Minden erőmre szükségem volt, hogy ne szóljak közbe, de szerencsére sikerült. Én már erről kifejtettem a véleményemet, hogy nem hiszem sokat zavart volna. Legalábbis én továbbra is ezt gondoltam, ő meg nem, viszont a lányunk előtt se szerettem volna veszekedni. Meg egyébként se láttam értelmét, hogy újra nyissuk erről a vitát, mert nem fogunk egyetérteni. - Köszönöm, de nem kérek semmit se. Jól vagyok így. – tényleg nem voltam éhes, még akkor se, ha tudom sokáig nem csinálhatom ezt. Muszáj lesz valamit ennem előbb vagy utóbb, ha nem akarom azt, hogy netalán a gyógyszerek szétmarják majd a gyomromat, de ezzel ráérek később foglalkozni. Most tényleg nem kívántam semmit se. Elég lesz az ital, aztán majd meglátom. Legalább sok gondot ilyen téren lehet a következő időben nem fogok okozni és nem nagyon kell majd rám főzni, ki tudja. Majd mosolyogva fordultam a kis tündérem irányába, aki serényen falatozta a kapott palacsintát. Csak időkérdése volt, hogy mit fog hamarosan majd összekenni, mert „elfeledkezik” arról, hogy mennyire is maszatos a keze. - Rendben van, akkor legalább lesz lehetőségem köszönömet mondani neki. – feleltem csak ennyit egy kisebb biccentéssel, de inkább úgy döntöttem jobb ha nem mocorgok annyit. Hálásan pillantottam Declanra, de nem szólaltam meg, amikor elvonta Olivia figyelmét a sérüléseimről, így én is kicsit fellélegezhettem. Inkább tovább kortyolgattam az italomat és próbáltam erőt gyűjteni a mai naphoz, mert ha a sebeim miatt nem szenvednék eléggé amiatt biztosan fogok, hogy ágyban kell maradnom ki tudja meddig. Ezt most tényleg jól megcsináltam. Elvettem a vizet és a gyógyszert, majd sietve bekaptam. Biztosan ennél erősebbre lesz szükségem, de most ez is megteszi. Talán még kicsit sikerül pihennem is, vagy nem tudom mit fogok csinálni. A plafont bámulni? Mert pontosan erről vagyok híres. Ez nagyobb szenvedés lesz, mint hittem elsőre. - Köszönöm előre is. – csak ennyit motyogtam, majd a lányunkra pillantottam. – Biztosan jó lenne, meg legalább megsétáltathatjátok a legjobb barátodat is. Úgy is minden reggel együtt megyünk sétálni, most apával is mehetnének. – nyomtam egy puszit a kislányunk bucijára, majd a fülébe suttogtam, de esélyesen még Declan is hallhatta, hiszen nem ült távol tőlünk. – Szerintem apát be tudod csalni a pékségbe is, hogy vegyen neked sütit. Mit szólsz? – Olivia szemei felcsillantak, majd sietve bólintott. A következő pillanatban meg már talpon is volt, hogy öltözni szaladjon. Bele se mertem gondolni, hogy mennyi minden lesz legváros vagy éppen olajos a kezének köszönhetően. - Lehet jobb lenne, ha utána szaladnál, mielőtt a ruháinak a nagyját mosásra kell ítélni, mert elfelejtett kezet mosni. Addig meg pihenek míg te vásároltok. – újra befészkeltem magam az ágyba és próbáltam pihenni. Elköszöntem tőlük és még egy darabig ment is az, hogy nyugton maradjak, de aztán ki kellett mennem a mosdóba is. Visszafelé meg úgy gondoltam inkább a kanapéra telepszem, de előtte még azért a konyhában is tevénykedtem kicsit, miközben sűrűn sziszegtem a fájdalomnak köszönhetően. Aztán már csak a kanapéig bírtam elmenni. Magamra húztam egy pokrócot és bekapcsoltam a tévét, de túlzottan is hamar leterített a kimerültség érzése és elaludtam.
Inkább nem is reagáltam már Suzie szavaira, főleg azért, mert a lányunk is itt fülelt bőszen, és félő, ha én nem fogom vissza magam, akkor az anyukájánál is elszakad a cérna előbb-utóbb, a mostani puskaporos hangulat közepette pedig más sem hiányzik, mint egy jó velős veszekedés, egyenesen a gyerek orra előtt. - Én lehet, kicsim, de anya valószínűleg kevésbé, mert nagyobb helyet foglalok el, mint te. Neki pedig most elsősorban pihenésre van szüksége. – gondoltam át gondosan a szavaimat, hogy mégis mit mondjak, ami igaz, és Olivia sem fogja rosszul érezni magát tőle, amiért ő átjött aludni. Miután pedig Olivia bőszen pusztította a maga palacsintáját, én is vettem egyet magamnak, igaz, néhány falat után megálltam egy pillanatra, Suzie-ra nézve kérdő tekintettel, miszerint ő miért nem eszik semmit? - Csináljak esetleg valami gyümölcsturmixot, amit eliszogathatsz? – kérdeztem rá biztos ami biztos, nem-e csak azért mondja, mert sajog minden porcikája. Mert ennie, azt bizony nem ártana, ahhoz, hogy mielőbb meggyógyuljon. - Már elment, még korán reggel, amikor aludtatok. Puszil mindenkit, és azt üzeni, hogy majd késő délután még beugrik megnézni, hogy vagytok. – válaszoltam, miközben eltüntettem a palacsintámat és rákérdeztem volna a jégre, de úgy tűnik, locsifecsi kislányunk gyorsabbnak bizonyult az anyukájánál, így a válaszig már el se jutottunk. Vagyis… azt hiszem, elég árulkodó volt az, hogyan reagált Suzie, amikor a kislányunk hozzáért egyik-másik csúnyább zúzódásához. - Tudod mit, kicsim? Inkább egyél még egy palacsintát, mielőtt kihűlnének, oké? – nyomtam még egyet a lurkó kezébe, alapból nem nagy méretűek, de mióta megszületett, még kisebbeket szoktam készíteni, hogy ő is kényelmesebben legyűrje őket. Én pedig felkelve a konyha felé vettem az irányt, hogy némi konyharuhába csavart jég, egy pohár víz, meg egy fájdalomcsillapító kíséretében térjek vissza a lányokhoz. - Igen, egy pár napig így most én is itthon maradok. – érzem vissza pont akkor, amikor a kislányunk nekem szegezte legújabb kérdését, hogy aztán megint helyet foglaljak az ágy szélén, Suzie felé nyújtva a vizet, majd a gyógyszert is. - Egyelőre csak ilyen van itthon, de a semmitől ez is több, aztán majd leugrok valamikor kiváltani azokat amit tegnap írt fel az orvos. Olivia? Mit szólsz, elsétáljunk a gyógyszertárba együtt? Nézünk anyának valami krémet is mellé, hogy gyorsabban meggyógyuljon. – néztem a kis prücsökre, legalább addig is lenne egy kis nyugta Suzie-nak, azon túl meg úgy is itt fogjuk boldogítani egész nap. Fogadok, hogy alig fogja várni, hogy megint aludjon a lányunk. - Persze, amit csak szeretnél. Mesemaraton, olvasás, főzünk neki együtt valami finomat, csinálhatsz neki frizurát, ha megengedi, meg figyelünk rá, hogy eleget pihenjen, meg ne sumákolja el a gyógyszereit, hanem tényleg bevegye. – soroltam fel néhány ötletet a teljesség igénye nélkül, mielőtt újra a tökmag felé fordultam volna – Na de most sipirc készülődni! Anya maradhat pizsamában egész nap, neked irány öltözködni! Vagy legalább találd ki, hogy mit szeretnél felvenni, aztán mindjárt segítek neked. – az meg fel sem merül bennem, hogy ez sem feltétlenül olyan egyszerű mutatvány, mint hinném, de hiába… látszik, hogy Suzie szokott itthon lenni vele, és nem én birkózok meg napi szinten az ilyen kihívásokkal.
Duzzogva dőltem el az ágyon, meg se próbáltam leplezni azt, hogy mit is érzek vagy gondolok. Sőt, még azelőtt hátat fordítottam neki, mielőtt a villanyt lekapcsolhatta volna. Még hogy nekem szelektív a hallásom. Nem én viselkedek úgy a másikkal, mintha magát az ördögöt hívtam volna vendégségbe, meg nem én beszélek lelépésről, meg arról, hogy nem hiszek a másiknak. Jobb is volt, hogy a gyógyszerek és a kimerültségnek hála hamar álomba szenderültem. Legalább kevesebb ideig kellett elviselnem a testemet átjáró fájdalmat és arra koncentrálnom, hogy az agyam még milyen elméletekkel próbál meg belém rúgni az elmúlt óráknak köszönhetően. Reggel már nem magányomban ért, hanem a lányunk társaságában, ami egyszerre volt megnyugtató, békességet hozó, ugyanakkor fájdalmas is, hiszen minden porcikám fájt. Ennek köszönhetően meg nem volt igazán kellemes érzés az, ahogyan hozzám bújt, de csak az számított, hogy ő jól van és itt van velünk. Ez minden fájdalomért képes volt kárpótolni. - Persze, erről is én tehetek… - morogtam az orrom alatt, majd a fogaim összekoccantak és arcomra volt írva, hogy nehéz volt lenyelnem a többi dolgot amivel még megtoldottam volna a mondandómat, de aztán a lányunkra siklott a pillantásom. Az ő kedvéért képes voltam moderálni magam és lenyelni a szavakat, s esélyesen csak ennek köszönhető volt a jelenlegi felszíni béke is. - Biztosan, ha anya mellett alszol, akkor te is jól aludtál volna, mint én. – mondta Olivia, miközben az apjához bújt, majd puszit is adott apunak. Ez amolyan reggeli rituálé volt, ha itt volt, akkor neki is kijárt a jó reggelt pusziból. Addig kell ezt élvezni, amíg lehet, hiszen ahogyan nagyobb lesz úgy lesz biztosan egyre cikibb számára az őseit megpuszilni, vagy nem fogja fontosnak találni, hogy így tegyen. - Köszönöm, de nem vagyok éhes. Majd talán később, de ti egyetek csak nyugodtan. – a lányunknak biztosan nem kellett kétszer mondani, mert ő máris úgy vetette rá a palacsintára, amit Declantól kapott, mintha évek óta nem evett volna ilyen finomságot. Pedig gyakran volt itthon palacsinta, mert az volt a kedvence. Kicsit éhes voltam, de úgy éreztem, hogy egyetlen egy falatot se tudnék lenyelni, mert még mindig túlzottan fájt a szám is. Nem vágytam arra, hogy még több fájdalmat érezzek a jelenleginél is. - Nagyi még alszik, vagy már el is ment? – néztem kérdőn a páromra és már egészen megszoktam, hogy édesanyját nagyinak hívom, hiszen Oliviának ő a nagyi volt. Az egyetlen élő nagyszülője, legalábbis másról nem tudtunk. Az viszont nem rémlett, hogy kaptunk-e valami gyógyszer az orvostól, vagy azokat még ki kell-e váltani, de reméltem ha utóbbi, akkor Declan hamar le fog menni a patikába, mert már most nehezen ment a mozgás, akkor mi lesz később? Nem akarok belegondolni, ahogyan azt se akarom, hogy a lányunk túlzottan aggódjon értem. Muszáj erősnek maradnom és úgy tenni, mintha nem lenne nagy baj az ő érdekükben. Nem akarom, hogy a keleténél jobban aggódjanak. Mielőtt válaszolhattam volna a jéggel kapcsolatos kérdésére a lányunk beelőzött. Ahogyan pedig újra hozzám ért szám széle alig észrevehetően megrándult, de nem adtam hangot a testembe hasító fájdalomnak, majd figyeltem, hogy miként is lesz legváros a gipszem. Ez se maradt tiszta túlzottan sokáig. - Mert leestem a lépcsőn. – feleltem könnyedén, miután megláttam, hogy Declan tőlem várja inkább a választ, mintsem neki kelljen felelnie a lányunknak. Mondanám meglepő, de mégis csak én voltam az író, esélyesen gyorsabban tudtam kitalálni valami hihetőt, mint ő. – Látod, ezért nem szabad futkosni a lépcsőn, mert úgy jársz, mint anya. Elég egyetlen rossz lépés és megütöd magad. Most én is megtanultam a leckét, hogy ne szaladgáljak. – feleltem mosolyogva, miközben Olivia lenyalta az ujjairól a lekvárt, majd elkerekedett szemekkel nézett rám, hiszen ekkor tűnt fel neki az arcomon lévő sebek-foltok is. Aprócska kezével óvatosan érintette meg, mire én a lepedő markoltam a testem mellett, mintha csak ez tartana vissza attól, hogy elrántsam az arcomat a kezétől, de ehelyett inkább mosoly jelent meg az arcomon. – Nem lesz semmi baj kincsem, anya meggyógyul, aztán majd együtt fogunk óvatosan közlekedni a lépcsőkön. – feleltem könnyedén, majd nyomtam egy puszit az orrára, mire elkuncogta magát. - Apa, itthon maradsz te is velem? Vigyázhatnánk anyára, meg nézhetnénk mesét, meg olvashatnánk neki, akkor biztosan gyorsabban meggyógyul. Én is mindig gyorsan meggyógyulok. – utalt itt arra, hogy amikor beteg volt, akkor ágyban maradhatott, mesét nézett vagy én olvastam neki. Mosolyogva pillantottam Declanra, ahogyan szép lassan elengedtem az ágyneműt a jobb kezemmel.
