Az emberek sokszor mondják azt, hogy sok titkuk van, de a legtöbb titkot valakivel megosztják. Nehéz lenne az embernek minden egyes apró dolgot megtartania magának, de az is biztos, hogy minden teremtménynek, legyen akár szó emberről, vagy természetfeletti lényről vannak olyan titkai, amiket soha senkinek se mondana el. Talán azért, mert úgy gondolja, hogy nem lényeges, esetleg azért, mert azt hiszik, hogy mások nem értenék meg, illetve ott van még az a dolog is, hogy vannak olyan dolgok amikről nem szívesen beszélünk másoknak, de ez így van jól. Hiszen mindig is voltak és lesznek is ilyennek, s ez a természet rendje. Olyan személy volt, aki mindig aggódott a barátai miatt, de ha ők nem szerettek volna beszélni a gondjaikról, akkor nem firtattam. Próbáltam tiszteletben tartani a kérésüket, még ha nem is mondták ki, akkor is lehetett sokszor a sorok között olvasni. Én biztos vagyok benne, mert ismerlek. - mondtam neki mosolyogva. Tudtam jól, hogy nem volt könnyű élete, hiszen ennyi idő alatt már sok mindent megtudtam róla. S pontosan emiatt voltam azzal kapcsolatban is biztos, hogy menni fog neki ez a dolog, hiszen biztosan jól meg fogják érteni egymást Chloe-val. Figyeltem őt, de nem nagyon mondtam már semmit se ezzel kapcsolatban, hiszen láttam rajta, hogy elmerült teljesen a gondolataiban és messze jár már. Nem szerettem volna kizökkenteni őt, így csöndesen sétáltam mellette, majd egy apró mosollyal az arcomon pillantottam rá, amikor újra megszólalt és egy kisebb nevetés hagyta el az ajkaimat. Lehet, hogy ő nem tartaná felesleges fecsegésnek. - mondom neki mosolyogva, majd pedig bólintok arra amit még mond. Tudom, hogy nem olyan, aki arra vágyna, hogy tönkre tegyen egy házasságot, de szerintem nem is menne neki. Sok mindent történt már velem és Nate-el, de minden nehézség ellenére szeretjük egymást és még mindig együtt vagyunk. Nem tudom mit csinálnék akkor, ha egyszer elveszíteném őt, de nem is szeretnék ezen gondolkozni, hiszen itt van nekem és ezért igazán hálás vagyok a sorsnak. Rendben. - mondtam neki sietve és teljesen megértettem őt, hogy nem szeretné, ha mások is hallanák ezeket a dolgokat, hiszen ez a város pontosan az a hely, ahol bármi megtörténhet. Lehet, hogy az egyik pillanatban még boldogan sétálsz, majd a következőben már lehet egy vadásszal találod szemben magadat. Egy pillanatig haboztam, majd pedig elindultam kifelé a plazából. Nem akartam most haza menni. Jó érzés volt kicsit most távol lenni a családomtól és egy régi ismerőssel lenni. Biztos voltam abban, ha most hazamennénk, akkor nem tudnék teljesen arra figyelni, amit Mia mond, így jobbnak láttam azt, ha inkább abba a a kávézóba megyünk. Eléggé eldugott helyen van, illetve ott a pincérek se járnak az ember nyakára. Reménykedtem abban, hogy azóta se változott semmi se ott, mert akkor fölösleges sétát teszünk. Remélem tetszeni fog. - törtem meg végül a csendet és lassan elindultam az utcán. Betértem egy kis utcába, majd onnét egy másikba. Ez a része a városnak kicsit emlékeztetett Velencére, majd pedig kb. 10 perces séta után meg is érkeztünk. Mosolyogva figyeltem a helyet, hogy kívülről ugyanúgy néz ki, majd pedig Mia-ra pillantottam. Kívülről talán nem annyira megnyerő, de belül nagyon szépen meg van csinálni. Igazán elragadó. - mondtam neki sietve mielőtt sarkon fordulna. Kinyitottam az ajtó és vártam, hogy elinduljon.
Ha a titok, csak akkor lehetne titok, mikor egy ember tud róla, akkor nekem rengeteg igazi titkom lehetne. Sok minden volt, amit nem szívesen mondtam el, egyáltalán bárkinek is, és kevés olyan ember volt, aki ismerhetett még Freya-ként. Azon kevesek viszont mindig érdekesnek tartották és a felesleges magyarázataim ellenére is furcsállták, amit tettem. Nem hibáztattam őket, igazuk volt. Egyik napról a másikra senki sem változik meg annyira, mégis mindenki azt gondolta, hogy én megtettem ezt. A napról napra helyet én azt éreztem, hogy évek, évtizedek kellettek ahhoz, hogy megváltozhassak ennyire. De még így sem felejtettem. Semmit, pedig jó pár dolgot hagytam volna ki életemből. Sok mindent önhibámon kívül, de még többet saját magam ellen követtem el, szándékosan, tiszta gondolatok nélkül. A hely, ahol nyugalomra lelhettünk és szinte biztos voltam benne, hogy érdeklődő fülektől mentesen beszélgethetünk, nem volt messze a bevásárló központtól, így a szatyrokat a kezembe vettem és nem fáradtam vele, hogy a kocsiba dobáljam őket. Igazából a rövid séta alatt ara próbáltam rájönni, hogy hogyan is meséljek el mindent, tömören és érthetően, mégsem kihagyva a lényeges részeket. Azt se tudtam, hogy mit gondoljak lényegesnek és mit ne. Egy próbát viszont megért, mert én magam is elhittem, hogy ez segíteni fog rajtam. -Hiszek neked.-mosolyodom el, gondolataim közül kiszakadva és léptem be a nyitott ajtón. Kellemesen csendes volt, az a néhány ember, aki a helyen ücsörgött, csendesen beszélgetett, aminek örültem. Zajoktól távol, igazi kis eldugott helyen, ahol kevesen vannak, mégsem lepukkadt és a kávé illata is zamatosan terjengett a levegőben, emlékeztetve a régi szép időkre, mikor délutánonként teát és kávét szolgáltak fel a kisasszonyok mellett nekem is. Kiválasztottam egy asztalt és elindultam irányába, szem előtt tartva, hogy ne az itt lézengők között legyen, inkább kissé félre eső helyen, tőlük távolabb. -Két tejes kávét kérnék, sok habbal a tetején.-mosolyodom a pincérre, aki ezzel a lendülettel tovább is halad, nem kérdezősködik, legyeskedik és ajánlgatja a ház specialitását vagy hasonlókat. -Soha nem akartam előled olyasmiket eltitkolni, ami miatt hazugnak gondolhatsz. Egyszerűen…Azt hiszem könnyebb volt magam hibáztatni és elhinni, hogy az új élet segíthet rajtam, mint szembe nézni minden gondommal.-kezdek neki, mikor helyet foglal ő is, és a mély levegő után egyenletesen új adag éltető oxigént juttatok a tüdőmbe. –Freya voltam, amikor megismertél és Mia vagyok most. Egy évszázadig semmi jelet nem adtam magamról, nem véletlen. Nem a te hibád, soha nem is volt, az enyém volt, és bocsánatot kérek, amiért ilyen egyszerűen magadra hagytalak téged is.-bukik ki belőlem, hisz tudtam jól, őt is cserbenhagytam, mint annyi mindenki mást. Szenvedhetnék miatta, most mégis helyesnek éreztem ezt a döntésem. Nem volt szükségem rá, hogy megmondják mit és hogyan tegyek, támaszra az életemben, jobb szerettem magam vívódni és megoldani, beismerni, ha hibáztam. –Sok mindent nem tudsz rólam, olyan dolgokat, amikre nem vagyok büszke, és ami elől téged megóvtalak magam viszont nem sikerült. Csalódni fogsz bennem, ahogy én is csalódtam magamban, de sokat köszönhetek neked, ami miatt most mégis itt vagyok és nem máshol.-halkul el hangom, amikor a pincér leteszi a poharakat. Várok pár másodpercet, hogy reagálhasson, kérdezhessen, bár kialakult bennem egy konkrét kép arról, hogy mit és hogyan szeretnék neki elmondani. Persze a lehetőséget meghagyom neki.
Követtem Mia-t szótlanul és örültem annak, hogy még mindig ennyire nyugodt hely maradt ez a kávézó. Szerettem ide betérni, hiszen ha kicsit egyedül szerettem volna lenni, akkor is tökéletes volt erre a célra. Itt békén hagytak mindig és így teljesen eltudtam merülni a gondolataimban. Leültem Mia-val szemben az egyik kanapéra és mosolyogva pillantottam a pincére, de mielőtt elmehetett volna kijavítottam a barátnőmet. - Én a szokásosat kérném. - A pincért bólintott, majd pedig elment. - Bocsánat, de még mindig nem szeretem a kávét, meg sokszor jártam már itt, így pontosan tudják, hogy mit kérek. - mondtam neki óvatosan, mert nem akartam megbántani, de azt az egy dolgot nagyon nem bírtam meginni. Soha nem szerettem és azt se értettem, hogy az emberek miért vannak oda annyira a kávéért. De az is lehet, hogy velem van a baj, de ez van. Figyeltem őt és hallgattam amit mond, nem akarom félbeszakítani, mert láttam rajta, hogy nem egyszerű neki ezt elmondani. Nem értem, hogy gondolhatta azt, hogy esetleg hazugnak nevezném. Mindenki életében van olyan, amiről nehezen tud beszélni, illetve olyan is amiről meg egyáltalán nem szeretne beszélni. Teljesen megérteném, ha nem szeretné elmondani, mert attól igaz egy barát, hogy ilyenkor is a másik mellett marad. Sok minden történt velünk, így úgy éreztem, hogy ennél már sokkal erősebb a barátságunk, illetve hogy képesek vagyunk tiszteletben tartani a másik véleményét. Úgymond a hallgatás is egy fajta vélemény. Héj, először is soha nem tartanálak hazugnak. Mindenkinek vannak olyan dolgai, amikről nehezen tud beszélni. Én itt leszek és várni fogok arra, hogy mesélj. Nem foglak sürgetni, mert a barátom vagy, a testvérem vagy, Mia. Legyen bármi is a neved mindig az is maradsz.- közelebb csusszantam hozzá, s óvatosan megöleltem őt. - Freya vagy Mia. Ez csak egy név, de te attól még mindig ugyanaz vagy, akit anno megismertem, még mindig a nővérem vagy és a szíved is még a helyén van. Biztos vagyok abban, hogy okod volt rá, hogy ennyire eltűnj a látószögemből. Nem tagadom aggódtam érted, s még kutattam is rövid ideig, de semmi nyomodat nem leltem. Reménykedtem abban, hogy újra foglak látni és itt vagy. Csakis ez számít. - mondtam neki kedvesen és egy apró mosollyal. A pincér közben tisztességes távolságban megállt és figyelt minket. Bólintottam mire gyorsan lerakta az innivalónkat, majd távozott is. - Ha szeretnél mesélni itt vagyok, ha szükséged van egy támaszra, akkor is megtalálsz és még sorolhatnám a dolgokat. Egy a lényeg. Én mindig itt leszek neked, történjen bármi is. - mondtam neki kedvesen, majd egy apró tincset a füle mögé tűrtem. Biztató mosollyal rápillantottam, hogy nyugodtan meséljen, ha szeretne. Rossz volt ilyennek látnom, mert szerettem volna, ha minden rendben van vele és boldog. Szerettem volna neki segíteni, hogy végre teljesen a régi önmaga lehessen. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett vele és miért változtatta meg a nevét, de úgy éreztem, hogy nyomos oka volt rá.
