- Hát én meg egy órája láttam Őt, és képzeld, nekem elmondja a legújabb fejleményeket az életéből, nem úgy mint neked - rivalltam rá John-ra a vonal túlfelén, már majdnem kiabálva, így kicsit muszáj volt visszafogni magam. Ez a paraszt kihozza belőlem a legrosszabb énemet, de nem veszekedni hívtam fel, hanem segítségért, így muszáj... visszafogni magam.
- Arról beszélek, hogy Klaus Mikaelson anyja visszavarázsolta a jövőből, 2033-ból a felnőtt Delenát, aki elmondta Elenáéknak, hogy az anyja a harmadik gyermeke születésekor meghal komplikációk következtében, és ezért vámpírrá változtatják. De Elena ezt nem akarja, és én sem akarom, és ha még számít neked a lányod, akkor te sem akarhatod ezt, szóval... szóval nem szívesen, de megkérlek rá, hogy segíts! - hadartam el egy nagy szuszra, nehogy közbe tudjon vágni, és hogy én se vágjak bele valami illetlen bunkóságot, s azzal vágjam el a lehetőségeket. - Te ismersz minden Gilbert-fortélyt kétszáz évre visszamenőleg, csak van valami módja, hogy kijátsszuk a jövőt... Nem akarom hogy a lányom kényszerből vámpírrá váljon, azt pedig főleg nem, hogy bármiként is meghaljon, szóval kérlek, segíts kitalálni valamit - kérleltem, a lehető legkedvesebb hangomon.

- Igaz hát! Mire számítottál, hogy viccelődök a lányom és az unokám életével?! - kérdeztem vissza háborogva. - Nem vagy komplett! Ez igaz! Bár ne lenne az... De igaz. És ha... ha segítesz kitalálni valamit, akkor hálás leszek neked - mondtam komolyan, bár mintha a fogam húzták volna, úgy éreztem magam ettől a kedves hangnemtől, de Elenáért... Őérte megerőltetem magamat.

Miután John is lerázott, már tényleg nem volt semmi komoly dolgom, maradt csak a várakozás... Leraktam a telefonom újra a helyére, és végigdőlve az ágyamon, bámultam a szemközti falat. Amit végül olyan sokáig bámultam hogy elszundítottam... talán még a kóma utóhatása volt, de nagyon fáradtnak éreztem magam...

A következő néhány nap igazából nyugalomban telt. Szerencsére sikerült anya előtt eljátszanom hogy minden rendben. Egyáltalán nem akartam az orrára kötni bizonyos dolgokat, azt legfőképp nem, hogy mi van Elenáékkal... Ő úgysem értené mit várok John-tól, és hogy miért tőle... bár néha én sem értettem magamat, de azért... reménykedtem hogy jól döntöttem. John aljas féreg, de Elenát csak nem hagyná cserben... és nála jobb lexikont sem tudtam magamon kívül, nekem viszont nem volt megfelelő ötletem így... Ő maradt. És a várakozás... gyakorlatilag sehová sem mentem a telefonom nélkül, várva hogy mikor kapok értesítést John-tól, hogy talált megoldást...
Mellette pedig minden figyelmem a gyerekeimre szenteltem. Egyrészt mert nehéz volt nekem is elszakadni tőlük, úgy hiányoztak, másrészt nekik is jót tett, hogy velük vagyok. Adam néha valahogy fura volt, mint aki haragszik rám hogy eltűntem, de... utána mintha mi sem történt volna, talán újra és újra leküzdötte magában a hiányom gondolatát, mert már itt vagyok... Azt kívántam bár kitörölhetném emlékeikből a hiányt, melyet mi okoztunk Rick-el, de... akárhányszor eszembe jutott ez, gyorsan el is vetettem, elvégre mód lenne rá... de sosem lennék képes megigézni a saját kicsikéimet... Így maradt az igyekezet. Az igyekezet, hogy jóvá tegyem bennük amit elrontottam a távolmaradással...

Aztán egyik nap megtört a monotonitás, mikor a gyerekekkel a kertben ücsörögtünk. Vagyis én ücsörögtem, míg Adam a szomszéd macskáját próbálta lecsalogatni egy darab párizsival a kerítésről, de a macska nem nagyon akart a közelébe jönni, közben pedig JJ egy piros szivacslabdát gurigatott, s mászott újra meg újra utána. Én meg néztem őket ezek közben. Ezt a nyugodt heverészést szakította meg, mikor a zsebemben megszólalt a telefonom. Azonnal kaptam is elő, de nem John száma volt. Helyette viszont egy másik olyan volt, mely felizgatott, s kíváncsiságom, meg a felébredő némi aggodalmam is ott lihegett a nyakamban. De nem... Elenának még nem lehet baja, korai lenne... még van időnk. Így igyekeztem nyugalmat magamra erőltetni, úgy felvenni.
- Halló? - szóltam bele, mire meg is szólalt a túloldalon a hang, amit már nagyon-nagyon régen nem hallottam. - Damon! De jó téged hallani! - mosolyodtam el önkéntelenül is, hiszen már Ő is borzasztóan hiányzott nekem. - Hogy vagy? Jól vagytok ugye? Nagyon jó téged hallani, már nagyon hiányoztál! - beszéltem a telefonba, és egyszerűen máris jobbra fordult a kedvem, Damont legalább olyan jó hallani mint legutóbb Elenát volt látni.

