Hallgattam csak Isobel monológját, bár nem értettem vele egyet. Legalábbis nem mindenben.
- Értelek én - szólaltam meg nagy sokára, miután befejezte. - Tényleg értelek. De úgy hiszem, nincs igazad. A te helyzeted más, Isobel - mondtam, és most én szorítottam meg a kezét. - Rick elment, és egyedül hagyott két kicsivel. Tudom, mire képes a magány, és kétségbeesés. Persze, hogy együtt voltál valakivel, hiszen... senki nem akar magányos lenni. Te sem akartál. Kapaszkodtál fűbe-fába, csak hogy ne így legyen. Hiszen ki tudja, Rick azóta hol van, és merre jár - mormogtam. Igen, tény és való, hogy nemcsak Isobelnek hiányzott a férje. Nekem is hiányzott a legjobb barátom.
- Elena viszont úgy lépett félre, hogy én itt vagyok - vettem fel újra a csaknem elvesztett fonalat. - Ha én is eltűntem volna egy időre... hónapokra, vagy egy évre, én sem rónám fel neki bűnül, amit elkövetett! Ugyanúgy, ahogy a cimborám sem fogja neked. Ebben ezer százalékig biztos vagyok! - simogattam meg Isobel kezét. - De Isobel... Elena az örök hűség fogadalma ellenére már másodszor csal meg engem, rövid időn belül. Mondd... ha Rick tette volna ezt veled, akkor is ezt mondanád? Hogy bocsássak meg? Képzeld el magad előtt, hogy Rick az, aki már másodszor keres magának mást. Te mit éreznél? - kérdeztem, majd felsóhajtottam. - És azóta ráadásul kicsit bonyolultabb a helyzet. Mert, hogy visszavágjak Elenának, én is lefeküdtem valakivel - dünnyögtem a cipőimnek.

Merre jár... tudtam merre jár Rick, tudtam mit csinál, még ha nem is akartam tudni. Vagy legalábbis nagyon sejtettem... nem nehéz... hisz Elenáék esküvőjén egy nálam legalább 10 évvel fiatalabb kis nőcskével hetyegett... és Oliver szerint Ő is jelenleg a "lelketlen" státuszban mozog, amiről ugyancsak nem bonyolult kigondolni, mi lehet a napi programja... Persze Oliver szava nem biztosíték semmire, viszont elég árulkodó hogy egyáltalán tudott Rick-ről, tehát... ha nem lenne igaz, máskülönben nem tudhatna róla... De ezt nem akartam Damon-nek hangoztatni... elég baj nekem is tudni, bár nem mintha ezért elítélném a férfit akit szeretek, hiszem NEM Ő csinál rosszat, hanem az a dög ott benne... Damont már eleget bántotta az a lény... nem akartam hogy ilyeneket is tudjon... Ha Rick visszatér egyszer, és el akarja neki mondani, elmondja, de ha nem... nekem nincs jogom így kiadni Őt...
- Tudom hogy Te itt vagy, és hogy Rick nincs, de az értelme a dolgoknak attól még lehet helyes. Itt vagy testben, de a bajok hatására Elena mégiscsak érezhette hogy nem vagy itt... Nem, nem állítom hogy ez a te hibád lenne, hisz nagyon is érthető a helyzeted, de... de Elena fiatal, terhes, és... ha csak feleannyi a szeretetigénye mint az enyém, akkor... akkor egy vonószenekar után sem lennék képes Őt elítélni... magamat igen, de Őt nem, mert szeretem... - mondtam fejem csóválva, és még így is szégyenkezve. Nem Elenáért, hanem magamért. Tudom hogy amit tett Ő és én is, az rossz, mégis... nem azért tettük hogy akit szeretünk, azt bántsuk ezzel, hanem mert... mert szükségünk volt rá...
- Ezt mondanám - feleltem, és jólesett hogy szerinte Rick nem fog rám haragudni, de valahogy nem bírtam hinni ebben... rettegtem... Emlékezve miket művelt mikor azt hitte hogy Em és én... - Ezt mondanám, mert tudom milyen. Emlékezz vissza, mikor Rick azt hitte megcsalom Viventem-el, Ő... Ő majdnem egy diákjával... feküdt össze. És elmondhatatlanul rossz érzés volt, fájt... én is szenvedtem, és elhagytam, és... és tudod ki szenvedett ettől a legjobban? Hát én! Emlékezz, te is jöttél hogy bocsássak meg neki. Lehet hogy végül nem feküdt le azzal a lánnyal, de én akkor és ott ezt hittem, szóval nem volt jobb a helyzet mint most nálatok. Ráadásul akkor én még azt is hittem hogy Ő erőszakkal akarta magának azt a lányt... De végül kibékültünk, Damon, megbocsátottam neki! És életem legjobb döntése volt, elvégre ha nem teszem, most nem lenne JJ, és már jóval hamarabb magamra maradtam volna... És Ő is megbocsátott nekem sokmindent amit tettem. Azt hogy elhagytam, azt hogy lefeküdtem Veled, azt hogy öltem, azt hogy megőrültem... megbocsátott nekem, és én is neki sokmindenért, mert szeretjük egymást, és nem tudunk a másik nélkül élni! És én igenis hiszem hogy ti... ti is ilyenek vagytok Elenával! Te szereted, Ő szeret, és ha sem Stefan, sem Oliver, sem élet, sem halál nem tudott titeket szétszedni, most komolyan azt állítod hogy egy fiatalkori botlás, egy hiba... ennyi miatt felrúgnád az egészet, és mondjuk elválnál Elenától? És a gyerekekkel mi lenne? Hármat kétfelé osztanátok? Vagy elveszed őket? Vagy otthagyod csak simán őket? Vagy együtt éltek majd, mint két idegen? Ugyan már Damon... ez a történet nem végződhet így... - csóváltam a fejem fájdalmas fintorral az arcomon. Az hogy megcsalta Elenát... meglepett, de ebben a helyzetben azt hiszem érthető volt a visszavágás...
- Főként hogy megbosszultad ezek szerint... és ahogy az arcodat elnézem, nem olyan jó érzés most, mint mikor csináltad, nem igaz? - kérdeztem, álla alá nyúlva, hogy kényszerítsem, nézzen a szemembe. - Gondold végig mit ér neked Elena, és ha ér annyit, mint egy élet... vagy mint ezer világ kincse, vagy... mint bármi a világon... akkor egy-két botlás amit elkövettek életetek során, nem szedhet szét titeket, akiket egymásnak teremtett a sors... - mondtam konok meggyőződéssel, végig a szemeibe bámulva. Makacsak mint két öszvér, de... én azért próbálkozhatok...

- Te a lényeget nem érted, Isobel! - mondtam, ahogy az állam tartva kényszerített, hogy az arcába nézzek. - Hittem benne! Úgy hittem, mint még soha senkiben! Ha nem így lett volna, nem veszem feleségül! De megtettem, és boldog voltam vele. Megtettem bármit, hogy ő is az legyen! - húztam ki a fejem Isobel kezéből, és a térdemre csaptam. - De mégsem voltam elég! Egy botlást igen, még meg lehet bocsátani. De a másodikat... mindezt úgy, hogy ugyanazzal "botlott el" - macskakörmöztem a levegőbe - már nem tudom! Illetve, nem tudom, hogy tudom-e. Vagy hogy akarom-e... olyan bonyolult ez az egész - roskadtam magamba. - Jelenleg egyet tudok. Hogy nem akarom, hogy a gyerekek ebben a légkörben legyenek otthon. És igazából én sem akarom, hogy akarok-e Elenával egy légtérben lenni. Ha haza is megyek, csakis Emma miatt van. Semmi másért. Sajnálom, de így érzek. És tudod, mit érzek még Isobel? Rettegek. Hogy ha megbocsátok újra, vajon mikor jön majd a következő ilyen.

Merő fájdalom volt Damont nézni és hallgatni... Persze, nem ítéltem el Elenát, de nem értettem mégsem... hogy tudott ekkora fájdalmat okozni annak, akit szeret... és bár Damon-nek nem vallottam volna be, de tényleg volt benne igazság, hisz Damon itt van... ha lélekben néha nem is, de testben mindig... Bármit megadnék, ha nekem is ilyen szerencsém lenne... mégsem... voltam képes elítélni Elenát... képtelen voltam...
- Tudom hogy rettegsz. És jogos a haragod Damon, tényleg, megértem amit érzel... tudom hogy amit tett Elena, minden magyarázat mellett is rossz, és hogy fáj... De akkor is, tudom hogy ott a dühön át... akkor is szereted Őt, és Ő is téged... és tudom a magam példáján is, hogy ha elhagyod Elenát... egyikőtök nagyobb vesztes lesz emiatt mint a másiktok... de amellett hogy ti belerokkantok egymás hiányába... mellettetek még ezerszer jobban fognak szenvedni a kicsik... Nézd csak meg az enyémeket, hát ők boldogok egy szülővel? - kérdeztem, kezemmel a ház felé intve, ahonnét mind a ketten nagyon jól hallhattuk a gyerekek zsivaját.