Inkább meg se szólaltam már, úgy éreztem, hogy teljességgel mindegy, hogy mit mondanék, úgy is csak olaj lenne a tűzre, bármi is hagyja el a számat, és csak tovább rontana a helyzeten. Pedig csak aggódok érte, neki akarnék jót, de akármennyire is próbálunk közös nevezőre jutni, úgy tűnik, most úgy sem fog menni, jobb, ha pihentetjük az egészet, pláne, hogy ösztönösen a legrosszabbra asszociálunk a másik minden mondandójára. - Te és az a szelektív hallásod… Tudod mit, Sue? Ahelyett, hogy kiforgatod a szavaimat meg ilyen hülyeségeken kattogsz, inkább pihenj, meg a gyógyulásodra koncentráld az energiádat. – csóváltam meg a fejem még az ajtóban állva, mielőtt lekapcsoltam volna a lámpát, meg bezártam volna a háló ajtaját magam után. Ahhoz képest, hogy milyen nehezen aludtam el, ráadásul a kanapé aludtam, nem a helyemen, reggelre egész mély álomba sikerült süllyedni, sőt, a visszaalvással sem volt sok gond, miután anya hazament. És amennyire elkerültek az álmok éjszaka, most, reggeli készítés közepette olyan nehéz volt szabadulni a gondolatoktól. Furcsa belegondolni, hogy mióta felébredtem a kómából, igaz, voltak kisebb összezörrenéseink meg nézeteltéréseink, de ilyen komoly veszekedésünk még egy se, ez pedig valahol megrémisztett – és felkeltette bennem a bűntudatot is. Már épp kezdtem azon kattogni, hogy túlreagáltam a tegnapi dolgokat, de elég volt betérnem a hálóba a tálcányi fnomsággal, hogy bebizonyosodjon, Suzie inkább folytatná tovább… - Igen, hogy kényelmesen elférj. – reagáltam a szavaira, mert akármit is magyarázott be magának, ne azért költöztem ki, mert veszekedtünk. Akkor szimplán kihúzódtam volna az ágy szélére, és ezzel letudva a történet. - Jó reggelt, kicsim. – ültem le az ágy szélére, majd miután letettem magunk mellé a tálcát, Olivia felé nyújtottam a kezem, hogy megszeretgessem. - Aludtam már jobban is. – hagytam ennyiben a kérdését, mást úgy se nagyon tudnék mondani róla, azon túl, hogy lehet, hogy tv-nézéshez tökéletes a kanapé, aludni azért nem egy főnyeremény. De egy napot kibírok rajta… vagy akár párat, ha Sue zsörtölődős, sértett hangulata nem enyhülne a későbbiekben sem. Mondjuk azért reménykedek benne, hogy csak átmeneti, aztán ha jobban érzi magát, majd javul a kedve is. - Ha már itthon maradok, ez a legkevesebb. Enni úgy is kell. – legalább addig is tud pihenni, nem kell ilyenek miatt aggodalmaskodnia, ami meg Oliviát illeti, nos… reméljük, fog tudni pihenni is mellette azért. - Azért egyél te is. – néztem rá, miközben elvettem egy szelet palacsintát, és törtem belőle egy kisebb darabot a lányunknak is, hogy kedvére majszolgathassa. Igaz, amúgy sem szoktam nagyokat készíteni, de így mégis csak egyszerűbb. - Vagy inkább valami mást kívánsz? – kérdeztem vissza, és már épp rákérdeztem volna, hogy keressek-e valami fájdalomcsillapítót, amikor a lányunk kibújt az ölelésemből, hogy egy újabb palacsintát felmarkolva ezúttal Suzie ölelésébe fészkelje be magát. Mondjuk a gyógyszertárba sem ártana elugrani kiváltani a gyógyszereket, amit a doki javasolt, de azt majd később, ha a kis örökmozgónk lefoglalja magát valami játékkal. Vagy mást nem, majd a szokásos séta közben útba ejtjük. Lámpafényben sem voltak túl bizalmat gerjesztőek Sue sérülései, de így, nappali természetes fényben látni őket, már ami kilátszódik a ruha takarásából… valahol bánom, hogy a képességemmel csak mások gondolatait hallhatom, nem pedig gyógyítani tudok, példának okáért. Arról nem is beszélve, hogy a színük alapján talán még csúnyábbak, mint tegnap, de az orvos szerint ez természetes. - Hozzak egy kis jeget? – kérdeztem végül sután, Suzie felé fordulva, mert az én figyelmemet azonban nem kerülte el, hogy rándult össze az előbb is, ahogy felült, vagy Olivia érintésére. Másrészt meg nem ártana megbeszélnünk a tegnapit is, vagy valamit kezdeni vele, még ha a kislányunk füle hallatára nem is éppen szerencsés... - Miért kell anyának jég? Az hideg! - szólt közbe Olivia is, miközben a reggelijét majszolta, majd mielőtt még válaszolhattunk volna, már rá is mutatott a kezében tartott palacsintával a gipszre, szép, lekváros pacát hagyva rajta - És miért bibis a keze? Én pedig, mielőtt bármi értelmeset kibökhettem volna, az érintettre néztem, reménykedve, hogy kitalált már magának valami fedősztorit a kis kíváncsink előtt.
- Örülök annak, hogy ennyi idő után ennyire bízol bennem és ezt gondolod. – feleltem csendesen csak ennyit arra amit mondott. Szerinte tényleg nem tanultam belőle? Az elmúlt évek alatt annyi okot adtam arra, hogy ne bízzon bennem? Remek érzés volt ezt kiolvasni a szavaiból. Nem csoda, hogy ezek után inkább a háttérbe húzódtam és inkább a hallgatásra szavaztam. Csak amire muszáj volt válaszolnom arra feleltem csak. A taxiban se sokat mondtam, de esélyesen hamarabb hitte azt Declan, hogy a fájdalom miatt van és amiatt, hogy eléggé kimerült voltam, de valójában túlzottan is égettek belülről a szavai. Mintha éppen most gyújtott volna valaki alattam máglyát, hogy lassan égjek el. Egy picit úgy éreztem, hogy mi van akkor, ha nem csak a kicseszett helyzet hozta felszínre ezeket a dolgokat? Eddig is ott lappangtak, csak nem adott hangot neki? Ilyen és ehhez hasonló dolgokkal emésztettem magam, miközben hagytam, hogy a csend ködje ránk telepedjen. - Jó tudni, hogy már pontosan tudod mit tennél akkor, ha le akarnál lépni. – lehet nem ez volt a lényeg, de attól még szíven ütött, hogy már lelépésre vonatkozó terve is készen voltak. Az biztos, hogy nem hagynám csak úgy, hogy a lányomat magával vigye. Harcolnék érte és reménykedtem abban, hogy jó esélyesem lenne. Talán számítana mindaz is, amit a múltban tettem. – Ha lesz kedvem? Nem én jövök egy kész lelépési tervvel, meg nem én sugallom szinte folyamat azt, hogy mennyire nem bízom a másikban, de ahogy akarod. A villanyt ne felejtsd el. – s ennyit arról, hogy szép álmokat és társait kívánok. Semmi kedvem nem maradt már ehhez. Hirtelen hamisnak tűnt volna ebben a helyzetben, ami kialakult. Helyette inkább hagytam, hogy a fájdalom, a sírás és a kimerültség végleg leterítsen. Szerencsére sikerült egészen öntudatlannak lennem és nem is álmodtam semmit se, s nem is zavart meg semmi se. Egyedül akkor ébredtem fel, amikor meghallottam a motoszkálást, majd a napsugaram megjelent. A sötét elrejtette előle az arcomat, a sérüléseimet és az olykor megjelenő grimaszokat is ahogyan hozzám bújt. Kisebb beszélgetést követően viszont szerencsére még mind a ketten visszaaludtunk. Nem ébredtünk fel arra se, hogy Declan felébredt és a konyhában kezdett el szorgoskodni. A nap csábítóan szűrődött be a redőnyön keresztül, mire a kisasszony is mozgolódni kezdett. Mosolyogva figyeltem, majd szőke tincseit kisöpörtem a hajából, hogy apró puszit nyomjak homlokára. – Jó reggelt tündérkém.- suttogtam neki, mire nyújtózott egyet és átfordult a másik oldalára. Körülbelül pontosan ekkor kopogott, majd jött be apuci is. – Önként mondtál le róla. – feleltem csak ennyit, mintha a tegnap esti csalódottság, vagy kicsit a düh még nem teljesen párolgott volna el azzal, hogy aludtam. Gyengéden simogattam a kislányunk hátát, mire újra mocorogni kezdett. – Nézd csak, apa hozott reggelit. – suttogtam a fülébe, mire máris kinyitottam a szemét, majd mosolyra görbült a szája. Aprócska kezeivel máris édesapját kezdte el hívogatni, majd ha Declan közelebb jött, akkor befúrta magát az ölelésébe, hogy utána megpróbálja apát becsábítani az ágyba. - Megvagyok, te? Jól aludtál? – kérdeztem meg kíváncsian, de az állapotomat inkább nem akartam részletezni. Főleg nem Olivia előtt. Elég lesz neki megmagyarázni azt, hogy anya miért is néz ki úgy, ahogyan. Nem kell még inkább megijeszteni őt. – Látom, a konyha továbbra is rabul ejt téged. – utaltam itt arra, ha itthon is maradt máris egyből a konyhában kezdte a napját. Kicsit feljebb tornáztam magam, de a fájdalomnak nem adtam hangot, csak az arcomra kiülő grimasz lehetett beszédes. – Köszönjük a reggelit. – tettem még hozzá, de az innivalón kívül egyelőre nem vettem mást el. Abból is csak pár kortyot ittam jelenleg.
- A fenébe is, Sue, nem így értettem! - bukik ki belőlem, természetesen ha valami olyan történne vele, hogy napokra, vagy hosszabb időre kórházba kerülne, én is jönnék minden nap látogatni, az lenne a legkevesebb azok után, ő hányszor jött be miattam. De az ég szerelmére, ne azért kerüljön már ide, mert hülyeségbe keveredett! Bár inkább sehogy se kerüljön ide, az a legjobb. - Nem tudom! Amíg biztosra nem veszem, hogy nem csak indulatból válaszolsz, hanem tényleg komolyan gondolod. Vagy tanulsz belőle… valamit. – morgom az orrom alatt, és bár nagy a kísértés, hogy közöljem vele, akkor mostantól nem hozom fel többet, de magamat ismerve, úgy se bírnám megállni, aztán meg azon menne a veszekedés. Mindenesetre igyekszem a nyelvemre harapni és befogni a számat, amiben az is nagy segítség, hogy megjelenik az egyik orvos, és elhív a folyosó másik vége felé – ahogy az is, hogy a hazafelé úton Suzie sem bizonyul túlzottan beszédesnek. Talán jobb is így, legalább addig sem veszekedünk, vagy kapunk össze megint valamit. Pláne, hogy az előző vihar szele sem ült még el… Legalábbis ezt bizonyítja az, hogy hazaérve sem kell túl sokat várni, hogy újra sikeresen beszéljünk el egymás mellett. Egy szótlan mosollyal reagáltam a köszönetére, majd a szekrényből kerítek neki a ruháim közül párat, és ha kell, akkor belebújni is segítek neki, így gipsszel úgy sem egyszerű semmi sem. Vagy ha minden porcikája sajog az embernek. Amikor azonban jó szándékkal felajánlom, hogy alszok külön, nem épp azt a reakciót kapom, amire számítottam. - Fáradt vagy, és megint túlkomplikálod a dolgokat. Azért alszok kint, hogy este aludj is valamit, és ne kelj fel óránként arra, hogy véletlenül hozzád érek alvás közben. Ha nem bírnálak elviselni, vagy el akarnálak lökni magamtól, akkor fognám Oliviát, és nemes egyszerűséggel átköltöznénk anyához. – foglaltam össze a dolgokat, miközben felmarkoltam az ágyneműmet – De tudod mit? Ahogy te is mondtad, majd holnap folytatjuk, ha lesz még hozzá kedved meg erőd. Most inkább pihenj. – csóváltam meg a fejemet, megvárva, hogy bemásszon az ágyba, majd miután lekapcsoltam a lámpát, megágyazzak magamnak a kanapén. Aztán még anyához is visszamentem, hogy váltsunk pár szót, ha már a lányok aludtak, elmesélve neki is a történteket. Ez a legkevesebb azok után, hogy szó nélkül jött, amikor hívtam. Utána aztán hamar nyugovóra tértünk mindketten, későre is járt, meg hosszú volt ez a nap is, ráadásul mivel anya reggel egészen korán indult, hogy munka előtt még hazaugorhasson, így túl sokat nem is aludtam. Legalábbis egy huzamban. Benéztem Olivia szobájába, aki még mindig békésen aludt, majd a hálónkba is belestem, hogy Suzie-val minden rendben van-e, de úgy tűnt, hogy igen, és ő sem csak álmatlanul forgolódik, így aztán én is visszadőltem a kanapéra, ahol egész hamar el is nyomott az álom, újra. Olyannyira, hogy még arra sem keltem fel, hogy mozgolódás támadt körülöttem, először a kicsi, majd a négylábú rosszcsontunk osont be a hálóba. Csak reggel ütött be a pánik, amikor felkelve bepillantottam a kisasszony szobájába, és üresen találtam az ágyát, szerencsére azonban hamar meglett, hogy hová bújt… és elnézve, hogyan bújik az édesanyjához, akaratlanul elöntött engem is a lelkiismeret-furdalás az előző napi veszekedéseink miatt. Ahelyett azonban, hogy visszavittem volna Oliviát a szobájába, vagy csatlakoztam volna hozzájuk, inkább felhívtam a főnökömet, felvázolva neki az itthoni állapotokat, és hogy nem lenne-e lehetséges, hogy pár napot itthon maradjak? Aztán viszont már tényleg a konyha felé vettem az irányt, hogy készítsek valami reggelit, szépen, tálcára pakolva a gyümölcslevet, kakaót, frissen sütött amerikai palacsintákat, a hozzá való elengedhetetlen dolgokkal. Lekvár, juharszirup, friss gyümölcsök, lehet, hogy nem teszi semmissé a tegnapi veszekedést, de talán segít, hogy ne ugyanolyan hangulatban indítsuk a reggelt. Amikor pedig mocorgást hallottam a háló felől, óvatosan meg is indultam felé kezemben a tálcával, hogy előbb belessek a résnyire nyitott ajtón, majd le is üljek melléjük az ágy szélére. - Jó reggelt! Na szép, ennyit a helyemről… - csóváltam a fejem játékosan, miközben néztem, a lányom, a pöttöm kis termetével hogyan foglalja el a fél ágyat. Legalább – Remélem, éhesek vagyok. Suzie, hogy érzed magad? – fordultam a betegünk felé érdeklődő tekintettel.
