Szóval Delena nem beszélt Oliverről... akkor talán... nem jutott ki abból a... a Semmiből... - gondoltam, miközben néztem, hogyan eszik mindkét lányom egyszerre a csokiból. Aranyosak voltak...
Gondoltam, hogy ennek ellenére, vagy talán pont ezért, el kell mondanom amit tudok arról a féregről, ám Elena mondatai nem töltöttek el bátorsággal.
- Értem... - bólintottam lassan, kissé idegeskedve, és felkeltem a padról, JJ-vel a karomban. Visszavittem Őt a homokozóhoz, és Adam mellé leültette, kezébe adva egy homokozóformát, hogy játsszon kicsit azzal, Ő pedig el is kezdett bele homokot szórni, így én visszamehettem Elenához, és visszaültem a helyemre.
- Jól van... akkor előbb Te, és utána... én is mesélek valamit, amit tudnod kell, de jobb ha a kicsik nem hallják - jelentettem ki, előrebocsátva magamat is, és ezzel önmagam is elszánva, hogy nem várok tovább, utána én is belekezdek a sztorimba.

Anya felállt, majd visszatért, ezúttal JJ nélkül, és nagyot sóhajtottam. - Rendben, bár... azt hiszem, attól, amit én akarok mondani, ki fogsz akadni... már csak anyai érzések miatt is - suttogtam kicsit keserűen, majd a szemeibe néztem.
- Úgyhogy... azt hiszem, mondd előbb te - néztem rá nagy nehezen. Te jó ég, vajon miről lehet szó?

Nem tetszett nekem, egyre jobban nem tetszett ami várhatott rám Elena híre kapcsán... a lehető legrosszabb gondolatok jártak a fejemben... miközben találgatni is alig mertem, még fejben is.
- Megijesztesz, Elena... - néztem vissza mélyen a szemeibe, és láthatta rajtam, hogy tényleg így van, de... mivel azt kérte, kezdjem én, hát... vettem egy nagy levegőt, és bólintottam.
- Hát jó... - két kezemmel az asztalra támaszkodtam, és a lapját piszkáltam körmömmel, nem igazán... volt merszem, vagy... nem is tudom... de nem tudtam Elena arcát nézni, miközben belekezdtem. Úgy gondoltam az a legjobb, ha a legelején kezdem, némi körítéssel. - Miután Rick eltűnt, én... nagyon szenvedtem. Felváltva, hol fájdalmamban tudtam volna sikítani, hol pedig bánatomban. Nem tudtam elképzelni, hogy nélküle akár csak levegőt vegyek. Próbáltam minden erőmmel a felszínen maradni, és nem belefulladni a bánatba... meg a magányba. És eközben nem titeket is magammal rántani, és nem rosszat tenni Adam-el és JJ-vel is. Ezért volt hogy Klaus-nak is bedőltem, és hogy Curtis-el is azt hittem, lehet jövőm... Próbáltam mindig vagy erősnek lenni egyedül, vagy... bemesélni magamnak hogy mással is lehet nekem jó. De aztán meg olyan mélyen belém szántott a bűntudat, hogy azt sem tudom, hogy fogok apád szemébe nézni, még ha visszatér hozzám... Többek közt ezért is... jöttem el a házból. Meg mert ott nem bírok... élni... Azt hittem itt jobb lesz, és először jó is volt, több szempontból is, anyáék nagyon jók Adam-el és JJ-vel - mosolyodtam el haloványan az orrom alatt egy pillanatra -, ám aztán nekem újra... nem is tudom... egyszerűen nem tudtam sokáig a felszínen maradni, megint elmerültem a bánatban. Ezért nem kerestelek titeket eleinte... nem azért mert nem akartam, hanem, nem akartalak terhelni magammal... - tettem kezemet Elena egyik kezére, kissé megszorítva azt. - Aztán egyik éjjel... nagyon kibuktam. Valahogy az utcán kötöttem ki. Nem tudom miért mentem, vagy hogyan, csak hogy a hóban gyalogoltam. Összetalálkoztam egy idegen férfival, és olyan... szinten nem voltam eszemnél, hogy azt hittem Rick az... Persze szerencsétlen ember nem értette mit hadoválok, segíteni akart, én meg... bedühödtem, azt hittem Rick az, testében még mindig azzal a bitroló démonnal... és... és megöltem... - nyeltem nagyot, igyekezve nem elbőgni magam, hisz ez... ez még semmi...

