Fogalmam sem volt, hogy hol hagytam a jó modorom. Vagyis tudtam. Ott, ahonnan én meg tudtam szökni segítséggel, a pincében, ahonnan újra a napvilágra tévedve a lelkem már nem volt ugyan az a naiv és kedvesen mosolygós lányé, hanem bennem is megtört valami. Valami, ami miatt az emberek között egyszerre voltam veszélyezett és felszabadult, ami furcsa ellentét volt. Mindig is utáltam a középpontban lenni, de talán mivel a vámpírok között eltöltött időm nem volt valami beszédes, és nem igen oszthattam meg hónapokig a gondolataim másokkal, szomjaztam rá, hogy lássák az emberek, élek. Ugyanakkor pont attól tartottam, hogy egy éhes vámpír az emberek között meglapulva figyel, várja a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjon. Meglepően tapasztalom a reakcióját, amit bocsánatkérésem vált ki, és összevont szemöldökkel nézek rá. Valószínűleg nem nézi ki belőlem, hogy bőven húsz fölött vagyok, és nem ő volt az egyetlen. Köztünk csak öt év volt, a jelek szerint. Arca mégis, mintha meggyötörtebb lett volna, mint amilyen egy korabeli harmincasnak általánosságban. A borostás arc, a kissé megereszkedett bőr... Amit mond, hát igaz. A lelke edzett lehetett már. De az enyém is az volt. -Vigyázzon, mert szaván fogom.-engedek el egy bátortalan mosolyt, és próbálom megnyugtatni magam, hogy nehogy eluralkodjon rajtam az üldözési mánia és ismét elutasító legyek mindenkivel, aki csak rám nézni mer. Rám néz, ahogy a kérdésemre választ ad, nem lep meg, mégis elgondolkodtat, és így kényelmesen, lassan ülök vissza a székre, és onnan felnézve rá, próbálom megfogalmazni azt, hogy mi fűz ehhez a könyvhöz. -Talán mert a megtört, meggyötört életű szereplők szenvedését át tudom érezni. De sajnálni egyiket sem tudom, hisz mind, akárcsak a legtöbb ember, abba a csapdába esik bele, amit másnak ás.-mondom, fanyar mosollyal arcomon, mégis a fürkészű tekintetét állva, áthatóan vizslatva arcát, és tudom, hogy egészen megváltozott most és már fele annyira sem vagyok szende kislány külsejű, mint először. Arcom újra a régi, eltűnik róla a régi naivságom minden jele, és helyére az a bátrabb mosoly szökik, ami egyszer a tanároknak is megmutatta, hogy nem én vagyok az, akit az élettől félteni kell. -Nem ülne le?-érdeklődöm, és a szemben lévő székre pillantok, míg a kávéscsészét felemelve, belekortyolok a feketébe, tekintetem mégis végig őt fürkészi.
Nem tettem szóvá, hogy máris mennyire kitüntetettnek kell éreznie magát a végett, hogy idejöttem miatta. Nem szoktam csak úgy félbeszakítani a munkásságomat, főleg hogy szem előtt kell tartanom Crystalt majdnem napi huszonnégy órában. Tetemes meló, és nem könnyíti meg a dolgomat, mintha direkt arra pályázna, hogy kicsinálja az idegpályáimat a rakoncátlan szőke kisasszony. De nem oszthatom meg az efféle panaszaimat egy egykori tanítvánnyal. Vagyis, valami olyasminek nevezném, de erős túlzással, hisz nem volt szüksége az én tantárgyamra ahhoz, hogy vizsgát tudjon tenni bármiből. Ha ismerné a valódi módszereimet a tanteremben, nem hvna kávézgatni. Ide, az isten háta mögé. Szép is lenne, ha így maradna a köztudatban ez a város. De mindig idetévednek azok az ostoba turisták, akik szerint ez a város izgalmas és tele van rejtélyekkel. Gyakran az ő haláluk lesz rejtélyes. - Igen, emlékszem a barátodra. - biccentettem, ahogyan kiejtette Peter nevét. Nem volt közöm ahhoz, hogy kivel randevúzik vagy osztja meg az életét, ugyanúgy nem venném jó néven én sem, ha elkezdené osztani az észt, hogy mit gondol az én szerelmi életemről és Crys-ról. Az a ficsúr viszont látszólag is a rosszabbik fajtából származott, a pénzes ifjúk kisugárzását keltve. Nem is tévedhetek sokat, s a véleményemet nem egyszer osztottam meg magával Merindával is. Átléptem volna a tanári hatáskörömet? Úgy tűnt, hogy igen. De ha szükséges lenne, ma is megtenném, méghozzá ismét. Annál jobban lepődtem meg, mikor folytatta, és hátradőltem a széken, pislogni egyelőrenem voltam képes. - Szóval azt mondod, hogy huss. - ismételtem meg utolsó szavát, majd arcomhoz érve megdörzsöltem friss borostámat. Ez lehetne örömhír is, de máris a dolog mögé akartam látni. Mi hozta ezt a döntést? A fejem félrebillent, majd figyeltem, hogy mikor érkezik meg a kávém, de úgy tűnt, a kislány nem sieti el az elkészítését. - Nem mondom, sajnálom. - próbáltam meg némi együttérzést mutatni, de láthatta rajtam, kihallhatta a hangomból, hogy csupán tapintat mondatja ezt velem. Egyáltalán nem érzem hibának, hogy otthagyta azt a srácot. Végre rájött, honnan is fúj a szél. - Azonban hozzá kell tennem, hogy örülök hogy végre felnyílt a szemed. Rengeteg pletyka.. keringett a te barátodról. És úgy tűnik, nagy része igaz lehetett, nem gondolod? És ha te magad láttad a két szemeddel, nincs miért szomorkodnod. Időben derült ki, nem gondolod? Jobb most, mint öt év múlva, két gyerekkel a nyakadon. Nem mintha.. - bennem akadt a gondolat. Egyáltalán nem tűntek nekem olyannak, akik családot alapítanának, a srác egyáltalán nem tűnt rá érettnek se most, se később nem adtam neki sok esélyt rá. Merinda pedig.. ő Merinda, ezt ennél egyszerűbben nem lehetne kifejezni. Végig kellett gondolnom a saját szavaimat. Nem egy érzemileg labilis tizen hat éves. Nyilván tudja, hogy és mit csinál. Nem kell aggódnom miatta. Nem tűnik olyannak, aki otthon befekszik a fürdőkádba, s felvágja az ereit szerelmi bánatában. A férfi amúgy sem érdemli meg az életét. Eleget hallottam most róla. S előtte is. Megköszörültem a torkom. - Ez a város enm a búfelejtésre lett kitalálva, kedvesem. - dőltem aztán ismét előre, s halványan de elmosolyodftam. - Ide azok járnak, akik szeretik, ha az eső váratlanul kezd el szakadni, s ha felkészültek arra, hogy az életük már semmilyen irányba nem fog haladni. - magyaráztam. Erős túlzás. De amíg semmi köze nincs a természetfelettihez, addig jó is, ha mindezt szürke világnak látja. Minél előbb elmegy, annál tovább marad életben. Elismerően mosolyodtam el aztán. - Szóval az apád után már hiába kutakodsz, jól értem? A bátyád van terítéken. És nem is tudja, mit kapott az életébe veled. Egy életre szóló... csomagot. - vigyorodtam el. Nem bántás volt, de tudta, hogy miként gondolkodom róla. Laza, igazán belevaló, és.. lényegében nincsenek rá jó szavak. Olyanok nincsenek, amelyek kifejeznék, hogy milyen Merinda valójában. - Csak adj a családod megmaradt tagjainak időt. Fel kell ocsudniuk abból, amit a nyakukba borítottál. Ha jól gondolom, vagy érzem ki a szavaidból, a bátyáddal már megvolt a nagy.. találkozás. Vajon ismerem a testvéredet, vagy ő sem idevalósi? - billent oldalra a fejem elgondolkdova. Talán nem kellene mindig ajtóstul rontani a házba, de ezt a főiskolán nem tanítják. - Az lesz a legjobb, amit tehetsz. Visszatérsz oda, ahová a gyökereid visszavezetnek. Hidd el. Itt egy hozzád hasonló lány csak unatkozik. - És megeszik éjszaka. De ezt nem mondtam ki. Védtelen és ártatlan, még ha ezt nem is gondolja magáról. - Őszintén szólva, a Whitmore-on együtt dolgoztam egy férfival, akinek itt volt egy kis kórháza. Miatta telepedtem le itt, együtt folytattuk azt, amit egy orvosnak meg kell tennie, végeztük a kötelességünket. De Grayson Gilbert négy évvel ezelőtt meghalt. Vele együtt a kórház is bezárásra került, így itt rám már.. nem volt szükség. Minél előbb a Whitmore közelébe akartam kerülni, hogy elszakítsam magam a keserű emlékektől. Ez a város... nem jó. Túl sok az emlék, és belegondolni abba, hogy Grayson bármely gyermeke ott szaladgál kinn az utcán.. - hunytam le egy pillanatra a szemem. Mély indítékok, nagyon mélyek. -, nem tudnék a szemeikbe nézni, sem Elenáéba sem Jeremyébe azok után, hogy az apjukon nem tudtak segíteni az orvosok... és én sem. - köszörültem meg a torkom végezetül. Nem akartam a lelki nyűgjeimmel terhelni őt. De ennek ellenére sikerült.
