Zsongott a fejem a halottaktól. Nem hiszem el, hogy ez az egész igaz lenne. Egyáltalán mégis, hogyan lehetne igaz? Nincs semmi értelme. Valami vicc kell legyen ez az egész. Ilyen dolgokra csak emlékeznék. Ha pedig nem emlékeznék azt jelenté, hogy bevertem a fejem. Méghozzá nagyon. Akkor pedig nem olyan békésen töltöttem volna a napjaimat, mint ahogyan eddig, hanem egy kórházban látogatott volna meg a barátnőm. Ezért is olyan zavaros ez az egész úgy, szinte már teljes mértékben hihetetlen és teljes mértékben feldolgozhatatlan. Mintha valami rossz álom lenne ez az egész, ahol az ember elfelejti felvenni a nadrágját és csak akkor jut eszébe, mikor már mindenki rajta nevet. De most hiába nevetett rajtam Jemma ezzel a zavaros beszéddel valakiről, akire nem is emlékszem.. Nem akartam felébredni. Ami miatt arra mertem következtetni, hogy ezek szerint nagyon is magamnál vagyok és nem egy álom kellős közepén vagyok, hanem ez a kegyetlen valóság. – Honnan tudhatnám, hogy miért akarsz ezzel előállni? Lehet beleszívtál a laborban valami anyagba, ami viccelődős kedvedbe varázsolt, vagy éppenséggel hallucinációt okozott és veled van a baj. Amilyen dolgokkal te dolgozol bármi megtörténhet, nemde? – Na, ez már valami normálisabb magyarázat. A labor, a kísérletek. Lehet, hogy valami hátulütője van annak az egésznek. – Gondoltál már arra, hogy elmész a kórházba, hogy biztos minden rendben van veled? Le merném fogadni, hogy veszélyes anyagokkal dolgozol, így talán kényelmesebb lenne megelőzni a bajt, mielőtt valami rossz történhetne veled. – Még a végén elveszíti a legjobb barátnőm az eszét. Mert jelen pillanatban ez az egész sokkal hihetőbb a számomra, mint az, hogy megfeledkeztem egy teljes emberről. – Fogalmam nincs, hogy mire akarok váltani. Talán jobb lenne hazautazni és visszakönyörögni az állásomat, hogy újra munkába állhassak. Mert gondolom ezután te is hazautazol. Mármint, ha végeztél a kísérleteddel. Akkor talán többet lehetnénk együtt. – Jelenleg nem tudok tisztán gondolkozni a jövőmet illetően. Főleg azok után nem, hogy pár perce kis híján még megpróbálta az egészet aláaknázni azzal, hogy én elfelejtettem a férfit, akit szeretek.
Ismét egy kajén vigyor jelent meg a szám sarkában, nagyon jó nő és imádom a szép szőke haját, talán azért is mert régi jegyesemre emlékeztet. A szűntelen égés a torkomban nem múlik, alkohol tudom, hogy segíteni fog, de talán egy kis vér is jól esne már. - Akkor pont azért kell ezt velem meg tenni. - Szememel végig kémlelem a nő testét, na vagy most lesz az a pillanat, hogy a kávé a képemben landol vagy talán bejön.
Mivel érzem, hogy vámpír vigyázznom kell magamra, hiszen az én vérem hála a családomnak más, mint amit megszoktak. Ízletesebb és talán melegebb is számukra. Nagy levegőt vettem, majd rá pillantottam a lányra, ismét egy mosoly. - Dayton Morgan. - Fogom meg kezét és lehelek rá udvarias kézcsókot.
Na persze, ez már kijött a divatból, régen nagyon be kellett tartani, de mivel már ilyen nincs, így ettől, és az angol akcektustól végre olvadnak a csajok, és sok bugyi lecsúszik.
Csak azért nem álltam fel az asztaltól és hagytam őt magára a kávéjával, mert az ő helyében valószínűleg én is a másikat néztem volna bolondnak. Inkább, mint azzal nézzek szembe, hogy megőrültem és amnéziás lettem anélkül, hogy bármi baleset ért volna. Itt Jason volt a baleset és a fejembe egyre inkább magát befészkelő gondolat, hogy ő játszadozott Stacey agyával. És persze ebből én jöttem ki rosszul, hiszen miért lettem volna felkészülve arra az eshetőségre, hogy az egyik beszélgetési témám azért nem fog beválni, mert Stace elfelejtette a főszereplőt? Kétségtelenül rosszul esett, hogy én lettem bolondnak beállítva, mégsem reagáltam, hagytam, hogy a szavai elsuhanjanak a fülem mellett és remélem, hogy legalább Stacey megnyugszik. Hirtelen még kitalálni sem tudtam semmit, amivel elüthettem volna a rosszul feldobott labdát... mondjam azt, hogy összekevertem valakivel, aki egy bizonyos férfiről mesélt? Így még rosszabb barátnak tűntem volna, képes lennék összekeverni valaki mással? Sehogy sem jó. - Lehet, igazad van. Csak esküdni mertem volna rá, hogy te emlegetted Jason-t. Nincs pasi az életedben, akiről meséltél és akivel összekeverhettem? A névmemóriám manapság a papírokra van lekorlátozódva. - Legyintettem egyet, mintha én lennék a hibás. Nem akartam, hogy feszült legyen, pedig bennem sem éppen nyugalom tombolt, viszont azzal egyikőnknek sem lesz jobb, ha én elkezdem bizonygatni az igazamat. Ennek utána kell járnom. Addig is aprót sóhajtottam és próbáltam felvenni egyfajta normális fonalat a találkozásunkban, hiába tűnt ez egészen lehetetlennek. - Úgysem bírnád ott sokáig. Az ügyvédkedés nem neked való, ezért is jöttél el, nem? - Kérdeztem. Stace elvégezte az egyetemet, de soha nem tudtam elképzelni róla, hogy nyugdíjazásig a tárgyalóteremben tartózkodjon. Neki, ahogy én ismertem őt, kellett a szabadság és az, hogy ő rendelkezzen a dolgaival, azt csináljon, amit és amikor akar. - Fogalmam sincs, hogy én mikor megyek haza. Amint végzek a munkámmal, szerintem rögtön pakolok.