|| words: -
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 20, 2014 7:14 pm
Elmosolyodva nyugtázom, hogy bár változnak az idők, ő még mindig nem a kávé híve, de egy próbát megért. Nem igazán azért iszom, mert a kávé felébreszt, inkább azért, hogy ha beszélgetni kezdünk, legyen egy bögre a kezem ügyében, amit idegességemben fogdoshatok, és ezzel is elrejthetem, hogy bár igyekszem keménynek mutatkozni előtte, egyszerűen elgyengülök a téma puszta felhozatalától is. Az asztalnál helyet foglalva először a gondolataim akarom összeszedni, kisebb, mint nagyobb sikerrel ugyan, de sikerül is. Szavai megnyugtatnak és elbizonytalanítanak egyszerre. Tudom, benne bízhatom, de a bizonytalanságom inkább abban merül ki, hogy én magam meg tudok e birkózni azzal, ha kiadom magamból a dolgokat. Talán jobb az őrlődés…talán nem… -Nem mindenki gondolja így, még ha annak örülök is, hogy te nem tartozol közéjük. Ez sokat jelent nekem. Egyszerűen örülök, hogy vagy nekem.-mosolyodom el kissé megtörten, aztán kissé belemegyek a dolgokba, amiktől tartok, de egyre csak kerülgetem a forró kását, halogatom a dolgot, hogy el kelljen mondanom azt, amit még senkinek nem mondtam. Ahogy a kávé megérkezik, kezem közé veszem a csészét, és idegesen forgatni kezdem kezem között. -Szeretnék, és örülök neki, hogy ennyire segíteni akarsz ebben, de nem tudsz. –mosolyok rá, majd mély levegőt veszek, és elkezdem a kis esti mesém. Reménykedem, hogy a lényeget leszűri belőle. –Amikor anyám átváltoztatott, akkor ez még csak, ami én voltam, egyfajta talány volt, hogy hogyan is mehet ez végbe. Visszaadta a képességem, olyan lettem, mint a nagynéném. Mindezt mégis az akaratom ellenére tette, ami kapcsolatunkra hatott, és semmi sem volt, olyan, mint régen. Elvágott a régi, megszokott életemtől, belekényszerített egy másikba, ami viszont több rosszat adott nekem, mint amennyire számítottam volna.-kezdek neki, de a képek élesen megmaradtak, szemem előtt egyre végi gördülnek, s bár igyekszem nem remegő hangomra koncentrálni, tekintetem a bögrében lévő kávéra, s a tetején lévő habra siklik. –Volt egy fiú, egy fiatal, sármos, barna hajú, csillogó szemű férfi, idősebb nálam, aki tanított mindarra, amire képes lehetek. Szerettem, de nem kaphattam meg, mert valahogy minden ellenem és ellenünk játszott. Aztán ahogy mégiscsak színt vallottam magamról, anyám egyszerűen hátat fordított, ellenkeztem vele, mást nem is várhattam tőle.-emlékezem szavaira, ahogy intelmei ellenére cselekszem, majd ahogy haragra gerjedve szinte az életemre tör erejével. A hányattatott sor első lépcsőfoka, amiről akkor azt hittem az utolsó és legrosszabb lehet. Tévedni emberi dolog, de ekkor már rég nem voltam ember, ahogy előtte sem. –Aztán bár próbáltam nem bedőlni a szép szavaknak, Killian egyre azon volt, hogy ő maga is olyan életet élhessen, amilyet én. Olyan akart lenni, amilyen én lettem. Minden nap, próbáltam meggyőzni magam arról, hogy miért ne tegyem, de nem sikerült. Aztán egy nap mégis engedtem az érzéseimnek, mert tudtam, csak így tehetem őt igazán boldoggá. De ami nekem sikerült, neki nem…-halkul el hangom, szememben pedig megjelenik egy könnycsepp, de makacs mód nem pislogom, nem engedem útjára, inkább mereven bámulom a kávém, mintsem gyengébb legyek, mint amilyen most voltam.-Elfordultam tőle, ahogy próbált minden percben megbizonyosodni arról, hogy az ereje nélkül is teljes az élete. Egyszerűen faképnél hagytam, kikapcsoltam minden érzésem, a magányomba merültem, minden addig felépített szabályom a földbe döngölve ezzel. Évtizedeket éltem le így, de most, hogy tudom mi okozta a bajt, egyszerűen nem tudom, hogy örüljek vagy utáljam anyám, azért, amit tett.-zárom végül rövidre, kezem szorosan markolja a bögrét, aminek füle egyszerű reccsenéssel jelzi, hogy az erő, amit ebbe a kis műveletbe fektettem, túltesz mindenen, amit ő kibír. Tekintetem nem emelem a lányra, akit a nővéremként szeretek, hisz egy részét becsaptam, amikor azt mondtam, soha nem éltem át még azt, milyen lehet érzelmek nélkül. Amit nekem nem sikerült, neki mégis, s ő volt az erősebb, a kitartóbb, nem én. Egyszerűen elcseszett voltam, minden porcikám minden apró részletében. Egy erős, kiegyensúlyozott külsőt magára öltő gyenge, szánni való lány.
Nem tudtam, hogy mi történt vele és miért viselkedik így, de teljes mértékben mégis megértettem őt. Éreztem, hogy biztosan nyomos oka van ennek az egésznek, illetve tudtam jól, hogy milyen az, ha az ember így viselkedik, mert már én is éreztem magamat hasonlóképpen. Minél több ideig figyeltem őt, annál inkább úgy gondoltam, hogy férfi áll a háttérben. Nem az a típus volt Mia, aki minden ok nélkül így viselkedne és jobb ok nem is létezne, mint egy pasi. A pasik soha nem voltak szentek és sok fejtőrést képesek okozni a nőknek. Nem mondom azt, hogy a nők angyalok, ahogyan nem minden pasi ördögi és rossz, de néha tényleg mindegyik képes lenne bármelyik nő agyára menni. Sokszor nem lehet tudni, hogy mit miért mondanak, de ebben talán hasonlítanak ránk. De most nem is ezt volt a lényeg, hanem az, hogy mi is történt a barátnőmmel, a nővéremmel. Ezen nincs mit köszönnöd. Én mindig itt leszek neked. - mondtam neki kedvesen és egy barátságos mosoly kíséretében. Lassan belekortyoltam a teámba. Jól esett ez a kellemesen forró ital most. Kint hideg szél fújt, s kicsit talán át is fagytam. Majd pedig utána a kezemmel "ölelgettem" a poharamat, mintha az által szeretnék felmelegedni. Néha nem az a segítség, hogy megoldja valaki más a gondunkat, hanem néha az a segítség, hogy valaki meghallgat, valakinek ki öntjük a szívünket. - mondtam neki komolyan, mert mindig is így gondoltam. Nem mindig az a jó, ha mástól várjuk a megoldást. Néha csak kell valaki, aki képes ilyenkor is elviselni, akkor meghallgat minket és elmondja a véleményét, mi pedig újult erővel állunk neki a "probléma" megoldásának, a nehézségek leküzdésének. Csendesen ültem a helyemen és egy darabig még megmozdulni se bírtam. Láttam rajta, hogy mennyire nehéz neki erről beszélnie. Látszott a tekintetén, hogy miközben meséli újra ott jár, újra át éli az egészet. Szerettem volna megszakítani ott, hogy inkább hagyja az egészet, mert rossz volt látni azt, hogy ennek köszönhetően újra poklok poklát járja. Lassan megmozdultam, de inkább még se szólaltam meg. Csak csendesen figyeltem őt és néha bólintottam, hogy lássa még mindig figyelek rá. Mindenki múltjában vannak olyan pillanatok amikről nem szívesen beszél, de soha nem gondoltam volna, hogy Mia életében van olyan dolog, amiről ennyire nehezére esik beszélni. Sajnáltam őt és szerettem volna megölelni, hogy tudja, hogy most már vége és azok csak a múlt borzalmai, de a tekintetéből sikerült kiolvasnom azt, ha most megállásra kényszerítem, akkor soha nem derül ki a történet vége. Amikor Killian-ról kezdett beszélni, akkor éreztem, hogy a szíve is kicsit hevesebben kezd elverni, ez apró mosolyt csalt az arcomra. Tudtam jól, hogy még mindig szereti azt a férfit és fonots számára. Ekkor már biztos voltam abban, ha arra kérne, hogy segítsek neki megkeresni azt a bizonyos személyt, akkor habozás nélkül megtenném, hogy újra boldognak láthassam őt. Amikor egy apró könnycsepp megjelent a szemeinek a sarkában, akkor nem érdekelt semmi se és közelebb mentem hozzá és óvatosan barátilag megöleltem őt. Nagyon sajnálom és tudom, hogy ezzel nem segíthetek, de talán ennek köszönhetően lettél ennyire erős és bátor. - mondtam neki kicsit sietve, majd egy kósza tincset kiigazítottam a szomorú arcából. - Soha nem gondoltam volna, hogy ilyet tett édesanyád, de most már vége és lehetőséget kaptál arra, hogy helyre hozd a múlt hibáit, hogy újra boldog legyél. - mondtam neki egy biztató mosollyal, majd egy apró sóhaj kíséretében még hozzá tettem.- Sajnálom, hogy nem volt ott neked, amikor szükséged lett volna rám...
|| words: -
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 27, 2014 11:55 am
Nem tőle és a véleményétől féltem, inkább attól, hogy becsapottnak érzi magát, amiért olyat tettem én, amit elleneztem, mikor ő adta hasonló dologra a gondolatait. Tudtam, hogy számíthatok rá, hogy mindig ki fog állni értem, ami megnyugtatott, és ösztönzően hatott rám. Tudhatta, hogy ez kölcsönös, hisz inkább volt a nővérem, mint a legjobb barátom. Bár azt hiszem, hogy az életben a legtöbbször, ha szükségem volt valakire, aki jó hatással volt rám, az ő volt. Sok mindenkit elhagytam, sok mindenki elhagyott, de valahogy ahogy teltek az évek, ő maradt az egyetlen biztos pont, biztos családtag az életemben. -Tudom.-mosolyodom el, bár kételkedem abban, amit mond. Igaza volt ugyan, ha az ember beszél a problémáiról, az segíthet neki, de nem él velük több száz évig, és nem így, ahogy én tettem eddig. Magamat is áltattam minden nap, hogy valami változni fog, ha reggel feljön a nap, de a szívem legbelül ugyan olyan üres volt, mint előtte való napokon. Egy részem hiányzott és ezen a beszélgetés nem sokat segíthetett. Lassan kezdek neki a kis mesémnek, de a képek élesen rajzolódnak ki gondolataimban minden szó után, ami elhagyja szám. Az anyám képe, a kín, ahogy átváltozásom alatt megküzdöttem azzal, hogy minden környezetemben élő embernek, legyen az boszorkány vagy sem, csak egy dologra láttam használhatónak, a vérüket akartam, az életük így a kezemhez tapadhatott volna. Nem anyámnak köszönhettem, hogy segített ezen a dolgon, inkább magamnak és az akaratomnak. Láttam, ahogy a falu minden tagja rosszallóan néz rám, különös voltam mindig is, s ezen ez nem változtatott. Emlékeztem a napra, mikor engedtem szívemnek, ami végzetes hibákat varrt a nyakamba, s életem jó részét megkeserítette. Valami mégis azt súgta, hogy nem örökre és ebbe próbáltam kapaszkodni. Eddig egész jól ment, de nem tudhattam, meddig bírom még. -Nem vagyok erős. Te vagy az, amiért képes voltál megállni és inkább a szíveddel harcolni, mintsem hátat fordítani az életednek.-mindig is csodáltam a kitartását, ahogy harcolt a dolgokért, s örültem, teljes szívemből örültem, hogy az ő élete egyenesbe lendült. –Én nem akartam, hogy bárki segítsem rajtam. De egy valamire rájöttem. Azzal, hogy anyám gyűlölöm minden cselekedetéért, nem jutok előbbre, a boldogságom pedig egy olyan férfitől függ, akiről azt sem tudom, hogy merre van, nem hogy él e még.-mosolyodom el kissé megtörten s nyelem vissza a könnycseppet, esélyt sem adva rá, hogy elhagyja szemem. Nem voltam gyenge, de ezt addig kellett magamnak bizonygatnom, amíg tényleg el nem hittem. És egyelőre nem hittem el. -És azzal, hogy téged is visszakaptalak, egy lépést tettem e felé.-jelentem ki határozottan, és őszinte mosoly terül arcomra, görcsösen markolászott poharam pedig kap némi pihenőt. A pincér a távolból figyel minket, majd elmosolyodva elfordul, mire kissé boldogabb kedvem lesz. Bár nem hallotta, hogy miről beszéltünk, valószínű valami olyasmire gondolhatott, hogy nagy családi összeborulásunk pozitív véget ért. -Sokat segítettél ezzel, többet is, mint gondolod.-nézek szemébe, és erősebbnek érzem magam, mint amikor beléptünk ebbe a helységbe. Csak szükségem volt egy nyugodt beszélgetésre, s tudtam, erre ő a legalkalmasabb személy a föld kerekén.