- Talán még mindig boldogabbak egy szülővel, mint abban a légkörben, vagy állandó veszekedésben, ami nálunk momentán van a házban - mondtam. - De igazad van. Elena egyedül nem bírja három gyerekkel majd. És nem szakíthatjuk szét őket... azt akarom, hogy a kicsik a lehető legkevésbé legyenek kitéve ennek az egésznek. De Isobel.. amit Elena tett, azt nem lehet csak úgy ripsz-ropsz megbocsátani, vagy legyinteni rá, hogy jól van, felejtsük el. Ugye megérted - ültem közel hozzá, és a vállára hajtottam a fejem. - Néha azt kívánom, bár maradtam volna olyan, mint voltam. Akkor legalább nem éreznék semmit.

- Hát... nem tudom... de Delena elég értelmes, kérdezd meg. Na nem úgy hogy elmondod neki mit csinált az anyja, de kérdezd meg, ha az anyukája rosszat csinált, haragudna-e rá? És ha igen, meddig? Akarna vele élni, még akkor is, ha rossz volt? - kérdeztem komolyan érdeklődve. Delena okos, és nagylány. És ért mindent maga körül.
- Persze hogy megértem. Nem is mondtam hogy rögtön bocsáss meg... csak... ne tedd még rosszabbá mint ahogy vagytok már most is mindketten. Nem lesz jobb ha még bosszúhadjáratot is kezdesz egy másik nővel, vagy ha... ha minden levegővétellel Elenát bántod, hidd el, biztos vagyok benne, hogy nagyon is tudja hogy amit tett, pokoli kínokat okoz neked... - bólogattam sebesen, s kicsit meglepődtem mikor Damon a vállamra hajtotta a fejét, de aztán sóhajtva öleltem át, és vigasztalón simogattam a hátát. - Ne légy olyan... és ne is akarj olyan lenni... Amilyen voltál, az nem az igazi éned volt, hanem egy szörny. Az olt a szörny, Damon, aki lelketlenül ölt, érzések nélkül... Te már nem vagy az. Te jó ember vagy! Ne okozz még több sebet magatoknak, és magadnak főleg ne... ne akarj olyan lenni. Hidd el, nem segítene az sem. Nem lenne jobb ha olyan maradtál volna sem. Ha olyan maradtál volna, most nem lennél apa sem.

- Ez azt hiszem, nagyon nem jó ötlet - vágtam rá. - Mert ha Delena rájön, hogy az anyja rosszat csinált, megharagudhat rá. És nem akarom, hogy Elena azt gondolja, valami aknamunkával ellene fordítom a srácokat. Az isten szerelmére, tény, hogy nagyon okos, de akkor is két éves. Egy kisgyerek - túrtam a hajamba.
- Ha hazamegyek, talán beszélnem kellene Elenával. De azt hiszem, most az lesz a legjobb, ha kicsit... kicsit békén hagyjuk egymást. Így mindketten átgondolhatjuk, mit tettünk, és mit akarunk a továbbiakban. Aztán a többit meglátjuk. Tény, hogy az Alapítók báljára külön megyünk - mondtam komoran.
- Úgy hallom, a kicsik kezdenek felülkerekedni a szüleiden - hallgatóztam befelé, és elmosolyogtam magam.

- Ugyan már, Delena? Dehogy is haragudna, épp ez az! Nem haragudna! Delena egy tökéletesen ártatlan, ám de nagyon-nagyon okos kislány. Szerintem nem arra tanítottátok, hogy amikor netán rosszat csinál, és leszidjátok, akkor már azért utáljátok is, igaz? Hanem hogy ha még rosszat is csinált, és le is szidtátok, akkor is megöleltétek, és megmondtátok hogy szeretitek. Bármilyen rosszat is tennétek, Ő nem haragudna érte. Ha elvennéd a kedvenc játékát vagy az anyukáját, azért igen, de olyasmiért, mint hogy tévedtetek és rosszat tettetek, azért nem - mondtam komolyan, próbálva... nem is tudom, úgy magyarázni a helyzetet, hogy hátha megérti Damon is. Még ha nem is bocsát meg Elenának máris... legalább ha kicsit javulna az a légkör otthon... Elenáért és Emmáért egyaránt... jó lenne elérni valamit.
- Szerintem is beszélned kéne vele. És... figyelj Damon, kérhetek tőled valamit? Úgy, mint régi barát, mint családtag, mint anyósod, vagy akár mint régi sorstárs aki tudja mit éreztek? Csak egy apró dolog, kérlek tedd meg... - néztem esdeklőn a szemeibe, és szomorúan szemlélve a komor tekintetét... - Kérlek, tedd meg nekem, hogy még ha nagyon-nagyon-nagyon haragszol is Elenára, ha nem is tudsz még most megbocsátani... még ha fáj is... de.. ha másért nem, akkor tedd meg Emmáért... kérlek... menj haza, és öleld meg Őt, jó? Csak egyetlen egyszer. Mert a végén vagy Ő betegszik bele ebbe, vagy Emma... Már így is épp elég baj hogy lesz az a komplikáció... de nem akarom hogy még valami bajuk legyen... kérlek, Damon tedd meg ezt a kicsit, jó? - kértem már-már könyörgőn, miközben pillantásom még egyszer az ajtó felé tévedt, aztán vissza Damon arcára.
- Talán lassan vissza kellene mennünk hozzájuk segíteni - bólintottam, de még mindenképpen szerettem volna, ha Damon felel nekem a kérésemre...

- Nem Isobel, nem lehet. Nem beszélhetek Delenával. Legalábbis... a kicsi Delenával nem - mondtam. - A naggyal viszont, talán - sóhajtottam. - Bár nem tudom, az mennyire lenne jó ötlet. Olyan lenne, mintha két tűz közé állítanám - mondtam már teljesen tehetetlenül, aztán keserűen elhúztam a számat.
- Őszinte leszek Isobel. Nem ígérek semmit. Öleljem meg? Képtelen vagyok rá. Akkor is, ha a kislányom ott van, mélyen benne. Nem vagyok rá képes. Ne haragudj, ezt ne kérd tőlem - álltam talpra. - Menjünk be. Elköszönök a kicsiktől és a szüleidtől... aztán ideje lesz lassan indulnom. Két óra az út vissza Mystic Fallsba.

- A nagy is jó választás lehet... De nem is kell két tűz közé állítanod, hisz nem az a feladata lenne hogy válasszon köztetek, csak annyi, hogy megkérdezd, Ő mit érez... Egyáltalán nem rossz az, ha megkérdezed olyanok véleményét, akiket szeretsz, és akikről tudod hogy őszinték veled. Én is elmondtam neked a véleményem, a gondolataim. Őszinte voltam. Nem kell azt érezned amit én, természetesen, és nem is kell úgy döntened ahogy én tettem... de szerintem hiba lenne eldobni az életeteket, ennyi... - tártam szét karjaim megadón felsóhajtva. - A szerelem nagyon értékes, Damon. Ne tudd meg, mi mindent odaadnék érte, ha visszakaphatnám én az enyémet. Ne dobd el akit szeretsz, még ha "rossz is volt" - érintettem kezem az arcához finoman, majd lassan felkeltem a helyemről, s úgy néztem vissza Rá.
- Jól van... akkor csak gondold át... hátha mégis... lesz hozzá erőd, ott és akkor - kértem még, majd bólintva beleegyeztem az indulásba, és elhaladtomban megsimítottam Damon vállát együttérzőn, utána pedig az ajtóhoz sétáltam, és kinyitottam azt, hogy Vele a nyomomban lépjek vissza a nappaliba, ahol... már inkább nézett ki óvodának a légkör, sem mint családi háznak. Úgy tűnt Adam jó vendéglátó módjára megmutatta hol vannak a játékok, mert most lényegesen több holmit láttam a földön mint mikor kimentünk. Apa a szokásos foteljében ülve nézte a gyerekeket, anya meg szemlátomást rém nyugodtan pakolászott néhány kockát David-el és JJ-vel a szőnyegen, míg Delenáék két labdával igyekeztek egyensúlyozni a fejükön. Talán hogy kinek marad fent tovább...

Nem mondtam már semmit, csak egy hatalmas sóhajjal indultam meg Isobel után, és bármennyire is rosszkedvű voltam, a gyerekeken mosolyognom kellett.
- Mi ez itt, zsonglőriskola? - térdeltem le Adam és Delena elé. - Kicsim, ugye megígéred apunak, hogy jó leszel, és vigyázol a többiekre? Tudod, mondtam, te már nagylány vagy. Vigyázz az öcsédre, és JJ-re is. Te pedig nagyfiú - fordultam Adam felé - tartsd szemmel a nagyiékat, meg anyut is, oké? - simogattam meg Adam haját. - Legyetek okosak, és ügyesek.

