- És mi van akkor, ha azok csak a könyvekben vagy filmekben használnak, vagy most már arra kellene készülni, hogy a ház fokhagymától fog illatosodni? – kérdeztem vissza szemrebbenés nélkül egészen addig, amíg nem vette át az interjúztató szerepét. – Hmm, mit is tennék? Megszelídíteném, miért ne lehetne? Biztosan köztük is vannak kevésbé bajos egyedek, vagy nem így gondolja? – dobtam vissza a „labdát” könnyedén. Persze, eléggé nevetségesen hangozhatott, amit mondtam, de miért ne? A farkasok is emberek, legalábbis azon egyedek akikről most szó van, nem? Akkor meg lehet a lelkükre hatni, vagy éppen sikítva menekülnék… Sokkal szebb kép, így inkább hallgatok is erről.
- Mi lett belőlem Harry Potter, hogy gardróbba zársz? Bár igaz neki egy lyuk jutott a lépcső alatt, még szerencse, hogy itt nincs ilyen hely, se lépcső. – pimaszkodtam tovább, mert miért ne? Legalább addig sincs esélye annak Declannak, hogy zavarba hozzon. Egész jó taktika, meg tényleg könnyedén jön tőlem is most a hülyeség, mintha sikerült volna kicsit visszanyernem a normális állapotomat a közelében is, ami részben igaz, másrészt amúgy nem, de arról meg próbálok nem tudomást venni, hogy nehogy megint zavarba jöjjek.
- Ne lógasd az orrod. – pöckölöm meg, ha lehetőségem van rá, ha nincs, akkor meg így jártam, majd máskor összejön, mert én aztán nem fogom feladni.
- Ha azt mondom, hogy volt aki megfürdetett benne, akkor megkegyelmezel nekem? – kérdeztem vissza úgy, mint aki ebben reménykedik, bár tuti buktam, pedig akkor tuti igen lenne a válaszom. Ezek után megy ki a fene majd a hóba, mert régen is imádott megfürdetni, aztán meg belőlem lett a jégkocka. Igazán szép látvány lennék.
- Nem mondtam, hogy nem szeretem, meg attól függ, hogy milyen meglepetések. – tettem még hozzá kicsit javítva a dolgon, mert nem fogom meggátolni benne, de attól még nem is várom el, hogy meglepjen bármivel is. Én már annak is örülök, hogy itt van velem.
- Jajj, ne légy Csacsi a Micimackóból. – lépek hozzá kicsit közelebb. - Hamarosan még jobban leszel és akkor körbenézhetsz te is. Addig meg biztosan akadnak szakácssulik, vagy bármi ami nem olyan pörgős, vagy nem terhel le annyira és akkor így nem is árthat neked, de legalább addig visszakerülsz majd a csúcsra. –vetettem fel a dolgot, bár én annyira ezekhez nem értek, de nem örültem annak, hogy sikerült inkább lefelé görbítenem az ajkait, mintsem felfelé. Nem akartam felemlegetni ezt neki, de nem tudtam róla, hogy az orvosok se javasolták neki, vagy csak nem maradt meg az információ. Ki tudja.
Csak sóhajtok egyet, majd legyintek, hogy akkor legyen úgy, én ezzel nem fogok vitába szállni. Elhiszem, hogy nem túl egészségesek, de attól még nem voltak olyan borzalmasak se. Azt meg inkább meg se említem, hogy volt olyan időszak is, amikor elfelejtettem szinte enni, mert akkor tuti még gutaütést is fog kapni. Már csak az kéne.
