- Mindig szívesen meghallgatlak, így ha készen állsz rá, akkor tudod, hogy merre találsz meg. – biztató mosoly jelent meg az arcomon, mert tényleg reméltem, hogy sikerül meglelnie a bátorságát és szembenéznie azzal, ami nyomasztja. Reméltem, hogy nem nagy a baj és időben sikerül rájönnöm, mielőtt még netalán nagyobb baj érné őt. Ennyivel tartozom a testvéremnek is. Tavasz mindig új reményeket és új fogadalmakat hordozott magában. Egy boszorkánynak meg esélyesen még inkább szebb lehet ez az évszak, hiszen ilyenkor újra minden éledni kell. A madarak is visszatérnek, a virágok egymás után bontják a szirmaikat. És ott van még az a kellemes illat is, ami mindent beleng. Egyszerűen csak képes voltam órákig is ellenni a szabadban, élvezni a természetet és hagyni, hogy a szellő gyengéden cirógassa a bőrömet a napsugarakkal karöltve. - Rendben van, de ha főzni ennyire szeretsz, akkor hogy-hogy nem szakácsnak tanulsz? Biztosan remek séf válhatna belőled idővel. – néztem rá kérdőn, mert tényleg érdekelt, hogy akkor miért más szakot választott. Remélem, hogy jól rémlik az, hogy másik szakra ment, de ha tévednék, akkor maximum könnyedén kijavít. Igaz, azt se tudom, hogy meddig fog maradni, vagy mikor kezdődik az iskola számára, de itt mindig lesz hely számára, ha úgy döntene később is, hogy inkább itt húzná meg magát, vagy csak szüksége van egy helyre, ahova elmenekülhet. Nem minden elől lehet elmenekülni és volt egy sejtésem, hogy az elől se, ami elől ő folyamat menekül, de egyelőre még mindig nem sejtettem, hogy miről lehet szó. Jobban örülnék annak, ha inkább ő avatna be, nem pedig nekem kellene utánajárnom a dolgoknak. - Igen, szerencsére nem olyan, mint egy-egy nagyobb város. Itt kicsit nagyobb teret kap a természet is, lehet emiatt ragadtam én is ebben a városban. Hangulatos, megvan a maga bája és szeszélye is. – utóbbi nagyon is igaz, de egyelőre ezt neki nem kell tudnia. Mosolyom szélesebb lesz, majd megingatom a fejemet. – Ki kell, hogy ábrándítsalak, de nem ismerek jó pletykákat. Ezekre nem szoktam figyelni. Meg az időm nagyrészét a színházban töltöm, így annyira nem is nagyon hallanék egyet se. – de ő biztosan hallani fog. Ha mást nem, akkor majd az egyetemen. Egyébként se szeretek a pletykákra túlzottan odafigyelni. Néha lehet bennük igazság, de a legtöbb esetben csak légből kapott dolgokról szólnak. - Szívesen megtanítalak, de az övedet ne felejts el bekapcsolni. – addig el se indultam amíg be nem kötötte magát. – Mikor derül ki az órarended és hol is fogsz dolgozni? – néztem rá kérdőn pár pillanatig, hogy utána újra az utat fürkésszem. Nem szerettem volna, ha bajunk esik. – Ha már tudod mikor érsz rá, akkor szólj és összehozzuk a vezetést, de azért ugye sejted, hogy nem csak így védheted meg magad. Nem vagy annyira védtelen Alina, mint gondolod. – óvatosan csendült a hangom, mert még mindig nem tudtam pontosan mennyit is tud arról, hogy micsoda ő. – Olykor nem történtek veled furcsaságok? – tettem fel ártatlanul a kérdést, miközben a belváros felé vettem az irányt és alig hallhatóan még a zene is szólt a kocsiban. Mennyit változott a világ azóta, hogy megszülettem. Még mindig olykor képes vagyok rácsodálkozni, pedig folyamatosan nyomon követhettem a változásokat.
Lehet, hogy igaza van, és az álmaim nem válnak valóra, de túlságosan is félek attól, hogy minden amit álmodtam, vagy elképzeltem az elmúlt napokban valósággá válik és nem tudom megvédeni magamat. Lehet el kellene gondolkodnom azon, hogy megtanulok lőni, vagy legalább egy paprika spray-t beteszek a táskámba. - Majd egyszer talán… szeretném elmesélni őket, de még túlságosan is friss az élmény, és azt hiszem csak még jobban felzaklatnám magam azzal, ha beszélnék róla. De ha elmúlt minden, majd mesélhetek, már ha akkor még kíváncsi leszel rájuk. - Nem akarom megsérteni azzal, hogy azt mondom neki, ne faggasson, inkább nyitva hagyok egy ilyen kiskaput, és egyszer tényleg jó lenne valakivel megbeszélni azt, ami most történik körülöttem, de egyelőre túlságosan is maga alá temet a rettegés. Követem a tekintetét az udvarra. A természet ébredezik, éppen ezért szeretem nagyon a tavaszt, minden magához tér és új életet kezd. Mindent virágok borítanak, vagyis minden rózsaszínben pompázik, ami egészen véletlenül a zöld mellett a kedvenc színem. Ilyenkor a legjobb kint sétálni, de egyedül nem indulnék el semerre sem. - Nagyon hálás vagyok, de a főzést nem csak ezért mondtam. Ha össze írod nekem a kedvenc ételeid akkor szívesen megfőzöm őket. Szeretek a konyhában sürögni-forogni. - Azt nem tudom, hogy mások számára vajon ízletes-e az amit én készítek, de én még nem kaptam egyszer sem étel mérgezést. Válaszát hallva fellelkesülök, miszerint nem kell az egész napot egyedül töltenem. Pár nap múlva már dolgozni kell és iskolába mennem, de a mai napom még szerencsére szabad és együtt tölthetek egy kis időt Shirazzal, hogy még jobban megismerjük egymást. Szeretném ha jóban lennénk nem csak kis ideig, hanem hosszú távú barátság lenne a miénk. Annyira egyszerű lenne vele megbeszélnem a dolgokat, de sejtem, hogy mit tanácsolna, azt, hogy menjek a rendőrségre, azt pedig nem tehetem, vagyis nem merek, mert azt mondanák, hogy az én hibám, biztos én provokáltam, pedig nem tettem semmi ilyesmit sem. - Az nagyszerű lenne, köszönöm! Igen, nem rég érkeztem a városba, még simán eltévednék, pedig annyira nem tűnik nagynak. Így talán majd könnyebben ki tudom magam ismerni és annak is örülök, hogy erre a városra nem jellemző a beton dzsungel, hanem minden sokkal átláthatóbb. Biztosan van hátránya is, de azt majd kitapasztalom. Vagy akár be is avathatsz ha tudsz valami kis pletykát. - Gondolom itt mindig szenzáció ha valakik össze vesznek vagy éppen össze jönnek. Jó lenne egy általános képet kapni a városról és az itt élő emberekről is, hiszen eddig nem sok közöm volt egyikhez sem. Vissza megyek a szobámba és össze szedem minden szükséges holmimat, előveszem a telefonomat is, és ránézek a képernyőre, de gyorsan el is sötétítem azt, most nem vagyok kíváncsi az üzenetekre. Amint megvan minden megkeresem Shirazt és beülök az autó anyós ülésébe. - Lehet, hogy most kicsit szemtelen leszek, de… egyszer esetleg megpróbálnál megtanítani vezetni? Csak biciklizni tudok, de azzal nem sokra megyek majd hosszú távon. Vagy ha te nem akkor valaki akit tudnál esetleg ajánlani - Az autó jó menekülési lehetőség, így minél előbb meg kellene tanulnom bánni vele.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Legszívesebben elmosolyodtam volna, hogy egy babonás boszorkányhoz van szerencsém, de jelenleg jobbnak láttam nem kimutatni, hogy a szavai kicsit mulattatnak. Ehelyett az arcom meg se rezdült, majd pár pillanat erejéig töprengés ült ki az arcomra. – Szerintem az álmok nem válnak attól még valósággá, hogy elmeséljük őket. Azért válnak azzá, mert megvalósítjuk őket, de nem a beszédtől. Egyébként is az álmok a vágyainkból és félelmeinkből születnek meg. – feleltem végül csak ennyit higgadtan, de az arcomra volt írva, hogy nem fogom faggatni őt. Nem ismertük annyira egymást, hogy elkezdjem máris faggatózni. Befogadtam és addig marad, amíg szeretne. Itt biztonságban van, nem árthat neki csak úgy senki se, főleg akkor nem, ha én is itt vagyok. Azt viszont már most tudtam, hogy estére lehet gyógyfűvekből készítek számára teát, hogy békésebb estéje lehessen, mint amilyen a mai volt. Pillantásom róla az ablakra siklott, ahogyan fürkésztem az ébredező természetet. Jobb szerettem mindig a tavaszt, mint bármelyik másik évszakot. Ha a természet újra és újra esélyt kap arra, hogy „újraéledjen”, akkor az emberek miért ne kaphatnának második vagy sokadik esélyt? Sokan nem hittek ebben, én se mindig, de igyekeztem egy pillantás alatt megfejteni a másikat, még ha az elsőbenyomásokat nehéz is levetkőzni és száműzni, hogy ne az alapján skatulyázzunk be valakit. - Egyáltalán nem zavarsz, mint láthatod hely bőven akad és rajtam, meg a kutyámon kívül nem él itt senki se. És nem szükséges cserébe semmit se tenned. Addig maradsz míg szeretnél és inkább pihenj, mintsem munkába menekülj. – tudom, boszorkányoknak hamarabb dukálna sokak szerint macska, én nem osztottam ezt a nézetet. Arról meg nem kellett tudnia, hogy valójában él még itt valaki, de nem tartottam attól, hogy találkoznának. A mágia és az évekkel járó rutin egészen jól az én oldalamon állt ilyen téren. Ezért se féltem attól, hogy felkeressem Jonathant a hírekkel, mert tudtam, hogy egyelőre megpróbálhatja megtalálni a hajdani kedvesét, de nem fogja tudni. Elrejtettem előle egészen addig, míg a barátnőm úgy nem dönt, hogy felkeresi a férjét. De ezzel ráérek később foglalkozni, most a testvérem legfiatalabb leszármazottjáról kell gondoskodnom. - Nincs semmi teendőm mára és a következő napokban is ráérek. – utána meg rövid időre New Orleansba kell utaznom, de ezt egyelőre megtartottam magamnak. Nem akartam még inkább ráhozni a frászt. Rá kell jönnöm, hogy mi lehet a gond. Könnyedén pattantam fel a helyemről, majd megigazítottam a ruhámat és egy kószatincset a fülem mögé simítottam, ami kiszabadult a fonatból. – Rendben van, de ha szeretnél róla beszélni vagy szükséged van valakire, akkor ne felejtsd el, hogy nem vagy egyedül Alina. – gyengéden megszorítottam a kezét. Mosogatóba tettem utána a poharamat, majd neki dőltem a konyhapultnak. - Már nyitva vannak, így ha összeszeded magad, akkor hamarosan indulhatunk is. Ha gondolod, akkor szívesen megmutatom a várost is, ha jól rémlik, akkor csak nemrég érkeztél, ugye? – néztem rá kérdőn. Ha pedig elment a szobájába, hogy elkészüljön, akkor addig én rendbe tettem a konyhát, majd beköszöntem a másik „vendégemnek” is. Szóltam, hogy a városba megyek, megkérdeztem kér-e valamit, de mire Aliana előkerült, addigra már a nappaliban várakoztam rá a kocsikulccsal a kezemben és menetre készen.