Lényegesen jobb volt Damon-re nézni a gyerekek mellett, hisz őket látva rögtön felderült az arca és a pillantása... Sokkal jobb volt így... odakint rémesen szívfájdító volt... nagyon rossz...
De Adam-ék és Delenáék mellett persze mindig könnyebb volt... tőlük az ember ösztönből mosolyog... szívből...
- Ne izgulj, nagyon jók lesznek, hisz mind a négyen angyali gyerekek - követtem Damon-t a kicsik közé, és néztem szeretettel, ahogy búcsúzkodik tőlük. Delenáék persze rögtön az apjukra is csüngtek, hogy mind a ketten Őt ölelhessék, de aztán Adam is csatlakozott. JJ meg aláfestésül inkább visongva nevetett hogy meglegyen a hangulat.
- "Már megy is, Damon?" - kérdezte anya, felkelve a földről maga is, és hozzánk sétált Ő is. Persze nyilván tudta hogy hosszú az út hazáig, de hát egy év után gondolom örült hogy már nem csak egy ismeretlen az unokája férje.

- Sajnos nem maradhatok - néztem Isobel édesanyja felé. - Pedig jó lenne - tettem hozzá. Fura, de ebben az otthonban... olyan családias volt a légkör. Megnyugtató, még az én tépázott idegeimnek is. Jobb helyre azt hiszem, nem is hozhattam volna a kicsiket.
- Gyere ide kisfiam... - ölelgettem meg Davidet is. - Nagyon fogtok hiányozni kicsim - karoltam át egyszerre a gyerekeimet, majd Adam is odabújt közénk, és ők hárman pont befértek a két karomba.
- Legyetek nagyon-nagyon jó gyerekek. Játszatok sokat, és majd jövünk értetek, jó? - osztottam ki egy-egy puszit mindegyiküknek, majd felkeltem, és Isobelre néztem.
- Kérlek, hívj... ha gond van, akkor is, és ha nincs... akkor is. De majd telefonálunk mi is. Már most hiányoznak... pedig még el sem mentem.

- "Remélem hamar jár majd újra felénk" - felelte neki anya, és kedvesen érintette meg Damon vállát. "És reménykedünk, hogy legközelebb esetleg már Elenát is láthatjuk majd" - tette még azután hozzá. Persze tudtam hogy nem azért mert neheztel Elenára amiért eddig nem szeretett volna velük találkozni, épp csak kíváncsi az unokájára. De azt hiszem... legalábbis reméltem... hogy most egy darabig kielégíti szeretetigényüket a két dédunoka az unokáik mellett.
Szeretettel figyeltem őket, mindegyiküket. És reménykedtem, hogy tényleg úgy lesz... vagyis hogy legközelebb, ha majd a gyerekekért jönnek, akkor tényleg többesszámban jönnek majd, együtt Elenával... Hisz az azt is jelentené talán, hogy már jól vannak...
- Hívni foglak, és ti is hívjatok nyugodtan bármikor - bólogattam, ahogy Damon felegyenesedett, és most én öleltem meg Őt. - Ne aggódj értük, nagyon fogunk rájuk vigyázni, és nagyon jól meglesznek négyesben. Minden rendben lesz, és nem lesz semmi baj senkivel - mondtam, direkt így, mert nem csak a gyerekekre gondoltam, de bennük kettejükben is nagyon-nagyon-nagyon reménykedtem.

- Köszi Izi - öleltem meg Isobelt szorosan, és egy percre így maradtam vele. Mintha egy kis lelkierőt kaptam volna tőle, úgy éreztem magam.
- Viszlát... és tényleg örültem - ráztam kezem Isobel apjával, majd egy futó csókot nyomtam az édesanyja arcára is. - És tényleg köszönjük a felügyeletet... nagyon - búcsúztam. - Ne fáradjanak, kitalálok - mondtam végül, majd a küszöbről visszafordultam. Rossz volt elszakadni a kicsiktől... mintha csak elveszteném őket. Pedig tudtam, hogy nagyszerű helyen vannak, és mégis... még sosem voltak ennyire távol, és ki tudja meddig a családi házból.

(Damon és Elena lakása)

- Nincs mit, Damon. Egy család vagyunk - feleltem, szorosan bújva hozzá, ami nekem magamnak is nagyon jólesett, és reméltem hogy neki is jó érzés, hogy van mellette valaki...
Anya és apa is mosolyogva búcsúztak el Damon-től, és anya szemében még némi örömkönnyet is láttam megcsillanni, mikor Damon megpuszilta az arcát. Azt hiszem Damon teljesen és totálisan levette Őt a lábáról. Mondjuk nem nehéz, Damon sármos, kedves, és nagyon jószívűnek is tűnik, pont annyira, mint amennyire az is.
Nehéz szívvel néztem Őt, ahogy elmegy... főként ahogy láttam a szemeiben a fájdalmat, hogy itt kell hagynia a kicsiket... nagyon is át tudtam érezni... és majd' megszakadt értük a szívem, érte és Elenáért is... Annyira szerettem volna segíteni...

- Na jól vagy aprónép, szerintem a csapatnak ideje vacsorázáshoz készülni, dédnagyi terít, én meg összeszedem a csapatot, jó lesz? - néztem körbe a szobában - bár anya kicsit összevonta a szemöldökét a dédnagyi-kifejezésre, de hát.. na, akkor is az - , s mikor bólogatás jött válaszul, anya kifelé indult a konyhába, én meg Adam-et és a kissé elszontyolodott Delenát is ugyanabba az irányba kormányoztam, miközben kézen fogtam JJ-t és David-et, hogy menjünk. A kicsiknek könnyebb volt a helyzet, de Delena láthatóan szomorú volt hogy az apja itt hagyta és az anyja sincs itt, még ha örült is Adam-nek, akivel kézen fogva haladtak előttem. Azt hiszem biztos voltam benne, akárhogy is rendezzünk nekik helyet a szobában, ma öten fogunk aludni az ágyamban... persze nem mintha bánnám, nekem is nagyon hiányoztak az unokáim, és Adam-éket már úgy megszoktam, nehéz is lenne nélkülük.

Igazam lett. Az elkövetkező éjszakát is, és az utána következőt is velem töltötték a gyerekek. Először még David és JJ hajlandóak lettek volna maguk aludni, de amikor először Delena somfordált át az ágyamba amíg a szobán kívül voltam, majd mire bebújtam volna a takaró alá, már Adam is mellettem állt és pislogott hogy jönni akar Ő is. Persze nem mondtam nemet, így Ő is rögvest mellém mászott, és Delenával nevetve bújtak meg a takaró alatt. A hangjuk felhívta JJ és David figyelmét is a helyváltozásokra, így a végére már Ők is követelték hogy ne kelljen akkor külön aludni. Hát, igen, örültem is a nagy ágynak, és a kicsi gyerekeknek. JJ a szokásos helyén aludt, azaz szabályosan énrajtam, azt hiszem a szívemet szerette ennyire hallgatni. Mikor Adam volt ekkora, Őt is csak a karomban tudtam elaltatni, ahogy öleltem, és hallotta a szívemet. Gondolom a méhből megmaradt emlékfoszlányok miatt van ez, az ismerős hang megnyugtatja őket. David aludt közvetlen mellettünk, valamilyen indíttatásból Őneki nem felelt meg a párnán való alvás, Ő lélegzetvételről-lélegzetvételre egyre lejjebb tornázta magát, mígnem végül odáig mocorgott, hogy már csak a homlokától lógott ki a feje a takaró alól, így időről-időre meg kellett Őt igazítani. Adam és Delena az ágy másik felén osztozkodtak meg, Ők megelégedtek egymással, és összeölelkezve aludtak. Természetesen a takarón összevesztek kicsit az elején, de aztán sikerült békességet kötni, és a nagy békülésnek lett az eredménye az összeölelkezett alvás, így mindenki elégedett volt.
Főleg én, hiszen igaz, hogy Damon, Elena, és Alaric épp ugyanúgy hiányoztak mint eddig, ám de viszont legalább a gyerekek velem voltak. Delena és David gyönyörűek voltak, édesek, aranyosak, kedvesek, jóságosak, vidámak, és egyszerűen imádtam őket. És persze négyesben már minden szabad idegszálamat lefoglalták, mind testben, mind lélekben. Napközben nem kellett azon aggódnom hogy eszembe jutnak a rossz dolgok, mert ha épp nem az egyik gyerek kötött le, akkor a másik, ha nem a másik, akkor a harmadik, de utána még mindig jött a negyedik is, és mire Ő is megunt engem, vagy megoldottam a gondot, addigra elölről is kezdődött a sor. Természetesen a délutáni alvásidő sem akart egyezni. Delenáék már egyáltalán nem aludtak, maximum kakaóval a tévé előtt egy kicsit, de még JJ és David sem egyszerre aludtak, hanem egymás után természetesen. JJ közvetlen ebéd után, és míg Ő aludt, David-ék szórakoztattak minket, után mire JJ felébredt, David nagyjából ki is fáradt annyira, hogy Ő is kicsivel később kidőljön. Adam és Delena együtt igen kreatív játékosoknak bizonyultak, a kertben és a lakásban egyaránt. Minden érdekelte őket, és mindent meg akartak nézni, megfogdosni, megszerelni, és amit csak ki lehetett találni az egyes dolgokkal. A szomszéd macskája már két pillanatra sem jött a mi udvarunk közelébe, miután szegény állat rájött hogy már két gyerkőc üldözi egy helyett. Delena lelkesen mesélt nekem az otthoni cicáról, és szent küldetésének érezte, hogy az itteni cicát is alaposan megismerje, és nem lankasztotta lelkesedését, hogy az állat nem értett egyet a kívánságával. Áldottam az eget hogy magas a kerítés, és nem tudnak átmászni, mert a két lurkó bizony igazán nagyon lelkesen igyekezett törni a fejét a problémán.