Vettem pár mély lélegzetet, néhány pillanatra elhallgattam, de utána nagy nehezen folytattam.
- Utána visszamentem a házba, és... nagyanyád próbált reggel faggatni, mi is történt az éjjel, miután megtalálta a véres ruháimat. Újra kiborultam, és elrohantam... Annyira el akartam futni a bűneim és a bánatom elől, hogy azt hiszem, valahol kiszaladtam egy útra, ahol amilyen mázlista vagyok - nyögtem fel, a magam ironikus megfogalmazásán -, elcsapott egy kocsi. Elvesztettem az eszméletem, és... mikor legközelebb eszemhez tértem, a nagy büdös semmi kellős közepén álltam, ahol épp szembenézett velem az eleven Oliver... - mondtam ki kerek-perec, de... nem álltam meg, nem tudtam, tudnám-e utána folytatni... - Először csak gyűlölködtünk, én kiakadtam, és... fogjuk rá hogy beszélgetni kezdtünk. Azt hittem meghaltam... vámpír lévén... nem számítottam semmi jóra a halálon túl, de azért ezt nem vártam volna, hogy épp Oliverrel kerüljek egy helyre... Ő sem értette mit keresek ott, meg én se, egy hófehér térben, ahol nincs semmi... Ő persze a régi... hol engem ócsárolt, hol titeket... Veszekedtünk... ez talán pontosabb. Aztán... szó szót követett, Ő szemét volt, én meg kiabáltam, és... próbáltam elérni hogy hallgasson el, hogy ne szidjon engem, meg Rick-et... Még meg is csókoltam, csak hogy... hogy fogja már be... Próbáltam ütni is, próbáltam... elérni hogy... Nem voltam eszemnél, azt hiszem eleinte azt akartam, hogy bántson... hogy üssön, hogy... tegyen bármit, mert megérdemlem, hisz embert öltem, megcsaltam Rick-et... annyi bűnöm van már, hogy felsorolni is nehéz lenne... De ez persze nem tetszett neki, mikor... ezeket csináltam, így nem tett semmit, csak szidott. Megint vitáztunk, és... provokáltam. Addig szidalmaztam, és vágtam minden eszembe jutót a fejéhez, mígnem már olyan dühös volt, hogy tényleg rám támadt... Akkor ébredtem rá, mekkora butaságokat csináltam, mekkora hülyeség volt, hogy kiprovokáltam belőle az állatot... - Letöröltem egy-két kósza könnycseppet az arcomról, és mereven az asztalra szegeztem a szememet. - Harcoltam ellene, és addig kapálóztam, ütöttem őt, és kiabáltam vele, amíg... meg nem gondolta magát végül. Talán az utolsó pillanatok egyikében... Végül elengedett inkább, mondván, hogy a nagy szám zavarja őt... aközben... - nevettem el magam keservesen. - Életemben először örültem, hogy valakinek ez a baja velem... - nyeltem utána mégis nagyot, visszaemlékezve, milyen volt, mikor Oliver keze... az Ő keze érintett... - Próbáltam összeszedni magam, és kiszedni belőle, hogyan juthatok ki onnét - léptem inkább gyorsan tovább. - Azt mondta, ébredjek fel... mintha álomban lennék, de hiába, hiába akartam mindvégig nem ott lenni, nem tudtam szabadulni. Már feladtam volna... - révedt el tekintetem, ahogy fejem Adam-ék felé fordítottam. - De akkor megjelent előttem Adam... mint egy szellem, vagy káprázat... Oliver nem is látta, csak én, de én... meg is tudtam érinteni. Beszélt hozzám. Kért, hogy menjek haza hozzájuk, hogy... hiányzom, menjek már vissza... és... aztán igazából nem tudom hogyan történt, de Adam... erőt adott, és... felébredtem. Bár nem sok emlékem van erről, csak foszlányok... az úton ébredtem fel, ahol elütött a kocsi. Mintha mi sem történt volna közben... Aztán elájultam, és... talán Oliver miatt, talán a Rick miatti kiborulástól, vagy mindentől együtt... újra elsötétült a világ, és... kómába estem. Valamiért... két hónapon keresztül a testem úgy viselkedett mintha ember lennék, nem is vámpír... nem lélegeztem, nem gyógyultam gyorsan, és nem tudtak felébreszteni... egészen tegnapig. Tegnap magamhoz tértem, és... minden a régi lett velem, mintha ezek közül semmi nem történt volna meg... Megigéztem a dokit hogy kiengedjen, és most itt vagyok - hallgattam végül el, a mesém végén, és lassan sandítottam szemem sarkából Elenára...