A sütemény amit választottam egészen biztos, hogy nagyon is ízletes, de most olyan, mintha egy papírdarabot rágnék és próbálnám meg valahogy leerőltetni a torkomon. Nagyon kedves, hogy gondolt rám ma reggel, egyáltalán nem vártam ilyen figyelmes kiszolgálást, sőt, igazából semmit sem. Vendég vagyok, de nem szállodában, hanem az otthonában, ő nem tartozik nekem semmi ilyennel, nekem kellett volna korán kelnem és ételt hoznom, de képtelen voltam korábban felkelni, pedig ez nem jellemző rám. Igyekszem minél előbb kipattanni az ágyból, de este alig tudtam elaludni, reggel pedig legyőzött a fáradtság. - Úgy tudom, hogy ha beszélnek az álomról akkor az könnyedén valóra válhat, ezért inkább megtartanám magamnak, vagy majd máskor, ha nem lesz ennyire friss az élmény szívesen elmesélem. - az a baj, hogy az én rémálmom már valóra vált, és nem szeretném súlyosbítani a helyzetet, ahogy azt sem, hogy hülyének nézzem esetleg paranoiásnak. Megmutathatnám az üzeneteket, emailokat és kommenteket, de egyelőre ezt még elodázom, még nincs itt az ideje mást bevonni, hiszek abban, hogy megint le tudom rázni valahogy… Belekortyolok a teámba, hátha úgy könnyebben csúsznak le a falatok és szerencsére tényleg segít, bár az ital ízét sem érzem igazán, lehet meg fogok betegedni azért tompulnak el az érzékeim? Nem valószínű, de jobb ebben reménykedni, mint másban. - Szeretnék még maradni pár napot, de tényleg csak akkor ha nem zavarok és ha holnap én gondoskodhatok a reggeliről. Illetve a többi étkezésről is, illetve szívesen csinálok mindenféle házi munkát. Nem szeretnék a terhedre lenni tényleg. - A házi munka és a főzés kellő képen lefoglalnák a gondolataimat, és ezzel valami t is tennék, bár ha ezt a hatalmas házat ki akarom takarítani (amire egyébként egyáltalán nem fér rá a takarítás, hisz minden csak úgy ragyog) nem csak egy napot venne igénybe, hanem legalább hármat. Nem tudom miért mondtam ezt a telefonos dolgot, most kérdezősködni fog vagy ehhez hasonló. Tudja, hogy működik a telefonom, tegnap még használtam is, hiszen azon hívtam fel őt, most meg hirtelen cserélni akarok? Nekem is gyanús lenne, de az igazat csak nem mondhattam el neki. Vagy elmondhatom? Még egyelőre nem merem, majd talán egy kicsit később. - Minden rendben vele, működik, csak van egy kis problémám, ami miatt a legjobb az ha cserélek. Szeretném ha velem jönnél, de csak ha nem húzom keresztül a mai számításaidat, biztosan nagyon elfoglalt vagy. - Már így is kellemetlenül érzem magam amiért bepofátlankodtam a házába, nem akarom még a mindennapjait is tönkre tenni. - Baj…? Talán.. egy kicsi, de majd így talán megoldódik, ha nem akkor próbálkozok mással, hátha úgy sikerül majd. - vágom rá egyből a kérdésére, kicsit talán túlságosan is szétszórtam és zavartan. Igyekszem hát a maradék péksüteményt a számba tuszkolni és minél előbb lenyelni, nehogy további zagyvaságokat kezdjek el itt ösze hordani. - Mikor induljunk? Azt se tudom mikor nyitnak az ilyen üzletek.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Mosolyogva pillantottam rá, amikor megjelent a konyhában, de aztán visszafordultam és a kezemben lévő újságra pillantottam, hogy aztán gondosan összehajtogatva végül lerakjam a pultra. Sokan nem rajonganak már az ilyen újságokért, hála a modern technikáknak. Ott az internet, mindent megtalál rajta az ember, de számomra? Én még mindig rajongtam a nyomtatott sajtóért, hiszen kicsit a múltra is emlékeztetett és különben is ebben a rohanó világban mindenkinek kell egy-két perc, amit annak szentel, amit szeret. Kíváncsian fürkésztem, miközben beszélt, mintha tényleg arcának a rezdüléseiből, vagy abból próbálnám megfejteni, ahogyan kiejti a szavakat, mintha a hangszíne elárulná őt. Tudtam, hogy vannak titkai, de a felvezető után kezdett olyan érzésem lenni, hogy ez egyre komolyabb és jobb lesz tényleg kiderítenem az igazat, mielőtt baja esik. - Nincs mit köszönnöd, mint láthattad bőven akad hely, így bármikor jöhetsz és addig maradsz, ameddig csak szeretnél. Milyen rossz álmok nem hagytak nyugodni? Sokszor az is segít, ha az ember beszél róla. – hangom barátságosan csendült, kicsit aggódva és óvón is, de nem tehettem róla. Sok hibát elkövettem én is az életem során, de attól még a család az család. Akkor is, ha nem az én leszármazottam. Ennyivel tartozom a testvérem emlékének, ha már lehetősége nem adódott arra, hogy láthassa azt, hogy mi is lesz a leszármazottaival, vagy vigyázhasson rájuk. Az a végzetes este túlzottan sok mindent változtatott meg és soha nem fogom feledni. - Szeretek korán ébredni, a napfelkelte szépsége is megvan és volt dolgom is. Egy-két dolgot el kellett intéznem, megszerveznem. – ritka pillanat volt az, amikor képes voltam sokáig ágyban maradni. Sokkal jobb szerettem a természettel együtt ébredezni, de ezzel sok boszorkány így volt hajdanán. A természet és közöttünk túlzottan is erős kötelék tud lenni. A természetnek köszönhetjük mi is az erőnket, ezért is fontos az, hogy ügyeljünk rá és megóvjuk. Lassan kortyoltam a forró italomból, de közben egy pillanatra se vettem le a pillantásomat a törékenynek tűnő lányról. Rólam is sokan ezt gondolják, de tévednek, annyira nem vagyok az, de ő nagyon is annak tűnt. - Hmm? – pillantok rá úgy, mintha nem sejteném, hogy valami nagyon is aggasztja. A hangszíne egészen árulkodó. Aww, van még mit tanulnod te lány. Nagyon is sok és nem csak az erőd kapcsán, hanem az érzelmek elrejtésében is. De mindent a maga idejében. – Persze, tudok ilyen üzletet, ha gondolod elkísérhetlek, de miért? Valami baj lett vele, vagy számot szeretnél cserélni? – meglepettséget játszom, pedig rémlik, hogy tegnap is teljesen épségben volt a telefonja és nehezen tudom elhinni, hogy ma történt volna vele valami. Azt már megszoktam, hogy a mai fiatalok szinte agyvérzést kapnak, ha a telefonjukat baj éri, de a házon csend honolt. – Baj van? – bukott ki végül belőlem a kérdés felelet nélkül, majd leraktam a bögrémet az asztalra és felé fordultam. Nem feleltem arra, hogy mit is terveztem. Egyelőre inkább jobbnak láttam, ha nem kerülgetjük tovább a forró kását, aztán majd kiderül, hogy ő mennyire is egyszerűsíti meg a dolgomat.
Mágnesként vonzza a kezem és a tekintetem a telefonom, de nem érek hozzá. Nem nézhetem meg az újabb és újabb üzeneteket, amiket kapok, mert tudom, hogy még inkább a frászt hoznák rám, mint amennyire eddig tették. Nem nyúlhatok hozzá és kapcsolhatom ki, mert amikor ezt megtenném a képernyőn azonnal felugranának az üzenetek és akarva, akaratlanul is végig olvasnám őket. Régen éreztem magam így utoljára, és amikor a városba jöttem reméltem, hogy minden meg fog változni, de valahogy Ő is itt van, megtalált és nem tudok menekülni előle. Talán a rendőrségre kellene mennem, de akkor ők engem kezdenének el vádolni, hogy biztosan képeket küldtem neki vagy egyéb üzeneteket amiket idő közben töröltem, pedig szó sincs ilyenről. Felkelek az ágyról, a telefont pedig az egyik szekrénybe teszem. Nem hagyom, hogy a mai napomat is elrontsa úgy, mint a tegnapit. Tudja hol lakom… laktam, talán ide is követett és egy pillanatig frász kerülget, hiszen így lehet Shirazt is veszélybe sodortam. Ő is szép, sőt, gyönyörű és kedves, lehet figyelmeztetnem kéne arra, hogy ne adja meg sehol sem a telefonszámát és kerüljön el mindenkit aki mostanában akar a közelébe kerülni. Úgy döntök, hogy itt az ideje hivatalosan is felkelni, ezért a fürdőszobába sietek, hogy felfrissítsem magam, majd a pizsamámat is lecserélem hétköznapi öltözékre, így legalább már nem nézek ki úgy, mint akit megrágott és kiköpött magából az ágy. A szobából kimenve isteni illatok csapják meg az orromat, nem szeretem a kávét, legalábbis az ízét, de az illatáért egészen odáig vagyok. Valószínűleg a legtöbben bolondnak tartanak, de csak azért van otthon kávéfőzőm, hogy az illatát élvezhessem a reggel frissen főzött kávénak, ami utána természetesen megy a lefolyóba. Shirazt a konyhában találom, ami nem ment egyszerűen, tekintve, hogy milyen nagy is ez a ház. Furcsa hogy egyedül lakik benne, de eddig még nem kérdeztem rá, hogy miért. - Jó reggelt!- erőltetek magamra egy mosolyt, ami könnyebben ment, mint ahogy azt először gondoltam volna. - Nem igazán, de az a rossz álmoknak köszönhető, nem pedig a helynek vagy az ágynak, itt minden csodálatos, köszönöm, hogy itt lehetek. - teszem hozzá gyorsan, mielőtt még azt gondolná, hogy rosszul érzem itt magam, pedig egyáltalán nem, minden fantasztikus. - Köszönöm, a teát szeretem. - megyek is és töltök magamnak a még mindig forró italból, majd a kávé fölé hajolok és beleszagolok. A mai adag kávé ezennel letudva. - Tényleg? Nagyon köszönöm, jó korán kelhettél, sőt gyakorlatilag egy fél napod eltelt mire én felébredtem. - megnézem a választékot és kiválasztok egy kisebb péksüteményt, reggel nem igazán tudok még enni, és most a gyomorgörcs is hozzá tesz egy lapáttal az étvágytalanságomhoz, de nem szeretnék udvariatlan lenni, hiszen fáradt vele. Neki is kezdek a reggelimnek, miközben folyamatosan fel, fel pillantok rá, és szólnék neki, hogy vigyázzon magára, de nem jönnek ki a szavak a számon, félek, hogy paranoiásnak nézne, bár talán már tényleg az is vagyok. - Shiraz én… - kezdek bele, de aztán inkább máshogy fejezem be a mondatot, mint ahogyan azt először terveztem. - … szeretném lecserélni a telefonomat, tudsz esetleg valahol egy ilyen üzletet? Vagy mit terveztél mára? Mert ha nem zavarlak szívesen elkísérlek, mára nincsen semmilyen programom sem és nem szeretnék egyedül maradni. - mondom és reménykedek, hogy nem néz teljesen hülyének.