A legbiztosabb nyugalmi állapotot az érte el mind a négyüknél, ha az evés volt a feladat. Na persze ez sem ment mindig olyan zökkenőmentesen, mint azt reméltük. Az még hagyján, hogy Delena és Adam nagyon ügyesen ettek egyedül, vagy etették egymást, akármi is került eléjük, leves, főzelék, sütemény, vagy bármi egyéb dolog. De JJ előszeretettel vett fel újabban egy olyan kedves szokást, hogy a falat szerette volna dekorálni az ennivalóval. Ez még megoldható is lett volna, ellenben David volt olyan lovagias, hogy nem hagyta egyedül munkálkodni az én kicsike lányomat, és segített neki a feladata teljesítésében, így ketten két irányban nyújtóztak a falak felé. Habár anya derekasan igyekezett helytállni velem párban, de apa már fél nap után feladta a küzdelmet, és elmenekült a parkba sakkozni. Mikor pár óra múlva visszatért, akkor is csak Adam-éket merte vállalni, mert utánuk könnyebb volt állítása szerint menni. Ebben volt is némi igazság, mert ők nagyobb eséllyel hitték el, ha valamire azt mondtuk, hogy "nem szabad". David és JJ már kicsit nehezebb dió voltak, nm nagyon akarták elhinni hogy valami amit Ők épp nagyon szeretnének, az nem jó, vagy nem biztonságos ötlet.
De mindemellett is nagyon jó volt, velük is lenni, és ők sem voltak kimondottan rosszak, nem volt nyafogás vagy hiszti, csupán... gyerekek. Nyilvánvalóan. De annak azért örültem, hogy anno nem ikreket szültem. Alaric már előbb elmenekült volna tőlem, ha ez otthon állandósult volna...
Viszont amellett hogy a kicsik kitöltötték a napot, ezáltal arról is gondoskodtak, hogy este sokkal könnyebb legyen elaludni mindenkinek. Őket sem kellett mesével altatni, de nekem sem kellett segítség hogy le tudjam hunyni a szemeim.

Még nagyon hajnal volt... de én már ébren voltam. Hiába a fárasztó nap, az álom... csak úgy kidobott... Egy darabig el tudtam viselni az éber semmittevést... A mellkasomon szuszogó JJ hátát cirógatva, miközben másik kezem egy göndörödő kis hajtincsével játszott. Épp úgy, ahogy anno Rick az én hajamat csavargatta az ujja köré...
Nagyot nyeltem, a gondolat... igen, egyetlen gondolat... egy szó... Rick... szúrt... mintha egy kés vagy karó pengéje, illetve hegye lenne... a szívem kellős közepét szúrta... de... még csak nem is úgy, olyan istentelen kínnal, ahogy régen... nem tudtam... sírni miatta, hogy fáj... szenvedni, nyűglődni, nyüszíteni mint a kutya... Egyszerűen nem ment már... Azt hiszem rám talán tényleg igaz lehet majd a mondás, hogy "minden könnyét elsírta már". Én elsírtam. Nem tudom fogok-e még valaha sírni... lesznek-e még cseppek, melyek elhagyják a szemem, akár örömömben, akár bánatomban... Szerintem a könnycsatornáim elzárultak... Vagy talán... könnyeim elfojtódnak bennem, mélyen valahol, s szép lassan egy tóba gyűlnek. Talán... az ilyen alkalmakkor, mikor vágynék sírni de nem megy... ez a tó megduzzad, és nőttön-nő... Talán... ha elég sokáig vagyok erős... ha elég sokáig bírom el a súlyt... talán egy nap bele is fulladhatok azokba a könnyekbe... Talán egy nap... megtelik egész bensőm a könnyek folyamával, és egész lényem vízzel lesz telítve... mely vízhalomnak minden egyes sós pici cseppje külön-külön fog megfojtani... mind külön-külön lesz felelős a halálomért... és talán... talán ez a kín... ami már kitörni sem tud, majd talán... egy napon eljuttat oda, arra a zárt, kicsi, pici helyre... ahol újra láthatom Szerelmemet, s elbúcsúzhatok tőle... mielőtt lelkem a Pokolba vagy a Semmibe száll, s az Övé visszatér a Mennybe... vagy oda, ahol épp van... Talán...

Szerencsére a hajnali ébredés, és keserves gondolataim nem játszottak közre abban, hogy amikor a gyerekek felébredtek, képes voltam mosollyal fogadni őket. Habár a szívem mélyén nem voltam egészen jól, de a gyerekek... Ők valahogy mindig képesek voltak mosolyt csalni az arcomra valami kis trükkel. Például Delena és Adam, ahogy egymás hegyén-hátán tudtak nyújtózkodni ébredés után. Még jó hogy addigra én már felkeltem, és JJ-t épp öltöztettem, amíg David szőnyegen feküdt hason, és épp az egyik piros virágmintát birizgálta nagy koncentrációval, mintha csak le próbálná vakarni a szőnyegről a virágot. De ez persze nem sikerülhetett neki. A lelkesedés viszont aranyos volt tőle.
- Srácok, lassan tessék felkelni, így a végén még lebucskázik valamelyikőtök - szóltam oda nekik, mikor már JJ szandálját csatoltam a kis lábára.
Mikor kész lettem Ővele, kislányomat leengedtem a földre, és Ő kis lábain, az ágytakaróba kapaszkodva tipegett odébb.
- David, gyere Szívem, öltözzünk fel, jó? - hívtam Őt mosolyogva, és kedvesen hajolva feléje, fogtam meg a kezét, hogy magam felé invitáljam. De unokám megmakacsolta magát, és egy határozottan rémisztő mennyiségben Damon-re emlékeztető vigyorral az arcán, szétdobta a tagjait, és hanyatt feküdt a szőnyegen, mintha csak azt mondaná, hogy "na tessék, ha azt akarod hogy odamenjek, húzzál, vagy gyere értem". - Na, Te kis csintalan, gyere már - nevettem el magam, és közelebb mászva hozzá a földön, föléje hajoltam. - Ha nem jössz, megharapom a füledet - kezdtem el játékosan a füle felé hajolni, mintha meg akarnám harapni. Mikor már nagyon közel voltam, felvisított, és kacagva fordult el tőlem, hogy kimászva alólam, kússzon a földön el messzire. Én a lába után nyúltam, és annál fogva visszahúztam, amit szintén nevetve-visítva fogadott, és kapálózva igyekezett kiszabadulni, de nem engedtem. Elkaptam a derekát, mikor már elég közel volt, s két kézzel fogva Őt, emeltem fel magam fölé, mint egy repülő repülőgépet, ami még jobban tetszett neki, és még hangosabb visongásba kezdett.
Ezt a hangot szemlátomást már Delena és Adam sem hagyhatták szó nélkül, mindketten felültek az ágyon, és el is felejtve, milyen jó volt ott birkózva lustálkodni, most mindketten nagy érdeklődéssel bámultak minket.
- Na jól van, kis csibész, gyere most már, én ide hallom ám hogy a dédnagyi finom kakaót csinált a konyhában, és dédnagyapád mindet megissza ám ha nem sietünk - fenyegettem játékosan, és leengedve David-et a magasból, öleltem magamhoz.
Szerencsére ezután a kis játék után már hagyta magát, és sikerült felöltöztetni, majd mire készen lettünk, már Delena és Adam is kimásztak az ágyból. Őket már sokkal könnyebb volt öltöztetni, bár Delena makacskodott kicsit, mert mindenáron szoknyát szeretett volna felvenni, s bár én a játékszenvedélyüket ismerve Adam-el, nem voltam egészen biztos benne hogy jó ötlet, de hát... makacs mint az anyja, így végül azt adtam rá.

A reggelizés ma is épp olyan problematikusan haladt, mint szokott, de legalább a fal megúszta kivételesen. Ennek örültem, mert nagyon szép idő volt odakint, így inkább mentem ki evés után a gyerekekkel, sem mint hogy bent törölgessem az összekent falat. És azt a gyerekek is jobban élvezték. Kivételesen sikerült apát is kicsábítani, és labdázott Adam-el, meg Delenával. David is próbált beszállni, de mivel Ő lassabban érte el a labdát mint a nagyobbak, Ők valahogy folyton elhappolták előle. De ez nem vette el a lelkesedését, csak azért is igyekezett utánuk. Mi JJ-vel ültünk a fűben, és néztük hol őket, hol pedig a közeli fán játszadozó kismadarakat, akik kislányomnak nagyon-nagyon bejöttek.
A szép idő kapcsán, úgy döntöttünk, idekint ebédelünk. Anya kihozta az ennivalót, és egy pokrócra telepedve ettünk. Így legalább különösebb mosakodást sem igényelt a gyermeksereg, akik bizony fülig piszkosak voltak már. Illetve, JJ kivétel volt, de a többiek nem.