Az embernek lehetnek vér szerinti testévrei, de akár lehetnek fogadott vagy esetleg féltestvérei, de egyik se jelent igazán köteléket egészen addig, míg egymásra két fél úgy nem tekint. Volt két bátyám is és mindig is fontosak voltak számomra, de az élet egymástól messzire sodort minket, de ettől függetlenül ők még a családom voltak. Aztán megismertem Mia-t is, akivel lehetnénk legjobb barátok, barátnők, de még se így lett, mert ezeknél a dolgoknál sokkal többet jelent számomra. Olyan lett nekem, mintha a nővérem lenne. Nem mindig egyezett a véleményünk és talán én régebb óta éltem, de mindig is úgy gondoltam, hogy ő sokkal erősebb, összeszedettebb és felnőttesebb nálam. Nem csak amiatt éreztem így, mert idősebbnek tűnt nálam, hanem amiket mondott és ahogyan mondta. Egyszerűen, ha nem is akartam volna rá odafigyelni, akkor is meghallottam volna azt, amit mond. Olyan kisugárzása volt, hogy szinte magához vonzottam az embereket. Barátságos, de zárkózott teremtés, mint én. Ebben nagyon is hasonlítottunk egymásra, de mindig is hálás leszek azért, hogy megbíztam benne, illetve hogy a testvére lehetek, mert ő az egyik legjobb dolog az életemben és nélküle talán már nem is élnék. Sokáig csendesen ültem mellette és figyeltem őt. Néha a szavaknál többet mond egy-egy szempár, egy-egy arc kifejezés és ezt most is így volt. Egyszerűen láttam rajta ahogyan múltban jár és nem éppen boldog képek jelennek meg a lelki szemei előtt. Nem szerettem volna, ha miattam jár őt, de félbe se szerettem volna szakítani. Ha nem is tudok neki segíteni, akkor legalább meghallgatom, mert néha egy kicsit már az is megkönnyíti a dolgokat, ha az ember elmondhatja azt, hogy mi is nyomja a lelkét. Türelmesen vártam, hogy újra megszólaljon és közben aggódó pillantásokkal figyeltem őt. Egy kisebb nevetés hagyja el a számat a szavai hallatára és megrázom a fejemet. Egy pillanatra még ránézek, majd pedig a kezemben lévő pohárra pillantok. - Nem voltam képes harcolni egészen mostanáig. Megismertem őt, majd miattam megölte a mesterét és inkább eltűntem Nate szeme elől, mint hogy újabb halált hozzak, illetve veszélyt rá. Szerettem őt akkor is, de inkább elmenekültem, mint harcoltam volna boldogságomért. - mondtam neki szomorúan. Kicsit erős vagyok, de néha inkább saját magamnak okozok fájdalmat és képes vagyok úgy eltűnni, mintha a föld nyelt volna el. - Ha ő nem kezd el kutatni utánam, akkor most nem lennék boldog, nem lenne egy gyönyörű lányom. Ő az erős és nem én. - mondtam Mia-nak komolyan és a végére már őt néztem.- És természetesen te. - tettem hozzá egy apró mosollyal az arcomon. Ezt jól láttod. Elhiszem, hogy borzasztó lehet az, amikor egy szülő utálja a gyermekét, de te erős vagy és olyan személy, aki megérdemli a boldogságot. Tudom, hogy egyszer meg fogod találni és talán az élet okkal hozott ebbe a városba. Talán ő miatta vagy itt. - gyengéden megöleltem őt és egy apró puszit nyomtam a fejére, mint egy testvér lenne. Nem engedtem el őt még egy darabig, hagytam, hogy egy-két könnycseppel áztassa a vállaimat. Nem szerettem őt szomorúnak látni, mert a mosolya olyan volt, mintha a nap ragyogná be az emberek szívét. Tudtam jól, hogy milyen az, amikor igazán boldog és reménykedtem abban, hogy hamarosan újra az lesz és megtalálja a szívének a hiányzó darabját. Ezt örömmel hallom, mert az ajtóm mindig nyitva áll előtted, de természetesen a telefonon is bármikor elérsz. - mondom neki mosolyogva, majd egy zsebkendőt nyújtok felé. Ennek még hasznát veszi, hogy legalább letörölje a könnyeit. Soha nem gondoltam azt, hogy a sírás a gyengeség jele. Sokkal inkább úgy gondoltam, hogy valaki túl sokáig volt erős és most amiatt sír, mert már elfáradt abban, hogy mindig erős maradjon. Ha gondolod, akkor szívesen segítek megtalálni azt a bizonyos személyt, bár én nem értek ehhez a hókuszpókusz dologhoz, de talán a hasznomat tudod venni. - mondom neki egy kisebb kuncogás kíséretében, majd pedig igazán boldog arccal figyelem őt. Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy hosszú idő után minden kezd helyre állni az életemben.
A családom soha sem volt a sajátom, így örültem, hogy épp ő volt az, akit a nővéremként szerethettem. Az életünkben voltak törések, egymást viszont könnyebb volt átsegíteni ezeken, mint saját magunkat. De hát a barátság lényege épp ez. Nem az ítélkezés, a számonkérés, inkább az okító és dorgáló jellegű vélemények és a legfontosabb, a segítségnyújtás. A felmerülő kérdések, problémák, hosszas beszélgetéseket vonzottak maguk után, ilyen volt ez az este is. Nem bántam, hogy ide jöttem vele, tudtam, hogy ő lesz a legmegértőbb, noha a nagynéném sem vette fejem, amikor elmeséltem neki, hogy mit tettem. De épp azért, amiért ő nem volt olyan zárkózott, magányos típus, annyira meg se érthette. Ellentétben Shanna, aki ugyanúgy vívta a maga harcait, de soha nem mondta volna ki nyíltan, hogy valami nyomja a szívét. A tekintetünk viszont mind a kettőnknek árulkodó volt, hiába voltunk vámpírok. Benne megbíztam, soha nem kételkedtem benne, hogy becsapna vagy elárulna, mégis ez a téma nem tartozott azok közé, amiket szívesen feszegettem. Ugyan őszintén igyekeztem beszélni, de valamiért úgy éreztem, hogy egyszerűen nem tudok úgy beszélni, hogy szívem ne szoruljon össze és ezzel együtt ne érezzem magam feszélyezve, szorongva. Értékeltem, hogy nem reagált hevesen vagy olyannyira gyorsan, hogy ne tudjam lenyelni a könnyeim, de mikor sikerült visszafognom magam, rá kellett jönnöm, hogy meg is könnyebbültem. Nem is akármennyire. Azzal, amit mondott, meglepett. Egyszerre értettem meg, hogy az ő élete mennyivel másabb volt, mint az enyém, mégis mennyire hasonlított az enyémhez. Próbálhattam volna harcolni szavai ellen, és vitatkozni, hogy nincs igaza, de ennek nem itt és nem most volt ideje. -Örülök, hogy most már boldog vagy.-mosolyodom el halványan, amikor rám néz, szemeiben ugyan azt a csillogást látom meg, ami akkor tűnt fel, mikor a lányáról beszélt. Láttam rajta, hogy boldog, hogy kiegyensúlyozott életet kezdett, aminek örültem. Vagy ennyire rosszul ítélem meg az embereket? Nem gondolnám, hogy jóhiszemű vagyok vagy naiv, azt meg pláne nem merem kijelenteni, hogy nem látnék át a manipuláláson. De ezt feltételezni sem feltételeztem. -Igazad lehet.-mosolyodom el vállat vonva, bár a pontos okokra még nem sikerült igazán rájönnöm. Próbálkoztam elhitetni, hogy a családom miatt, az ismerőseim miatt, de annyira távolinak tűnt az igazi boldogság számomra, hogy ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Egyszerűen kételkedni kezdtem a sorsomban, mindig hittem, hogy semmi sem történik véletlenül, ugyanakkor valószerűtlen volt az is, hogy okokat keressek és találjak mindenre, ami velem történik. Sodródtam az árral évek óta, meg sem lepődtem, ha azon kaptam magam, az életem valahol megtört. Újra és újra. Aztán a könnyek, melyek eddig visszatartásra leltek, előtörtek belőlem, megállhatatlan mód csordultak végig arcomon. Nem szerettem gyengének tűnni, mások előtt sírva fakadni, vagy sajnáltatva érezni magam. Erős akartam lenni, a falak, amiket magam köré húztam, viszont most leomlottak, s igyekeznem kellett, hogy mielőbb vissza tudjam őket húzni. -Ne felejtsd el, nekem a megtalálás nem akadály.-teszek valamivel vidámabb hangon célzást, hogy telefon nélkül is könnyedén előtte termek és hozom rá a szívbajt, bár utóbbiban kételkedem. Idősebb volt, valamennyivel így gyorsabb is. A végén még a falnak csapva végzem. Elveszem a zsebkendőt, és igyekszem megigazítani a sminkem, amit soha nem vittem túlzásba. Most mégis úgy tűnt, bőven elég van rajtam ahhoz, hogy a kissé bevörösödő szemem kiemelje. Szép látvány, mit ne mondjak. -A nagynéném segítségét nem utasítottam el, a tiédet viszont muszáj. Családod van, vigyázz rájuk, én pedig foglalkozom a hókuszpókokkal. Egyébként is a saját anyám a saját koncom, ahogy az elvetemült ötleteit is én ismerhettem meg.-vonok vállat egy fintort elengedve a mondanivalóm után, majd végre beleiszom a kávémba és egy pillanatra elmerengek azon, hogy mikor is beszélgettem valakivel ennyit és így, ahogy most tettem. Megnyugtató volt és megdöbbentő egyszerre. -Hókuszpókuszról beszélve. Tudod, hogy tőlem bármit kérhetsz, bármiben szívesen segítek. Ez a minimum, amit megtehetek érted.-mosolygok immár őszintén, és remélem, hogy a kapcsolatunk innentől kezdve, kevésbé lesz távoli, mint amennyire az utóbbi években sikerült a másikat valahogy mindig elkerülni, noha a szemem így vagy úgy, mindig rajta tartottam.
Néha egy-egy tükör eltörik, egy-egy ruhadarab elszakadt, néha egy-egy dolog felsérti a bőrünket, a lelkünket, de ilyenkor is mindig ott van valaki nekünk, hogy segítsen eltakarítani a romokat. Ezek lehetnek barátok, testvérek, család tagok, de az a legfontosabb, hogy ilyenkor tudjuk azt, hogy valakire számíthatunk és nem mindig az jelenti a családod, akik vér szerint az. Nekem ilyen volt Mia. Számomra ő családtagom volt, pedig jó pár évszázaddal később látta meg a napvilágot, de mégis úgy tekintettem rá, mint egy elveszett testvére, aki sok év, évszázad után előkerült és többé soha nem szeretném őt elengedni. Természetesen külön utakon jártunk, de amikor a másiknak szüksége van segítségre, akkor mindig valahonnét előbukkant váratlanul a másik fél, így igazán soha nem voltunk bajban egy-egy rosszabb napjainkon, amikor szükségünk volt egy vállra,vagy csak egy jó hallgatóságra. Általában kimondtam azt, amit gondoltam és olyan személynek tartottam magamat, aki képes a másik véleményét is meghallgatni. Most is biztos voltam abban, hogy biztosan ellenkezne azzal, amit mondtam, mert már ennyire ismertem őt, de hálás voltam azért, amiért most hallgatásba burkolózott. Az emberek nem képesek a valódi önmagukat látni és néha egy másik személy szükséges ahhoz, hogy a valódi énjükre felnyissák a szemüket. Pontosan tudtam, hogy Mia is erős, hiszen amiken ő is keresztül ment, az nem volt piskóta. Sokan már rég elfutottak volna, vagy a harci sebüket nyalogatnák és sajnáltatnák magukat, de ő nem ezt tette. Erős volt és próbált a múlt sötét foltjain túl jutni és ezért mindig felnéztem rá. És te is az leszel. Pontosan tudom, hogy boldog leszel. - mondtam neki kedvesen és gyengéden megöleltem őt. Ezek után pedig aggódva néztem rá. Bármit megtettem volna azért, hogy higgyen ebben. Végül kisebb habozás után újra megszólaltam. - Nézz meg engem. Mennyi ideig bolyogtam a világban. Hosszú évszázadokon át, mire megtaláltam a boldogságot. Ráadásul egy vadász mellett. - mondtam neki az utolsó pár szót kicsit erőteljesebben, hiszen eléggé szokatlan volt az én kapcsolatom, de igazából nem is érdekelt, hogy ki mit gondolt róla, mert boldog voltam. Illetve édesapám is elfogadta a döntésemet. Azt hiszem ennél nagyobb álma a lányoknak ilyen téren nincs, mint édesapjuk elfogadja a választásukat, de lehet csak én voltam kicsit maradi ilyen téren.- Te is meg fogod és ebben teljes mértékig biztos vagyok, csak soha ne add fel a küzdelmet, illetve néha állj meg és pihenj meg egy kicsit, mert lehet ott van az orrod előtt a boldogság, csak mondhatni "vak" vagy, hogy lásd a nagy küzdelmedben. - mondtam neki kedvesen és barátságosan, úgy mint egy testvér mondaná a testvérének. Rossz volt ilyennek látni őt, de pontosan ezért tudtam azt, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy ő is boldog legyen. Ohh, pontosan tudom. - mondtam neki egy szélesebb mosoly kíséretében, hiszen számára a természet is kedvezik. Boszorkány és olyan ereje van, amit sokan irigyelnek, de én inkább csodálok. Nekem ott van a "szaglásom", a hallás és persze a modern kütyük, de neki ennél sokkal több jutott és biztos vagyok abban, hogy ő is megbecsüli a képességét. Elmosolyodtam a szavain, majd picit megráztam a fejemet. Figyeltem őt egy darabig, de nem szólaltam meg. Óvatosan belekortyoltam a teámban, leraktam az asztalra a poharamat és utána kezdtem el beszélni. - Igen, van egy családom, akiket mindenáron meg fogok védeni, de egy dolgot elfelejtettél, hogy te is a családom része vagy. Voltál és leszel is, hiszen most már a lányom keresztanyukája is vagy. Szóval azt hiszem, hogy most már duplán is a családom része vagy. - mondtam neki komolyan, mert tényleg így gondoltam. Ő is a családomba tartozik. Lehet nem látjuk egymást mindennap, de attól még a testvérem és a nem régen született gyermekem keresztanyja. Tudom és köszönöm szépen. - mondtam neki kevesen és egy apró kósza tincset a fülem mögé tűrtem. - De remélem te is tudod, ha bármire szükséged van, akkor nyugodtan keress meg , vagy hívj. Amit szeretnél. Az ajtóm mindig nyitva áll előtted. És akkor is gyere, ha baj van, mert már nagyon régen volt szerencsém szét rúgni pár hátsót. - mondtam neki kicsit viccelődve, annak ellenére, hogy tényleg komolyan gondoltam. Nem kerestem soha a bajt, de ennek ellenére mindig megtalált, így megtanultam magamat megvédeni is. Nem szerettem használni állandóan a vámpír adta előnyöket.