Ez az egész helyzet túlságosan is fura. Mert most igazából azt akarja nekem mondani, hogy megőrültem. Szeretném a lehető legtávolabb hessegetni az egész gondolatot a fejemből, de az a helyzet, hogy nem igazán megy. Bármennyire is igyekszem nem tudom kiverni a fejemből, amit mondott. Mégis, hogyan lehetnék képes arra, hogy mindezt elfelejtsem? Kis híján egy pánikroham kapott el az egésztől. De valahogy örülök, hogy nem tart ki az őrült története mellett mégis egy kis hang a fejemben nem hagy nyugodni, hogy mi van, ha igaz? Úgy gondolom, ha igaz, akkor valami bizonyíték lesz róla a lakásomban. Valahol kell lennie valaminek. Talán az lenne a legjobb, ha a lehető leghamarabb hazamennék és feltúrnám a lakást valamiféle bizonyítékért. Igen. Vagy azt bizonyítja, hogy nincs semmi, vagy pedig, hogy tényleg Jemma-nak van igaza. Most már tűkön ülve várom, hogy hazaérjek és belelendülhessek a kutatásomba. Valamiért olyan deja vu érzés fogott el. – Én nem tudok arról, hogy lenne bármilyen pasi az életemben, de tényleg.. Ezért is ért váratlanul ez a határozott kijelentés. Nem értem, miért álltál ki ennyire mellette, de mindegy is. Inkább hagyjuk, mert a hideg futkos a hátamon az egésztől. – Nem akarom tovább feszegetni a témát, mert itt válaszokat nem fogok kapni. Mármint olyanokat nem, amelyekről nem fogom azt érezni, hogy hatalmas őrültség. – Igazából valami nagyobb kihívást akartam mindig is magamnak, de már nem igazán tudom, hogy mit kellene tennem. Esetleg valami ötlet? – Már megvolt a magam élete mégis feladtam, most pedig nem igazán tudom, hogy mit kezdjek vele. Mert valami új irányt szeretnék adni az életemnek, de a baj csak az, hogy nem tudom hol kellene az egészet elkezdeni. – Ha hazautazol mindenképpen kell valami csajos hétvégét csinálnunk. Semmi őrült téma, hanem egyszerű lazítás. Vagy valami ilyesmi. Teljesen kikapcsolni magunkat. – Bár addig úgy sem tudnék kikapcsolni teljesen, ameddig nem kapok válaszokat. Mert lehet, hogy összezavaró dolgokat mondott Jemma, de nem mondott volna ilyet viccből. Meg összezavarodottságból. Vagy mégis? Egek, már kezdem azt érezni, hogy azt sem tudom milyen is a legjobb barátnőm.
- Oké, oké, oké, ne haragudj. Bevallom, biztosan tévedtem és nem akartalak megijeszteni, de tudod, hogy milyen vagyok... agyon fel tudok pörögni, ha valami befészkeli magát az agyamba és mostanában egyébként is túl sok minden van a fejemben. Összekavarodhattak az információk. Vagy ahogy te mondtad, lehet nem vettem fel a maszkomat és valami toxikust lélegeztem be. Indirekt módon bármi bekerülhetett a szervezetembe és ugyan általában a tüdőn keresztül felszívódó mérgek gyorsan hatnak, sose lehet tudni, hogy mit mivel kevertem össze vagy a többiek mit hagytak az asztalon. - Menekülési útvonalat kerestem annak ellenére, hogy tudtam, most igazán szépen beletápláltam Stacey agyába azt, amit elvileg el kellett volna felednie. De én erről honnan tudhattam volna? Kétségbeesésemben kezdtem ostobaságokat beszélni, a labor szabályzata szigorúan tiltja a mérgekkel, tudatmódosítókkal való dolgozást védőfelszerelés nélkül és ha valaki valamit elzáratlanul az asztalon hagy, annak másnap be sem kell fáradnia dolgozni. Ám hittem abban, hogy ahogy meghallja a számára valószínűleg értelmetlen szövegelésemet Stacey felveszi a stílusát, amivel elszigeteli magát a tudományos szómenésemtől és annyiban hagyja a dolgot. Mondjuk én sem hagynám annyiban, biztosan addig mennék, amíg meg nem találom az okát az ismerősöm zagyválásának... Stacey pedig ebben a tekintetben még rajtam is túltett. - Nagyobb kihívás? Dolgozz velem. - Mosolyodtam el végül. Stacey nem a biokémikus alkat volt, az biztos. - Nem tudom. Mihez lenne kedved? Csak érzed, hogy van valami, amit csinálnod kellene, mert nem hagy nyugodni és közben jól is éreznéd magad. - Belekortyoltam az innivalómba, így pislogtam rá. - De mikor tervezel hazamenni? A közeljövőben? Már nincs is semmi, ami a városhoz köt? Reméltem, hogy legalább addig egy városban lehetünk, míg nem végzek az itteni munkámmal... és az még nem most lesz. Pedig nekem is hiányzik Denver. Azt még nem is mondtam, hogy anya és apa üdvözölnek és azt üzenik, hogy jó lenne, ha végre jelentkeznél náluk is. - Adtam át az elfelejtett üzenetet, de egyébként is annyi bepótolnivalónk volt, hogy nem a szüleim intése járt az eszemben.