- Igen, jól vagyunk, és tényleg nőnk mint a gomba. Ha látnád őket, talán nem is hinnéd el hogy ugyanazok - bólogattam mosolyogva, és büszkén, mert mindkét kicsikém egészséges, és a helyzethez képest jól vannak, most boldogok, és kiegyensúlyozottak.
Elsőre is éreztem valami kissé furcsa élt Damon hangjában, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget, ellenben a kérdése már elég alaposan rám hozta a frászt...
- Öhm... nem, nem mennének ki, és nekem sem jelentene problémát még kettő, főleg az unokáim nem, hisz tudod hogy bármikor nagyon boldogan fogadom őket, elvégre imádom mindkettejüket. De mond... biztos jól vagytok...? - kérdeztem, némiképp aggódva, és hangom kicsit lehalkítva, nehogy valaki meghallja emezen az oldalon. - Elena miatt? Mármint... Elena elmondta mit tudtatok meg Delenától, és... szóval azért akarjátok idehozni őket? - kérdeztem, kicsit virágnyelven, mert nem tudtam mikor fog Elena veszélybe kerülni, mikor fog szülni, és nem tudtam volna más okot elképzelni most, ami miatt ide akarnák hozni a kicsiket...

- Értem - bólogattam lassan. Vagyis igazából nem értettem, mert ha nem emiatt, hát nem tudom mi miatt nem nyugodt a környezet most náluk, de... nem akartam telefonon nyúzni, nyúzom majd inkább személyesen!
- Ne izgulj, van itt már két velük körül-belül egykorú gyerek, szerintem David-re sem lehet nagyobb dolog figyelni, mint JJ-re, Ő is nagyjából itt tart - feleltem, és kuncogva néztem hogy JJ épp előttem a fűben mászva, majdnem elkapja a kis labdáját, de az a lendülettől ki is lökődött a keze alól, így Ő a fűben végezte, a labda meg egy méterrel odébb gurult el.
- Nekünk bármikor megfelel, legtöbbször itthon vagyunk, vagy ha mi nem, akkor valaki biztos. De akár most is jöhettek, szeretettel várunk benneteket - mondtam, miközben felálltam, és Adam után indultam, aki már a kertet szegélyező kerítésre próbált mászni, mert a cica leugrott a másik oldalra, és elfele kezdett somfordálni. - Tudod a címet? - kérdeztem, mert arra speciel nem emlékeztem, Damon mennyire tudja hogy hol vagyunk.

- Rendben - bólintottam, és közben lefejtettem Adam kezeit, meg fél lábát a kerítésről, és finoman noszogattam hogy inkább a kert másik fele felé keressen magának valami olyasmit ami érdemes a játékra. Először persze nem akarta, de aztán meglátta hogy JJ az Ő egyik játéka felé tart, és máris feladatának érezte hogy felvilágosítsa a húgát, az úgy nem lesz rendben.
- Oh, igen, biztosan nagyon fogod élvezni az utat - nevettem el magam, elképzelve hogy Delena visítva reklamál az apjának, hogy az álljon meg, mert látott valami nagyon szépet/érdekeset. - Nagyon várunk majd titeket, de azért csak vigyázzatok az úton, inkább később érjetek ide, de biztonságban. Estére pedig azt hiszem az újdonság varázsa nagy segítség lesz, a gyerekek biztosan jól meglesznek éjjel ha kifáradnak az út és a sok látnivaló után. Meg egymás örömteli viszontlátásában. Én pedig felkészítem addig anyámékat, hogy jönnek a dédunokáik - mosolyogtam, mert anya biztosan a plafonon lesz örömében, hogy jönnek Delenáék.

- Nagyon várunk titeket - válaszoltam még, majd mikor a vonal megszakadt, eltettem a telefont, és a gyerekekhez fordultam. - Jól van, kis csapat, gyertek, bemegyünk, felkészülünk a vendégekre - mondtam mosolyogva, mire Adam a "vendég" szónál már jött is, és kíváncsiskodott hogy kik a vendégek. Nem is csalódtam, amint meghallotta hogy Delena jön, olyan sebesen kezdett szaladni a ház felé, hogy kezdtem azt hinni, mégis megmutatkozik rajta hogy vámpír gyereke... s közben kiabálta hogy "Jön Delena!". JJ ennél jóval nyugodtabb volt, Őt inkább azzal izgattam fel, hogy most be kell menni. De miután megnyugtattam hogy visszük a labdát is és bent is játszhat vele, már nem zavarta a dolog.

Odabent a gyerekeket a nappaliban helyeztem el, amíg bejelentettem anyáéknak, hogy jönnek a dédunokáik. Nem tévedtem, anya olyan izgatott lett, mintha az angol királynő érkezését jelentettem volna be neki, s még apán is meglátszott hogy ezzel a hírrel kimozdítottam a szokásos nyugijából.
Az elkövetkező időt azzal töltöttük ki, hogy én és anya a szobában pakolásztunk, hogy Delena és David is elférjenek majd, Delena Adam-el az ágyon, David pedig JJ-vel a járókában. Delenáéknak úgy gondoltuk a vendégszobából áthozzuk az ágyat, hogy kényelmesen lehessenek, ne kelljen velem aludniuk. Így mindenkinek kényelmes helye lesz. A szekrényben is kicsit összébb pakoltam, hogy majd Delenáék holmija is odaférjen a mieink mellé. Aztán amikor minden rendben volt már, visszatértünk a nappaliba, ahol apa vigyázott Adam-ékre, s én is letelepedtem hozzájuk, míg anya a konyhába ment ténykedni.