Nem érdekelt a nézése, se az, hogy miként feszült meg az álkapcsa. Ha szerinte hazudtam, akkor ott volt a lehetőség, hogy megtudja az igazat. Csak egy érintés kellett volna hozzá, de fájt, hogy netán tényleg ez is felmerült benne. Az pedig, hogy mehetnék másabb szakterületre is, csak némán hallgattam végig, meg se moccantam. Felnem kellett volna rá valamit, de nem volt kedvem tovább folytatni ezt a vitát. Egyszerűen nem láttam értelmét, így inkább éltem a hallgatásjogával, még ha ez nem is minden esetben a legjobb, de most én annak éreztem. - Sajnálom, hogy hosszú évek után egyetlen egy alkalommal miattam ide kellett jönnöd. Várhattál volna kint is, ha ennyire megvisel ez az egy alkalom. – kisebb gúny volt a hangomban. Én évekig jártam ide miatta, még se vetettem a szemére a dolgot. Nem hibáztattam érte mást, nem mondtam azt, hogy mennyire utálok idejárni. Én meg most egyszer kerültem nagy bajba, egyszer kellett bejönnie értem, de akkor is megkapom azt, hogy miattam kell ide betérnie. Egyetlen egy alkalom ennyi év után. Még szép, hogy fájt az, hogy ezt is felhozza. Kezemet is elhúztam és inkább az ölembe ejtettem vissza. Meg ezt úgy mondta, mintha nekem annyira kellemes lett volna bejönnie ide. És azt hittem a sérüléseimnél és az akkor érzett dolgoknál fájdalmasabb nem lehet ez az este, de most még is úgy éreztem, hogy minden egyes szava nagyobb ütést okoz, mint azok, akik ezt okozták. - Még hányszor akarod a fejemre olvasni? Hmm? Mert nekem szerinted olyan jó móka volt ez? Olyan remekül érzem így magam, hogy szerinted újra kitenném ennek magam??? – kérdeztem meg én is sokkal ingerültebben, majd a fejemet hátrahajtottam, miközben lenyeltem megannyi sziszegést, ami felkívánkozott belőlem, mert túlzottan is fájt minden. Inkább a plafont bámultam és próbáltam lehiggadni, meg a feltörni akaró könnyeimet visszanyelni. Utóbbi csak több-kevesebb sikerrel járt. Hamarosan viszont szerencsére már a taxiban ültünk és hazafelé tartottunk. Figyeltem a fényeket, ahogyan elmosódnak, a gyalogosokat, akik még fent voltak ilyenkor is, de nem szólaltam meg. Fáradt voltam és úgy éreztem, ha nem beszélek, akkor kevesebb esélyt adok arra is, hogy netán valamivel még inkább egymásba marjunk. Már ha ez egyáltalán lehetséges volt az eddig történtek után. - Köszönöm. – csak ennyit motyogtam, miután a lányunk szobájából visszatértem. Hagytam, hogy segítsen lehámozni a ruháimat, amikor pedig a sajátjai közül ajánlott fel egy-két darabot, akkor se ellenkeztem ellene. Kényelmesebb lesz most abban. - Szóval mostantól ez lesz? Inkább külön alszol, mert úgy könnyebb lesz elviselned? Nem fog attól semmi se változni, megtettem, hibáztam Declan. Nem tudom semmisé tenni, de tényleg ezt akarod? Ellökni magadtól? – kérdeztem meg elhaló hangon, majd inkább bemásztam az ágyba, magamra húztam a takarót és próbáltam megvárni azt, hogy legalább addig ne eredjenek el a könnyeim, míg a szobában van. Végül sírás közben valamikor csak sikerült elaludnom, miközben a szívemben úgy éreztem, mintha direkt akarna távoltartani magától és valami visszafordíthatatlan dolog kezdődött volna el ezzel, hogy a kanapéra költözött. Reggel mocorgásra lettem figyelmes, mire lassan fordultam meg, amikor is két apró kéz emelte fel a takarót, majd hozzám bújt. Sietve nyomtam puszit az fejére. - Anya, apa miért alszik a kanapén? Rossz volt? – kérdezte meg, hiszen a sötétben nem látta a sérüléseimet még szerencsére. – - Nem, kincsem. Azt hiszem apa haragszik rám, mert tegnap este megsérültem és aggódik értem. – suttogtam neki, miközben minden egyes erőmmel azon voltam, hogy ne mutassam ki mennyire is fáj jelenleg minden érintése és az, hogy hozzám bújik. Azt meg csak remélni tudtam, hogy nem hallja ki a hangomból a szomorúságot és félelmet. – De minden rendben lesz, anya is meggyógyul és apa se lesz szomorú. Ígérem kincsem. – újabb puszit nyomtam arcára, miután végleg befészkelte magát és újra álomba nem szenderültünk, hiszen amikor átjött, akkor még igazán világos se volt. Az meg fel se tűnt, hogy nyitva hagyta az ajtót, ezzel pedig négylábú barátjának könnyeden adott esélyt, hogy ő is csatlakozzon hozzánk idővel az ágyban.
Egy szót se szóltam a szavaira, és nem, a képességemet sem használtam… de abból, ahogy az állkapcsom megfeszült, talán érzékelhette azt, hogy megint sikerült olyanba tenyerelnie, amibe nem kellett volna. Tényleg ezt akarja? Hogy még a képességemet is belekeverjük az egészbe? Elég nehéz volt ez anélkül is, meg bőven okozott fejfájást az is… - Nem mondtam, hogy legyél titkárnő, a fenébe is, de azért az írás területén belül is akad bőven lehetőség! Újságírás valami más témában, vagy regényíró… de gondolom, te otthonosabb vagy témában. – tettem szóvá, mert most így hirtelen csak ez a kettő jutott eszembe, de ha nagyon köti az ebet a karóhoz, akkor holnapra összegyűjtök neki több olyan munkát, amiben napi szinten használhatná az írói képességét, veszélyes terepmunka nélkül is. És mondom is tovább a magamét, mondanám még tovább, ha nem nyújtana ilyen siralmas látványt, meg pityeredne is el mellé. Reméltem, hogy tényleg be fogja tudni tartani az ígéretét, és csak egyszeri alkalom volt ez a mostani, mert ha tudja’ isten, évente eljátszunk egy hasonlót, akkor nem tudom, hogy mihez fogok kezdeni. Egyelőre még nem is akarok ilyesmiken agyalni, elég lesz akkor, ha már bekövetkezett a baj, egyelőre van más, amivel foglalkozni kéne. - Legszívesebben kórház közelébe se jönnék, ha nem muszáj, erre? Mire nekem megfogyatkoztak a kontrollok, most miattad vagyunk itt. – morgom az orrom alatt, de ha már itt vagyunk, akkor nem fogom csak úgy itt hagyni, arra azonban mérget vehet. Pláne így, hogy ennyire foggal-körömmel küzd az ellen, hogy éjszakára bent maradjon, mert ha még úgy lenne, akkor hazamennék jobb híján. De így? Ha itt is hagynám, úgy is meglépne az első adandó alkalommal, azzal meg inkább nem kockáztatok, hogy a történtek után innen meglépjen, de haza meg ne jöjjön… Akkor még inkább betegre aggódnám magam. - Remélem is. Tudom, nem lehetett könnyű azt se kivárni, hogy felébredjek a kómából, pláne úgy, hogy esélyt se sokat adtak rá, de hogy miután felébredtem, alig pár évvel később meg te tűnj el? Na azt már nem. – kötöttem az ebet a karóhoz, pláne ha már így alakult. Persze tisztában vagyok vele, hogy az élet sajnos nem így működik, elég egy rossz mozdulat, pillanat, szerencsétlen időzítés és már be is következett a baj, de ha rajtam múlik, akkor ő sem szabadul tőlem, arra mérget vehet. Ezen egy összeszólalkozás sem fog változtatni. Aztán jött az orvos, hogy néhány percre félrehívva ismertesse velem a Suzie-val kapcsolatos dolgokat, téve egy kísérletet arra, hogy meggyőzzön, jobb lenne, ha bent maradna. Lehet, hogy biztonságosabb lenne, de őt ismerve talán mindenki jobban jár, ha hazaengedik, így végül a zárójelentéssel együtt sétáltam vissza hozzá. Tényleg jó ramaty állapotban van, ha ezalatt a pár perc alatt majdnem elaludt, ettől függetlenül nem mertem volna itt hagyni. Akkor tuti, hogy a világ minden pénzéért se lett volna hajlandó elaludni… - Oké, akkor hívok egy taxit. – bólintottam, miközben felsegítettem a székéről, vagy ha volt valami holmija, akkor azt is hoztam, miközben pedig kisétáltunk a kórházból, meg is ejtettem azt a telefont. Szerencsére nem kellett sokat várnunk, pár perccel később még érkezett is egy, hogy egyenesen hazaszállítson minket. Látva, hogy Suzie milyen kimerült, a beszélgetést se erőltettem, csak akkor szólaltam meg, miközben rendeztem a tartozást, meg előtúrtam a zsebemből a lakáskulcsot, hogy beengedjem. - Rendben, én is valahogy hasonlóan gondoltam. – bólintottam a szavaira, majd amíg ő a lányunk szobája felé vette az irányt, addig én a háló felé, hogy megágyazzak, amíg Suzie visszaér. - Várj, segítek… - léptem oda hozzá, hogy segítsek neki kibújni a ruháiból, amikkel meggyűlt a baja, ha meg mindenáron át akart öltözni, akkor felajánlottam valamelyik pólómat. Az pár számmal nagyobb, mégis csak egyszerűbb belebújnia… - Én kiköltözök a kanapéra, ha nincs ellene kifogásod. Legalább nyugodtan pihenhetsz, meg nem kell amiatt tartani, hogy véletlenül fájdalmat okoznék alvás közben. – hoztam fel az ötletet, mert abból kiindulva, hogy az esetek többségében összebújva alszunk, az most kimondottan kényelmetlen lenne számára. És lehet, hogy amíg elalszok, addig oda tudok figyelni arra, hogy ne nagyon érjek hozzá, de utána… - Mást nem ha valami baj van, akkor szólj, vagy kelts fel nyugodtan. – tettem még hozzá, ha meg mindenáron ragaszkodna ahhoz, hogy maradjak, akkor nem tudom… Esetleg alszok a szőnyegen az ágy mellett? Akárhogy is dönt, ha ő már ágyba bújt, én még visszamentem egy kicsit anyához, hogy váltsak vele néhány szót, ez a legkevesebb azok után, hogy szó nélkül átjött, hogy vigyázzon az unokájára.
Szívem összeszorul, ahogyan visszakérdez. Nagyot nyelek és nem akarok arra gondolni, hogy tényleg nem hisz nekem, hogy azt hiszi ennyi időn át hazudtam volna a dolgokról. – Ha nem hiszed el, akkor használd a képességeidet. Gyerünk Declan! Ha ennyire hazugnak tartasz, akkor ne fogd vissza magad! – legszívesebben ordítottam volna a szavakat, mert annyira belém mart a dolog, hogy netán tényleg használná rajtam, de ennek ellenére is inkább csak szomorúan és csalódottan csendült a hangom. Vajon, ha megteszi, akkor még lesz visszaút? Tényleg ennyire mélyre zuhantunk volna egyetlen egy baklövésem miatt? Nem akartam erre gondolni, de türelmesen vártam, hogy döntsön. Hisz vagy nem hisz nekem, vagyis bízik bennem, vagy már nem tud megbízni bennem… - Mit kellett volna választanom? Mentem volna titkárnőnek? Fel kellett volna adnom még egy dolgot az életben? Mindig is szerettem írni és ezt neked is tudnod kell, mert te bíztattál a leginkább benne! – fejemet is megráztam, mert nem hittem volna, hogy a mai nap még alakulhat ennyire rosszul. Hirtelen a kiejtett szavak és azok, amiket Declan mondott még egy-egy ütésnél is jobban fájtak. Mi történt velünk? Miért marakodunk? Mi is ez egy leszünk azon párok közül, akik hálát adnak azért, hogy nem házasodtak össze, legalább könnyebb külön utakon folytatni? Gyomrom görcsbe rándult, torkomban gombóc növekedett erre a gondolatra, mert tudtam, hogy a végsőkig küzdenék értünk, ahogyan éveken át is tettem. Én nem tudnám őt elengedni, maximum csak akkor, ha netán ő ezt akarná. A könnyeim még inkább záporozni kezdtek ennek a gondolatnak köszönhetően, hogy netalán most veszítem el őt. - Fogom. – csak ennyit felelek arra, hogy hosszútávon se szeretném kitenni magam ekkora veszélynek. Be kell látnom magamnak is, hogy kicsit elpuhultam az elmúlt évek alatt, de lehet ideje lenne visszavonulnom teljesen az írástól. Nem akarok örökké semmilyen cikkeket írni. Talán ideje lenen könyvet írni, vagy magam sem tudom. Hirtelen csak azt tudtam, hogy megijedtem Declan viselkedése miatt, amiatt amiket mondott. Féltem, hogy netán ez valami még rosszabbnak csak a kezdete. - Nem ezt mondtam, de olyan mintha inkább szívesebben elsétálnál. – nagyot nyelek, mielőtt az utolsó pár szót kiejteném. Nem tudok a szemébe nézni, egyszerűen nem megy. A kezemet is elhúzom, hogy a könnyeimet megpróbáljam letörölni az arcomról. Egyszerűen túlzottan megbénít a félelem, hogy netán elveszíthetem őt is és a lányomat, ha így lenne, akkor biztosan visszamennék ebbe a világba, ezekbe a cikkekbe, mert semmim se maradna. Csak ők ketten vannak számomra. Ők azok, akik még képesek megállítani egy-egy őrültségben, kivéve a ma estét. - Sajnálom, nem akartam rád hozni a frászt és annyira könnyedén úgyse szabadulnál tőlem. Nincs olyan szerencséd. – próbáltam kicsit elviccelni a dolgot, azt meg inkább lenyeltem, hogy ha rajtam múlott volna, akkor nem is hívta volna őt fel senki se. Hazamentem volna és addigra kitaláltam volna, hogy mi történt és milyen mesét adjak elő, hogy ne aggódjon annyira, ne legyen ehhez hasonló veszekedés belőle. Kegyes hazugság lett volna, amire esélyt se kaptam. Türelmesen várok, amikor az orvos félrehívja Declant. Biztos vagyok abban, hogy rá akar hatni, ha már rám nem tudott és minden áron haza akarnék menni. A papírokat is aláírtam már, ami saját felelősségemre kiengednek. Így már csak ez volt az utolsó reménye. Fejemet a falnak döntöttem, a szememet is lehunytam és nem sokon múlt, hogy nehogy elaludjak. Fáradt voltam, kimerült, a stressz és a fájdalom pedig egészen különleges egyedet alkotva telepedett rám, mintha csak egy belőlük szőtt takaróval takart volna be valaki. Közeledőléptekre felkaptam a fejemet. - Menjünk haza.- ha segített a felállásban, akkor felálltam és követtem. Taxiban az ablaknak nyomtam a fejemet és nem szólaltam meg, kivéve ha ő beszélni szeretett volna. Csendesen léptem át a küszöböt is. - Megnézem Oliviát, utána azt hiszem inkább lefeküdnék. Mi meg majd folytatjuk holnap ezt? – néztem rá kérlelően, mert nem maradt semmi erőm arra, hogy tovább veszekedjünk. Még akkor se, ha egy részét teljesen jogosan vágta a fejemhez. Köszöntem az édesanyának is, de szerencsére ő egészen jó levágta a dolgot, hogy inkább Declant kérdezze. Nyomtam egy puszit Olivia buksijára, majd átcsoszogtam a saját fürdőnkbe, majd utána a hálóba. A vetkőzés már nem ment olyan könnyedén félkézzel és úgy, hogy minden porcikám szinte fájt.