Ha azelőtt nem éreztem volna eléggé rosszul magam mindazért ami történt, Elena reakciója ha lehet még inkább rátett egy lapáttal a dolgokra. Még ha csak azt is nézem, hogy arckifejezése milyenné vált, amikor épp láttam Őt... De kérdése, meglepettsége, hogy én embert öltem... igen, tudom, és most nyilván... nem tudom... haragudhat, vagy... undorodhat, vagy... nem tudom, én ezeket éreztem magam iránt, hisz egy ártatlan ember volt, segíteni akart nekem... én meg megőrülve megöltem...
- Nincs rá mentségem... - ráztam meg kissé a fejem. - Nincs egyikre sem amiket tettem, csak az tudom, hogy egyszerűen nem... tudtam kontrollálni magam... - vettem egy nagy levegőt, és megtöröltem arcom, nem akartam könnyek közt nézni a lányomat... nem akartam hogy megszánjon, hisz a bűn az enyém, nem tudom levetkőzni... odatapad a kezemhez örökre.
- Azt tudom hogy... vissza akar... - válaszoltam meg, a végén. Kicsit meglepett hogy pont ezt kérdezte, meg hogy épp ez jutott eszébe elsőnek, de közben meg meg is értettem... egyikünk sem félt kevésbé Olivertől... - És hogy erős. Ott lent... olyan mint itt fent volt... ugyanolyan erős... nem fogott rajta etekintetben a halál... Míg Ő maga nem volt hajlandó elereszteni, semmi esélyem nem volt kitépni magam a kezei közül - borzongtam meg nagyot nyelve, és... nem tudom mi volt sokkolóbb... az emlék, hogy én a kezei közt voltam, vagy a a gondolat, mikor arról beszélt, milyen volt amikor Elena volt a kezei közt... - A tudtomra hozta, hogy nem tudjuk őt örökké oda bezárni, és... minekután én magam is valahogy lekerültem oda, azután pedig ki onnét... hajlok rá hogy elhiggyem neki, bármennyire is nem akarom. Ezt csak azért mondtam el neked, mert tudnotok kell... Ha a nagy Delena nem mondott semmi ilyesmit a jövőről, hogy Oliver pokollá teszi az életüket... vagy bántott titeket... akkor nyilván nem sikerült neki, de... de nem tudhatjuk hogy csak simán nem sikerült, vagy felkészültünk valahogy, és visszavertük... A lényeg, hogy tudnotok kell, hogy... jöhet... - néztem félve Elena hasára, majd a szemeibe. Oliver egy rohadt féreg, de nem bánthatja újra a családomat, ha kell... alkut kötök a világ legerősebb boszorkányával, inkább zárjon le vele engem, és örökké visszatartom, csak a lányomékat ne bánthassa többé az az alávaló rohadt szemétláda...!

Azt hiszem, hogy láthatóan könnyek gyűltek a szemembe. Én... te jó ég, a sok napos stressz, és minden más... most ki fog jönni rajtam. A tudat, hogy hamarosan vámpír leszek, és az, hogy anya újra ölt... mindezek mellett csak hab a tortán az, hogy Oliver talán képes visszatérni. Pedig... Klaus biztosra mondta, hogy meghalt, hogy úgy ölte meg, hogy még egyszer ne térhessen vissza! A harapásának halálosnak kellett volna lennie... úgy, hogy végleg meghaljon. És... azt hiszem, láthatóan végigfutott rajtam a hideg.
- Anya.. én... ezt nem értem... - ráztam meg a fejemet. - Miért kell mindig... történnie valaminek...? Most Oliver... engem már nem bánt, de... bánt téged, ki lesz a következő? Damon? Delena? Belehalok, ha valamelyikőtöknek megpróbál ártani... - folyt ki minden könnycsepp a szememből, ami eddig csak gyülemlett. A szívem megszakadni készült.
- Félek, anya... annyira félek, pedig... a gyerekeimnek mindent próbálok megadni, de... mindig jön valami. Itt van Rick esete... most Oliver... és Te... - nyeltem nagyot.

