanak neked, na meg amit én. – ravasz, de mégis vicces mosoly rajzolódik ki arcomra, mi arra utal, hogy egyre inkább kezdek felengedni, s kezdem magam mögött hagyni Mr. Andre-t. Amiket mond, most már nem csak egy mustármagnyi remény lapul lényem mögött, hanem egy óriási nagy reménnyel megtelt valami, ami láthatatlanba tör ki belőlem. Hogy ő mellette nem leszek búskomor? Ez azt jelenti, hogy van esély arra, hogy az enyém legyen? Arcom nem mutat semmi féle érzelmet, de szemeim csillogásában látszik a megtelt öröm, amely átjárja egész testemet, amolyan bizsergés fut végig rajtam. Azt hiszem kijelenthetem, hogy boldog vagyok. - Ez kölcsönös lesz. – Kacsintok rá most már egy újabb mosoly keretében, és közelebb húzódom hozzá, hogy ha úgy tartja kedvem, akkor bármikor megsimogassam, vagy csak szimplán megcsókoljam, elvégre azt hiszem, hogy most teljesen nyugodtan megtehetem. Szabad országban élünk, nemde? - Hogy nem mondott neked még ilyent senki rég óta? – lepődöm meg hirtelen, miközben szemeim egészen tágra nyílnak. – Ha velem fogsz élni, akkor szinte minden percben ezt fogod hallani tőlem, hogy mennyire tökéletes, és csodálatos vagy. – fürkészem mosolyát, amely nélkül egy nő szerintem meztelen. A mosoly az, amely kell neki, amitől még szebb lesz, és remélem, hogy ha velem fog élni, akkor nagyon sokszor fog mosolyogni, s ha kell, akkor még nevetni is önfeledten. - Tetszik? – kérdezem tőle halkan suttogva, ahogyan arcára nyomok egy újabb csókot, egymás után kettőt is. Szeretném, ha tudná, hogy én abban a korban születtem, amikor még becsülték egymást olyan szinten az emberek. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy én valamilyen szinten én még abban a korban ragadtam, tehát én az ígéreteimet be is tartom. Rozsdás bökő a torkomhoz, ha nem így lesz! Figyelem, ahogyan az asztalra leteszi poharát, és akkor veszem észre, hogy én még egy kortyot sem ittam. Nos, tény és való, hogy nem igazán vagyok ivós típus. Majd mindjárt megiszom úgy is, elvégre valóban finom, a legjobbak közül való. Csak hallgatom szavait, mély csendben ülve, mintha csak temetésen volnék, és hallgatom, miként búcsúztatja el a pap a halottat, és engedi útjára. Nos, igen, mintha csak ott ültem volna, elvégre valóban elgondolkodtat tudat, hogy miként tudnék enyhíteni a fájdalmán, mert én nem tudom betölteni azt az űrt, amit a családja hagyott maga után. De majd valahogyan megoldást fogunk találni mindenre. - Mit szólnál hozzá, ha néznék egy helyet Finnországban? – teszem fel neki a kérdésemet hosszas hallgatás után, de ezúttal újabb mosoly ül ki arcomra, amivel szeretném megtörni a jeget, hogy ne a keserűségről beszéljünk, hanem valami vidámról, ami feloldja a bánatot. – Holnap pedig elkérlek az egyetemről. – folytatom teljes beleéléssel, miszerint szeretném, ha a holnapi napot együtt töltenénk, elvégre szeretném, ha segítene elintézni néhány dolgot. – Lehet, hogy ez még korainak tűnik, de nem egészen. Van egy nagyon szép külön szoba itt, amit ha gondolsz, saját ízlésed szerint berendezhetsz. Az a szoba egészen tágas, tartozik hozzá egy szép nagy fürdőszoba, na meg persze gardrób is. Illetve lent a garázsban van néhány autóm, amikkel üzleti megbeszélésekhez szoktam menni, de szeretnék neked egy új autót venni, amilyent csak szeretnél. – Simítok végig az arcán újra, ahogyan szavaimat halkan, de még is érthetően mondom neki, még is mosolyogva, elvégre bennem ég az, hogy mindent megfogok neki adni, és az összes álmát teljesíteni fogom, bármi is legyen az. Arra viszont számítani fogok, hogy ezeket nem fogja elfogadni, de muszáj lesz, hogy elfogadja, hiszen azzal nagyon megbántana, ha nem így lenne. - Aztán ha gondolod, akkor lehet egy kutya is a házban. Bár nekem van egy macskám... – fordulok el tőle, ahogyan körbenézek, de nem találom erre a macskát, na mindegy. – Most nincs itt, lehet kint kóborol az udvarban. De ez lényegtelen, majd megszeretik egymást. – magyarázom, de azonnal folytatom is tovább. – Holnap keresek valami szállodát azon helyen amit említettél, és remélem, hogy a napokban sikerül kijutnunk oda. – Rámosolygok, majd folytatom tovább. – Bár azt sajnálom, hogy nem előbb ismeretek meg, vagy nem én voltam az akkori párod helyében. Én akkor boldog lettem volna, hogy megkérhettem volna akkor a kezed, s mostanra már semennyi gondod sem lenne. Az esküvő is gyönyörű lett volna. – Félrenézek mosolyogva, majd hirtelen felébredek az álomvilágból, s folytatom. – Szeretném, ha ezeket elfogadnád tőlem. Szeretném, ha boldog lennél, és ne lennének gondjaid. Kérlek. – Nézek rá nagy, csillogó szemekkel, reménykedvén abban, hogy elfogadja tőlem mindezt. És majdnem elfelejtettem. - Hogy nekem vannak –e álmaim? – ismétlem a kérdést meglepetten, s elmosolyodom. – Nekem te vagy az álmom. Hogy az enyém, és a feleségem legyél. – Lehelek néhány csókot arcára, egyet pedig ajkára. Nekem mindössze ennyi az álmom, semmi több. Még ha földönfutó lennék, és nem lenne senkim és semmim, akkor is csak ez volna az álmom, egyes egyedül csak is ő.
••••I can't let go exploring every corner of his soul••••
Szavait figyelmesen hallgatom, s közben azt sem tudom megállni, hogy hallásom ne koncentráljam olyasmire, mint a szívverése vagy a légzése. A tudatomba égett, hogy figyeljek oda, hogy figyeljem másokat, miközben valamiről beszélnek, felmérjem, hogy hazudnak e, mindeközben esetében tudtam, hogy erejével ő maga is tud játszani, de nem feltételeztem a legrosszabbat. Próbáltam ellazulni, mosolyogni, visszatérni a lányhoz, akit magamban jó mély gödörbe elásva tartottam, mert már a puszta létezésétől gyengének éreztem magam, most viszont ez nem sokat számított. Mert életemben először próbáltam hinni abban, hogy nem vesztesként fogok ebből a "csatából" kisétálni. Hiába emlékeimben még élesen körvonalazódva élt a fiú, akit elvakított a szerelem, és engem is az ujjai köré csavart, majd mint egy rossz tündérmesében, magamra is hagyott. Szinte nevetségesen naiv voltam. Aztán ott volt az a rengeteg kaland, de azok inkább szórakozásként szolgáltak, mintsem valódi érzelmekre alapozott dolgok voltak. Nem akartam ezt elrontani, hát visszafogtam magam egy kicsit. Hogy ez meddig fog tartani, magam sem tudom. De most egy ideig muszáj volt tiszta fejjel néznem és vizsgálnom a tényeket, elengedni magam és nem közömbösen beszélgetni, s levetkőzni az összes magamra húzott paradoxon elemet, ami nem én voltam, csak valakivé tettem magam így. Fogalmam sincs, hogy hogy érte ezt el, mert még alig fél órája az ajtó előtt toporogtam, és dühösen néztem a szemébe, ami miatt lényegében eláztam. Aztán jött a közeledése, amikor már megrepedt a burok, ami körbeölelt, valami elindult bennem, és mikor a külsőmre dicsérő kijelentést tett, egyszerűen meg is szűntek a kétségeim. De az első lépés után a másodikat is neki kellett megtennie, most pedig én hajolok előre, hogy megcsókolhassam. Épp, hogy összeérnek ajkaink, ismét érzem a bizsergést, ami végigszánt testemen, aztán viszonzásra találva ez az érzés erősödni kezd, s szívverése hallatán agyam érezhető módon kezd el ködösödni. Furcsa ezt érezni annyi idő után, s ismét olyan ez az egész, mintha egy tinilány lennék, nulla tapasztalattal a háta mögött. Pedig nem voltam az, s ő sem volt egy mai ember, mégis mind a ketten érezhetően úgy viselkedtünk, mintha ez valami más, új, eddig nem tapasztalt dolog lenne. Épp ez tetszett benne. Csak elmosolyodom, érzékeny pont a családom és erről nem szívesen beszéltem, s nem is akarok. Vannak dolgok, amiket az ember nem tud egyszerűen leírni, elmondani valakinek, vannak dolgok, amiknek a felvállalásához idő kell. Ez nálam ilyen volt sajnos, így nem is nagyon erőltetem tovább a témát. Mert akkor összetörnék ismét, pedig egész eddig azon voltam, hogy a gyengeségeim közül a legnagyobbat mindenki elől jól elrejtsem. És ezt szeretném, ha így is maradna. -Remélem is, hogy teszel ellene.-mosolyom halovány ugyan, éppen, hogy látszik, szemeim viszont szín tiszta reménykedésről árulkodnak, elszántságól, hogy valóban remélem, igaza lesz. Figyelem őt, ahogy maga elé bámulva bepillantást ad a munkája hátulütőjére, mire nagyot nyelek és a pohárban lévő bor zavaros bordós-vöröses-lilás színét vizsgálgatom. Ebbe valahogy bele sem gondoltam. -Ellentmondásos azzal, amit a rendőröknek mondanak. A szakmában nyilvános szimpátiával nem szabad kiállni senki elé, mindent magunkban kell tartani. Mert erősnek kell maradnunk, pedig vannak dolgok, amiket jobb lenne nem is látni, de még jobb lenne, ha nem is történhetne meg. Az élet viszont igazságtalan.-vonom fel egyik szemöldököm egy féloldalas grimasz kíséretben, hangom halk, már-már rekedtes, és lássuk be, pontosan ezt a hozzáállást kellene gyakorolnom többször, de mikor meghallom valakinek a szívverését, ami egyenletesből valami megmagyarázhatatlan ritmusúvá változik, mikor rossz hírt közölnek vele...na, olyankor nem tudok objektívan nézni a dolgokra.-De nem lehetsz te mások helyett megtört, mert azzal magadat is gyengíted.-emlékeztetem magam halkan, szinte suttogva a szavakat, mert egyszerűen így érzem, hogy ezt kell tennem, csak nem olyan könnyű az úgy, hogy a szíveddel és az eszeddel a vámpír énednek köszönhetően mindent felfokozva érzel. Örömöt, bánatot, magányt...mindent. -Aranyos, ahogy temeted magad, de ha kell én rúglak seggbe utoljára, hogy életben maradj. Sosem tudhatod, hogy mit hoz a jövő, és lehet, hogy én kellettem ahhoz, hogy kirángassalak ebből a búskomor hangulatból. Sőt biztos. Mert mellettem ugyan nem fogod az orrodat lógatni ilyesmi miatt.-közlöm vele, s ugyan fogalmam sem volt, hogy mit akartam, vagy mit nem akartam érezni vele kapcsolatban, de ezt más ember szájából sem szívesen hallottam volna többször. Igaz, nem volt már fiatal, de nála idősebbek is vannak és még bőven erejük tejében. É pedig, ha már kaptam végre egy lehetőséget a világért sem szalasztottam volna el. -Ilyen szépet sem mondtak nekem régóta.-szinte kipirul arcom, kicsit oldalra billentem fejem és elmosolyodom, immár úgy, hogy valamivel jobban láthassa ő is. -Tetszik ez a cél.-suttogom, ahogy ujjai végigszántják arcom egy pillanatra lehunyom szemem és érzem, ahogy vérem forrni kezd ereimben. Végül csókot nyom arcomra, amitől megborzongok, és épp ezét nem is modulok meg. Testem fölött a kontrollt olyan gyorsan vesztem el, hogy az már nevetséges. Kérdése hallatán kitisztul a kép, én pedig az asztalra teszem a maradék bort tartalmazó poharat és vállat vonok. -Néha csak azt kívánom, bárcsak minden normális lenne. Nyugodt, békés. Vagy azt, hogy visszatekerhessem az időt. Hogy újra láthassam a bátyám, és elverhessem őt a ringben, mert kisebb vagyok, gyorsabb és könnyebben mozgok, mint ő.-hangomban érezni lehet némi keserűséget, végül hajamba túrok és a szobán körbenézve megakadályozom, hogy a könnyeim puszta megjelenésének lehetősége se lépjen fel.-Kézzel fogható, megvalósítható álmaim nincsenek kifejezetten. Csak azt szeretném, ha valaki meghívna vacsorára, gratulálna, mikor megkapom véglegesen a jelvényem. De szeretnék egy kutyát, egy új kocsit, ha már a régi bedöglött és utazgatnék valami északi, hideg országba. Mondjuk skandinávokhoz vagy finnekhez. Szeretnék egy nagyobb szobát vagy házat, ahol a cuccaim nem nyomorognak a szekrényben és a fürdőszobapolcon, ahonnan minden reggel, amikor készülök, mint a berepülőpilóták esnek a mosdókagylóba és a kádba. Bár ezek is épp elég nagy álmok, és nem tudom, hogy ilyesmire gondoltál e, de tessék. Ezekre vágyom.-nézek végül rá vállat vonva, ajkaimba harapva, mert bár az utazgatás, a ház és az autó már önmagukban véve sem voltak kis álmok, mégis olyan egyszerűek és hétköznapiak voltak, mint amilyen mindenki álma lehetne. Ugyanakkor az elején felsoroltam jó pár olyat is, aminek megvalósítása lehetetlen küldetés volt.-Gyanítom neked is vannak álmaid, szóval ki vele.-kíváncsian nézek rá, hogy vajon ő, a maga korával és életével képes e még álmodozni bármiről is.