- Rajtam aztán ne múljon, amennyit csak szeretnél! – ajánlom fel nagylelkűen, én már annak is örülök, hogy egyáltalán ott lesz, még ha csak némán, a jelenlétével támogat is, a semmiől az is több. Sőt mi több, már az is hatalmas segítség! Azt meg azt hiszem, eddig is sejthettük, hogy ez a feladat rám fog maradni... nyilván, hisz mégiscsak az én anyám, ha Suzie anyukája életben lenne, akkor biztos, hogy vele meg ő közölné a nagy hírt. Sajnálatos kár, hogy már nem lehet közöttünk... - Lehet, nem lett volna annyi árulkodó jel, vagy nem sürgetett volna az idő... bár mentségedre legyen mondva, eddig annyira még nem is gyanakodtam... Mármint azt érzékeltem, hogy valami megváltozott, de hogy pont ezért...! – tárom szét a kezeimet hitetlenkedve. Gondoltam én már mindenre, hogy a munkahelyén van valami gond, hogy csak szimplán rossz kedve van, gyomorrontás, meg bármi, hasonló hétköznapi probléma... de hogy azért, mert a hormonok tombolnak? Na, arra álmomban sem... Hálás mosollyal fogadom a simogatást, jól esik egy ilyen finom és gondoskodó mozdulat azok után, ahogy az elmúlt hetekben kerültük egymást, mint kiderült, megint a saját hülyeségünk miatt, hisz mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha már rögtön, az elején megosztjuk a másikkal? Persze, mondani mindig sokkal könnyebb... s miután én a képességemet és a valódi kilétemet féltem megosztani hónapokkal ezelőtt a másikkal, úgy át tudom érezni a helyzetet, hogy érezhette magát Suzie, miközben a saját titkát őrizgette, rejtegette előlem. - Úgy legyen. Belevaló csaj vagy, tudom, hogy ezzel is megbirkózol. Reméljük, hogy tényleg csak ezek a rosszullétek lesznek a legnagyobb kellemetlenségek, és ezek se fognak sokáig tartani. – csatlakoztam hozzá a pozitív hozzáállással, hátha tényleg működik ez a „bevonzzuk a pozitív dolgokat, ha elég erősen gondolunk rájuk” téma. - Édes istenem, hogy én mennyire imádom azt a kis aranyhal-memóriádat... – sóhajtottam fel reményvesztetten, amikor meghallottam az értetlen kérdését meg pislogását – Na mivel viccelődtél úgy fél perccel ezelőtt? – kédezek vissza, hátha beugrik neki... vagy csak ennyire élvezi, hogy néha engem is sikerül zavarba hoznia? Teljességgel megérteném azok után, én hányszor játszottam el vele fordítva ugyanezt. Azért várok egy pár pillanatot, leesik-e neki, mire is vonatkozott a kérdésem, de ha abszolút reménytelen a helyzet, akkor mindegy is... csak egy legyintéssel jelzem neki, hogy nem fontos, felejtse csak el... Inkább megölelgetem egy kicsit, ha már úgy sem igazán volt lehetőségem rá mostanában, akármennyire is hiányzott. - Huhh... ez aztán igazán jó kérdés, de bevallom, sajnos elképzelésem sincs, hogy mennyire működne. Vagy működne-e egyáltalán... Vannak egyáltalán ilyen pici korban érzései vagy gondolatai? – kérdezek vissza értetlenül, mert visszaemlékezve az ultrahangképre... nem vagyok benne biztos, igaz, orvos sem vagyok, így lehet, hogy tévedek. - De az elképzelés az nem rossz. Azt kétlem, hogy most menne a koncentráció, ilyen hírek után, de majd kísérletezek vele később, hátha! Az ötlet az mindenesetre tetszik. – mosolyodok el szélesen, ha pedig igaza van Suzie-nak és esetleg tényleg működne... te jó ég, hogy én azt mennyire imádnám! - Az biztos. Mondjuk abból kiindulva, hogy amilyen kicsik, olyan hangosak... Valamit csak kezdeni kell velük, hogy elhallgassanak, nem igaz? – kérdezem meg poénkodva, kicsit egyfajta „előbb szabadulsz, ha megadod magad” feeling, de a kellemesebb fajtából. Hisz ha az embernek mégis csak a saját gyerekéről van szó, teljesen más színezetet kap az egész, mint ha valami kelletlen idegenről lenne szó. Furcsa belegondolni, elképzelni, hogy milyen lesz, ha majd itt lesz, de... amennyire meglepett a hír, annyira várom is. - Bocsánat, bocsánat! – emelem fel a kezem megadóan, helyette inkább szedek Suzie-nak, kezdje akkor befelé lapátolni az ennivalót, mielőtt még éhezne itt nekem akár ő, akár a csöppség, majd miután ő nekilátott, szedek magamnak is, ha nem is olyan emberes adagot, mint neki. Nálam mégsem maradt ki reggel óta az összes étkezés... - Hm, csak nem a csípőset kívánja valaki? – kérdezek vissza cukkolódva, de ha ezen múlik, csinálok neki, amennyit csak szeretne – Részemről rendben. Egy kis friss levegő meg mozgás úgy sem árt, nem igaz? Persze csak ha nem tör rád addigra megint a rosszullét. – vagy azok csak reggel vannak? Tudja a fene... bár így, hogy most már tudom, mi a helyzet, csak nem leszek én se olyan vaksi vele kapcsolatban.
Nem rémlik, hogy lett már volna olyan, hogy beájult előttem, de az nem zárja ki azt, hogy nem lesz olyan. Még bármi megtörténhet. Elég csak megnézni azt, hogy eddig milyen meglepetésekkel szolgált a felébredése óta az élet. - Akkor szerintem kérek még pár napot, hiszen ezt nem lehet csak úgy könnyedén kibökni anyudnak. Kell valami terv, meg szerintem te fogsz beszélni. – hárítom rá a dolgot, mert elkísérni elkísérem, de mégis csak neki kellene elmondani azt, hogy nagymama lesz az édesanyja. A körülményeket meg inkább szerintem majd ne részletezzük, mert az annyira nem örömteli, vagy mi is lenne a legjobb szó rá. - Talán nehezebb is lett volna, ha nem vagyok rosszul minden reggel, vagy olykor még napközben is, de így… - mondjuk azt sok választásom nem lett volna, mert eléggé lebuktat, hogy kismama vagyok és egyébként se tett volna túl jót a sok veszély. – Tudom, viszont azt is tudom, hogy sose bocsájtanám meg azt, ha miattam veszítenénk el a gyermekünket, még akkor is, ha nem éppen volt betervezve. – szólalok meg egy szelíd mosoly kíséretében és gyengéden még végig is simítok Declan arcán, hogy utána egy puszit nyomjak az ajkára. Szeretem őt és bármennyire is nem tervezett dolog volt, annyira örülök neki. Sóhajtok egyet Declan szavaira, mert úgy van, ahogyan mondja, de én nem akarok ilyenre gondolni. Szeretném, ha minden rendben lenne és továbbra is járhatnék dolgozni. Annyira nem való nekem az egész napos otthon ülés, hogy csak na. – Úgy, ahogyan mondod. Nem fogok kockáztatni, de szerintem egyikünknek se akarsz rosszat, így inkább ne is emlegesd ezt a dolgot. Nem lesz semmi baj a kisebb rosszulléteken kívül és minden a legnagyobb rendben lesz. – talán túlzottan is pozitívan próbáltam gondolkodni, de azt már én is megtanultam, hogy a pozitív gondolkodás nagyon is fontos tulajdonság. Így kisebb az esélye annak, hogy a rossz dolgokat bevonzzuk. - Mármint mivel mi van? – pislogok párat érthetetlenül, mert hirtelen tényleg nem tudom, hogy mire is gondolhatott… netán a szexre, vagy tökre félreértem az egészet? Ha arra, akkor azt mondják, hogy nincs gond ilyenkor se, de igazából fogalmam sincs, mert sose voltam még ilyen helyzetben. - De az nem olyan jó. – biggyesztem le az ajkaimat, amikor azt mondja, hogy ott a kezem, amikor viszont ölelésre tárja a karját, akkor nekem se kell több. Könnyedén fúrom be magam az ölelésébe, mert nagyon is jól esik a közelsége. - Tudod, ha megérinted a pocakomat, akkor nem tudod érezni őt? Ha nem is most, amikor nagyobb lesz? Esetleg a gondolatait, érzéseit? – kérdezem kíváncsian, mert szerintem még mindig feleannyira se voltam tisztában a képességével, mint amennyire ő van a sajátjával, de legalább akad segítője. Reménykedtem abban, hogy Seraphina tényleg jó tanára lesz Declannak, mert megérdemli, hogy valaki segítsen neki. - Valahogy úgy, legalábbis azt mondják, hogy mindig a legkisebb körül forog a világ. – mosolyodom el, miközben gyengéden végigsimítok a pocakomon. Még semmi jele sincsen, emiatt pedig olykor tényleg annyira nehéz elhinni, hogy ott növekszik a pocakomban a lányunk, vagy éppen a fiúnk. Remélem, hogy minden rendben lesz és nem kell sok minden miatt aggódnunk. - Héééé ne szólj be! Én kettő helyet is eszem, nem úgy, mint te. – gyerekesen még a nyelvemet is kinyújtom rá, mert tényleg farkaséhes vagyok és már alig vártam, hogy végre együnk valamit. Igaz félórája még kajára se tudtam gondolni, de most? Most szerintem felfalnék bármit és mindent, ami a kezem ügyébe keveredik. Kis mohó lettem. - A filmes ötlet tetszik, csinálhatnál hozzá csípős salsa szószt is, meg chipset. Máris még csábítóbban hangzik. Este meg akár sétálhatnánk is egyet, ha van kedvünk. Mit gondolsz? – kérdeztem meg kíváncsian, a kaja rendelésnél meg cukin rebegtettem még a pillámat is, hiszen most úgy megkívántam a csípős dolgokat. Ez a legrosszabb, hogy néha csakúgy a semmiből kívánom meg az ételeket és alig tudok lekattanni olykor.
- Mert, volt már olyan, hogy valaha beájultam előtted? – kérdezek vissza, mert nekem nem rémlik, max nagy bénázva elzakóztunk, és rántottuk magunkkal a másikat, vagy esetleg azért voltam padlón a kondit tekintve, mert hét évet átaludtam. De elájulni? Ugyan, kérem! Ilyen téren eddig egész jól álltam a gyűrődést! - Amikor csak szeretnél. Úgy is tudod, anya mindig örül ha lát minket, teljesen mindegy, mikor megyünk látogatóba. – feleltem, lévén, mivel ő úgy sem dolgozik, mi meg igen, talán ésszerűbb és logikusabb is lenne. Egyszerűbb több szempontból, annyi szent. - Hogy mi? Nem, dehogy, egyáltalán nem így értettem. – vágtam rá sietve – Nem is feltételeznék rólad ilyesmit, vagy úgy gondolod, nem ismerlek ennyire? – hisz egész kis ovis korunktól mondhatni, együtt nőttünk fel, még ha nem lennénk együtt, akkor sem állítanék róla ilyesmit – Csupán úgy értettem, hogy... látva, hogy mennyire szereted a munkád, meg ragaszkodsz hozzá, hiába minden eddigi féltésem, azt hittem, ez is nehezebb menet lesz. – esetleg nekem kell majd győzködni, hogy ugyan már, még se rambózzon drogosok meg fegyveresek között a sötét éjszakában...! Ha egoistább alkat lennék, mondanám, hogy ezt megjegyeztem, tudom, hogy hol a helyem a sorban, én járathattam a számat hiába, a gyerek miatt meg szó nélkül megteszi, de eszem ágában sincs ilyesmin veszekedni. Inkább örülök, hogy ilyen könnyen ment, és nem kell pluszban aggodalmaskodni miatta, már a normálison felül, mert biztos, hogy abból bőven fog még kapni. - Rendben, úgy is hamar itt lesz az is. – bólintottam, hiszem félelmetes, hogy milyen gyorsan tud rohanni az idő... Belegondolva, hogy akkor már Suzie is valahol félidőben lesz... - Mint ha olyan sok beleszólásod lenne abba, hogy otthonülős kismama leszel vagy sem. Nem a doki dönt ilyesmiben? Gondolom, ha beközli, hogy veszélyeztetett terhes vagy, nem dolgozhatsz, úgy is hallgatni fogsz rá. Vagy tévednék? – legalábbis az előbbi alapján, ha már a terepmunkát is hanyagolja csak azért, nehogy baj legyen belőle, meglepne, ha pont az orvos utasításával menne szembe, és veszélyeztetni a pici egészségét vele. - Reméljük, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, és nem kell a négy fal között dekkolnod túl sokat. – teszem hozzá megenyhülve, mert képzelem, amilyen önálló, aktív, pörgős alkat volt, mennyire új lehet neki ez az egész... nyugalom, óvatosság, meg társai. - Jajj, de vicces kedvében van valaki, kac-kac. Nem mondom, hogy nem vonzott, csak... tényleg, erről jut eszembe. Így, hogy bővül a család, ezzel ilyenkor mi van? Csak nyugodtan, vagy majd egy év múlva visszatérünk rá? – kérdezek rá óvatosan, de annál komolyabban a nagy komolytalankodás közepette, csak hogy tudjam, hogy készüljek – lelkileg. - Touché. – folytathatnánk napestig, hogy ahhoz, hogy ki mit tett a másikkal, inkább bele se megyek... ha nem itatott volna le, ha nem bólintok rá a nyaralásra... és így tovább, és így tovább. - Ott van a két kezed, nem? – kérdezek vissza, elhessegetve a kezét, csak ne piszkálja az orromat. Igaz, párna nincs, de vigyorogva tárom is szét a karjaimat ölelésre, ha esetleg alább hagyna a harci kedve, és esetleg visszamászna mellém az ágyra. - A képességem? Hogy értve? – kérdezek vissza, mert még annyira én sem vagyok profi vele, és igazából meg sem fordul a fejemben, hogy Suzie pocakján keresztül akár a kicsi létezését is érzékelhetem vele. Vagy később akár az érzéseit is, gondolatait... - Lassan, lassan... Akkor, ha minden igaz, őszre mindannyian ki leszünk túrva a helyünkről, és a legkisebb körül fog forogni az egész világ? – nem csak Ted, gondolom mi is haptákban fogunk állni, lesni a kis tökmag minden mozdulását, rezdülését, hogy éppen miért bőghet?! Képzelem, hogy milyen furcsa lesz, de igazából úgy is majd akkor tudjuk meg, ha már eljön az ideje. Mint ahogy most a megkésett ebédé... - Ahha. Akkor szurkolok, hogy mielőbb abbamaradjon. – feleltem, mert ennél többet aztán úgy sem tudtam tenni az ügy érdekében, akármennyire is szerettem volna. Na jó, a haját foghatnám közben, de képzelem, mennyire díjazná. - Ejha, van étvágy! De nem bánom, úgy is azért készítettem... – adtam meg magam, majd intettem is neki, hogy foglaljon csak helyet! A tálalás már úgy is megvolt, még az étel sem hűlt ki teljesen, így csak azt a maradék pár tálat kellett odavinnem a konyhapulttól az asztalhoz. - Nos, akkor jó étvágyat. – viszonoztam a csókot, mielőtt még nekiláttunk volna az evésnek, ám amikor engem kérdez, csak tanácstalanul vállat vonok – Nem is tudom... megemészteni a hírt, hogy apa leszek? Vagy csak szimplán bújjunk össze filmet nézni a kanapén? Ha már túl sok időt úgy sem töltöttünk egymás társaságában mostanában. Vagy neked mihez lenne kedved? – kérdeztem azért vissza, biztos ami biztos, bár ha már így kérdezte, gondolom, hogy hú-de-konkrét terve nincs különösebben.