(Mikaelson villa)

Megláttam a távolban felsejleni a helyes címet, amit felírtam magamnak, és leállítottam az autót, hogy a hosszú út után hátraforduljak a kicsikhez, és elmosolyogtam magam a két kipirult arcon, meg David még elég kómás tekintetén.

***

Elég könnyű, és normális utunk volt idefelé szerencsére. Forgalom nem igazán volt, és csak kétszer kellett megállni útközben. Egyszer tankolni, és ha már úgyis itt voltunk, vettem egy hatalmas szatyornyi édességet. Másra nem is volt sem időm, sem idegzetem, úgy meg nem akartam menni, hogy se Adam, se JJ ne kapjon tőlem semmit.
A második megálló egy út széli parkoló-pihenőhelyen volt, ahol Delenának nagyon sürgősen ki kellett mennie. Természetesen nem lehetett egy egyszerű pisiléssel elhagyni a helyet, mert a lányom felfedezett egy felénk magasodó fán egy bóbiskoló baglyot. Az elkövetkező negyedórában annyi kérdést halmozott fel a szerencsétlen madárról, hogy legalábbis biológusnak kellett volna mennem, ha mindenre válaszolni akarok, de szerencsére sikeresen felskicceltem egy bagoly életét. Már amennyit Delena érthetett belőle. Davidet persze nem érdekelték ilyen földhözragadt dolgok. Ő azt sem bánta volna, ha hordó nagyságú baglyok ülnek körülöttünk, vagy egyenesen a kocsi tetején, ő aludt nyugodtan, és békésen, fel sem lehetett volna ébreszteni.
- Jól van szívem, most már sokáig néztük a madarat, menjünk jó? - nyújtottam a kezem Delenának, ám mielőtt visszaültettem volna a kocsiba, éreztem, ahogy az apró kéz erősen megszorítja az enyémet.
- Apa... - suttogta, és a pillantása láttán elszorult a szívem. - Apa... anyu rossz? - suttogta Delena.
- Micsoda? - döbbentem le azon, hogy ez a kicsi ember mennyire, de mennyire képes átérezni, és felfogni mindent, majd féloldalasan beültem a kocsiba, és Delenát a térdemre vettem.
- Érzed, hogy haragszom anyura? - kérdeztem, mire Delena bólintott. Istenem, hogy magyarázzam meg ezt neki? Hiszen még csak két éves... és ha valamit nem fogok elkövetni, az az, hogy az anyjuk ellen fordítsam a saját gyerekeit.
- Nem kicsim, anyu nem rossz - adtam meg végül a választ némi gondolkodás után. - Csak tudod... anyu csinált egy butaságot. Emlékszel, hogy amikor te olyat csinálsz, amit nem szabad, akkor apu és anyu megszid? - kérdeztem, és élénk bólogatás jött válaszul.
- Hát tudod... a felnőttek is megszidják egymást, ha az egyik butaságot csinál. És néha haragszanak is egymásra, de ez majd elmúlik, ne félj.
"Remélem"- tettem hozzá magamban, majd nagy levegőt vettem. - Neked nem kell félned semmitől kicsim, és Davidnek sem. Ne félj, rendben lesz minden, de minden - öleltem át a kis embert, ahogy belém kapaszkodott. - De most már menjünk, jó? Nagyiék már biztosan várnak. És minél gyorsabban érünk oda, annál hamarabb ehettek finom csokit - mondtam ki a varázsszót, mert Delena máris átmászott rajtam, hogy a helyére üljön. Becsatoltam a gyerekülésbe, és míg gázt adtam, folyton azon járt az agyam, vajon mennyire érzi meg vajon Delena azt, hogy jelenleg igencsak szépítettem előtte a helyzetet?


***

- Megérkeztünk - mondtam hangosan, majd kiszálltam a kocsiból, és kivettem a kicsiket is. Fél karomra ültettem Davidet, másikkal pedig Delena kezét fogtam meg, és miután a házhoz sétáltunk, megnyomtam a csengőt.

Amíg azt vártuk, hogy Damon-ék megérkezzenek, én leginkább Adam-et igyekeztem lefoglalni. JJ-vel könnyű volt, Őt beültettem apa ölébe, és kislányomnak csodálatos időtöltés volt, hogy apám kezéből igyekezett megszerezni az újságját, ami ennek következtében szépen lassan széjjelszakadozott, mely hang a lányomnak borzasztóan bejött, és végig kacagott tőle legalább egy órát. Adam már más tészta volt, mert Ő 5 percig ült velem a szőnyegen a tévé és az építőkockái közt "sakkozva" aztán felugrott, és az ablak előtt nyújtózkodva bámult kifelé, itt vannak-e már. De amikor látta hogy még nem, visszajött. Majd ezt ismételtük újra és újra, mindig kb. 5 perc múlva, és lehetetlen volt elmagyarázni neki, hogy attól hogy szaladgál, nem érnek ide hamarabb.
Én épp készültem kisomfordálni a konyhába, utánanézni mit kotyvaszt anya, amikor egy autó, melyet hallottam a közelbe érni, nem elhaladt a ház előtt, hanem megállt, majd ajtók nyíltak. Amint felálltam, és az ablak felé fordultam, Adam már meg is előzött, és az ablaküveget kezdte bökdösni az ujjával, kiabálva, hogy "Itt vannak!", amire persze JJ is úgy érezte kiabálni kell, és fellelkesülve tépte ketté apám újságját a hajtás mentén, amire Ő már inkább feladta, és odaadta JJ-nek az egészet.