Nos, azt hiszem, hogy mindent elmondtam magamról, ami úgy konkrétan fontos lehet számára. Tudni illik, a hazugság soha sem az én műfajom, és sem az, hogy bárkit is átverjek, főleg nem őt. Én tisztelem az embereket, nyilván, ha ez fordított esetben is így van. Nem vagyok gonosz, bár tény, voltak nekem is zűrös korszakaim. Az életet olykor kegyetlennek é igazságtalannak találtam, s ez egy ok, amiért konkrétan ilyen vagyok. Nehezen nyílok meg mások előtt, és ha mindez még nem elég, nagyon távolságtartó vagyok. Eleinte azért is lepett meg Bethany kijelentése, miszerint ezzel a külsővel elcsábítom a diáklányok szívét. Természetesen ez óriási nagy sületlenség, elvégre én egyik felé sem nyílok, és úgy terveztem, hogy nem is fogok, de ez most láthatóan megszűnt. Amit egyáltalán nem bánok, sőt, mi több, boldoggá tesz mindaz, hogy vele vagyok. Én ő rá nem egy diákként tekintek, hanem mint egy gyönyörű nőre. Mert ő valóban az, és igazán nagyon ritkák az ilyen kincsek, mint amilyen ő. Tehát, szerencsésnek nevezhetem magamat, hogy vele összesodort a sors. Attól viszont félek, hogy egyszer majd őt is elveszítem egyszer, mint bárki mást, aki egykoron az utamba sodródott. Innentől fogva a tudatomba véstem mindazt, hogy meg fogom őt védeni. Természetesen ő is meg tudja magát védeni, de még sem egy utolsó szempont az, ha valakit egy boszorkány véd, főleg, aki amúgy sem éppen egy mai gyerek. Amikor közelebb húzódik hozzám, ajkaira irányul egyből tekintetem, és ezt követően csókját én is viszonzom, miközben szempárom lehunyom, és végigsimítok sima karján gyengéden, s óvatosan. Az iméntiekben tudtomra adta, hogy ő egyelőre nem nyílik semmiféle olyan dologra, ami sokkal több volna egy csóknál, és én pedig ezt tiszteletben is tartom. Én egyáltalán nem arra a bizonyos dologra hajtok, hanem arra, hogy vele lehessek, a karjaimba tarthassam. Lehet, hogy ez túl ömlengősnek hangzik, de titokban minden nőnek megmelengeti az e féle törődés szerető szívüket. Én pedig egyáltalán nem szándékozom őt kihasználni. Előbb haljak meg, hogy én odáig elvetemüljek... Eme csók végére érvén kissé elkeseredem, amikor abbamarad, ámde egy gyengéd mosoly rajzolódik ki fél ajkamra, amikor rátekintek óvatosan, és hallgatom hangját, mely fülemben édesen cseng. Csendben végighallgatom szavait, s hirtelen nagy levegő hagyja el torkom, amikor rám néz azokkal a tekintetekkel, arcára kiült mosollyal, s nos... nem létezik olyan férfi, aki ettől az arctól ne puhuljon el kissé. Voltaképpen tisztában voltam ezekkel az információkkal, kivéve azokkal nem, amelyek személyesebbek voltak a többinél. Tudtam róla, hogy hibrid, bár feltételezem akkor, hogy az Őshibrid egyik segédje, szebb szóval kifejezve. Ami annyira nem előnyös, de erre majd később szeretnék kitérni. Mert ha nem muszáj mindez, akkor tenni fogok róla, hogy senkinek se a szolgája legyen ő. - Azt hiszem... – szólalok meg halkan hosszas némaságom múltán. – Valamilyen szinten a történetünk hasonlít. A családunkat elveszítettük, és néha szeretjük a másikat az ujjaink köré csavarni. – Vallom be, elvégre tény, hogy én sem vagyok olyannyira szent, mint amennyire tartom magamat ahhoz. Nyilvánvalóan annyira nem vagyok kegyetlen, elvégre még sem minden másnap más nővel fetrengek az ágyban. Már fogalmam sincs, hogy hány éve már az, hogy ilyen szinten sem kerültem közelebb egy nőhöz sem, amit ugyan nem bánok. Számomra nem létfontosság. Számomra Bethany a létfontosság. - Sajnálom, ami a családod és téged illet. – Tény és való, hogy a sajnálattal nem lesz könnyebb neki, de sajnos nem olyan egyszerű semmi sem. – Majd teszek róla, hogy elfelejtsd minden bánatod. – Hangom még mindig egészen halk, ámde még is tisztán hallatszik mindez, hiszen ekkora házban csak két ember van, akik közül egy beszél, szinte egy légy zümmögése is hangos lenne itt. - Illetve a te szavaiddal élve, nem agyturkász vagyok. – szögezem le még mindig olyan hangnemben, ámde most már valamiféle érzelem is kiül arcomra, egy óvatos, s szerény mosoly. – Szeretek másoknak segíteni. Azt mondják, hogy egy pszichológus csak hallgat, nem érez át semmit sem, holott ez nem így van. – Tekintek félre valamerre, magam elé bambulva – Sokszor jobban fáj a páciensek fájdalma nekem, mint önmaguknak. – Hangom kissé elkeseredő, elvégre mindez valóban így van. Ez ellen nem tudok mit tenni, és sajnálom, hogy nem én vagyok az úgymond mindenható, aki bárki életét könnyebbé tudná tenni. Sajnos nem tudom, elvégre én is amolyan halandószerű emberszerű lény vagyok. - Sajnos nem élek örökké. – Jelentem ki egy halk sóhajjal lezárva eme mondatot. – S így is elég kevés időm van hátra mindahhoz, hogy mindenkinek segíteni tudjak. Bennem a lelket a diákjaim tartották, mert amikor reggel felkeltem, tudtam, hogy van értelme élnem, hiszen azt akartam, hogy mások sikeresek legyenek. – Teljes valósággal és imádottsággal beszélek minderről, elvégre számomra ez volt a cél, az életem, hogy a tanítványaim az én tudásommal gazdagodjanak. - De aztán... – egy mosoly keretében rátekintek, s ahogyan ránéztem, még a vak is láthatta, hogy mennyire szeretem őt. – Jöttél te. Fogalmam sincs hogy hogyan, és miért, de amikor megláttalak, akkor az a nap volt számomra a legszebb eme majdnem hat évszázadban. – A szavak csak úgy dőlnek belőlem, elvégre csak a gondolataimat fejezem ki. - Újabb célom az, hogy boldoggá tegyelek. – Közelebb húzódom hozzá, s végigsimítok kézfejemmel puha arcán, miközben egyik hajtincsét eltűröm arca elől. Ezt követően pedig közelebb hajolok hozzá, és arcára egy óvatos csókot nyomok, majd abban a pillanatban el is húzódom. Úgy érzem magam mellette, mintha már egészen rég óta vele lennék. Szabadabbnak érzem magamat, s most már bármikor megtehetem azt, hogy például közelebb hajoljak hozzá, és a fülébe súghassam, mennyire szeretem őt, és bármikor tehetem, hogy megcsókolhassam. - Vannak álmaid? – teszem fel neki a kérdést mosolyogva.
••••I can't let go exploring every corner of his soul••••
Nem voltunk ugyan olyanok, én pedig gátat szabtam annak, hogy puszta csóknál tovább haladjunk. Még nem. Alig tudok róla valamit és nem akarom megint elsietni és a falon koppanni, mint egy rovarirtótól kába légy. Nem voltam már tizenéves, hogy szórakozzak, most valami kicsit komolyabbra vágytam, meg nem tudtam volna mondani, miért. Mert meguntam, hogy mindig másodikká változom? Lehet. De ezt most úgy akartam csinálni, hogy ne legyek se második, se sokadik, az első lehessek és maradjak is, amíg tudok, s képes vagyok rá. Csókját viszonozom, kezem nyakára siklik, mert azért mindent ugyan nem akartam ma megtapasztalni vele, de ezt a végére meg kell mondanom, nem bántam, hogy nem hagytam ki a mai napból. Vadul csókol, hevesen, hogy a tüdőmben benn akad a levegő, s csak komoly erőfeszítések árán vagyok képes ismét tisztán gondolkodni, tisztán érzékelni a külvilágot, ahogy érintése is követelőző lesz, s nehezen ugyan, de magam is leállítom, hogy eddig, s ne tovább. Ajkaim fájdalmasan kiáltanak még jobban vágyva rá, hogy csókoljon, de sikerül legyőznöm a kísértést, bár szavaim rekedtesek, és tökéletesen árulkodóak: kis híján elvesztettem a fejem miatta, s nehezen találok vissza magamhoz. Reménykedtem, hogy nem küld el, amiért nem vagyok olyan lány, de ahogy arcára nézek, nem úgy tűnik, int aki elküldene, inkább olyannak néz ki, akitől épp elvették azt, amire legjobban vágyott. Jó volt ezt látni, de olyan gyorsan tűnik el arcáról minden, hogy egy pillanatra elbizonytalanodom. Jó ez így? Biztos, hogy nem most húztam keresztbe a terveit? Bár ha ez így volt, akkor épp ennyire jelentettem számára valamit, s épp ezért kezdem kíváncsian méregetni. Az előszobából a nappaliba lépek, leülök a kanapéra, s várom, hogy töltsön a poharamba, csatlakozzon hozzám, s ha minden jól megy, még a kérdésemre is kapok választ, s megismerhetem jobban. Mert lássuk be, eddig nem sok dolgot tudtam meg róla, leszámítva azt, hogy szingli, szereti a borokat, a teát, a kávét, jó tanár, és minden bizonnyal jó lélekbúvár is, de ezt a részét annyira nem akartam tüzetesen megismerni, akkor végre összedőlnek a falaim, s kell még némi távolság így is, hiába könnyebbültem meg kicsit. Viszonylag távol ül le tőlem, ami sokat elmond róla, a szándékairól, de tisztelem, hogy ő tiszteletben tartja a kérésem. Elveszem a poharat, majd minden figyelmem rá irányítom, még mielőtt belekortyolnék az italba, vagy koccintanék vele. Az első tény, hogy warlock. Igen, ezt éreztem. A kora meglep e? Nos, egy kicsit. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ilyen idősnek néztem, mert nem. Valamiért max száznak gondoltam, s ez a meglepettség arcomra is kiül egy pillanatra. -Korodhoz képest elég jól tartod magad.-jegyzem meg mosolyogva, aztán tovább hallgatom, csillogó szemekkel, érdeklődéssel teli. Komolyan kíváncsivá tett, és kezd összeállni a kép, miért olyan kimért, tisztelettudó, és valahol azt hiszem már most kijelenthetem, hogy szerencsés vagyok. Legalább van még, akiben maradt némi ösztönös udvariasság, nem pedig csak a bunkó humor és egyszerű célok, amik valljuk be, nem minden esetben nemesek is. Hallgatom és hallgatom, a családjáról, az utazásairól, az életéről... Hozzá képest én unalmas novella vagyok, míg ő egy összetett és hosszú regény lehetne, ha irodalmi hasonlatokkal akarunk élni. -Szigorú tanárnak gondolnak? Nem, nem csak gondolnak, az is vagy. Tudod hány embertől hallottam, hogy megbukott a pszichológiai teszten? Arról nem is beszélve, hogy mikor megtudtam, téged kaptalak felkészítőnek, körülbelül mindenki szánakozva nézett rám és temetett. Bár azt hiszem van némi protekcióm.-húzódok hozzá közelebb, óvatos csókot nyomok ajkaira, aztán figyelemmel hallgatom tovább. Összevont szemöldökkel rázom meg fejem, mindezt mosolyogva, nem értem, hogy most miért mentegetőzik, de mintha szerepet cseréltünk volna, ő lett a karót nyelt én pedig az, aki oldott és mosolyog, még ha nem is túl feltűnően, de ajkai görbébbek, mint alapállapotukban. Aztán nagyot nyelek, a mosoly eltűnik, mert hirtelen ér a vallomás, de nem reagálok rá, még nem. -Lazíthatnál egy kicsit, ez nem kínvallatás és nem is akarlak feljelenteni. És ne mentegetőzz, ennyi idősen nem áll már jól az ilyesmi. A múltunkon nem változtathatunk, nem igaz?-rántok vállat, és teszek megjegyzést arra, amiért olyan arcot vág, mintha épp kifaragták volna egy kőből, és remélem észbe kap. Megemelem a poharam, kortyolok egyet a borból, míg végül rám nem terelődik a szó. -Miért, minek hiszlek?-vonom fel szemöldököm érdeklődve, megjegyzésére pedig ismét megrázom a fejem, végül hajamba túrok és vállat vonok.-Nem, nem így van. Nem magamban nem hiszek, hanem az emberekben, mert a magam huszonhét évével annyi pofont kaptam már, hogy kicsit elegem van abból, ha levegőnek néznek. Ennyi. De ha ilyen megállapításokat teszel, akkor csak azt fogom elhinni rólad, hogy agyturkász vagy. -figyelmeztetem, hogy azért ne vegye olyan biztosra, hogy ilyen egyszerű vagyok, mert nem így van. Mosolyogva emelem meg a poharat, de hangom kicsit komorabb lett, aztán elgondolkodva kezdek neki valamiféle önismertető leírást adni magamnak is és neki is. -Farkas génekkel születtem, bár az apám ezek szerint nem az, akiről én azt hittem, hogy az, vagy akiről anyám azt hitte, hogy az. Ahogy a sulival végeztem, eljegyeztek, aztán faképnél hagytak. Aztán döntöttem, nem leszek senki játékszere, elmentem a városból, meghaltam, visszatértem. A szüleim ez idő alatt meghaltak, ahogy a testvérem is megölték annyi éve. Nem hiszem, hogy nagyon magyaráznom kellene, miért vagyok zárkózott. Most pedig rendőrnek tanulok és azt határozottan kijelenthetem, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek mutatod magad. A szemed csillog, az arcod viszont egy szoboréhoz hasonlít. Volt kitől tanulnom.-kacsintok rá, míg ismét bele nem kortyolok a borba és vállat vonva és leteszem a poharat az asztalra.-De veled ellentétben én legalább tudok főzni. De a szagokat is érzem, tudod, a génemben van az ilyesmi. De ha ez megnyugtat én sem voltam mindig ilyen, és én is szerettem másokat az ujjaim köré csavarni, még ha csak rövid időre is. A jelek szerint ez a varázsom megmaradt most is.-nézek rá kirívó mosollyal, frufrum mögül csillogó szemekkel rá nézve, és kezem kezére siklik. -Mit akarsz rólam tudni?-érdeklődöm kíváncsian, mert fogalmam sincs mit mondhatnék magamról. Nincs kedvenc színem, kedvenc zeném, mindenevő vagyok minden értelemben. Soha nem voltam ilyen helyzetben, legalábbis az utóbbi időben a pohár vagy üveg alján keresztül egész más kérdésekre kellett válaszolnom, egész más stílusban.