Jól esett beszélgetni vele, testvéremként gondoltam rá, ami most sem változott. Lehet, hogy a titkaink hoznak egymáshoz közelebb minket, de a legkevesebb az volt, hogy bevalljak neki olyasmit, amit még másnak sem, soha nem tettem. Tudtam, hogy benne bízhatok és lelkem minden darabját összerakta volna, a lehetősége lett volna rá, s épp ezért örültem, hogy ő a boldogságot megtalálta és családja lehetett. Próbálkoztam én is ezt megépíteni, felállni és újra kezdeni, és most éreztem először hónapok óta, hogy talán sikerrel is fogok járni ez ügyben. Heves természetem ellenére, a gondjaim nem szerettem más orrára kötni, még az övére sem, nem szerettem panaszkodni, inkább magamban rágódtam a dolgon órákig, vagy évekig, várva, hogy megoldódnak, vagy bármi változni fog. Az, hogy ő pozitív gondolataival próbált az önsanyargatásból kihúzni, emlékeztetett rá, hogy én is ezt tenném, és tettem is, amikor a felállás úgy kívánta, hogy én legyek az, kinek vállán sírhat. Most mégsem tűnt ez a megfelelő dolognak, és valamiért megértettem, hogy az emberek miért nem szeretik, amikor így próbálják beléjük sulykolni, hogy minden meg fog oldódni. Nem rosszindulatból vagy hálátlanságból gondoltam ezt, inkább azért, mert tisztában voltam vele, bármit is mond, vagy tesz, ez az én harcom, nekem kell ellene tennem, megoldanom a gondjaim. -Igen, ez azért kissé abszurd.-mosolyodom el, hisz lehet, hogy boldog volt, a tény, valahogy nem nyugtatott meg, sőt. Valamiért igyekeztem elkerülni a vadászokat, egy részemmel szinte taszítottam őket, és igyekeztem az aurájuk vizslatva megállapítani, hogy milyen szándékkal fordulnak felém. Most viszont igyekeznem kellett mindenféle ellenállást lenyelni, vagyis legalább a párját nem a megismerkedés előtt elüldözni a puszta közelemből is. –Megtaláltam és igyekszem vissza is szerezni azt, amit elvesztettem. Nem érdekelnek mások, csak Ő.-jelentem ki makacson, ezzel megcáfolva azt, hogy nem látom, merre keressem a boldogságot. Tudtam, hogy hol van, tudtam a megoldást, a kivitelezéshez viszont egy pár hozzávaló még igencsak hiányzott. Ezt pedig sürgősen orvosolnom kellett. -Duplán családtagnak lenni? Ez új, de tetszik.-nevetem el magam, majd kortyolok egyet a kávémból, aminek mennyisége vészesen közeledik, és ahogy a pincér ezt észreveszi, el is indul, és újra tölti a poharam. Rámosolyodom, majd a lány arcát fürkészve emlékeztetem magam, hogy hasonló beszélgetést, hasonló helyzetben nem először élünk át, aminek hatására újabb mosoly szökik arcomra. Egyikünk sem mai csirke, meglepő lenne, ha új helyzetek jönnének még ebben a kettős családias viszonyban. –Elfelejted, hogy engem nem kell megvédened. Nem annyira, mint a férjed meg a lányod. Bár vannak meredek húzásaim, és azt sem mondanám, hogy nem vagyok önveszélyes, de nyugodj meg, ha bajba kerülök, arról úgy is tudni fogsz. Megvannak az eszközeim, hogy tudassam veled, ha valami nem oké velem.-billentem kissé oldalra a fejem egy mosoly kíséretében, és belekortyolok a friss kávéba, ami melegséggel tölt el. Ettől még akkor sem akarnék megszabadulni, ha a vámpírok nem ehetnének emberi ételt. Voltak dolgok, amik mind két világban szükségszerűek voltak, noha ilyen formámban nem igen laktattak, vagy ébresztettek fel. -Előttem van a kép, ahogy régen a szoknyánk megemelve szaladtunk, és nem rémlik, hogy akkoriban az lett volna szokás, hogy szétrúgunk pár hátsót. Bár belefér, hisz annyi minden változott, és egyikünk sem uszályos szoknyában és fűzőbe burkolva éli a mindennapjait. Ezért mondjuk hálás is vagyok.-emlékeztetem arra, hogy nem egyszer vívtuk ki a figyelmet azzal, hogy korunk ellenére gyermetegen viselkedtünk mindenkivel és minden helyzetben. De ez volt jó a múltban, ami hozzá kötött, hogy sok boldog pillanatot köszönhettem neki.
Soha nem volt lány testvérem, hiszen két bátyám volt. Velük nőttem fel és talán emiatt lettem még inkább furább, mint bármelyik másik személy. Teljesen más kor volt, illetve teljesen másabb felnőni két fiú árnyékában. A szüleim szerettek, ahogyan a testvérem is, de mindig is hiányzott egy nővér az életemből, akivel megoszthatnám a titkaimat. Nem volt sok titkom, vagy olyan, amit bárkinek elmondanék, de mégis néha jó lett volna. De az is lehet, hogy akkor teljesen másképpen alakult volna az életem. Kár is ezen gondolkodnom, hogy jó pár száz évvel később kaptam egy nővért, húgot. Fiatalabb volt nálam, de ennek ellenére néha úgy éreztem, hogy ő a nővérem. Okos, eszes és szeretni való volt. Sok mindent köszönhetek neki és a mai napig nem tudom, hogy képes leszek-e valaha meghálálni a dolgokat. A válszán kicsit elnevette magamat, hiszen igaza volt. Egy olyan személy mellett találtam meg a boldogságomat, akinek meg kellett volna ölnie, de még se tette. Sokszor próbáltam megérteni azt, amit mondott akkor, de még mindig nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy pontosan miért nem ölt meg. Ez az a Mia, akit én anno megismertem. - mondtam neki komolyan, hiszen tényleg olyannak ismertem meg, aki soha nem adja fel és mindig küzd. Kicsit talán most haszontalannak éreztem magamat, hiszen most szinte semmit se tudtam neki segíteni. Legfeljebb annyit, hogy itt vagyok vele és próbálom elérni azt, hogy ne adja fel a reményt és küzdjön. Remélem is, hogy így lesz. Hiszen tudod rám mindig számíthatsz és ezen az se változat, hogy családom vagy. Meg tudod semmi jóból nem szeretnék kimaradni, meg amúgy is régen volt szerencsém egy-két fenékbe billentéshez. - mondtam neki nevetve, majd pedig kortyoltam a teámból. Újra hátra dőltem és kényelmesen elhelyezkedtem. Mellette mindig jól éreztem és olyan volt, mintha egy rég elveszett testvérrel találkoznék. Ami talán kicsit igaz is volt, hiszen elég gyakran jártunk teljesen más utakon, de végül mindig keresztezték egymást útjaink. - Mondjuk a fűző kegyetlen tudott lenni akkoriban, de azért csinos darabok voltak, de mondjuk ilyen téren a mai divat is szépeket tud kreálni. - mondtam neki sejtelmesen és mosolyogva. Jó, pár dolog azért a mai napig nem veszett ki a ruhatáramból, de azok a hatalmas ruhaköltemények egyáltalán nem hiányoznak. - De szerencsére a divat kedvezően alakult és ma már azt viselünk, amit szeretnénk. - tettem hozzá kedvesen és újra a kezeim között melengettem a bögrémet.
Szerettem volna ha nem csak én hiszek abban, hogy a család nem csak a vér szerinti rokonokra korlátozódott fogalom, mert ennek függvényében a családtagok száma minimális, kettőre csökkenhetett körülbelül. De itt volt ő, aminek nagyon örültem és ami miatt csak aggódni tudtam, hisz mégis csak idősebb, de az egyetlen, akire bármikor számíthattam. Örültem, hogy beszélhettem vele, hozzá őszintén, mindenféle témáról és mindenféle esetről, ami velem történt. A probléma azzal volt, ha én magam sem igazán akartam beszélni. -Nem mindig ilyen az olyan.-jegyzem meg talányosan, ahogy anyám mondta mindig, mikor még kicsi voltam. Folyton ezzel bosszantott, és mára rá kellett jönnöm, hogy ebben is igaza volt, mint oly sok minden másban. -A fenékbe billentésben mindig tudtam, hogy jó vagy.-mosolygok rá, és emlékeztetem magam, hogy a külseje ellenére nem egy szende lány, ha arról van szó, noha erről mindig elfeledkezem és mindig újra emlékeztetnem kellett magam, hogy így van. Az üres poharam aljára meredtem egy pillanatra, és elkezdtem elmélkedni a közös múltunkon, az emlékeinken és az élményeinken. Ami nem lett volna önmagában vicces, de mégis olyan távolinak és egyszerre közelinek is tűnt, mintha tegnap, de mégse tegnap lett volna. Ezzel szemben a megismerkedés és a barátság kezdete olyan homályos volt még mindig, mintha soha nem is történt volna meg, csak egyszerűen elkezdtünk volna a másikkal őszintén beszélni, és kialakult volna magától ez a barátság. -Én szerettem a fűzős ruháim. Az más kérdés, hogy egy idő után unalmas, és körülbelül felér az érzése egy karóba húzással, de néha néha azért előnyünkre vált.-említem meg a puszta tényt, hogy a vonzó idomok és vonalak, akkoriban sem a rejtegetnivaló dolgok közé tartoztak a nők körében. Pláne az olyanokéban, amilyen én is voltam egy ideig. Akinek csak a kaland kell, semmi több. Persze, ahogy teltek az évszázadok, úgy örültem meg az új divatoknak és úgy jöttem rá, a kaland egy idő után már nem elég, és csak egy dologra vágyom. Aztán a falon lévő órára pillantok, s szinte észre sem veszem azt, hogy mennyi idő telt el, s ez az idő mind a vele töltött csacsogásra fordíttatott. -A családod minden bizonnyal vár. Nekem pedig azt hiszem ideje felkeresnem jó pár embert.-tolom el magamtól a bögrét, alá csúsztatva némi pénzt, egy kis jattal megtoldva. -Itt elérsz, ha szükséged van rám. Csak kérlek, ne tűnj el. Vagy várj, ha el is tűnsz, úgy is megtalállak.-emlékeztetem, hogy milyen hátborzongató élmény, ha valakit követnek. -Addig is vigyázz magadra!-tanácsolom neki búcsúzásképp, majd felállok és egy utolsó mosolygós pillantást vetve rá, eltűnök a kis kávézóból. Ideje felkutatni a rég nem látott ismerősöket.