E mlékszem még, hogy anno a gimiben mi mindenen kellett keresztül mennem. A mai iskolás gyerekek panaszkodnak folyton, hogy elveszik a kajapénzüket, meg, hogy naponta egyszer megverik őket a „menő” srácok, de azt egyiken sem tudják, hogy mi volt ezelőtt tizenöt évvel, amikor ők még csak gőgicséltek a babaágyban. Naponta megkaptam a „gyík” jelzőt, és nem csak a srácoktól, hanem a cheerleader csajoktól is. A gatyám minden szünetben a fejemen ért véget, a szekrényemre rágraffitizták, hogy a „gyíkok királya” és mindezt csak azért, mert többet olvastam az átlagnál. Életem legszörnyűbb időszaka volt ez a pár év a középiskolában. Akkor döntöttem el, hogy író leszek, amikor az egyik ilyen fiú azt mondta, hogy nem vagyok képes megírni egy könyvet, hogy sose lesz belőlem semmi, ő pedig sztárfocista lesz. Talán nem is kell mondanom, hogy az óta egy gyorsétteremben dolgozik. Elmosolyodtam a lány szavai hallatán, egyre kedvesebb volt velem, amit nem nagyon szoktam meg az emberektől, mondjuk a felnőtt lét sokat dobott a dolgokon. - Jó meglátás, bár, a főszereplő karaktere inkább Byron-i hős – mondtam, majd kérdésére csak biccentettem és helyet foglaltam. Letettem magam elé a könyvet, és elmosolyodtam. - Tudom, nem illik, de megkérdezhetem, hogy ön hány éves? – tettem fel a kellemetlen kérdést, hiszen alig nézett ki tizenhétnél többnek, mégis a szeme, mintha elfeledett évek lángoltak volna benne. Már találkoztam ilyen nőkkel, akik rengetet letagadhattak volna korukból, de azoknak az arcán legalább három réteg smink ült, ennek a lánynak pedig olyan természetes arca volt, mintha csak egy munka utáni éjszaka törölte volna le magáról a mindennapi szépítőt. Elvarázsolt, olyan volt, akár egy tündér.
Nem éreztem, hogy egyedül vagyok, mégis tudtam, hogy így van. A dolgaim folytak a maguk medrében, de kifordítottak a saját valómból és olyanná tettek, mintha meghaltam volna, s szellemként egy idegen dimenzióba csöppenve kellene élnem, messze mindentől, ami valóságos. Messze voltam a nővéremtől, hiába volt a közelemben, s messze voltam a tanáromtól, pedig soha egy lépés előnyt sem hagyott nekem magával szemben. A férfi megjelenése kizökkent a gondolataimból, és a kifordult személyiségem előbb ad magáról jelet, mint az, aki voltam, aki nem szólt volna senkihez egy rossz szót sem, sőt, egyáltalán nem szólt volna semmit senkihez. Mindig is visszahúzódó nebáncsvirág voltam, most pedig akár egy rózsa, töviseket növesztettem, hogy a saját bőröm óvjam másoktól. Furcsa mire képes az élet, és furcsa, hogy az élmények, legyenek azok pozitívak vagy negatívak, mit képesek tenni az emberrel. -Meglehet.-mosolyodom el, mikor visszatér a régi és a hirtelen rám törő énem közti átmenet aki kedves, de visszahúzódó is egyben, mosolygós, de szemében tűz lángja ég. -De honnan tudja, hogy én nem pontosan ilyen vagyok? Nem mondtam e le a boldogságomról, s hagytam, hogy a világfájdalmam és a közönyösségem uralkodjék el felettem?-érdeklődöm, magam sem tudván, hogy ezt most költői kérdésnek szántam e, s magamtól érdeklődöm, vagy tőle, és halálosan komolyan gondolom. Amikor helyet foglal és a koromról érdeklődik, először felvonom a szemöldököm, kissé sértett képet vágván, majd barátságosan elmosolyodom. -A második és a harmadik x között félúton. Huszonöt vagyok, bár úgy hiszem, jóval fiatalabbnak hitt.-válaszolok kérdésére, általános teóriáknak is hangot adva, mely szerint a legtöbben alig néznek húsznak. De ez előnyömre szolgál. Egy ideig legalábbis. S mivel nem voltam az a bulizós típus, nem kellett attól tartanom, hogy megelégelem a személyigazolványom mutogatását. -Mennyinek nézett? Vagy néztél...azt hiszem áttérhetünk a tegeződésre, hacsak nem óhajt régimódi lenni, az ellen sincs kifogásom.De mind a két esetben illendő lenne bemutatkozni. Sophie vagyok.-engedek el még egy halovány mosolyt, de ha akarnám sem tudnám szemeimből a mélabú jeleit kitörölni, így kissé megjátszottnak tűnhetek szemében, de kétlem, hogy nem értené meg az érzést. A kávémba kortyolva merengek el arcán, éles vonásain, végül kék szemében, majd kapom el tekintetem és zavarodottan pillantok körbe. Bevallom, nem sokszor futottam ilyen szép szemekbe, és bár szándékosan nem nyújtottam kezet a bemutatkozáskor, hogy nehogy a múltjába láthassak, szeméből mintha sütne némi, enyémhez hasonló melankólia. Megnyugtat, és érdeklődővé tesz. Furcsa kettősség, de most először kezdem el érezni, hogy a gyomromban lévő csomó kezd eltűnni.
Kedves lánynak tűnt, akkor is, hogyha sokkal idősebb volt, mint amennyinek láttam, így már nem tűnt pedofilságnak az, hogy vele beszélgessek. Sosem volt nagy erősségem hölgyekkel ismerkedni, és ez meglátszott azon is, ahogyan beszélgettem velük. - Erre a kérdésre nem tudok választ adni hölgyem, de ha ön így gondolja, akkor azt kell mondanom, egy cipőben járunk – vontam fel enyhén a szemöldökömet. Én sem voltam több önmagát ide-oda vonszoló porhüvelynél, hiszen már eljutott az agyamig a felismerés, hogy porból lettem, porrá leszek. Nem mintha hittem volna a teremtés elméletében, vagy abban, hogy Isten hét nap alatt teremtette meg a világot, de azt biztosra tudtam, hogy ez a mondat igaz. A por, ami volt, és megteremtett bennünket, el is fog vinni erről a világról. - Huszonöt? Akkor még a virágkorod-éled, én már harminc vagyok, és hidd el, tényleg kezdem úgy érezni magam, mint egy vénember – nevettem fel halkan. Az, hogy a hajam őszült csak a kezdet volt, a ráncaim tisztára megőrjítettek, főleg, hogy mindenki többnek nézett egy tízessel, ez ártott a férfiúi büszkeségnek. Bár, az nekem már valamikor a gimnáziumban elveszett, hogyha úgy vesszük, hiszen az óta nem tudtam megteremteni magamnak egy normális, komoly párkapcsolatot, s valami azt súgta, ez ezek után sem fog menni. - Hogy mennyinek? Tizenkilencnek, húsznak maximum – feleltem kegyetlen őszinteséggel, s eleresztettem egy barátságos kis mosolyt. Szerettem tisztán beszélni az emberekkel, hazugságok nélkül, akkor is, ha néha ez egyet jelentette a kegyetlenséggel, de megvolt a maga varázsa ennek is. - Tegeződhetünk, ha szeretnéd, én nem vagyok elrontója semminek. A nevem Daryl Smith, örvendek a szerencsének Sophie. Gyönyörű név, a nagymamámat is így hívták – vallom be tüzetesen, s ezt nem gorombaságnak, hanem nagyon is bóknak szánom. Imádtam a nagymamámat, rengeteg időt töltöttem vele, s a neve az volt az, ami a leginkább tetszett. Egy ideig fontolgattam is, hogy majd a lányomnak is ezt a nevet adom, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy nem valószínű, hogy lesz családom.