Csókom lassú, ámde szenvedéllyel és vadsággal telik meg. Ennyi évszázad alatt volt néhány nőhöz dolgom, de soha nem éreztem ennyire érzelem dúsnak egy ilyen csókot. Habár, tudtam, hogy ez a csók teljesen eltér majd a többitől, hiszen ő rá eleve nem olyan szemmel tekintettem. Én magam sem értettem a tényt akkor, hogy mi ütött belém, elvégre, hiába vagyunk felnőttek, de még sem túl előnyös a tanár-diák kapcsolat. Mindeddig nagyon ügyeltem a törvényre, a szabályokra, hiszen én tényleg egy nagyon régimódi férfi vagyok, aki egy művészeti századba született. Gregoriánuson nőttem fel, amikor szinte bárki is aligha tudott írni-olvasni, de én még is ott voltam, és többet tudtam, mint bárki más. Kénytelen voltam, ha túl akartam élni. De ennek az időnek vége. A csók, az érintései, a tenyere, amely nyakamon siklik végig, gyengéd érintése az, amely az eleinte vadnak születő csókot mostanra már egészen lággyá, gyengéddé teszi. Ami pedig boldoggá tett, hogy mindezt ő is viszonozta, s csókjaiból ítélvén ő is élvezi ezt az egész helyzetet. Pontosan tudom, hogy férfiak terén nem volt túl szerencsés, hiszen az iméntiekben mindezt említette. Ezért sem számítok ennél többre, nyilvánvalóan, amit természetesen tiszteletben fogok tartani. Annyi időt fogok adni neki, amennyit csak kíván, hiszen én csak be akarom bizonyítani, hogy méltó vagyok ő hozzá. Ostoba lennék, ha játszadozni akarnék vele. Tudni illik, egyetemi tanító vagyok, pszichológus és jogász, van nekem is némi méltóságom. Amikor ajkaim állán, s nyakán siklanak egészen gyengéden, ő óvatosan ellök magától, habár jó volt éreznem azt, hogy élvezi, s a megszakítást aligha akarta abbahagyni. Ettől függetlenül engedelmeskedem, majdan egy lépést hátrébb teszek, de azonban még mindig csillogó ajkait tekintem, melyek az iméntiekben a legédesebb dolgot jelentették számomra. Szavait végighallgatom, ámde nem vágok bele, és nem is kezdek el mentegetőzni, hiszen az még gyanúsabb lenne, és csak rontana a helyzeten, ha azt hajtogatnám, hogy én nem csak arra az egy alkalomra akarom őt. Természetesen ez óriási nagy marhaság, hiszen én csak szeretni akarom őt. Még én magam sem tudom, hogy mi jött rám hirtelen, ami hatására ennyire beleszerettem. Mintha csak egy szerelmi bájitalt itattak volna meg velem. Még mindig a hév hatása alatt állok, igyekszem lenyugodni, amely láthatólag nagyon jól sikerül, hiszen könnyedén húzom ki magamat, arcomra rezzenéstelen érzelmeket vetek, a levegőt pedig nyugodtan, egyenletesen veszem. Nem válaszolok még mindig, ámde nem szeretnék benne semmiféle gyanút kelteni. Tudni illik, hallgatni arany sokszor. Majd mindent elmondok neki akkor, amikor érdekelni fogja mindaz, ami rólam szól, és természetesen akkor a szándékaimat is körül fogom írni neki. A szándékaim nemes egyszerűek, ugyanakkor nagyon törekvőek és egyenesek. A nappaliba újra visszatérünk, s ezzel együtt helyet is foglalunk a kanapén. - Ó, majdnem elfelejtettem. – hirtelen felpattanok onnét, majd a vitrinből előkeresek egy dugóhúzót. Erről teljesen megfeledkeztem, habár szimplán egy egyszerű dologgal is kivarázsolhattam volna belőle a dugót, de jobb ragaszkodom az humánusabb dolgokhoz. Kérdésére egyelőre még nem reagálok semmit, de ettől eltekintve figyelembe vettem minden szavát, még ha nem is úgy tűnik. Szeretem egy nőnek megadni azt a teret, hogy bármikor meg tudjon szólalni a nélkül, hogy a szavába vágnék. Ha egy idő után nem szól semmit, akkor jön az én mondókám. Mély levegőt veszek, majd egy könnyed mozdulattal eltávolítom a parafa dugót a borosüveg szájából, s mindent, ami a kezemben volt akkor, azt leraktam az asztalra. Igyekeztem, avagy igyekszem érzékeltetni vele a tényt, hogy számomra ő nem egy múló szeszély, hanem egy örök, mély szerelem marad számomra ő. Az asztalon lévő, mindkét formás pohárba töltök, majd átnyújtom neki azt, amelyik az ő pohara. S nem öntöttem túl, elvégre a bor még is csak úgy finom, ha kevés, úgy jobban érződik a finom illata is egyaránt. A sajátomat is a kezembe veszem, majd helyet foglalok mellette, ámde megtartva a kellő távolságot, hiszen túlságosan is kívánom ahhoz, hogy ne csókoljam meg újra. Ezt pedig most nem szabad, elvégre magamról kell, hogy mondjak valamit. - Nos... – végül megszólalok a hosszú némaságomból mostanra. – Kezdeném azzal, hogy boszorkány vagyok, de ezt nyilván te is tudod. Ötszázötvenkilencedig évemben járok jelenleg, tehát mondhatni, hogy nem egy mai vágású ember vagyok. – mondatom utolsó felén elmosolyodom, elvégre oly hihetetlen, hogy a korom ennyi, és egy ilyen fiatal külsővel rendelkezem. Egyáltalán nem érzem magamat öregnek, hiszen én egy örök fiatalságban élek. – Egyiptomban születettem, és természetesen volt egy kis csonka családom, ugyan nem túl sok taggal, de volt. Alig emlékszem már rájuk. Akkoriban javában folytak a boszorkányirtások, és mind odavesztek a tűzben. Én négy éves voltam akkor, egész kicsi gyerek. – mosolyodom el gyengéden, habár abban nem volt semmiféle mosolyogtatni való dolog. – Annyira már nem emlékszem pontosan mindenre, elvégre az óta eltelt egy kis idő. – szelíd mosolyt vetek Bethre, majdan félrenézek, és tovább folytatom. - Amikor a családomat elveszítettem, nyilvánvalóan egyedül jártam az utamat gyerekként. Fogalmam sem volt a világról, s én magam sem tudom hogyan, de túléltem. – Újra ránézek, közben pedig lerakom a poharat az asztalra, amelybe ugyan még nem ittam bele. - Amikor már egészen nagy voltam, akkor elhagytam Egyiptomot, és továbbálltam. Éveken át utaztam, hiszen nem öregedtem, az ottaniak pedig gyanakodtak volna. Talán ezért is szerettem mindig is nagyon utazni. Sok mindenen mentem keresztül...- tekintek félre, ahogyan magam elé bámulok csak úgy, és elgondolkozom mélyen. Kissé nehéz visszaemlékezni, elvégre az én memóriám sem éppenséggel olyannyira jó, hogy megjegyezze a több száz évvel ezelőtti dolgaimat. – Ezen szakaszokon szereztem néhány ellenséget. Nem sokan tűrik meg a boszorkányokat, habár én az utóbbi időben teljesen emberi életet élek. Ha nem muszáj, akkor nem használom az erőm. – Teszem hozzá csak úgy, elvégre ez is egészen fontos lehet számára. Csak akkor használom az erőm, ha arra kényszerülök. Megvédeni önmagamat más természetfelettiekkel szemben, illetve ha másokon kell segíteni. De ettől eltekintve teljesen emberi életet élek. - Majdnem, hogy tíz éve tanítok ebben a városban. Jogászattal és pszichológiával foglalkozom, s mindezeket egyetemen tanítom a diákjaimnak. Rengeteg sok dolgozatot javítok... – hirtelen elnevetem magam, elvégre ez valóban így van. Van, amikor este nyolc körül hazaérek, és éjjel háromig javítom a dolgozatokat. – Egyszer egy diák bejött a tanáriba hozzám, és akkor megkértem, hogy nyissa ki az ajtót, én pedig kinyitottam az ablakot, hogy huzat legyen. A felmérőlapok össze-vissza repkedtek, aztán mondtam neki, hogy amelyek a szőnyegre estek, azok elégtelenek, és amelyek azon túl, azok pedig elégségesek. – Jót mosolyogtam ezen, elvégre valóban volt egy ilyen időszakom, amikor így javítottam felmérőket. – Szigorú tanárnak gondolnak, de ettől eltekintve nem volt olyan tanítványom, aki ne felelt volna meg a követelményeknek. – büszkén mondom mindezt, elvégre számomra fontos, ha a tanítványaim nem zöldfülűként kezdik meg a jogász vagy a pszichológus életüket. - De a lényegre térve... – szinte automatikusan nyúlok nyakam felé, hogy megigazíthassam a nyakkendőm, már csak megszokásból is, de aztán rájövök, hogy csak egy egyszerű viselet van rajtam. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem voltam nővel. Nyilvánvalóan ez szemen szedett ostobaság, elvégre igen, volt nőkkel dolgom. – Kezdek bele maga a lényegbe, amire szerintem ő a legjobban kíváncsi. – De soha nem voltak többek azok egy kalandnál. De... – mielőtt rosszra gondolna, hozzáteszem mindezeknek a dolgoknak a miértjét is. – Mivel emberből, férfiból vagyok, vágytam az e felé törődésekre, de soha nem voltam szerelmes. – Nézek rá ekkor hirtelen, ahogyan végigtekintek puha arcán, s édes ajkain.. még mindig izzanak ajkaim a csókjától. Gyönyörű volt. - Egészen mostanáig. – teszem hozzá egészen halkan, szinte aligha veszem észre, hogy kimondtam. Eléggé ismeretlen számomra ez az érzés, hiszen még soha nem éreztem egyetlen egy nő iránt sem szerelmet. - Tanár vagyok. – Jelentem ki komoly hangnemben. – Ha egy olyan ember lennék, aki másokat kihasznál, a diáklányokra és másokra szemet vet, nos... – rántom meg a vállamat alig láthatóan, ahogyan félretekintek. – Nem lennék már ilyen sok ideje tanár, hanem egy árokparti szerencsétlen volnék. – Tekintek ekkor újra vissza rá mondatom végén, de arcom hiába volt komoly, ha a szempáromban ott ült az a kis érzelem, amely megcsillan, ha ránéz arra az emberre, akibe beleszeretett. – S mindezt hiába is mondom, ez számomra sem vall túl sokat. Az idők múltával bizonyítani szeretnék, hogy én nem az vagyok, akinek hiszel, hiszen kételkedsz bennem. Te nem hiszel önmagadban. Félsz a csalódástól, hogy újra átvernek. Semmibe veszed magad, nem így van? – hozzáteszem, nagyon jó emberismerő vagyok. Nem becsüli olyannyira önmagát, hogy higgyen abban, hogy valaki mellette maradjon örökre. Pedig hinnie kell magában, elvégre én vagyok itt az élő példa, aki haláláig kitartana mellette. Pusztán csak egy ártatlan kérdést tettem fel neki, de erre nem csak egy választ szeretnék. Ezzel a kérdésre arra utalok, hogy én is szeretnék róla hallani valamit.