Nem lehet örökké csak bulizni, meg agyat eldobni, mert ahogyan az egyik haverom öccse mondta, ha ennyiszer dobálom el az agyam a végére nekem már nem marad semmi, szóval csak óvatosan, igaza van a kiskölyöknek. Az agysejtek pusztítását elnapoltam, és úgy döntöttem felhívok valakit, akivel még New Orleans-ban ütköztem össze, jobban mondva ő velem. Szó szerint. Egy prof volt, akinek az óráit nem túl nagy lelkesedéssel látogattam, de mivel plusz pontokat eredményezett, ráadásul biológiából nem állt valami jól a szénám, hát jót tettem magamnak azzal, hogy Dr Wes előadásait látogattam. Szó se róla fenn tudta tartani a figyelmet, és nem a hangerejével..."if you know what I mean". Az első bemutatkozásom az előadásán azzal indult, hogy a folyosón rohanva az egyik kanyarban összeütköztem vele. Mivel marhára nem mondtam volna meg, hogy hány éves, kapásból letagadhatott volna egy tizest, lazán letegeztem és közöltem vele, hogy keményebb a mellkasa mint egy csontra megkötött betontömbnek, aztán már robogtam is tovább, az ő előadására. Ezt csak aztán tudtam meg miután besétált és vigyorogva köszöntött bennünket, én meg versenyt vörösödtem egy nagy tál céklasaláta színével. Szóval, saját magam megnyugtatására az előadás után odamentem és bocsánatot kértem, hogy olyan tapló voltam vele, és halál jófej volt, közölte, hogy megszokta már ezeket a dolgokat, meg a diákjai reakcióját, sőt még ettől is különb dolgokban volt már része. Szimpatikusnak találtam és egyedül a tantárgyával voltak ellenérzéseim, mert még ő sem tudta velem megszerettetni a zúzmókat, a csontokat, a testfelépítést és az izomrostok szerepét, a vértől ugyan nem voltam rosszul, sőt más lányokkal ellentétben egészen jól bírtam, de ettől még nem lesz belőlem szívsebész, de még egy laboros nővérke sem. Ettől függetlenül lelkes diákja lettem a tanár úrnak, és egyetlen előadását sem hagytam ki. Szórakoztatott és nem akartam minden alkalommal kispárnával besétálni az előadásokra, mint más esetben aminek nem volt köze az informatikához, a matematikához vagy a fizikához. Anya szerint igenis komolyabban kellene vennem a biológiát egyszer még talán életet menthetek. Mondta ezt, miközben meggyújtogatta a csavart cukorkára hasonlító gyertyáit, és maga elé pakolt három darab tradicionális indián ruhákba öltöztetett babát. Meg sem mertem kérdezni milyen fajta indiánok ezek, és mit akar velük csinálni. Amikor az ilyen hóbortjába, vagy szeánszába belekezdett és a fejére tette a piros tollakból összeállított fejfedőt, inkább magára hagytam, jobb a békesség alapon. Wes prof meg én egy idő után jóban lettünk. Nem úgy, hanem rájöttünk, hogy a biológián kívül is van élet és el lehet dumálni egy jó kávé mellett, amit én legtöbbször néhány muffinnal is megfejeltem. Oda voltam értük, jöhetett volna minden mennyiségben és mindenféle módon. Egy ideig, sőt még most is elhiszem magamról, hogy tudok ilyet én is sütni, és volt időszak amikor, Petert ezzel terrorizáltam néhány hétvégén. Be kell ismernem, hogy felismerhetetlen és ehetetlen is volt, de én csináltam és többnyire kettőnk helyett is én ettem meg. Peter...ha jobban belegondolok neki köszönhetem azt, hogy végül itt kötöttem ki, és ma este Wes telefonszámát tárcsázom, hogy összefussak vele. A sok fárasztó egyetemista után kellett valaki, akivel el lehetett dumálni, aki vevő volt a hülye poénjaimra, és sosem állított le ha túlpörögtem. Barátok lettünk volna? Nem, ezt azért nem állítom, de ha elég korán kezdi még az apám is lehetett volna. Meg hát neki és a korrepetálásainak köszönhetően az előző fél évben meglett a biológia tárgyam. Az első. A kettőt ha agyon ütnek sem fogom felvenni, abban már olyan meredek dolgok vannak, hogy nem fogok kromoszóma számokról, meg dns-ekről, ikerterhességekről és hasonlókról tanulni. Vagy majd még meglátom. Nagyban függött attól, hogy a tanár úr mennyire lesz rám hatással, hogy hajlandó legyek egy olyan tárggyal foglalkozni, ami abszolút nem esik bele az érdeklődési körömbe. Még a száraz angol irodalom is hamarabb belopta magát a szívembe, mint ez. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy Wes eléggé magának való figura volt. Azon kívül, hogy Mystic Fallsban él és itt tanít megvan a telefonszáma...szóval ezeken kívül nem sok dolgot sikerült kiszednem belőle, mindig terelt, vagy egyszerűen elütötte valami borzalmas poénnal. Ezzel kapcsolatosan még némi kupálásra szorul általam. Ha jobban belegondolok, akkor az idő alatt amíg a városunkban tartózkodott és a néhány találkozót leszámítva valóban nem sokat tudtam meg róla, és engem érdekelt. Amúgy is örök kíváncsi voltam, és ennek mi lehetne az ékesebb bizonyítéka, minthogy idejöttem, hogy megtudjak mindent a bátyámról. Eddig úgy tűnt én jobban kíváncsi vagyok rá, mint ő rám. Mert a pénz az jött, de ő soha, egyetlen alkalommal sem. Mi vagyok én valami pestises, hogy kerülni kell? És persze ha ez nem lett volna elég, az utolsó napjaim New Orleansban, és Peter árulása már nem hab volt a tortán, hanem maga a koktélcseresznye, hogy a franc essen belé! De nem csupán a zárkózottsága volt az ami különössé tette a profot, hanem az időnként elejtett megjegyzései, amelyek egyre inkább emlékeztettek Nyuszi hülyeségeire, a világunkat körülvevő sötét erőkkel kapcsolatosan, amelyen én csak vigyorogtam, vagy egyszerűen és lazán kiröhögtem. Ám ha valamihez hát a hasonlóságok, vagy éppen az összefüggések felismerésére nagy érzékem van, hiszen ezzel dolgozom, kell hogy legyen bennem. Szóval Wes és Nyuszi által mondottak között bizony összefüggés volt méghozzá elég komoly, ám akkor már nem tudtam ezt megbeszélni a proffal, mert másnap utazott vissza, és az utolsó találkozásunkkor azzal voltam éppen elfoglalva, hogy a másnapi hálózatismereti vizsgám tételei motoszkáljanak a fejemben. De mióta megérkeztem ebbe a városba elég sok furcsa dolgot tapasztaltam, amit nem tudok megmagyarázni. Például azt a fószert sem, aki a minap a Velvetben úgy nézett rám, hogy szerintem még az utolsó kis izmocska is reszketett bennem, és megbűvölten omlottam a karjába. Az egyik cimbora szedett le róla, én meg csak álltam ott kábán, és percekig azon gondolkodtam, hogy mit is akarhatott tőlem, de ami a legkülönösebb volt, hogy én mit akarhattam tőle, és miért hiányzott olyan piszkosul az érintése még órák múltán is, mintha még mindig ott lennének az ujjainak a lenyomatai a karomon. Egek meg voltam bolondulva, és még csak nem is foghattam a tequilára mert aznap este szinte csak tejet ittam buli előtt. Remélem ebből a kávézóból nem fognak kinézni, amikor kikérek egy literes flaska langyos tejet. Ma igyekeztem valami elegánsabb cuccban megjelenni, mint amikor bulizni megyek. Szóval egy fekete kordbársony lábra simuló nadrágot, egy világoskék gyapjú pulóvert vettem fel, aminek nem volt semmi mintázata, és a lábamra egy fekete-fehér normálisabb fazonú, magas szárú converse-t vettem, a hajamat kiengedtem, és nagyjából negyed órás szenvedés után feladtam, hogy egyenes legyen, göndörödött mint az istenharagja, úgyhogy hagytam ahogyan volt. Az egészet egy derékig érő farmerkabát egészítette ki, millió színes flitterrel kivarrva a mellrésznél. Woodstock-ba imádták volna a ma esti szerkómat, azt hiszem. Wes...hát hangja nem sokat árult el arról, hogy örül annak, hogy a városban vagyok vagy nem, ezt nála telefonon keresztül soha nem tudtam megállapítani. Ha hanggal pókerezni lehetett volna, akkor a proffal már fél Vegast kifoszthattuk volna. Szerettem én érkezni a találkákra hamarabb...na igen, erre fáztam rá a legutóbb is Peter esetében. Mélyet sóhajtottam, basszus, hiányzik! Még mindig! De nem fogok ezen problémázni, van elég társaságom, és ha nincs akkor csinálok magamnak, sosem voltam elveszett gyerek, és kellően pofátlan is tudok lenni ha arról van szó. Lehuppantam hát az egyik asztalhoz, és egy liter tejet rendeltem indításnak.A kiscsaj szeme meg sem rebbent a kívánságom hallatán. Pazar! Szeretem ha nem problémáznak a dolgaimon, megkönnyíti az életem.
☇ Megjegyzés: Legközelebb hosszabb lesz ígérem :$ ☇ Zene: Amit gondolsz ☇ Szószám: 247 ☇credit: Shanna
Sophie & Daryl
Kora reggel volt, a nap aranysugarai beragyogták az út menti fákat és bokrokat. Egy kávézóban ücsörögtem a pultnál, kezemben az egyik kedvenc könyvem, a Szerelem a kolera idején pihent. Imádtam, az egész történet annyira összeszedett volt, ráadásul az írója nagy példaképnek számított nekem. Letettem a könyvet a pultra, és rendeltem egy kávét, meg egy doboz csokoládés fánkot és majszolni kezdtem. Eszembe jutott az a reggel, az is pontosan ugyan ilyen fényes és friss volt, amikor Lucyvel együtt voltam. Elmosolyodtam, ahogyan eszembe jutottak buja idomai, és az, hogy eleinte mennyire nem tetszett ő nekem. A barna hajú, fehér bőrű lányok voltak az én nagy ideáljaim. Sosem tudtam ellenállni, egy nagy barna szempárnak, és a sötét hajzuhatagnak, amik olyan elérhetetlenné tették a csillogó, fehér bőrt. Már attól megmozdultam, hogy felidéztem magamban az első nőt az életemben. Amanda Seifield, három évvel idősebb volt nálam, gyönyörű volt, elragadó modorú, okos, de ravasz, mint egy róka és mérgező akár a kígyó. Nem voltam belé szerelmes. Nem. Csak úgy vonzott magához, akár a mágnes egy darabka fémet, és mivel ő volt az első nő az életemben sokáig kötődtem hozzá. Miatta kellenek nekem az ilyen lányok, egytől egyig az összes. Megettem az egyik fánkot, és belekortyoltam a sötét, tejmentes kávémba. Olyan selymes volt és puha, ahogyan lefutott a torkomon, mint ahogyan a nők bőre csúszik át a kezem között. Megrészegít. Elővettem a táskámból a jegyzeteimet és firkálgatni kezdtem, ihlet hiányban szenvedtem, és mint a legtöbb író, sűrűn jártam el otthonról, hogy kapjak egy kis
Túl sok időt töltöttem a mentorom és a nővérem mellett, szükségem volt a nyugalomra, de a szemeim alatt tudtam, hogy karikák sora fog tornyosulni, ha felkelek. Nem meglepő, hogy mikor kikecmergek az ágyból, pontosan az a látvány fogad, amiről nem akartam tudni. A lilás-kékes karikák sora szinte olyan erős volt, mintha bemostak volna, de reménykedtem egy forró zuhany, majd egy kis smink segítségében. Az elhatározás, hogy mielőtt bárki itthon marasztana ismét eddig úgy tűnt kivitelezhető tervvé nőtte ki magát. Ennek egy oka volt: egyedül voltam itthon. Megmosakodtam gyorsan, megszárítottam hullámos hosszú loboncom, majd magamra rángattam pár kényelmes ruhadarabot, egy egyszerű bakancsot, majd kabátot, és felkapva a kedvenc könyvem, egyszerűen kislisszantam az ajtón. Sietős léptekkel indultam a város központja felé, és mikor már megfelelőnek találtam a távolságot a ház és köztem, lassítottam az iramon. A kirakatokat nézegetve tértem be az egyik nyugodt körülményeket biztosítani látszó kávézóba, és a levegőbe szippantva elmosolyodtam. A frissen őrölt kávé illata vegyült a péksütemények jellegzetes édes illatával, és a viszonylag csendes duruzsolás nem volt elviselhetetlen. Hiába a megnyugtató körülmény, a tény, hogy nincs erre mitől félnem, mégis magamhoz szorítottam a táskám, melynek pántja körül ujjaim szinte vörösödésig szorultak. Veszek még egy mély levegőt, melynek célja sokkal inkább az, hogy megnyugodjak, hogy lehiggadjak, mintsem az, hogy kiélvezzem a finomabbnál finomabb illatokat. A pulthoz lépek, kérek egy nagy pohár tejes kávét, sok tejhabbal a tetején, és mellé kétféle péksüteményt, egy lekváros és egy csokoládé töltetűt. Ha valaki a cukrát félti, az nem én vagyok, édesszájúhoz hívem választottam. Helyet foglalok egy üres asztalnál, és pár perccel később már előttem is van a rendelésem. A táskámból előveszem a vaskos könyvet, és olvasni kezdek, bele-bele kortyolva a kávémba. A szemem sarkából érzékelem, hogy figyelnek, így mindenféle teketóriázás nélkül emelem fel fejem, és tekintetem a férfira szegezem. Felvont szemöldökkel megrázom fejem, ezzel amolyan hangtalan kérdést feltéve, mely tartalma annyit tesz: mit bámul?! Egy határozott mozdulattal fordítok hátat, kényelmetlenebbül ülök így, de nem nyávogok, nem szeretem, ha ennyire nyíltan megbámulnak, aminek viszont oka azt hiszem, hogy érthető.