– Hát, ha te mondod. De azért remélem, hogy nem lesz valami agykárosodásod, mert kár lenne a nagy eszedért. – Bevallom, hogy nem akarok különösebben belefolyni abban, hogy mi is folyik odabenn a laborban, mert az igazság az, hogy nem tudhatom biztosra, de azért nem olyan könnyű elfelejteni valamit, amit szinte erőszakosan akart a fejembe beleverni, mintha igazság lenne. Nem fogom annyiban hagyni az egészet az egyszer biztos, de jobb, ha erről ő most nem tud. Nem hiszem, hogy képes lennék további plusz információkat megemészteni, vagy feldolgozni. Egyszerűen túlságosan sokat kattogott az agyam már ezen. Most csak egy lány akarok lenni, aki a barátnőjével kávézik. Ráérek még ezen idegeskedni, válaszokat keresni. Egyszerű ember akarok lenni. Csak egy apró pillanatra. – Hát az egyszer biztos, hogy az nagy kihívás lenne. – Nevetem el magam akaratlanul. Én aztán nem tudnám azt csinálni, az egyszer biztos. Mármint nekem nem áll rá az ilyenekre az agyam. Azt a területet inkább meghagyom az én drága barátnőmnek. – Azon gondolkoztam, hogy talán a rendvédelemhez fordulnék. Hiszen lenne egy kisebb adrenalin löket mindig az életemben. A tárgyalóteremben a férgeket már csak megsütni kellett.. Most végre én lehetnék az, aki elkaphatná őket. – Ez a nekem való kihívás. Mármint tényleg úgy érzem, hogy képes lennék ezt csinálni. Már nem érzem magam jól a tárgyalóteremben. Olyan száraz az egész. Valami izgalom kell az életembe és még épp elég időm van arra, hogy valami újba vessem bele magamat anélkül, hogy én lennék a legöregebb a kezdők sorában. Meg, hát ha úgy vesszük szerintem nem áll olyan messze a kettő egymástól. Összefügg. Mindkettő ugyanazt a folyamatot végzi, csak most inkább a korábbi szakaszába vetném bele magam. – Nem tudom. Mikor szeretnél te hazamenni? Addig megpróbálnám kitalálni, hogy pontosan mi merre, hány méter. A szüleidet pedig mindig szívesen látom, hiszen tudod jól, hogy nagyon imádom őket. – Nekem Jemma szülei is olyanok voltak, mint a sajátom. Ahogyan Jemma-ra is a testvéremként tekintettem úgy a szülei is olyanok voltak nekem, mint a pótszüleim. Egyszerűen imádtam őket.
Már kezdtem megnyugodni, hogy talán a vámpírmizéria elfelejtésével Stacey kicsit lecsillapodik, nyugodtan üldögél majd a papírok felett és azt csinálja, amiről papírja van, hogy ért hozzá, nem pedig különféle dolgokba keveredik bele, ezzel megnehezítve a saját életét, de úgy tűnik, ez az időszak még nem most fog eljönni. Mit is vártam? A kutyusból nem lesz szalonna, akármennyire szeretnénk... Stacey-t mindig hajtani fogja a vére és nekem nem állt jogomban követ vetni rá tekintve, hogy szigorúan véve én is folyamatosan a baj szélén táncoltam annak köszönhetően, amit a vállamra vettem. De legalább már neki nem kell a vérszívókkal foglalkoznia és ezt akár meg is köszönhettem volna Jason-nek egy kártyán, ám elvenni a össze emlékét és magára hagyni úgy, hogy bármikor bárki elkezdhet Stacey-nek magyarázni, ahogy én tettem... felelőtlenség volt. Emiatt a köszönőlapot inkább megetettem volna az illetővel. - Rendőrség? Rendőr akarsz lenni? Fegyverrel, szaladgálással, verekedéssel, mindennel együtt? - Kérdeztem felvont szemöldökkel, aztán arra jutottam, hogy még mindig jobb az előző verziónál, miszerint vámpírvadásznak áll. - Nem is olyan rossz ötlet. - Mondtam végül halvány mosollyal bólogatva, őszintén. - Várható volt, hogy egy idő után otthagyod a tárgyalótermet és megunod az ügyiratok olvasgatását. Ahogy te mondod, a te maga adrenalinküszöbödet ez a munka aligha elégíthetné ki. - Gyerekként is álladóan tett-vett, ha valami furcsa ötlettel kellett előállni, akkor ő volt az első, akinek megfogalmazódott a fejében és kettőnk közül szintén Stacey volt az, aki a világ pörgősebb részeibe rángatott el engem. - De addig ne iratkozz be a akadémiára, míg haza nem mentünk. Még a végén nem engednek el vagy kék-zöld foltokkal kell anyáék elé állnod, akik infarktust kapnak, ha meglátják mi történt veled. - Bele se mertem gondolni, milyen tekintettel fogadnának minket. Nem széppel, az biztos. - Egy kis ideig még itt kell lennem, most, hogy már Fitz is itt van, talán hamarabb végzünk, de utána mehetünk. És a világkörüli utunkat is megszervezhetjük. - Vetítettem előre a programot már sokkal szélesebb mosollyal.