Délután, anya és apa bementek, és JJ meg David is velük tartott, később azt is hallottam, hogy a két kicsi a nappali szőnyegén elszundikált a Bambi alatt. Adam éppen teljes átéléssel követett egy kis zöld gyíkot, aki a virágágyásban keresett menedéket, de nem sok sikerrel, mert fiam oda is követte. Delena először velem labdázott, utána viszont faképnél hagyott, mert szembetalálta magát egy sárga pillangóval, és küldetésének érezte, hogy azt azonnal a markába kaparintsa.
Mosolyogva, és egészen jókedvűen figyeltem őket, amíg meg nem láttam, hogy a pokrócra lerakott telefonom megrezzen, és zizegve kezdett zenélni.
- Hálló? - vettem fel, és szóltam bele rögtön, ahogy megpillantottam a kijelzőn Damon nevét. Nem állítom hogy bajt szimatoltam, na de... azok után hogy az unokáim itt vannak nálam, mert otthon áll a bál, kicsit azért féltem, mi lehet a helyzet. - Damon, minden rendben? Ugye jól vagytok? Elenával mi van? - hadartam az első kérdéseket amik csak eszembe jutottak, mert... hát így hirtelenjében olyan lehetőségek jutottak eszembe, hogy miért hívhat... mint például Oliver, Curtis, vagy Elena megszült, vagy... egyéb baj. A legegyszerűbb persze az lett volna, hogy aggódnak a gyerekekért, és a hogylétük érdekli őket, de hát én ugye mindig túlaggódom a dolgokat...
De amint Damon kibökte hogy jó hírei vannak, az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy nem lett baja senkinek. Az hogy "minden rendben", először nem egészen értettem, ám ahogy folytatta, világossá vált. Jól vannak... kibékültek! De a folytatás még szebb volt, mikor kimondta, hogy megszületett... uram isten, Emma megszületett... Először az örömtől, majd a rémülettől fátyolosodott el a tekintetem.
- Megszületett Emma? Istenem, bár láthatnám, és hallhatnám Őt... Mi van velük? Elenával? Hogy vannak...?? - kérdeztem idegesen, és félelemmel a hangomban, ahogy folytatta, hogy Emma most alszik, de hamarosan ébredhet majd. Elképzeltem a gyönyörű szőke kislányt... Elenára és Damon-re hasonlító... édes, alvó arcocskáját... De közben aggódtam, hogy vajon John sikerrel járt-e... vajon... mi történt... Elena vajon vámpír lett? Vagy megmentette az apja...? Vajon... él a lányom, vagy... sem...?
- Szóval... jól van..? - kérdeztem vissza, Damon harmadik közlendőjére, hogy... nem történt meg amitől féltünk... És Damon biztosította amit mondott. Kimondta hogy Elena ember. Szóval él... Istenem él... John megcsinálta!! Megcsinálta, megmentette Elenát... Bárhogy is, de megtette, megmentette Őt... megmentette a kislányunkat!! - Istenem, hála az égnek... - sóhajtottam mély megkönnyebbüléssel, s szabad kezemmel letöröltem megkönnyebbülésem könnycseppjeit az arcomról. Közben azért figyelmesen hallgattam, és már csak magamnak is, de bólogattam. - Rendben, persze, hazaviszem Őket. Összepakolunk, kicsit rendbe teszem őket, és indulunk hozzátok - mondtam sietve, és közben már fel is álltam, hogy a gyerekek után induljak.

Amint sikerült rávenni Delenát, hogy az a pillangó már nem fog lejjebb szállni és otthon van olyan ami sokkalta érdekesebb lesz, és még egy darabig nem is száll majd el előle. Amivel végül is sikerült rávennem, hogy jöjjön be velem és Adam-el a házba. Persze először Adam is hozni akarta a gyíkot, akit végül sikerült elcsípnie, de azt határozottan nemmel viszonoztam, mert én sem szerettem volna azt a kis lényt a házba, és azt hiszem anya sem örülne... De Vele szerencsére könnyebb volt, előbb elhitte, hogy később is itt lesz még az a gyík, és játszhat vele.
Miután sikerült a házba juttatni a gyerekeket, szóltam először is anyának, hogy Damon hívott, hogy megszületett a legifjabb dédunokája, és hogy hazaviszem Delenát meg Davidet. Munkamegosztásban, én rendbe tettem a srácokat, míg anya pakolta a cuccukat. Azt hiszem Ő nyert, mert nekem némiképp nehezebb volt. De végül is sikerült, és aztán már csak a kocsiba kellett ültetni Delenáékat. JJ nem akart velünk jönni, Ő ragaszkodott apához, így Őt úgy döntöttem itt hagyom. Ellenben Adam volt olyan kedves, hogy makacs hisztibe kezdett, nehogy itt tudjam hagyni. Úgy fogták egymás kezét Delenával, mintha összeragadtak volna. Szóval végülis három aprósággal indultam el hazafelé...

(Mystic Falls - Damon és Elena lakása)

(Mystic Falls)

Szerencsére anyáék jól megvoltak JJ-vel, s mire hazaértünk Adam és én, addigra kislányom már régen aludt. Sőt, anya is elszundított a hálóban. Apa még megvárt minket a nappaliban, de amikor megérkeztünk, és mosolyogva adtam a tudtára, hogy mindenki rendben van, és van egy gyönyörű szép újszülött dédunokája, már Ő is jókedvűen tért nyugovóra, miután elköszönt tőlünk. Bár azt nem meséltem el, hogy közben a jövőből érkezett dédunokája elmondta hogy visszakapom a férjemet is, de... nem azért, mert féltem, hogy esetleg bolondnak nézne, csak... Nem is tudom. Talán... csak meg akartam óvni őket... amennyire csak lehet, az... én világomtól. Elég baj az, hogy Rick életét tönkretettem a világommal, nem hiányzik, hogy ugyanezt megtegyem a szüleimmel is. Nem. Egyes dolgokról jobb ha Ők nem tudnak inkább. És ez is egy olyan dolog.
Na meg... ha majd Rick visszajön... elég öröm lesz az magában is, nem kell hozzá körítés, rossz pedig főleg nem. Nekem igen, de nekik nem kell. Nekik elég lesz az öröm, ahogy most is. Elég ha én cipelem a dolog nehezebbik részeit is, mint például... a jövőből visszavarázsolt unokánk jelenlétének nehezen emészthető tényét, aki elmondta mi vár ránk... miközben én félek, azt is tudom, amit Rick addig tesz, míg nincs itt...
Habár igaz ami igaz, Delena gyönyörű... csodaszép felnőtt nő lesz belőle... és okos, jóságos léleknek láttam Őt, ami csak tovább tetézi büszkeségemet... De bármilyen befogadóak is a szüleim, azért az Ő ittlétének ténye kicsit biztosan sok lenne nekik. Nem. Nem kell tudniuk. Hadd örüljenek most felhőtlenül az újabb kis leszármazott érkezésének, és hadd ne gondoljanak közben Rick-re is... És... önmagamban is nehéz kivárni hogy Rick végre visszajöjjön... nincs rá szükségem hogy még anyáék is rám járjanak a dologgal... Illetve hogy jobban tegyék, mint ahogy már eleve teszik... Nekem is inkább csak arra kellene gondolnom, ami jó, hisz sok jó hírt kaptam ma. Megszületett Emma, Elena megmenekült, és Rick haza fog jönni... csak... türelemmel kell lennem... amíg ez bekövetkezik... Az idő nekem dolgozik... enyém az öröklét... Mondanám én, hogy nem számít, hogy közben a gyerekeink felnőnek... de... De... nem... nem szabad. Ma egy szép nap van. Ne gondoljunk a rosszra...
Így apát követve inkább én magam is visszavonultam a szobámba, s miután lefektettem Adam-et, én is bebújtam az ágyamba, és... hát hosszú napunk volt, így nekem sem kellett sok, hogy az álmok mezejére lépjek, és... és Rick-el álmodjak...