Ha a szívem képes rá hogy megszakadjon... akkor most készül rá, de úgy, hogy nincs az a ragasztó, ami utána összeforraszthatja. Keservesen fogtam meg Elena karját, és húzódva közelebb hozzá, karjaimba vontam Őt. Én már épp eleget buktam ki, most... nem tehetem, most nem szabad...
- Tudom Kicsim, én is félek... nagyon félek, ezért szóltam, hogy... hogy felkészüljünk... Előnyt jelenthet hogy tudjuk mit akar, megóvhatjátok a kicsiket, és Damon... vigyázhat Rád, és... most már Emmára is - simogattam a hátát, hátha kicsit meg tudom nyugtatni. Nem akartam neki rosszat, sem a kicsinek, de inkább most ijedjen meg, mint akkor, ha feltűnik Oliver... Jobb félni, mint megijedni. - Igaz hogy Oliver erős... de eddig is az volt, mégis mindig sikerült leverni, sikerült... visszaszorítani. Nem bánthat Téged, és nem bánthatja Delenát, inkább halnánk meg, én is, és Damon is, mint hogy hagyjuk neki, hogy bántson titeket. Bármelyikőtöket! Bármit odaadnék érte, hogy megóvhassalak titeket.
Delena kapcsán eszembe jutott viszont még valami. Valami... mikor Oliverrel "beszélgettünk" a mélyben...
- Kicsim... - kezdtem óvatosan, és elhúzódván Elena arcát fürkésztem. - Oliver... egyébként nem hiszem hogy bántani akarná Delenát. Bármilyen gonosz is... odalent... miután elvettem magamtól a kedvét... rákérdezett, hogy hogy vagytok, Te és Delena... és egy pillanatra... mintha elárulta volna magát, hogy érdekli a kislány... Nem mondom, hogy bíznék egy ilyen gondolatban tőle, hisz ismerjük, de talán... érdekli annyira, mint saját vére... hogy Delenát ne bántsa... - vetettem fel a gondolatomat.
- De különben, azokból, amiket meséltél, bármilyen rossz is a véleményem az ősi családról, nem hiszem hogy ők is hagynák, hogy Delenának vagy neked bajod essen... Hiába nem tetszik ez a hasonmás dolog, és hogy a véretek különleges... ez mégis előnyt jelenthet, vagy... szövetségest nekünk... hisz ők erősek, talán erősebbek mint Oliver, hisz elsők...

- Nem... az nem lehet. Oliver egy érzéketlen patkány volt. Őt soha nem érdekelte semmi. És mikor nemrégiben még élt... azt mondta, nem érdekli Delena... nem érdekli a saját lánya. Hogy mondhat egy apa ilyet a saját gyerekéről? - kérdeztem elcsukló hangon, miközben anya karjai még mindig a hátamon, és rajtam pihentek. - Nem tudom, hogy mit érez. Nem is akarom megtudni. Én azt tudom, hogy mi mit érzünk... gyűlölöm őt, gyűlölöm a gondolatát is, mikor hozzám ért, és... és azt tehetett velem, amit csak akart, mert nem tehettem ellene semmit... gyűlölöm, amiért összezavart, és elhitette velem, hogy tényleg szerettem őt... és gyűlölöm, amiért múltkor magával rántott engem a túlvilágra. Nincs miért szeretnem őt... és nektek sincs - jöttek ki belőlem az elkeseredett szavak, majd kissé félve néztem anyára.
-Van még itt valami... amiről... én akartam beszélni. A felnőtt Delena szerint... Emma születésénél valami... valami történni fog... komplikációk lépnek fel.. és... - mondtam akadozva. Nem voltam képes kiejteni a szavakat a számon. Tisztán nem.

- Nem tudom Elena, csak azt, hogy tőlem érdeklődött róla meg rólad. Én csak ezt tudom - ráztam meg a fejem védekezőn. Én sem tudtam ezt elképzelni Oliverről, és le is teremtettem, hogy semmi köze hozzájuk, de akkor is... megkérdezte. Ezt nem tudom megmásítani, valamit tán csak jelent...
De nagyobb gondom volt Olivernél százszor is, hogy Elena szomorúságát kell látnom... egyszerűen fájt a szívem, és fájtak a szavai... Ám aztán fennakadtam valamin. Vagyis több valamin is, de ezen nagyon...
- Hogy érted, hogy magával rántott téged a túlvilágra? - kérdeztem vissza, nagyon meglepődötten néztem Elenára. Ez most vagy nekem teljesen új információ, vagy nagyon nem voltam toppon mikor elmondta, mert én erre nem emlékeztem... Azt tudtam hogy eszembe nem jutna bármi pozitívumot érezni Oliver felé, még a szánalmamat sem érdemelte meg. Bántotta az unokámat, a lányomat, engem... csak ártani tud a családomnak, innentől kezdve ezen felül én semmi jobbat nem tudok érezni felé, mint gyűlöletet és undort.
- Komplikációk? - meredtem elhűlten Elenára, és félve fogtam két kezembe kezét. - Nem értem... mit akarsz ezzel mondani? Mi az hogy komplikációk?? Nektek nem lehet bajotok... az nem lehet... Kicsim... kérlek beszélj, mit értesz ez alatt?? - kértem kétségbeesetten, s úgy érezvén, kiszalad a szívem, ha... ha bármelyiküknek baja esik... hisz az nem lehet, nem... nem veszíthetem el egyiküket sem... nem... akkor inkább a halál...