- De legalább nem ájultál be, azért ez is haladás már szerintem, vagy rosszul gondolnám? – kérdeztem meg mosolyogva, hiszen lehet, hogy jobb így, hogy ült, de legalább még így se ájult be. Az pedig már szerintem egész jó, meg ott van az is, hogy meg se akar még elszaladni, így szerintem semmi okunk nem lehet panaszra. Néha meg egy kis sokkra szükség van, legalább megvan tornáztatva a szívünk. - Rendben van, akkor veled megyek, de akkor inkább valami késő délelőtti vagy délutáni időpontot nézzünk ki, a reggelek még nem indulnak olyan zökkenőmentesen. – szólaltam meg óvatosan, hiszen elég volt most is látni, hogy mit műveltem, mert felkeltett vagy egyébként is hasonló rituálén megyek keresztül a reggeli rosszullétek miatt, mint ami a kisebb veszekedésünk után volt. - Úgy gondoltad, hogy képes lennék egy apró teremtés életét veszélybe sodorni és úgy leélni az életemet, hogy esetleg miattam veszítettük el? – kérdeztem vissza minden habozás nélkül. Lehet, hogy eddig nem voltam túl óvatos, még az ő kérésére se, de ennyire makacs még én se vagyok, hogy a meg nem született gyermekünket sodorjam veszélybe, meg amúgy is eléggé rosszul voltam, így esélyem se lett volna igazán megmaradni terepen. - Gondoltam majd, ha kicsit jobban leszek. Mondjuk nyáron? Akkor neked is járna egy kis szabi, szerintem én is tudnék kivenni. Ilyet meg ne is mondj, mert én nem leszek otthonülős kismama! – jelentettem ki eléggé határozottan az utolsórészt, hiszen tényleg nagyon reméltem, hogy nem lesz semmi komplikáció és semmi ilyen, mivel nem bírnám ki azt, ha hónapokat kellene végigfeküdnöm, vagy tétlenkednem. Szavaira csak egy aprót bólintottam, hiszen valóban itt volt az ideje annak, hogy valami jó is történjen velünk. Szerintem már ránk fért, még akkor is, ha ez a jó még sok fejfájást is fog tudni okozni a későbbiekben, mert bevallom őszintén még mindig nem tudtam igazán elképzelni magunkat úgy, mint egy átlagos és egyszerű szülök, igazából még sehogy se, ezért pedig még hihetetlenebb az egész. - Igaz is, melyik sport is vonzott téged? Netán a lepedő akrobatika? – kérdeztem tőle kisebb kuncogás közepette, hiszen csak szórakoztam vele, de lévén, hogy úton van a baba, így talán annyira nem is meglepő volt, hogy pont ezt hoztam fel a tréfa kedvéért. - Ahhoz, hogy én rád tudjam hozni frászt te is kellettél hozzá. – nyújtom ki rá játékosan a nyelvemet, miután elvette a párnát. Kíváncsian vártam az ellentámadást, de helyette csak a szekrénynek ütődött a párna, majd a földön landolt. – És most mivel foglak megszeretgetni? – kérdeztem meg játékosan, miközben játékosan kicsit megnyomtam az orrát, hiszen most már párnám se volt. Szemmel láthatóan nem igazán bírtam magammal, de ez még meglepő ebben a helyzetben? - A képességed nem tudnánk eloszlatni a kételyeidet? – még mindig nem tudtam pontosan, hogy miként is működik, de majd talán egyszer talán ténylegesen képes leszek megérteni és tudni, hogy mire is képes azon kívül, hogy elrabolta és fogva tartja a szívemet. - Nem majd a portás, szerinted? – néztem rá, mint aki nem is értette a kérdését, de a válaszán könnyedén nevettem el magam rövid időre. Képzelem, ahogyan megdorgálja Tedet, amiért nem vigyázott elég jól a csöppségre. - Vagy ha az ajtót becsukod, de egyébként meg szerintem csak ő is hallani akarta a nagyhírt, hogy valaki kitúrja őt szép lassan a helyéről. – Ezt se mondtam komolyan, majd pedig már mehettünk is a konyhába, mert tényleg farkas éhes voltam. - Fogalmam sincs, hogy meddig fog tartani. Valakinél pár nap, hét hónap, míg másnál végig jelen van a terhesség alatt. Reméljük a legjobbakat. – utaltam itt a hányásos, rosszullétes dologra. Majd pedig sietve mentem az asztalhoz, hogy helyet foglaljak. - Jöhet mind egymás után. – villantottam egy igazán ártatlan mosolyt, de most mindenből akartam enni és nem is keveset. - Sok választásod úgyse lesz életem. – majd nyomtam egy puszit ajkaira, ha lehetőségem volt. – Mit szeretnél ma csinálni? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen fogalmam sincs, hogy mi lett volna az eredeti terv és mi lesz most a módosult.
- Így belegondolva... igazad van, tényleg nem bírtad volna ki. Ha elmondani nem is akartad volna, azt simán kinézem belőled, hogy elszóltad volna magad. – adok igazat neki. Még csak veszekednünk sem feltétlenül kell az ilyesmihez, többnyire egy egészen apró dolog is elég szokott lenni ahhoz, hogy kibillentsen minket a nagy titoktartással járó feszült figyelemből, és elszóljuk magunkat. - Hát... megijedni így is megijedtem, de futni szerintem nem bírtam volna. Sőt... még jó, hogy ültem. – mert a futással ellentétben, azt már jóval esélyesebbnek tartottam, hogy inkább kiszaladjon az erő a lábamból a „nagy hír” hallatán. Meg aztán, ki tudja? Lehet, hogy nem csak ennyiben volt előrelátó a kedvenc szőkém, hanem amíg én csukott szemmel dekkoltam az ágyon, a bejárati ajtót is kulcsra zárta, biztos ami biztos? - Jobban belegondolva, lehet, hogy mégsem úsznánk meg könnyebben, de nekem mindenképp több bátorságot adna. – vallottam be, ciki vagy sem, hogy a korom ellenére, és hogy amúgy imádom anyumat, mégsem vagyok biztos benne, hogyan is kéne közölnöm vele, nagymama lesz. - Nocsak, nocsak... egész nap az irodában ülni? – kérdezek vissza, miközben próbálok elfojtani egy elégedett mosolyt. Gondolom tisztában van azzal, hogy ha kiderülne, hogy ilyen állapotban még mindig a rosszfiúk között rambózik, úgy sem nyugodtam volna, amíg sikerül jobb belátásra bírnom. Nem mint ha eddig nem aggódtam volna érte, de most már úgy is duplán igaz minden ilyesmi. - Jól hangzik, de... mikor gondoltad? Mert én már dolgozok, te még dolgozol... vagy ha a doki úgy dönt, hogy inkább maradj itthon? – kérdezek vissza némi pontosítás végett. Igaz, hogy eddig én voltam itthon, de így is annyit jártam vissza a kórházba, hogy így talán mindenkinek egyszerűbb volt. Hála az égnek, hogy most már csak havonta egyszer kell visszatolni a képem vizitre, nem mint ha az annyira hiányozna, de ha már ragaszkodnak hozzá... - Igen, az aztán biztos. De azért jó, hogy a sok „rossz” meglepetés után végre valami pozitívabb fordulat is történt. – jegyzem meg, igaz, hogy eddig akárhányszor úgy tűnt, hogy végre egyenesbe jöttek a dolgaink, és minden szép, minden jó, történt valami... akár tizenéves korunkban, akár amikor a képességem derült ki, vagy éppen a nyaraláson. Az igazat megvallva egy kicsit félek belegondolni, hogy ezek után milyen rossz fog majd következni... sőt, inkább gondolni sem akarok rá! Nem akkor, amikor épp Suzie-tól kapok puszit. - Majd elválik, hoy milyen leszek, de... azért örülök, hogy így gondolod. Hogy így gondolná... A dorgálással meg sajnos nem tudnék vitába szállni. – tekintve, hogy én sem így terveztem... bár ilyen az élet, nem ez lenne az első eset, hogy nem úgy alakultak a dolgok – akár Suzie kapcsán, - ahogy én azt elterveztem. Majd idővel egyszer addig is eljutunk, reméljük. - Focicsapatot, ugyan már... sosem voltam különösebben odáig érte. – vonok vállat, amikor azonban meghallom, mivel vág vissza, már épp készülnék, hogy a törődés és szeretet jeleként orron pöccintsem, kár, hogy előbb kapja fel a kisprnámat, hogy támadást indítson vele. - Pont... te... beszélsz? – kérdezem két hárítás között, mígnem el nem kapom a párnát, és rántom ki a kezeiből, hogy aztán... mégse indítsak ellentámadást. A francba, ez így nagyon nem fair. Inkább dobom el a párnát a szoba másik felébe, neki a ruhásszekrénynek, hogy legalább ő se tudja fegyverként használni. - Nem is tudom, egyelre még nem igazán bírom elképzelni. Talán majd ha látványosabb lesz... – vetek egy pillantást a hatása, mert hiszek én az orvosnak, meg neki, meg a képen szereplő pöttynek, de... valljuk be, azért elég nehéz egy aprócska emberkezdeményként gondolni rá jelen helyzetben. - Hogy a kutya? Nem tudom, ajánlom az ő helyében, hogy így legyen. – korábban sosem volt kutyám, így nem tudom, de logikusan végiggondolva, milyen egy jámbor jószág a mi négylábúnk, csodálkoznék, ha ellenségesen fogadná a létszámbővülést. Apropó... - Ne már, hogy megint itt van?! Istenem, egy ilyen utolsó kukkolós dögöt, mint ez... komolyan, csak akkor lehetünk ketten egy légtérben, nélküle, ha elutazunk? – vontam fel a szemöldökömet, ahogy az ágy végén dekkoló Tedet figyeltem. Tudja ám, hogy róla van szó, ám ahelyett, hogy meghunyászkodna, még vidám farokcsóválásba is kezd, mint ha olyan büszke lenne magára. - Öhm... nem? Van egyáltalán olyan, aki azt élvezi? Meddig fog tartani egyáltalán? – kérdezek vissza, mielőtt még egy rakás sablonos mondattal kihátrálnék a választás elől, meghagyva Suzie-nak a lehetőséget. - Sok mindent... reggelire amerikai palacsintát, tízóraira csak szendvicseket meg salátát, ebédre meg... inkább nem sorolom, egyszerűbb, ha megyünk, aztán megnézed. – tápászkodtam fel én is az ágyról, hogy Suzie után induljak, ám a kérdésére aljas módon nem feleltem egyből, csak jót vigyorogtam rajta. - Szerinted?
- Akkor jó, azért kicsit megnyugodtam, hogy az elmúlt hetekben nem rágtad teljesen a kefét. – és még egy megkönnyebbült sóhaj is elhagyta az ajkaimat. Bele se mertem gondolni abba, hogy mennyire szörnyű lehetett számára a reggel is, hogy ez megfordult a fejében. Még kész szerencse, hogy ennél azért sokkal kellemesebb dologról van szó, legalábbis szerintem mindenképpen. Még akkor is, ha egy gyermek érkezése mindent képes felbolygatni. – Szerinted kibírtam volna, hogy addig titkoljam? Nem, mert már így is nagyon nehéz volt, csak féltem, hogy kiakadsz, elfutsz vagy tudom is én. A férfiak még inkább képesek megijedni, mint mi…. – hadartam el kicsit a dolgot egy szuszra, mert nem volt könnyű erről beszélni. Csöppet se volt az, így nem csoda, hogy hadarva beszéltem. Na, meg azért bővebb felsőket is viselhettem volna és akkor még nyertem volna pár hetet szerintem. Úgyis jön a nyár, a lengeruhák időszaka. - Úgy érzed, ha én is ott lennék, akkor jobban megúsznánk? Végülis lehet róla szó, egy kis szabadnap nekem is kijár. Na, meg már annyira nem is izgalmas a munkám. Egésznap az irodában ülni vagy különféle eseményekről írni a cikkeket… - szóltam el magam, hogy igen, visszavonultam, így nem kell hegyi beszédet se tartania, se megőszülnie, mert annyira aggódik. Magamtól is rájöttem, hogy nem fojtathatom tovább. Hiányzik az a sok izgalom, de valahogy most sokkal jobban leköt a baba körüli izgalom és gondolataim, mint az. - Mi lenne, ha esetleg egy hétre kihoznánk őt? Itt felügyelet alatt is lenne, segíthetne is nekünk és legalább kiderülne, hogy mennyire is lenne célszerű még várnia vagy bennmaradnia? – vetettem fel ötletnek. Tudom, legalábbis sokszor hallottam, hogy milyen idegesítőek tudnak lenni a szülők, mert mindenbe beleszólnak. Az én édesanyám már nem lehet velünk, így nem csoda, hogy még nagyobb örömmel látnám itt az övét. Úgy éreztem magam, mint aki semmihez se ért és egy kis segítség azért mégis csak jól jönne. - Legalább sose unatkozunk, panaszra okunk se lehet. Mindig változatos az életünk. – mosolyodtam el szelíden, majd nyomtam egy apró puszit Declan nozijára. Majd pedig őt fürkészem, hiszen tudtam jól, hogy talán életünk egyik legnehezebb dolgába akarunk belevágni, még akkor is, ha nem is volt tervben, vagyis későbbre biztosan, de hát így alakult, akkor sok mindent úgyse tehetünk. Vállaljuk a tetteink következményét. - Szerintem örülne neki, hogy végül tényleg a családban maradtál és ilyen remek apja lesz az unokájának. Bár lehet kapnál egy kis dorgálását, hogy miért nem vettél el előtte vagy kérted meg a kezem, de örülne neked, nagyon is. – feleltem teljesen komolyan és őszintén. Régen is imádta őt anya, így miért pont mostanra változott volna meg. Mindig is aggódott Declanért, a balesete óta, így kétségem sincs, hogy szeretné őt, nagyon is. - Jesszusom, jó hogy már nem egy kisebb focicsapatot mondasz. Te is aztán tudod, hogy miként hozd rá a frászt az emberre. –játékosan felkapom a fejem alól a párnát és megütögetem vele, amiért ezt merészelte mondani. Örültem annak, hogy nem ikreket vártam, vagyis remélem az orvos nem téved, mert akkor még inkább megijednék és azt se tudnám, hogy mit kellene tennem. - Gondolj bele, majd amikor hárman fekszünk itt és mellé még a másik Tekergő is fel akar majd jönni. Szerintem úgy fogja óvni a picit, mintha a sajátja lenne, nem gondolod? – pillantottam rá kérdőn, majd az ágy végében ücsörgő kutyára néztem, aki időközben beszökött, mert nem jól csuktam be az ajtót magam után. Úgy nézett ránk, mint aki éppen azt latolgatja, hogy ezek jól vannak-e és elmúlt-e már a vihar. - Hidd el, hogy nekem se a legjobb így, mert élvezem szerinted, hogy minden reggel a mosdóban kezdek hosszú percekig és néha még napközben is ott ragadok? – pillantottam rá, majd sóhajtottam egyet arra, amit mondott és amolyan „Ez Tipikus” arckifejezést vágtam, ebből pedig érezhette, hogy nem rajongok a szobás válaszáért. - Most per pillanat nem érzem úgy, mint aki hányni akar. Inkább úgy, mint aki mindjárt megenné a hűtőtartalmát. – pillantottam rá angyalian, majd szép lassan elkezdtem kikászálódni az ágyból. – Mit csináltál? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd ha nem kapott el, akkor könnyedén másztam ki az ágyból, hogy én magam kiderítsem a kérdésemre a választ. Pokolian éhes lettem, mintha hetek óta nem ettem már. – Ha kövér és nagy leszek, akkor is szeretni fogsz? – kérdeztem meg tőle, miközben egyre inkább közelebb kerültem a kajához.