Nem szeretek álmodni. Ezt az elmúlt hónapokban... már nagyon jól megtanultam. Legtöbbször nagyon rossz dolgokat álmodok... Főleg Rick-ről. De nem csak róla. Mindenről és mindenkiről. Tudom, hogy a testem, az elmém, éjjel, az álmaimmal dolgozza fel a nap eseményeit, aggályaimat, és minden gondolatom, de... örültem volna, ha legalább ma... valami szépet álmodok inkább. Valami olyasmit, ami örömteli, boldog... hisz jó napom volt, szép napom... Elena, Emma, Delena... és Rick hazatértének híre... Jó nap volt. Jó álmokat szerettem volna látni. De... azt hiszem, hiába örült a szívem... az elmém... még nem tartott ott az adatok feldolgozásában, hogy... el tudjam feledni a rosszat, és a jónak örülve, arról is álmodjak... Helyette jött a rossz. Vagyis... előbb jónak nézett ki. Rick-et láttam. Itt voltam. A gyerekekkel... Csengetett valaki, és én kimentem, hogy ajtót nyissak, megtudjam ki az, s miért jött... Ám ahogy... kinyílt az ajtó, nem valami futár... postás... vagy idegen állt ott, hanem Rick... Az a tipikus... Rick-féle mosoly ült az arcán, és a jóságtól sugárzó szemei néztek rám... nem pedig a gonoszságtól izzók, melyeket álmaimban már oly sokszor láttam... Ez most a jó Rick volt. Aki boldog... jó... és szabad... és... itt van...
Azt hittem jó lesz ez az álom... Boldog megnyugvással, de hitetlenül... kissé félve léptem közelebb az alakhoz, ki ott állt előttem... Felemeltem a kezem, hogy megérintsem az arcát... Hogy lássam, nem csak káprázat...
De ahogy kezem megérintette volna már a bőrét, hirtelen... váltott a kép... az emlék... az álom... megváltozott... A napsütéses kép hirtelen zorddá, viharfelhőssé, és sötétté változott. A szeretett férfi boldog, mosolygó arca hirtelen gonosszá... kegyetlenné változott... A kezemet sem volt időm leereszteni, Ő máris gyorsabb volt, úgy kapott a kezem után, hogy én sem tudtam szemmel követni...
- Rick... - kezdtem rémülten, de hangom elcsuklott. Féltem? Féltem... Szeretem Őt... és most Ő bánt engem?? Ő bánt... engem? Mikor szeretnie kéne?? Mikor velem kéne lennie?? Inkább bánt?? - Rick, ne... - Akartam kérni, hogy ne bántson... hogy ne tegye ezt. Hogy térjen vissza hozzánk, hogy legyen újra önmaga... De hangom a torkomra forrt, ahogy másik keze vállamra szorult, és két kézzel taszított hátrafelé, vissza be, a lakásba... egészen az előszoba faláig... Éreztem hogyan koppan fejem is a falnak, miként hátam nekicsapódott.
- Rick kérlek... kérlek, ne... én szeretlek! - néztem Rá könyörgőn, és próbáltam kezem feszegetni, másik kezemmel pedig eltolni Őt... De erre azt is elkapta, és immár mindkét kezemnél fogva nyomott neki a falnak... Egész teste nekem simult, és szája zord, gonosz vigyorba húzódott.
- Rick... mond mit tegyek még?? Mit tegyek hogy érezd?? Mit tegyek, hogy visszakapjalak?! - kérdeztem kínlódva, és bármennyire is nem akartam bántani, próbáltam lábammal elfeszíteni testemtől... mely reszketett a gyötrelemtől...
- FOGD BE AZT A ROHADT NAGY SZÁDAT! - ordított rám hirtelenjében, de... de egészen... más volt... Nem, nem azért mert ordított, és nem is azért, mert... most hangja a gonoszsággal volt átitatva, hanem... a... a hangja, esküszöm, mintha... Oliver hangján szólt volna... mint... hisz... Oliver épp ugyanígy üvöltött rám, mikor a Semmiben voltam Vele... De... nem!!! Nem!! Rick nem Oliver!! Rick más mint Oliver!!! Ő nem gonosz!!!! Nem rossz!!! Ő NEM ROSSZ!!!
- Rick, kérlek... könyörgöm, térj észhez... - könyörögtem neki, igen... szeretem, annyira szeretem, hogy fáj... és nem azért mert szorítja a kezem... a testem... nem... hanem mert a szívemet kaszabolja... Fáj... - Kérlek, eressz el, ez fáj... Kérlek, ne csináld ezt, engedj el...
- Emberedre találtál, én innen nem eresztelek! - szólalt meg újra, ugyanúgy, kiabálva... Oliver hangján kiabálva... Azon a gyűlölt, rettegett hangon... és ugyanazokat a szavakat... melyeket az a büdös féreg... Ő kiabált nekem...
- Rick, kérlek... nem teheted ezt velem, szeretlek!!! Hát nem emlékszel?! Nem emlékszel ránk!? Szeretjük egymást!! Emlékezz!! Az egyetemre! Emlékezz hogyan ismerkedtünk meg! Emlékezz mennyire szerettél! Emlékezz az esküvőnkre! Emlékezz az életünkre! Emlékezz a gyerekeinkre...!! - kiabáltam én is, de sírva közben... Vasmarka mind erősebben és erősebben szorította kezem, hogy... hogy már attól féltem, eltöri puszta kézzel...
De ahelyett sokkal rosszabbat tett... Éreztem hogyan húzza kezeimet össze a fejem felett. Éreztem, hogyan szorítja immár egy kezével a csuklóimat... Próbáltam kiszabadulni, kihúzni kezem az ujjai közül, de nem ment... ujjai, körmei vájtak kezembe... fájt... és nem eresztett... Szabad keze végigsiklott az oldalamon.
- Mennyi mindent eldugtál te eddig előlem... a lányod tőled örökölte ezeket... - villantak szemei, ahogy kéjes sóhaj szakadt ki ajkai közül, és keze végigsimított mellem vonalán, amitől megborzongtam. Szinte égetett, ahogy ujjai végigsimultak rajtam. Úgy éreztem, mintha puszta érintése is leégetné rólam a ruhám, a bőröm... és már csak csont lennék, semmi más...
- Kérlek engedj el... - leheltem szinte hangtalanul, s könnyeim peregtek az arcomon. - Kérlek, Rick... ne tedd ezt... Te ennél jobb vagy... ezerszer jobb... Te szeretsz, Te... jó vagy... - fakadtam már ki, ám nem úgy nézett ki, ahogy nézett rám... hogy meghatottam volna...
- Fogd be a szád, ezzel segítesz a legtöbbet magadon - sziszegte nekem, és keze durván simítva nyomult végig mellemen... lefelé, ahogy kissé elhúzódott tőlem, hogy keze beférjen kettőnk közé...
- Kérlek Rick... könyörgöm... - nyögtem kétségbeesetten, ahogy keze már egészen mélyen... lent járt, s lábaimra simulva, durván nyomta oldalirányba a combomat, és érintett meg a nadrágomon keresztül... Erre már nem tudtam... nem bírtam nem felzokogni hangosan, és ahogy hozzám hajolva durván csókolta meg számat, aztán hevesen csókolva, harapva bőröm, arcomon haladva végig, a nyakamat kezdte szívni, harapni... erre már felkiáltva félelmemben reagáltam... még csak nem is fájdalmamban, mert a lelkem az ami fájt... A testemet kínozhatja... nem számít már neki, nem érdekel... de a lelkemet... éppen megöli... Nem vámpír, nem a vérem ontja... hanem pusztán emberileg... gyaláz... kínoz... tör össze...
- ...most fogd be a szád. Én nem fogom befogni, tőlem ordibálhatsz is - húzódott el kissé a bőrömtől, és nézett kegyetlenül a szemeimbe. Elhallgattam... de a sírás nem szűnt meg... nem apadtak könnyeim... fájt ez... annyira fájt... amit tesz... Ahogy keze siklott tovább, végig fel, és le a combomon... ahogy... felfelé simult, végig a derekamon, a hasamon... be a felsőm alá... Régen egy ilyen érintéstől, elolvadtam volna... szerelmünk tüzében égtem volna... akartam volna... szerettem volna... De most... ez... más... Ez nem Rick... ez... egy szörnyeteg...
- Nem tudsz megtörni... erősebb vagyok nálad... nem adom meg magam... Nem hatsz rám... nem hatsz rám... nem hatsz rám... - nyeltem nagyokat, fájdalmammal próbálva küzdeni. De... hogy Rick-nek beszéltem-e, vagy a fájdalmamnak magának... Nem is tudom... Én sem tudom...
Azt tudom csak, hogy Rick-et nem hatotta meg... akár magára vette, akár nem... Keze tovább siklott, felfelé a ruhám alatt, kitapintva mellemet... ujjai végigcirógatták, mitől bőröm libabőrös lett, szinte feszült... és borzongatta lelkem az érintés...
- Nem vagyok rád hatással, ha?! A tested mást mond, bébi.. - nyalta meg számat, mire undorodva fordítottam el fejemet tőle, és kezdtem el fixírozni a padlót.
- Igazad van... hatással vagy rám... - gondoltam aztán meg magam inkább, és néztem egyenesen a szemeibe. - Percről percre nagyobb undort keltesz bennem... - vettem reszketeg lélegzetet, és próbáltam nagyot nyelve nyugtatni magam... de... nem ment... egyszerűen... úgy éreztem... hogy ez már tényleg a vég...
- Tudod, képtelenség megérteni téged. Miért jó ez így. A férjed nincs itt. Soha nem is lesz, hogy megnyugtassalak. A férjednek már nem kellesz. Nem elég erős ez az egész ahhoz, hogy őt visszarángassátok a másik oldalról - mondta csak a magáét, ahogy újra csókolgatni kezdte a nyakamat, néha erősen harapva bele a bőrömbe, amire fel-felszisszentem.
- Hazudsz... - motyogtam keservesen... s közben éreztem, hogy összemosódik szemeim előtt a kép, újra, meg újra... - Ez nem igaz... Rick szeret engem... haza fog jönni... Delena megmondta... haza fog jönni hozzám... - motyogtam egyre-másra nehezebben és nehezebben... ahogy fekete és fehér foltok kezdtek villódzani a szemeim előtt, a homályon át... Még érzékeltem, hogy az a durva test szorít, a kéz simít... és a száj a számat gyötri... de már nem volt ellenkezés bennem, nem volt erőm... nem volt semmim sem... csak... a homály...