Próbáltam összeszedni minden egyes gondolatot. És ekkor ugrott be, hogy talán anya nem is tudja még azt, amiről szó van... hogy... de, hiszen tudja. Tudja, hogy miután Oliver meghalt, én is meghaltam egy rövid időre... amíg Esther nem segített... vagy... vagy mégsem? Nem tudom, de nem is szívesen emlegetem fel ezt.
Elszorult a torkom, a mellkasomban szorítani kezdett valami, és... és féltem, hogy most ki fogok törni, amit mégsem kellett volna, hiszen egy parkban vagyunk, ahol rengetegen vannak. És... ki kell bírnom valahogy...
- Komplikációk, igen... nem tudom, hogy hogyan, vagy mivel kapcsolatban. Azt tudom, hogy Emmának... Emmának nem lesz baja, de... én... - Még mindig nehezemre esett kimondani, szorította a torkomat az egész. - Én meg fogok... meg fogok halni... - bukott ki belőlem teljesen ledermedve.

Valahol a szívem mélyén, már a "komplikáció" szónál tudtam... éreztem hogy mi lesz a hír vége, mégis a legutolsó pillanatig reménykedtem... fohászkodtam, valamihez, bármihez, bárkihez... hogy ne legyen igazam. Ne azt halljam amit gondolom hogy fogok... ne azt... bármit, csak azt ne... S most még az sem tudott megnyugvással eltölteni, hogy Emmának Elena szerint semmi baja nem lesz, mégis... mégis annyira féltem... annyira nagyon... annyira, hogy mikor Elena végül kimondta azt a szót, egyszerűen... egyszerűen nem bírtam levegőt venni, mert féltem, ha kinyitom a számat, akkor belepusztulok a kínba...
- Nem... - suttogtam, amíg talán percek is elteltek. Hangom a harmatnál is gyengébben szólt. És még azt hittem, Olivernél rosszabb nem jöhet... - Nem... nem... nem az nem lehet... Te nem... Te az én kicsikém vagy... Te nem... - ráztam egyre hevesebben a fejemet, és lett hangom egyre hisztérikusabb. - NEM! Elena, nem... - fogtam két kezembe idegesen arcát, és hozzá hajolva megpusziltam a homlokát, majd mélyen, nagyon mélyen a szemeibe nézve mondtam. - Nem! Ezt nem... nem lehet... Nem hagyom! Nem! Ha... ha kell... ha kell, megteszek bármit... megmozgatok bármilyen követ, vagy megteszek bármit, de... nem! Ezt nem! Ne merészelj nekem meghalni, mert esküszöm... utánad halok, Kicsim! Ne merészeld! Nem tudom mivel, nem tudom hogyan, nem is érdekel, de Te NEM halhatsz meg! Soha! Nem... azt nem hagyom...! Nem lehet... - ellenkeztem határozottan, és igaz, fogalmam sem volt hogyan és mit akarok tenni, de hogy ebbe nem törődök bele az egészen biztos! Nem hagyom!

Azt hiszem, körülbelül úgy reagált rá, ahogyan vártam. És ahogyan én reagáltam volna, ha kiderülne, hogy a gyerekem meg fog halni... ebbe belegondolni sem akarok. Nagyon... felkavarja a gyomrom, a szívem, és szúrni kezd. Nem akarom még egyszer megtapasztalni, milyen elveszíteni egy gyereket... inkább én, mint a kicsi... ha már meg kell halnia valakinek.
- Meg fogok halni, de... Delena idejében mégis életben vagyok... - tettem még hozzá. Így már értenie kellett, hogy mire is... akarok kilyukadni ezzel a mesével. A hátam közepére sem kívántam ezt. Nem akartam én vámpír lenni. De nem tudtam, anya hogy áll ezzel a témával.

- Hogy... mi? - másodszor sem volt jobb hallani, rá vonatkoztatva a halál szót, de... ezúttal mégis mást jelentett, de amit jelentett, cseppet sem volt jobb vagy szebb vagy kevésbé veszteség... Döbbenetemben előbb magamra mutattam, majd Őrá, majd megint magamra, és vissza Rá, s közben a fejemet ráztam megint. - Ne... ne... nem lehet, te nem lehetsz... ez nem lehet... - ráztam hevesebben a fejemet. - Biztos van más megoldás... én nem ilyen... én nem akarom hogy meghalj, vagy vámpírrá válj... Elég baj az hogy én az vagyok, nem lehet hogy még Te is... - ellenkeztem csak azért is, és biztosan tudtam... bár arról fogalmam se volt mit teszek, de... de az biztos volt, hogy EZT nem hagyom... nem... az én lányom nem lesz vámpír, nem és nem! Nem azét hagytam el, hogy húsz év múlva Ő is azzá váljon ami most én vagyok... így is túl sok a természetfeletti a családunkban, nem lehet hogy most még Ő is átváltozzon...