- Hát... nem. Ez valahogy kimaradt a felvilágosításból, majd számon kérem rajta. – jegyeztem meg poénkodva, bár tudom, inkább meg se szólaljunk... igaz, még mindig szerencsésebb ennyi idősen bejátszani egy ilyen „balesetet”, mint mondjuk tizenévesként, szerintem nem csak a szüleim szedték volna le a fejem, ha olyan korán lettek volna nagyszülők, de Suzie anyukája is élve nyúzott volna meg, akármilyen tüneményes is volt egyébként. Csak nevetve hessegetem el a kezét, csak ne pöckölgesse az orromat, házisárkány volt, vagy sem. - Ugyan, semmi baj. Igazából csak most reggel jutott eszembe... – hiába, előtte alig láttuk egymást, így belegondolva, egész jól sikerült lepleznie előttem a rosszulléteit – Ami meg a mini Declant illeti... vagy mini Suzie-t, ha már itt tartunk, oké, hogy a pasik vaksik tudnak lenni, de nem gondolod, hogy idővel csak feltűnt volna? – kérdezek vissza rá, mert legyünk őszinték, az azért elég szemet szúró, ha valaki babát vár. Olyasvalaki, aki alkatra, mint Suzie, vasággyal ötven kiló sincs, és amúgy sem hajlamos a hízásra, mert ha még valami százötven kilós víziló lenne... Szerincsére olyan messze van tőle, hogy szerintem a következő hónapok során se fog még csak a száz kilónak a közelébe sem érni. - Hogy én? Huhh... rendben, bár reménykedtem benne, hogy azért te is ott leszel. – vakargattam meg a tarkóm zavaromban, mert hát no, mégiscsak anyáról van szó... Amíg ujjong az örömhír miatt, azzal még megbirkózok, de amikor átvált kihallgató-vallató üzemmódba... nem is tudom, melyik lenne cikibb, végigülni, és lángoló fejjel megpróbálni válaszolgatni neki – csak mert sajnos úgy is ismer olyan jól, hogy egyből levágja, ha hazudni próbálnék – vagy inkább megfutamodni. Ha Suzie is ott lenne, talán egy kicsit visszafogná magát. Talán. Bár már ebben sem vagyok egészen biztos. - Nem tudom pontosan. Ő már nagyon eljönne, nézegeti is a mindenféle albérlet hirdetéseket, de az orvosai szeretnék, ha maradna még egy pár hónapot, biztos ami biztos. Igazából nem tudom, melyik lenne a jobb az érdekében. – mert bár egykoron közel álltunk egymáshoz, sőt, még most is, de tekintve, hogy milyen sok év esett ki, amíg ő élete legrosszabb korszakait élte át, én meg egyszerűen átaludtam őket, hogy nem igazán tudom megítélni a dolgot, pártatlanul szemlélve, akármennyire is szeretném. - Az biztos. Készülődni... megtanulni! Te jó ég, tényleg jól a feje tetejére áll majd az egész életünk, megint. Még ha jó értelemben is. – mert még mindig nagyobb öröm egy kisbaba érkezése miatt sürgölődni-forgolódni, mint valami katasztrófa miatt, nem igaz? Ami meg a tanulást illeti, nos, többnyire mindenki ugyanannyi tapasztalattal várja az elsőt, nem igaz? - Biztosan, hisz te voltál a kislánya, a büszkesége, szeme fénye. – felelem magabiztosan a kérdésre, hogy anyukája hogyan reagálna rá – Arra meg, hogy rám mennyire lenne az, amiért ezt tettem az egyetlen kislányával... – nos, vannak kétségeim, pláne, ha a részleteket is ismerné. - Mármint... verseny? Te jó ég... – kerekedik el a szemem egy kissé, mert oké, hogy idővel többet is szeretnék – meg Suzie is, úgy tűnik, de hogy egyből „sorozatgyártásba” kezdjünk? – Igaz, szép a nagy család, 5-ig nincs megállás, hátha összejönnek az ikrek is. Azok olyan jópofák. – teszem hozzá tettetett komolysággal, bár nincs könnyű dolgom, hamar el is nevetem magam. Vagy sápadok le, ha Suzie viszont tényleg azt gondolta komolyan, amit én viccnek. - Végül is, megvárhatjuk. – megyek bele én is, csak egy bólintással reagálva a többire, először – Valami rémlik, mint ha nekünk is készültek volna más névvel anyuék, de hogy én mit kaptam volna, már nem is emlékszem. Ő biztosan. Valami „D” betűset, az tuti, a családban mindenkinek olyan van. – mondjuk azt kétlem, hogy apum számára fontos lett volna az ilyesmi, amikor még csak kereste a párját, de ha már így ketten, D betűsök összejöttek, gondolom, anya jópofának tartotta, hogy mi is hasonló nevet kapjunk. - Csak visszatér... aztán meg, ha már hárman leszünk, erőnk nem lesz rá. – teszem hozzá komolytalanul – Áh, ne is mondd... nekem is tök fura volt az elmúlt pár hét, a túl sok hely, hogy az egész ágy az enyém, a meleg takaró, amit senki sem lop el tőlem... – ironizálok egy sort, amíg meg nem hallom Suzie okfejtését a szobák kapcsán. - Megvan a maga bája? Az enyémnek az, hogy közelebb van a vécéhez? Hát, mit ne mondjak, ez aztán igazán kedves. – bólintok elismerősen, nem éppen ilyesmire gondoltam, bár érthető, hogy most ez is fontos prioritássá lépett elő számára. Remélhetőleg hamar elmúlnak a rosszullétei. - Melyik tipikusan pasis választ szeretnéd? „Nem tudom.” „Amelyiket te szeretnéd.” „Nekem mindegy”? – kérdezek vissza, bár az igazat megvallva... nekem tényleg mindegy. - Ami órákkal ezelőtt volt, az a reggeli meg a tízórai, de azóta már az ebédhez is megterítettem... Csak nem elmúlt mára a rosszullét? – kérdezek vissza, mert oké, hogy kell ennie, de ha 5 percen belül megint a vécé mellett fog rostokollni... kár lenne érte, no.
- Minden nőben lakozik egy házisárkány, anyud sose mondta? – kérdeztem kunkogva, miközben játékosan megpöccintettem az orrát. Mennyivel jobb volt így, hogy már nem volt olyan feszült a légkör. Oké, még nem honolt teljes békesség és gondtalanság, de azért sokkal jobb volt a helyzet annál, mint amivel indítottuk a reggelt. Csendesen hallgatom azt, amit mond és a szívem összeszorul, amikor egyre inkább beavat abba, hogy mi is fordult meg a fejében. Még szarabbul érzem magam emiatt, hiszen meg se fordult a fejemben az, hogy ennyire rosszra gondolhatott abból, amit látott. Pedig tud anyáról is, hogy miként halt meg, hogy rákos volt és… Istenem, mégis miként lehettem ennyire vak, hogy erre nem is gondoltam? Ha visszamehetnénk az időben, akkor tuti másképpen csinálnám ezt az egész közlést, hogy ne okozzak 4x annyi szívrohamot Declannak, mint kell. – Sajnálom, meg se fordult a fejemben, hogy esetleg ennyire rosszra fogsz gondolni, de nem kell aggódnod. Jól vagyok, vagyis vagyunk. És még kész mázli, így legalább nem kell attól aggódni, hogy betoppanna egy mini Declan a semmiből se. – mosolyodtam el szeretetteljesen, majd szőke tincseimet jobb oldalt a fülem mögé simítottam. Bár pontosan tudtam, hogy úgyse fog sokáig ott maradni, így annyira nem is próbáltam minden egyes tincset odatűrni. - Remélem, hogy te fogod elmondani neki, hiszen ez mégis csak a te dolgod lenne. Egyébként mikor hagyja ott? – kérdeztem meg az utolsót óvatosan, hiszen legutóbb már csak ő ment be hozzá. Féltem, hogy egyből rájönne az anyuja, hogy mit titkolok és szerintem senki se kívánja azt, hogy ott tudja meg élete szerelme, hogy apa lesz. Bár így belegondolva, hogy lehet még az is jobb pillanat lett volna, mint amilyennek sikerült a mait felvezetni. Elmosolyodom, amikor ujjainkat összefonja, majd egy puszit nyomok a fejére, miközben a kisebb szorítást viszonzom, de a pillantásom úgyis ezerszer beszédesebb volt most is. Ki fogok mellette tartani, még akkor is, ha jönni fog még ezer vihar. - Látom már egészen jól megtanultad, hogy miként is nézd mindennek a jó oldalát és pontosan. Meg tényleg nem sietünk, most úgyis lesz mivel foglakoznunk, készülődni és végigizgulni, meg mi egymás. – mosolyodom el, majd gyengéden végigsimítok a pocakomon, miközben pár pillanat erejéig anya jut eszembe. – Szerinted anya büszke lenne rám, ránk? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen nagyon is hiányzott és csak remélni tudtam, hogy én nem fogom magukra hagyni őket ideje korán. Azt képtelen lennék igazán elviselni, mert túlzottan szeretem őket. Szeretnék róluk gondoskodni. – Egyébként meg ki tudja? Lehet addigra kész verseny lesz azért, hogy ki vigye a gyűrűt, vagy te egynél megállnál? – tettem fel a nagy kérdést, még akkor is, ha lehet nem ez volt a megfelelő pillanat. Oké, nem egyből gondoltam én se, de idővel. Szeretnék nagy családod, ha lehetőségünk lesz rá és reméltem, hogy ezzel ő is így van. - Én szeretném, te nem? – pillantottam rá kérdőn, hiszen ezt mind a kettőnknek el kell dönteni, majd egy aprót bólintottam. – Igen, de gondolj bele, majd elmesélhetjük azt, ha másik nembe született volna, akkor mi lenne a neve. Ezek mindig olyan vicces történetek szoktak lenni. – kuncogtam ismét el magam, mert nekem is lett volna másik nevem, ha fiú leszek. Bár anya mindig úgy mesélte, hogy ő már kezdetektől fogva tudta, hogy makacs lányka leszek, az ő tündére és a fiúk agyára fogok menni. Nos, utóbb nem tudom mennyire is jött be, de talán akkorát nem tévedet, mert biztosan néha Declan idegeit erősen tesztelem és karbantartom. - Igen, eléggé az, de hát tudod a felnőttek sokkal korlátozottabbak. Talán mi is elhagytuk egy pöppet a lazaságunkat, de remélem vissza fog térni, mert fura volt nélküled aludni. Velencében egészen megszoktam már. – szavaim pedig teljesen őszintén csendültek, hiszen ez volt az igazság. Tényleg hiányzott már, bár néha este se tudok túl jól aludni, így nem tudom, hogy mennyire lesz szerencsés már most összebútorozni, mert azt se akarom, hogy a kanapén kössön ki. – Nem tudom, mind a két szobának megvan a maga bája. Ehhez például közelebb van a vécéhez is, de akkor ezt is kicsit át kellene rendezni, mert ha a falnál fogok aludni, akkor nem tudok rohanni, ha kell. – gondolkoztam hangosan. – Te melyiket szeretnéd inkább megtartani? – passzoltam vissza a kérdést, mert tényleg nem tudtam dönteni és bármennyire is imádtam a szobámat képes lennék lemondani róla. – Egyébként, ha már itt tartunk, akkor valami kaját emlegettél órákkal ezelőtt. Farkaséhes vagyok. – pislogtam párat angyalian, hiszen eleinte pont amiatt voltam rosszul, most meg tényleg szerintem megtudtam volna enni a hűtőtartalmának a felét.