•• Words: 319 •• Music: Szeptember végén •• Note: bocsánatodért esedezem, hogy ilyen sokat késett ••
Messze voltam attól, hogy öregnek nézzenek, de túl közel ahhoz a korhoz, ami már rég nem voltam. Elismerem, tekintetem akár egy tizenéves lányé, gondolkodásom viszont közel sem arról szolt, hogy megtaláljam a nagy őt és rózsaszín ködben ússzak. Míg más tizenéves az Alkonyat sztorira zokogta a párnáját könnyesre, addig én tudtam, megtapasztaltam a saját bőrömön, hogy a vámpírok mindenek, csak nem kedvesek. Tisztelet a kivételnek. Vagy mégsem. Elmosolyodom, és megnyugtat valami miatt, hogy ő is így érzi magát, hogy ebben a cipőben jár. Pedig ebben aztán semmi jó nincsen. Inkább elszomorító a dolog. Akarva akaratlan elnevetem magam, nem túl hangosan, de szinte mindenki rám emeli a tekintetét. Megköszörülöm a torkom, hogy elnyomjam a rám törő nevetést, de mosollyal arcomon reagálok arra, amit mondott az imént. -Ne haragudjon, nem akartam illetlen lenni, de az arckifejezés, ami kiül önre, és ahogy nyilatkozott a koráról, az színdarabba illet volna.-mosolygok továbbra is, nem is értem, mi ütött belém. Napját sem tudom, mikor nevettem így utoljára, de az biztos, hogy nem ma volt. Nem lepett meg azzal, hogy mennyinek nézett, a többség valami hasonló válasszal állt elő erre a kérdésre, már ha eljutott egyáltalán idáig a beszélgetés és nem eleve halálra ítélt volt, a külsőm miatt. Senki sem kezdett egy tizenéves arcú lánnyal, én pedig maga voltam a távolságtartás mintaképe. Ha valakihez hozzáértem, és éreztem, amit érzett.... csak menekülni akartam ez elől, és ez csak akkor lehetséges, ha a magány keserédes gödrébe ásom el magam. Úgy éreztem, hogy a formaiság, a tegeződés formájában könnyebb lenne, és nem kellene ilyen kimértnek beállítani nem em túl komoly témáról folyó beszélgetést. -Köszönöm.-mosolyodok el a dicséreten, ami nevem illeti. -Azt hiszem én is hasonló okból kaptam ezt a nevet de a családom ... bonyolult.-hagyom ennyiben, és a csészémért nyúlnék, de az már javában üres. Tekintetem zavarodott lesz és a család puszta említésétől végig fut a hátamon a hideg.
Sosem voltam a szavak embere a való életben. Persze, a könyvek, és az írás terén elég jól eltevékenykedtem, de ami a szemtől szemben való kommunikációban mindig alul maradtam, akár mi is volt a téma. - Nem könnyű ennyi idősnek lenni. Pedig megbeszéltem Istennel, hogy sosem fogok megöregedni, de nem tartotta be a szavát az ürge – nevetek, ezt afféle poénnak szánom, és nem abban a morbid értelemben, hogy elvártam volna, hogy fiatalon haljak meg – ha tehetném, örökké élnék. De ez a vágyam csak káprázat, tudom, lehetetlen. De egy író azért néha képzelődhet, nem, de bár? – őszinte a mosolyom. - Értem, minden esetre, mint mondtam, gyönyörű névvel áldották meg a szülei. Olvastam valahol róla, azt hiszem, azt jelenti bölcsesség. És, így, hogy beszélgetünk, igazat is kell adnom ennek a dolognak. Kérsz esetleg valamit? – kérdem, és leintem a pincért, ugyanis teljesen kiszáradtam. Szükségem volt egy üdítőre, ami kicsit feloldja a kedvemet, és a hangulatomat. - Én kérnék egy kólát, és egy doboz csokoládés fánkot, ha lehet – mondom a pincérfiúnak, aki feltűnően legelteti a szemét Sophie-n. Csak elnyomok egy mosolyt, vicces látni, hogyan vadásznak az olyan férfiak, mint ez a gyerek. A szemében talán apának és lányának nézünk ki, mégis mintha belelátnék szemérmetlen gondolataiba. Elfog az undor egy pillanatra, majd érdeklődésem újra Sophie-nak szentelem. - A kedvemért, legalább egy kólát igyál meg velem.
Megeshet, hogy nem voltam hozzászokva a társalgáshoz. Sem a mostani, meglehetősen abszurd helyzethez, mikor valakit kiosztok, az mégis kijátszotta ellenem a kedvesebbik felem, hogy ne küldjem el csak úgy. Elnevetem magam, kicsit talán hangosan is, és kezem szám elé teszem, egy finom, könnyed mozdulattal, hogy leplezzem a "bűnösségem". Köhintek egy aprót, és mosolyogva szólalok meg, immár jóval halkabban. -Annak, ott fenn, bárhogy is nevezzük, nem sűrűn van látható beleszólása a dolgokba. Hiszünk benne vagy sem, én úgy érzem, hogy sokszor sok mindent az ember köszönhet magának, és senki sem tett neki keresztbe. Az élet már csak ilyen.-a saját példámból okulva, bár azt nem merném kijelenteni, hogy magamnak köszönhettem a bajt elsősorban. Sőt. Fogalmam sem volt, kit okolhatnék jogosan, s kit nem, de a nővéremmel egyenlőre nem vagyunk egy hullámhosszon, hogy ilyesmikről futtassunk hosszadalmas eszmecserét. -Hát okulva belőle, én ilyesmire nem vágynék.-rázom meg a fejem, majd zavarodottan vonom össze a szemöldököm, hisz lényegében arra céloztam, hogy ez igenis lehetséges. Persze, hogy az, hisz vámpírok vannak. De neki erről nem kellene tudnia, legalábbis szerintem. Még ha ezt nem is az én keresztem eldönteni.-A képzelőerő bőven elég adottság.-zárom le reményeim szerint ennyivel a témát, de annyira belekavarodtam a mondanivalóba, hogy kissé ellentmondásosnak tűnhetek. Elmosolyodom, s bár osztanám a véleményét, szerényen állok a témához. -Mondjuk jó tanuló voltam, de nem érzem magam bölcsnek. Fiatal vagyok ahhoz, hogy a tudásom bölcsességnek gondoljam.-tekintetem találkozik övével, és elmerülök a kék tenger megnyugtató erejében. Megrázom a fejem, nem kérek semmit, s noha látom a pincér fiú arckifejezését, próbálok róla nem tudomást venni. Végül óvatosan megérintem csuklóját és ahogy tekintetét rám mereszti, összeszorított fogakkal tartom kezét pár másodpercig, míg az utolsó csíráját is kiszívom belőle, ami az érdeklődését felém, erősítené. Mire észbe kapok, a pincér értetlenül mered rám és fordul el, én pedig az ereimben kanyargó érzéseket szépen lassan próbálom felemészteni magamban. -Mondtál valamit?-érdeklődöm zavarodottan, üde tekintetemről tudom, hogy szinte sötétszürkévé változva néz rá vissza, megtelve mindazzal, amit eddig én nem éreztem, s ami eddig másé volt.
-Nos, talán igaza van kedvesem, de azért, jó pár dolgot köszönhet az ember a sorsnak. Persze, a saját cselekedeteink, a mi döntéseink irányítják önnön sorsunkat, de van, hogy nem választhatunk, van, hogy azt kell tennünk, amit megírtak nekünk a nagykönyvben – mondom, s eszembe jut ő. Az egyetlen nő, akit valaha szerettem, s aki engem valaha szeretett, aki meghalt, mások hibájából, pedig csak annyit tett, hogy beült egy autóba, és nem szállt ki onnan többé magától. - Csak nem azt mondja, hogy ön valamiféle istenség, aki örökkön élhet, ha úgy tartja kedve? – vigyorogva nézek rá, hiszen nem gondolom komolyan, csak olyan félreérhetően beszél, mintha össze akarna zavarni. Tudom, hogy nem lehet örökké élni, az olyan abszurd dolog lenne, sőt, az ember egyszer elfárad, abba, hogy végignézi a szerettei halálát, vagy abba, hogy a dolgok egyszerűen kicsúsznak az alól az öröklétű segge alól, de végül az ember mindig feladja. - Tudja, én sem lennék halhatatlan. Nehéz lenne, végignézem, hogyan marja szét az ember ezt a világot, s hogyan veszi el a másiktól a létezés lehetőségét – ezzel a mondatommal utalok a vámpírokra, kíváncsi vagyok, ő maga elhiszi-e azokat az olcsó pletykákat, amik a város utcáinak porában keringenek. - Értem, és esetleg van már terve a jövőjét tekintve? Mit szeretne dolgozni? Én író vagyok, és azt kell, mondjam, az ne legyen, nem a legkifizetőbb munka a világon – mondom mosolyogva – egyébként ön mit gondol ezekről a furcsa gyilkosságokról? Annyi teóriát hallottam már, de egyik sem volt elég meggyőző. Itt van ez a vámpírizmus dolog, meg ez a szitu a hegyi oroszlánnal. Szerintem egyik sem igaz. Mondom, végignézem, ahogyan a pincér elfordul tőlünk, s elvonul, amit kicsit furcsállok, s a lány is, mintha meg sem hallotta volna, mit mondok neki. Alig észrevehetően megvonom a vállam, majd ismét felöltöm mosolyomat, s mintha mi sem történt volna, csak ennyit mondok: - Nem, semmit.