- Gyere Adam, nyissunk ajtót - mosolyogtam, intve kisfiamnak, mire nem is kellett kétszer kérni, szaladt előttem az előszobába, és már kapaszkodott is fel a kilincshez, de a gomb még kifogott rajta, így én nyitottam ki végül, és szembetaláltam magam Damon-el és a gyerekekkel.
- Ohh, uramisten! Ezek biztosan az én unokáim?! - kiáltottam fel elnevetve magam, és Adam már meg is előzte a behívást, Ő már fogta is meg Delena kezét, és húzta befelé hogy aztán a két gyerek össze is ölelkezhessen, én meg Damont öleltem meg, és vele együtt Davod-et. - De örülök nektek!

Nem kellett sokat várnom, hogy az ajtó kinyíljon, és szembesültem a mosolygó Izivel, meg az ágyúgolyóként kirontó Adammel.
- Sziasztok! - mondtam örömmel, ahogy Izi megölelt, és én magam is alaposan megropogtattam őt. - Ezt azt hiszem, én is mondhatnám - néztem csodálkozva Adamre. Mintha legalább öt centit nőtt volna azóta, hogy legutóbb láttam.
- Remélem, tényleg nem zavarunk - mondtam, még mindig a küszöbön álldogálva. - Izi... van egy kis gond - néztem az ajtót, és vártam, mikor esik le neki az egycentes. Vámpír vagyok... és nem Isobel a ház tulaja. Arról meg fogalmam sem volt, vajon Izi szülei tudnak-e arról, magam miféle lény vagyok.

Iszonyatosan jó érzés volt látni őket! Mindhármukat! Damon-t is pont úgy mint a gyerekeket. Egyszerűen... eddig is hiányoztak, nagyon is, de most hogy itt vannak és látom őket... most aztán főleg érzem, mennyire nagyon-nagyon régen láttam már őket... és mennyire hiányoztak...
- Igen, az enyémek is nőnek rendesen - mosolyogtam bólintva, és megsimogattam David arcát, mire kaptam válaszul egy mosolyt én is. Esküszöm ez a gyerek egyre és egyre jobban szakasztott apja... Delena meg az anyja... bár Őt szemlátomást még nem érdekeltem jelenleg nagyon, mert Adam bőven lekötötte a figyelmét.
- Nem, kicsit sem zavartok. Nem is hinnéd el igazából mennyire örülök nektek. Nagyon jó titeket látni, és örülök hogy Delena és David maradnak is - cirógattam meg Delena haját is, amire egy vidám nevetés volt a válasz, aztán annyi is voltam, vissza Adam-hez. Hát szép...
- Hoppá... bocsi - jöttem kicsit zavarba, hisz igaz, Damon nem tud csak úgy bejönni. - Anya! - kiabáltam befelé, a konyha irányába, ahonnét aztán léptek indultak meg felénk, s kisvártatva anya tűnt fel, egy kedves és boldog mosollyal üdvözölve Damon-t. - Ne izgulj, tudja mik vagyunk - címeztem Damon-nek megnyugtatásul, hogy nem kell problémáznunk a vámpír-témakörrel.
- "Üdvözlöm, Damon ugye?" - kérdezte anya, kezét nyújtva Damon-nek. - "Én Betty vagyok, fáradjon be" - hívta őt be kedvesen a házunkba, de figyelme máris a kicsikre fordult, megbabonázott gyönyörűséggel az arcán szemlélte David-et és Delenát is, mint aki még nem is látott gyereket... na, hát igen... a dédunokák varázsa.

Megrezzentem kicsit... hát persze, hiszen nem ismerem Isobel szüleit. De megnyugtatott a tény, hogy nem verbénával az ajtóban vártak. Ezek szerint Izi csak nem mondott annyi rosszat rólam. Vagy csak simán nem tudják, hogy nekem köszönhetik a lányuk jelenlegi vérszívó állapotát.
Nem volt időm ezen hezitálni, mert megjelent egy idősebb, mégis kimondottan csinos és fitt nő, és kedvesen kezét nyújtva bemutatkozott.
- Üdvözlöm - hajoltam le, és könnyed csókot leheltem a kezére, majd könnyedén rámosolyogtam. Tudtam, hogy a Salvatore-sárm mindenkit levesz a lábáról.
- Köszönöm - sóhajtottam megkönnyebbülten, mikor végre átléphettem a küszöböt. - Mint már nyilván tudja, a nevem Damon Salvatore. Ők itt pedig Delena, és David - mutattam be a kicsiket, de a két nagyobbiknak már csak a hátát láttuk, mert azonnal beljebb is mentek a házba.
- Elnézést, de a lányom úgy viselkedik, mint aki még nem járt vendégségben. Csak nagyon örül Adamnek - magyaráztam, és letettem a földre a reklamáló Davidet, aki jelezte, hogy van neki lába, ugyan már hagy használja.
- Hol van JJ? - kérdeztem a Delena nyomában battyogó fiamat nézve.