- Hát, azon aztán tényleg nem. – nevetek fel röviden. Nem mint ha egyébként olyan hú-de-fiatalok lennénk, legalábbis abba belegondolva, hogy a nagyszüleim mennyi idősek voltak, amikor a szüleim születtek, de változnak az idők, és a saját generációnkat elnézve, nos... mit ne mondjak, nem bántam volna, ha még pár évvel később jön ez az egész. Így, a kóma miatti kiesés miatt majdnem olyan érzés, mint ha tizenévesen lettem volna szülő... - Azon mondjuk meglepődtem, milyen kis házisárkány tudsz lenni. De tanultam belőle, az alvó oroszlán bajszát ne húzgáljuk. – poénkodom el a dolgott, holott nem sokkal ezelőtt, amikor repkedtek itt a különféle szitkok meg vádak, igencsak pocsékul estek, pláne, amelyiknek még valóságalapja is volt. - Én csak... nem igazán tudtam, hogy mi lehet az oka, hogy így viselkedsz. Először csak azt hittem, hogy fáradtság meg gyomorrontás, aztán miután már harmadszor rohantál a fürdőbe, eszembe jutott, hogy mi van, ha valami sokkal súlyosabb? Azért se igazán tudtam, hogy mire gondoljak, amikor a képet megláttam. Hiába, túl sok ultrahangképhez még nem volt szerencsém. Mily meglepő, mi? – igaz, más jellegű orvosi felvételekből meg annál többet láttam. Miután felébredtem a kómából, akkor is csináltak egy rakás vizsgálatot, ahogy még azóta is visszajárok kontrollra, ha nem is olyan sűrűn, no meg az orvosom azokat is megmutatta, amik akkor készültek, amikor a balesetem után behoztak. Jó, tudom, butaság egyből a legrosszabbra gondolni, de annak tudatában, hogy Suzie anyukája is érintett volt ilyesmiben, és említette, mennyire retteg az ilyesmitől, akaratlanul is eszembe jutott. - Négyesben?! – fagyok le egy pillanatra, mert ha azt mondja, hogy ikrek... már nyúlnék is a képek felé, hogy megint szemügyre vegyem őket, de szerencsére még időben korrigálja magát, hogyan is gondolta valójában azt a négyest. - Ó, szerintem örömmel jönne, biztosan itt lesz ő is, csak egy szavunkba kerül. Sőt... akár már előbb is, lefogadom, hogy szívesen segítene bármivel. – egyébként is tanárnő, szereti a gyerekeket, és így is megkaptuk már párszor, hogy reméli, unokára nem kell annyit várnia, mint arra, kellett, hogy megjöjjön az eszünk. Hát... nem kellett, bár ha tudná, hogy hogyan sikerült összehoznunk a lurkót, lehet kitérne a hitéből... Hmm, így belegondolva, nem csak lehet. Tuti. Bár ha Suzie abszolút sikerélményt szeretne bezsebelni, nos, elég anyummal közölnie a nagy hírt, és tuti, hogy madarat lehet majd fogatni vele már az első pillanattól, és nem veszélyezteti az, mint engem, hogy a döbbenettől itt fordulok le az ágy széléről. - Úgy legyen! – értek egyet vele, miközben az ujjaimat az ujjai közé fűzöm, finoman megszorítva a kezét, jelezve, hogy számíthat rám, bárhogy is alakuljon majd a jövőben. Ez a legkevesebb azok után, hogy a múltban milyen hűen kitartott mellettem, igaz, még enélkül is ugyanígy gondolnám. - Ne is mondd... Én már csak tudom. – nevetek vele együtt, hisz a balesetet, meg a kómát sem én terveztem, mégis úgy alakult, és lehetne rágódni azon, mennyi minden történhetett volna másképp, de... végezetül, azért így is egész jó vége lett, azt kell mondjam. Lehet, hogy papíron semmi közünk egymáshoz, de legalább szeretjük egymást, itt vagyunk és számíthatunk egymásra ha úgy van, ami meg a többit illeti, időnk mint a tenger, nem igaz? Idővel majd sort kerítünk azokra is, ha eljön az ideje, mert nyilván, elég botor ötlet lenne most csak azért egybekelni, mert jön a baba, pláne, hogy én is még csak most kezdtem dolgozni, és az ilyesmi nem kis kiadással jár... Akkor már inkább spóroljunk azért, hogy a kis csöppségnek mindene meglegyen, nem igaz? - Ami késik, nem múlik, nem igaz? Nézzük a jó oldalát, legalább ha egyszer eljutunk odáig, a gyűrűhordozó kis lurkóra már nem lesz gond. – vigyorodok el, miközben fészkelődik, a puszit követően pedig én is viszonzom a kedves gesztust, ahol épp érem, a homlokán, vagy akár a feje búbján... Ahhoz képest, hogy reggel – bocsánat, miután felkeltettem, úgy ebédidő tájt, milyen harci állapotok uralkodtak már megint, egészen kellemesen megnyugtató ez a mostani összebújós beszélgetés, elmerengés a jövőn, hogy szívem szerint abba sem hagynám. - Akkor ezek szerint szeretnéd, ha meglepetés maradna? Hmm, érdekes... viszont így készülhetünk fiú meg lánynévvel is majd. – gondolkozok hangosan, igaz, jómagam sem tudnék dönteni, megvan mindkettőnek a maga szépsége... és nehézsége. Igaz, nem tudom, Suzie hogy van vele, de azért remélem, hogy csak nem marad egyke a gyerek... Ha meg úgy alakul, hogy eljutunk a testvér(ek)ig, jó eséllyel lehet, hogy fiú és lány is lesz idővel. - Igen, lehet, hogy nem ártana... sőt, már korábban, magunktól is eljuthattunk volna idáig, nemde? Azért vicces, hogy azok után, hogy tinédzserként mennyire nem zavartattuk magunkat, és milyen sokszor aludtunk a másiknál, együtt, most felnőtt fejjel mennyivel... esetlenebbek vagyunk, vagy nem is tudom mi lenne a jó szó rá. – legalábbis ahogy egyre többet merengtem mostanában a múlton, egyre inkább valami ilyesmi érzésem volt az egésszel kapcsolatban – No és mondd csak, melyikünk szobája essen áldozatul a rózsaszín, vagy babakék festéknek? – kérdezek rá, hisz bár mindig mondogatja, hogy a lakás kettőnké, de mégis, régebb óta él itt, mint én, azt hiszem, inkább van joga dönteni erről, mint nekem, szeretné-e, hogy inkább én költözzek át az ő szobájába, vagy ő jönne ide helyette?
Csak megrázom alig láthatóan a fejemet, amikor a lottózást említi, de nem felelek rá semmit se. Szerintem abban nem lenne szerencsénk és őszintén szólva én csöppet se bántam, hogy olyan téren szerencsések vagyunk, hogy magához tért, felébredt a kómából. – Nos, legalább nem kell amiatt aggódnunk, hogy kifutunk az időből és még mindig nincs gyerekünk. – szólalok meg kicsit félszegen, mert képzelem, hogy mennyire vigasztalja ez őt, de hát annyi párról lehet hallani, akik hiába próbálkoznak még se sikerül nekik. Nekünk meg elég volt egy mámoros este és máris úton van a kicsi. - Reggel, majdnem megetettelek, szerintem még egy háromfejű sárkánnyal is szívesebben vívtál volna csatát, mint velem, vagy tévedek? Meg elnézve az arcodat, amikor kinyitottad, akkor olyan volt, mintha valami borzalmas dolog futott volna át az elméden. Nem akartam a frászt rád hozni, egyszerűen csak nem tudtam, hogy miként mondjam el. – tudom-tudom, ezt már mondtam, meg nekem is szükségem volt egy kis időre, de akkor is lehetett volna vidámabb körülmények között a tudtára adni. De hát ránk se volt mostanában jellemező az, hogy normális körülmények között derüljenek ki a fontosabb dolgok, mint például az is, amikor fényderült, hogy már régebben is vonzódtunk egymáshoz és hasonló esetek. - Igen, bár ki tudja lehet négyesben. Örülnék, ha itt lenne velünk az édesanyád is. – mosoly pedig félénken, de megjelent az arcomon. Persze, egyelőre úgy nézett ki, hogy nem ikreket várok, és reméltem nagyon, hogy az orvos nem tévedett ilyen téren, mert szerintem ott kaptam volna egy szívrohamot. Nem mintha így nem kaptam volna, de akkor tuti sokkal látványosabb lett volna. – Lehet így lesz, de ugyanakkor meg szerintem igazán boldog leszek és szerintem bármennyire is nehéz lesz menni fog nekünk, ha ott leszünk a másiknak. – pillantottam rá biztatóan, mert szerettem volna ebbe kapaszkodni és hinni benne, hogy együtt könnyebb lesz ez az egész. És bármennyire is bénák tudunk lenni, akkor se lesz gond, mert kiegészítjük a másikat tökéletesen. - Nekem mondod? Előbb hittem volna, hogy feleség leszek, mintsem szülő, de hát nem mi döntünk sokszor, hanem a sors. – nevettem el magam kicsit hitetlenkedve, mert lehet nem vagyunk házasok, de igazából még jegyesek se, de attól még igazán boldog voltam, hogy az ő gyermeke növekszik bennem. Megérte várni 7 évet ezekért a pillanatokért. Amikor felelet nélkül von az ölelésébe, akkor nekem se kell kétszer mondani, hogy miként is vesszek el benne és miként bújak még inkább hozzá. Hiányzott, nagyon is. - Elhiszem, de gondolj bele, ha minden simán menne, akkor azok nem is mi lennénk, nem? Meg az számít, hogy a feleséged vagyok-e papíron? Szerintem nem, hanem az, hogy a szívem tiéd és boldog vagyok, hogy ezt a csodát mi hoztuk össze. Lehet, hogy úgy illett volna, ahogyan te is mondod, de így alakult és ennek ellenére boldog vagyok, leszek is mindig. – szólaltam meg az ölelésében, majd kicsit fészkelődni kezdtem, végül pedig nyomtam egy puszit az állára, arcának élére, ahol még elértem őt. Hiszen tényleg az a fontos, hogy szeretjük egymást. Egyszer talán hozzá fogok menni, ha megkéri a kezem, de azt se szeretném, hogy a gyerek érkezése miatt elsiessünk mindent. - Ha rajtam múlik, akkor csak születéskor, én nem szeretném előre tudni, te igen? Na, meg legyen egészséges, hiszen bármelyik is lesz, akkor is szeretni fogom. – igen, sokan mondják, hogy ők mit szeretnének, de én tényleg csak azt kívánom, hogy egészséges legyen. – Hmm, viszont így lehet kicsit összébb kell húzni magunkat és majd egy szobába cuccolni, hogy utána legyen miből gyerekszobát csinálni, nem? – tudom, van még egy kisebb szoba, de talán ez egy burkolt célzás akart arra lenni, hogy mostantól, ha szabad és lehet is, akkor inkább vele aludnék, nem úgy, mint az elmúlt pár hétben, hogy annyiszor kitaláltam valami kifogást arra, hogy miért nem alszunk együtt.
Jól hallottam, jól hallottam... sejtettem, de valahogy még akkor is olyan hihetetlen az egész. Nem mint ha nem szokhattuk volna már meg, hogy nálunk semmi sem megy szokványosan, miért pont ez menne? Elég elcseszett humorérzéke van a sorsnak, mit ne mondjak. - Tudom, csak... – sóhajtok nagyot, bámulok magam elé, fészkelődök ültömben, fordítom a tekintetemet az égnek, mint ha nem is igazán tudnám, hogy mihez kezdjek magammal. A fenébe is! Hatalmas kő gördül le a szívemről, hogy szó sincs semmi féle betegségről, sőt, ahhoz képest milyen csodás „kifogása” van a mostani viselkedésére, de mégis, belegondolva, hogy apa leszek... hamarosan! Ijesztő, na! - Lehet, hogy el kéne kezdenünk lottózni. Annak is mennyi esélye volt, hogy felébredek még valaha a kómából, erre sem hiszem, igaz, erről is tudtuk, hogy nem 100%, csak 99%, aztán látod... – nevetek fel kínomban. - Nem, egyáltalán... – teszem hozzá sietve, ahogy látom a reakcióját, egyszerően csak arról van szó, hogy még magam sem tudom, hogyan kezeljem ezt az egészet. Örülök neki, ugyanakkor rettegek tőle, és ne mint ha eddig ne lett volna bőven komplikáció az életünkben, de abba meg egyenesen bele sem merek gondolni, hogyezek után hogy a feje tetejére fog állni minden. Vagy ez a lökés kellett ahhoz, hogy majd minden a helyére billenjen végre? Pár hónap, és úgy is megtudjuk. - Ahham, értem. – vetek egy újabb pillantást Suzie hasára, hiába, hogy még semmi sem látszódik rajta. Még... Igazából nem akadok fenn különösebben azon, hogy pár hetet eltitkolt, tekintve, hogy ő sem tudta a kezdetekről, Velencét még abban a boldog tudatban hagytuk el, hogy minden gond megoldva. Inkább csak magamban könyvelem el, hogy ezek szerint tényleg, valahogy akkoriban kezdődhetett ez a furcsa, távolságtartó viselkedése – az én hülye képességem miatt. Már megint ez vert éket közénk... meg fogom én szeretni valaha is, ha több vele a gond, mint az öröm? Azt meg el sem tudom képzelni, hogy Suzie mit érezhet, elvégre mégiscsak ő várandós – mármint a hangulatingadozásokon meg a reggeli rosszulléteken kívül, úgy általában, milyen érzés lehet, hogy benne növekszik egy másik, aprócska élet? - Mármint hogy érted? – kérdezek vissza óvatosan, mert azon túl, hogy jószerivel sokkolt a hír, nem tudom, hogy miért akar miatta bocsánatot kérni. Nyilván, így, hogy nem volt tervbe véve a baba, a mindenféle jópofa, meg vicces babaváró hírközlési módok sem igazán passzoltak volna hozzánk, sőt, szerintem csak még inkább viccnek hittem volna őket. - Hála az égnek. – mosolyodok el én is végre, megkönnyebbülve... mert ha már visszacsinálni nem lehet, és tényleg bővül a család, akkor azt hiszem, ez lépett elő az egyik legfontosabb prioritássá – November... akkor a karácsonyt már hármasban töltjük, úgy néz ki. Képzelem, mit szeretnél karácsonyra? Csak hadd aludhassak pár órát úgy, hogy nem kelek gyereksírásra? – nevetek fel csendesen – Te jó ég, félek belegondolni, mit össze fogunk bénázni vele... Vagy én legalábbis, te biztos csodás anyuka leszel. - Persze, örülök, örülök, csak... tudom, mondtam már egy párszor, és biztos fogom is még, de olyan hihetetlen ez az egész! Suzie, szülők leszünk. – fordultam felé, szórakozott, boldog mosollyal az arcomon, amikor pedig meghallom a következő kérdéseit, elsőre nem is felelek rá, inkább csak magamhoz ölelem válasz gyanánt. Nekem is hiányzott az elmúlt napokban, nem csak neki. - Miért lennék mérges? Ennyi erővel akkor magamra is lehetnék, ketten hoztuk össze, nem igaz? Valahogy majd megbirkózunk ezzel az egésszel., együtt. – persze, nyilván, a neheze rá hárul, meg biztos akad sok olyan is, amivel ha akarnék, se tudnék segíteni, de ketten talán mégis könnyebb, mint egyedül szembenézni ezzel az egésszel, ami ránk vár. - Örülök neki, hogy így érzel. Én is szerettem volna családot, csak... nem éppen így képzeltem el. Tudod, előbb esküvő, meg minden, mint amúgy normális esetben, nem pedig egy olyan görbe este után, amire még csak nem is emlékszünk, de... a kómám már úgy is rég keresztülhúzta azokat a régi terveket, szóval mindegy is ilyesmi miatt bánkódni. – rázom meg a fejemet, hogy hét év már így is kiesett az életemből, és bár még mindig félelmetes arra gondolni, hogy apa leszek, nem igazán érzem magam felkészültnek rá, de belegondolva, hogy ennyi idősen a szüleimnek már ott voltunk a bátyámmal mindketten... És mégis boldogultak. - Te fiúnak vagy lánynak örülnél jobban? Tényleg, az mikor derül majd ki, hogy melyik lesz? – kíváncsiskodtam tovább, ahogy túltettem magam a kezdeti sokkon, és egyre inkább kezdtem belelkesedni, pozitív oldalról szemlélni ezt az egészet.