••••I can't let go exploring every corner of his soul••••
Olyan volt ez, mint egy végeláthatatlan forgószél, aminek épp a belsejébe kerültem, alig egy szempillantás alatt. Fogalmam sincs, hogy hogy lehetséges ez, de megtörtént, sodródom az árral, próbálok küzdeni vele, fellépni ellene, kevés sikerrel. Veszek egy mély lélegzetet, majd még egyet, össze akarom szedni magam, de nem megy. Dacolok szavaival, ellenségeskedésem nem sokat segít, sem rajtam, sem rajta, de képtelen vagyok kitisztult gondolatokkal nézni a dolgokat. Valami gátat szab bennem és nem igazán tudom megmondani, hogy mi az a valami. Csak érzem, hogy ott van, magába kerít, nem ereszt. A szívem féltettem, a csalódástól tartottam, s csak ködösen láttam, mit akarok. Ellenben azt tökéletesen értettem, hogy ő mit akar. Nem figyeltem mindig a szemét, de amióta beléptem az ajtón az elmúlt hetekben egyre erősödő lüktetés, amit akkor érzek, mikor rám néz, most kifejezetten erősen érzékelem, pedig nem akarom. Ahogy szívverését sem szeretném, mégis hallom. Az indok, amivel előhozakodik, miért mondja, amit mond, épp annyira nevetséges, mintha én jelenteném ki, soha, még csak meg sem fordult volna a fejemben az, hogy szívesen venném, ha meghívna valahova. De ha már itt tartunk, igen, beismerem, titkon vágytam rá, ahogy szinte minden facér nő, akinek volt szeme a férfiakhoz. Nos, én nem tudtam becsukni a sajátom, de ahhoz nagyon értettem, hogy minden érzelmem, gondolatom, puszta benyomások által keltett érzésem jó mélyre bezárjam, a kulcsot pedig kilométerekre hajítsam. Azt hiszem ő rálelt a kulcscsomóra, és próbálgatni kezdte, melyik illik ebbe a zárba. Közelebb lépek hozzá, mert megérzem és átadom magam annak, hogy próbálkozhassak. Miért is ne? Szinte sikítottam belül, és toporzékoltam, de pofozgattam is magam, hogy ne bízzak sok dologban, pláne nem abban, hogy ez komoly lesz, mert mindig itt szúrtam el. Naivan vágtam bele dolgokba, aztán jól pofára estem és hetekig elmerültem az önsajnálatomban, mire képes voltam ismét levegőt venni úgy, hogy ne érezzem megfolyt a kényszer, hogy könnyeimnek engedjek. Kényelmesen méregetem, nem akarok sietni, de tagadni sem, hogy milyen gondolataim vannak, mire vágyom, hogy megtapasztalhassak valami újat. Felnyitotta a szemem, nem élhetek burokban, nem retteghetek és nem élhetem úgy az életem, mintha nem szállna el felettem, még akkor is, ha nagyon öregebb külsőm már nem lesz. Közelebb lép, szinte a falnak lök a lendület, és ahogy alsó ajkamba harap, kezeim akaratlan siklanak vállára és a pólóba markolva húzzák őt közelebb hozzám. Szemem kis ideig nyitva tartom, elveszek a tekintetében, ahogy éhesen, vágyakozva néz rám, majd lehunyom őket és elmerülök a testem átjáró bizsergésben, amit csókja vált ki belőlem. Nem gondolkodom sokat, viszonozom közeledését, és válláról egyik kezem nyaka hátsó részére siklik. Ha van csók, amitől megremeghet egy nő lába... nos, ez a pillanat most ütött be nálam. Egészen addig, míg ujjai pólóm alá nem siklanak. Megborzongok, nem húzódom el tőle, de a fejemben a vészcsengő jele. "Ne most szúrd el!" -Azért lenne mit megbeszélni Mr. Andre.-suttogom, nem akarom elengedni, de muszáj lesz, mert bár agyamban két csoportra oszlanak a gondolatok, a realitásomba muszáj kapaszkodnom még egy kicsit. Nem dőlhetek be neki ilyen könnyen, hisz alig ismerem. Ez normál esetben nem zavarna, de az egy éjszakás kalandokból kicsit elegem lett az utóbbi idők rossz tapasztalatai alapján. Csókjai nem eresztenek, csupán ajkaimról forró bőrömre lehelnek gyengéd, felfedező csókokat, ami elég is ahhoz, hogy kicsit koncentrálva eltoljam magamtól annyira, hogy szemébe nézhessek. -Komolyan mondtam, illene tisztázni pár dolgot, ha már belevágunk ebbe. Legalábbis remélem nem csak egy egy éjszakás lánynak nézel.-igazítom meg pólóm, aztán a kanapéra mutatok és fejemmel biccentve jelzem, hogy üljön le. A poharak az asztalon, ahogy a bor is, bár lehet, hogy nem italozásba kellene kezdeni, de ha már itt van, kellemeset a kellemetlennel vessük össze, avagy nyíljunk meg egy kicsit, amíg van valami, ami felejteti a kellemetlen emlékek puszta létezését is. -Sajnálom, ahogy viselkedtem, de van pár rossz élményem, ami elég okod ad rá, hogy ne ugorjak bele csak úgy dolgokba. Vagyis, ha és amibe beleugrottam, az nem tartott sokáig, pár hétnél biztos nem tovább. De ha másra számítottál, csak mond azt, és itt sem vagyok. Bár gyanítom az egyik legdrágább bor és a próbálkozás a főzéssel nem más, hanem épp az, ami...-harapok ismét ajkamba, bár ezt nem nagyon láthatja, hisz a bornyitóért fordulok a polchoz, de nem látom sehol. Összevont szemöldökkel fordulok hozzá vissza és ülök le, ez mégis csak az ő lakása, ha egyáltalán kell neki nyitó, nem elég egy eltévelyedett gondolata a parafadugó eltüntetéséhez. Lábaim felhúzom magam mellé, úgy, hogy a közelében maradhassak, és könyököm a háttámla tetejére helyezve megtámasztom fejem. -Szóval mit kell tudni a tökéletes tanárbácsiról, aki tökéletes csomagolásban rabolja el minden diáklány eszét?-vonom fel könnyedén szemöldököm, mosolyogva, kacérkodva, kíváncsian, és épp olyan hangnemben, ahogy mindig is beszéltem vele, csupán a helyzet más. Ajkaim még mindig égnek a csókjától, ami nem meglepő, de nem engedhetem, hogy ennyire egyszerűen tényleg elvegye a maradék eszem is.
Hogy fájtak –e a szavai, az elutasítása? Hidegzuhanyként ért, az tény és való, de nem szeretném mutatni azt a valódi fájdalmat, ami belülről fakad. Hogy miért? Szánalmasnak találom, ha egy férfi sír egy nőért, és szenved, mint egy útszéli kutya, akit kivágott a gazdája, csak mert rosszat tett szegény jószág. Én pedig soha nem voltam az a fajta, aki mindenen össze tudna omlani, és most is igyekszem ehhez tartani magamat. Belül valóban fáj, hogy esélytelen az egész, de mit tudok ez ellen tenni? Én elfogadom a tényt, hogy a lány képtelen felém nyitni, és kész. A világ nem omlik össze, nem forr fel a föld, nem jön semmiféle apokalipszis, csupán csak annyit történik, hogy az élet megint csak nem hagyja azt, hogy ragaszkodjunk, és szeressünk valakit. Nem tagadom, de én tényleg az a féle ember vagyok, aki régen játszott a nőkkel, nem tekintette őket emberszámba. Mindössze ez azért volt, mert egyik iránt sem éreztem szerelmet, se semmiféle érzelmet. Számomra a világot, a szerelmet mindig is az utak jelentették, a tanulás, másokkal való foglalkozás, szebbé tenni mások életét, és másokat tanítani és megvédeni. Számomra csak ennyi volt a cél az életben. És betoppant ő, kecses járásával besétált az életembe, s végül elrohant a szívemmel együtt. Aligha tudok róla valamit azokon kívül, amelyek a beiratkozási papírjára voltak írva, de még is vágyom ő rá. Pedig tudom, hogy ő egy hibrid, s ő is tudja, hogy én nem egy mai gyerek vagyok, s ha ez nem elég, akkor még boszorkány is vagyok. Nem kifelejtve még azt is, hogy a tanára is egyben. Voltaképp, engem teljes mértékben hidegen hagy, hogy ő hibrid. Számomra ő egy olyan ember, aki képes megmosolyogtatni, kissé szabadabbá tenni. De a közeledésem mindezt romokba döntötte. A kifogásomat még én magam sem gondoltam komolynak, sőt mi több, egyenesen nevetségesnek találtam én is egyaránt. De mit mondhatnék? A helyzet ennél jobb már nem lehet. Pedig nem akarom, hogy elmenjen, de ha akar, akkor kénytelen vagyok elengedni. Nem akartam semmi rosszat sem, mindössze a hév elragadott, és talán többet akartam a kelleténél. Nos... nem emlékszem rá, hogy utoljára mikor voltam nővel. Van már talán pár éve, elvégre az elmúlt időkben nagyon elfoglalt vagyok, semmi időm és energiám sem volt arra, hogy bármilyen formában is ismerkedjek nőkkel. Nem vágytam rá. Szavai meglepnek, és talán egy mustármagnyi önbizalom visszatért szerény énembe, amikor végül is felajánlja magyarán, hogy még is itt maradna. Nagyot nyeltem, és éreztem, hogy egyre inkább felforrósodik a testem, szívem pedig hevesebben ver. Amikor pedig aztán közelebb lép, de még is egy lépésnyi távolság marad köztünk, szívem szerint eltűntetném a köztünk lévő csipetnyi űrt. Amikor ajkaiba harap, hirtelen a lélegzetem abbamarad, és úgy érzem, hogy a torkomba marad a levegő. Puha ajkait figyelem, ahogyan alsóajkába harap gyengéden, szempára közben pedig rám tekint biztatóan, mostanra már egyáltalán nem távolságot sugározva, egyre jobban fokozta bennem az iránta érzett vágyaimat. S végül egyet lépek hirtelen, két tenyeremet pedig derekán pihentetem meg gyengéden, és gyengéden alsóajkába harapok, amely egyszerre ígérkezik vadnak,de még is gyengédnek, szenvedélyesnek, s eme csókkal próbálom számára kifejezni mindazt, amit érzek iránta. Intenzív vágyakat, de még is egy kis szenvedéllyel megspékelve. Ajkai olyan édesek voltak, akárcsak a méz, vagy a finom nektár, szinte egész nap magaménak tudnám ezt az érzést. Oldalán óvatosan végigsimítok, s mikor felsője alá térek ki, óvatosan a ruhadarab alá nyúlok, és immár forró testén simítok végig gyengéden, miközben még mindig intenzív,s vad, hosszas csókkal illetem őt. Majd egy kis idő elteltével ajkaimat elvonom tőle, de még mindig magamhoz tartom egészen közel, még mindig csupasz derekán pihentetvén két tenyeremet. - Egyáltalán nem érdekel, hogy hibrid vagy. – suttogom ajkaihoz egészen közel, s szinte már aligha tudok magamon uralkodni, hogy ne csókoljam meg újra. De végül aztán ajkaira lehelek egy apró csókot, ezt követően pedig állára gyengéden, és puha nyakára, miközben újra végigsimítok derekán. Rettentő módon vágyom rá, hiszen mindez a dolog csak közelebb visz ahhoz, hogy ő az enyém legyen minden értelemben. Aztán pedig könnyedén megeshet, hogy mindjárt egy óriási nagy pofon fog csattanni az arcomon, de ezt erősen kétlem. Amióta belépett az ajtóba, a tekintetéből is kivehető volt néhányszor, hogy engem méreget, s a másik, mikor ajkaiba beleharap... az egy férfinak olyan, mintha a nő ezüsttálcán kínálná fel magát. S szinte fokozza bennem mindezzel a vágyat, hogy újra érezzem ajkait, hogy egyre jobban kívánjam őt. De én őt egyben szeretni is szeretném.
Két lépés előre, egy hátra. Leginkább ez a hozzáállás, ez az élet stílus jellemezett. Miért? Kezdjük azzal, hogy szinte mindig fejjel mentem a falak, gondolkodás nélkül. Ennek következménye az lett, hogy részben ugyan előbbre jutottam, de rontottam is azon, amit el akartam érni vagy amit már elértem, mert a számításokba valahol mindig becsúszott egy kis hiba, amit csak magamnak köszönhettem. Részben ez a helyzet is ilyen volt. Mert fogalmam sincs, miért mondtam, hogy ez a találkozási hely is megfelel, ha tudtam előre, hogy csak zavart lelkiállapotot fog okozni nekem, mert a saját határaim fenyegettem. Ha pedig ez a veszély fennállt, az is, hogy a falaim, amiket magam köré húztam, megpróbálom majd lerombolni. Az idegrendszerem és a hozzáállásom most egyaránt egy fejlődésben lévő gyerekéhez hasonlított, mert voltak pillanatok, amikor képtelen voltam tisztán gondolkodni és észrevenni, ami az orrom előtt van. Mintha egy-két dolog számomra még idegen lett volna, mintha sosem láttam volna ilyesmit, pedig ott volt előttem, csak ki kellett volna nyitnom a szemem. Úgy ácsorgok, figyelem, mint aki nem ismeri magát, pedig éreztem, hogy a levegő a tüdőmben akad. Tudtam, hogy a gondolataim egy dolog miatt csaponganak ide-oda, mégsem figyeltem erre. Ellenben hallottam, ahogy dobog a szíve, s ez zavart is, meg nem is. Mert szinte egy bombatámadáshoz hasonlóan érzékeltette velem a céljait, és hozott ezzel zavarba, s mozgatta meg a rég hibernált érzéseim, amikkel igyekeztem nem törődni, mondjuk úgy, hogy egyáltalán. Letámadom, mintha bármiről is ő tehetne, hadarva darálom a rám törő gondolatot, ami kifejtette az okokat a miért nem akarok lépni és miért akarok innen menekülni. Tulajdonképpen a csalódástól féltem, hogy megint csapdába esek, engedek a kísértésnek, hoppon maradok és egyedül, ez pedig elég nyomós indoknak tűnt, hogy ne akarjak meggondolatlanul egy hirtelen előtörő érzelmi kötegnek a rabságába esni. Kérlel, nem felelek, nem mozdulok, távolabb maradok tőle, mintha ezzel bármin is tudnék változtatni, vagy ez segítene kitisztítani a gondolataim, amik nagyon nem tiszták. Megrázom a fejem, veszek egy mély levegőt és magamra parancsolok, hogy szedjem magam össze. De nem tudom nem észrevenni, hogyan néz rám, szinte üvöltenek felém a gondolatai, még akkor is, a nem akarok figyelni erre sem. -Hát persze, hogy nem...-suttogom, de ismét csak szemrehányással akarok tenni ellene, hogy ne gondolkozzam máshogy, mint eddig, de hangom immár megremeg, mert nem tudom kijátszani ellene ezt a kártyát sem. Elengedek egy elfojtott nevetést és a falnak dőlök, hogy annak a hűvös érintése lehűtsön egy kicsit. Mennyit segített? Valljuk be, nem sokat. Mondhatni egyáltalán nem segített semmiben sem. az okot, amivel próbál védekezni olyannyira gyerekesnek tartom, amennyire hülyeségnek ő is, hisz semmit sem ivott, a bor kibontatlanul végezte az asztalon, köszönhetően a vallomásnak, amitől én kellemetlenül kezdem érezni magam, holott igazán jól esett a dicsérete. -Komolyan az ivásra fogod? Ugyan már, hová tűnt a jó kifogásokat találó tanár?-vonom fel szemöldököm, ahogy próbálok a helyzeten javítani valamiféle erőltetett eltereléssel, holott még mindig fülemben dübörögnek nemrég kimondott szavai. Aztán szabad utat ad, mehetek, ha akarod, de őszintén nem akarok. Senkim sem maradt csak a nyomorult magányom, amiből kezdett elegem lenni. A szobám, ahol az árnyékokkal nézek éjszaka farkas szemet, ahol a tasakos vér nyújtotta szomjúságoltást gyakorolhatom és ahol maximum a jegyzeteimbe vagy egy jó könyvbe borulhattam, mint egy koravén kisasszony, már csak egy macska hiányzott a képbe, akit elszeretgethetek, mert nincs más. -Tudod vicces. Ahhoz képest, hogy mit akarsz, elég könnyen elengednél utamra. Nem gondoltam, hogy egy idős warlock ennyire önzetlen is tud lenni.-lépek hozzá közelebb, elkezdem rövidíteni a köztünk lévő távolságot és tekintetem kételkedéstől izzik ugyan, de ott csillog benne a kalandvágyam és a vadságom, amit képviseltem mindig is, de jól el tudtam nyomni magamban.-Komolyan nem zavar, hogy mi vagyok és az, ahogy szinte semmit nem tudsz rólam?-érdeklődöm, amikor már alig több, mint egy lépés van köztünk, fejem kicsit oldalra billentem, mert őszintén érdekelt, hogy mégis mi a fenéért akart ennyire könnyen elengedni, ha ilyen könnyen elérte, hogy zavarba jöjjek, mellékesen ilyen könnyen elmondta azt, hogy mit akar, mit érez, mikor máskor olyanok voltunk mint két, teljesen semleges állásponton álló tanár-diák.-Mert, ha nem, szívesen maradok, hogy ne kelljen egyedül elkortyolgatnod azt a bort.-sejtelmesen mosolyodom el, minden falam lerombolva, amit eddig lelkesen építgettem, és kevés lelkesedéssel ugyan, de nem tudtam megtartani, mert nem is akartam igazán. Ajkaimba harapok, ahogy felnézek rá, kíváncsian csillag tekintetem, várom, hogy mit fog lépni, mert lábaim lecövekeltek a puha szőnyegen, és hiába próbálnék küzdeni, nem tudnék közelebb lépni. ezt a lépést nem én fogom megtenni, s ha ő sem teszi, hát a válasz minden kérdésre megvan, de azt hiszem neki kell határozottan tudtomra adnia, mit is akar, nem csak rébuszokban elnézéseket kérni meg megjegyzéseket tenni, mert ő is tudja, én a tettekben hiszek, nem a szavakban. Ezért is ment nehezen ez az egész pszichológiai teszt dolog is.