Hmm... hát Damon-nek szerencsére nem kellett kettőt sem pislognia, és anyámon azt hiszem úrrá is lett az imádat. Naná, hisz Damon-nek a lehető legjobb hírét keltettem, tudják hogy mennyire jó ember, és mennyire szereti a családját, vagyis egyben a mienket is. És azt hiszem minden nagymama ilyen férjet kívánna az unokájának, helyes, kedves, és láthatóan nagyon jó apa. Nulla hibaszázalék.
- "Igen, mindenkiről tudom kicsoda" - válaszolta anya mosolyogva engedve beljebb Delenáékat, én meg becsuktam az ajtót Damon mögött, nézve büszkén, hogy David is a földre kerül, és már megy is Ő is kis lábain a többiek után. - "Ne aggódjon, a mi házunkban nyugodtan érezzék magukat otthon, én csak örülök ha nem idegenkednek. Gyönyörűek" - mondta anya, és csodálkoztam hogy még nem olvadt el, és nem folyékony állapotban követte a nagyobbakat a nappali irányába.
- Bent, épp szétszedi apa újságját - kuncogtam, hallgatva a benti papírcsörgést, amit JJ produkált, és intettem Damon-nek, hogy induljon nyugodtan a gyerekek után. Odabent hallottam hogy apa is felkelt már, és várt minket, JJ a foteljében pedig bőszen aprította a kapott papírt.
- Látom kicsim, nagypapának nem is hagytál semmit az újságjából - mentem előre és emeltem fel JJ-t, kezében egy kisebb darabbal, és leengedtem a földre, ahol Ő is megállt, kicsit imbolyogva, de ügyesen, és Damon-t meglátva elnevette magát, majd előrébb lépkedve feléje nyújtotta a megsínylett papírt.

- Köszönöm - vigyorogtam el magam, ahogy Isobel édesanyja megdicsérte a kicsik szépséget. - Remélem is, hogy gyönyörűek. Sok munka fekszik bennük - nevettem fel röviden, majd követtem őket a nappaliba, ahol JJ egy halom papírfecni közepén üldögélt, de engem meglátva - már ő is a saját lábait használva - nevetve megindult felém.
- Szia JJ! - kiáltottam, felkapva a gyereket, és nevetve körbeforogtam vele néhányszor, majd a karomra vettem, és rámosolyogtam. - Hihetetlen, mekkora lettél te is - ámélkodtam. - És milyen szép. Sajnálom a fiúkat már előre ha te és Delena elég idősek lesztek már - csóválgattam a fejem, majd a férfi felé fordultam, aki ott állt a fotel mellett.
- Isobel édesapja, ugye? - kérdeztem a kezem nyújtva. - Damon Salvatore vagyok. Szép ház, uram. És remek család - mondtam őszintén, és végignéztem a jelenlévőkön. - Remélem, tényleg nem vagyunk itt alkalmatlanok. Nem élnék vissza a vendégszeretetükkel, csak... most így alakult - motyogtam a végét már kisebb lelkesedéssel, ahogy eddig.
- Oh, igaz is... - tettem le a vállamról a táskákat. - Ezekben vannak a gyerekek ruhái. Abban pedig egy rakás édesség - mutattam a szatyorra, mire Delena és Adam is rögtön felkapta a fejét.
- Na, már tudjuk mi a varázsszó - nevettem.

- "Megérte dolgozni rajtuk" - mosolyogta csibészesen anya Damon-re, ahogy a kicsiket dicsérték, istenem, csak én érzem ezt a virágnyelvet nagyon kétértelműnek...?
Úgy tűnt immáron JJ-t is érdeklik a vendégek, most hogy már itt vannak. Előbb Damon, akinek az üdvözlésére boldog mosoly, és vidám nevetés érkezett válaszul, majd David, aki előttünk tipegve, amint JJ felkerült a földről, a hátrahagyott papírdarabokat fedezte fel, és nagy kacagással túrt közéjük, a hang pedig visszarángatta kisebbik lányomat is a "valóságba", miszerint valaki a kis gyűjteményében rendezkedik. Vidám hangon "üdvözölte" David-et, és egyik kis kezével integetett le neki, a másikkal meg az Ő hajába markolt bele, talán azért, nehogy eszébe jusson letenni.
- Oh, a fiúkat még nem kell félteni, legalábbis JJ-től nem, de a lányokat kezdheted félteni, mert a keresztfiad nagy nőcsábász, Ő a játszótér réme - válaszoltam én, nagy komolyan, belegondolva Adam-nek mennyi kis "barátnője" is van már a játszótérről. Azt hiszem minden második kislány volt már a barátnője mióta itt vagyunk...
- "Üdvözlöm, az én nevem Edward" - mutatkozott be Ő is, és kezet fogott Damon-el. Nagy örömömre úgy láttam apának sincs ellenérzete Damon-t illetően. Ami nem is árt, mert én nagyon szeretem, és Ő a lányom férje, meg az unokáim apja, nem is örülnék ha nem lenne neki szimpatikus. - "Köszönöm, fiam, de egyik sem az én érdemem, a nők a mesterek, az otthon és a család tőlük lesz szép - mondta apa egy komoly, szerető pillantással nézve anyára, aki közben melléje sétált, a karjában immár David-el, aki a nyakában függő láncot tanulmányozta igencsak lelkesen, de anyát szemlátomást nem zavarta, épp eléggé el volt telve a következő generációnyi unokáival.
- "Ne butáskodjon, nagyon örülünk hogy jöttek" - vágta rá sietve anya, és visszaengedte David-et a szőnyegre a papírokhoz, amikhez nagyon menni akart, megunva a barátkozást. - "Már nagyon kíváncsiak voltunk magára is, és persze a gyerekekre is. Vártuk a találkozást. Annak pedig még inkább örülünk hogy alkalmunk nyílik egy kis időt eltölteni velük" - nézett anya felhőtlen boldogsággal Delenáék irányába, akik még mindig egymásnak örültek a legjobban. Bár ezen nem is lepődtem meg. És én is így éreztem, örültem hogy jöttek, és hogy végre találkoztak Ők is. És Delenáék maradásának is örülök, de valamikor muszáj lesz megkérdeznem négyszemközt, mi folyik otthon, amiért most itt vannak, mert anyáék előtt nem akartam, de a kíváncsiság az furdalt.
Damon letette a táskákat amiket eddig tartott, és apa előre is lépett, felvéve őket, majd elnézést kérve elvitte őket a háló felé ahol majd én elpakolom a dolgokat. Kivéve persze az édességeket, amiket azt hiszem tank segítségével sem lehetett volna kivinni a szobából, mert Delena és Adam más Damon előtt is termettek, két kis kezüket nyújtva, hogy ők most szépen kérnek maguknak.
- Azt hiszem nem ússzuk meg a vacsora előtti nassolást - forgattam meg a szemeim, és kuncogva néztem a gyerekeket. Édesség, persze, mi máris lejárt lemez vagyunk, ha ez szóba kerül.