Szemeim hirtelen nyíltak ki, és abban a minutumban ültem is fel az ágyban. A légzésem heves volt, és testem verítékben úszott. Hiába a vámpírlátás, néhány pillanatig összemosódott szemeim előtt a kép, pedig a függöny résén át már be-bepislákolt a felkelő nap fénye... A hirtelen mozdulatomtól a mellettem alvó JJ is megmoccant, de nem ébredt fel, ennek örültem, mert most bizonyosan nem lennék képes... nem tudnék mosolyogni, és úgy tenni, mintha jól lennék... mert nem vagyok jól... kicsit sem...
Féltem, hogy a zihálásommal felverem a gyerekeket, így reszkető tagokkal keltem ki az ágyból, és indultam el a fürdő felé. Úgy éreztem magam, mintha legalábbis... ahhh... nem tudom... a fenébe is.... mintha valóság lett volna... Szinte még mindig magamon érzem... azokat a kezeket... A kezeket, melyeket annyira szerettem... s álmomban mégis bántottak...
Ahogy megálltam a fürdőben a tükör előtt, a mosdó szélébe kapaszkodva, reszketeg sóhajjal bámultam a saját arcomra. Olyan fehér voltam mint a frissen festett fal... és remegtem, akár a kocsonya. Nem jó... nagyon nem jó... nem szabadna így kibuknom egy álomtól... Főleg, hogy... hogy én tudom, Rick sosem tenne ilyet, Ő nem bántana sem engem, sem senki mást! Csak a benne lévő szörny, és Oliver... Ők képesek ilyesmire, nem Rick! Rick soha... Ő soha...
- FOGD BE AZT A ROHADT NAGY SZÁDAT! - visszhangzott fejemben újra az a hang... s mintha... mintha egyszerre szólt volna Rick és Oliver hangján is... Testem összerándult, és szinte minden levegő kifutott a tüdőmből, előregörnyedve kapaszkodtam a mosdóba, és nagyon nehéz volt türtőztetni magam, hogy ne morzsoljam össze a szorításommal...
- Nem igaz... Rick nem ilyen, Ő nem tenné ezt... nem beszélne velem így... - motyogtam, s idegesen túrva hajamba, megnyitottam a csapot, és kezemet bevizezve, gondoltam hátha a hűs víz segít kicsit... az arcomon, a nyakamon... De csak megborzongtam saját hideg érintésemtől, jobb nem lett.
- Nem vagyok rád hatással, ha?! A tested mást mond, bébi.. - Szememből újabb könnyek perdültek elő, és arcomon végigfolyva a semmibe hullottak, amint a még mindig folyó víz elmosta őket... mintha ott sem lettek volna... De hiába tűntek el a könnyek, a fájdalom megmaradt... a bánattal, a szégyennel, és a szomorúsággal együtt... és azzal a... a végtelenül gyomorszorító érzéssel, hogy... Rick nincs itt...
Nem tudom miért is mozdultam meg először. Mi volt, ami a gondolatot táplálta, és elindította a mozdulatot, hogy felemeljem a kezem, és a tükör mellett függő polchoz nyúljak, melyen mindenféle dolog sorakozott. Tusfürdő, sampon, testápoló, fogkefe, néhány gyógyszeres doboz... meg mindenféle dolgok... De valami mégis elindította a dolgot, és odanyúltam, és elvettem egy dobozt, és... kinyitottam, majd kivettem a benne lévő üvegcsét, és felpattintottam a kupakját. Ismertem a gyógyszert... a címkéje szerint fájdalomcsillapító volt benne... OxyContin... még apának írták fel régebben... rajta volt a neve, meg minden... Bár azt nem is néztem. Ha néztem volna, bizonyosan nem csinálom ezt tovább, de most mégis megtettem... Ez fájdalomcsillapító, nekem pedig fájdalmaim vannak... és azt akarom hogy elmúljon... el kell múlnia... muszáj valahogy elmulasztanom... és ez... jó, és ez erős, és ez... ez majd megoldja, elmulasztja... Biztos voltam benne...
Ha kívülről láttam volna, biztosan tudtam volna hogy hülyeség amit teszek, de most... nem kívül voltam, nem láttam magam ahogy csinálom... csak csináltam... Hogy mennyi tablettát vettem be... nem is tudom. Először egyet, ez biztos... aztán kettőt, majd hármat... Nem tudom...

Tik-tak, tik-tak, tik-tak... Az óra kattog. Ez volt az első hang, mely eljutott a fülemig. Egy óra kattog. Nem itt... kint... kijjebb... kint... a konyhai órát hallom. Az kattog. Valahol... kint... még messzebb... egy rádió szól... épp valami duhogós macskazene, dübörög a dobtól amit úgy ütnek benne, mintha élőlény lenne, és épp agyonvernék... és közben egy idegesítően magas hangon visít valaki valami szöveget... Fájt tőle a fejem... még messziről is...
Egy másik hang, hirtelen... Ajtó nyílt. A mi ajtónk... anya bejött a szobába... az ágy felé sétál... hallom a lépteit, és ahogy a gyerekek mocorogni kezdenek az ágyban, mikor... gondolom megérintette őket... A fürdő ajtaja csukva volt, nem láthatott engem... Jobb is...
Ahogy remegő tagjaimmal támaszkodtam a földre, hogy felnyomjam magam ülő helyzetbe... mellettem gyógyszeres doboz... mellette és benne még pár pirula... Én pedig halottsápadt képpel, gyűrötten, vörös szemekkel, kócosan ültem ott... Nem úgy festettem, mint egy kertvárosi anyuka... még csak nem is úgy mint egy vámpír... inkább... tűntem egy rakás szerencsétlenségnek... Akinek hányingere van, szédül, fáj a feje, és cefetül van... és elege van... és nem is akar mást, csak meghalni...
- Isobel, odabent vagy? - kiabált be nekem egyszercsak az ajtó elől anya, és hallottam, hogy a kezében ott van JJ is.Hallottam apró szívét, álmoskás sóhajtásait...
- Itt vagyok! - vettem nagy nehezen erőt magamon, és kiabáltam vissza. Próbáltam hangomat kontrollálni, hogy ne érződjön ki, mennyire rosszul érzem magam...
- Minden rendben? - Kezdem lassan azt hinni, anyám vagy boszorkány volt előző életében, vagy titokban most is az volt még...
- Jól vagyok! Csak meg... megfürdök - találtam ki gyorsan valamit... mielőtt tényleg befürdök itt... Anyám nem találhat így... Össze... muszáj... össze kell szednem magam... Úgy kerülni eléjük, hogy ne jöjjenek rá mit csináltam... - Mindjárt megyek! - nyeltem nagyot, és közben elkezdtem reszkető kezemmel összeszedni a maradék gyógyszert, és a zsebembe dugtam. Ezt már nem találhatják így meg... a szüleim sem hülyék...
- Jól van, mi a kertben leszünk! Kint reggelizünk, gyönyörű az idő, gyere akkor utánunk majd! - kiabált vissza nekem anya, aztán hallottam hogy megfordul és elmegy, elvitte JJ-t is a szobából, Adam-et pedig már rég nem hallottam a szobából, szóval... Ő már kiment.
Amint sikerült összekapirgálnom magam a padlóról, úgy éreztem jobb lesz NEM nézni a tükörbe, mert félek, megijednék magamtól... Már így is zúg a fejem, nem hiányzik még egy rémalak ábrázata is... Inkább, tényleg úgy tettem ahogy mondtam, és vizet engedtem. A víz jó, az jó barát, kicsit majd helyretesz... és tisztán, üdén... nem gyűrötten... talán hihető lesz rólam, hogy jól vagyok... (még ha nincs is úgy igazából).

Hát az igaz volt, a fürdő jólesett. És utána már kevésbé is éreztem magam ramatyul, bár a rossz érzéseim megmaradtak... és a fejem lüktetett, és éhes voltam, szomjas voltam, minden bajom volt már... Ezért is, amilyen gyorsan csak tudtam, megfésülködtem, és tisztességesen felöltöztem. Mikor a köntösömet az ágy végére akartam teríteni, hallottam meg, ahogy megzörren a gyógyszeres doboz tartalma... az apró pirulák egymásnak és a doboz falának ütődtek, s én minden egyes szem ütődését külön-külön érzékeltem... sőt... meg mertem volna esküdni rá, hogy még visszhangzottak is...
Nagyot nyeltem, és... megint úgy éreztem magam, mint az este... Ha kívülről nézem, magamra szóltam volna hogy "HÉJ! Ne csináld!!", de nem kívülről néztem... Belülről néztem... És emlékeztem az intelemre... a kevés felpörget, a sok lelassít... Tegnap sokat vettem be... lelassított... De most erőre van szükségem... és... valami jó érzésre... valami kis... plusz erőre... Valami segítségre... És ez jó. Ez segít. Az a dolga, azért találták fel. Ez egyértelmű, mindenki tudja. Igen... csak egy kicsi kell, egy kicsi nem árt senkinek, csak... kell egy kis segítség, hogy kimehessek, hogy a gyerekeimmel lehessek... kell egy kis... segítség...
És így is lett... kellett egy kis segítség, és mivel senki nem ér rá segíteni rajtam, segítek magamon... felnőtt nő vagyok, megmentem magamat... igen, és ez így nagyon is jó lesz. Nem kell több, csak egy-kettő, és kész, ugyan, mi baj lehet abból? Beszedtem kettőt, majd a konyhába mentem, és némi kávéval leöblítettem, még rásegítve kicsit az "ébredésre". Aztán kimentem a gyerekekhez és anyáékhoz, és mosolyogtam... mosolyogtam... mert szép napunk van, és... és jó napunk van, és minden szép és jó..!