Az udvariasság csodákra képes. Nálam mindenképp pozitív, ha egy férfi úriember. Arturóba részben emiatt szerettem bele. Tudom, hogy életem végéig a férjembe leszek szerelmes, de nem lehetek önző vele, el kell engednem. Azonban én sem tartózkodhatok mindig az örömök hajszolásától. Az örökkévalóság hosszú idő, nem gubózhatok be, különben a magány fog felemészteni. Az elmúlt évszázadok során többször is éreztem, ahogy a magány mondhatni egy jeges kézként a nyakam köré fonódott és megpróbált teljesen megdermeszteni. Sokáig hagytam is, de ebből elég. Amint Arturót sikerül elűznöm magam mellől, ezzel is biztosítva a boldogságát, illetve a bűntudatom esetleges enyhülését, változtatok az élethez való hozzáállásomon. És akkor visszatérve az udvariassághoz. Ez a férfi felettébb gáláns, bár némi huncutság is vegyült a nemes tulajdonság mellé. Nem mondom, hogy ez gond lenne. Elejtek egy halk nevetést a szavaira, majd pedig mikor bemutatkozik és kezet csókol, elmosolyodom. - Örvendek a találkozásnak Mr. Morgan. A nevem Sierra Sanchez. - Újabb korty a kávémba. Nem, az alkoholtól még egy kicsit tartózkodom, aztán ki tudja? Még a végén jobbnak látom inni, hogy azáltal is megfeledkezzek a múltam égető fájdalmáról. Nem innék sokat, épp csak pár pohárral...vagy üveggel.
Nem éreztem azt, hogy vissza vágynék a tárgyalóterembe. Egyszerűen csak szükségem volt arra, hogy pörögjön az életem és ne álljon be valami állandó. Pörögni akartam és talán már nem is akartam ebben a városban maradni, valahogy már nem éreztem úgy, hogy bármi idekötne. Mintha valami a fejembe ültette volna, hogy el kell innen mennem, hogy itt már nem találom meg azt a nyugalmat, amit régebben annyira élveztem. De az igazság, hogy már az is homályosan él bennem, hogy mit is csináltam ezen idő alatt. Szinte semmit nem csináltam. Legalábbis semmi olyan emlékem nincs, ami különösebben itt tarthatna engem. Arra sem igazán emlékszem, miért jöttem ide. Főleg, hogy vőlegényem volt, akivel megszakítottam a kapcsolatot. Mondjuk nem bánom, mert nem működtünk volna. Sosem tudta tartani velem a lépést. - Hát.. Ott remélhetőleg meglelem minden áldott nap azt az izgalmat, amire szükségem van. - Tudom jól, hogy nem ülök bele rögtön az izgalmak tengerébe, mert odáig még el kell jutnom és meg kell küzdenem érte. De már ökörködni is jó móka lehet. De nyomozó lennék.. Vagy valami még annál is adrenalin dúsabb. Ennél mélyebbre már csak akkor mehetnék, ha katonának állnék be. Igazából még nem köteleztem el magam semmi mellett, úgyhogy bármi megtörténhet. De egyelőre csak élni akarom az életemet. A legjobb barátnőmmel az oldalamon. - Rendben van, azt hiszem ezt be tudom tartani. - Nem akarom rájuk hozni a frászt, de valahogy nem érzem azt, hogy bárkinek is féltenie kell engem, hogy tele leszek különböző foltokkal. Ezen a téren valahogy magabiztos vagyok. Nem tudom miért.. - Hát szólj, amint mehetünk.. Mert én itt már csak lógatni tudom a lábam. Talán beülök egy egész napra a moziba. Vagy nem tudom.. Igyekszem majd lefoglalni magam. - Tényleg olyan üresnek érzem magam már a puszta gondolattól, hogy még egy kicsit itt kell maradnom ebben a városban, mintha nem lenne már itt helyem. Furcsa. Csak annyira amennyire Jemma kis beszéde egy számomra ismeretlen férfiról.