Nagyot nyelek. Vajon én magam azt tettem, amit a sorsom megírt, vagy sodródtam, mert más a saját sorsába belekevert? Mert más engem használt fel arra, hogy boldog, jóllakott és elégedett legyen azzal, amit elért. Vagy én magam is akartam, hogy ilyen padhelyzetbe kerüljek, amiből nincs menekvés? Egy részem talán tudtom nélkül akarta, hogy kicsit kínozzák. -Talán igazad van.-hangom szinte suttogásnak hat az időközben forgalmassá lett helységben, és magam is elfeledkezem róla, hogy nem szabadna ilyennek mutatkoznom, így ölemben nyugvó kezem ökölbe szorul, s figyelmeztet, szedjem össze magam. Elszólom magam, vagyis legjobb esetben hülyének néz, más nem történik. Ehelyett ismét kérdést tesz fel, s nem menekülhetek a téma elől, így ökölbe szorul ismét a kezem. Zavarodottan elmosolyodom, és arcomról próbálom levakarni a meggyőződésem, hogy örök lét pedig van, léteznek vámpírok, de ő csak egy ember, ezt nem értheti. -Nem, nem hiszek ilyesmiben.-nyelek nagyot, ellentmondásosságom viszont hangomban érződik, hogy tökéletesen megcáfolom a véleményem, ami egészen más. Ismét nagyot nyelek. Hogyan veszi el a másiktól a létezés lehetőségét... Ha tudná, hogy az, akinek hatalmában van az örök élet, milyen könnyen, szinte gondolkodás nélkül képes erre, lehet, hogy megértené, bölcsesség, vagy nevezd, aminek akarod, de igaz. Úgy veszik el, mintha nekik sosem lett volna a kezükben a döntési lehetőség: élet vagy halál. És a haláluk sokaknak éppen felüdülés lenne, áldás. Köztük nekem is. Elmélkedünk a bölcsességről, szavai végül mégis ködbe vesznek, ahogy kezem a felszolgáló csuklójára siklik, és az érzései, gondolatai úgy áramlanak rajtam végig, mint valami drog, ami a vesztem okozza. Egyszerre ráz ki a hideg, és örülök, egyszerre akarom, amit ő, csak mással, s ekkor olyasmi üt szöget agyamban, amitől összerezzenek. Elengedem, és kíváncsi tekintetem Daryl-ra emelem, immár furcsán rávillantva a kékséget, amiben úszik íriszem. Nem lehet, nem szabad ilyesmire gondolnom sem. Nem lehet, mert nem tudom uralni magam. -Sajnálom, azt hiszem, mennem kell.-állok fel az asztaltól zavarodottan és tűnök el az ajtót kivágva magam előtt, végigrohanva a főúton, a hotelig, majd fel a szobámba és magam mögött becsapva az ajtót, a fal mellett lecsúszva, arcom kezeimbe temetem, és érzem, hogy könnyeim megerednek. Olyasmire vágyok, amit nem kaphatok meg soha. Pedig a velem egykorúak már a gyerekekre gondolnak, vagy arra, hogy milyen legyen a menyasszonyi ruhájuk, és pedig a múltam fogságában, a félelemtől, amit képességem idéz elő, arra tudok csak gondolni, hogy egyedül kuksoljak itt. És még itt is félek a mi van ha... opciótól.
Tűkön ülve vártam Stacey érkezését. Kezdett rendbe jönni a kapcsolatunk azután a törés után, amit az elmúlt pár év és csupán néhány levél jelentett… ki gondolta volna gyerekkorában, hogy lesz egy időszak az életében, amikor szinte beszélni sem fog az akkor testvérnek tekintett barátjával? Én sem. Ő sem és egyikőnk sem direkt kerülte a másik társaságát… mondhatni kiforgatva mindig rosszkor voltunk rossz helyen, nem volt lehetőségünk, sok minden az ellen játszott, hogy a kapcsolatunk olyan felhőtlen, kiegyensúlyozott nagybetűs barátság legyen, mint régen. Mást tanultunk, máshová költöztünk, más lett a beosztásunk, a foglalkozásunk és egy tragédiának kellett történnie ahhoz, hogy ismét felfigyeljünk egymásra. Akárhogy akartam nem voltam képes túltenni magam a tényen, hogy én tettem árvává Stacey-t és még az a borzalmas ötlet is szinte miattam fordult meg a fejében, hogy ő márpedig megtanulja megvédeni magát és egy vámpírvadász mellé áll gyakorolni. Jason mellé. Aki vámpír lett és jelenleg kettejük kisbabája növekszik Stacey szíve alatt. Belekortyoltam a forró kávémba, az információk összerendezéséért muszáj volt ezt tennem, pedig tényleg nem volt nagy barátom ez a fajta koffein. Inkább teás voltam, Fitz volt az, aki kávé nélkül az életet sem tudta elképzelni. Lehet, hogy a születésnapjára valami hiperszuper kávéfőzőt lenne a legjobb ötlet venni… megcsóváltam a fejem, ez az eszmefuttatás már nem volt több, mint gondolatelterelés. Kedd délután volt, az idő kissé csípősebb a tegnapinál, de mióta a városban voltam és először találkoztunk a barátnőmmel megbeszéltük, hogy ha máskor nem, egy héten egyszer ilyenkor találkozni fogunk. Az elmúlt napokat a laborban töltöttem, mint az megszokott volt, de most anyagokat gyűjtöttem annak a férfinak, aki felkeresett a hibridléte kérdéseivel és amihez nagy meglepetésemre és örömömre mintát is kaptam: persze, ki sem lehetett rángatni a mikroszkóp mögül és már a portás is unta, hogy én érkeztem elsőnek és én távoztam utoljára. Legalább kapott tőlem fánkot reggelente. Stacey megérkezett, én széles mosolyra húztam a számat és intettem neki. Megörültem annak, hogy egyben volt, ám egyből aggódni kezdtem amiatt, hogy legközelebb talán be sem sétál az ajtón, mert történt vele valami. Szívem szerint felpattantam volna, hogy kérdésekkel dobáljam meg, de megvártam, hogy az asztalhoz érjen és csak ekkor toltam ki magam alól a széket, majd szorosan megöleltem őt. - De jó látni. - Motyogtam mosolyogva, köszönésképpen, amikor elengedtem, nehogy kiszorítsam belőle a szuszt. - Hogy vagy? - Nem tudtam visszafogni magam, rögtön kibukott belőlem ez az aprócska kérdés, míg visszaültem a helyemre.
A mai napom valahogy rendkívül furcsán indult. Mintha valami hiányzott volna belőle vagy nem is tudom, de mégis boldog voltam a magam módján. Dudorásztam miközben felforraltam a teának a vizet és még össze is pakoltam. Kivételesen, ha valaki felbukkanna nálam nem egy hatalmas káosz lenne, hanem rend és fegyelem, ami jelen pillanatban rendkívül furcsa. Legalábbis azt hiszem, hogy furcsa a számomra. Olyan érzésem van, mintha elfelejtettem volna valamit, de valahogy nem akar beugrani, hogy mi lenne az a valami, amire emlékeznem kellene. Ez kezd olyan lenni, mint Neville nefelejcs gömbje. Mutatja, hogy elfelejtettél valamit, de annyira már nem jó fej, hogy be is avasson abba, mire kellene emlékezned, de ha ennyire nem jön a fejembe, akkor biztos semmiség. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy Jemma a városban van, valami kutatás miatt és megbeszéltük, hogy találkozunk. A lényeges dolgokra úgy tűnik, hogy nagyon is emlékszem. Megreggeliztem a gyorsan, majd pedig szépen lassan elindultam a kávézó felé és valahogy, mintha a levegőnek is teljesen más illata lett volna. Egy apró pillanat erejéig bevillan egy éjsötét hajzuhatag aztán megrázom a fejemet. Valamit lehet, hogy beszedtem tegnap este. Valami hangulatnövelőt vagy tudjam is én. De ez azért már egy icipicit furcsa volt. Na, mindegy. Nem akarok törődni valamivel, amire nem tudok rájönni és valószínűleg csak fejfájást okozna. Megrántom a vállamat és ezzel le is rendezem magamban, majd pedig folytatom az utamat, mintha semmi nem történt volna, mikor belépek a kávézóba egy hatalmas mosoly terül el az arcomon és átölelem a barátnőmet. – Téged is nagyon jó látni. Nagyon jól vagyok, köszönöm. Minden rendben van veled? Hogy megy a kutatás? – Persze most sem igazán a kutatás érdekelt, amiről valószínűleg, ha hetekig tanulnék róla sem tudnék mondani egy szót sem, de legalább mondhatnám, hogy megpróbáltam. A lényeg, hogy arra a bizonyos munkatársra vagyok kíváncsi és furcsa, de valahogy elfogott a vágy, hogy megismerjem. Ha együtt látnám őket, akkor biztosra mondhatnám, hogy van köztük valami. Ha legalább nem is fizikailag, de szikrák biztos repkednek közöttük, hiszen láttam már, hogy beszélt róla. Nem vagyok vak.