Néhány nappal később... egészen pontosan, július 7-én este jártunk már, JJ szülinapjának estéjén. Kettecskén voltunk kislányommal a szobámban. Adam ma valamiért ragaszkodott hozzá, hogy a nagyszüleivel alhasson. Nem tudtam miért választotta ezt, de... nem aggódtam igazából, hiszen kisfiam időnként tud érdekes pózokban, és helyszíneken elaludni, így... mivel odavan a nagyszüleiért, nem volt számomra zavaró, hogy ott is akart aludni velük. Na meg... mégiscsak fiú, így... igazi kis vagány, ha olyan napja van. Nem baj az, hogy néha külön akar aludni. Mostanában... úgyis kicsit túlságosan rászoktunk, hogy velem alszik. És előtte nehezebb is játszanom, hogy jól vagyok...
Nem, igazából nem voltam jól... az érzés, hogy fáj... fáj a szívem... állandósulni látszott. Mintha tényleg... fizikailag fájna... Azt hiszem... Nem. Nem hiszem. Hanem tudom. Tudom, hogy emiatt vált az is... lassan rendszeressé, hogy gyógyszert veszek be a fájdalomra... Ami jó volt benne... hogy elmulasztotta a fájdalmat. Egy darabig... De egyre nehezebben, ahogy... a napok teltek. Talán az is hiba volt, hogy elsőre rögtön sok bogyóval kezdtem, mikor kibuktam, de... de kezdett eluralkodni felettem az érzés, hogy... soha... SOHA nem elég... Minden szem után azt éreztem, hogy szeretnék még ledönteni magamba egy egész dobozzal... Nem is meglepő, hogy amit a gyógyszeres készletben itthon találtam, elég hamar elfogyott, és el kellett kezdenem gondolkodni, honnét szerezzek újat... Mert szereznem kellett, ez egészen bizonyos volt... Próbáltam... először kipróbáltam, milyen ha hiába kívánom, nem szedek be újat... de... olyan... dolgokat tapasztaltam magamon tőle, hogy... féltem... és... és egyszerűen képtelen voltam megállni... Egyszerűen nem ment... MUSZÁJ volt kapnom még!!!! Ezért elmentem egy patikába.. és megigéztem egy ott dolgozó nőt, hogy adjon nekem még ebből a szerből, amennyi csak van... Végül jó pár doboznyi termékkel távoztam az üzletből... és valami hihetetlen eufóriát okozott a tudat, hogy van... Ezután... megpróbáltam beállni egy adagra... és nem tucatjával nyomkodni magamba... Próbáltam csak 2-3-4 óránként venni be egyet. Csak ha már nagyon fájt... és nagyon-nagyon akartam a szert... Nem előbb... de nem is olyan későn, hogy... észrevegyék rajtam, hogy bajom van... Szerencsémre mondjuk... anya most nem vette észre hogy valami van Velem... vagy ha mégis... akkor sem firtatta... és ezért hálás is voltam az égieknek... Tudtam, hogy amit teszek az rossz, és hogy le kell állnom vele, de... de nekem fájt... és... ez a szer segített... így... így kellett nekem... Végülis vámpír vagyok... nem árt nekem a gyógyszer, ebben biztos voltam... és néha... mikor ritkábban vettem be a bogyókat, egészen... jó kedvem volt... míg nem fájt... és nem gondoltam Rá... mondhatni... vidám voltam... jó kedvű... néha talán túlzottan is, de... de azt ráfogtam arra, hogy a gyerekeimmel játszhattam, vagy csak... simán velük lehettem. Úgy gondoltam, ez felvidít. Nem láttam a veszélyt... nem éreztem... csak... a vágyat...
Szóval... szedtem a gyógyszert, és néha... jól voltam. Épp ezért, elvállaltam az egyetem nyári kurzusán egy osztályt, és úgy gondoltam, rendesen be is fogok járni. Úgy éreztem kell egy kis... levegőváltozás, egy kis... szabadság... A gyerekek jól elvoltak, jókedvűek voltak, vidámak, boldogok... rendben voltak... végre... így nem féltem őket itthon hagyni anyáékkal, amíg dolgozni megyek majd. Főleg most, hogy JJ is megünnepelte a szülinapját. Ami egyrészt... nagyon nehéz volt, mert... ezáltal hivatalosan is élt, hogy Rick már több mint egy éve... eltűnt... de... közben meg mégis... jó érzés is volt, hogy Ő már ilyen nagy... Adam-ről nem is beszélve... az Ő szülinapja is olyan közel van már... és... olyan rossz lesz azt is Rick nélkül ünnepelni... Pedig... olyan büszke lenne a kicsikre, ha itt lenne... én tudom... hiszem... hogy így lenne... hinnem kell...
Mégis olyan nagyon fájt... olyan... nagyon... hogy úgy éreztem, nem bírok elaludni gyógyszer nélkül... hiába... zúgott már a fejem... nemrég már vettem be kettőt... de... nem volt elég, kellett még... így bekaptam még kettőt, és... úgy öleltem magamhoz JJ-t, aki mellettem szuszogott, hasán fekve, szétdobott tagokkal. Kis szája félig elnyílt, s haja izzadtan tapadt a homlokára. Nyitva volt az ablak, mégis olyan meleg volt... Nem is nagyon takaróztunk, inkább csak JJ-re terítettem egy vékonyabb takaróhuzatot, ami tökéletes volt nyári takarónak, vékony volt, de mégis fedte őt, így a hajnali hűsebb levegő sem bánthatja majd a kis testét. Bárhogy is töltötte el testem a bánat.. a gyerekeimre nagyon is figyeltem, nagyon-nagyon! Nem engedtem hogy lássák mi van velem, és nem engedtem, hogy a tudatom olyan homályba merüljön, hogy... Róluk elfeledkezzek... AZT sosem bocsátanám meg magamnak.. hisz az anyjuk vagyok, és... és... egyetlen megmaradt szülőjük...
Becsúsztattam még egy fehér, keserű pirulát a nyelvemre, aztán miközben szét kezdett olvadozódni a számban a gyógyító szer... lassan... álomba szenderültem...

- Anya! Légyszi vedd át JJ-t, mennem kell! - kiabáltam ki a konyhából egyik reggel. Épp JJ-t etettem, de kislányom nagyon nem akart együttműködni. Adam már rég végzett, be is ment a szobába, már rég a tévét nézte, de kislányom az istenért sem akart enni nekem. Nem, Ő inkább játszott, és a kezével turkálta a főzeléket. Nekem viszont mennem kellett, már rég úton kéne lennem... Előző nap felhívtak Mystic Falls-ból, a bankból, és nesze nekem, telefonon nem tudtam elintézni a dolgokat, be kell mennem. Innen azt mondják, nem vagyok illetékes, a férjemmel akarnak beszélni... Hurrá... Telefonon meg nem megy az igézés, vagy csak én vagyok béna... de a lényeg, hogy be kell mennem intézkedni. De a gyerekeket nem akartam vinni, amúgy is... rá kéne szánni magam, hogy hazamenjek... meg kéne néznem a házat, hisz tél óta nem voltam otthon... Kicsit rendbe kéne szedni is talán, ha úgy találom, meg mit tudom én... és ezt főleg jobb a kicsik nélkül. Amúgy sem akarom oda vinni őket, nem akarok rossz emlékeket kelteni beléjük, hisz végre... talán Adam is túllép azon hogy időnként az egyik szülője eltűnik, meg... JJ is olyan vidám... nem akarom elszúrni...

Anya végre befutott, s így kirántott a gondolataim közül. Miközben szabadkozott hogy már itt van és átveszi, én felkeltem a székemről és megcsókoltam JJ homlokát.
- Jó, nem számít, de nekem mennem kell, időpontom van, és már így is késésben vagyok. Vigyázz nagyon a kicsikre, jó? És délután nincs édesség, Adam-nek este így is fájt már a gyomra. Szerintem csak holnap jövök haza, nem tudom hogy végzek a dolgaimmal, este meg nem akarok már vezetni. Ha így lesz, este majd hívlak titeket, hogy mi újság, és hogy jó éjt kívánjak a gyerekeknek - hadartam el, miközben fogtam a táskámat, és a vállamra húztam. Anya bólogatott, hogy ne izguljak, minden rendben lesz majd. Én meg igyekeztem hinni neki. De nem szívesen hagytam itt a gyerekeket... persze menni s akartam, de... mindegy, muszáj...
Kint még elköszöntem Adam-től is, és apától is, azután beültem az autóba, és elindultam... hát... "haza".

(Mystic Falls)