Hamarosan pedig a rögtönzött konyhai csatának is meglesz a következménye, mert nem csak én landolok a pulton, ahova elméletileg nem szabad ülni, mert az nem arra van. Ő dörgölte volna korábban az orrom alá, amikor azon ülve nyámmogtam el a müzlimet, vagy máshol szóltak volna be, vagy még anno anya. Már nem is rémlik, de valaki mondta, de még a paradicsomok és a gatyám is bánja a dolgot. És persze, ha már én össze lettem kenve, akkor ő se maradhat ki a dologból, így nem csoda, hogy összekenem őt is, mintha most nyert volna valami csatát, de aztán pedig olyat teszek,amivel talán nem csak őt, hanem magamat is meglepem. Ajkaink könnyedén találkoznak, miközben a lábamhoz simul a lábaival, amikor közelebb lép. Amikor pedig vége szakad, akkor óvatosan pillantok fel rá. Nem úgy tűnt, mint akinek ellenére lenne a dolog, de mielőtt még elkezdhetnénk a tettemről beszélni sietve szólalok meg, mert akkor már tuti nem csak a nadrágom lesz piros, hanem a fejem is megint.
- Szóval akkor mi is lesz a vacsi, ha már a paradicsomokat egészen sajátosan lapítottad ki? – terelésnek megteszi ez is, már ha hagyja. Mert azt se biztos, hogy összejön a tervem és nem csap le valahogyan.

- Nem félek, Miss Bishop, csak nem kedvelem őket. Tudja, a vámpírok ellen legalább ott a fokhagyma... mindig akad belőle a konyhában. - megyek bele a játék-interjúba, mert miért is ne? – A farlasok ellen meg itt a szárnysegédem, Ted, a gonosz farkasok távoli, birkalelkű leszármazottja, majd ő tárgyal velük, ha esetleg összefutnánk. Úgy is egy nyelvet beszélnek. Miért, Ön mit tenne, ha felbukkanna belőlük most egy-egy? – tartottam felé a képzeletbeli mikrofont, ha már én is nyilatkoztam a téma kapcsán, ő se maradjon ki belőle.
- Nem, nem láncollak, az hosszú távon elég fárasztó lenne. Inkább bezárlak a gardróbba. Vagy lenyúlom a lakáskulcsaidat. – úgy is a legfelső emeleten lakunk, az ablakon kimászás már eleve felejtős... repülni meg tudomásom szerint még nem tanult meg ő sem, így hát kénytelen lenne itthon maradni.
- Ja igaz, el is felejtettem, hogy a pénz nem keresi meg magát, meg már nem a szülem zsebpénzelnek... – szontyolodok el kissé, visszasírva a fiatalkor egyik előnyét, amikor annyi dolga volt az embernek, hogy iskolába jár és tanul.
- Hóember, jó hogy mondod! Alig várom, hogy leessen az első hó, fogadok, hogy senki sem fürdetett meg hóban az elmúlt években, mi? – sandítok rá figyelmeztetően, készüljön, mert ezt úgy sem fogja megúszni – csak idő kérdése, hogy beköszöntsön a tél.
- Most miért? Azt ne mondd, hogy nem szereted őket... – bizonytalanodok el egy kissé, ha már ilyen fura hangsúllyal emlegeti a meglepetéseket, az emlegetett hét évre meg csak határozottan bólintok. Ugyan, mégis mi a manót akarnék bepótolni?
- Oké, akkor most már tudsz róla. Csütörtökök esténként tartunk gyűlést a spájzban, úgyhogy kéretik békén hagyni azt a területet. Tudod, belépés csak klubtagoknak. – ragoztam tovább a hülyeséget, ha már az előbb is átment durcimanóba, akkor vajon erre mit fog lépni?
- Az igazat megvallva de, gondolkoztam, csak... az orvos szerint még túl korai lenne. – húztam el a számat, mert bár jó dolog itthon henyélni, egy idő után ez is unalmassá tud válni, és mentem volna én magamtól is, de sejtettem, hogy nem bírnám. Túlzottan is strapás és hajtós a vendéglátóipar, én meg még közel sem voltam a régi. Sem fizikai állapotot tekintve, no meg a tudásomat sem ártana addig felfrissíteni egy kicsit... Új trendek, szokások, ízek.
- Hálás vagyok nekik, amiért életben tartottak, de köszönöm, innen már átveszem a terepet. És ettől függetlenül – igen, megszentségtelenítetted velük a konyhát. – jelentettem ki, minden érmének két oldala van, ez sem volt kivétel alóla. Arról nem is beszélve, hogy továbbra is utáltam ezeket a mirelit meg félkész borzadályokat amit gyorskaja kapcsán árulnak a boltok.