Megannyi dolgot megéltem már, de még sem találtam meg azt, akit. Pedig már szinte a világ minden táján jártam már, de konkrétan egyáltalán nem azért keltem soha sem útra, hogy magam mellé találjak valakit. Akkortájt nem is volt még a gondolata sem,hogy nekem valaha is kelleni fog valaki. Szórakozgattam inkább, tönkretettem és összetörtem mások szívét, mintsem, hogy bárkit is szeretni tudjak. Én az utakba, a tájakba, a vidékekbe, az országokba, a hagyományokba voltam szerelmes. Csak az utazás érdekelt, hogy még ennél is többet lássak a világból. Szinte meg is feledkeztem arról, hogy én egy természetfeletti vagyok, és úgy éltem sokszor, mint aki egy egyszerű halandó. Az utazás elvonta a bánatom, megszűnt az egyedüllét érzete, s csak a csodákban, a gyönyörű történelemben gyönyörködhettem, s egyes vidékeken a bennszülöttekben, akik sokszor elláttak élelemmel, ha netán kikötöttem hozzájuk, mert igen, ilyen helyeken is jártam. Emlékszem, amikor a sivatag kellős közepén bedöglött a motorom, s hiába próbáltam indítani, de a próbálkozás mindhiába volt. De imádtam a kihívásokat, és akkor is félig teli volt a poharam. A sivatag kellős közepén számítottam arra, hogy nem lesz túl nagy forgalom, tehát elvárhattam ott addig, ameddig valaki nem téved arra. A motort tehát továbbtoltam a sivatagban gyalog, és igyekeztem arra tartani, amerre különben is vezetett volna az utam. A város felé közeledve azonban már gyakori volt egy-egy autó, hiszen a szállítás is egyaránt fontos volt, összetalálkoztam néhánnyal, csak mivel idegen voltam ott, ezért nem akartak oda befogadni. Órákon át gyalogoltam a sivatagban, meglátásaim szerint, elvégre minden, ami számomra úgymond szükségtelenné vált, illetve rákényszerültem, hogy eladjam, nos, kénytelen voltam, ha valamihez hozzá akartam jutni, tehát az órám is ment a süllyesztőbe. Tehát, csak arra lettem figyelmes, hogy besötétedik, de az volt a szerencsém, hogy volt nálam zseblámpa. Természetesen a motort egy idő után megállítottam, és otthagytam, hiszen legyengülve, szomjtól éhezvén már nem tudtam azt is tolni. Az éjjel közepén megálltam, és akkor hallottam a motorbúgást, és azonnal felkaptam a fejemet. A hanggal együtt két fény is jött, és akkor láttam, hogy egy 50-es Chevy teherautó áll meg előttem. Még soha nem örültem annyira egy tragacsnak, mint akkor annak. Egy szalmakalapos öregember szállt ki belőle, aki nagy szemekkel megnézett, s végül intett, hogy szálljak fel hátulra. A hátizsákomat odadobtam, és betakartam magamat egy pokróccal, ami ott volt hátul, hiszen még is csak az ég alatt háltam akkor is, de valamennyit tudtam aludni. Sok ilyen kalandom volt, mindegyiket élveztem, és elmondhatom magamról, hogy az egész Földet úgy ismerem, akárcsak a tenyeremet. S ezzel sokat fejlődtem, a személyiségem is sokat csiszolódott, láttam mindent, amit sokan nem. Láttam a nyomort, a gazdagságot, a végtelen fényeket, s a szenvedést, ahol éhségben halnak meg... mindent láttam, még azt is, amit szinte soha senki. Tehát... soha nem gondoltam arra, hogy nekem valaha bárki is kéne. Szabad életet éltem egyedül, ahol egyes egyedül én voltam egymagamnak az Úr, nem parancsolhatott nekem senki sem. Élveztem az egyedüllétet, és képen tudtam volna röhögni azokat a párokat, akikkel összefutottam az úton. Persze, azt nem tagadom, hogy egyszer-kétszer nem fordult elő az, hogy nem vittem egy nőt sem az ágyamba. Ó, dehogynem! Ha nem így lett volna, akkor az nem is én volnék. Szerettem a nőket, de én csak tárgyként alkalmaztam őket olyan téren, de ettől eltekintve tiszteltem őket. Mai napig is ez vagyok, csupán csak az a nő kell nekem, aki ellenáll nekem. Mert eddig soha egy sem mondott nekem nemet, de Beth az a fajta, aki képes a nemet mondásra. Én pedig szeretem a kihívásokat, és talán azért van szükségem rá, mert nekem ő mindig is elérhetetlen lesz. Milyen fura is az én gondolkodásmódom, nemde bár? Teljes mértékben számítottam arra, hogy Beth elutasítja az e féle közeledésemet. Pedig tényleg nem szeretnék ennél többet ezen az estén, csupán csak jobban megismerni őt, illetve a tudtára adni, hogy teljesen elcsábított. Amióta vele beszélgettem, ráébredtem arra, hogy ideje megállapodnom. Csak nem értem, miért pont ő vésődött be, hogy miért ő kell, holott tudom, hogy csak álmodik a nyomor. Mielőtt elmenne, gyengéden a karjához nyúlok, megragadom, de még is oly könnyedén, s lágyan, hogy még véletlenül se mutassam annak jelét, hogy erőszakos volnék. Szeretném vele megbeszélni, elvégre hiába mondja, hogy meg nem tekintett dolog, de igen is, az. Jobb, ha kiadja magából azt, ami nyomasztja őt, hiszen... sokáig szenvedhet a tudattal, hogy a tanára éppen fel akarta szedni, csak így szaknyelven kifejezve magam. - Kérlek. – suttogva kérlelem, mindössze arra, hogy maradjon. Szemei csillanásában látszódik a bánat, de ugyanakkor a mérhetetlen szenvedély, szerelem, amit ő iránta érzek. E pillanatban a szívem hihetetlen gyorsan dobban, talán ezt még ő is hallhatja. A torkomban érzem, szinte úgy dobog, mintha ki akarna törni a helyéről. - Nem akartalak felzaklatni. – Engedem el magamhoz térve a karját, és egyet hátrább lépek, és csak arra leszek figyelmes, hogy könnyeimmel küszködöm. De egy csepp sem olyan szabad, hogy kiengedjem szemeim körül, inkább elfordulok, és megemelem fejem, hogy még véletlenül se folyjék ki egyetlen egy könny sem. Természetesen figyeltem minden egyes szavát, és azzal tisztában voltam, hogy az ő élete sem éppen fenékig tejfel, és arra is számítottam, hogy ezt fogja reagálni. Végül óvatosan visszafordulok, lehajtott fejjel, és egy fájdalmas nyelés hagyja el szűkös torkomat. A könnyek már nem akartak kipottyanni, elvégre visszatartottam őket. - Én... – veszek egy mély levegőt, ahogyan megakad a szavam, s bent ragad a levegő. – szeretnék bocsánatot kérni tőled. – hangom megremeg, de még is oly halkan mondtam, hogy talán ezt még ő sem érthette kristálytisztán. – Lehet talán sokat ittam. – Mosolyogtam, de ebben az arcmimikában nem látszódott semmiféle boldogság, avagy vidámság, hanem inkább bánat, megtestesült fájdalom. S a vicc az, hogy egyáltalán nem is ittam. De kéntelen vagyok erre fogni az érzelmeim. - Ha menni akarsz, akkor nyugodtan elmehetsz, és ígérem, nem hallasz felőlem, ha neked úgy jó. – minden egyes szót fájdalomból ejtek ki, s szinte úgy érzem magam, mintha minden egyes pillanat egy szúrás lenne a szívemben. Egyáltalán nem így terveztem ezt az estét. Beszélni akartam volna vele, de nyilván lőttek az egésznek. Én pedig nem akarok erőszakoskodni, hogy maradjon, hiszen van az a szólás, hogy akit igazán szeretsz, azt elengeded. Én pedig tartom magam ehhez.
Egy mély levegő, majd egy újabb. Gyermeteg viselkedésem kétlem, hogy csak nekem lenne szembetűnő, és kezdem érteni, hogy az elmúlt hetekben kényelmesen elnyomott érzéseket nem sokáig fogom tudni magam elől rejtegetni. Pontosan tudtam, miért viselkedem így, az agyam csupán blokkolta azt a részt, ami erre rávilágítana. Miért? Mert a múltam nem engedett meg olyan nagyságú gondolatokat, amik az érzelmek tengerére sodorhattak volna. Túl messze voltam már attól az énemtől, aki érezni akart bármit is. Túl sok mindenkit vesztettem el, kezdve a barátomtól, a családomtól egészen a barátnőmig. Mindenki meghalt, eltűnt úgy, hogy nyomára se lelhettem, és kétségbeesetten kezdtem magam köré felhúzni a falat, ami megóvott mindentől, ami bármiféle jóval kecsegtethetett volna, hisz féltem a csalódástól ismét. Hogy faképnél hagynak és gy fordulnak el tőlem, mintha soha nem is léteztem volna. Abszurd volt az egész helyzet, amibe csöppentem, s pont azért, mert tudtam, mit akarok elnyomni magamban és mit nem kaphatok meg, ideges lettem, mintha soha életemben nem éltem volna át hasonló helyzetet. Holott csak rettegtem saját magamtól és a lehetőségeimtől. Függetlenül attól, hogy a tanárom volt, volt szemem, volt szívem, és még ha nem is tudott rólam sokat, a puszta jelenléte megnyugtatott, hogy még ha semleges dolgokról is, de úgy tudtam vele beszélni, mintha évek óta ismert volna. De ez is csak elterelés volt, hogy ne engem ismerjen meg, mert egy csalódás, egy káoszos senki vagyok a tömegből, aki ahhoz pontosan és tökéletesen ért, hogy mindenkit elmarjon saját maga mellől. Zavartan reagálok a közelségére, hogy túl intim ez a környezet, és egérnek érzem magam az óriások között. Mintha nem én lennék, kifordulok magamból, a laza, mindennapi csaj, aki humorosan ugratja a tanárt, aki hol felveszi a vicceket, hol nem... na, azt kizártam az esővel együtt, és a kabátommal együtt levedlettem magamról, helyette egy adag aggályt és reménytelen visszautasítást vettem magamra. Visszavonhatatlanul kezdek elmerülni a zavarodottságban, s szinte süllyedni kezdek, egyenesen a földbe, amiért fogalmam sincs róla, hogy mi a helyes viselkedési forma. Nehezen vesz rá a lélek, hogy ne vegyem észre a tekintetében megbújó jeleket, amik simogatják lelkem, mert túl jól esik, amit látok, de nem tudok koncentrálni rá, hogy ne vegyem észre és ne jöjjek zavarba még jobban, mint egy kislány. Elnevetem magam, mosolyom eltakarom, majd ismét keze enyémhez ér, és összerezdülök. Nem a félelemtől, hanem a bizsergéstől, ahogy testemen végigfut a kellemes érzés. -Óóó,... hát köszönöm.-harapok végül ajkaimba, a kedves bók jeleként kicsit lesütöm szemem, elmosolyodom, de utóbbit az ajakrágcsálás kérdése könnyen megoldja, hisz elrejti előle a jeleket. Érzem az odaégett csirke szagát, valójában nem is akartam szóba hozni, de a kifogása hallatán nem tudtam megállni, hogy ne tegyem meg. Jót derülök rajta, hogy legalább a szándék, a próbálkozás megvolt benne, még ha nem is jött össze igazán a dolog. Aztán inkább megrázom a fejem, megmozgatom az orrom, és rá mutatok mutatóujjammal. -Nem a te hibád, hogy jó orrom van. Ez tudod, olyan örökletes dolog.-vonok vállat, valamivel felszabadultabban, pedig ezt a témát pont nem tudom felszabadultan venni, mert a farkas részem valójában utáltam, megvetettem és idegesített a puszta létezése is. Lehetetlen nőszemély voltam, akit belekényszerítettek ebbe a természetfeletti dologba, amit még most sem szokott meg. S ezzel felhoztam a kettőnk között nyílt titokként kezelt dolgot, a tényt, hogy mi távolról nézve sem vagyunk átlagosak, pláne nem emberek. -Thai jellegű ételt szerintem a legjobb, ha rendel az ember. A szakács, aki csinálja, tudja is, hogy mit csinál, és mosatlan is kevesebb van, mintha te szenvedsz vele. Házi praktikák lustáknak és ügyetleneknek.-mosolyodom el egyszerűen, kezd felszabadulni bennem a lány, aki valójában voltam, és akit eddig nagyon szépen elrejtettem, mintha nem is létezett volna. Egy az, hogy nem voltam valami alkalmi módon felöltözve, kettő az, hogy egyre jobban érzem, ő nem egyidős velem, amit nem bánok, de azt hiszem ideje lenne felzárkóznom. Egyszerű lány voltam, egyszerű élettel, amibe a kocsmai olcsó csapolt sör és az olcsó rövidek játszottak az első helyért, ha ivásra adtam a fejem. Figyelmesen hallgatom, lábaim kicsit megrogyasztva, egymás előtt keresztbe fonva, és körbenézek, míg ő a vitrin előtt ácsorog. Szinte szédülni kezdek, ahogy elkezd felengedni a testem, és amikor ismét felém fordul, nem tudom, hogy miért, de elmosolyodom. -A kávé szinte minden ember rossz szokása. De tudod, van az a helyzet, amikor az ember nem kap lehetőséget rá, hogy bort igyon vagy sört, mert nem adja magát a helyzet. Egyszerű lány vagyok, akiből tipikus rendőr lesz, aki este iszogat a bárban, ha kemény volt a napja.