Eleve jó volt őt újra látni, hát még azt a mosolyt az arcán, ami az elmúlt hetekben nem volt ennyire őszinte, mint most. Kíváncsi is lettem, mi történhetett pár nap alatt, amitől ennyire kivirult, de nem akartam ajtóstól rontani a házba, hiába voltunk ősidők óta barátok, mostanság leginkább puhatolózni próbáltam vele tekintve az állapotát és a helyzetet, amibe belekeveredett és amit én még mindig nem néztem jó szemmel. Ilyen szinten vámpírok között élni, barátkozni velük, elkezdeni hozzátartozni az ő világukhoz úgy, hogy egyébként egyszerű, védtelen ember volt, egyszerűen a felelőtlenség kategóriájába tartozott. Persze ha ismét elkezdtem volna arról beszélni, mennyire őrültségnek tartom a terveit úgysem jöttem volna jól ki belőle és a legkevésbé sem szerettem volna összeveszni vagy sokáig nem beszélni vele… magam mellett akartam tartani Stacey-t, nem ismét elveszíteni és csak évek múltán rájönni arra, hogy milyen sokáig nem találkoztunk és mennyi mindenről lemaradtunk, ami a másik életét illeti. A városban tartózkodásom tökéletes volt arra, hogy ismét sokat megtudhassunk egymásról és ne olyan barátnők legyünk, akik hosszú hónapok alatt váltanak pár szót, majd elfeledkeznek a barátjuk létezéséről is, hogy aztán egyszer eszükbe jutva esetleg kínos, hosszú csendek között motyogjanak néhány szót a későbbiekben. Még a gondolat is aggasztó volt, tenni szerettem volna ellene. - A kutatás végre beindult, elkezdtem beszerezni a mintákat, amikért jöttem. Lassan megy, de legalább elkezdhettem dolgozni és azok, amik eddig nálam vannak, elképesztőek. – Kezdtem el áradozni belekortyolva a kávémba. Nem akartam túlságosan felpörögni, ám tény, hogy mostanában egyre több fajtából kaptam meglepetéseket, a dolgom több volt ezen a téren, mint eddig bármikor. Újabb és újabb összefüggéseket fedezhettem fel, néha már aludni sem volt kedvem, legszívesebben az eddiginél is huzamosabb időt töltöttem volna a laborban, de miután már nem egyszer a biztonsági őr könyörgött azért, hogy menjek haza, rájöttem, hogy vissza kell fognom magam egy kicsit. Szigorúan csak egy kicsit. – De ugye csak udvarias akartál lenni és igazából nem is érdekelnek a profilok és egyebek, amiket felállítottam? – Vontam össze mosolyogva a szemöldökeimet. A világért sem untattam volna azokkal a dolgokkal, amelyek normális embereknek a kínai nyelvvel vetekedtek és inkább nem akartak foglalkozni velük, mint igen. Nem is hibáztattam ezért senkit, megvolt a magam partnere, akivel megvitathattam ezeket. Ezért is őrültem volna meg Fitz nélkül záros határidőn belül. - Az arcod szinte ragyog, teljesen kivirultál. – Állapítottam meg mosolyogva, örülve annak, hogy ránézve nem a fájdalom tükröződött a szemeibe, hanem valamiféle csillogást véltem felfedezni. Mint amikor az ember jól kel fel és úgy érzi, akár az univerzumot is képes lenne egyetlen nap alatt megváltani. - Mi történt? Megbeszéltétek a dolgokat Jason-nel? – Kérdeztem reménykedve abban, hogy a válasza igen lesz és hosszú perceken keresztül fogja ecsetelni, hogy minden rendben van közöttük, jelenleg nincs semmi, ami megakadályozhatná a gondtalan életben.
Nehéz visszaemlékezni, hogy mikor volt utoljára ilyen boldog időszakom. Úgy éreztem, hogy semmi nem nyomja a vállaimat és ez rendkívül felszabadító érzés volt a számomra. Szinte üdítő. A családom halála rendkívül megviselt, de azt hiszem most végre magam mögött hagyhatom azt is és képes leszek visszatérni mindahhoz, amit eddig csináltam. Nem is tudom, hogy pontosan miért hagytam ott az ügyvédi pályát, bár erőteljesen gondolkozom, hogy valami újba fogok bele, bár egyelőre még nem tudom, hogy mit kellene csinálnom. Valami olyasmit szeretnék, amiben van kihívás és szinte az egész testem megtelik adrenalinnal. Nem tudom, hogy mikor lettem úgymond adrenalin függő, bár nem is hiszem, hogy erről lenne szó. egyszerűen mindig is imádtam magamat kihívások elé állítani és ez most sem lesz másképpen. Csak meg kell találnom a hozzám illő kihívást. Biztos vagyok benne, hogy elég hamar megtalálom, amit akarok. Hiszen mindig is tudtam, hogy mit akartam az élettől. Most sem kellene, hogy másképp legyen, nemde? – Lehet, hogy gonosz vagyok, de ha lassan megy annak én csak örülni tudok, mert azt jelenti, hogy annál többet vagy még itt és én ettől csak boldog leszek. De örülök, hogy ennyire felvillanyoz téged ez az egész. – Mindig is jó érzéssel töltött el engem az, ahogyan ránézhettem ilyenkor. A munkájától mindig annyira lázba jött, hogy szinte ragyogott, de most nem tudok nem arra gondolni, hogy ebben a csillogásban nem csak a minták működtek közre, de az a bizonyos partner is, akit már tényleg szeretnék megismerni, vagy legalább együtt látni őket, hogy meggyőződhessek róla a két zseni egymásnak lett teremtve. – Tudod, hogy minden érdekel, ami veled kapcsolatos, de sajnos nem mindig érthetem meg. – Bármennyire is szeretnék érteni ehhez a tudósmaszlaghoz olyan messze áll tőlem, hogy csak na. Egyszerűen az agyam képtelen arra, hogy ezzel kapcsolatos információkat befogadjon, mintha szándékosan blokkolni akarná magától. Nem erre szakosodott, hogy úgy mondjam. Nem tudom, hogy pontosan mikor jött létre bennem ez a pozitív világmeglátás, de valószínűleg azóta, hogy találkoztunk ezért elmosolyodom, majd az a mosoly el is tűnik az arcomról és zavarodottság ül ki a helyére. Jason? Mégis milyen Jason? Talán valami párhuzamos dimenzióban ébredtem volna fel, vagy csak félreértett a múltkor valamit? Bár nem emlékszem különösebben, hogy miről beszélgettünk akkor. Azt hiszem erősen kihagy az agyam. – Miről beszélsz, Jemma? – Zavarodott felnevetek. – Milyen Jason? Mit kellett volna megbeszélnem vele?
Hiányzott már az a Stacey, aki viccelődött, jókedvű volt, mosolygott és az látszott rajta, hogy kicsattan az egészségtől. Hirtelen a kamaszkorunk jutott eszembe, amikor természetesen ő volt a vagányabb, a bevállalósabb és a nagyobb hangú, ez a viselkedése pedig kiegyenlítette az én vérmérsékletemből adódó inkább csendesebb, de velős megnyilatkozásaimat, amelyek az idő folyamán átalakultak. Stacey-nek köszönhetően tanultam meg, hogy nem kell mindig visszahúzódónak lenni, az ember nyugodtan megengedheti, hogy felfokozza önmagát, hiszen a többiek sem feltétlenül jobbak, mint mi és senkinek sincsen joga megkérdőjelezni a mondandónkat és a személyünket, mert nem jobbak nálunk. Ebből lettem az, aki ma voltam, valaki, aki megszállottá tudott válni, ha úgy hozta a helyzet és aki szívesen hitt magában és bízott másokban. Persze, hogy Stacey hatással volt rám, ő volt a legjobb barátnőm, a nővérem és ezért szerettem volna mindennél boldogabbnak látni őt akkor is, ha az életében nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elvárta és ha én is megkeserítettem a létezését azzal, hogy elvettem mellőle a szüleit. Baleset volt, mégis annyira bánt, mintha én lettem volna ott és én téptem volna fel a nyakukat. A gondolatra is elkapott a rosszullét. - Az igazat megvallva én is pont emiatt örülök annak, hogy lassabban megy a munka. De azt még mindig nem tudom, hogy te miért nem valamelyik nagyvárosban laksz és mit is csinálsz itt. - Azon kívül természetesen, hogy talált valakit, aki ide kötötte, mégis egy Mystic Falls kaliberű hely lett volna az utolsó, ahol Stacey-t el tudtam volna képzelni régebben. És most sem olyannak tűnt, aki ide való lett volna, sokkal inkább oda, ahol pörgött az élet, mindig volt mit csinálni és egy társaság krémjéhez tartozhatott volna. - Eljöhetnél majd velem Chicago-ba. Én először nem voltam érte odáig, de Fitz ott született, úgyhogy mindent megmutatott, amit ismert, azután szimpatikus lett a város. Annyi tennivalót lehet ott találni, biztosan nem unatkoznál. - Mosolyodtam el. Nem mintha egy várandós nőnek arra lenne szüksége, hogy mindenfelé rohangáljon, de ismerve Stacey-t előbb-utóbb bele fog őrülni az itteni bekorlátozott létbe. Még én sem viseltem jól, nemhogy ő. Összevontam a szemöldökeimet, amikor Jason neve hallatán megváltozott az arckifejezése és értetlenkedésnek adott hangot. A zavart nevetését sem tudtam hová tenni, aztán mély levegőt véve elhúztam a számat. A jó öreg hárítás, mi másról lehetne itt szó? - Ennyire nem akarsz beszélni róla? Az, hogy úgy teszel, mintha nem is létezne sem Jason, sem a problémátok, attól semmi sem fog megoldódni. - Néztem rá kedvesen, abba az irányba vezetni, amelyben őszinte lesz hozzám és elmondja, mire jutottak. Aggódtam érte, a babáért, a kapcsolatukért, hiszen ahogy Stacey Jason-ről beszélt teljesen evidens volt, hogy nem csupán egy jó kaland részesei voltak, hanem komolyan éreztek valamit egymás iránt.