- Tudom, tudom... nem azért mondtam. – sóhajtottam végül, megrázva a fejem, tisztában vagyok vele, hogy nem akar rosszat nekem, de attól még nehéz elfogadnom, hogy így alakultak a dolgok. Idővel biztos ezen se fogok annyit pörögni már...
- Azt hiszed? – kérdeztem vissza, beszállva a konyhai párbajba, igaz, én csak így „kard” nélkül, kézzel, igyekeztem felvenni vele a harcot, kevés sikerrel, így aztán kénytelen vagyok cselhez folyamodni. Igen ám, az ötlet jó is volt, csak kár, hogy elég figyelmetlenül kiviteleztem. A paradicsom látja kárát, én egyelőre még nem, hogy mi történt, ezért is nézek Suzie-ra olyan értetlenül, amikor a füstbe ment vacsorát emlegeti... amíg le nem esik, aminek kell, mert akkor már kétségbeesett tekintettel keresem a pulton felejtett paradicsomokat... ugye nem...?
- Hoppá... – mondok csak ennyit, amikor rám is ken belőle, és a félelmem beigazolódik, ezeknek annyi. Naná, hogy nem számítok az orv támadására a paradicsompürővel, és naná, hogy kivédeni sincs esélyem... és amikor reflexből lépnék hátra, naná, hogy nem engedi... Igaz, miután lecsap rám, már nekem sincs annyira mehetnékem, közelebb is lépek, a pultnak – vagy a lábának? – támaszkodva, ráérősen viszonozva a csókot. Te jó ég, még mindig nem hiszem el, hogy ez nem csak valami álom.

- Csak nem fél tőlük Mr. Collins? – szívtam tovább a vérét. A poén kedvéért váltottam hivatalosra is, mintha csak most egy újságíró faggatná őt és meg akarná ezt is írni. Pedig szó se volt róla, csak a móka kedvéért tettem.
-  És ha gonosz farkas állítana be, vagy a vámpírokban? – faggattam tovább, hiszen nagyon is érdekelt, hogy mit gondol ezekről a dolgokról. Hogy miért? Magam sem tudom, de ha már ide terelődött a szó, akkor miért ne tudhatnám meg? Legalább tudni fogom én is, hogy miként fogalmazzak, ha éppen olyan személyről kell írnom, vagy éppen tartani kell tőle, mert ő a rossz és csúnya vámpír. Nem szeretném azt se, ha esetleg engem nézne inkább olyannak, mint aki elment az esze, mert ilyenekről beszél.
Csak megforgatom a szemeimet arra, amit mond, de a nyelvnyújtásomon kívül mást már nem is kapott. Felesleges lenne szavakat pazarolni rá. Nem kaphat meg az ember mindig mindent, meg azonnal se. Néha bizonyos dolgokra várni kell vagy éppen megdolgozni érte.
- És azt mégis hogyan tervezed? Magadhoz láncolsz, vagy mi? – kérdeztem meg tőle kíváncsian és mosolyogva, mert nagyon is érdekelne, hogy miként akarna bent tartani a lakásban. – Másrészt meg, akkor ki fog dolgozni? Meg valakinek kell lennie a hóembernek is, nem? – folytattam tovább a dolgot, meg ha legalább megfagyok, akkor legalább lesz kinek felmelegítenie, vagy az a „szerep” már neki annyira nem jönne be, vagy csak eszébe se jutott? Ki tudja, de inkább sietve hessegetem el a gondolataimat, mert nem akarok megint csak úgy a „semmi” miatt pipacsvörös lenni.
- Meglepetések, meglepetések, remélem, hogy nem 7 évet akarsz majd ilyen téren bepótolni… - nem voltam sose olyan, aki elvárta volna a másiktól az ajándékokat, vagy a meglepetéseket, ha meg a frászt akarja hozni rám, akkor meg lehet lassan egy új szívre is fel kellene iratkoznom, hiszen 7 évet bepótolni ilyen téren is… Inkább remélem, hogy semmi ilyen nem fordult meg a fejében.