☇ Megjegyzés: Legközelebb hosszabb lesz ígérem :$ ☇ Zene: Amit gondolsz ☇ Szószám: 299 ☇credit: Shanna
Sophie & Daryl
Mindig imádtam azokat a nőket, akik megjátszották a nehezen kaphatót, ez ugyanis egyfajta kihívást jelentett a számomra, meg kellett küzdenem azért a friss húsért, nem kínálta magát tálcán előttem. Az, hogy az előbb kiszemelt hölgyemény, észrevehetően hátat fordított nekem még inkább feltüzelte amúgy is folyton forró elmémet és gondolataimat. Szemeimmel levetkőztettem, apró, törékeny kis teste a gyönyörök legnagyobb forrásának számított a számomra. Ráadásul látván, hogy az ízlésünk is nagyjából azonos, még inkább elvarázsolt a lány. Magabiztosan felálltam a pulttól, oldaltáskámba rejtettem a könyvemet, s felöltve legbájosabb és legdögösebb mosolyomat odasétáltam hozzá. Kicsit megköszörültem a torkom, hogy mélyebbnek és férfiasabbnak tűnjön a hangom, ugyanis ilyen helyzetekben mindig képes voltam arra, hogy nevetséges fejhangon beszéljek. - Jó reggelt, meghívhatom egy croassantra? – tettem fel neki kérdésem, miközben azon morfondíroztam, hogy vajon milyen származású lehet, melyik államban születhetett. Ugyanis még négy állam hiányzott a listámról, és nagyon szerettem volna végre befejezni, hogy újabb listába kezdhessek, ami majd az országokat fogja jelölni. - Tudja, nem is értem, hogy egy ilyen gyönyörű nő, mint maga, hogyan lehet egyedül egy ilyen szép reggelen. A barátja bizonyára nem örül neki, hogy egyedül császkál – utaltam finoman arra, hogy vajon szabad préda-e, de igazából az sem érdekelt volna, ha házinyúllal van dolgom. Sokszor vetemedtem már ilyenre, hogy házas asszonnyal töltsem az éjszakát, hiszen az én dolgom az, hogy kielégítsem a nőket, az övék pedig az, hogy örömöt szerezzenek nekem. Ez az élet hatalmas körforgása, és talán ezt a hölgyeményt is a sors fújta ide, nem pedig a szél. Minden találkozásnak oka van, vallottam én ezt mindig is, és mindenhez két ember kell, szóval, csak azt kell elérnem, hogy belemenjen a játékba, egy kis kedvességgel, és hasonló nyálas-romantikus dolgokkal. Ez pedig menni fog, az elmúlt harminc évben rengeteget gyakoroltam már, és mindig sikerült. Ezt a képességet adta nekem az Úr.
Általában nem sok elintéznivalóm akadt Mystic Fallsban. Egy ideje teljesen betábláztak a főiskolán, néha akadt egy pár napos turnus is, amelyet egy másik főiskolán kellett megtartanom. Pontosan egy ilyen pár napos időszak alatt futottam össze először Merindával, akivel ma találkozni fogok. Emlékszem még rá, mikor először találkoztunk. Ő az informatikai tanszéket látogatta elhivatottan, míg én egy teljesen más közegben tanítottam, de neki is szüksége lett a tantárgyra, és engem választott tanárnak, aki segít neki. Nem egy órámat végigülte, és általában pontosan tudom hogy mi jár egy diákom fejében de róla ezt nem tudtam meghatározni. Az informatika és biológia nem éppen ugyanazon terület, habár tény, hogy mindkettő tudomány. Nem is baj, hogy egy rövid időre felbukkanhattam itt. El tudom intézni más apróságaimat is, amelyek a városhoz kötnek, meg tudom keresni a vámpírt, akinek beadtam a szérumomat. És addig sem kell ott időznöm Crystal mellett, akiről badarság tudom, de nem tudom, hogy mit kellene várnom. Hosszú évek után bukkant fel az életemben, s most csak úg adjam át magam ismét az egész kapcsolatnak? Nem tudom, hogy ő mire vágyik, mit akar tenni, vajon meddig marad a Whitmore-on.. azt szeretném, ha sokáig lenne így. Reménykedek. De a remény néha meg tudja ölni az embert. Engem főleg. Ember vagyok, egy sebezhető ember. S tudjuk, hogy itt milyen könnyen válnak köddé az egyszerű, hétköznapi emberek. Beléptem a kávézóba, amelyet Merinda választott helyszínnek. Nos, igen. A lány mindig is inkább nézett ki ilyennek, mint vad bulizónak, és ezzel semmi baj. Az informatikusokról fennáll az a régi elterjedt kép, hogy nem képesek kikapcsolni,és mindig a computer előtt ülve robotolnak. A buli fogalmát még csak hírből sem ismerik. Régen találkoztam már informatikával foglalkozó emberrel, de tudom, hogy ez csak egy skatulya. Minden kiderül a maga idejében. Kerestem a vörös hajtömeget, majd elmosolyodtam, mikor megpillantottam. Az lepett meg inkább, hogy egy egész üveg tej volt még az asztalon a táskáján kívül. Hát ez meg hogy kerül ide? - Merinda. - jegyeztem meg mosolyogva, majd végigsimítottam a vállán, csak ezután foglaltam helyet. Direkt lazábban öltözködtem, egy fekete farmert vettem fel és egy sötétkék inget. Jólesett végre ledobni magamról a fehér köpenyt. Amúgy is annyi minden ömlik rám egész nap a főiskolán, javarészt felelőtlen diákoknak hála. - Öröm téged újra látni. - fűztem aztán még hozzá az előbbihez, majd intettem a kiszolgáló lánynak, hogy térjen vissza ide felvenni a rendelésemet. - Hozzon kérem egy kávét, két cukorral tej nélkül. És... - néztem végig Merindán. - Két csokis fánkot is kérünk, köszönöm!
Amikor nyugalomra gondoltam, lehet, hogy a szobám falai között kellett volna maradnom. Valamiért mindig így járok, és hiába közelítek a harminchoz, naivan hittem, hogy emberek között is lehet nyugalmas helyszínt keresni. A tervem megdőlni látszott, ahogy a kávézó kellemes hangulatát egy feltűnően engem bámuló férfi zavarta meg. Hátat fordítottam, de nem úgy nézett ki, akit ennyivel le lehet koptatni. Olyan volt ez, mintha mindig céltábla lógna a nyakamban. Meglehet, hogy egy pár hónapig, na jó, bő egy évig...lényegtelen mennyi ideig, de be voltam zárva vámpírok éhes fogai közé, de a férfiak többsége még akkor is ezt az érzést váltotta ki belőlem, ha nem is volt igazából vámpír. Ő pedig nem tűnt annak. Vagyis... Kételkedő vagyok, és ahogy hallom közeledő léptei zaját, egyszerűen kiráz a hideg, és úgy teszek, mintha észre se venném, hogy felém tartana. Amikor megáll előttem, egyszerűen összevonom a szemöldököm és megrázom a fejem. Nem válaszolok, inkább csak csendben maradok, és igyekszem kerülni, hogy túl közel kerüljön hozzám. Nem akarom tudni, hogy mit gondol, vagy érez, hogy egyáltalán érez e bármit is, vagy nem. Egy idő után mindenkinek tovább kell lépnie, de olyan voltam, mint egy sűrűn fűzött gyöngysor. Egyszer túl szorosra húznak és elszakadok. Elszakadnék, a múltamtól, a családomtól, de erre a lépésre nem éreztem magam készen. A megjegyzését viszont már nem tudom figyelmen kívül hagyni. -Igyekszem meglátni ebben a jót és bóknak venni, de értem a mögöttes tartalmát.-húzom odébb a kávéscsészém, a könyvet összecsapva ölemben, és a tányéromra mutatok.-Remélem nem veszi a szívére, ha mind a két ajánlatát visszautasítom. Nem vágyom társaságra, és az éhségem már csillapodott.-az asztal másik oldalán vészjóslóan üres szék, most inkább idegessé tett, mintsem arra emlékeztetett, hogy egyedül vagyok, és nyugalomban. Ehelyett úgy éreztem, mintha újra börtönben lennék, vagy legalább kezdenék oda jutni. Remegő kezeim a könyv köré szorítottam, a borító szinte felnyögött a szorításom alatt, és tekintetem felemeltem a férfira, jelezve, hogy ha leül sem fogok változtatni a hangnememen. -Ahogy látom, van még szabad asztal. Maga választ vagy én menjek másikhoz?-érdeklődöm, olyan hangnemet megütve, ami elutasító, és kissé talán még ellenséges is. Nem akartam idegent úgy lekezelni, ahogy. Mégsem bírtam megállni, hogy ne viselkedjek így. Talán a nővérem és a tanítóm társaságát mostanság túl sokat élveztem, és elszoktam attól, hogy amolyan ismeretségekre tegyek szert, de nem éreztem szükségét, hogy ebben a városban maradjak sokáig.