Őszintén nem is tudom, hogyan éltem túl az elmúlt időszakot a legjobb barátnőm nélkül. Régebben olyan természetes volt számomra a társasága, mint levegőt venni. Mégis most elsodródtunk egymástól és ezt pedig bánom, de megkaptuk a második esélyünket, ami nem mindenkinek adatik meg. Igyekszem a lehető legjobban cselekedni. Nem akarom őt elveszíteni és tényleg szükségem van a barátságára, hogy igazán boldog lehessek és azt mondhassam, hogy elégedett vagyok az életemmel. Nélküle sokkal kevesebb dolognak van értelme és azt kell mondanom, hogy kiegészít. Lehet, hogy különbözőek vagyunk, de talán pontosan ennek köszönhetően értjük meg egymást olyan könnyedén. Szinte már természetesnek tűnik. De annyira, hogy az már bizonyos emberek között ijesztő is lehetne. – Tudod igazából én sem értem, hogy miért vagyok még mindig itt. Talán megfogott a hely varázsa nem is tudom, de lehet nem lenne olyan rossz ötlet egy kicsit kiruccanni innen és világot látni. Lehet, hogy mégsem ide rendelt engem a sors. Meg mindig is kíváncsi voltam a világra. Egyszer talán körbe is utazhatnám. Talán együtt körbe utazhatnánk. Mindenhol csinálhatnál valami tudóshoz méltó dolgot, de persze csak az idő húsz százalékában, mert a maradék nyolcvanban ragaszkodnék ahhoz, hogy egy kicsit elenged magad. – Nem is tudom, hogy képes-e rá. Mert, ha megengedem neki azt a húsz százalékot, akkor az a helyzet, hogy abból több lesz, mert a megszállottsága nem fogja engedni, hogy abbahagyja. Bár, ha azt hiszi, hogy lesz lehetősége kutakodni, vizsgálgatni, akkor eljön velem, de ezt a kis ígéretet még megszeghetem anélkül, hogy a fejemet kellene venni úgymond árulásért. Tényleg kezdem ostobának érezni magam, mert nem értem, hogy miről beszél. Most vagy tudathasadásom van, vagy nem tudom.. De ez az egész túlságosan is furcsa. Már szinte megijeszt a szavaival. – Jemma én tényleg nem értem, hogy miről beszélsz. Ki ez a Jason és mit kellene megbeszélnem vele? Vagy mit kellett volna? Nem értelek. Mármint milyen problémák? Hogyan lett volna problémám valakivel, akit nem is ismerek. Egyáltalán honnan veszed ezt az egészet? Nem lehet, hogy túl sokat vizsgálgattál valamit, aminek a mellékhatása némi képzelgés. Vagy egyszerűen álmodtál egy Jason nevű srácról? Bár tudod jobb esetben arról álmodsz, hogy te kapod meg álmaid lovagját minimális drámával fűszerezve, nem vonod bele ebbe az egyenletbe a legjobb barátnődet. – Nem tudtam komolyan venni azt, amit mond. Mert ha komolyan veszem, akkor számításba kell vennem, hogy megőrültem. Vagy pedig amnéziás vagyok és nem tudok róla. Bár, ha az vagyok akkor hogyan is tudhatnék róla? Vagy csak félig nem emlékszem valamire? Mármint ez, hogyan lehetséges egyáltalán?
Milyen jó ötletnek tűnt, amit felvázolt! A munkám miatt volt lehetőségem utazgatni ide-oda, az Államokon belül és kívül is, Európa például hatalmas kedvencem volt, csakhogy az idő nem mindig engedte, hogy bejárjam a különböző városokat, elvégre ezek az utazások általában arról szóltak, hogy a megérkezés után szinte azonnal kezdődött egy-egy előadás, amin vagy résztvevőként vagy előadóként voltam jelen, aztán amint véget ért a konferencia pattanhattam fel az éppen igénybe vett közlekedési eszközre és indulhattam haza. Vagyis Fitz és én, nagyon ritka alkalom volt, amikor egyedül vágtam neki ezeknek az utaknak. Sőt, jobban belegondolva talán mindössze eddig egyszer fordult elő és ha rajtam múlt, nem is terveztem megszakítani ezt a hagyományt. Persze felülbíráltam volna a döntésemet egy Stacey-vel tervezett kirándulás esetén. Nagy vágyam volt egyszer valamelyik európai nagyvárosban eltölteni néhány napot karácsony előtt, bejárni a vásárokat, érezni az ünnepi hangulatot… lehet, a későbbiekben fel is vetem az ötletet a barátnőmnek azzal a felajánlással karöltve, miszerint töltse majd a családommal az ünnepeket Denver-ben. Újra gyerekek lehetnénk egy kicsit. Addig is rengeteg megoldásra váró dolog volt, főleg, hogy leesett az állam, amikor valódi értetlenkedést láttam Stacey szemeiben, nem a megjátszott, tagadásra felhasználható „fogalmam sincs, hogy miről és kiről beszélsz” nézését használta. Őszintén fogalma sem volt semmiről, én pedig próbáltam nem teljesen eltátani a számat ennek tudatában. Mi történhetett? Egy hete még az volt Satcey legnagyobb problémája, hogy Jason nem nyitott felé és szerette volna megoldani a közöttük lévő problémákat, hiszen érzéseket táplált iránta és a szíve alatt növekedett a közös gyermekük. Ha Jason-ra sem emlékszik, akkor… a babára sem? Hogy felejtheti el a szerelmét és a kisbabáját? Miért nem kérdezek rá egyenesen? Bolondnak fog nézni, bár ehhez már kezdtem hozzászokni, Fitz előtt is eléggé agyalágyultnak éreztem magam a minap. - Stacey. - Megfogtam a székemet és mellé húztam, aztán a kezemet az arcára téve kezdtem el vizsgálni a szemeit. Előjött belőlem az orvos, de mivel semmilyen élettani reakciót nem mutatott a tekintete a zavarodottsággal kompatibilis mellett, ezért elengedtem és összevontam a szemöldökeimet. - Jason-t nem én álmodtam meg, hanem ismerem őt. És te is. Sőt, te ismered csak igazán, mert együtt voltatok és az utóbbi időkben volt némi… probléma a kapcsolatotokban. - Pislogtam jómagam is értetlenkedve. - Mióta a városban vagyok azt mesélted, mennyire fontos neked az, ami köztetek van és hogy nem szeretnéd, ha véget érne amiatt, mert… - Nyeltem egyet. Talán addig nem kellene többet mondanom, míg az előbbi szavaimat meg nem emészti. - Tényleg nem emlékszel? Sötét haj,valószínűleg kiskutya szemek, amikor rád nézett, de ettől függetlenül kissé veszélyesnek tűnik? Semmi?