- Nem, fogalmam sem volt róla. – mondtam egy kisebb sóhaj keretében és tettetett duzzógi fejjel. Na, szép most már nem egy hímmel kell megküzdenem, hanem kettővel. Hol itt az igazság?
- Nem gondolkoztál azon, hogy másoknak is megmutatod, hogy mit tudsz? – nem fogom siettetni a munkával kapcsolatban, hogy keressen, mert nem lehet okunk panaszra ilyen téren se, mert jól keresek, de szerintem hiányzik neki valamennyire. Az  is lehet, hogy csak biztatásra vágyik, ki tudja, de én támogatni fogom benne, ha ő elérkezettnek látja az időt.
- Úgy mondod ezt, mintha azokkal megszentségtelenítettem volna a konyhát. Azok tartottak részben 7 évig életben, így egy okod nem lehet duzzogni ezen. – hívtam fel a figyelmét egy apróságra, bár képzelem, hogy milyen lehetett egy szakácsnak ezeket megtalálnia a hűtőben, amikor kinyitotta, de hát ez van. Nekem az íráshoz van tehetségem, nem pedig a konyhához.
- Nem úgy értettem és ezt te is tudod… - pillantok rá aggódva, hiszen tudom, hogy nem ő akarta, de hát nem tekerhetem vissza az időt se és nem akarok veszekedni se. Aztán pedig máris könyvre terelődik a szó, vagyis terelődne, de szerencsére nem mutatja jelét annak, hogy tudná mire gondolok, így nincs miért aggódnom, legalábbis én tökre ebben a hitben élek.
- Igazán, úgyse tudsz legyőzni. – szólalok meg nevetve, miközben a kardozást tovább folytatom, hiszen szerencsére nem sikerül megszereznie a fakanalat, meg én se okozok fájdalmat neki, arra azért figyelek, de persze az utolsó támadására én se számítok, így amikor egyszerűen csak felkap, akkor egy pillanatra még a fedő is hangosan koppan a földön, ahogyan elejtem. A következő pillanatban meg már a pulton ülök.
- Micsoda Erő Benő lett valaki. – kuncogom el a dolgot, de elég hamar megérzem, hogy baromira nem jó helyre keveredtem, mert valamitől tiszta nedves lett a nadrágom, meg még hangot is adott ki… - Azt hiszem a vacsi terved most meg a füstbe… - mondtam ártatlan mosollyal, majd a következő pillanatban a kicsit összekent kezemmel az arcát veszem támadásba, ha már nekem kijárt a paradicsompüré, akkor miért ő maradna ki. Az pedig, hogy mekkora sikerrel járok csak rajta múlik, ha pedig el akarna lépni onnan, akkor sietve nyúlok a másik kezemmel a pólója után, hogy ott tartsam és az ajkaira csapjak le ajkaimmal.

- Naná. A zombikat mondjuk hanyagoljuk, én meg maximum beöltözök szellemnek. – azt még egész egyszerű kivitelezni, mint jelmez, csak egy fehér lepedő meg egy olló kell hozzá, aztán kész is.
- Belegondolok, és... furi. Biztos nem hinnék a szememnek, ha ilyen kis miniatűr emberkék repkednének a lakásban. Sanszosan hívnám a dokit, hogy valami elromolhatott odabent a hét éves üzemzavar alatt, hogy ilyeneket hallucinálok. – mert gondolom, ilyen tüneteknél már rég nagy a baj, de adja az ég, hogy ne derüljön ki semmi ilyesmi, így is szívok bőven eleget ezzel a nagy időkiseéssel meg az elvesztegetett évekkel...
- Hát, még van mit csiszolnod rajta. – grimaszolok vissza a nyelvnyúltásra, mert egy bögre forró csokit is el bírnék most viselni, ahogy egy hátmasszázst is, meg még lehetne folytatni a sort, de még sem teljesült egyik sem, csak kötekedik itt velem megállás nélkül...!