Próbáltam teljesen elszeparálni a vészjósló gondolatokat, amelyek Stacey emlékezetkiesése miatt jöttek elő és nem mutatni előtte, hogy nem én vagyok a bolond, hanem sajnos az ő agyával játszadoztak. Ebben a "csatában" úgysem lehetnék győztes és nem is akartam az lenni, mert csak Stacey-nek tettem volna rosszat, ha minden áron be akartam volna bizonyítani, hogy márpedig manipulálták az elméjét... így inkább megpróbáltam elterelni az ő gondolatait is és találni valami másik témát, míg magamat komplett idiótának állítottam be. Könnyű szívvel viseltem ezt az állapotot, ha egyet jelentett Stacey viszonylagos lelki nyugalmával, amiről tudtam, hogy így is, úgy is felkavartam, de talán még akad menthető része. - Míg mások a nyugalmat keresik, neked mindig a pörgés kell és az, hogy ne tudj megülni egy kicsit sem a fenekeden. Nem félsz, hogy egyszer az egészséged rovására fog menni a nagy adrenalinszükségleted? - Én már megszoktam, hogy Stacey ilyet, őt így kellett szeretni és elfogadni, de azért aggódtam érte. Valószínűleg azért, mert én már a magasban is féltem... sőt, ott féltem még csak igazán. Ő pedig mindig ment, pörgött és az sem érdekelte, ha közben csontja tört. - Legfeljebb ha nagyon nem bírod ki az utazásunkig az akadémiára való jelentkezés eltolását, veszünk egy jó nagy kiszerelésű alapozót és megoldjuk azokat a kék-zöld foltokat. - Megvontam a vállam, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszéltem volna. - Nem tudom, meddig fog tartani a munkám. Addig, amíg kapok mintákat és ki nem elemzem őket, rá nem jövök az összefüggésekre és... a szokásos dolgok. Ha gondolod felajánlhatom, hogy nézz be hozzánk, amikor szeretnél. Nem zavarnál, de téged ismerve három percen belül kiszaladnál az épületből is. - Nevettem el magam. Stace nem bírta a tudományos hablatyolást, de én a munkahelyemen csak azzal tudtam szolgálni.
- Én nem tudom, hogy lehet úgy élni. Mármint most tényleg.. Egy helyben ücsörögni és megállás nélkül várni, hogy a sült galamb az ember szájába repüljön. Mármint, ha vársz egy kísérlet eredményére az még várható, de már nem nyújt nekem az örömöt például, hogy porig alázhatok valakit a tárgyalóteremben. Valami újra vágyom. - Lehet, hogy nem vagyok egyszerű eset, de nem is azért élek, hogy másoknak kedvezzek az egyszerűségemmel. Szinte szándékosan igyekszem kész lavinát megindítani magammal. Na, jó nem szándékosan, de nem igazán tudok mit tenni ellene. Lehet, hogy aggódni fog miattam Jemma, de nekem sokkal jobb érzés, ha pöröghetek és lehet, hogy először még lesz pár sérülésem, amin túl kell küzdenem magam, de ezek is csak azt fogják megmutatni, hogy a nehezén már túl leszek. Egy-két seb nem lesz a világ vége. - Hát, ha nem bírom kivárni, akkor az mindenképpen egy jó megoldás lesz. - Nem tudom, hogy meddig tudok majd a fenekem ücsörögni és várni, de azért remélem, hogy nem húzódik el túlságosan hosszú időre ez az egész projekt, amin dolgozik. Mondjuk a helyében biztos vagyok, hogy elhúznám. Tuti, hogy van valami közte és az a Fitz között. De sosem olyan lány volt, aki ezt rögtön levágna, vagyis igazából még sosem láttam a fiúk közelében úgy igazán. Egyszer viszont tudom, hogy tetszett valakinek és nem vette észre. - Beugorhatok, de ha belekezdtek a szakszavas beszédetekbe, akkor kevesebb idő alatt fogok kirohanni és még az utolsó hajszálamat is kitépem majd. - Mondom nevetve, mert természetesen nem gondolom komolyan a dolgot, de nekem sosem volt igazán asztalom ez a tudós dolog. Pontosan ezért is jöttünk ki olyan jól mi ketten Jemma-val. Benne megvolt az ész, én pedig az, aki mindig minden másra vevő volt.