Tényleg nem értem, hogy miért vagyok ebben a városban, vagy egyáltalán mit csináltam egészen idáig, ami annyira magával ragadott, hogy azóta sem tudtam elhagyni a helyet. Az egész olyan értelmetlen. Hiszen a keresésem is értelmét vesztette. Nem találtam meg, akit kerestem, aki megmentette az életemet. Teljesen értelmetlen volt a maradásom. De pontosan ezért is jó lenne, ha beutaznánk a világot együtt. Túlságosan jó móka lenne. Talán nem is bírnám abbahagyni. Sőt, ebben biztos vagyok, hogy egy helyen talán megtalálnám a boldogságot, de az is lehet, hogy pont az tenne boldoggá, hogy folyton más környezet vesz körül. Az már más kérdés, hogy a pénztárcám mennyire engedne meg egy ilyen őrültséget. Mert azért nem olyan olcsó egy világ körüli út, de szerencsére a pénz miatt soha nem kellett különösebben aggódnom. Olyan természetesnek hatott, hogy rendelkezünk vele, hogy most fura, hogy erre kapcsolt az agyam. Annyira emberi és hétköznapi. Ugyanakkor olyan érzés is magával ragadott, mintha ez közel sem lenne olyan megszokott tőlem, de nem tudom, hogy mégis miért. Egy kicsit kezdtem furán érezni magam, amikor mellém húzódott és elkezdett vizsgálgatni, mintha beteg volnék. Ha valaki kettőnk közül beteg, akkor az ő, de nagyon súlyosan, mert egyfolytában egy olyan személyről beszél, akit nem ismerek. De tényleg. Ez az egész annyira zavaros. Nem emlékszem, hogy fejre estem volna, vagy kórházban lettem volna, hogy ilyen kellemetlen amnéziában szenvedjek. Meg, ha tényleg erről lenne szó, akkor hogyan feledkezhettem volna meg csak egyetlen egy emberről? Az egész annyira abszurd. – Szóval azt mondod, hogy van egy srác, akibe mondhatni szerelmes voltam és odáig voltam.. Mármint mindent megtettem volna annak érdekében, hogy működjön a kapcsolatunk.. Akkor én mégis miért nem emlékszem rá, Jemma? Miért nem ugrik be róla az égvilágon semmi? Ez az egész egyáltalán, hogyan lehetséges? Kérlek mondd, hogy ez az egész csak egy késői áprilisi tréfa, mert tényleg kezdesz megijeszteni. – Volt valakim? Mégis, hogyan nem emlékezhetek rá? Meg, ha tényleg így van, akkor mégis miért nem keresett? Miért olyan nehéz a fejemben kutatni a válaszok után? Olyan az egész, mintha egyfajta falba ütköznék akárhányszor csak nekiállnék kutatni egy olyan nevű férfi után, hogy Jason. Miért nem emlékszem?
Nem is tudom, hogy mikor jártam utoljára kávézóban, idejét se tudom. Igyekeztem gondolataimat kitörölni, hiszen napok óta csak Gen járt a fejembe. Az óta az álom óta valami megváltozott bennem. Azt álmodtam, hogy él, de elehetetlen, hiszen megöltem. Ő volt az első áldozatom, de nem az egyetlen és az utolsó. Emlékszem még Mystic Fallsra, amikor még fele ennyire sem volt modern város. Emlékszem a kosztümös emberekre és a nők vadító mell felbiggyesztő fűzőjükre. Annyira sajnálom, hogy az kiment a divatból. Olyan jó volt, amikor a hölgyek kérés nélkül ki villantották keblüket. És a kis mellekből is olyan szép, egyedi gyönyöröket csinált, ami olyan jó volt a szemnek, hogy szinte simogatta.
Besétáltam a helyre, ahol a kávé illat csak úgy megcsapja az ember orrát, és összefut a nyál a szájában. Az a baj a vámpír léttel, hogy túlságosan is sok mindent érzek és ízlelek. Körbe nézek és modern lányokat látok laptopokkal. Ez a mai világ hova fejlődött. Csodás hölgyek, csodás vénákkal. Nagyon éhes lettem hirtelen. Ez nem olyan, mint az emberi éhség, hogy a hasadat marja a gyomorsav, ez más. A torkodba égő piszka vassal turulnak, vagy még rosszabb. Leültem a pulthoz, ahol kértem egy kávét igen meglepő módon egy kávézóban.
Mellettem nem messze ez szőke szépség foglalt helyet, és valamibe igen csak elmerült. Közelebb ültem hozzá. - Helló kedves. – Mondanak még iylet a férfiak? Vettetem egy csinos mosolyt a hölgy felé, majd megkaptam a kávémat, amin egy medve díszelgett. Na, ilyet is ritkán lát az ember.
Arturo már megint kihozott a sodromból. Miért olyan nehéz megértenie, hogy lépjen már le végre? Mindkettőnk élete jobb lenne a másik nélkül. Legalábbis egyszerűbb. Szeretem őt, ezt önmagam előtt kár is lenne tagadni, de nem értem, hogyan lehet még mindig mellettem. A fenébe is, évszázadokon át hallucináltam, még a gyerekünket is megöltem, ő meg továbbra is kitart mellettem. Nem tudom, miért ennyire ragaszkodó és önfejű. Egy szamár. Vagy ahogy ő szokott fogalmazni, túlságosan beleettem magam a szívébe ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen odébbálljon. Miért nem érti meg, hogy én csak jót akarok neki? Egy örökkévalóságon át mellettem szenvedjen? Egy nő mellett, akinek a lelke darabokban van? Ezt nem kívánhatom sem neki, sem pedig másnak. Megérdemelné a boldogságot. A reggeli kávémat lassan fogyasztom, és természetesen a gondolataimban annyira elmerülök, hogy először fel sem tűnik, mikor mellém ül valaki. Lassan oldalra fordítom a fejem, képzelem, mennyire bambulok éppen, aztán szépen visszahozom magam a való életbe, kicsit magam mögött hagyva az állandó problémákat. A rám mosolygó fiatalember kedvesen szólít meg, ami most még jól is esik. Küldök felé egy bátortalan, de szívélyes mosolyt. Egy pár másodpercig még a csészémre meredve azon morfondírozom, mégis mit tegyek, szólaljak meg vagy bunkó módon hagyjam faképnél? Bár az egyik gondolatfoszlányomba befészkelte magát a gondolat, hogy az utóbbit válasszam, de végül valami miatt mégsem akartam itt hagyni, így újfent felé fordultam. - Szia rejtélyes idegen. - Úgy mosolygok, ahogy csak tőlem telik. Jelenleg nincs túl jó kedvem, és ez nem csupán az elmúlt pár percre, napra, hónapra vonatkozik, még csak nem is néhány évre. Itt évszázadokról beszélünk. Már nem is tudom megmondani, mikor voltam utoljára igazán vidám. Ez szánalmas és szomorú egyszerre. De mégis miért kéne erre a kedves idegenre zúdítanom a lelki válságomat? Egy ál-mosollyal most többre megyek. Azt meg tényleg nem tudom, miért érzem hirtelen kevésbé pocsékul magam. Talán a mellettem helyet foglaló illető barátságos ábrázata miatt? Egy dolog biztos. Hazamenni nincs kedvem. Most még nem.
Visszamosolygok a szépséges szőkeségre, majd belekortyolok a megérkezett kávémba. Az éhség még mindig marja a torkom, egyre rosszabb és rosszabb. De bizton emlékszem egy vörösre, akit szex után szívtam le. Íncsiklandozó lány volt meg kell hagyni. Végig gondolva így nagyon nehezen tudom megmondani, hogy melyik nap volt talán egy hete, igen annyi. Nem is tudom, hogy mikor ettem utoljára. A lány nem ember, régóta élek és látom, hogy vámpír. - Hogy ülhet egyedül egy szépséges ifjú hölgy? – Kérdezem kacér, kaján vigyorral a képemen. A torkom egyre jobban marni kezdett és most sajnáltam, hogy nem egy embert fogtam ki, de talán ebből jó is kisülhet. - Nem akarsz valami piát is betolni, a kávé mellé? – Kérdeztem, majd végig gondoltam tudok-e valami jó helyet. De nem igazán jutott semmi eszembe. Besétált egy lány, akire egy pillanatig elhittem, hogy Gent látom. Hirtelen megijedtem, hiszen nem rég vele álmodtam, de megráztam a fejem, és láttam, hogy nem ő az. Miért jár ennyire a fejemben ő? Ez a szőke csoda lány? Még nem szerettem ki belőle? De hiszen halott vagy a szelleme kísért engem? Egyszerűen nem tudok dűlőre jutni. Hiányzik az tény, hiszen soha nem voltam még olyan szerelmes, mint akkor.