- Megfagyni? Ugyan már... akkor inkább ki sem engedlek a házból, itt legalább meleg van. – meg addig is biztonságban van, teszem hozzá, igaz, ezt már csak magamban, tekintve, hogy eddig is mennyire nehezményezte azt, hogy nem díjazom a területet, amin dolgozik... Kíváncsi vagyok, az anyukája tudott-e róla, vagy mennyire támogatta benne? De inkább nem kérdezek rá, tekintve, hogy nem éppen vidám téma, és kár lene tönkre vágni a mostani hangulatot.
- Miért, ez még újdonság neked? – kérdeztem vissza nevetve – Amúgy faggass csak nyugodtan, úgy sem árulom el őket. Akkor hol marad a meglepetés? – incselkedtem tovább, nem áltattam magam olyan naiv hitbe, hogy komolyan vette volna az előbbi ötletelésemet, én sem szántam annak. Amikor viszont arról kérdez, hogy ennyire titkosak lennének-e, csak vállat vonok, mert... most mégis, mit mondjak erre? Van ami igen, van, ami csak azért, mert valószínűleg nem repesne érte az örömtől, ha elmondanám... vagy túlságosan aggodalmaskodna érte, van, ami meg csak szimplán gyerekesnek tűnhet ennyi idős fejjel...
- Már alapítottunk. Nem tudtad? – kérdeztem vissza meglepetten, Tedre sandítva, ha már Suzie annyiszor jön ezzel a klubos témával, de hé! Ő fogadott be egy fiú kutyust, szóval szava nem lehet...
- Akkor jó. – mosolyodtam el, azért jó tudni, hogy legalább a főzési tudományom nem kopott meg az évek alatt, még ha túl sokat nem is használtam, az meg csak pozitívum, hogy Suzie-nál sem jelentkezett semmiféle allergia az évek során. Úgy is annyi recept van, amit még ki akarok próbálni, legalább nem kell ilyesmik miatt görcsölni, nehogy valami olyan kerüljön a kajába, ami bajt okozhat.
- Ne is mondd... El tudom képzelni, az utolsókat én dobáltam ki. – dünnyögtem az orrom alatt, mert lévén, én is visszatértem, nem hiszem, hogy túl sok mirelit pizza, vagy fagyasztott cordon bleu fogyna, amikor nem sokkal több idő alatt frissen is elkészítem neki bármelyiket, és legyünk őszinték, a fagyasztott kaják sosem értek a frissen készített nyomába.
- Mondod ezt úgy, mint ha azt a hét évet én akartam volna annyira... – húzom el a számat, bár el tudom képzelni, hogy akár ő, akár anya mennyit idegeskedett miattam ez idő alatt. Vagy mondjuk amikor bekerültem a kórházba, és az sem volt biztos, hogy egyáltalán túlélem a sérüléseimet. Vagy amikor megtudták, hogy a várttal ellentétben nem ébredek fel a kómából...
- Gyanús vagy te nekem, Suzie... – emelem fel az ujjamat, játékosan megfenyegetve, igaz, sok mindent nem tudok kezdeni vele, ha nem mondja el... Csak amikor homlokon bök, jön az égi sugallat, hogy valami könyvről van szó, és nem is annyira vörös, mintsem szürke...
- Na ugye. – teszem fel az i-re a pontot, igaz, az ajakbiggyesztésre már nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el, amikor meg egy pillanattal később már fakanállal kardozna ellenem, szóhoz se jutok a meglepetéstől.
- Még hogy én, galád?! Na adok én neked mindjárt... – kapok utána, hogy elveszem tőle a fakanalat, elvégre ez mégiscsak konyha, nem pedig játszótér, nem igazán észerű ilyen játékokat játszani, de úgy tűnik, hiába, csak sikerül mindig kicseleznie valahogy. Azért nem adom fel ilyen hamar, ha nem is állok le vívni vele, azért teszek még egy-két kísérletet, hogy elvegyem tőle a fegyverét, ám amikor még egy fedőt is elcsaklizik a pultról, képzeletbeli lovagnak képzelve magát... Hát jó!