Fogalmam sincs, hogy pontosan milyen reakcióra is számítottam, de azt hiszem ennél jobbra. Talán jobb lett volna inkább még titkolni? De hát örökké nem tudtam volna, hiszen hamarosan egyre inkább látszódni fog és akkor mit mondtam volna? Azt, hogy csak meghíztam életem és majd 9 hónap múlva, hogy „Jéé, lett egy gyerünk”, vagy mi? Nem, tudnia kellett, hiszen joga van hozzá, másrészt meg szükségem volt rá. Én nem akartam többé azt művelni, amit az elmúlt hetekben, mert nem bírtam. Az utolsó napokban is egyre nehezebben ment az, hogy távol maradjak tőle. - Jól hallottad, kicsim… - szólalok meg alig hallhatóan, miközben aggódva és félve szólalok meg. Látom, hogy miként sápadt le, miként próbálja felfogni azt, amit hallott, vagy ami nyilvánvaló, hiszen ott a kezében a bizonyíték is. Nagyot nyelek, de nem merek vagyis inkább nem tudok hirtelen mit mondani. Elhiszem, hogy sokkoló volt a hír, de talán kicsit reménykedtem abban, hogy örülni fog. Persze tudom, még csak mi is nem rég jöttünk össze és hasonló, de 7 év már kiesett az életünkből és egy gyermek igazi csoda, nem? Legalábbis mindenki azt mondja, én pedig szerettem volna ebbe kapaszkodni, hiszen szükségem volt valamiből erőt meríteni minden egyes nap, amióta tudtam. - Mind a ketten tudtuk, hogy nem 100% lesz, csak reménykedtünk és hittünk benne. – még mindig alig hallható volt a hangom, mert hirtelen nem tudtam, hogy mit is kéne tennem, vagy mondanom. Bár csak anya itt lett volna, mert ő biztosan tudott volna segíteni, vagy Declan mama, de őt se avattam. Képtelen voltam igazán erről beszélni, bent is azért derült ki, mert képtelenség lett volna eltitkolni. - Olyannak gondolsz, aki képes lenne ebből tréfát űzni? – pislogtam párat meglepetten, majd sietve ráztam meg a fejemet. Nem tréfa volt, hanem a rideg valóság. Bár így kimondva, mintha hirtelen tényleg megkönnyebbültem volna és az eddig érzet melegség még inkább átjárt volna. Szerettem volna mindig is anya lenni és most valóra válhat. Annyira hihetetlen az egész, de most döbbentem rá, hogy mennyire is örülök ennek. - Csak pár hete… - szólalok meg óvatosan. – Eleinte én se akartam elhinni, de aztán pár nappal később elmentem orvoshoz. Igazából azóta hiszem el én is. – nagyot nyelek, mert tudom, hogy elmondhattam volna hamarabb is, de talán nem volt akkora bűn ez a 2-2,5 hét, hiszen ezt nem olyan egyszerű elmondani és a reakcióját látva pedig talán nem is meglepő, hiszen még mindig nem igazán tudom, hogy örül-e bármennyire is a hírnek vagy nem… - Tudom-tudom, és sajnálom, hogy így kellett megtudnom. – még mindig óvatosan csendülnek a szavaim, hiszen nem akarok még nagyobb frászt ráhozni, mint eddig. Amikor megkérdezi, hogy biztos-e, akkor csak bólintok és továbbra is őt figyelem, mintha csak arcának a rezdüléseiből szeretnék olvasni, de ezernyi érzés tükröződik szerintem vissza róla, így az én dolgokat se könnyíti meg, de mégis mit vártam? Mi könnyű a mi életünkben? Szerintem semmi se. - Azt mondta, hogy egészséges és rendben fejlődik, ahogyan azt is, hogy olyan november környékén várható majd. – szólalok meg mosollyal az arcomon, miközben gyengéden végig simítok a pocakomon, hiszen most először érzem azt, hogy felszabadult vagyok és tényleg az öröm jár át, nem pedig teljesen a félelem. Amikor megszólal Declan, akkor sietve fogom meg a kezét és szorítom meg finoman. - Ez természetes, de örülsz neki? – pillantottam rá kérdőn, majd kisebb habozás után megszólaltam. – Mérges vagy netán? Esetleg megölelnél? – kérdések félénken csendültek és ha utóbbit megtette, akkor szorosan hozzábújtam, hiszen régóta vágytam már az ölelésére és igyekeztem hinni abban, hogy boldog család lesz a miénk. – Még nekem is hihetetlen, még mindig, ugyanakkor úgy érzem, hogy ennél boldogabb nem lehetnék. Mindig is vágytam egy babára, igaz nem így, de akkor is örülök, hogy szívem alatt hordhatom a kislányunkat vagy éppen a fiúnkat. – mosolyodtam el, miközben a gondolataim messze jártak. Közben pedig feltehetően a hasamon pihent legalább egy-egy kezünk.
Hiába nincsenek már csukva a szemeim, hiába van a válasz a saját kezemben, még sem érzem magam sokkal okosabbnak, mint percekkel ezelőtt, amikor elvileg még semmit sem tudtam, most meg kellene... vagy illene. Nem csoda, hogy Suzie felé fordulok segítségkérő tekintettel, de úgy tűnik, ő is legalább annyira zavarban van, mint én, még ha más okból is. Azért hálásan mosolyodok el, amikor végül odamászik mellém, igaz, amikor a kezemet a hasára rakja, még mindig nem esik le az, ami anyámnak valószínűleg már hetekkel ezelőtt, az első tüneteknél nyilvánvalóvá lett volna... - Hogy... hogy mi? – kérdezek vissza teljességgel ledöbbenve, falfehérré sápadva, amikor végre meghallom a hangját, mint aki rosszul hallotta volna azt, amit, holott sejtem, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. A tekintetem sietve siklik rá, a képekre, a hasára, ismét a képekre, rá, ismét a hasára... miközben az agyam próbálja felfogni a hallottakat, látottakat, és szép lassan a helyére kerül a kirakós összes darabja, ami eddig össze-vissza keverve, túrva hevert egy halomban a gondolataimban. - Te. Jó. Ég... – bököm ki végül valamivel később, és az az én nagy szerencsém, hogy amúgy is ülök, mert ha most állnék, tuti most futna ki az erő a lábamból, talán még Suzie is érezheti, ahogy kissé megremeg a kezem. - De az meg hogy lehet? Csak egyszer történt meg, és akkor is egészen hamar felkerestünk egy orvost, és... – és magam sem tudom, hogy mégis mit mondhatnék, mert egyszerűen olyan hihetetlen, hogy nagyon. El sem bírom képzelni, Suzie milyen arcot vághatott, amikor megtudta, vagy milyen lehetett eddig őrizgetni a titkot. Apropó... - Várj... ez biztos, hogy nem csak valami elkésett áprilisi tréfa? Igaz, már húsvétnál tartunk, nem bolondok napjánál, de... – próbálok valami ésszerű magyarázatot találni erre az egészre, de azt hiszem, elég egyetlen pillantást vetnem Suzie arcára ahhoz, hogy világossá válna – ez a kőkemény valóság. Amúgy sem hiszem, hogy pont ilyesmivel tréfálkozna, még ha Olaszországban ott is volt az a kislány, és ott is próbálkozott, de istenem, az olyan átlátszó volt, ez meg... tényleg hihető. - Mégis, mióta tudsz róla? – kérdezek rá, bár sejtem, hogy valószínűleg nem túl régóta, mert szűk két hónapja, ha van, hogy nyaralni mentünk, és jesszus, ha tényleg igaz, akkor az azt jelenti, hogy már a második hónap vége felé jár, lassan a harmadikban, és már csak hét hónap van vissza. - Bocs, csak... egyszerűen sokkolt ez az egész, még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg igaz. – túrok idegesen a hajamba, már azzal a kezemmel, amelyik nem Suzie hasán pihen, mert oda akaratlanul is vissza-visszasiklik a pillantásom, akármennyire is próbálnék másfelé figyelni, vagy koncentrálni. - Még nem is látszódik... Biztos? – kérdezek rá, holott tudom, hülye kérdés. Belegondolva, ez a mostani rosszullét is, meg a mostani viselkedése, még ha az agyam nem is volt képes teljességgel feldolgozni a nagy hírt, a szívem mélyén tudom, hogy minden csak kifogás, itt bizony baba van. Vagyis lesz. Mert lesz, igaz? Legalábbis visszaemlékezve a velencei, fürdőszobában ücsörgős beszélgetésünkre, csodálkoznék, ha Suzie úgy döntene, hogy nem szeretné megtartani. Pláne, hogy akkor valószínűleg már rég tett volna ellene, ahelyett, hogy engem is beavat. Végül csak a képek után nyúlok, újra szemrevételezve őket, így, hogy most már tudom, mit kell nézni rajta – vagy látni, érzelmek egész garmadája fut át az arcomon, amíg hosszú perceken keresztül némán szemlélem, időnként újfent elkalandozva Suzie pocakjáig. - Az orvos mondott valamit? – bármit, minden érdekel, hogy minden rendben van-e, vagy mikorra várható, egészséges-e, kisfiú lesz vagy kislány, meg nem is tudom, miket szoktak még ilyenkor. - Én is félek... azt hiszem. – nyelek egyet végül, viszonozva a kis vallomását. Hát, nincs egyedül az érzéssel.
Biztos vagyok abban, hogy ez nagyon nem így kellett volna közölni, vagy felvezetni, de hát sok esetben eleve nem úgy mennek a dolgok ahogyan elterveztük. Én se érzem jobban magam, de igazából fogalmam sincs, hogy mégis miként kellene csinálni. Családomban nem láttam ilyen hír közlését, persze a net és a filmek is tele vannak ilyenekkel, de még se segített semmit se. Talán még én magam se tudtam igazán elhinni, pedig tudtam, hogy anya leszek, hogy a szívem alatt a gyermekünk cseperedik, de mégis annyira hihetetlen volt. Hihetetlen, hiszen mások évekig próbálkoznak hiába, nekünk meg elegendő volt egy éjszaka és máris megfogant… Hiába mentünk el orvoshoz, hiába próbáltunk úgy tenni, mintha az az este nem létezne, mert nagyon is létezett és erre volt is egy növekvő élet bizonyítékként. Pillantásunk egymásba fonódik, ahogyan először engem keres meg az íriszeivel, de nem szólalok meg. Csak egy aprót bólintok, miközben idegesen, félénken és még ezernyi másik érzés közepette várok és várok, de mintha örökkévalóság lenne. Nagyot nyelek és őt fürkészem, azt ahogyan a képeket nézi. Persze talán én se tudnám egyből megmondani azt, hogy mi van rajta, de ez talán nem meglepő, hiszen még messze nem néz ki igazán emberinek a csemeténk azokon a képeken. Vajon hibáztunk? Örülni fog neki, ha megtudja? Netán most fut még inkább rossz irányba? Ezernyi kérdés zakatolt a fejemben, hiszen nem értettem, hogy miként lehetséges az, hogy nálunk semmi se úgy akar haladni, ahogyan kéne. Ott volt a kóma, akkor az az este, most pedig a gyermek. A nézése könnyedén elárulja, hogy nem érti a dolgot, ahogyan arra is rájövök, hogy nem használta a képességét. Ajkaim elválnak egymástól, de még se jön ki rajta hang, hiszen szinte remegek. Végül inkább kicsit közelebb megyek hozzá, majd megfogom a kezét és miután félresöpörtem a felsőmet, a hasamra helyezem a kezét, miközben nagyot nyelek. Kezem megremeg, mint aki tényleg fél attól, hogy milyen fogadtatás lesz a dolognak. Lassan benyálazom kicsit az ajkaimat, majd minden erőmet összeszedve megszólalok. - Én….én…. babát várok… - remeg a hangom és közben őt fürkészem, várok… Várok arra, hogy miként is fog reagálni rá, ha el akarná húzni a kezét, akkor nem akadályozom meg benne. – Apa leszel Declan, ezt akartam annyiszor elmondani, de sose tudtam, hogy miként kellene. Féltem és félek még most is… Emiatt vagyok annyiszor rosszul, emiatt vannak azok a kedélyállapotaim, emiatt kerültem az érintésedet, még ha pokolian nehéz is volt, mert azt szerettem volna, hogy tőlem tud meg és ne úgy… - kezdek bele, miközben egy-két könnycsepp ismét végig gördül az arcomon, miközben beszélek, hiszen végre mintha a teher, ami eddig a lelkemet nyomta volna szép lassan kezdene elillanni, de a félelem továbbra is ott ül és vele együtt várok…
Nem igazán tudok mit kezdeni a kibuggyanó könnycseppekkel, pláne, hogy pár pillanattal korábban még pont a gazdájuk volt az, aki undokabbnál undokabb dolgokat vágott a fejemhez. És amúgy is, elég fair egy veszekedésben pont ezt bedobni, amikor már nem tud mivel visszavágni, ám végül mégsem ezért marad annyiba a szópárbaj... Cikázunk egy kört a konyha és a fürdőszoba között, mire végül a szobámban kötünk ki mindketten, és igaz, még mindig nem lettem okosabb azt illetően, hogy mégis, mi ez az egész műsor, de legalább úgy tűnik, a viharfelhők már tovább álltak, miután pedig Suzie bevackolja magát az ölelésembe, úgy tűnik, mint ha szép lassan ő is megnyugodna valamelyest. Csak tudnám, mire fel kellett ez az egész egymást kerülés, meg cirkusz, ha közben meg ilyen hamar helyrebillent a lelki békéje a karjaim közt. Nyilván, sejtem, az a bizonyos titok, amit valószínűleg nem akar kockáztatni, hogy megtudjam... Mint ha nem bízhatna bennem. Bár a képességemet nem használom, a kíváncsiság nem hagy nyugodni, ám hiába szólítom, nem érkezik rá reakció, s csak amikor jobban megnézem, veszem észre, hogy sikerült elszenderednie, ilyen rövid idő alatt, én pedig, jobb híján maradok kispárna, amíg ismét ébredezni nem kezd. Amikor pedig újra elszalad... Már megint kezdődik? Szerencsére azért visszajön, igaz, még mindig furcsa kissé a viselkedése, legalábbis úgy értve, hogy nem ezt szoktam meg tőle... olyan... túlságosan is komoly, nem az a laza, vidám, bohókás valaki, aki általában lenni szokott, ez pedig valahol engem is megrémít. Tényleg ilyen nagy lenne a baj? Ennek ellenére becsukom a szemem, ahogy kéri, még csak nem is próbálok lesni, meggyőződhet róla, ha szeretne. Bízok benne, bíztam mindig is, csak az fáj, hogy úgy néz ki, nem feltétlenül volt kölcsönös az érzés, eddig legalábbis... de lenyelem a büszkeségem, a nyelvemre kívánkozó megjegyzésel együtt, és inkább csak szótlanul bólintok neki, hogy kész, megvagyok. Először nem is tudom, mire gondoljak, amikor besüpped alatta a matrac, majd érzékelem, hogy visszamászott mellém, ahogy a kezembe rejtett papírlapok (?) után sem lettem okosabb, legalábbis így vakon. Igaz, lerí az arcomról, hogy kattognak odabent a kerekek, de hiába, ettől okosabb úgy sem leszek, amíg nem látom, mi van rajtuk. Viszont abból, hogy valami keményebb, karton szerű anyag, és most mellé a hangjai, akaratlanul is újra eszembe jut az előbbi félelmem. Mi van, ha tényleg beteg? Ha valami gyógyíthatatlan? Ha eddig azért volt bizonytalan az élete, hogy felébredek-e valaha, mostantól meg azért lesz az a jövő, hogy meggyógyulhat-e? Vagy mennyi időnk adatott még együtt? Nem szólok egy szót sem, csak nyelek egyet, mielőtt kinyitnám a szememet, amikor már szabad, s talán nem meglepő, hogy a tekintetem először őt keresi – s csak utána vetül arra a két kis képre. Nos... nézem, nézem, nézegetem, de azon túl, hogy megállapítom, hogy valami orvosi eredetű felvétel, meg leolvasom róla a dátumot, Suzie nevével, sokkal okosabb nem leszek. Az igazat megvallva, így hirtelen nem igazán vagyok képben vele, pláne, hogy ráadásul még feketefehér is, szemcsés is, és csak kisebb-nagyobb foltok rajzolódnak ki itt-ott, semmi felismerhető forma. Végül akármilyen kínos is bevallani, hogy hét év kórház ide vagy oda, ehhez totálisan analfabéta vagyok, csak Suzie felé fordulok segítségkérő tekintettel, mert... igaz, használhatnám a képességemet is, de ha már eddig is amiatt került, inkább csak akkor folyamodnék ahhoz, ha nagyon nincs más.
Kezdőlap