Jobbnak láttam elő sem venni az igazából nem létező lebeszélési képességemet. Stacey makacs volt és mivel szerettem őt, nem akartam megbántani azzal, hogy az orra alá dörgölöm: nem biztos, hogy jó ötlet veszélyes foglalkozást vállalnia. Persze azzal is tisztában voltam, hogy bennem is ott volt a hatalmas hibafaktor, hiszen nekem még az is veszélyesnek tűnt, ha egy 200 méternél magasabb hegyre akart felmászni bárki is. Jobban szerettem két lábbal állni a földön, olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek kézzel foghatóak és biztonságosak voltak. Azzal, hogy a természetfeletti lényekkel kezdtem foglalkozni a saját elveimmel mentem szembe, mivel a vámpírokra irányuló kutatás és az utánuk való szaladgálás minden volt, csak nem unalmas, veszélymentes és kézzel fogható. A hitem egész rendszerét felforgatták, bármikor rám támadhattak vagy mást pécézhettek ki célpontjukul és a tőlük származó minták mindig tartogattak valami újdonságot, mire rájöhettem volna valamire, addigra kezdhettem elölről a kutatásokat. - Ajánlanám, hogyha a porba alázás nem hoz lázba, akkor verd meg az illetőt, hogy biztosítva legyen az adrenalinszinted emelkedése, de mivel akkor te kötnél ki a börtönben, inkább menj rendőrnek. - Rámosolyogtam. Tudott vigyázni magára, kemény lány volt és bíztam abban, hogy nem esik semmi baja, főleg, mert elég sok mindent átélt már ahhoz, hogy egy-két karcolás ne ártson meg neki. - Majd megtanítasz azokra a speciális önvédelmi mozdulatokra, amiket az akadémián fogsz látni? - Kérdeztem felcsillanó szemekkel. Nyuszi voltam, belül mégis mindig kapirgált a kisördög, hogy meg kellene tanulnom megvédenem magam... nem mintha eddig szükségem lett volna rá, de az utóbbi időben soha nem lehet tudni, mikor üt be a ménkő. - Ígérem, visszafogjuk magunkat. Vagyis... azt jobban tudom garantálni, hogy Fitz képes lesz rá, de tudod, hogy én milyen vagyok. - Megvontam a vállamat és aprót sóhajtottam. - Ő kicsit lazább akkor is, ha munkáról van szó. Jól kijönnétek.
Rettenetesen jó érzés, hogy Jemma-t a barátnőmnek mondhatom, hiszen lehet, hogy most egy kicsit furcsán és döcögősen indult a kettőnk beszélgetése ettől függetlenül teljesen könnyedén sikerült visszatalálnunk azokra a vizekre, amelyeken már olyan magabiztosan eveztünk. Annyira különbözünk, hogy szinte egyetlen egy dolgot nem tudok mondani, ami közös lenne kettőnkben, mégis nem igazán tudnám elképzelni nélküle az életemet. Valahogy már az első pillanattól kezdve szerves részévé vált a tudálékos beszédével. Már fiatal korában is annyi minden érdekelte, hogy én elég nehezen tartottam vele a lépést. Talán, ha ő nincs sosem kezdek el érdeklődni a törvények iránt, hogy rács mögé dugjam a rossz fiúkat. Az ő elszántsága és az elképzelésének teljessége hatással volt rám is. Ezt el kell ismernem. Fogalmam nincs, hogy ki is lennék nélküle. Olyan könnyedén egészítettük ki egymás életét, hogy most már el sem tudjuk képzelni egymás nélkül. Legalábbis remélem, hogy ez az érzés kölcsönös. Nem arról tanúskodik, hogy ne lenne az. - Szóval alkalmazzak erőszakot valakin? Erre kíván bátorítani Miss Tonkin? - Nem mondhatnám, hogy túlságosan sokszor hallottam volna az ő szájából finoman szólva is akár ehhez hasonló megjegyzést. Ő valahogy mindig is a nyugodtabb típus volt, aki ódzkodott az ilyesmitől, bár a mai világban már néhány ember igazán megérdemli, hogy elnáspángolják. - Oké.. Most már tényleg meg kell kérdeznem. Ki vagy te és mit csináltál a barátnőmmel? - Persze megértem a kérését, hiszen egy nőnek meg kell tudnia magát védeni. A mai világban már pusztán az a tény, hogy valaki nő egyenlő a gyengeséggel. Pontosan ezért kell képesnek lennünk arra, hogy megmutassuk, hogy igen is ki tudunk állni magunkért. Még akkor is, ha legbelül pont úgy remegünk, mint a kocsonya. - Akkor mikor is ismerhetem meg végre ezt a titokzatos idegent? Már komolyan annyira kíváncsi vagyok rá, hogy bármilyen zagyválást végighallgatok. - Megszoktam tőle már, hogy annyira izgatott lesz néhány dologgal kapcsolatban, hogy be sem áll a szája, természetesen én ebből sok mindent nem fogok érteni, de amíg ő boldog, miért rontanám el a pillanatot azzal, hogy befogom a fülemet? Bár határozottan jót tenne néhány esetben, mert a rengeteg információtól, amit az agyam nem képes feldolgozni automatikusan kinyílik a szám, hogy valahol távozhasson az a rengeteg anyag, amivel az agyam habár megbirkózott, de veszített.