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Nesztelen léptekkel indultam el a konyha felé, nem akartam felébreszteni. Benéztem a szobába, ahol aludt, de aztán inkább úgy döntöttem, hogy hagyom pihenni. Amikor este beállított hozzám feldúltnak tűnt, vagyis inkább olyannak, aki a felszínen nyugodt, de valami aggasztja. Régóta éltem már ahhoz, hogy ne higgyek annak, amit látok és tovább kutassak a felszínalatti valódi érzéseknek, de nem kérdeztem. Fogalmam sem volt, hogy mibe is keveredett, de ha az információim helyesek voltak, akkor biztosan, hogy nem az erejéről lehetett szó. Miről maradtam le? Vigyáznom kellett volna rá, hiszen ő volt családunk legfiatalabbik tagja a testvérem révén és ennyivel tartoztam neki, de másra is vigyáznom kellett. Egykoron megmentették az életemet, én pedig tartoztam ennyivel azoknak a farkasoknak. Talán pont akkor történ valami a lánnyal, míg Brandonra figyeltem. Azt hiszem én is vénülök, hogy nem tűnt fel hamarabb a baj. Lassú léptekkel sétáltam az ablakhoz, kíváncsian fürkésztem a kertet, a medencét és a tájat is, ahogyan a tavasz szép lassan kezdi visszahódítani a helyét a világban, miközben a kávé és a tea is szép lassan elkészült. Esélyesen vehettem volna kevésbé impozáns házat is, de megláttam és beleszerettem. Nem voltam képes más karmaira bízni, nekem kellett és Totó, a kutyám is egészen hamar megszokta az új otthonunkat. A kilátás magáért beszélt, ahogyan a tágas terek is. Az se érdekelt, hogy túlzottan is csend honolt ebben a házban, mert egy embernek túlzottan is nagy volt. Tudtam, hogy Alina se fog sokáig maradni, de amíg szeretne, addig maradhat. Ő csak egy barátot látott bennem, én egy családtagot, de ezt neki nem kellett tudnia, még sejtenie se. Nem kell megbolygatni a múltat. Nem lenne értelme és mindent el se mondhatnék neki. Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni. Időközben töltöttem magamnak kávét és a reggeli újságot lapozgattam, amikor meghallottam a közeledő lépteket. Mosolyogva pillantottam fel rá immáron már a kanapéról. - Jó reggelt! Jól aludtál? – barátságos mosollyal fürkésztem őt és próbáltam megfejteni, hogy mi is rejtőzhet a tettei mögött. Mi az, ami hozzám vezette őt tegnap. – Van kávé és tea is. Nem tudtam, hogy melyiket is szereted, így csináltam mind a kettőt. – hazugság volt. Jól ismertem egy-két szokását, hiszen egyidőben megfigyeltem őt is, csak teljesen másabb okból, mint sokan gondolnák. Meg akartam ismerni a lányt és ott lenni, ha bajba keveredik, ha netán az ereje elszabadul, mert a családja képtelen lett volna segíteni ebben. – Van friss péksütemény és zsemle is a pékségből. – tettem még hozzá, ha reggelizni is szeretne. Megannyi dolog kavargott elmémben, de nem akartam egyelőre rázúdítani. Esélyt akartam adni, hogy magától mondja el, de ha nem, akkor sincs gond. Idővel biztosan rájövök. Remélhetőleg még azelőtt, hogy késő lenne. Nagyon remélem.
- Miért? Fogok olyat is kapni? – nevetek fel halkan. – Igen, minden bizonnyal jobban örülnék más látványnak. De megtanultam már, hogy nem tesz jót a túlzott nagyravágyóság – folytatom mosolyogva, jókedvűen. Hm, az a fajta ébresztés, amiről beszélünk kétségkívül szemrevalóbb lenne. És belegondolni abba, hogy ez mikkel járhatna még… megint túlzottan előre gondolkodtam. De régen is ez volt, hogy sokszor, túl sokszor voltak bűnös gondolataim, ha róla volt szó. Ez úgy néz ki, nem változott most sem. Talán közrejátszik az is, hogy jó ideig elképzelni sem képzeltem volna, hogy ilyen jól meglennénk, mint most. - Hát lehetett volna jobb is, de tűrhető volt – vonom meg egyszerűen a vállamat. Értem én ezt képletesen és szó szerint is. Nem aludtam annyira jól, mint mondjuk két-három-négy nappal ezelőtt, szóval ez a konzisztencia megmaradhatott volna. Bár azt is le merem fogadni, ha nem a vendégszobában kapok helyet, sokkal jobb lett volna az egész. De ez most részletkérdés. – És mégis hogyan? Nem tudok róla, hogy lenne itt több száraz ruhám, mint ami rajtam van – és bizton is állíthatom, hogy nincs is. Másodjára járok csak itt, mikor először voltam, akkor sem azzal voltam elfoglalva, hogy telepakoljam a szekrényét a ruháimmal. Tegnap meg aligha gondoltam volna legmerészebb álmaimban sem, hogy itt fogok kikötni és tölteni az éjszakát. Nem mintha gondom lenne vele, tekintve a történteket. Aprót sóhajtok arra, amit mond, majd hagyom a fejemet előreesni, hogy a földre figyeljek. Miért, miért kell ennyire hajthatatlannak lennie? Én is el akarom intézni az egész ügyet, de nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb módja. Jobb szeretem a türelemjátékot, kivárni, hogy mikor hibázik a másik fél. Így most még egyszerűbb a dolgom, hogy tudom, kiről van szó. Előbb-utóbb rájöttem volna, de az ő segítségével most én is előrébb vagyok. Pár pillanatig úgy maradok, aztán végül arcomon simítva végig nézek vissza rá. – Jó. Oké – bólintok párszor. – De én is megyek – remélem ő is így gondolta. Ha nem… nos, velem még így is nagyobb esélye van, mint egyedül. Bemerészkedni az oroszlán barlangjába nem a legbölcsebb dolog, amit tehet az ember. Ezért is jó, ha van mögötte valaki, aki segíti. Én pedig állok szolgálatára, főleg hogy ez mindkettőnket érint elég erősen.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje lehettem már kint. Mennyiszer tettem már oda és vissza a medence hosszát, még akkor is, ha nem volt akkora, mint egy uszodában. Most mégis szükségem volt erre, miközben egyre inkább tudtam, hogy körözhetek itt órákig, akkor se fogom tudni megállni, hogy ne sétáljak be abba a bárba, aminek köze lehet hozzám és hozzá is. Ha valaki fel akar használni, akkor inkább én sétáljak be az oroszlánbarlangjába, mintsem ők jelenjenek meg váratlanul. Egy idős boszorkány soha se védtelen, de azt is tudtam, hogy könnyedén kudarcot vallhatok, viszont a színjáték mindig remekül ment, így biztosan akkor is menne, hogy előadjam azt, aki semmiről semmit se tud. Szavai azok, amik megállítanak és lassan úszom el a medence közelebbik feléhez, ahol ő is helyet foglalt. Mosolyogva fürkészem őt, miközben kisimítom arcomba tapadt nedves tincseimet. – Jó reggelt neked is. – továbbra se mászom ki a medencéből. Inkább csak a szélére támaszkodom, a kezemre pedig fejemet hajtom és úgy nézem őt. – Ilyen látványra? Azt hittem inkább más látvány az, ami képes ilyet kiváltani belőled, de lehet már túlzottan is vénülünk. – cukkoltam őt, miközben meglepetten konstatáltam, hogy csak vizit iszik. Vajon ez mindig is így volt, vagy egyszerűen csak ezt tudta leggyorsabban szerezni magának? Pedig kávé és tea is akad friss, hiszen már mind a kettőn túl voltam. Így jár az, aki a madarakkal együtt ébred. - Aludtam már békésebben. Te? – pillantottam továbbra is kérdőn rá. – Nem csatlakozol? – majd a következő pillanatban el is löktem magam a medence falától. Kicsit távolabb úsztam, rövid időre még el is tűntem a víz alatt. – Arra gondoltam, hogy felkeresem a bárt, ha már olyan szépen engem is bele akarnak keverni. Inkább én sétáljak oda, mintsem ők hozzám. – biztos voltam abban, hogy nem fog repesni az örömtől, de azt már tudta, hogy ha valamit a fejemben veszek, akkor attól nehéz eltéríteni. S lehet már tegnap esett róla szó, de ma másabb a nap állása is. Én is sokat gondolkoztam rajta és azt se akarom, hogy mindig valamelyik ebe kövessen. Egyébként is boszorkány vagyok, könnyedén ártalmatlaníthatom őket. – Ne is ráncold a homlokodat, nem éri meg. – tettem még hozzá sietve, mert azzal biztosan nem fog tudni lebeszélni erről a dologról.
Különös belegondolni, hogy honnan indultunk ki, és most hol vagyunk. Megszakadt köztünk a kapcsolat hosszú, nagyon hosszú időre, mire viszont újra találkozunk, mindketten magunk mögött tudhatunk egyfajta sötét múltat. Egy olyat, amilyenre aligha mondható az, hogy büszkék vagyunk rá. Esetemben ez még mindig igaz a mai napig, és valószínűleg még elég sokáig is így lesz. Nem tudom, hogy esetleg meg fogom unni, vagy csak szimplán úgy fogom érezni, hogy egy váltás igazán frissítő lenne. Ez még a jövő zenéje. Nem félek beismerni, hogy szeretem, amit csinálok, még úgy is hogy számos dolog van, ami nem éppen a szívem csücske. De ha valamit meg kell tenni, akkor meg kell tenni. Nincs apelláta. A maffiában aligha. Jó végre így mosolyogni látni őt. Az ölelésemben, a csókom és a helyzet miatt. Mindketten tudjuk, hogy nem fog ez most sokáig tartani, ahhoz túl kavaros minden mindkettőnkben. De amíg tart, addig kiélvezzük az utolsó pillanatig. Én legalábbis biztosan. Mikor elenged, én is hagyom mozdulni őt, és követtem a nappaliba. – Értettem, asszonyom – bólintok egyet, még mindig nem tudva letörölni a mosolyt a képemről. – Jó éjszakát neked is – ezt követően pedig megkeresem a fürdőt, ahol remélhetőleg találok valami törölközőt, és már be is foglalom azt. Hosszú percek telnek el, mire elkezdenék fürdeni, egész addig csak a vizet élveztem és elmerültem a gondolataimban. Örültem a történteknek, de megrémiszt kicsit, hogy mi vár ránk mindezek után. Badarság lenne azt állítani, hogy az érzéseink, vágyaink kivesztek volna. Az alkoholra sem lehet fogni, hisz egyikünk sem ivott túl sokat. Az egyetlen dolog, ami engem megrészegített, az csak az érintése és a csókja volt. Milyen régóta vágytam már erre, mennyiszer kívántam, hogy csak egyszer hadd ölelhessem, szerethessem őt. Ha csak kis időre is, de örülök, hogy ez ma végre bekövetkezett.