Már nem tudtam mit mondani. Körülbelül ezt vártam tőle... mert, én sem akartam soha, hogy a lányom, vagy bármelyik gyerekem ilyen sorsot kapjon. Már az megkönnyebbültté tett, hogy... Delena a jövőből emberként tért vissza, és nem másként.
- Én... nem akarok meghalni... és most, hogy tudom... azt hiszem, hogy talán képesek vagyunk megváltoztatni. Valahogyan... - suttogtam összezavarodva. Nem tudtam, hogyan. De azt viszont igen, hogy a Sorsot nem lehet kijátszani. Így vagy úgy... de mindenképpen "lecsap".

- Nem tudom hogyan, Kicsim, de valahogy megoldjuk... valamit.. kitalálok... ha rajtam múlik, ha... tehetek bármit... ígérem, nem leszel vámpír, és élni fogtok, mind a ketten! - néztem Elena hasára, s a szívem tudott volna megszakadni, hogy kicsi Emma ilyen viszontagságok közepette növekszik, és kellene megszületnie majd... szegény kicsi unokám...
Mintha csak megérezték volna, hogy gyerek-témakör jár a fejemben, meghallottam a felénk közeledő apró lábak lépteit. Odapillantva pedig láttam, hogy Adam jön felénk, és... közben húga kezét fogja, így JJ mellette totyogott lassan...
- Nézd csak... - intettem Elenának a gyerekek felé. Hátha az Ő szívének is jót tesz... olyan aranyosak voltak... - Nm lesz semmi baj, Drágám... megoldjuk - simogattam meg az arcát, és finoman átöleltem a vállát, miközben JJ és Adam lassan odaértek hozzánk.
- Szia nagyfiú! Nézd csak ki van itt - emeltem fel JJ-t a földről, és Adam-nek pedig Elena felé mutattam. Kisfiam pedig egy széles vigyor kíséretében megkerülte az asztalt.
- Elena, Elena! - kiabálta vidáman, és Elena mellett megállva, igyekezett felmászni a lábára, hogy megölelje nővérét.

- IGen, tudom... mi mindent megoldunk... azt hiszem - suttogtam halkan, közben próbálva rávenni magamat arra, hogy egy kicsit elmosolyodjak, de csak egy torz fintor lett belőle, és... és nem tudtam, hogy mit tudnék még hozzátenni ehhez. Mert a szavak itt már nem voltak elég nagyok. Itt már a tetteknek kellett nagyoknak lennie.
De a kicsik elvonták a figyelmemet erről, és mikor Adam odaért hozzánk, ekkor már JJ kezét fogva, sikerült szívből elmosolyodnom.
- Szia, te nagyfiú! Milyen nagyot nőttél! - emeltem fel, hogy az ölembe ültessem, és megöleljem. - Remélem, most már hamarosan visszajöttök a városba. Delena és David nagyon hiányol ám titeket - mondtam neki mosolyogva.

- Ha a Pokolból kijutottam, ezt is megoldom.. - bólogattam komolyan, járatva elmém közben, hogyan is tudnám tényleg... Valamit tenni kell, de mit? Elena se haljon meg, Emmának se legyen baja, és Elena semmiképp ne legyen vámpír!! Meg kéne védeni valahogy... valamivel... valamiképpen...
De Adam-ék jó hatással voltak ránk, legalább míg ők velünk voltak, nem voltunk olyan fancsaliak, és kétségbeesettek. Egy gyermeki mosoly mindig segít...
- Medünk! Anya! Medünk haza! - jelentette ki nekem Adam lelkesen, Elena szavaira, Delenáról és Davidről.
- Még nem, Kicsim - ráztam meg a fejem kisimítva pár hajtincset Adam szeméből. - Majd nemsokára... - adtam egy halványabb választ. Nem akartam azt mondani, hogy például egy hét múlva hazamegyünk... ha egyszer lehet hogy nem leszek rá képes...
- Na és... ezeken kívül, van még bármi, jó vagy rossz hír, vagy mesélni való? Semmiről nem szeretnék lemaradni... Például... hogy vagytok Damon-el? Minden rendben veletek? - kérdeztem kíváncsian arcomat JJ fejéhez hajtva, és halvány mosollyal simogatva le tenyeréről a homokot, amit Ő is próbált.