Ahelyett, hogy támadnék, inkább sarokba szorítom a konyhapultnál, hogy aztán a derekánál megragadva ültessem fel a konyhapultra – remélhetőleg nem gyepál meg túlságosan addig, és a szemem sem nyomja ki a fakanál nyelével. Csupán egyetlen aprócska dologgal nem számolok... mégpedig hogy alig pár perccel ezelőtt pont ott hagytam a pulton a paradicsomokat is, amik most halk placcsanással adják meg magukat Suzie súlya alatt.

- Ohh, majd kerítek valami boszorkát, ha már farkasok vannak, akkor azoknak is létezniük kell… - gondoltam tovább a gondolatmenetet. – Gondolj bele milyen lenne már, ha egyszer csak itt megjelenne Csingilingi, vagy a többi mesebéli szereplő. – kuncogtam el a dolgot, még ha jó magam tudtam is azt, hogy nem fekete-fehér a világ, mint sokan hiszik. A könyveknek és a filmeknek nagyon is van alapjuk.
- Látod, előre teljesítem a kívánságodat. – nyújtom ki rá a nyelvemet, de persze ha megpróbálta volna elkapni, akkor nem hagytam volna. Igyekeztem gyors lenni, vagy még mindig bevetni az újonnan kinevezett „bokszzsákomat”, mert miért ne. Az legalább elérhető magasságban van, ha már nem minden.
- Ha megfagyok, akkor az miattad lesz! – hívtam fel a figyelmét erre az aprócska dologra tetetett durcásan. Ha már ő színészkedik, akkor pont ne én tenném meg? Már így is volt, hogy lenyúltam az ő pulcsiját, mert az nagyobb és melegebb, mi lesz így télen? Más cucca mindig jobb, főleg ha a legjobb barátod cuccáról van szó, vagyis most már azt hiszem barátnak kellene nevezni őt. Uhh, ez annyira szokatlan még és még magam sem tudom, hogy miként is kellene ezek után reagálnom dolgokra, vagy bármi hasonló. Ez túl új számomra.
- Ahjjj, veled se lehet komolyan beszélgetni. Azt hiszed, hogy beveszem ezt a rizsát? – kérdeztem meg újfent kissé bosszankodva, de inkább csak az orrom alatt dünnyögtem. Bár szerintem azért a naplóm valahol a céljai között lehet, de ezek után már inkább jól elrejtem, vagy majd magammal hordom, mintsem beleolvasson. Jesszusom, már csak az kellene, hogy megtalálja a tinédzserkori gondolataimat, vagy a mostaniakat. Az se kizárt, hogy már eme gondolatoknak köszönhetően kicsit elvörösödtem, így inkább tényleg a borospoharamnak szenteltem a figyelmemet, mert miért ne. – Ennyire titkosak lennének a vágyaid? – pillantok rá végül kérdőn, hiszen nem olyan régen mégis csak átléptünk egy határt, de talán számára pont annyira friss ez az egész, mint nekem… Pedig sokszor hittem azt néha, hogy tuti csajozik, ha nem velem volt, hanem másokkal lógott, de az se kizárt, hogy csak képzelődtem olyankor. Akkoriban se faggattam ki őt minden egyes percéről, ahogyan most se állt szándékomban.
- Komolyan alakítsatok valami klubbot. – forgattam meg ismét a szemeimet, mint az első találkozáskor is tettem, amikor valami hasonlót mondtam szintén.
- Akkor azt hiszem eddig büszke lehetsz magadra, mert mindenkinek ízlett, amit csináltál. – pillantok rá mosollyal az arcomon. Nem panaszkodhatok, mert tényleg jó sorom van ilyen téren (is). Ha nem lenne, akkor továbbra is maradnának az éttermek és a mirelit kaja.