Meglepődtem. Ledöbbentem. Megijedtem. Ilyen sorrendben kaptak el az érzések és rögtön arra gondoltam, hogyha én nem tudok mit kezdeni a helyzettel, akkor vajon Stacey mit gondolhat? Láttam az értetlenséget kiülni az arcára, volt egy olyan sejtésem, hogy akár a saját tükörképemet is nézegethettem volna, az én kifejezéseim sem lehettek különbek, hiszen míg ő azon botránkozott meg, hogy Jason létezett, én azt nem voltam képes feldolgozni, hogy nem emlékszik rá. Mi történhetett? Jason megijedt, fogta magát és megigézte Stacey-t? Esetleg a barátnőm kérte meg erre a helyzet megkönnyítése érdekében? Stacey nem csinált volna ilyet, gondolnia kellett a babára, akit annak ellenére is akart, hogy nem tudta, mit fog hozni a jövő. Jó ég, akkor a gyerekről való információk is kitörlődtek az agyából? És ha én mondok valamit, akkor felkavarom és csak nehezebbé teszem a helyzetét. Miért nyitottam ki a számat? De hát ki gondolta volna, hogy nem emlékszik arra a férfire, akibe szerelmes volt… mert az volt, nekem ennek a megállapításához bőven elég volt annyi, hogy láttam a csillogó szemeit, hallottam a csilingelő hangját és azt a fura, máshoz nem kapcsolódható zavarodottságot, amikor róla beszélt. Jason-el nem találkoztam azóta, mióta megtudtam, hogy kapcsolatban áll vagy éppen állt Stacey-vel, viszont most nagyon szívesen elbeszélgettem volna vele úgy, hogy teára sem hívtam volna meg, ami nálam nagy szó. A neki kijáró fejmosást biztosan megkapta volna tőlem. - Hidd el Stace, hogy nem csak úgy kitaláltam és ha tudnám, hogy miért nem emlékszel és miért nézel rám úgy, mintha elképzelésed sem lenne, kiről beszélek. Ha hiszed, ha nem, nem viccelek. - Komolyan, ugyanakkor eléggé megrökönyödve néztem rá. Nem szerettem, ha valaki a barátaimmal szórakozott, főleg nem az elméjükkel… és még segíteni sem segíthettem, először rá kellett volna jönni, egyáltalán mi a probléma. - Stacey… - Motyogtam. Nem akartam jobban felzaklatni azzal, hogy felhozom a jövevényt, aki a pocakjában növekedett, inkább nyeltem egyet és gondoltam hátha ki lehet deríteni, mi történt… valamire csak emlékszik, olyan nincs, hogy egy apró foszlány se bukkanjon fel. – Arra nem emlékszel, hogy valami furcsa történt veled a napokban? Nem esett ki valami? Mintha azt érezted volna, hogy ugyan minden rendben, de valamiért a dolgoknak mégsem így kellene vagy kellett volna lennie. – Kérdeztem reménykedve, hátha… de hogy ha akármire is emlékszik, utána mit fogunk csinálni? Leginkább ő hogy fogja megemészteni, hogy kiesett neki egy jókora adag történés?
A kérdésére csak mosolygok. Egyrészt imponáló, hogy bókol nekem, másrészt erre nem tudok normális választ adni. Mondhatnám az igazat, hogy az egyik felem epedve várja, hogy a több száz éves férjével fogyasszon el egy kávét, azonban a domináns felem eltaszigálja ezt a gondolatot, és inkább az egyedül kávézgatást választja ahelyett, hogy hazamenjen és szembenézzen a problémákkal. - Hidd el, jobb, ha nem iszom. Az alkohol nincs rám jó hatással. - Küldök felé egy szélesebb mosolyt. Egyébként sokat megéltem már ahhoz, hogy tudjam, ez a fiatalember nem is olyan fiatal. Érzem, hogy különleges vér csordogál az ereiben. Ha nem élnék önmegtartóztató életet, biztos meg akarnám kóstolni. Helyes is, finomnak is tűnik, én meg magányba taszítottam magam. Végül is, ha megcsalnám Arturót, lehet, végre elhagyna. Ez most komolyan eszembe jutott, mint lehetséges opció? Úristen, nem ismerek magamra. Mármint életemben nem feküdtem le mással, még csak a gondolat parányi szikrája sem ékelődött be a fejembe. Erre tessék. Annyira szeretném, ha a férjem továbblépne, és nem kéne mellettem szenvednie, hogy még a megcsalás is terítékre került a listámon. Igen, listát vezetek az ötletekből, melyeket bevetek, hogy végre hagyjon faképnél. Eddig egy sem vált be. De talán most, ha...nem. Tudom, sőt érzem, hogy ezt nem bocsátaná meg - ennyire jószívű és szerető senki sem lehet -, de ez még nekem is sok. Nem ilyen a természetem. Plusz nem értem, miért gondolok máris arra, hogy ez a jóképű úriember fel akar szedni. Lehet, hogy csupán udvarias és kedves akar lenni. Vannak még ilyen férfiak, bár tény, hogy a mai világban egyre kevesebb. Emlékszem még, mikor alig pár évtizede még sokkal több gentleman szaladgált a földön. A számuk jelentősen megcsappant, de olykor elvétve még találkozom néhánnyal. Talán ez az idegen is közéjük tartozik. Akárcsak Arturo...elég, nem gondolhatok rá ennyiszer.
Jemma határozottan a frászt hozta rám. Egyszerűen nem értettem, hogy miről beszél. Annyira hihetetlennek tűnt. Mármint mekkora az esélye, hogy elfelejtek valakit? Meg, ha el is felejtem, miért tudok úgy tovább menni az életemmel, mintha soha nem is történt volna semmi sem? Ez az egész értelmetlen és nem hiszem, hogy csak a számomra ennyire zavaros. Úgy értem most igazából azt állítja, hogy elfelejtettem egy férfit, akibe valószínűleg szerelmes voltam. Na, jó ezen még gondolkozni is felesleges. – Jemma, fejezd be kérlek. Oké? Nem tudom, hogy ez milyen elmebeteg vicc akar lenni, vagy mire játszol ezzel az egésszel, de tényleg megijesztesz, úgyhogy hagyd abba kérlek! – Kezdem úgy érezni, hogy elönti a pánik minden egyes testrészemet. Nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna ehhez hasonlót, de nem tudom Jemma miért erőlteti ezt a témát. Nem lehetséges az egész. Őrültség. Hacsak nem jött el hozzám az emléktündér az éjszaka közepén nem tudom, hogyan lenne lehetséges, hogy nem emlékszem ilyen dolgokra. Az is lehet, hogy ez az egész csak egy rossz álom és hamarosan felébredek. Muszáj lesz felébrednem, mert ha ez a valóság, akkor nem vagyok benne biztos, hogy most itt kellene lennem. – Volt bennem egy érzés, hogy valamit elfelejtettem, de valószínűleg az egész semmiség Jem. Nem felejthetek el egyik napról a másikra egy férfit, akit szeretek, akiért tényleg képes voltam küzdeni, amikor sosem engedtem igazán, hogy egy férfi komolyabban meghatározza az életem. Mindig a magam ura voltam.. Könyörgök neked, hogy szálljunk le erről a témáról beszéljünk valami másról, vagy ha továbbra is tartod a tényállásod ezzel az őrültséggel, akkor meg se szólalj és én már itt sem vagyok. – Egy perccel sem fogom tovább hallgatni ezt az őrültséget. Mert másnak nem igazán lehet titulálni. Még, hogy képes lettem volna egy egész emberi lényt kitörölni az elmémből és az életemből. A legrosszabb, hogy még csak április elseje sincs, hogy ez valami kegyetlen tréfa legyen.
Kimeresztett szemekkel néztem rá, a szemöldököm feljebb csúszhatott a kelleténél és ez nem amiatt a megfejthetetlenül rejtélyes tény miatt volt, hogy nem emlékezett egy konkrét személyre és a hozzá kapcsolódó dolgokra, hanem a hanglejtése miatt. Eddig nagyon kevés alkalommal hallottam ennyire felgyorsulva, szinte artikulátlanul, már-már dühösen beszélni főleg úgy, hogy láttam rajta, komolyan gondolja, hogy én őrültem meg. Eleve nem szoktam meg, hogy ostobaságokat beszéljek vagy valaki ezt higgye rólam, Stacey-től pedig felettébb rosszul esett a feltételezés tekintve... rengeteg okot, amit meg is osztottam volna vele, ha nem fojtotta volna belém a szót annak további magyarázásával, hogy csakis zagyvaságok hagyhatják el a számat, mert olyan nem létezik, hogy ennyi minden kiessen neki. Érdekelni kezdett, hogyha vajon Jason-ről nincsenek emlékei, akkor a természetfeletti létezése és a vámpírokról való információk is eltűntek a fejéből? Ha igen, ebbe a témába már tényleg veszélyes lett volna belemenni és felemlegetni, hogy nagy valószínűséggel igézés áldozata lett. A sikítva elrohanást nem bírtam volna elviselni és egyébként is mindig a hírnököt bántották az emberek... ennek ékes példája volt a jelenlegi diskurzusunk. De legalább ha ez a rész eltűnt, akkor az is, hogy vadász akar lenni. Hála istennek, egy kis jó is származott a dologból. - Nem tudom miért hiszed azt, hogy egy ilyet csak úgy magamtól kitalálnék és előadnám neked azért, mert vicces hangulatban keltem fel reggel. Szerinted nevetek? - Kérdeztem motyogva. Kedvem lett volna felállni és az ő javaslatára berekeszteni a beszélgetést, ám rájöttem, hogy itt nem én voltam az, akinek baja származott a történtekből, hanem neki. És most nem hagyhattam magára, főleg, hogy ezeket elmondtam neki. De honnan sejthettem volna, hogy az az idióták királya kiradírozta a barátnőm agyát? Azt hittem, azért nála is vannak határok, de mint látszik, mégsem. - Beszéljünk másról. - Bólintottam és megpróbáltam a lehető legmélyebbre elásni magamban a késztetést, miszerint még több számára bolondságnak tűnő információ hagyja el a számat. - Múltkor azt mondtad, keresni akarsz valami munkát, de az ügyvédkedést hagynád. Van már konkrét terved? - Talán a mesélés során akaratlanul és öntudatlanul is elejt valamit. Ennyire nem emlékezne?
Kezdőlap
• 
•• 
•• 
|| ××× ||