-vázolom fel a jövőképem, gyanítom nem ilyesmire vágyott most, hogy ezt hallja tőlem, de gondolkodás nélkül jártatni kezdem a szám és már nem tudom visszavonni, amit mondtam.-De élek a lehetőséggel, hogy tea és kávé helyett bort válasszak.-teszem végül hozzá, bátorító mosollyal. Kicsit billegek a lábaimon, ajkaimba harapok, és várok, mintha nem tudnék mit kezdeni azzal, amit mond. És nem is tudok. Egészen eddig a pillanatig tökéletesen elhittem, hogy elsősorban a tanulás hozott ide, a jelek viszont másra utaltak. Tudom, tudom, túl naiv vagyok. Megeshetett, de ezen is már túl késő volt sokat gondolkodni. -Én köszönöm a meghívást.-préselem ki magamból a választ, meglehet nem túl hitelesen, de mit tudok tenni ez ellen? Ismét előkerül a zavarodottságom és megremeg a hangom. Ennél bénább dolgot nem is mondhattam volna. Ennyi, komolyan, ennyire futja tőlem? Szörnyen felszínes lettem pár perc leforgása alatt.-Amúgy sem volt más lehetőségem, ha szeretnék egy jó eredményt, nem igaz?-próbálok oldani a helyzeten, ismét sikertelenül, de féloldalas mosolyom annak a jele, hogy csak viccelődöm vele. Remélem, hogy ez le is esik neki és nem veszi rossz néven tőlem ezt a kis megjegyzést. Sértegetni egyáltalán nem állt módomban, és nem is akartam ilyesmit tenni vele. Okom ugyanis nem volt rá egyáltalán. Közelebb lép, tüdőmben a levegő megfagy és bent szakad. Rekedtes hangja nem sokat segít a helyzetemen, és nem moccanok egy tapodtat sem, pislogni is szinte elfelejtek. Látom tekintetén, hogy mi jár a fejében, érzem, ahogy arcom méregeti, mit akar, és ahogy agyam kapcsol, automatikusan lépek hátrébb és bár nekiütközök a kanapénak, ami a nappali közepén terül szét, kikerülöm és még távolabb lépek, egészen az ajtó előttig araszolva. -Én nem... Nekem ez nem megy.-rázom meg a fejem zavarodottan és nyúlok a kabátomért, aztán hirtelen egy rakat gondolat akar egyszerre előtörni belőlem és nem tudok féket kötni a nyelvemre, hadarva ugyan, de kibukik belőlem minden, amit eddig tökéletes biztonságban rejtegetni tudtam előle.-Életemben két barátom volt. az egyik, az első igazi szerelmem, tudod, akinél jön a bumm és megáll a szívverés, megkérte a kezem, aztán faképnél hagyott és visszavonta az első adandó alkalommal, amikor a drága ex barátnője elérte, hogy kiváltsam az átkom. Megöltem valakit egy elmebeteg liba féltékenysége miatt. Aztán elmentem a városba, ahol a jazz és a boldog élet vár, és lám, vámpír vérrel a testemben tértem haza a városba, ami tönkre tette az életem, és hibrid lettem. Aztán megismerkedtem egy animágussal, mellékesen csak pár éjszakára, és bár nem volt bumm, ki jött a képbe? A drága elérhetetlen exszerűség, aki végül kitúrt. Erre jössz te ezzel a csodálatos vagy dumával, egy warlock, de nekem ez nem megy. Hiába vagy helyes és jó fej, kizárt, hogy ez összejöjjön. Mert ebben a témában egy szerencsétlenség vagyok, mindig a felesleges harmadik szög, a szerelmi háromszögekben és befejeztem annak lenni. Elegem van belőle, és elegem van az üres szavakból meg a bókokból. Inkább így, mint sehogy.-hadarom, kezemmel ide-oda hadonászva, fejem meg-meg rázva, hangom épp olyan zavaros, mint a gondolatmenet, amit végigvezettem, és mikor megteszem, úgy nézek rá, mint aki megbolondult, üres és rideg tekintettel, mintha tényleg nem számítana semmi. Felépítettem valamit, amit most leromboltam, lebuktattam saját magam, és úgy állok itt egy helyben, mint egy hülye.-Nem a te hibád, de nekem ez nem megy. Mert meg se akarom próbálni. Keresek másik tanárt, ezt pedig vegyük úgy, hogy egy soha meg nem történt dolog.-kérem, megfordulok és a kabátomért nyúlok. Megfulladok a súlytól, ami hirtelen elkezd rám nehezedni és érzem magamon a tekintetét. Nem segít rajtam, a helyzetemen egyenesen ront, mert szinte azt is az orrára kötöttem, hogy igenis élvezem a társaságát, de vagyok olyan félresikeredett személyiség, hogy ez se sikerüljön úgy, ahogy annak kellene, így meg se próbálom inkább.
Nem tagadom, de kissé undorodom magamtól. Hogy miért? Életemben nem gondoltam volna, hogy aki belopja magát a szívembe, és ő pont a tanítványom lesz. Eddig szinte már ezer diák megfordult nálam, hogy jogászatot, illetve pszichológiát és emberismeretet tanuljanak, szebbnél szebb hölgyek jelentek meg az óráimon, de még sem éreztem rá késztetést arra, hogy bárkire is úgymond nőként tekintsek, hiszen én a diákot láttam mindegyikben, egy tanítványt. De Beth kitűnt mindközül. A tudása is kiemelkedő, de még sem ez csábított el. Ámbár, bájos külseje van, gyönyörű nő, ez tagadhatatlan, ami egyaránt megfogott, de mindössze a személyisége az, amelyet képes lennék mindig elviselni, mert kedvelem őt. Ez az érzés számomra nagyon ismeretlen, hiszen hiába éltem már eddig majdnem hogy hat évszázadot, de soha egy nő sem volt képes arra, hogy elcsábítson. Egy időben azt hittem, hogy velem van a gond talán, de nyilvánvalóan nem így volt. Féltem másoktól, hogy elárulnak, és bátortalan voltam arra lépni, hogy egyszer kapcsolatot kezdjek bárkivel is. Pedig, minden álmom volt egy család. Egy gyermek, és egy anya, akinek szerelme láva. Talán érzengősnek tűnik, de az a tényállás, hogy nem vagyok egy mai gyerek. Hiába a külsőm, amely aligha üti meg a negyvenet sem ránézésre, de belül a kor akkor is ott ragadt. Az évszázadok szokásai ragadtak rám, kiismertem az embereket, minden egyes rezzenésükből tudok már mindent. Voltaképpen, egész életemben ezzel voltam elfoglalva, hogy kiismerjek másokat, s egyaránt kiderítsek bármit, bármiről is legyen szó, hiszen egy jogásznak az a dolga. Bár szerencsémre a két szakmában láthatóan sikeres vagyok, egyaránt ügyvédként és pszichológusként, tehát nem bánom, hogy ennyi időt szántam mindezekre. Szeretem a munkámat, s a kihívásokat... S ha már az utóbbinál tartok, akkor van egy sejtésem, hogy miért éppen Beth az, aki ellopta a szívem. Talán mert ő mindig is elérhetetlen lesz számomra. A kihívás pedig a lételemem, és ez a nő pedig egy kihívás, egy igazi múzsa. Szaván meglepődöm, amikor szavaimra lecsap. Azt hiszem, félreértelmeztük egymást, hiszen én egyáltalán nem úgy értettem, hogy ő egy páciens. Mindössze ezzel csak arra akartam utalni, hogy nem túl gyakran hozok senkit sem a pácienseken kívül. Családom sincs, sem pedig feleségem avagy párom, hiszen egy darab eljegyzési gyűrű sincs az ujjamon. De nem akarok vele vitatkozni, elvégre nem azért kértem meg, hogy jöjjön el. Magára hagyom a dolgot, ő pedig majd eldönti magában, hogy miként értelmezi a szavaim. Látszólag ideges, gyakran puha ajkaiba harap, ez mellett pedig ujjaival húzkodja elegáns pulcsijának ujját, ámbár nem értem, miért idegeskedik. Persze, megértem, hogy ez számára kellemetlen, de szeretném őt megismerni. Rettentően egyedül vagyok ebben a világban, a diákjaimon kívül senki másom sincs. Végig őt figyelem rezzenéstelen arccal, és csak azon elmélkedem, hogy miért is akarok küzdeni egy olyan nőért, aki számomra elérhetetlen. Amikor első napon találkoztam vele, nem gondoltam volna egyáltalán, hogy valaha is e féle érzelmeket fogok iránta táplálni. De hiába is vagyok pszichológus, és jogász, sajnos nem a bíróságon vagyunk, hanem otthon vagyok, legkevésbé sem tudom magamat megjátszani. Üvölthet rólam, hogy teljesen megbolondulok érte. Ettől eltekintve idill állapotot próbálkozok kimutatni, amelyet magamon is érzek, hogy sikeres, elvégre Beth sokkalta idegesebb nálam. Én nem vagyok az... csak boldoggá tesz a jelenléte. Csendben végighallgatom szavait, miközben egész közel állok hozzá, de még is oly távolnak tűnik. De a mosolya volt az, amelyet mindig is szerettem látni, s nevetésének a hangja, ami nyugtatás volt lelkemnek. Egy visszafogott mosolyt én is megengedek magamnak, s amikor ajkaihoz nyúl, hogy elrejtse mosolyát, óvatosan végigsimítok arcán, gyengéden a kézfejemmel, s mélyen szempárába tekintek. - Ne takarja el a mosolyát. – Kérem meg gyengéd hangon szólva hozzá, egészen halkan, miközben óvatosan elveszem kézfejem puha arcától. – Gyönyörű a mosolya, főleg a nevetése. – Teljesen őszinte szavak hallatszanak el tőlem, amelyeket pusztán csak tényként közlök. Nos, az igazság, mégpedig az, hogy nem értek a főzéshez, és meglepődöm, amikor közlékenyen válaszol, hogy nagyon is érezhető volt az, hogy odaégett valami. – Ó... – hajtom le a fejemet, s beletúrok hajamba újra, majdan tarkómat vakargatom, mintha zavarba jöttem volna. Pedig a páraelszívót is fél óráig járattam. Bár én akkor is a magamon érzett kölni illatát éreztem, amely egy erőteljesebb illat, tehát valószínű, hogy ez miatt sem érezhettem olyannyira azt az égett szagot. - Elnézést. – Teszem hozzá, miközben újonnan felemelem fejemet, hogy ránézhessek, és kiegyenesedésre késztetem magamat, miközben alig láthatóan, de alsó ajkamba harapok. - Egyáltalán nem tudok főzni. – Vallom be végül. Hangomból szinte sugárzott a csalódottság, de végül egy mély levegőt veszek mindezek után. Szavára azonban felkapom a fejemet, majd egy újabb mosoly szökken arcomra. - Én sört soha nem iszom. Viszont néhány borfélével tudok szolgálni. – Mondatom végén már fordulok is a vitrin irányába, majd odamenve ahhoz, sorra nézegetem, hogy melyek a legfinomabb borok, amely olyan nőies, tehát édeskés. Mert tény, hogy sört, meg ehhez hasonló dolgokat soha nem fogyasztok. - Nem szeretem az e féle italokat, mint például a sör. Ha valami ízfélére vágyom, akkor inkább teaféléket fogyasztok, vagy néha egy-egy pohár bort. De az utóbbi sem gyakori. Viszont kávét, azt rengeteget. – vallom be, mintha az oly nagy bűn volna. Amikor egy egész napom megy el az egyetemen, akkor bizony szükségem van valami olyasmire, ami életben tart. Végül kiválasztom az egyik legédesebb fajta bort, amely nekem is egyaránt a kedvencem, majd leteszem a füstüveg asztalra, hogy két poharat is elő tudjak venni. - Viszont... – kezdek bele egy újabb mondanivalóval. – Igazán megtisztelt azzal, hogy eljött. – Állok meg előtte, miközben a két poharat leteszem az üveg vörösbor mellé. – Azaz, hogy eljöttél. – Javítom ki magamat, elvégre megkért arra, hogy tegezzem. Nehezemre esik ugyan, de bármit kér egy hölgy, én nagyon szívesen megteszem, főleg, ha azt ő kéri. Minden bizonnyal úgy érzem, mintha csak átlagos emberek volnánk, holott korántsem így van. Mindketten tudjuk, hogy mi nem emberek vagyunk, hanem természetfelettiek, s erre ügyet sem vetünk. Beth nagyon jó társaság, szerettem vele minden vele töltött pillanatot. Amikor a diákokról beszéltünk, a tanulmányi eredményekről, úgy éreztem, hogy sokkalta felszabadultabb voltam, és egyaránt Beth is talán ezt mondhatja el magáról. De még is... oly’ elérhetetlen számomra ő. - Olyan csodálatos vagy. – Hagyja el egy gyengéd, de még is szelíd hangnemű szó ajkaim, miközben egyet közelebb lépek hozzá, s végigsimítok újra arcán. Ajkait tekintgetem, habár nem akarok semmi rosszat sem tenni, elvégre még sem tehetem. Túl gyáva vagyok hozzá, s félek, hogy elveszítem őt.