Isobel édesapja elvitte a holmikat az egyik szoba felé, míg a gyerekek máris édességért ácsingóztak.
- Szerintem egy-egy apró kicsi csokiból nem lehet baj - guggoltam le, és nyomtam mindegyik gyerek markába egy kis szelet nápolyit. - Nem kell félnie a kicsik miatt. Jólnevelt, okos gyerekek, nem csinálnak majd felfordulást - ígértem Isobel édesanyjának. - Mondd... - fordultam aztán Isobel felé, ahogy a gyerekek szemmel láthatólag már megfeledkeztek a körülöttük lévő világról - beszélhetnénk valahol? Azt hiszem, magyarázattal tartozom a hirtelen felbukkanásunkra.

- Nem, abból még tényleg nem - ráztam meg a fejem egyetértőn, ahogy Damon kiosztotta Adam-éknek a nassolnivalót, ami nagyon gyors csodálat után máris a szájukba került. - mint akik ma még nem kaptak enni... - forgattam meg a szemem kuncogva, közben pedig hallgatva anya válaszát Damon-nek.
- "Oh, nem is gondoltam hogy baj lesz velük. Isobel már nagyon sokat mesélt nekünk, ha kicsit is az anyjukra és magára hasonlítanak, csak angyalok lehetnek - megcsóváltam a fejem, de a mosolyom nem hervadt le. Tipikus anya-féle szöveg, a gyerekek rosszak még véletlenül sem lehetnek...
- Persze, gyere, menjünk ki a levegőre - javasoltam, fejemmel a kertbe vezető hátsóajtó felé bökve, mikor Damon jelezte, hogy Ő is beszélne velem. Örültem, legalább nem nekem kell indítványoznom... az olyan vallatásszerű lenne. Anya felé fordultam. - Mindjárt visszajövünk. - Bólintott nekem, aztán Damon-re mosolygott, s már vissza is fordította a figyelmét a gyerekekre, leguggolva Adam és Delena mellé, akik éppen inkább etették egymást a nápolyival, mint önmagukat, amin közben jót nevettek.
Megfordultam, és gondoltam Damon követ, így elindultam ajtó felé, majd azt kinyitva ki a teraszra.

Hátrafordultam a kert ajtajában, és elmosolyogtam magam ahogy a kicsik egymást etették, Isobel anyukája pedig szemmel láthatóan jól elvolt velük, aztán követtem Isobelt a kertbe, és leültem egy kerti székre.
- Milyen szép - hordoztam körbe a tekintetemet a virágokon és bokrokon, majd megköszörültem a torkomat. - Gondolom, néhány dologról már értesültél Elenától. Oliverről, többek között - jegyeztem meg. - Nem, nem vele van baj - emeltem fel a kezem, hogy gyorsan megnyugtassam Isobelt. - Nem akarok rád zúdítani mindent, hiszen van elég baj... úgy értem, Rick miatt. De jogod van tudni arról, hogy mi történt - sóhajtottam nagyot.

Kint a kertben leültünk Damon-el, mellette én is helyet foglaltam egy másik széken, és hát igyekeztem én örülni hogy tetszik neki a kert, de az aggodalom mellette már eléggé kezdett elönteni, így nem volt egyszerű.
- Igen, értesültem róla... elsőként igazából tőle magától... gondolom ezt Elena is mesélte - húztam el a szám, kissé beleborzongva az emlékbe... Olivertől komolyan a hányinger tudott még most is elfogni... De megkönnyebbítő érzés volt, hogy most nem Ő a baj... nála nagyobb nemigen lehet... Ő a legnagyobb...
- Kérlek Damon, bármi is van, tudni szeretném, mert nagyon aggódom miattatok, és furdal a kíváncsiság is. Ugye nem megint valaki új ellenség jön? Már így is túl sokan akarnak minket bántani... - néztem mély aggodalommal a szemeibe, és kezem kérlelőn nyúlt az Övéért, és szorította meg kicsit.

- Bárcsak ellenség lenne - motyogtam, nézve Isobel kezét, ami az én kezemet szorongatta. Nem akartam rögtön Isobel arcába vágni az igazságot, de mégis, hogy a fenébe kellene ezt elmondanom?
- Elena megcsalt Klaussal - kongott a hangom teljesen tompán, mintha pincéből beszélnék. - Megcsalt Klaussal. Újra - tettem hozzá, nehogy Izi azt higgye, hogy azt a régi esetet elevenítem fel. - A feleségem félrekefélt azzal a mocskos, szemét hibriddel.