Nekem a tanár úr kicsit mindig olyan volt mint a dió: lehet, hogy így egyben nagyon tuti, de fel akarom törni és tudni akarom mi van ott belül. Szóval ilyen szempontból nem lehetett volna átlagosan tanár-diák viszonynak nevezni a miénket inkább valami olyasmi mint amikor az ember lánya beül a bácsikájával egy kávézóba és arról csacsog neki órákon keresztül, hogy az oviban melyik srác húzta meg éppen a haját, és mennyire gyűlöli azt a kis piros lakkcipőt aminek rémesen kopogó hangja van. Szóval ebből a szempontból Wes tökéletes társaság tudott lenni. Mondjuk amilyen keveset beszélt és amennyit bólogatott...agyrém! Komolyan néha az volt az érzésem, hogy ha nem hagyja abba a helyeselgetést akkor bekerül a kalaptartóra Málna autómba. Mint azok a vicces bólogató kutyusok. Persze a haveroknak ezt is hiába mondtam volna, retroban ezek nem utaztak. Na majd ő. Persze azt hiszem pofátlanság lenne részemről a korát firtatni, egyértelműen idősebb nálam.Tényleg mennyi lehet? Harminc felett az tuti, de hogy mennyivel...na jó ez részletkérdés, és a mai nap szempontjából talán nem is lényeges. Mivel nem volt apám az első olyan ember társaságát megragadtam aki kicsit is fordított rám több figyelmet semmint a DNS láncok kapcsolódása...majdnem elaludtam az ilyen előadásokon esküszöm. És csupán a tanár úr kisugárzásának és ellenállhatatlan sármjának volt köszönhető, hogy végül sikerült ébren maradnom. Na jó Merinda, kit akarsz etetni? Igenis nem egyszer csuktad le a szemed sárm ide vagy oda. De most nem ezt terveztem, sőt kifejezetten díjaztam, hogy belement ebbe a találkozóba. Két okból is. Kellett egy felnőtt akivel beszélhetek, mielőtt az agyam totálisan beadja a kulcsot és nem leszek képes különbséget tenni az ENTER és a DEL között. Hidd el nem mindegy melyiket csapkodod olyan veszettül. Meg aztán annyi trutymó szaladt össze az életemben, hogy egy józan és higgadt gondolkodású ember, aki legalább egy kicsit is ismert engem, még akkor is ha többnyire úgy, hogy én vagyok az a kocka csaj aki a biológiát kényszerből vette fel, szóval egy ilyen társaságára volt a leginkább szükségem. Mondjuk volt egy olyan érzésem, hogy le fog rázni amikor felhívom, mert a hálózatok tanárom rendszeresen ezt csinálta, mindenféle marhaságra hivatkozva lemondta a konzultációkat. Velem meg ne szórakozzon ám senki, ha nem akar velem foglalkozni mondja meg a szemembe, nem szeretem a mellébeszélést. Szóval így esett, hogy huppsz, a tanár úrnak kikerült a világhálóra minden információ az egyik legtöbbet látogatott pornóoldalon nyilvántartott fiókjának adatairól. Naaaaaggyyyon forró videókat töltögetett le, anyám, mekkora adatforgalom tök fölöslegesen. Ezzel az erővel vehetett volna magának egy jobb szerkót és elmehetett volna valamelyik ismert...olyan...bárba. Persze bárki gondolhatná, hogy bosszúálló kis perszóna vagyok ami rohadtul nem igaz, nem vagyok az, csak nem szeretem ha szórakoznak velem. Egy valaki volt akin képtelen voltam még csak hasonlón is gondolkodni. Peter. Együtt látogattuk Mr Maxfield óráit, és erről Wes is tudott ahogyan arról is hogy vele vagyok. Mindig megállapította, hogy legyek óvatos a fiúval amit nem értettem sosem, mert Peter-el már jó ideje együtt voltunk, de azt hiszem ő is arra gondolt amire később magam is rájöttem. Nem csupán én vagyok neki, hanem mások is. vagy nem erre? Néha az volt az érzésem, hogy Wes nem mond el nekem mindent, hogy van valami amit tud, és néha elég különösen tudott nézni az emberre amitől a hátamon felállt a szőr, de aztán a következő pillanatban valami borzalmasan rossz poénnal elütötte a dolgot. De komolyan mondom én ilyennek kedveltem. Láttátok azt a filmet biztosan...a Holt Költők Társaságát, kiköpött Mr Keating. Olyan sokat sejtető, meg minden. A különbség talán annyi, hogy ez az egész az élet és nem egy film. Szóval a lényeg az egészben az, hogy mára találkozót beszéltünk meg és mint mindig én érkeztem hamarabb, mint úgy általában bárhova. Mondjuk erre faragtam rá legutóbb is, és ekkor jutott eszembe, hogy mit fogok mondani neki ha Peterről kérdez. Elmondjam vajon a teljes igazságot, és kérdezzel rá konkrétan miért akarta, hogy legyek vele óvatos? Azt hiszem ezt fogom tenni, amúgy is megszokta már, hogy ömlik belőlem a szó ha kell ha nem, meg aztán kérdezni is tudok, és amúgy sem vagyok az a fajta lány akit a fejére ejtettek. Összességében azt gondoltam, hogy a tanár úr élvezi a társaságom, mert kicsit feldobom a napjait a marhaságaimmal, és én is élveztem a társaságát még New Orleansban, mert sosem oltott le és sosem akarta, hogy csupán a tantárgyáról beszélgessünk. Vele aztán tényleg mindenről lehetett dumálni, bár ahogyan mondtam is ez többnyire abból állt, hogy én beszéltem ő meg mosolyogva hallgatott. Na ez bizony ma másképpen lesz. Mert ha egy kosárnyi süteményt kell megennem és egy fél városnak elegendő tejet is kell magamba döntenem, ma ő fog többet beszélni. Legalábbis ez volt a terv. Majd kérdésekkel bombázom...vagy mi a szösz. Na ha ő azt gondolta, hogy egy vállsimogatással meg egy szolíd mosollyal le van rendezve a dolog részemről akkor marhára tévedett. Anya mindig viccelődött velem, főleg amikor az itáliai reneszánsz korszakát élte, hogy amilyen vehemens vagyok simán lehetett volna valami szicíliai ősöm is...de a lényeg az, hogy amikor ebben a laza szerkóban megpillantottam a tanár urat a szám a fülemig szaladt a mosolygástól és úgy ugrottam a nyakába, mintha az ezer éve nem látott bácsikám lenne. Na ugye, mégis van ebben az óvodás, lakkcipős dologban valami. A hangom csendült és a boldogságtól ahogyan felsikoltottam azt hiszem a fél kávézó minket nézett. Na igen, a figyelem felkeltésében nem csupán a világítóan vörös tincseim segítettek. - Weeeesss tanááár úrr...wáááóóó ezer éve!- erős túlzás és sosem voltunk puszipajtások, de megvallom őszintén mióta betettem a lábam ebbe a városba Mr Maxfield volt az első akivel minden érdektől mentesen találkoztam és nem bulizás céljából. Azt hiszem ez is egyfajta fejlődés nálam. Elengedtem, a nagy ölelgetés után, amit valószínű meglepődve fogadott, de hát én ilyen voltam, meg kell szokni. Közvetlen és időnként pofátlan, amíg helyre nem raknak. De őt tiszteltem, komolyan. - Ne már, komolyan tök jól néz ki. A köpenye nélkül. Őszintén szólva abban úgy néz ki mint valami boncmester. Nem szerettem, ez így olyan emberi. Csüccs, meséljen már mi újság van hogy mennek a dolgok meg ilyesmi? De most tényleg maga fog mesélni nem én.- emeltem fel figyelmeztetően az ujjamat és abbahagytam a szövegelés, amikor megjelent az asztalunk mellett az előző pincércsaj, hogy felvegye a rendelést mielőtt elslisszolt volna még utána szóltam. - Bocsi...azt a tejet azt hozhatod nekem és még megfejelheted egy fél literrel. Köszike.- vigyorogtam majd visszafordultam Weshez. Komolyan másképp nézett ki a rémes köpeny nélkül, az előadásain is többnyire abban volt, komolyan kirázott tőle a hideg, Mindig az volt az érzésem, hogy mindjárt bemosakszik és élve megműt valakit. - Örülök, hogy összefutunk. Rémesen unalmas ez a város. Nem történik úgy nagyjából semmi. Hogy tud itt élni? Nem lenne izgalmasabb New Orelans? Mondjuk mondom ezt én aki idejött beláthatatlan időre...- és megint dőlt belőlem a duma, aztán persze észbekaptam és egy bűbájos vigyort villantottam a tanár úr felé. - Ne haragudjon, megint én szövegelek...maga jön, meséljen!- közelebb húztam magamhoz a tejes üveget és megakadályozandó, hogy újabb szövegelésbe kezdjek inkább belekortyoltam.
Az érvei kíváncsivá tettek, vajon miért is hívott ide, vagy egyáltalán az a gondolat, hogy Mystic Fallsba jött.. nem tűnt olyannak, aki ilyen helyre beteszi a lábát. Talán mert túl kicsi vagy magam sem tudom. Csak akkor jövök ide, ha szükségem van valamire Grayson Gilbert egykori kórházából, illetve ha egy vámpírt már nem tudok elrejteni a Whitmore házban, és muszáj áthoznom ide, abba a bizonyos romos kórházba. Egy kávé viszont most belefér. - Micsoda öröm! A diákjaim sosem lelkesednek értem, mikor belépek az előadóba! - vigyorodtam el, ám meglepetés ülhetett ki az arcomra, mikor megölelt. Diákokkal sosem ápolok túl bensőséges viszonyt, köszönhető ez annak, hogy muszáj megmaradnia a tárgyilagos kapcsolatnak, nem engedhetem meg magamnak, hogy kivételezés vádja merüljön fel a nevemmel kapcsolatban. Ez egyáltalán nem lenne egy békés történet, és próbálom is visszafogni a véleményemet, mikor egy kolléga ilyen gyanúba keveredik. Szóval... ez nem jó. Azon már meg sem lepődtem, hogy adja magát, rendkívül laza és a stílusa sem változott egy kicsit sem. Nem gondolkodik, csak beszél és beszél, nyomja a sajátos szövegét, amelyen most is mosolyognom kellett. - Jó látni, hogy valaki egyáltalán nem változik. - kacsintottam rá, majd szavai végett végigmértem saját magamat. - Bevallom őszintén, én is jobban érzem magam a köpeny nélkül. Azok a különös anyagok, amelyek néha rátapadnak az emberre.. - sóhajtottam fel lemondóan, majd megvontam a vállam. - A főiskolát biosz tanszéke még mindig meglehetősen unalmas. - fűztem aztán hozzá. Tényleg nem tudnék mit mondani rá, hisz mi történhet nálunk? Nem találtunk fel semmi olyat, ami megállítja az öregedést, és nem tudjuk, mi okozza a rákot. Szóval a nagy tettek elmaradnak. - Mi ez a nagy tejivás? - kérdeztem aztán, mikor a pincérlány már el is tűnt, megtoldva a rendelést. Én fogok fizetni,ez így illik. Felsóhajtottam. Ismét. - Őszintén szólva, csak nagyon ritkán járok ebben a városban az utóbbi időben... tudod, megüresedett egy lakás a whitmore mellett, és inkább oda cuccoltam be. Még egy-két apróság ideköt, de amúgy elvagyok a főiskola keretein belül. - magyaráztam, bár nem olyan érdekes. Az egész történetem nem olyan érdekes. Ráadásul tudom hogy ő egy naiv kis ember, nem tud semmiről. Miért avatnám be abba, hogy mit csinálok ténylegesen az iskolában? - A te sztorid mindig érdekesebb. Miért jöttél ide... beláthatatlan időre? Azt hittem, minden New Orleansba köt.
☇ Megjegyzés: Legközelebb hosszabb lesz ígérem :$ ☇ Zene: Amit gondolsz ☇ Szószám: 239 ☇credit: Shanna
Sophie & Daryl
Mindig is szerettem író lenni, szerettem a szabadságot, és a pihenőnapokat, amiket magamnak szabhattam ki, ahogyan azt is, hogy éppen miről szeretnék írni. Nem voltak kötöttségek, sem rugalmatlan munkaidő, sem undok, nélkülözhető munkatársak, akik csak a sírba vinnének. Így jobb volt, egyedül, társ nélkül, akik csak cseszegetnének éjt-nappallá téve, így inkább nem is kerestem magam mellé senkit. Kapcsolatom is régen volt már, hosszú évekkel ezelőtt, mikor még főiskolás voltam, de az sem volt igazi, és én nem is kerestem a nagy Ő-t. - Nem tudom, milyen mögöttes tartalomról beszél, én csupán kimondtam azt amire gondoltam - magyaráztam, kezemet a szívemre téve. - Miért ilyen ellenséges velem? Én csupán társalogni szeretnék egy ilyen szép reggelen valakivel, akivel hasonló az ízlésünk – mondtam, és elővettem a táskámból pontosan ugyan azt a könyvet, amit ő az imént összecsapott előttem. - A kedvencem – magyaráztam. Igazából, majdnem az összes általam elolvasott könyv a kedvencem volt, imádtam a betűket, főleg, hogyha jó vastag kötetekbe lettek foglalva. Olvastam szépirodalmat, világirodalmat, romantikust, önéletrajzot, sőt, még történelmi regényeket is. Ha épp nem írtam, vagy csajoztam akkor a könyveket faltam. Ezek az apró kincsek, ezek a kötésbe foglalt kalandok és mesék voltak számomra a legjobb búvóhelyek. Elmenekülhettem saját, unalmas és silány életemből, valahova, ahol minden, amit csak el tudtam képzelni megadatott. Talán épp ezért is lettem író. - Bizonyára zavarom, elnézést a kellemetlenségért – fordultam jó modoromhoz – megyek is – azzal hátat fordítottam neki, s a lehető leglassabb léptekkel indultam el pulthoz.