Az ellen nem lehetett kifogásom, hogy őt kaptam, mégis volt. Micsoda? Nos a tény, hogy a külsejére nem panaszkodhat, sokat nyomott abba a bizonyos latba. Az agyamban cikázó gondolatok a ma estéről, hogy a magán lakására hív meg órát tartani, egész nap kísértettek. Ahogy reggel kipattant a szemem egészen addig, hogy elértem az ajtóig. Nem vittem túlzásba, nem öltöztem ki, általánosságban véve sportosan elegáns, divatos darabokat hordok, és ahogy emlékeztem ő az öltöny és az ing kombinációval lopta be magát a lányok szívébe. Bár kevesen voltunk, akik nő létükre rendőröknek készültek, többen épp olyanok voltak, mint én. Pályát tévesztettek, akik egy éjszaka alatt megvilágosodtak és meg akarták váltani a világot. Ha azt nézzük ezzel nem is volt baj, ahogy az idős tanárokkal sem. Az sem zavart, hogy nem csak emberek voltak a csoport tagjai, a tanárok többsége szerencsére az volt, de ő nem. Éreztem rajta, hogy ő más. Bár a nyílt titok valószínűleg kétirányú volt, nem feszegettem a témát sosem. Az eső elől menekülve gyors léptekkel haladok felé az esernyő alá húzódva, de így is térdig vizesen. Dühösen néztem végig magamon, és a düh egyenesen a kopogtatás után az ajtó másik feléről épp felém tartott. Veszek egy mély levegőt, felülemelkedem a női akadékoskodáson, és próbálok mosolyogva köszönni neki, igen csekély sikert elérve a mimikám befolyásolásának terén. Ez egy olyan dolog, amit nem minden esetben sikerül úgy alakítani, hogy azt fejezze ki, amit a látszat megkíván. Jelen esetben hálát, hogy felkészít. E helyett semleges, már-már megvető, ahogy hangom cseng, és érzem magamon, hogy egyszerre hoz ez az egész zavarba és kezdem magammal szemben is a dühöm fokozni, hogy ilyen vagyok, amilyen. Ahogy ajtót nyit, kicsit azért le is döbbenek. Sehol az öltöny, de még egy ing sem. A probléma még erősebben üt szöget a fejemben, mert így még kínosabb ez az egész. Nem csak a lakásába csöppentem bele, ami megjegyezném kellemes hangulatú, de a magánéletének egy darabjába is. Mondjuk sokat beszélgettünk eddig is, leginkább semleges télmákról, kávézóban ülve az embereket vizsgálva, a viselkedési jelekre kihegyezve a nézelődést, az időjárásról vagy néha más diákról. De semmi olyasmiről, ami kezdene barátivá tenni a dolgokat. Legalábbis próbáltam ezt elhinni, bár ez a hitegetés a zavarodottságomon jelenleg annyit sem változtatott, mint amennyit vártam volna. Egy szóval jól nézett ki. És ahogy a kabátom levetem, s ő a hátam mögé lépve elveszi, kiráz a hideg. Összeszorítom a fogaim, úgy érzem, mintha a kabát valami védő burok lett volna, amitől megszabadultam egy mozdulattal, ezzel elveszítve a maradék privát terem is. Ez normális? Ezt érezheti valaki? Lemagázom, a tegezést ugyan külön kérte, nem megy még. Ezzel is csak a távolságtartásom akarom fenntartani. És becsületben tartja a jelek szerint, ezért kiengedek egy kicsit, de csak épp annyira, hogy meg tudjam jegyezni, a lakása is ól néz ki. Borzalmasan sablonos vagyok, tudom, de nem tudok mást tenni, és a zavarodott mosolygásnál meg a kínos csendnél ez is jobb, ha csak egy fokkal is. Aztán összevonom szemöldököm, ezt ugyan szintén nem láthatja, mert még az esernyőm és a kabátom fogságában van, de az a szög az agyamba még beljebb furakszik. „Más különben sem jön ide?” Ez olyan, mint egy rossz horrorfilm első mondata. És a paranoia csak növekszik bennem… juhééé! Az arany szálakkal átszőtt világos pulóverem ujjait kezdem húzogatni, mint egy óvodás az első napján, mikor még senkit sem ismer. Nem túl jó megoldás, a pulóvert sajnálnám, ha kinyúlna, de izzadó tenyereim legalább nem érzem annyira nedvesnek. Olyan vagyok, mint valami első randi meg első csók előtt álló tinédzser. Megesküdtem volna, hogy van valakije, de akkor a jelek szerint nincs senki az életében. -Remélem nem vagyok páciens csak diák.-csapok le szavaira, azonnal hárítva a lehetőségét annak, hogy agyamban kezdjen turkálni. Csupa ideg vagyok és mellé még az ilyenkor párosuló rideg elutasító modorban is szólalok meg. Kínosabb aligha lehet, az este már csak jobban alakulhat. Remélem. És ami még jobban idegesít, fogalmam sincs, mi váltotta ki belőlem azt az érzést, ami ilyen viselkedésre egyáltalán ösztönzően hathat. Bár a gyanúm megvan, ismerem már magam, és a múltam ismét figyelmeztet, csak semmi meggondolatlanság. Ahogy megjegyzést teszek arra, maiért ide hívott, mint egy sün, összegömbölyödik és mentegetőzni kezd. Ez már-már aranyos, de vonzó, ugyanakkor nem gondoltam, hogy így fog reagálni. Pláne, ahogy rám néz. Az a tekintet, még sosem láttam ilyennek, vagy csak nem akartam látni. Ez egy más közeg, ahol nincsenek figyelő szemek. Viszont ahogy elém lép és az izzadó tenyereim kezei közé fogja, kislányos pillantással nézek fel rá, és nagyot nyelek. -Könnyű azt mondani, hogy ne legyek zavarba.-mondom, aztán hirtelen ajkaimba harapok, és meghazudtolom azt, hogy nem vagyok zavarban, amit egész idáig próbáltam látszatként, kövenként felépíteni. Na, hát ez összedőlt és a romok maguk alá temettek.-Igen, a telefonnak valóban jobban örültem volna.-fogalmam sincs, hogy a karmámban van e megírva, vagy a sorosomban, de amikor befuccsol a képességem, hogy mosolyogva nézzek bárkire, bármi történjék, miért hagy el ilyen helyzetekben, de kezd elegem lenni belőle. Nem akartam vele azt éreztetni, hogy teher, mert igen, hálát kellett volna éreznem és éreztem is felé, amiért segített a vizsgára felkészülni, de túl rég nem voltam ilyen közel férfihoz, legalábbis olyanhoz, aki rejtélyes volt és nem két pia között akart felszedni. -Köszönöm a törődést, jól esik, csak tudja ez az egész… kicsit új. És mivel eleve távolságtartó személyiség vagyok, azért nem minden megy olyan könnyen. –javítom ki magam végül, valamivel kedvesebb hangon, egy óvatos, halovány mosolyt elengedve. Ahogy elengedi a kezeim, mintha valami megmozdulna bennem, kicsit még jobban felengedek, bár érintése cseppet sem volt teher. Elnevetem magam, az este először, őszintén és szám elé emelve kezem próbálom lecsitítani magam. -Ne vedd sértésnek, de ahogy beléptem azon az ajtón éreztem, hogy odasült a csirke. És hidd el, ha thai jellegű lenne, akkor sem ég oda, az csak a fűszerezéstől függ.-mondom úgy, mintha konyhatündér lennék, bár a tudásom nem sokban merült ki, az már szent. Letegezem, nem is gondolkodom rajta miért, és a meglepettség akkor ül i arcomra, mikor erről a lépésről tudomást is veszek.-És amúgy is ettem, mielőtt ide jöttem volna, de azért köszönöm. Ha esetleg van egy üveg hideg sör, vagy egy pohár víz, már azzal is bőven megelégszem. Végül is nem vacsorára jöttem.-térek ki a lényegre, várom, hogy mi lesz a reakciója, bár azért hangomban felcsillant némi remény, hogy talán mégis. De a zavarodott mosolya magért beszél. Mind a ketten úgy viselkedünk, mint akik nem tudják, mit kezdjenek a helyzettel, s ez így is volt. –Megkérhetem valamire?-kezdek bele, szinte öntudaton kívül feltéve a kérdést, amit fogalmam sincs, miért mondok ki hangosan. Talán, mert ezt tartom helyesnek?-Tegezzen. Negyven év múlva ráérünk a magázásra áttérni.-ezen mondjuk jót nevetek, tekintve, hogy külsőm valószínű akkor sem fog változást mutatni.
Óriási baromságot követtél el. Csak ez a mondat jár a fejemben már órák óta, jobban mondva az óta, hogy Bethet elhívtam magamhoz. Nyilvánvalóan semmiféle hátsószándékom sincs ezzel, csupán csak a rossz idő végett nem szeretném, hogy megázzon, vagy ehhez hasonló dolgok. Igen, erre is gondolok, ami meglepő, elvégre nem sok férfit érdekelnek a nők e féle gondjai. Nem tudom, hogy mennyire ér rá, nyilván úgy beszéltük meg, hogy ha nem ér rá, akkor ne jöjjön, bár igyekeztem néhány dologgal készülni. Mondtam már, hogy abszolút nem tudok főzni? Nos, ez a konyhán is látszik most jelen esetben, hiszen minden a feje tetejére van állva, azt sem tudom, hogy merre áll a fejem. A televízióban nézem, hogy éppen a szakács hogyan adagolja a sót az ételhez, s ekkor én is felkapom a kezembe azt az egy üveg sót, majd várok, míg a képernyő eljut a sóig. S végül megszólal, hogy öntsünk bele sót, de én annak a rendje módjára megdöntöm teljesen fejjel lefelé, és akkor hallom, hogy utána hozzá teszi, hogy de csak néhány csipetnyit. Nagy levegőt vettem, majd inkább félreraktam az ételt, mert hirtelen nem tudtam mit kezdjek, s így is lassan meg kéne néznem a sült csirkét a sütőben, mert már vagy egy és fél órája bent van, de nem baj, majd amikor a képernyőn mondják, mikor kell megnézni. Addig is igyekeztem rendet rakni, mindent a helyére tenni, s be kell látnom... most próbálkoztam főzéssel életemben először. De valószínű most utoljára is. Mire a televízióban is odakerült volna a sor, azonnal a sütőhöz rohantam, ledobva a kezeimből minden lehetőt, ami abban benne volt, s annak ajtaját kinyitom. Azonnal nagy füst csapott arcomba, s ahogyan láttam, még éppen hogy csak lángolni sem kezdett, szóval inkább visszacsuktam zavartan, és levettem a gázt alóla. Nos, Anubis, hiába van kismillió meg egy diplomád, de főzni és sütni nem tudsz, ezt fogadd el. Végül eljutottam arra a bizonyos pontra, hogy inkább békén hagyom a konyhát, jobb lesz az úgy mindenkinek szerintem. Bár amit eddig elégettem, azokat ki kéne dobnom, ha csak nem akarom arra fogni, hogy thai jellegű. Aligha telt el egy óra, amennyit azzal töltöttem, hogy a konyhát raktam rendbe, hogy újra a régi állapotában tündököljön. Az égett jellegű szagot elszívta hamar a páraelszívó, így azon sem kell majd bajlódnom, hogy mivel magyarázom ezt az égett szagot. Szerintem majd rendelünk valamit, az sokkalta jobb az én thai jellegű vacsorámnál. Nem akartam az egészet túl bonyolítani, csupán csak kedveskedni akartam volna valamivel, de nyilván ez sem sikerült. Voltaképp nem vagyok ilyen dolgokban túlságosan tapasztalt, mert nem éreztem késztetést még soha sem arra, hogy bármelyik nőnek nekiálljak sütni avagy főzni. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem volt kinek, olyannak, akihez mélyebb érzelmek táplálnak. Az öltözékemet sem vittem túlzásba, csupán csak egy egyszerű V vágású, szürke póló van rajtam, illetve egy fekete, testhez simuló farmernadrág. Beth nem látott még így, elvégre én mindig nagyon öltönykedvelő voltam, de hiszen a munkámhoz is az illő, ha már egyszer jogászként és pszichológusként dolgozom. De itthonra megfelel ez az átlagos, egyszerű viselet. Az ajtó felől kopogásnak tűnő hang szivárgott be, amire azonnal felkaptam a fejemet. Nagyot nyelek, s még utolsót pillantva az előszobában lévő tükörben, egyet beletúrok a hajamba, s ajtót nyitok. Szerintem Bethnek szimpatikus lesz e szerény hajlék, hiszen már évszázadokon át itt élek, volt időm, hogy terjedelmesebbé tegyem, avagy eltűrhetőbbé, ámbár egymagamnak ugyan felesleges volt, de mivel pácienseket várok gyakrabban, nyilvánvalóan fontos az a fajta környezet, ahol jól érzik magukat. - Üdvözlöm, Ms. Nichols. – Egy szelíd mosolyt engedek meg magamnak, ahogyan rápillantok határozottan. Nos, igen, nagyon nem kedvelem, ha valakit tegeznem kell, valamiért még mindig a régmúltban ragadtam ilyen téren, ámbár azt elviselem, ha engem tegeznek, az természetes. Csak én nem vagyok az a fajta, aki bárkit is tudna tegezni. - Nos, köszönöm szépen. Szerettem volna egy kellemes érzetű helyet kialakítani, ahová a páciensek szívesen beteszik a lábukat. Más különben sem jön ide. – Teszem hozzá csak úgy plusz információként, majd amikor beengedem, óvatosan becsukom az ajtót könnyedén, ahogyan a kilincset elengedem, mikor az ajtó ütközik. Hagyom, hogy beljebb menjen, sőt, örülök is neki, legalább nem kell ezzel külön bajlódnom, hogy beljebb kéressem. Amikor a kezemet nyújtom, hogy elvegyem tőle a kabátot, ahogy az rendjén való, ő automatikusan nyújtja az elegáns ruhadarabot. Az előszobában lévő, egyik kallantyúra felakasztom, majd azzal a lendülettel sietek vissza hozzá, hogy ne hagyjam egyedül addig sem, hiszen mégsem úgy illő az. Kérdésén meglepődök, és látszólag nagyon is látszik rajt, hogy nem sok kedvel tévedt be. - Bocsánat, csak... – hajtom le a fejemet zavartan, ahogyan ujjaimmal beletúrok hajamba zavartan. – Ha akar, elmehet, illetve hazaviszem, csak egyedül éreztem magam. De nem csak én vagyok zavarban, hanem egyaránt ő is. Pedig nincs miért, hiszen én őt nem egy tanítványnak tekintem, hanem mint egy barátot. - Kérem... – lépek egyet közelebb hozzá, ahogyan azzal két markát tenyereimbe veszem, s gyengéden megtartom őket magunk előtt. – Igazán nincs miért zavarban lennie. Kint esik az eső, unalmas különben is ez az egész nap. – Magyarázom teljesen nyugodt hangnemben, miközben az ő tekintetét fürkészem. – Ha gondolja, amikor eláll az eső, elkísérem haza. Bár autóval is el tudom önt vinni, úgy sokkalta egyszerűbb. Csak érdekelt, hogy miként alakul eme pár napban a tanulmányai, illetve hogy érzi magát. Tudom, erre ott van a mobiltelefon, de én amolyan régi vágású fazon vagyok, aki jobb szereti a személyes beszélgetéseket. – Vetek rá egy biztató mosolyt, majd elengedem markait, ezzel óvatosan letéve karjait maga mellé. Egyet hátrébb lépek, s körbenézek egyhamar, majdan a kanapéra nézek, s ő rá ezt követően. - Ha gondolja, üljön csak le. Igazság szerint készültem valami ennivaló félével, de a szomorú tény az, hogy nem tudok főzni, sem sütni, így az eredmény borzalmas lett. Először gondolkoztam, hogy rá fogom, hogy thai jellegű, de meggondoltam magam... – ülepszik arcomra egy nagy vörös folt, s ezzel megengedve magamnak egy zavarba jött vigyort.