- Nem tudok róla, még egyszer se vittek ezzel kórházba és elég sok mindent ettem, gondolhatod, hogy mennyi szennyet. – tárom szét picit a karomat is, hiszen tényleg nem tudok arról, hogy bármire is allergiás lennék. Sőt, a csípős kajákat kifejezetten szeretem is, de ez talán már neki is feltűnt, hogy képes voltam néha a leveseit is beerősíteni és hasonló apróságokat csinálni a kajájával.
- Nos, akkor reméljük, hogy nem most fog kiderülni a dolog. Amúgy meg te meg se próbálj allergiás rohamot okozni, szerintem az elmúlt 7 évben bepótoltál minden fajta ilyesfajta izgalmat a hátralévő életünkre nézve. – toldottam meg még kicsit angyalian, de a pillantásom elárulta azt, hogy nem viccelek. Tényleg nem akarom, hogy újra szívrohamot okozzon nekem, inkább vigyázzon magára és punktum.
- Ohh, ha nem tudod, akkor mindegy is. – hmm, ezek szerint nem kell félnem attól, hogy túlzottan feltúrta volna a szobámat a távollétem alatt. Az pedig jó, vagy csak a könyves szekrényem nem vonzotta őt… - Igaz is, miként felejthettem el. – böktem magam kicsit homlokon, hogy mégis miként nem emlékeztem erre az aprócska tényre.
- Ahjj, de az úgy annyira nem mókás. – biggyesztem le a számat, majd az egyik fakanalat felveszem és pár másodperccel később már kardnak is használom, hogy megtámadjam őt. Én meg a konyha… Pontosan annyira kész vicc, mint ez a tettem. – Harcra fel te galád! – kuncogom el a dolgot, mintha csak ezzel akarnám noszogatni őt, hogy ideje lenne kajának neki látni, mert valaki éhen fog halni. Miközben pedig szórakozom, hamarosan Ted is beáll a csapatomba, így hát sok szerencsét Tekergőr nézéssel nézek rá, mert amíg nem szerzi meg azt, vagy nem állít le valahogyan, addig tuti nem sok kegyelem fog neki járni. Sőt ha még be is szállt a csatába, abban az esetben, ha kéznél volt egy fedő, akkor nem voltam rest pajzsnak használni. Ennyit arról, hogy a konyhában nem szabad gyerekesnek lenni, vagy játszani. Csak fel kell találnunk magunkat.

- Olyan regenerációm nincs, szóval maximum egyszer lennék. – vonok vállat, amikor pedig kötekedve visszakérdez, egyenesen rá mutatok, illik vagy sem – Az? Pont ilyen! – még bólogatok is mellé néhányat a hatás kedvéért, legalábbis amíg meg nem hallom a vádjait, mert arra meg aztán csak némi szemforgatással reagálok.
- Persze, a nagyobbtól. Fogj csak rám mindent. – dönnyögöm az orrom alatt, miközben oldalra sandítok rá és megpróbálom abbahagyni a mosolygást, kevés sikerrel... kár, hogy ilyen ramaty állapotban vagyok még mindig, mert most simán vállra kapnám, aztán valamelyik szobába bevágódva addig csikizném, amíg nem fárad ki teljesen a kapálózástól meg visítozástól, de... ami késik, nem múlik. Majd eljön annak is az ideje.
- Ahhh... a francba, tényleg. Arról meg is feledkeztem. – szenvedek látványosan, mert hála az égnek, az ősz eddig egész kellemes, simán elvagyok a mostani ruháimban, egy-egy vastagabb pulcsi... még jó, hogy annyira sosem voltam fázós alkat, de igen, esélyesen ha beüt a tél, azért egy kabát nem ártana. Sapka, sál...
- Azon? Tedet punkra nyírni és rózsaszínre festeni, 80 nap alatt körülutazni a Földet, megkaparintani a naplódat... semmi extra. – vonok vállat, mint ha olyan jelentéktelen, mindennapi apróságokat soroltam volna, mint mondjuk venni egy doboz tejfölt, vagy szelni egy szelet kenyeret. Egyébként a legkevésbé sem kell komolyan venni a hülyeségeimet, de inkább a komolytalankodás, mint hogy az orrára kössem a bakancslistám részleteit, na persze, még mit nem! Próbálkozzon csak akármivel, maximum némi mosolyt kap válasz gyanánt.