Lassan nyitom ki a szemeimet, remélve csupán, hogy nem csak egy túl szép álom volt a tegnapi. De ahogy egyre inkább magamhoz térek, azt realizálom, hogy nem erről van szó. Ott vagyok, ahol tegnap este elaludtam, ezek szerint a tegnapiak közül is minden megtörtént. Leszedem magamról a lazán, nagy összevisszaságban rajtam lévő takarót, majd a nadrágomért nyúlok és az ingemért. Nem gombolom be az utóbbit, úgy sétálok ki és próbálom Shirazt keresni. Végül meglátom, ahogy kint fürdőzik a medencében. Öntök magamnak egy pohár vizet, és úgy sétálok ki a közelbe. – Jó reggelt! – mosolyodom el halványan, majd pedig leülök az egyik napozóágyra. – Ilyen látványra bármikor szívesen ébred az ember – jegyzem meg neki jókedvűen, mielőtt belekortyolnék a poharamba. - Jól aludtál? – nagy a késztetés, hogy én is csobbanjak a medencében, de aligha van itt bármilyen ruhám is. Azon lepődnék csak meg igazán.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
- Sokszor pontosan ott él az ördög, ahol nem is sejtenénk. – s most nem csak az apjára értettem, hanem magunkra is. A múltamat és a jelent látva pedig ez szerintem eléggé találó volt, hiszen a múltnak köszönhetően egy részünket az ördögnek adtuk és a különlegességünket inkább a rosszra használtul fel, mintsem jót tegyünk. Ezek után meglepő, hogy a csók ellenére se vagyok biztos abban, hogy enyhülést és békességet még képesek lennénk magunkban hordozni, hogy megadni azt, amit mástól nem kaphattunk meg? Amitól megfosztottak minket, hiszen a boldogság olyan, mint a pillangó. Könnyedén tovareppenhet, de ha túlerősen szorítod, akkor könnyedén össze is roppanhat. Nálunk pedig mind a kettő megtörtént valamilyen módon, pedig elméletben képtelenség lenne mégis így éreztem. Kérdésemre válasz nem érkezett, vagy legalábbis nem szavakkal. Belemosolyogtam a csókba, miközben hagytam azt is, hogy pár pillanat erejére elraboljon fejben is a gondoktól, a káoszos jelentől és jövőtől, hiszen ezt a csatát se nyertük meg, se a másikat, ami miatt egyáltalán felkeresett. Mosolyogva pillantottam fel rá, amikor végül megszólalt a tették követően. Boldogság csillant az íriszeimben a szomorúság és tanácstalansággal karöltve. – Igen, egészen kifejező volt. – végül lefejtettem róla a kezemet és távolabb léptem tőle, ha engedte. Elindultam a nappali felé. – Akkor a vendégszoba a tiéd lehet, fürdőt pedig arra találod. – ha pedig kijött ő is abból a teremből, akkor gondosan bezártam és most már bűbáj is védte, hogy a tudtom nélkül ne juthasson át senki se könnyedén, vagy csak mágia használónak legyen esélye, de neki se lenne könnyű, hiszen egy zár is születhet ezer féleképpen. – Jó éjt. – mondtam kisebb mosolyt követően, majd végül elindultam a saját hálóm felé. Az ajtót becsuktam és sokáig nem jött álom a szemeimre. Túl sok minden kavargott bennem, majd pedig egészen hamar fel is ébredtem másnap reggel. Csend honolt a házban, így úgy döntöttem, hogy ideje kicsit levezetni az energiát. Sietve bújtam fürdőruhába, hogy utána a medencébe csobbanjak bele. Még a nap is akkor kelt, de még se érdekelt. Inkább ez, mintsem felkeressem a tegnap említett bárt, mert esélyesen abból nagyobb botrány lenne, mint amire most vágytam. Felkelteni pedig nem akartam. Még akkor se, ha pár pillanat erejéig belestem még a fürdőzés előtt hozzá, hogy alszik-e még, de szemmel láthatóan igen. Egymás tán róttam a köröket, miközben a gondolataim szép lassan elillantak.
- Nem is szeretnék mást állítani. De az ember mindig változik. Az őt ért impulzusok pedig befolyásolják, hogy milyenek vagyunk. Minél erősebb, minél intenzívebb, annál nagyobb változtatásra késztet minket. És lássuk be, amik történtek akkor, azokat senkinek sem kívánná egy épeszű ember – nem fogom felsorolni mindet, mert kimondani is rossz őket. Ezzel nem azt akartam elismerni, hogy semmirevalóak, csak nem akarom tovább fájdítani a szívét, hogy részletesebben fejtem ki a gondolataimat. Látszik rajta, hogy őt még nálam is jobban bántja a dolog ennyi idő után. Csak azt nem értem, miért. Olyan régi történet ez már, főleg neki, aki végigélte ezt az időszakot. Én csak néhány évtizede ébredtem fel, szabadultam börtönömből, és alig pár hónappal ezelőtt kaptam a hírt, mi vagy hogy lehetett volna másképpen, ha jobban odafigyelünk a jelekre és nem hagyjuk, hogy az a fiatalkori rózsaszín köd elhomályosítsa látásunkat. Mégis, képes voltam ennyi idő alatt beletörődni és elfogadni. Hisz ami történt, megtörtén, ahogy előbb is mondtam neki, ezen pedig a búslakodás nem változtat. Nem fogja megmásítani az akkor történteket. - Ez akkor sem csak a te hibád. Én is jobban odafigyelhettem volna, mégiscsak az én apámról volt szó… - közelebbi kapcsolatom volt legalábbis nekem vele, mint amilyen neki. Még úgy is, hogy más korokat éltünk, más normák voltak akkoriban, de a tényen nem változtat. Én laktam vele hosszú évekig, én voltam az, aki sok mindenben segített neki és kérte segítségét. Az én számlámra is felírható sok minden, ami oda vezetett, ahova. Pedig megakadályozható lett volna. Szerintem. De nem tudom igazából. Sok mindent tudok, de vannak, amik már fölöttem vannak. Könnyű a jelenből visszatekinteni és azt mondani, így meg úgy kellett volna. Nem véletlenül történt minden úgy, ahogy történnie kellett. Közeledésén teljesen meglepődöm, mégse fagyok le, mikor ajkaimra hajol. Közelebb húzódok hozzá és őt is magamhoz, miközben kezem derekára siklik le arcáról. Nem tudnám leírni egy szóval az érzést, amit ez kivált belőlem. A köztünk lévő régi tűzre emlékeztet, hogy hányszor forrtunk össze szerelmes csókban, mikor csak kettesben voltunk és a világ minden gondját magunk mögött hagyhattuk. Folytatnám én még, mégis elhúzódik tőlem – mégsem túl messze. Szavak helyett másféle válasszal felelek. Újra közelebb hajolok hozzá, remélve, hogy nem húzódik el tőlem és ismét gyengéd, vággyal teli csókot lehelek ajkaira, finoman ízlelgetve azokat. Túlzottan hiányzott már. Nem csak ő, hanem az is, hogy valaki így csókoljon, így érintsen, ahogy ő. Másak ezek, mint azok az elmúlt években történt néhai egyéjszakás kalandok. Azok érzelemmentesek volt, de ez… Aligha tudnám ezt mondani rá. A hosszas csókot végül megszakítom, és megszólalok. – Ez elegendő válasz volt? – felelem neki féloldalasan mosolyogva. Persze, hogy szeretnék maradni. Még annak ellenére is, hogy csekély esélyt látok arra, hogy ennek lesz bármilyen folytatása. Legalábbis az estére nézve.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Az ölelésében lenni egyszerre volt túlzottan is jó érzés, ugyanakkor pokolian is kínzó. Túl sok emléket juttatott eszembe. Nem csak a jókat, a múltunkat, hanem azt is, hogy miként változott meg. Az árulást, a tőrbe csalást, vagy éppen azt, hogy én miként is buktam el és változtam meg. Miként lett a fény helyett inkább a sötétség az otthonom. Abban se vagyok biztos, hogy ezutóbbi azóta változott volna, mert esélyesen nem. Maximum már nem olyan mélységekben veszek el a sötétség különféle bugyraiban, mint az elmúlt évszázadok alatt. De attól még bennem élt és én pedig a sötétségben. Bújtam, de mégis részben elfutottam volna. Amikor keze arcomra siklott, akkor pár pillanat erejéig elvesztem az érzésben, ami életre kelt abban a pillanatban, mintha csak éreztem volna azt, hogy könnyedén el is illanhat és nem marad más, mint a rideg valóság. Megtépázott lélek, érzések, mint amikor a csontra tapad már a bőr is… - Arról, ami azon az estén történt ő tehet, de ami utána történt arról én tehetek. Mindenki maga hozza a megdöntéseit, én pedig a sötétséget választottam, miután a „fényben” csalódtam. – nincs mit szépíteni ezen és akarhat vigasztalni, akkor se fogom letagadni a nyilvánvalót. Lehet, hogy más által okozott pusztítást követően, de én hoztam meg a döntést, hogy hátat fordítok a jónak és inkább a rossznak szentelem a tehetségemet és életemet is. - Emlékeztető, ami meghatározza a jelent. Megérteni és elfogadni, de nem megy olyan könnyedén, mint te mondod. – kezem arcára siklott, hiszen szeretnék újra szeretni, újra érezni miatta, de nem jön annyira könnyedén, mint azt netán reméli. – Talán idővel magam mögött tudom hagyni, de most egyből? Nem hiszem, ahhoz mélyek a sebek Daniel és részben magam okolom azért, hogy ez történt. Ha észrevettem volna, akkor… - akkor sok minden megakadályozható lett volna, akkor együtt talán a többiekkel képesek lettünk volna megállítani a vérengzést is. Fürkésztem őt, elvesztem a pillantásában, míg közelebb hajolva hozzá megcsókoltam. Seb, ami nem forrt be, vágy, ami felé lök. Kettőség mely talán fel fog emészteni és örökre elveszem a mélységben. Ha nem húzódott el, karomat is a nyaka köré fontam, miközben elvesztem a csók perzselő tűzében. - Maradsz estére, vagy inkább elmész? – tettem fel a kérdést azt követően, hiszen lehet a vágy kiolvasható volt az íriszeimből, vagy érezhető a csóknak köszönhetően, de esélyesen ennél többet ma már úgyse kaphatna. Bizalom még megcincált volt ahhoz, hogy netán ágyamba engedjem őt.