Szinte már eszemben sem volt, amivel indítottuk a beszélgetést. Persze piszkálgatta az agyamat, hogy mégis mi történhetett, de letudtam a kérdéseimet azzal, hogy majd utánajárok. Bár arról fogalmam sem volt, hogyan, tekintve, hogy Stace láthatóan nem emlékezett, Jason-t pedig évekkel ezelőtt láttam utoljára, de kezdtem rájönni, hogy semmi sem lehetetlen, ha nagyon akarjuk. Főleg nem ebben a városban, ahol sokkal több volt a furcsaság, mint először hittem volna. - Én? Dehogyis! Úgy ismersz, mint aki bármikor erőszakos cselekedetre sarkallná az embereket? – Kérdeztem széles mosollyal. Az erőszak tényleg nagyon távol állt tőlem, én voltam az, aki már kicsiként is az iskolai verekedésektől inkább elfutott, minthogy még véletlenül is belekeveredjen. Ehhez nagy valószínűséggel az is hozzájárult, hogy soha nem tudtam volna megvédeni magam, sokkal inkább szerettem a számat jártatni, mint azt gyakorolni, hogyan rúgjam szét valakinek a fejét. Manapság viszont egyre inkább azon a véleményen voltam, hogy mindenkinek meg kellene tanulnia, hogyan védje meg magát. Talán már a természetfeletti környezet miatta paranoia beszélt belőle, Stacey meg is jegyezte, hogy régebben ilyen gondolat meg sem fordult volna a fejemben. Én csak megvontam a vállam és elnevettem magam. - Sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség. Inkább ne legyen, de hát pont te beszélsz, amikor a világunk annyira veszélyes hely, hogy rendőrnek kell állnod? – Féltettem őt, de ő tudja, mi a jó neki. Vagy mit hisz, mitől lesz jó. Ha úgy érzi, hogy a rendőri hivatás kielégíti az adrenalinra vonatkozó igényeit és szeretné jobb hellyé tenni a világot, nem én leszek az, aki vissza fogja tartani. Főleg, hogy mint látható, nem is igazán hallgat rám. - Nyugi, senki sem rabolt se és cserélt ki. Sem ember, sem ufó, senki, majd láthatod is, ha bejössz a laborba. És mondj egy időpontot, ami neked jó, aztán becsempészlek. – Kortyoltam bele ismét a kihűlőfélben lévő kávémban. Így sokkal jobban szerettem, mintha leégette volna a nyelvemet. – Fitz is szinte mindig ott van, úgyhogy ha bejössz, tuti összefuttok, főleg, hogy eleve azért jössz, hogy lásd őt. Már neki is sokat meséltem rólad. – Jelentettem be. Ők voltak a két legfontosabb ember az életemben, itt volt az ideje, hogy végre találkozzanak.
Sosem gondoltam volna, hogy Jemma akár egyszer is az életben érdeklődést mutathasson az erőszak irányába. Habár ez önvédelemnek van titulálva, attól függetlenül nem változtat a tényen, hogy az erőszak fegyvereit alkalmazzuk. Bár persze nagyon szívesen megtanítom őt néhány fogásra, hiszen én is nyugodtabban alszom, ha a barátnőm nem csak kémia vegyületekkel tudna leszerelni valakit. Bár van azaz érzésem, hogy már a rajongásával is el tud ijeszteni néhány jelentkezőt. Sokan talán őrültnek titulálnák a megszállottságát én csak azt mondom, hogy követi az álmait és ez pontosan így van jól. Én is pontosan ezt akarom tenni. De azt hiszem az én álmaim sokkal inkább kötődnek az adrenalinhoz és az akció dús élményekhez, mintsem a tudomány ezer területéhez. Viszont sajnálatos módon elég sok mindenre ráunok. Remélem a rendőri pálya nem ilyen lesz. – Ezer örömmel megtanítom, amiket én is fogok tanulni. Bár, akkor már nem is kell gyakorló bábút vennem. Ott leszel te. – Halovány mosoly kúszik az arcomra az ötlet gondolatára. Na, nem mintha valaha is képes lennék megbékélni azzal, ha esetlegesen fájdalmat okoznék neki, vagy miattam lenen véletlenül egy lila folt rajta, mert rossz helyre ütök, esetleg rúgok.. Úgyhogy határozottan visszafognám magam. Aztán még a végén kiderülne, hogy milyen harcis kis tigris lakozik az én elsőre ártatlannak tűnő barátnőmben. Azt hiszem mindenki lehet akármilyen gyenge, ha az adrenalin beüt, akkor elég sok dologra képesek leszünk. – Igazából én most szerintem bármikor ráérek, hogy beugorjak Kíváncsi vagyok, hogy miket meséltél rólam neki. De, ha valami rosszat hallok előhozakodok a gyerekkorunk kínos pillanataival! – Játékos fenyegetés a részemről, mert amennyi kínos emléket tudnék felhozni a felszínre éppen ugyanannyival tudna előállni ő is. Azt hiszem meg is egyeztünk egyszer, hogy mindazt aminek szemtanúi voltunk nem mondjuk el senki másnak. Azok a kínos, kis pillanatok csak a miénk és senki nem veheti el tőlünk. Ez egyszer már teljesen biztos.