Hát őszintén szólva sokat hezitáltam, hogy elhívjam vagy sem, de rájöttem, hogy az utóbbi időben azért is keresem néha idősebb férfiak társaságát mert apa mocskosul hiányzik. És mióta kiderült, hogy tulajdonképpen miért nem maradhatott velünk, azóta meg még düh is vegyült ebben, amikor azt gondoltam, hogy nála csak és kizárólag jobb emberek léteznek. Még akkor is ha azok történetesen egy borzalmas köpenyben lófrálnak a nagyelőadóban. Szóval azt hiszem azért is hívtam ide, mert kellett az ellenpólus annak a rohanó és néha már idegesítően szétszórt életemnek amit valahogyan a tanár úrban reméltem megtalálni. Az egészben amúgy az volt a mókás, hogy a tantárgyától a falra másztam, de igazából talán nem is ez volt a fontos, ahogyan az sem, hogy egyébként nagyon nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne másszak be a személyes számítógépébe, már ha van neki. Szóval ez mindenképpen piros pontot érdemel szerintem, meg az is, hogy az előző ölelés visszafogottabb lett mint terveztem. Tudom, hogy vannak tanárok akik nem nagyon szeretik ezt a bizalmaskodást, és vannak akiket meg én nem piszkálnék meg még bottal sem, sőt ha tehetném fel is lökném ölelés helyett, de ez persze engem sosem zavart. Ha gondjuk van az ilyesmivel tegyék szóvá, ha nem teszik akkor úgy veszem, hogy nekem szabad. Mondjuk ha szóvá teszi akkor is. Anyám gyakran élcelődött azzal, hogy éppen olyan lehengerlően pofátlan tudok lenni mint az apám, amiben persze biztosan volt valóság, de az ég szerelmére, akadjanak már le rólam az összehasonlításokban. Genetika...bah, de rühellem! Az egyik mondata azonban szíven üt, bár ez nem látszik rajtam, mint mindig a szövegem és a kacsa hátsójához hasonlatos folyamatosan járó szám mögé szoktam rejteni ha éppen pocsék a kedvem, vagy olyasmi történik velem már megint amire nem számítottam, vagy éppen egyetlen porcikám sem kívánja. Hogy én nem változtam? Hát az a baj, hogy annyi minden történt velem csak az utóbbi egy hónapban, hogy túl sokat is. Vicc, hogy egyetlen épkézláb barátom sincs akinek erről beszélhetnék, vagy akinek elmondhatnám anélkül, hogy ne tűnne egy épületesen szarul megírt szappanopera forgatókönyvének. Komolyan mondom már csak a vak lány, meg a felcserélt csecsemők klisé hiányzott és eladom az egész cuccot. Tuti kasszasiker. Szóval ahelyett, hogy egyelőre még nagyon bele mentem volna a részletekbe, meg abba egyáltalán, hogy miért is vagyunk itt, csak vigyorogtam mint aki most nyert az éves bingó versenyen és a tejemet kortyolgattam. Végighúztam az ujjam az üvegen és megvontam a vállam, az ajkaim picit lebiggyedtek. Jah igen, ő nem sokat tudott erről a hóbortomról. - Én mindig ennyi tejet iszom, ne kérdezze miért maga az emberi test nagy ismerője. Ez biztos valami addikció vagy nem tudom. De az tuti, hogy ha tejet látok, vagy egyszerűen eszembe jut muszáj innom. Jobb mint ha vodkától bűzösen fetrengenék valami sikátorban nem?- kacsintottam nevetve rá, majd meghúztam az üveget és lassan tettem vissza az asztalunkra. A gondolataimba mélyedtem egy egészen röpke időre, mert azon meditáltam mennyit mondhatok el neki abból amiért tulajdonképpen idejöttem és mennyit mondhatok el abból amiért ezt a találkozót kértem. Alapjáraton őszinte ember voltam, csak éppen az őszinteségemet mindig valami nagyon szép anyagba becsomagoltam, mert esetleg túl nyersnek találtam. Persze ilyenkor már eltért az eredeti vonaltól és nem azt adta vissza amit én mondani szerettem volna. Amikor arról beszél, hogy unalmas, meg hát az egésznek olyan terelés szaga van, messziről bűzlik én mondom, ahogyan már anno is gyanakodtam rá, amikor egyszer félrehívott és Peterről faggatott. Azt hittem valami gond van, de csak annyit akart tudni, hogy mióta ismerem, és kérdezte, hogy szokott e bántani, meg egyéb olyan különös és hülye kérdést tett fel, hogy a végére elbohóckodtam és csak akkor vettem komolyra a dolgot amikor láttam a szemeiben, hogy nem viccel. Persze amikor megkérdeztem mi szükség erre valami átlátszó szöveggel lepattintott, de elkönyveltem magamban, hogy ez biztos valami szakmai ártalom vagy nem tudom. Meg hogy a tanár úrnak a hozzám hasonlatos fiatal lányok védelme a fixaideálja. Őszintén szólva nem nagyon érdekelt a miért. Akkor még. - Emlékszik mennyire féltett engem Petertől?- csaptam bele egyenesen a közepébe, miközben az asztallapon összefűztem az ujjaimat, mint amikor imádsághoz készülődik az ember, és kicsit fel is vontam a vállam, a fejem mint valami manóé eltűnt közötte, kicsit a homlokomat is ráncoltam és kényszeredetten vigyorogtam. - Na hát a továbbiakban nem kell féltenie, mert Peter husssss- a fejemmel imitáltam billegetve azt a mozdulatot, amit általában a kezünkkel szoktunk csinálni, a szemeimet forgatva, és még mindig olyan bárgyún hülyén vigyorogva - ...nincs többé! De nem szomorkodom!- nem, a francokat nem! Mióta csak eljöttem állandóan újra álmodom az egész hülye jelenetet, de persze könnyebb úgy tenni mintha semmi sem lenne. Mintha nem láttam volna amit láttam. És ezek most annyira élesen előjöttek, hogy ki is buktak belőlem valami összefüggéstelen mondanivaló formájában. - De ha nem is szomorkodom attól még rosszul esik, hogy egy másik lány nyakára van piócaként rátapadva a H épület melletti fánál, ahol egyébként velem akart találkozni. És szőőőőkeeee- szándékosan nyújtottam el a szót kicsit lemondóan sértődötten - Peter soha nem szerette a szőkéket, de úgy látszik az utóbbi időben már nem válogatott. Na mindegy. A lényeg, hogy túl vagyok rajta- ez még nekem is hazugságnak hangzott és a hangom sem volt túl meggyőző úgyhogy gyorsan hozzátettem...talán túl gyorsan is. - Túl leszek. Ez a város azt hittem tökéletes lesz sok szempontból is, de mióta csak idejöttem nem tudom elég rossz érzésem van. De szerintem csak a hely teszi. Olyan semmitmondóan lapos, semmi nem történik az égvilágon ami említésre méltó lenne.- és én ezt tényleg így láttam, mert abból amit én érzékeltem ez jött le. - Amúgy meg...kiderült apán egykor miért lépett le. Volt egy családja és miattuk...mintha mi nem lettünk volna. Azt hitte pénzzel mindent meg lehet venni. És most a bátyám is ezt gondolja. De valamit rohadtul kihagyott a számításból- emeltem meg kicsit dühösen a mutatóujjam az ég felé. Na ez voltam én a harcos amazon, aki most aztán úgy megmondja a tutit, hogy a spaletták is belereccsennek. - Engem nem lehet megvásárolni. De nem ám!- a mondat végén gyorsan elhallgattam, mert tisztára úgy éreztem magam mint Rambó, aki most közli, hogy mindenkit ki fog nyírni, mert " ahhoz, hogy nyerhess, háborúznod kell" Leengedtem a kezem és próbáltam vidámabbnak tűnni de nem nagyon ment ez nekem, mert túlságosan rákattantam a dologra, és ha akartam ha nem ez a két szép alak, Peter és a bátyám valami elementárisan fantasztikus módon képesek voltak kihozni a sodromból. - Amúgy a legfontosabb ember az életemben, az anyukám tényleg New Orleans-hoz köt. És ha itt elrendeztem a dolgaimat vissza is fogok menni. És mondja Wes miért jár maga olyan ritkán a városba? Jóóóóó tudom, hogy nem egy tuti kis hely, de maga szereti a nyugalmat és az állandóságot, nekem legalábbis úgy tűnt.- jegyeztem meg és a kérdés végén mint egy végszóra érkezett meg a tanár úr kávéja, meg a két csokis fánk. Óanyám, ropogós csokival leöntve, imádom. Nyamm! Azt hiszem ebből majd duplázok.
Furcsa kettősség, mikor az ember igyekszik úgy élni, hogy ne kerüljön veszélybe, mégis mindig úgy érzi, a nap összes másodpercében olyan helyzetbe kerül, ahol igen is abban van. Elismerem, paranoiás lettem rövid idő alatt, ami számomra érthető, mások számára a tudatlanság édes zamatában úszva, valószínűleg érthetetlen hozzáállás az élethez. A kis színjátéka, melyet én ennek könyvelek el, mindenféle teketóriázás nélkül, nem hat meg. Ismertem ennyire a férfiakat, és pont nem ő tűnt olyannak, aki szívéből szólna olyan őszinteséggel, hogy el is higgyem, nem a kalandvágya vezeti. Megrázom fejem, elmosolyodom, de inkább kínomban, mintsem azért, mert szórakoznék a helyzeten. Talán mikor a könyv megjelent a kezében, az volt az a pillanat, mikor egy részem sajnálni kezdte a férfit, amiért úgy ráförmedtem, de a bennem dúló kételkedés még most is dacolt a bennem azzal, hogy megessen e rajta a szívem, vagy egyszerűen hagyjam, hogy távozzon. Felállok, de nem túl gyorsan, komótosan, megfontoltan, és mintha mázsás súlyokat kellene közben emelnem a kezeimmel. -Nem fogok mentegetőzni és a lelkiismeretem sem fog m,aga alá gyűrni azért, amit mondtam. Meg volt rá az indokom, de elnézését kérem, ha a lelkébe gázoltam, vagy túl rideg voltam magával.-nyelek nagyot, mert szinte kínozva égetik ajkaim és torkom a szavak, melyekbe ugyan van igazság, de dacol az önfejűségemmel, amivel nem akarom beismerni a hibáim. De ez vagyok én, és nem fogom meghazudtolni magam semmi esetre sem, senki előtt sem. Láttam, hogy direkt nem olyan hévvel fordul és megy a pulthoz, mint amilyennel érkezett, és bár a hátához beszéltem, szinte láttam magam előtt, ahogy elmorzsol egy örömittas mosolyt arcán. -Miért ez a kedvence?-érdeklődöm, de most először hangomban őszinte kíváncsiság bújik meg, és ez arcomra is kiül. Kevés férfi van, akinek az olvasás bármilyen formában a kedvence lenne, ha csak nem nyuszis magazinról beszélünk, vagy egy nagypapáról, akinek jobb dolga sincs, mint naphosszat olvasgatni. Én viszont tiszteltem az olyanokat, akik a telefonjuk nyomkodása helyett olvasnak, és nem hagyják magukat beszippantani a tömegkommunikációval.
A bizalmatlan emberekkel mindig történt valami, a miatt kiábrándultak társaikból, mindig tettek velük valamit, ami arra késztette őket, hogy ne higgyenek senkinek, hogy ne bízzanak meg senkiben, és, hogy csak önmagukra számíthatnak. Ez a lány is pontosan ilyennek látszott, mintha valami megtört volna benne odabent, és ezért viselkedett ilyen elutasítóan velem. - Tudja, kedvesem az én lelkem már megedződött az elmúlt harminc év alatt, amit ezen a földön töltöttem és senyvedtem, szóval csak nyugodtan illessen még kedves szavaival, ha ez tesz jót az ön lelkének – kicsit szenvtelen voltam az tény, de kellett egy kis bátorítás mind magamnak, mind neki, hogy nem fogom felvenni a szavait, tudja meg, én nem vagyok az a gyenge lelkű kisfiú, akikkel bizonyára nap mint nap találkozik. Sosem voltam, fiatal koromban is inkább a könyveknek szenteltem az életemet, mint a harcoknak, az ostoba szóbeli csatározásoknak, amiknek sosem láttam értelmét. Nem akartam mindenkiben a rosszat meglátni, nem akartam külsőről ítélni meg másokat, csak azt akartam, hogy minden ember egyenlő legyen, de ezt persze lehetetlen lett volna kivitelezni. - Nos, tudja talán azért, mert a karakterek annyira bennem élnek, szinte ők az én lelkem, mindegyikükben meg tudom látni magam valamely darabját, és ez tetszik. Kiváló mű. És, maga miért szeretni? – kérdeztem vissza. Ez a csevej elég érdekesnek tetszett, szóval visszafordultam a lányhoz, de nem lépdeltem közelebb, nem is akartam túlságosan nyomulósnak, vagy levakarhatatlannak tűnni, szóval csak álltam ott, és kissé oldalra döntött fejjel fürkésztem arcvonásait. A szeme barnaságát, a kis ráncot az orra közepén, és azt, ahogyan mozgott a szája.
Kezdőlap
|| words: 533
|| words: -