Még, hogy helyszínváltás a rossz idő miatt. Most szórakozik velem? Csak esik, ez nem a világ vége. Plusz, én vagyok a nő, nekem kellene nyávognom a hajam, meg a sminkem miatt amit mellékesen soha nem teszek. A hajam egész nap kócolódott, a sminkem sosem több némi szempillaspirálnál. Zuhog az eső, az esernyőm alatt összehúzom magam, mintha egy gomba alá akarnék beférni, és magamban fortyogom, hogy már egy órája kóválygok, keresztül-kasul a városon, mert ő urasága lusta kitenni az otthonából a bütykeit. ahogy az ajtó elé érek, még mielőtt kopognék, próbálok mosolyt varázsolni arcomra, kevés sikerrel. Előrelendítem ökölbe rendezett ujjaim és bekopogok, mintha a csengő dísznek lenne. Kit izgat, nem akarom az egész szomszédságot felkelteni. Amúgy is elég nagy baj nekem, hogy ide rángatott. Ez mégis csak a lakása, miért nem felelt volna meg a sarki kávézó? Fogalmam sincs mi a fene célja volt ezzel, de kezdem érezni a korai paranoia jeleit, így lenyugtatom magam két mély levegővel, míg az esernyőt lehúzom. Az ajtó kinyílik és erőtlen mosollyal arcomon köszöntöm a pszichológia tanárom. Ha nem olvasna eleget az arcomból, akkor is tudná, hogy most púpnak érzem a hátamon az egészet. -Jó estét Mr. Andre!-köszönök, bár hangom semmi nemű érzelmet nem tükröz, közömbös, és az sem érdekel, hogy ezt a tegezés, magázás kérdést már egyszer lemeccseltük, és ő nyert. Ő volt az időseb, ad egy. Kettő, nem kellett bonyolítani az így is bonyolult helyzetet, amiben ő is érezte, hogy én sem vagyok ember és én is éreztem, hogy ő sem az. de ez amolyan nyílt titok volt, amit a szőnyeg alá sepertünk. Ez aztán a legjobb hozzáállás! -Igazán szép lakás.-jegyzem meg, ahogy beljebb lépek, bár hangom ismételten csak közömbösen csengő dallamok sora, és szinte úgy hat, mintha azt mondanám neki, "Meglep, hogy ilyen helyen lakik és ilyen jól keres, hogy fenn tudja tartani!". Biztos, hogy egész úton nem fordult meg ilyesmi a fejemben. Ugyan. Miért is kellett volna azon gondolkodnom, hogy egy helyes pasi függetlenül mindentől, olyan lakásban él, ami kellemes hangulatú és csillog, villog. "Szedd össze magad Beth!"-szólok magamra, mintha nem lennék életem első és legkényelmetlenebb helyzetébe. Miiért? Mert ő pszichológus lényegében, vagy legalábbis ért hozzá. Az életem negyedét ilyesminél kellett volna töltenem, olyannál, aki faggat és semmi kedvem, de még annál is kevesebb volt, hogy a múltamról beszéljek vagy azon rágódjak. És amilyen mázlim van, egy helyes pasit osztott ki rám az iskola a szakvizsga felkészítéséhez. Remek. Elbambulok és azon kapom magam, hogy összevont szemöldökkel méregetem az arcát. Megrázom a fejem, és zavarodottan a nappali berendezését kezdem el vizsgálni, míg a kezébe adom a kabátom, ahogy azt illik, hogy ő rakja oda, ahová a saját lakásában a vizes kabátokat aggatja. Fogalmam sincs, mi a fenén agyalok és csaponganak ennyire a gondolataim, de be fogok kattanni. -Tulajdonképpen miért nem felelt meg egy kávézó?-csúszik ki a kérdés számon, és még szerencse, hogy háttal állok neki, s nem láthatja, ahogy a saját kérdésem hallatán elkerekednek a szemeim. Én komolyan nem vagyok normális. Gyorsan pördülök meg, és próbálom kihúzni magam a helyzet kellemetlenségéből.-Mármint, ez mégis csak a magán lakása, semmi közöm sincs hozzá, hogy hol él.-ez még rosszabbul hangzik, és ajkaimba harapok, furcsa fintort vágva, aztán elnevetem magam, mert ez még annál is kínosabb, mint amilyennek hittem, hogy lesz.
Figyelem, miként látom rajt, hogy a gyűrű tetszik neki. Lényegében mindegy, hogy milyen az az ékszer, a lényeg, hogy megvédje, számomra ez a fontos. Vagyis, az ő számára. Ahogyan a redőnyt felhúzom, a fény azonnal betelíti a nappalit, míg végül az ő arcát is simogatja a nap fénye. Látom, hogy nem ég szénné, s végül bebizonyosodott, hogy a varázslat sikeres volt. Ekkor egy halk sóhajt ejtek ki ajkaimon, miközben a földet bámulom, azután pedig rá nézek. - Szívesen. – válaszolom neki rövidre fogva a szövegelést. Látom, hogy feláll a kanapéról, de végül legyintek, hogy üljön csak vissza, hiszen be szeretnék neki mutatkozni normálisan. Már elküldtem őt ruhát venni magának, pénzt adtam neki, megvédtem, azt hiszem, most rajtam a sor, hogy bemutatkozom normálisan. - Szeretném, ha megismernél, hogy ne legyenek kételyeid rólam. – kezdek bele, miközben lassú lépteket veszek az asztal előtti fotel felé, míg végül aztán le is ülök oda kényelmesen. Kissé előre dőlök, majd Sarahra nézek, akinek nemsokára elmesélem az életemet, hogy én ki vagyok. Hogy megbízzon bennem. - Igaz, bármit mondhatok. – halk nevetés hallatszék ajkaimból – De ha azt akarod, hogy túléld, bíznod kell bennem. Kevesen segítenek vámpírokon. – nyelem el mondatom végét, majd az asztalra tekintek tovább. Fogalmam sincs, hogy kezdjem, vagy hogyan fogjam rövidre, de valamit akkor is mondanom kell, elvégre nem ismer. A nevemet tudja egyedül. - Egy ötszázötvenkilenc éves boszorkány vagyok, és Anubis Andre a nevem. Egyiptomban születtem, nyilván a nevem is erről árulkodik. Amikor születtem, javában folytatódtak a boszorkányirtások, sok ártatlan ember halt meg az emberi ostobaság miatt. Köztük a szüleim, a családom, akik nem érdemelték meg a halált. Biztos, hogy tanultál történelmet, nyilván tudod innentől a történetet, hogy mit csináltak velünk. De szerencsére én megúsztam egy varázslat segítségével. – nyelem el a hangot újra. – Végül az évszázad során elhelyezkedtem a városban pszichológusként. Értem az embereket. Tehát... ha szükséged van arra, hogy valaki meghallgasson, én itt vagyok. – mosolygok rá, és azt hiszem, ennyi információ elég is volt rólam. Majd a többit megtudja később. Végül odasétálok hozzá, majd elé állok, ám néhány méter akkor is elválaszt minket. - A vámpírokat sokan nem szeretik. Vadásznak rájuk, ezért szeretném, ha gyakorolnánk. – közlöm vele a mostani programunkat, amit beszerveztem neki.
♒ Zene: Come and get it by: John Newman ♒ Megjegyzés: <3 ♒ Szószám: xxx ♒ Credit
Annyira furcsa nekem még minden. Az, hogy sokkal élesebben látok, a hallásom is jobb, a szaglásom kifinomultabb. Mindent erősebben érzek, teljesen össze vagyok zavarodva. Egyik pillanatról a másikra változott meg fenekestől az életemet, hirtelen váltam egy szörnyeteggé, mint amilyen a 2 rokonom is, Stefan és Damon. Amint kicsit jobban leszek és össze szedem magam, meg akarom keresni Stefant, kérdőre akarom vonni, hogy ez még is miért volt jó neki, hiszen állítólag pont ettől akart éveken keresztül megóvni engem, most meg ezt tette... Nem lehet kiigazolódni rajta. Aztán itt van még Anubis is, azt hiszem ez a neve. Nem tudom, hogy miért segít nekem, igazából semmit sem tudok róla csak a nevét, és azt, hogy boszorkány. Nem tudom, hogy miért kéne bíznom benne, vagy, hogy miért bízok benne, de van egy olyan érzésem, hogy ő az egyetlen esélyem arra, hogy sikerüljön túlvészelnem ezt az egész dolgot, amin most keresztül megyek. Nem tudom milyen hosszú az út, és, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdenem, de túl fogok jutni rajta, túl kell jutnom rajta, ki kell hoznom a mostani helyzetből is a legjobbat, és azt hiszem ehhez van egy segítségem is. Soha nem voltam New Orleansba, nem is szándékoztam ide jönni, de hát a sors ezt másképp akarta, és most itt vagyok egy viszonylag vadidegen ember lakásán aki azt állította, hogy segíteni akar nekem, és kijelentette, hogy nem is pedofil. A szobában minden ablak elvan sötétítve, hogy a nap ne égessen el. Belegondolni is szörnyű, hogy milyen fájdalmas lehet, ki is ráz a gondolattól egy kicsit a hideg, aztán a gondolataim vissza térnek Anubisra ahogy figyelem, hogy csinálja a napfény gyűrűt ami segít nekem abban, hogy ne kelljen sötétségben élnem és tudjak közlekedni a napon is. Nem tart olyan sokáig, mikor felhúzza az ujjamra mosolyogva nézem. Szép, tetszik. Mikor a nap beárad a szobába kicsit félek attól, hogy mi fog következni, de szerencsére semmi, hatott a gyűrű. - Hűha... Köszi. - mondom neki mosolyogva és én is felállok a kanapéról.
Egy napja már, hogy egy olyan nőre vigyázok, aki vámpír. Én pedig egy vadász, aki pluszban még boszorkány is. Nem tartozom szerencsére az Ötök közé, hiszen akkor még ennyit sem tennék meg a lányért, hanem szentül meg akarnám ölni. Nem vagyok a vámpírok megszállottja, nem akarom minden áron elpusztítani őket. De mivel New Orleans-i boszorkány vagyok, ezért kénytelen vagyok felkészülni a legrosszabbra. De végül itt van ő, akit nem tudom miért, de magamhoz fogadtam, a szárnyaim alá vettem. Nem is gondolkoztam rajt, hogy hová vigyem, vagy, hogy mit tegyek vele, hanem azonnal hoztam is magammal. Mindig is segítőkész voltam, de jobbára inkább a boszorkánytársaimmal. Mással soha, főleg nem egy vámpírral. de ő más, azt hiszem. Lehet, hogy egyik nap majd elharapott nyakkal ébredek, ő pedig sehol, fogalmam sincs, hogy mit hoz a sors, de bízom benne, hogy ő is együtt fog velem működni, hiszen az ő érdekében cselekszem. Volt néhány kristálygyűjteményem, természetesen lapisból is volt néhány, olyan nincs, hogy egy boszorkánynak ne legyen. Ezüstből pedig megcsináltam neki a karikát, végül annak tetejére egy helyet, ahová befér a kő. Ő mellettem ül a kanapén, és figyelemmel követi, hogy mit csinálok neki. Nem szóltam hozzá egy szót sem, hiszen minden figyelmemet a gyűrűre fordítom. De végül gondosan összerakom a két dolgot, majd a mellettem lévő tálat az asztalra rakom. - Ebben hamu van. – mondom, miközben ránézek. Szeretnék vele mindent megismertetni. Az összeépített gyűrűt végül az asztalra rakom, majd a hamut körbeszórom a gyűrű köré. Sok varázslat van, miként lehet ezt megoldani, de én jobb szeretem a woodoohoz hasonló varázslatokat. Amikor ez megvolt, végül az összes hamut a gyűrűre öntöm, majd néhány szimbólumot rajzoltam bele ujjammal, amit csak a boszorkányok értenek. Végül behunyom szemeimet, majd magamban mondom az igéket. Ez nem tart sokáig, mindössze néhány másodpercig. Hamar le akarom ezt tudni, idegesít, hogy le van sötétítve az egész szoba, hogy a nőt ne érje a nap. Abbahagyom. Amikor ez elkészült, a hamut visszaszórom a tálba, majd Sarahra nézek. - kész. – állapítom meg mosolyogva, majd a gyűrűt az ujjára húzom. – próbáld ki. – lépek el a kanapétól, majd felhúzom a sötétítőt.
Kezdőlap