Hát én... azt hiszem utólag mégis sajnáltam, hogy nem inkább ellenség jött... Talán még a számat is nyíltan eltátottam, nem is tudom... mikor Damon kimondta, mi is a helyzet... hogy Elena... istenem, hogy Elena már megint...
- Ohh... - ez volt az első ami kibukott belőlem. Persze, ledöbbentem, és körül-belül köpni-nyelni nem tudtam, de hát... most pont én háborodjak fel? Hogy nézne már az ki... Én is lefeküdtem vele... Na jó, nekem volt okom... de ez picit sem mentesít, és kicsit sem kifogás... valahogy mégis... kikívánkozott a kérdés... - De hát miért? Mi... mi történt? Összevesztetek, vagy... történt valami...? - kérdeztem hitetlenkedve, hiszen nem tudtam elképzelni hogy Elena csak úgy, gondoljon egyet, és Klaus alá... hogy... vele összefeküdjön csak úgy, mikor Damon az álomférj... jobbat keresni sem lehetne.... még teremteni sem...

- Nyilván Delenáról is tudsz - néztem Isobelre elgondolkodva. - Ismerem Elenát, tudom hogy elmondott nekem mindent. Azt is, hogy.... mi lesz vele Emma születése után - nyeltem egyet. - Már... már itt veszekedtünk. Mert Elena azt mondta, nem akar vámpír lenni, hiszen mi szörnyek vagyunk. Érted? Szörnyek - nevettem fel keserűen. - Te is, én is... az ő szemében csak szörnyek. Próbáltam győzködni, hogy... hogy ez lehet másképp is. Hogy segítek neki majd feldolgozni, és hogy pontosan úgy van, ahogy te mondtad nekem egyszer: attól, hogy vámpírok vagyunk, még nem kell szörnyetegnek lennünk. De közben jött Oliver, millió gond... - túrtam a hajamba. - Elena azt vágta a fejemhez, hogy már nem foglalkozom annyit vele, ahogy eddig. De hát könyörgöm, azok mellett, hogy nevelek két gyereket, féltem a családomat Olivertől, próbálom tartani magam az emberi léthez, mit tegyek még? Én feladtam mindent a családomért... attól, hogy nem mondom Elenának fél óránként, hogy szeretem, még nem jelenti az ellenkezőjét! - tártam szét a kezem. - Elena azt mondta, hogy neki gyengédség kellett, és törődés. És ezt nem nekem mondta el, nem velem beszélte meg, áááá, nem. Elment helyette Klaushoz - lógattam a fejemet. - Jaj Isobel... most mit tegyek? - suttogtam összetörve.

- Igen, tudok, Elena elmondta... Delenát is, és a vámpírrá válást is... - bólintottam nagyot nyelve. Hallgattam, és megértettem... persze... igen, ez érthető. El tudtam hinni, át tudtam érezni hogy Damon-nek rosszul esett ha ezt Elena így kimondta, de... közben Elenával is egyetértettem, elvégre én lennék az utolsó aki vámpírként akarná látni Őt... - Damon... - engedtem el a kezét, és kezem sajnálattal vegyes szeretettel simított végig az arcán. Tekintetembe igyekeztem minden jóságába vetett bizodalmam és szeretetem beleültetni. - Ugye tudod hogy Elena ezekkel nem Rád és nem Rám akart rosszat mondani? Ugye tudod hogy nem Téged szörnyezett le? - fejem kissé félrebillentve, haloványan elmosolyodtam egy pillanatra, nem gúnyosan, hanem szeretettel, de csak egy röpke pillanatra. - Elena ember - igen egyszerű megfogalmazás volt, de a legigazabb is... - Tudom, mi sem vagyunk "olyan" halottak, élünk, lélegzünk, ver a szívünk, mégis... meghaltunk, és a halál egy nagyon különös változatába rekedtünk. Elena szeret minket, nem minket akart bántani, ebben biztos vagyok. Nem Veled van baja. Ez egy teljesen normális emberi reakció. Egyszerűen fél, és valószínű nem tudja elviselni a gondolatát, hogy egy olyasféle dolog bekövetkezte felé száguld az élete, melyet nem tud befolyásolni. A halál 5 szakasza, ha úgy vesszük. Tagadás, düh, alkudozás, depresszió, és végül a belenyugvás. Ha vámpírrá válsz, akkor a belenyugvás csak utána jön, nem előtte. Elena ember, Damon. És olyan fiatal, mint Te voltál mikor ezzé váltál. Nem róhatjuk fel neki hogy nem akarja az élete végét, főként, amikor épp a gyermekét hozza a világra, főként hisz... hisz az első babátok után, a születendő gyermeketek és a halál gondolatai együtt... nekem is iszonytató, s belegondolni is félek, vajon Ő mit érezhet... - próbáltam jó okokat találni, olyat, amit nem bántásból, de... egy férfi is megért... és értelmesen elmondani amit gondoltam, és... kihagyva azt a részt, hogy én mennyire nem akarom hogy Elena vámpír legyen. Inkább láncolnám magam Oliverhez, és költöznék vele a Semmibe, minthogy ezt én örömmel fogadjam, így teljesen át tudtam érezni, hogy Elena sem akarja... Damon más, ezt is megértettem, mégis... mégsem akartam Elenát hagyni azzá válni amik mi vagyunk... Az én átváltozásom előtt... bármit megadtam volna, ha valaki jön és az átváltozásom ellen "voksol", és tesz valamit...
- Elena szeret téged. Retteg, de szeret. Teljesen normális reakció hogy ellenkezik, ez... olyan mintha víz alá löknéd, és elvárnád hogy ne küzdjön kifelé a kétségbeejtő helyzetből. Meg akar menekülni. Akkor aggódnék ha nem ellenezné a vámpírráválását, hisz azzal kvázi az öngyilkosságot modellezné. Akkor aggódnék miatta, de az hogy ezt nem akarja, ez jó! Ha... ha tényleg azzá is válik, majd utána megnyugszik. Hisz ez ismeretlen neki. Nem élte még át, és az ismeretlentől mindenki fél. Ha majd Ő maga érzi, látja hogy nem rossz amivé vált, akkor majd jól lesz, akkor belenyugszik, ahogy mi mind... Ha pedig nem válik azzá és megmenekül valahogy... akkor még inkább megnyugszik, és visszatér a rendes kerékvágásba, mert örülni tud majd az életének, és a babának. Feladta az ifjúságát, a szabadságát, a normális emberi tudatlan létet értünk... ezért cserébe azt hiszem... meg lehet érteni hogy ragaszkodik az emberlétéhez. Elvégre csak ez maradt neki a múltból. Mi mind újak vagyunk, te is, én is, a gyerekek pedig főleg. És ezt a sok érzést csak tetézik a dúló hormonjai, én...