Elmosolyodtam Adam szavain, majd felsóhajtottam, és csak rázni kezdtem a fejemet. - Nincs más jó, vagy rossz hír... legalábbis jelenleg nem jut eszembe semmi - motyogtam, alaposan elgondolkodva, majd visszaengedtem Adam-et a talajra, ahogyan láttam, hogy körülbelül elég is volt ennyi a társaságból és egy másik kislány most sokkalta ígéretesebb társaság lesz neki.
- Damon és én is jól vagyunk. Néha veszekszünk, de... ez természetes - mondtam egy kis mosollyal. Áh, nem... mintha mostanság többször veszekedtünk volna, mint máskor, de... ezt ráfogom a helyzetre, ami egyfolytában kialakul körülöttünk.
- Viszont... mivel hazafelé még lesz egy kis dolgom, talán ideje lesz hazaindulnom. Sötétedés előtt akarok hazaérni, mert ha nem úgy lesz, kétszáz kétségbeesett hangüzenetet fogok meghallgatni Damontől - kuncogtam fel csendesen, miközben azért még belenyúltam a táskámba, és előhúztam két apróbb plüssfigurát. - Ezt a gyerekeknek hoztam. Hátha... tetszik majd nekik.

- Hát... végülis az is jó hír, ha nincs több rossz hír. Ezt is szokták mondani - vontam meg a vállam, miközben néztem hogyan szalad kisfiam egy copfos kislány után, aki egy pöttyes labdával játszott nem túl messze. Igen, apja fia... korán kezdi csapni a szelet a lányoknak... Istenem... Rick milyen büszkén nézné ezt...
- Az érthető. Mit meg nem adnék, ha lenne kivel veszekednem... - sóhajtottam szomorú mosollyal, de... de nem. Nem hagytam magamnak újabb elkámpicsorodásra lehetőséget. - Örülök neki hogy jól vagytok - mosolyogtam kicsit vidámabban.
- Ebben mélyen egyetértek Damon-el - bólogattam komolyan, kissé felkuncogva. - Ne is vezess sötétben, jobb minél hamarabb, világosban. Nekünk is jó lesz lassan menni, valaki már elálmosodott játék közben a friss levegőn - bújtam arcommal JJ-hez, és megpusziltam, majd megsimogattam a haját és a hátát. Ő már eléggé laposan pislogott.
Elena kés kis plüssjátékot vett elő, és az egyiket fel is vettem az asztalról, megsimogatva vele JJ orrát, mire kislányom felnevetett, és átölelte a kis játékot, elvéve azt a kezemből.
- Úgy látom sikered van vele - nevettem, és a másik plüsst eltettem a táskámba, Adam azt hiszem most nem veszi zokon ha nem adom oda, elvan a kis barátaival.

- Az volt a cél, hogy elnyerje a tetszését - nevettem el magam, látva JJ arckifejezését, majd anyára néztem, miközben felálltam és hirtelen beugrott még valami. Na igen, térjünk rá a kellemes témákra... ami majdnem kiment a fejemből.
- Anya... öhm... John Gilbert is a városban van. Újra... és mondhatni, amit eddig láttam belőle... hányingerem van tőle. hogy tudtál összeállni vele? - kérdeztem teljesen megütődve.

- Sikerült - mosolyogtam, és én magam is felkeltem a padról, JJ-t a karomban fogva. Gondoltam elköszönünk,fejben készülődtem, hogy JJ-t a babakocsiba ültetem, ám Elena újabb mondatai, mely már ott gyanakvásra adott okot, hogy vonakodva kezdte, és... John Gilbert nevével folytatta... éreztem hogy jól nem is folytatódhat, ám ahogy a folytatás elhangzott, kitágult szemekkel meredtem vissza lányomra, és inkább újra leültem.
- John a városban van?? - kérdeztem elborzadtan, és akkor ezek szerint nyilván találkoztak, nem csak... futólag látta... - Uhhh... hát... fiatal voltam, és nagyon ostoba... - húztam el a szám keserűen. John-nak még az emlékétől is hányingerem lett. Az a mocsadék féreg... hogy ott dögölne meg ahol van éppen... - De ugye nem zaklatott titeket nagyon? - kérdeztem reménykedve, pillantva újra Elenára, és felkelve ismét, JJ-t beültetve a babakocsiba, ahol Ő kényelmesen hátradőlve ölelgette a plüssfiguráját, és laposakat pislogott még mellé. - Mert ha én összetalálkozok vele valamikor... pótolom azt, amit a születésed után kellett volna... és szétverem a fejét... - túrtam zavarodottan a hajamba, és... ahh... nem tudtam napirendre térni a dolog felett. John anno is tett a családunkra, hát most mit akart a lányomtól? Biztos nem az atyai érzései ébredtek fel, ahhoz túl nagy patkány...