Csak igazat nyert a feltételezésem, hogy még ennyi idő múltán sem volt képes teljes mértékben kiölni magából az érzéseket. Csak eltemette jó mélyre. Kíváncsi vagyok, hogy vajon hányszor látogatta meg ezeket a tárgyakat, kicsit felidézve a szép, közös emlékeinket. És hogy mindeközben hányszor akarta elpusztítani őket, tekintve a feltételezett árulásomat. Olyasmi ez, amire aligha hiszem, hogy választ fogok találni egyhamar. De talán nem is baj. Vannak titkok, amik jobb, ha nem látnak napvilágot, és minden bizonnyal képes leszek belenyugodni ebbe. Nem vagyok olyan személy, aki nem tudna lezárni dolgokat magában. Persze vannak kivételek. Mint azok az érzések, amiket egykoron tápláltam iránta. Csapkodja mellkasomat, de tudom, hogy nem azért csinálja, mert ne lenne jó az ölelésem. Ha tényleg úgy érezné, hogy ez neki most nem kell, és utamra bocsátana, akkor nem lenne nehéz dolga, könnyedén el tudna lökni magától. De végül csak belenyugszik, és inkább hagyja elveszni magát a karjaimban. Nem hittem volna, hogy mi még valaha is így fogunk állni, mint most. Nem reagálok semmit arra, amit mond, hisz fogalmam sincs, hogy miket tett az eltelt időben. Talán jobb is, ha ez így marad legalább még egy ideig. De ahogy ő, úgy én is tettem rossz dolgokat. Bár ez nem meglepő, mégiscsak egy maffia feje vagyok, vagy mi. Viszont mikor azzal áll elő, hogy talán még rosszabb is volt az apámnál, annál már nem bírom visszatartani némaságomat. Helyette nyomok egy puszit a feje búbjára, és kezeim közé fogom az arcát. – Ne mondj ilyet. Ahogy te, úgy én sem vettem észre ebből semmit. Erről nem mi tehetünk, hanem ő. És megfizetett azért, amit tett velünk. Nem tagadom, túl könnyen, de nem kockáztathattam. Vele nem – sóhajtok egyet halkan, mielőtt folytatom. Pár pillanatra eltekintek róla, végül újra a szemeit keresem meg. – Szóval ne hibáztasd magad a történtekért. Ami történt, megtörtént. Már így is túl rég volt, épp ezért is tudtam belenyugodni mindenbe. Visszafele egyébként sem érdemes sosem tekinteni, legalábbis nem bele merülni túlzottan, mindig csak előre. A múltban történteknek egy jó emlékeztetőnek kell csak lenniük, hogy mit kellene vagy nem kellene máshogy csinálni – mondom ezt neki őszintén, remélve, hogy sikerül kicsit más belátásra térítenem. De ez nem menne pikkpakk semmiképp sem, ezt jól tudom.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Nem hittem volna, hogy ilyen irányt fog venni az este. Csak kicsit táncolni akartam, elveszni a zene ritmusában és egy másik világba keveredni, majd pedig megőrizni a ridegséget, ami korábban olyan jól ment, de szemtől szemben? Már sokkal kevésbé ment, mintha minden egyes perccel csak szép lassan megolvasztotta volna a jégpáncélt, ami körbevett. Mintha csak én lettem volna a jég, ő meg a tűz és a kettő együtt képes lenne valami újat alkotni, vagy csak teljesen kioltani a másikat. Nem tudtam még mindig, hogy melyik is történik éppen. S mégse attól féltem, hogy netán ez lenne az utolsó estém, hanem sokkal inkább attól, hogy az érzések felszínre kerüljenek. Nem akartam gyengének tűnni, nem akartam elesett lenni, de leginkább újra érezni azon érzéseket, amiket annyi évszázadon át szép lassan megpróbáltam mássá alakítani. A fájdalmat gyűlöletté és ezáltal életben maradni. Megannyi rosszat tettem, de valahogy mégse eme tettek súlya kezdett összenyomni, hanem inkább az, ami még előtte történt. Ami mind a kettőnk életét darabokra szedett és másabb irányba sodort el… mintha csak a patak kiszélesedett volna folyóvá, majd pedig tengerré és teljesen más parton sétáltunk volna, miközben feledni mégis képtelenek voltink egymást. Menekülnék, még ha gyávaság is. Nem érdekelt hirtelen, de nem akartam ott sírni. Nem akartam látni a szemében lappangó fájdalmat, hiszen mind a kettőnknek megvolt a keresztke. Nekem az, hogy élnem kellett, míg neki az, hogy nem élt és egy idegen világban ébredt. Vajon mi törte meg a jeget? Miként képes érezni a jéggé fagyott szív, vagy éppen a kővé dermedt ember szíve? Egyáltalán lehetséges még ez? Amikor a kezemet elkapta, akkor mintha megperzsel volna az érintése nem mozdultam meg. Könnyedén vonhatott az ölelésébe, mintha csak egy marionett bábú lettem volna, akit dróton lehet rángatni. - Vak és elveszett… - kezemmel párszor mellkasára csaptam, míg végül esetlenül nem pihent meg rajta, hogy utána arcomat is ruhájába fúrjam. – Gyenge voltam, hiszen a szeretetet inkább gyűlöletté alakítottam, mintha ez lenne az egyetlen módja a túlélésre. S talán pontosan olyanná váltam, mint azok, akik ezt tették velünk. – mondtam a könnyeimmel küszködve, hiszen már nem bírtam erős maradni. Ennyi évtizeden át nem mutattam kis soha se és filmeken kívül esélyesen őszintén már ezer éve nem sírtam. Talán azon az estén utoljára. - Igyekszem, de nem olyan könnyű. Ha időben észre veszem a jeleket, akkor apa lehetnél és olyan életet kaptál volna, amit reméltél és álmodtál. Vagy ha utána, akkor nem kőbe zárva kellett volna évszázadokat töltened. Sok mindent tettem Daniel, amikről fogalmad sincs. Talán még az apádnál is rosszabb voltam. – húztam el keserűen a számat, majd megpróbáltam letörölni a könnyeimet, hogy utána felnézzek rá. Nincs mit áltatni, hiszen látnia kellett neki is, hogy mennyire megváltoztam, a pletykák biztosan az ő fülébe is eljutottak. Míg másrészt meg talán most, amit látott pontosan arra a nőre emlékeztethette, aki hajdanán voltam. Aki képes még érezni és megtörni, mert nem gyengeségnek látja a könnyeket, pedig egy részem nagyon is megvetett, amiért az ölelésébe fúrva sírtam.
Ahhoz képest, hogy csak figyelmeztetni indultam őt, érdekes fordulatot vett az egész este. Nem hittem volna már csak azt sem, hogy a házában fogok újra kikötni – vagy úgy igazából bármikor egyhamar -, nem hogy még ilyesmikről beszélgessünk. Elképzelésem sincs, hogy vajon az este miket tartogat még a tarsolyában. Talán az lenne a legjobb, ha inkább ejtenénk a témát és inkább elmennék, de akárhányszor is megfordul ez a fejemben, a tettig sosem jutok el. Szeretném tudni, hova is tudunk még ebből haladni. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs rám semmilyen hatással, amik most itt kiderülnek, de ezt ő sem próbálja véka alá rejteni. Mindhiába lenne egyébként is, aligha tudnánk rejtegetni, miket is érzünk, gondolunk. Ahhoz túl mélyre gyökerezik a mi múltunk és kapcsolatunk. Nem éreztem a kínt, való igaz, de nekem sem volt semmivel könnyebb, mikor többszáz év után hirtelen magamhoz tértem és nem volt semmiféle emlékem a múltamról – egy ideig legalábbis mindenképpen. Mondanám én ezt neki, de szerintem nem kell túl sokat gondolkoznia rajta, hogy rájöjjön, nem ő volt az egyedüli, akinek ez az egész helyzet roppant kellemetlen következményeket vont maga után. De nem próbálom teljes mértékben összehasonlítani a kettőnk életét ezen a téren, ő mégiscsak élt és virult ebben a hosszú időben, míg én… valahol a kettő között lehettem. Szavai mázsás súlyként nehezednek rám, nem kevésbé az érintései. Próbálom befogadni mindazt, amit mondott, és aszerint cselekedni remélhetőleg helyesen. De az a baj, hogy megint túl akarom gondolni a dolgokat. Veszteni mit veszthetek, ha inkább cselekedek, vagy nem teljesen a józan eszemre hallgatok? Nem sokat. Mióta magamhoz tértem hosszú ideig nem láttam őt és ha ilyesmire kerülne sor újra… nos, egy időbe biztos beletelne, de el tudnám fogadni. Próbálna eltávolodni, de kicsit előrébb lépek és kezét megfogva késztetem megállásra. Aztán minden további nélkül lépek még közelebb és ölelem őt magamhoz. Remélve, hogy nem tépi ki magát azon nyomban az ölelésemből. Akárhogy is, megszólalok egy kis idő múlva. – Sajnálom, hogy ilyesmit kellett átélned. Hogy a családom ezt tette veled. Velünk. Utálok belegondolni, hogy mennyi mindentől szakítottak el minket azon az estén. De magadat ne hibáztasd, mert erről te nem tehetsz. Áldozat voltál ebben a helyzetben. Ahogyan én is -
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Ha tudtam volna, hogy ez is a keze közé akad, akkor biztosan bűbájt küldtem volna abban a minutumban arra a helységre és nem engedtem volna, hogy belépjen oda. Nem véletlen pihent egy doboztam. Egy részt mert így jobban megőrizhette az egykori pompáját, másrészt meg jobbnak láttam, ha nem akad túl sokszor a kezem közé, mert talán egyszer beadná ő is a kulcsit. Nem vagyok olyan erős, mint egy vámpír, hogy összeroppantsam a puszta kezemmel, de attól még a mágia mellettem állt. Na, meg beolvasztani se lett volna nehéz, de ehelyett inkább kerültem és egyszerűn hagytam, hogy netán egyszer abban a dobozban porladjon el. Túl sok mindenre emlékeztetett, én pedig nem akartam azzal a részével szembe nézni, amit magában hordozott. Boldog voltam-e? Olykor igen, de ténylegesen soha, viszont elfogadtam már, hogy a szórakozás és a bosszú jár csak ki nekem. Ez pedig segített talán abban, hogy ne vesszek el totálisan a pokol útvesztőjében. Lassan helyeztem vissza a helyére, majd rácsuktam a ládikót és abban a pillanatban megfogadtam, ha elmegy, akkor valami védőbűbájt ki kell találnom arra a ládára külön. Nem akarom, hogy bárki is megkaparintsa, vagy újra hirtelen a tudtom nélkül kivegye valaki onnan. – Akkor mégis mit vársz tőlem? Hogy én tudjam? – pillantottam rá érthetetlenül. Ha ő nem tudta, akkor nekem honnan kellett volna tudnom. Míg ő öntudatlan volt, addig én éltem és megannyi dolog történt velem, vagy éppen én követtem el másokkal. Nem voltam abban biztos, hogy akit egykoron megismert, megkedvelt, majd megszeretett az a nő még létezett-e egyáltalán, vagy már csak egy halovány árny volt a jelenben. – Igen… - hangom halkan csendült, miközben a pillantásomat az övébe fúrtam. Mit kellett volna mondanom, hogy ő is az? Jobb lett volna a helyzet, vagy csak jobban megkavarta volna a dolgokat? Nem tudom, de azt éreztem, hogy nem akarok egy újabb veszekedésbe keveredni. S hiába reméltem, hogy netán inkább ő is hallgatni fog, mert nem tette. Minden egyes szava fájt, szinte tőr volt a szívemnek, hiszen emlékeztem mindenre, hiába vágytam olykor arra, hogy bárcsak ne tenném. Könnycsepp jelent meg a szemem sarkában, majd halkan és lassan fújtam ki a levegőt. Kezemet lassan összefontam magam előtt karomat. - S ha így volt? Ha ez lenne az igazság, akkor min változtatna Daniel? Egyszerre akartam kapaszkodni ebbe, ugyanakkor mégis gyűlölni azért, hogy te nem érezhetted azt a kínt, amit én ennyi évszázadon át. – hangom megremegett, majd közelebb léptem hozzá. Arcom nyúzottá vált, őszinte fájdalom tükröződött rajta. – Könnyebb volt téged gyűlölni és megpróbálni elnyomni az irántad érzett érzéseket, mint hagyni, hogy a szerelem tartson egyben azokban az években, vagy éppen gyűlölni önmagam amiért még a gyerekünket se tudtam megóvni. – vallottam be neki, majd ha nem lépett el, akkor közelebb hajoltam hozzá és arcára nyomtam egy puszit, miután kezem is arcára siklott. – Sajnálom… - csak ennyit súgtam neki, mielőtt megpróbáltam volna magára hagyni. Fájt minden emlék, hiszen túlzottan is élt bennem, hogy milyen érzés volt a testvéreim és a gyermekem vérében fürdőzni azon az estén, amikor legtöbbünk életét elvették. Milyen érzés volt az, amikor ő kővé dermedt, gyűlölni magam oly sok mindenért, míg végül a méreg az én szervezettemet is átjárta… s ennek köszönhetően inkább már csak őt gyűlöltem és őt hibáztattam mindenért. Most pedig nem akartam, hogy lássa a könnyeimet, vagy a fájdalmat, ami az ő elvesztése okozott, vagyis inkább a családunk elvesztése, így nem csoda, hogy megpróbáltam eljutni a szobámig, ha tudtam.