Elhallgattam kissé. Felkeltem, és sétáltam pár lépést, felnéztem az égre, ahol egy repülő szállt, majd keresztirányban egy madár... Lehunytam szemem, és mély levegőt vettem. Rendben, kicsit megrendültem... vagy nem is kicsit, de nem akartam könnyezni, hisz annak nem most van itt az ideje... annak akkor lesz, ha John nem talál kiutat...
Aztán fordultam csak vissza Damon felé, mikorra sikerült leküzdenem a késztetést. És sikerült némi normál gondolatot ismét összeszedni bennem pár pillanat múltán... Igen, a halálellenességre "sokkal könnyebb" magyarázatot találni, mint a megcsalásra, még ha... ha az ismerősebb is volt nekem...
- Nézd Damon... Elena... Elena várandós... Nem - emeltem fel sietve a kezem -, ez nem kifogás, de... hidd el, a nőt a hormonjai, míg terhes, és miután megszült, egyszerűen... borzalmasan bolonddá tudják tenni... Hisz nézz csak Rám, én... én is lefeküdtem Klaus-al, és lefeküdtem Curtis-el, és... és... az őrültségnek azon a fokán is jártam, ahol majdnem Olivert is úgy felhergeltem, hogy Ő is meg... - oké, ezt nehezebb volt kimondani mint először gondoltam... nem akaródzott... nagyon nem... hisz a hülyeségem miatt majdnem olyat tettek velem amit nagyon nem akartam... S bár Damon-el a "kapcsolatom" anno azért ezerszer humánusabb volt, mégis... mégis most pont neki beszéljek erről...?? - Azt sem tudom valóság-e amit átéltem, de... néha mi nők megőrülünk, Damon. Az érzéseink megőrjítenek... Én nem vagyok megfelelő személy, megmondani mit kéne tenned... hisz én is megtettem... én tudom mire vágyom mindennél jobban, én... mint megcsaló fél... A megbocsátásra. Ha Rick egyszer hazajön még... megtehetném hogy nem mondom el... tegyük fel, ti sem árulnátok be, és sosem tudná meg... azt hinné hogy a szerető felesége hű volt hozzá... ölelne, csókolna, szeretne, mintha nem tettem volna semmit... Mégis, biztosan tudom, hogy ha egy nap még visszatér hozzám, akkor térdre fogok borulni előtte, és a nadrágjába kapaszkodva, könnyek közt könyörgöm hogy bocsássa meg amit tettem... Ami ott és akkor jó volt... mert gyöngédségre vágytam... mert törődésre volt szükségem... - ismételtem Damon szavait. Hisz rám is igazak voltak... - Az aztán olyan bűntudatot és fájdalmat okoz most, hogy legtöbbször üvölteni tudnék a kíntól... és annyira szeretem a férjem, hogy nem bírnám elviselni hogy úgy érintsen, úgy aludjon velem, nézzen a szemembe, hogy nem tudja micsoda szajha vagyok... Egész egyszerűen mert szeretem... Ha nem szeretném, nem fájna amit tettem, és nem is vallanám be, nem is hagytam volna abba, újabb és újabb lehetőségeket keresnék... de elmondhatatlanul fáj. Elenának is pont így fájhat... és pont így szeret téged és bánja amit tett.. - sütöttem le szemeim. Hogy szégyenkeztem? Igen, persze... Damon előtt legalább annyira, mint majd Rick előtt fogok... hisz Ő is egy hű férj... jó ember, EMBER, aki nem ezt érdemelte...
- Mond Damon, elítélsz engem? - emeltem fel újra a fejem, és a szemeibe néztem, esdeklőn... már-már nyomorultul. - Szajha vagyok, kurva vagyok, amiért megcsaltam Rick-et? Szörny vagyok érte? Rossz? Ő ennek tart majd? A legjobb barátja vagy, és férj... és hű, és jó ember. Mit gondolsz? Mit gondolsz rólam Te, és szerinted Ő mit fog? Ha gyűlölsz... gyűlölj annyira, mint Elenát... ha nem... akkor Őt is értsd meg úgy ahogy engem... Ha egyiket sem érzed... akkor... kérdezd meg Elenát, mit érez irántad? Kérdezd meg, mit szeretne csinálni 30 év múlva? Kérdezd meg, ki az első gondolata reggel, és ki az utolsó este...? Ha ezekben a válaszokban Te vagy benne... mert Te vagy... akkor... haragudj... majd aztán... bocsáss meg... akkor, mikor képes vagy újra úgy nézni Rá... mint arra a nőre, akiért anno a napkeltével néztél szembe... mert annyira szeretted...