- Nem, nem zaklatott - ráztam a fejemet. Füllentettem, még szép. Nem akartam, hogy idegeskedjen amiatt, ami odahaza történt. Mi lenne, ha megtudná, hogy John részt vett Delena elrablásában? Mert hogy az elrablás volt, az is biztos! Nem engedéllyel vitték el onnan.
- De most tényleg megyek, anya. Vigyázzatok magatokraq, rendben? - öleltem meg gyengéden őt, majd Adam és JJ arcára is adtam egy-egy puszit. - Ti is legyetek jók. És ne feledjétek el a családotokat, Delena és David már nagyon várnak titeket - mondtam nekik még egyszer mosolyogva, majd rákacsintottam még anyára.
- Vigyázz rájuk - suttogtam kis elérzékenyültséggel, majd elindultam az ajtó felé, és beszálltam. Nem akartam most érzelgősebbre venni, ezért is indultam el nagyon gyorsan...

(Damon és Elena háza)

A szívem egyszerűen citrommá facsarodott, miként hallgattam Elenát, és néztem ahogy búcsúzkodik. Elköszönt tőlem, és a kicsiktől is, Adam kérdő hümmögéssel szaladt hozzám, mutogatva nővérére, nem értve, hogy Ő miért megy, és mi miért maradunk...
- Nem Kicsim, mi még nem megyünk, mi most a nagyiékkal lakunk, haza még nem megyünk - ráztam a fejem, magamhoz ölelve Őt, miközben JJ Elena távozásával l is szundított a babakocsiban. Nekem pedig ezzel együtt elérkezettnek tűnt az idő, hogy mi is menjünk... Gondolkodtam valamin,amit jobb lenne nem nyílt színen megpróbálnom... jobb lesz otthon. Így kézenfogtam Adam-et, és a babakocsit magam előtt tolva elindultam "haza".

***

Otthon anya rögtön le akart támadni hogy megtudja mi a helyzet Elenáékkal, meg hogy megbizonyosodjon, én is jól vagyok-e... s bár tudtam hogy hosszabb beszámolót szeretne, és érdemelne is... de azt hiszem elég volt egyzer mondanom, hogy valami nagyon fontos ügyben kell telefonálnom, ami Elena biztonságát érinti, így megértette hogy most nem tudok mesélni, és átvette tőlem a gyerekeket. JJ-t lefektette a maguk szobájában, és egy nagy adag kakaóval sikerült Adam-et is rávenni hogy meglegyen kicsit nélkülem, így leültek a nagyival mesét nézni a tévé elé. Én pedig a szobámba mentem, és magamra zárva az ajtót, tárcsáztam egy számot... egy olyan ember számát, akivel 20 éve nem beszéltem egy mukkot sem...

Idegesen vártam hogy a vonal kattanjon, és megszólaljon egy hang a túloldalon... s kis várakozás után, ez meg is történt, John Gilbert hangja szólalt meg a túlvégről, ami... egyrészt rém ismerős volt, másrészt rém új, hisz eltelt mégiscsak 20 év mióta utoljára hallottam Őt...
- Nem bájcsevegni hívtalak - feleltem kimérten, meghallva a szavait. Chhh... tipikusan olyan mint anno, kicsit sem változott... Talán nem ez volt az évszázad ötlete... - Elenáról van szó. Nem éppen szívesen, de... szükségem van a segítségedre, hogy újra megpróbáljuk megvédeni Őt... - magyaráztam, némiképp ködösen, de reméltem ráharap a dologra. Nem szívesen könyörögtem volna neki, de ha muszáj lenne, Elenáért azt is megtenném...

- A bunkó énedre nem vagyok kíváncsi - feleltem morcosan. Istenem, de örülök hogy anno nem akart velem gyereket nevelni... el se akarom képzelni milyen életem lenne nekem EZ mellett. Bunkó és felelőtlen, és nemtörődöm, hülye, és... és egyszerűen egy faragatlan majom. Rick ezerszer különb férfi nála! Apaságról nem is beszélve!
- Elena meg fog halni, és vámpírrá változik, ha mi nem teszünk valamit - vágtam rá inkább kerek-perec, mivel nem érdemelte meg a finomkodást a bunkó stílusával, így kereken odamondtam neki az információt. - Hajlandó vagy segíteni nekem, vagy sem? - kérdeztem komoly, kimért hangon.