Én és a fene nagy kíváncsiskodásom. Valahogy éreztem, hogy nem kellene ennyire a múltban vájkálnom, de aligha tudtam megállni. Főként azok után, hogy láttam azt a képet és még néhány nagyon ismerős mementót a régi időkből. De amelyikre legkevésbé számítottam, mégis az volt szinte a legkiemeltebb helyen az egész szobában. Képtelen voltam felfogni, hogy vajon miért tarthatta meg. És az elmúlt találkozásainkból kiindulva érthető szerintem, miért is fordult meg a fejemben, hogy ez csak valamiféle rossz vicc és az egész csak egy illúzió, amit ő okoskodott ki. Épp ezért is kellett kivinnem onnan, megmutatni neki, és látni a reakcióját. Ha rólunk volt szó, ott aligha tudta a színésznői tehetségét kamatoztatni, legalábbis az esetek túlnyomó részében átláttam rajta. Kíváncsi voltam tehát, hogy miként fogja lereagálni. Ha pedig tényleg csak szórakozik velem, akkor aligha maradtam volna tovább a kelleténél. De látszólag az első megérzésem nyert. Ez tényleg az a gyűrű. Nem is értem, hogy ennyi idő után hogy maradhatott meg még mindig ilyen gyönyörűnek. Azaz… de, mert amikor készíttettem, még felkerestem az egyik varázsló ismerősömet, aki segített ezügyben. Úgy hittük, hogy a mi kapcsolatunk Shirazzal is időtálló lesz, akkor legyen a gyűrű is olyan. Előbb-utóbb úgy is lecseréltük volna másikra, de ha másra nem is, régi szép emlékre és valaminek a kezdetére tökéletes emlékeztető lett volna. És az is, mint az látható. – A helyén – mondom neki egyszerűen, majd pedig biztos távolságból követem őt, vissza a szoba környékéig. Hallgatom, amit mond, és csak sóhajtok egyet halkan. - Őszintén? Fogalmam sincs – felelem neki, és végigsimítok a homlokomon, fejemen, egészen a tarkómig. – Szóval úgy érzed ez az emberi éned, amit mondtál… Csak annyi, az az egy tárgy köt hozzá? – hisz itt állok előtted, mondanám legszívesebben, de csak olaj lenne a tűzre. Látom, hogy neki is milyen nehéz ez a helyzet most, az pedig, hogy nem bírok kussban maradni, csak még inkább nehezít a dolgokon. Fogalmam sincs, mit kellene tennem, vagy mondanom. Ritka az ilyen általában, de az ő közelében kezd egyre gyakoribbá válni. - Nem lehet… hogy esetleg azért tartottad meg, mert szerettél volna abban hinni, hogy mégsem én voltam az, aki elárult? Hogy én is csupán egy áldozata vagyok mindannak, ami történt velünk még oly’ régen? Mármint elég csak visszatekinteni azokra az időkre, mikor együtt voltunk. Nem különösebben volt alkalom, mikor ne tudtunk volna a másik arcára mosolyt csalni, mikor ne éreztük volna jól magunkat – nyilván csak találgatok, de szerintem valami ilyesmi is belejátszhat az összképbe. Mit is tudhatok én. Vele ellentétben én képes voltam elengedni minden sérelmemet, mert tudom, hogy nem önszántából csinálta és hogy ő is csak más személyek tettei következményeinek az áldozata. Csak úgy ahogy én.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Nem kizárt, hogy inkább nemet kellett volna mondanom arra, hogy megvan-e a lép, de se kedvem nem volt hazudni, se abban nem voltam biztos, hogy megtalálná. Ezért is lehetséges az, hogy utalást tettem a helyre, ahol megtalálható. Nem őrizte most bűbáj a helyet, hiszen megannyi kincset rejtegettem. Ennyi évszázad alatt az lenne meglepő, ha nem gyűjtöttem volna össze semmit se. Nem volt szokásom a titkaimat kiadni, de most mégis nyugodt voltam. Annak ellenére is, hogy a mágia nem nehezítette meg jelenleg a kutakodó dolgát. Vajon tényleg kíváncsi annyira, hogy kutakodni kezdjen? Érdekli az, hogy igazat mondok-e vagy nem? Nem sokáig gondolkoztam ezen, inkább csak elmerültem a habokban és próbáltam ellazulni. Elfelejteni mindent és egy pillanatra élvezni a csöndet. Azt a békességet, ami a házat uralta, hiszen a kutya is a kanapéra befészkelte magát még azelőtt, hogy én elindultam volna az emeletre. Lehet nem kellett volna beengednem a házamba, mert csak újra ott folytatódik minden, ahol abbamaradt eddig mindig, vagyis a háborúban, de ez is olyan gondnak tűnt hirtelen, amivel ráérek majd akkor szembe nézni, ha végre kikászálódtam a kádból. Nem siettem el a fürdést, inkább ebbe menekültem minden gondolat, érzés és mi egyéb elől. Ez volt az én mentsváram jelenleg, ami képes volt a kavargó szélvihart kicsit feltartoztatni, ami bennem zajlott le. Amikor végeztem, akkor nem vittem túlzásba az öltözködést, de lévén már sehova se készültem kivételesen, így okom se volt arra, hogy újra valami szűk és kihívó ruhába bújtassam a testemet. Helyette inkább maradt a hálóing, majd a köntös, mielőtt még netán megkapnám, hogy megkísértem őt, vagy ki tudja, hogy mit is mondana. Láttam, hogy miként húzta le a pohár tartalmát, mire inkább egyre kíváncsibbá tett. Nem hiszem, hogy a festmény lett volna ekkora hatással rá. Ezek szerint tovább nézelődött, mint kellett volna. Türelmesen vártam, miközben arcára kiülő érzésekben olvastam, mintha csak egy könyvet csaptam volna fel. Könnyű volt felismerni azt, hogy milyen érzések is viaskodnak jelenleg benne, mintha meg se próbálta volna elrejteni. A válasza inkább zaklatottnak tűnik, mint aki sokkot kapott, vagy olyat látott, amit még mindig képtelen elhinni. Kérdőn vontam fel a szemöldökömet, majd már éppen megszólaltam volna, amikor is megelőzött. Pillantásom semleges volt, ahogyan az üvegasztalon landolt a gyűrű, majd újra ránéztem. – Nem mondták még, hogy nem illik olyan helyen kutakodni, amihez nem sok közöd lenne. – a gyűrűhöz volt, de nem tudhatta, hogy az van a doboztam. – Hol a doboz? – nem feleltem, de annál türelmetlenebbül vártam a választ. Ha nála volt, akkor megpróbáltam elvenni tőle, ha pedig ott hagyta abban a titkos teremben, akkor csak kikerülve őt, miután felkaptam a gyűrűt indultam el, hogy visszarakjam a helyére. – Tudod, ha már valaki valamit megőriz ennyi évszázadon át, akkor az lenne az elvárható dolog, hogy ugyanannyira vigyázol te is rá. – hangom még mindig rideg volt, nem sok érzelmet lehetett kihallani belőle. Mintha a korábbi melegség pillanatok alatt illant volna el. - Azért tartottam meg, mert talán abba zártam el örökre az emberi énemet. Azt, aki képes volt meglátni a jót, remélni és szeretni őszintén. Egy emlék volt, de annál több, mintha örökre magába zárta volna azt, akit hajdanán ismertél. Segített emlékezni és olykor emberibbnek maradni… - nem néztem rá, háttal álltam így vagy úgy, de nem a szemébe mondtam, mégis érezhette, ahogyan megremegett a hangom, hogy igazat mondok. Ha nem jutottam vissza a szobába, akkor úgyis előtte még italt töltöttem magamnak, mintha csak valami kapaszkodott kerestem volna benne. – Egyáltalán számít még valamit? Nem hiszem. – s bármennyire is fájó volt kimondani, akkor is megtettem. Közben pedig már felé fordultam. A szemeimben lakozó érzések és a szavaim pedig teljesen ellentétesek voltak, de mindezek ellenére se voltam abban biztos, hogy valaha netán nyugodt szívvel képes lennék álomra hajtani a fejemet az ölelésében. Fájt az árulás, amit a családja okozott, a veszteség még mindig és nem oly könnyed elengedni, mint amennyire netán ő elengedte már azt, hogy mit is tettem vele.