Őszintén szólva, tökéletesen el tudtam képzelni Stacey-t rendőrnek attól függetlenül, hogy majdnem megállt bennem az ütő, amikor közölte a terveit. Egyébként is aggódós voltam főleg, hogy belekerült a természetfeletti kalamajkájába, most pedig a civil foglalkozása is olyan lesz, ami során állandó veszélynek lesz kitéve, mert bármikor eltalálhatja egy golyó vagy nekimehet valami pszichopata. Tisztában voltam vele, hogy az aggódásom nem volt egészséges, mert ha rajtam múlott volna, akkor egy jól lezárható műanyagburokban tartottam volna a számomra fontos embereket, nehogy valami bántódásuk essék. És ezzel sok mindenkit az őrületbe tudtam kergetni. - Engem használnál gyakorló bábunak? Szépek vagyunk! – Nevettem fel. – Akkor már én is magyarázkodhatnék, hogy szedtem össze a kék-zöld foltokat és az aztán jó történet lenne, hogy Stacey vert össze. – Kiskorunkban sem én voltam az a gyerek, aki mindenhová felmászott és különféle veszélyes mutatványokkal kápráztatta el a közönséget. Főleg, mert olyan mértékű tériszonyom volt és van a mai napig, hogy ha az első emeletről kinézek is rám jön a halálfélelem. A kilátókat és vidámparkokat, sőt még a dombokat sem nekem találták ki. Ebből adódóan azért sem voltam oda, ha valami túlságosan megerőltető fizikai tevékenységet kellett végeznem, arról nem is beszélve, amelyek sérülésekkel is járhattak. Ideje volt változtatni ezen a hozzáállásomon és legalább azt megtanulni, hogy védhetem meg magam azokban a helyzetekben, amikor még a mikroszkópot sem tudnám hozzávágni egy esetleges támadóhoz. Remélhetőleg semmi ilyesmire nem fog sor kerülni, de jobb félni, mint megijedni. – Azért az első időkben majd bánj velem finoman, mert szerintem még az is nehezemre fog esni, hogy átöltözzek egy edzős ruhába. – Ismert, tudhatta, hogy ha ő nem fog noszogatni, akkor szinte rögtön fel fogom adni az önvédelem megtanulására irányuló terveimet. De nem féltem én attól, hogy nem fog az ajtómon kopogtatni, hogy indulnunk kell edzeni. - Úgy ismersz, mint aki bármi rosszat mondana rólad? Nem is tudnék. – Ő tényleg az az ember volt az életemben, akinek már a felettébb idegesítő szokásaihoz is hozzászoktam és fel sem tűnt, hogy esetleg mások nem viselnék el a megnyilvánulásait. Gyerekkorom óta a barátom volt, szinte időm se volt arra, hogy olyan rossz tulajdonságot találjak benne, ami rányomta volna a bélyeget a barátságunkra. – Azokat a dolgokat, amiket belefoglaltunk az eskübe, te sem mondhatod el! – Figyelmeztettem viccesen. – Akár holnap is benézhetnél, nekem is ideje lenne újra teljes gőzzel belevetni a munkába.
Valahogy mindig is vonzottak az olyan dolgok, amelyek veszélyt hordoznak magukban. Mert, ha megvan az esély arra, hogy nem fog sikerülni az valahogy sokkal nagyobb lendületet igényel. Imádom magamat kihívás elé állítani, de pontosan ugyanennyire le is tudok törni, ha valami éppenséggel nem úgy sikerülne, ahogy én azt elterveztem. Ez pedig sajnálatos módon túlságosan sokszor történik meg. Na, jó azért nem olyan sokszor, de nekem egy-két alkalom is olyan, mintha mellbe rúgnának egymás után ezerszer. De végül mindig talpra küzdöm magam, hogy utána azt mondhassam ezt is megcsináltam. Vagy, ha mást nem is, akkor túléltem. - Hát figyelj nem muszáj azt mondani, hogy én vertelek meg. Simán kitalálhatnál hozzá valami plusz sztorit, hogy mindenki megtudja mennyire badass tudsz lenni. - Persze lehet, hogy fizikai dolgokban Ő koránt sem olyan edzett, mint jómagam, de szerintem pontosan ezért egészítjük ki egymást olyan jól. Neki vág az esze a borotva én pedig minden hülyeségbe boldogan ugrok fejest és néha azért bevallom szükségem van a barátnőmre, aki visszaránt, ha valami túlságosan nagy hülyeségre készülök. - Ó, akkor most vagy nagyon kedves akarsz lenni az érzékeny lelkemhez, vagy tényleg túlságosan is szeretsz. - Hát azaz igazság, hogy vannak néha olyan emberek az életünkben, akiknek az idegesítő szokásai felett képesek vagyunk szemet hunyni. Persze néha minden kapcsolatban eljön az a pillanat, amikor már idegesítővé válik egy-egy viselkedési jegye a másiknak, de akkor nem szabad rögtön elrohanni, mert annak csak az lesz a vége, hogy teljesen egyedül maradunk. A jó dolgoknak is mindig van valami rossz oldala. Például a csoki iszonyatosan finom, de ha úgy tekint rá az ember, akkor ott van az is, hogy hizlal. Aminek kétlem, hogy bárki is örülne. Mégis megbékélt ezzel az úgynevezett mellékhatással és a maga módján talán megpróbál tenni ellene, vagy egyszerűen csak vállat rándít és tovább sétál, mintha mi sem történt volna. - Már a gondolataim között olvasol? - Felnevetek játékosan, miközben visszagondolok a régi emlékekre. Mennyivel egyszerűbb volt minden gyerekként. Azt hiszem abban a pillanatban, amikor az embernek felnőttesebben kell hozzáállni az életéhez abban a pillanatban jön rá, hogy mindennél jobban szeretné, ha újra gyerek lenne. - Hát nem kell kétszer mondani, akkor én holnap be is ugornék, hogy megtudhassam mi az, vagy inkább ki az, aki ennyire leköti a figyelmed. - Az egyszer biztos, hogy igazán különleges személyről van szó, mert Jemma sosem volt az a típus, akin egy picit is látszódott volna, hogy foglalkozott volna mással is, mint a kis tudományos kedvenceivel.
Kezdőlap
|| ××× || 