- Sosem lehet biztosra tudni – felelek nekit csak ennyit a bókolás és a ruhából kicsomagolás témájában. Volt bennem talán egy kis bókolási vágy is, de csak az igazságot próbálom mondani neki, ahogy én látom a dolgokat. Kár lenne tagadni, régen is mesés szépséggel rendelkezett, ez volt az első dolog, ami megfogott benne. Azt állítani, hogy a külső nem számít, csak a belső elég gyenge lábakon áll. Egyes esetekben működik, persze, hogy nincs meg mindjárt azon nyomban a vonzódás a másik fél iránt és csak később alakul ki, de az esetünkben aligha így volt ez. Szépsége nem fakult ki egy cseppnyit sem, épp ellenkezőleg. - Elhiszem. Engem is csábított a gondolat, de az a baj, hogy túl nagy volt a kockázati faktor. Ha tovább és tovább húzom a szenvedését, annál nagyobb lett volna neki is az esélye arra, hogy valami módon kijusson abból a helyzetből. Jól értett az ilyesmihez, azt meg kell adnom neki – hogy tisztelem vagy esetleg egy-két tulajdonságát becsülöm? Nos, az előbbi nem különösebben igaz, de az utóbbi igen. Értett a dolgához, hogy jól keverje a lapokat, az már biztos, és ha nem vagyok ott mellette abban a néhány évben, hogy tanuljak, elsajátítsak bizonyos dolgokat, akkor valószínűleg én sem tudnék ott lenni most, ahol vagyok. Nem mondom, hogy a boldogság körül leng, de nem lehet okom túlságosan panaszra. Jó vagyok abban, amit csinálok, és hazugság lenne azt állítani, hogy neki ebben nincsen részesedése. Jól esik az érintése és kis időre teljesen olyan, mintha csak a régi időkben lennénk. Jól esett ez a kis beszélgetés, de tudtam, hogy valószínűleg nem fog sokáig kitartani. Akármennyire is örülnék neki, jól tudom. És ahogy sejtettem, ő neki is leesik a tantusz és elveszi a kezét az arcomról. Nem reagálok inkább semmit arra, amit mond. Megfordul a fejemben, hogy ez milyen más kontextusba is beleilleszthető lenne, de inkább hamar elhessegetem a gondolatokat. Felhúzott szemöldökkel nézek rá, mikor azt feleli, hogy mégis megvan neki. – Mint látod, igen – esküszöm azt hittem, hogy már vagy elajándékozta, eladta, vagy szimplán csak elégette. A legutóbbi két találkozásunk elég heves volt, ráadásul nem a pozitív értelemben, így minden oka meglehetett volna bármelyikre. Hümmögök pár sort, ahogy egy helyben ott maradok állva, míg ő eltűnik a szemem elöl. Nagy a késztetés arra, hogy felbolygassam a múltat, de az is megfordul a fejemben, hogy inkább nem kellene. Elhúzom a számat, végül inkább öntök magamnak valami italt. Ha van valami whiskyje, akkor azt, mást viszont inkább most mellőzök. Végül csak beránt magához az a szoba. Nézelődök, próbálok minden apróságot megtalálni, amit csak lehet. Jól értek szerencsére ehhez is, hisz nem egyszer volt, hogy nekem kellett bepiszkolni a kezemet, ha ilyen ügyről volt szó. De most ez lassabban megy, mint szokott. Bűnös gondolatok férkőznek az elmémbe, ahogy elképzelem őt abban a kádban fürdeni. Alig mondhatnám azt, hogy hidegen tud hagyni, az eddig történtek pedig csak még inkább felerősítették bennem ezt az érzést. De végül szerencsére megakad a szemem valami máson az egyik kép mögött. – Ravasz – dünnyögöm magamba, és egy pár pillanat múlva pedig be is találok tévedni abba a szobába, amit rejtegetett. Szinte érzem, hogy valamilyen szinten körbevesz a mágia engem, ahogy betérek. Fogalmam sincs, miről lehet szó. Valamiféle illúzió ez az egész hely? Esetleg csak a nem kívánatos emberek ellen szokta védeni mágia ezt a helyet más alkalmakkor, mikor mondjuk nincsen itthon? Aligha tudnám megmondani. De most nem is ez a legfontosabb. Meglátom a képet, és végigsimítok rajta, hogy vajon tényleg ez a valódi-e és muszáj azt tapasztalnom, hogy igen. Ekkor veszem csak észre hogy visszafojtott lélegzetem most engedem ki először egy halk kacagás keretében. Elhaladok néhány tárgy mellett, amik valamilyen szinten emlékeztetnek a mi kapcsolatunkra, élményeinkre, míg oda nem érek egy falhoz. Vizsgálom a dobozt, és erős késztetést érzek arra, hogy inkább visszaforduljak és meghagyjam titoknak, vajon mi rejtőzhet ennek az alján. De a kíváncsiság eluralkodik rajtam és végül csak felnyitom azt. Elképedve veszem ki a dobozból a gyűrűt. Ha most látna, azt tudná leginkább leolvasni rólam, hogy tényleg nem hiszek a szememnek. Képtelen vagyok elhinni, hogy ennyi idő után is megtartotta, ráadásul ilyen nagy becsben. Azzal a tenyeremben lépek végül vissza a szobába, ahonnan indultam, és az ott hagyott italom maradékát – már nyilván, ha egyáltalán öntöttem valamit – egyből lehúzom. Égeti a torkomat, de tudom, hogy csak részben az alkohol hatása ez. Hallom lépteit és végül kilépek a szobából. Nem tudok megszólalni egy kis ideig, akármennyire is hallom és felfogom kérdését. – Ne… nem vagyok éhes – na jó, ideje lesz kicsit összeszedni magunkat. Közelebb baktatok Shirazhoz és leteszem valahova a közelbe a gyűrűt, megállva mellette. – Hogyhogy megtartottad? – kérdezem tőle, még látszólag mindig kicsit… gyengébben? Meglepetten? Lesokkoltan? Igen, talán a lesokkolt szó, ami leginkább illik rám.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Sejtelmesen mosolyodom el, de nem felelek arra, amit mond. Mind a ketten nyomott hagytunk a másikban, hiszen közösen terveztük a jövőt, együtt szerettünk volna családot alapítani, de alig hogy megadatott volna, még ha az áldások hiányoztak is, akkor is olyan hamar és váratlanul vették el tőlünk. Vajon, ha nem történik azon az estén meg a mészárlás, akkor is élnénk még? Vagy milyenek lettünk volna? Az biztos, hogy sokat változtam és ez szerintem neki is feltűnt, hogy sokkal nagyobb teret kapott az életemben a sötétség, mint hajdanán. Amit elítéltem, végül azon boszorkányok közé szegődtem én is évtizedekkel a történtek után. Ha akarnám se tudnám eltűntetni, már a részem lett. - Változik a divat, ahogyan az idők is. – kacsintottam egyet bolondozva a szavaim mellé, pedig nem voltam ennyire laza jelenleg, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit is művelünk. Pár hónapja még talán egymás torkának is estünk volna, lehettünk volna egymás veszte, de mégse történt meg. Most meg itt áll és beszélgetünk úgy, ahogyan két normális ember tenné. Mintha nem szennyezné semmi se a múltunkat, de leginkább a jelenünket, mert még mindig hatással volt ránk, rám mindenképpen. Azt pedig nem vallanám be, hogy most sincs ellenemre, ha dörmög, de nem adok neki ekkora előnyt. Már csak az kéne! - Rendben, te tudod, hiszen ez a te életed, a te világod. – nem volt megvetés a hangomban, inkább csak puszta tényt közöltem vele, mármint a nyilvánvalót. Egy nő eleve másabb világot ismer meg abból is, már ha egyáltalán bepillantást nyer. Másrészt meg sokat változhatott az elmúlt időben is az emberek viselkedése, gondolkodása is. Plusz csapjuk hozzá, hogy én évtizedekkel korábban eléggé manipulatív nőszemély voltam. Változtam meg nem is ilyen téren mostanra is. Attól függ, hogy az érdekem is mit kíván meg. - Vigyázz, még a végén azt fogom hinni, hogy bókolni próbálsz. – mosolyogva pillantottam rá. – Egyébként meg a ruha is fontos tud lenni, hiszen tapasztalaton szerint olykor igazán szeretitek kicsomagolni az ajándékotokat. – direkt fogalmaztam úgy, ahogyan. Nem tartottam magam soha se örömhölgynek, minden nőnek vannak szükségletei és aki ezt tagadja, az hazudik. Nem csak a férfiak kalandoznak olykor el, hanem a nők is. Én pedig szerettem hódolni a vágyaknak is, hiszen ki mondana nemet rá? Kevese, de néha egészen csalódás volt, viszont ez megesik. - Pedig szívesen eljátszottam volna vele. – betegen hangzik, nem kizárt, de megérdemelné. Egyébként is mindenkinek kell stresszlevezetés. Valaki fut, püföl egy bokszzsákot, míg más valaki netán földi örömöket keres és így tovább. A bosszúállás is egészen kellemes tud lenni és felszabadító ilyen téren, miközben csak még több mérget juttat a szervezetdbe. - Nagyobb rémlett… - simítok végig arcán, ahol kisebb borosta megtalálható. Végül a kezemet is visszaejtem az ölembe és talán tényleg ideje lenne távozni, hiszen mit művelek, vagy művelünk? Szavaira nem feleltem, csak bólintottam, majd elhúztam azt a kezemet is, hogy a cuccaimat megfogjam, mert tényleg most kell mennem. Nem tehetek ostobaságot, mert mi értelme lenne? Ami közelebb hozz embereket, az távolabb is lökhet. Esélyesen pedig nálunk másnap reggel az lenne, hiszen a mai este eddig is kész csoda, hogy képesek voltunk így elbeszélgetni. - Köszönöm. Szerelem volt első látásra, tágas, hatalmas és még egy medence is van hozzá. – bár szerintem ezek mind neki is rémlenek. Ennyire szenilis még szerintem őt se lett. Egyébként is múltkor is már egészen otthonosan érezte magát. Kibújtam a cipőmből, táskát leraktam a helyére, a szövegkönyv pedig a nappaliban lévő asztalon landolt. - Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy de megvan? – billentettem oldalra a fejemet, miközben őt fürkésztem. Tényleg megvolt, de a jelenlegi viselkedésemnél nem tudhatta, hogy igazat mondok-e, vagy csak a reakciójára utazom. - Ez nem egy ódonkastély, hogy ilyen módon rejtsek el dolgokat. – pillantottam hátra.- Italt találsz ott, szolgáld ki magad. A medencét kint találod, ami pedig téged érdekel, azt meg az irodából nyíló ajtó mögött. Találd meg a bejutást oda. – igen, ott már tényleg valami tárgy mögött, vagy éppen alatt rejlett a gomb. Nem-nem az az íróasztalnál, hanem az egyik fénykép mögött. Én pedig el is tűntem fürdeni egy pohár borral. Nem rohantam, vágytam egy kis nyugalomra. Ha pedig meglelte és betért abba a titkos szobába, amit általában még mágia is véd, akkor meglelhette a festmény. Ahogyan egy-két tárgyat is az elmúlt évszázadok alatt. A szoba túlsóvégében pedig volt egy kis dobozka, amiben még a tőle kapott gyűrű foglalt helyett. Még ha meg is vetettem, akkor se voltam képes elpusztítani, vagy megválni attól. Lehet mégse volt annyira sötét a lelkem, mint hittem. Amint pedig végeztem fel is öltöztem egy csipkés hálóingbe, majd belebújtam a selyemköntösbe és elindultam megkeresni őt. - Találtál valami érdekeset? Ha fürdeni szeretnél, akkor a földszinten van egy másik. – tettem még hozzá, hiszen fogalmam sincs, hogy mióta is lehet talpon, vagy mi is jár jelenleg a fejében. Szőke tincseim pedig most szabadon garázdálkodtak arcom körül. – Éhes vagy? – nem, nem voltam továbbra se jó háziasszony, de valami csak akad itthon, vagy még rendelhetünk is, ha még van bármi is nyitva.
Örömmel teli, hogy még mindig képesek vagyunk legalább egy kicsit jól érezni magunkat. Mármint egymás társaságában. Nem hittem volna, hogy egyhamar ilyenre kerül sor. És végső soron igazam is lett, mert eltelt már jó néhány hónap az utolsó találkozásunk óta. Volt időnk megemészteni azokat, amiket egymásnak mondtunk. Elfogadni. És lehetőség szerint túllendülni rajta, ha nem is teljesen, de részben. – Jól rémlenek nekem azok a karmok – mondom neki még mindig mosolyogva, értve mindeközben azokat az intimebb pillanatokat, amikben korábban is sokszor volt részünk. Ebben az értelemben sosem lehetett ránk panasz, mindig képesek voltunk az együttléteinkből a legtöbbet kihozni. Gyengédség és vadság keveredése, szenvedély, szerelem. Mind részei voltak ezeknek. És épp ezért is mondom azt, hogy sokszor volt szerencsém megérezni a karmait, ahogy bőrömet szántották. A régi szép idők. - Miért is? Régen szeretted, ha olyan vagyok – döntöm kicsit oldalra a fejemet halvány féloldalas mosollyal az arcomon. Nem vagyok teljesen idióta, tudom, hogy régebben is néha azért kötekedett velem és próbált felidegesíteni, hogy aztán a békülés annál édesebb legyen mindkét fél számára. Kellett pár alkalom, mire rájöttem, mire is játszik, de még ezek után is játszottam a szerepemet. Egész jól, ha szabad dicsérnem magamat. Nyilván olyan nagy színész nem vagyok, mint ő. - Kétlem, hogy bármi hülyeséget tenne. Régóta üzletelünk egymással, sosem vágtuk át a másikat és konfrontálódás nélkül aligha próbálna meg rám támadni. Ismerem őt legalább ennyire, ezt bizton állíthatom – mondom neki teljes meggyőződéssel. Kétlem, hogy a multitaskingolás nem menne neki, és azért öltözik ilyen lassan, de csak pár elkalandozott pillantáson kívül többet nem szedett ki belőlem, akármennyire is akarhatta. Nem tagadom, kicsit megmozgatja a fantáziámat, mert régen sem lehetett oka panaszra semmilyen téren, de most… hát, az önmegtartóztatás nehezemre megy, de ennek apró jelét sem mutatom. Ahogy korábban sem láthatott rajtam semmit, úgy most sem. - Nem a ruha az, ami csodákra képes, hanem a test, amit rejt – ez az ő esetében pedig különösen igaz. Aligha hinném el, ha azt mondaná, nehezére esik magának alkalmi partnert találni. Ezzel pedig szerintem ő is teljes mértékben tisztában van. - Tudom, hogy nem. Annyira nem volt nagy ember, hogy az elhamvasztott testébe újra életet leheljenek. Elég nagy erejébe telne sok mágusnak. És gondoskodtunk is róla, hogy ne térhessen vissza – nem kell túlmagyarázni szerintem, hogy ebben az esetben is mágiáról beszélek. Azért is jó warlocknak, vagy boszorkánynak lenni, mert a képzelet aligha tud határt szabni az erejüknek. Csak az önnön kitartásuk, ami gátolhatja őket, mert egy-két varázslat bárki számára megterhelő lehet. - Azzal már elkéstünk szerintem. Csak nézz a szakállamra – mosolygok halványan, kicsit meg is vakarva erősen borostás arcomat. Néhány napja borotválkoztam, de elég erősen és hamar nő vissza a szőrzetem. Baj, nem baj, ez teljességgel emberfüggő, ki hogyan áll hozzá. Néhanapján eljön az a pont számomra, hogy akkor menjünk egy teljesen sima arcra, úgy is visszanő az pár hét alatt. Ezt a pusziját viszont nem tudom teljesen hova rakni. Talán csak hergelni próbál engem, vagy pedig arról van szó, hogy időben rájött, hogy nem ezt akarta, csak nem tudott már teljesen elfordulni onnan. Sok lehetőség van, de inkább nem kezdek konteókba. – Egység az mindig létezhet. Csak meg kell adni neki az esélyt és tenni is érte, hogy fennmaradjon – ezt komolyan is gondolom, amit hallhat a hangomból is kristálytisztán. Felajánl nekem egy lehetőséget, amin ülök néhány pillanatot, de aztán kiszállok az autóból és lezárom az egészet. Utána indulok, követve a házába. – Még mindig szép ez a ház – utalok vissza a legutóbbi ittlétemre, ami lássuk be, nem éppen ilyen állapotban telt, mint ez a mostani. Leszedem magamról a cipőmet, amennyiben látom, hogy ő is kibújik belőle, a zakómat pedig beljebb sétálva valahova egy fotelre terítem rá, kicsit nyakkendőmet is megoldva, és a felső gombot kioldva. Remélhetőleg nem veszi rossz néven. - A kép már gondolom nincs meg – mosolyodom el halványan, miközben felé fordulok. Nem lennék meglepődve, ha már elajándékozta volna, talán még jobb is lenne. Fura volt azon a képen látnom magamat. - Na de mindegy is, nem akarom az estédet elrontani. Tudom, hogy csak egy forró fürdőre vágysz és egy mannára emlékeztető italra – idézem, amit mondott. – Szóval addig… nem tudom. Átmozgatom a könyveidet, hátha megtalálom a titkos ajtó nyitját – vonok vállat egyszerűen, de közben jót szórakozva az elképzelésen. Még hogy ilyen ódivatú módszer nyitná a titkos helyiségének ajtaját… ugyan, boszorkányról beszélünk, inkább varázslattal védené.
Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Sóhajtok egyet, amikor meghallom a nevetését, majd amikor meg is szólal, akkor még szélesebb lesz a mosolyom. Nem mű, nem színpadi, hanem őszinte, mert remekül szórakozom. Nem hittem volna, hogy ilyen jól becsalom őt a csapdámba, mert pont belőle nem nézném ki, hogy zavarba tudna jönni, vagy ahhoz ennél azért több kellene szerintem. Ugyanakkor akadt már olyan partnerem a filmek világában is, aki képes volt könnyedén zavarba jönni. Igazán édes volt, főleg, hogy olyan remekül lehetett vele macska-egér játékot játszani. – Még mindig élesek a karmaim, vagy talán jobban, mint ami rémlik neked. – feleltem mosolyogva és pimaszul, mielőtt felálltam volna az öléből. Mindennek megvan a maga ideje, ahogyan a helye is, de nem vagyok egy a bárokban táncoló nők közül, vagy akik pénzért tennék szét a lábukat. Nálam inkább a szórakozás játszott, vagy az, hogy a saját céljaimra felhasználhassam őket, hiszen a legtöbb férfi annyira könnyedén képes elveszíteni a fejét, ha ügyesen játszik az ember lánya. - Jól van, csak ne menj át mormogó medvébe. – ne tegye, mert olyankor is volt benne valami vonzó. Régebben is megesett, hogy direkt játszadoztam, felhúztam őt, hogy még édesebb legyen a kibékülés. A gyengédségnek és a vadságnak is megvolt mindig is a helye az életünkben, még ha sokszor netán ugyanarra a dologra is rá lehetett volna ezt húzni. Bezárni viszont én zártam be, de legalább tudom, hogy még mindig rohadtul kellemetlenül érinti, így esélyesen akár akad benne még egy kisebb gyűlölet is, vagy ki tudja. Viszont ha az életemet akarná, akkor minek fáradozna ennyit azzal, hogy biztonságban akarjon tudni? Ennyire még ő se lehet jó színész. - Mi van akkor, ha hozzá másabb hír jut el? Netán az, hogy összeálltál egy boszorkánnyal, aki nem is kezdő, hogy segédkezzen neked ellenük? Hogy tiéd legyen a képzeletbeli trón? – kérdőn néztem rá, miközben öltözködtem. Nem siettem el, talán direkt húztam őt, mert érdekelt a reakciója, vagy csak egyszerűen úgy éreztem, hogy felesleges kapkodnom. – Mindenki tudja azt, hogy abban a világban nem létezik szövetség és barátság, mert könnyedén végelehet. – nem hiszem, hogy ezt ő ne tudná, hogy mennyire könnyedén támadják az embert hátba. Nem számít az se, hogy korábban mennyire is volt megbízható. - Csak egy nő vagyok, ebben nem változott a világ. A nőket még mindig lenézik, másrészt meg egy ruha is csodákra képes, meg nem először járnék ott. – fűztem tovább a dolgot. Ugyan már, lehet tényleg igaza van, de egészen felcsigázott. Végre valami történik, talán hamarosan „forradalom” tör ki az alvilági körökben, amik időről és időre olykor felütik a fejüket. Nem akartam a kispadon ülni azért, mert felmerült a nevem. - Még mindig szereted irányítani az embereket, ahogyan az se mellékes, hogy felnéznek rád. – hümmögtem egy sort, mert azt hiszem ebben eléggé az apjára ütött. Csak neki több esze volt, mint annak a féregnek, vagyis féregeledelnek, vagy lehet inkább haleledel lett belőle? Ki tudja. – Miből gondolod, hogy nem akadt szövetségese és netán nem él-e újra egy boszorkánynak köszönhetően? – nem először esne meg ez se, vagy ő még nem is tud erről, hogy egy-egy boszorkány eléggé erővel rendelkezik akár ehhez is? Hamarosan úgyis kiderül. - Nem kell vinni, eltalálok magamtól is, hiszen már jártam arra. – vágtam angyali képet, végül lemondó sóhajjal adtam tudtára, hogy igen. Felkaptam a szövegkönyvet és a táskámat is, hogy elinduljunk a kocsijához. Az út egészen csendesen telt, csak a zene törte meg azt, miután bekapcsoltam a rádiót. Megforgatom a szemeimet, de a sötétben nem látszik, viszont esélyesen már ismer ennyire. Érzem, ahogyan a keze combomra tévedt, hiszen még kicsit a ruha anyagát is sikerült feljebb gyűrnie. Kíváncsian fürkészem őt, miközben a keze a térdem felé siklott. Kezemet kezére tettem. – Én is örülök, hogy beugrottál, de kevesebbet kellene aggódnod, még a végén hamar leszel ősz. – hajoltam közelebb hozzá, hogy arcára puszit nyomjak, egészen közel az ajkához. Majd a kezünkre siklott a pillantásom. – Létezhet még egység, vagy örökre ott fog lenni a méreg, amit mások csepegtettek ereinkbe. – költőikérdés volt, másrészt viszont nem. Majd elhúztam a számat annak köszönhetően, amit mondott. – Ismersz, hogy a hülyeség a lételemen, meg a botrány és a sötétség is azzá vált. Ne kérj olyat, amiről tudod, hogy nem fogom betartani. – azzal a lendülettel már ki is szálltam a kocsiból, ha nem tartott ott valamivel. – De ha legalább ma estére biztonságban akarsz tudni, akkor bejöhetsz. Nem hiszem, hogy Totó megenne vacsorára. – utaltam a kutyámra, majd becsaptam a kocsiajtót meghagyva neki a döntést. Sejthette, ha nem marad, akkor nem kizárt, hogy egy órával később már a város sötétebb utcáit fogom róni és lehet nem sokkal később úgy kell összeszedni, ha tényleg veszélyes helyre tévednék. Erős voltam, de nem sebezhetetlen vagy halhatatlan boszorkány.
Kezdőlap
|| 
||