- Hát jó, akkor ezentúl Teddel konzultálok vacsi kapcsán, aztán ha marad belőle, téged is megkérdezünk. – elhiszem, hogy szereti a négylábú kis szőrmókot, de most komolyan... a kutyának főzök vagy neki?
- De, de... van valami olyasmi. Ha már a kutyának se kell, akkor az csak szar lehet. – pedig annyira ez sem igaz, mert elég finnyás dögök tudnak ők is lenni, másrészt meg tudomásom szerint a hüvelyeseket alapból nem szeretik, mint a bab, borsó, lencse és társai... pedig azokból is milyen finomságokat lehet készíteni!
- Annyira sok mindent azért nem főztem. Oké, tejre, tojásra, lisztre, meg ilyenekre nem vagy allergiás, de mondjuk... a mogyoróra? Az áfonyára? – azokkal emlékeim szerint még nem készítettem semmit, és kimondottan sok embernél vált ki allergiás reakciót.
- Egyébként meg van egy rossz hírem, de ha a fulladás allergiás reakció, sok mindent nem tudok kezdeni vele. – húzom el a számat. Igaz, hogy nem szeretném hagyni megfulladni, de lévén olyankor a nyelőcső környéke dagad be úgy, hogy elzárja a légutakat, csak a mentősök tudnák levegőhöz juttatni úgy, hogy vagy lenyomnak egy csövet a torkán, vagy felvágják a torkát. Némi elsősegélyt tanultunk mi is, de ez azért már messze túlmegy azon a képzésen, úgyhogy csak ne fulladozzon nekem. Elég, hogy én járok folyton orvoshoz a kontrollok meg vizsgálatok miatt, nem hiányzik, hogy ő is kórházba kerüljön. Anya is ott van még...
- Miért pont ötven? – kérdezek vissza koccintás közben, majd meg sem várva a válaszát, legyintek, mindegy is – Túlbecsülöd a képességeimet, tudhatnád már, hogy ilyen téren a pasik színvakok. – még hogy ötven árnyalat! Jó, ha hármat megkülönböztetünk.
- Látod? Jobb ha vigyázol. – fenyegetem meg játékosan, amikor pedig meghallom, hogy kötényt szeretne, csak a fejemmel intek az aktuális fiók felé – Ha szeretnél... tudod, merre találod, érezd otthon magad. – válaszolok nagylelkűen, mert én aztán egy tapodtat sem mozdulok, csak kortyolgatom a saját boromat a pultnak dőlve, mellette.

- Csak nehogy havonta te legyél a vacsorám is. – villantottam egy grimaszt az arcomon. Még hogy a holdra vonyítsak. Jó hogy már nem a farkamat kergessem. Persze tudom, hogy vannak farkasok, de a családomban elméletileg senki se volt sose farkas, így nem kell ilyentől tartanom. Fogalmam sem volt arról, hogy apum egykori hazugsága csak a kezdett volt és több köze van a családomnak a természetfelettihez, mint a sima emberekhez.
- És az izé milyen is? – kérdeztem meg ártatlan pislogások közepette, miközben elnevettem magam. – Nem értem, hogy mi a gond. A nagyobbtól tanultam, hiszen egykoron is ő miatta keveredtem mindig a rosszba… - adtam elő úgy a dolgot, mintha ez lenne az igazság. Pedig sokszor én rángattam Declant mindenféle őrültségekbe, de ez már részletkérdés. Mindig a fiúk a rosszak, a lányok meg angyaliak, vagyis sok szülő szereti ezt hinni. Hogy nálunk miként volt? Hát szerintem anya sokszor átlátott a szitán, ahogyan Declan mama is.
Amikor végül a hasát legalább sikerül eltalálnom, akkor győzelemittas mosolyt villantok, mint valami ötéves, aki most nyerte meg az „olimpiát”.
- Hmm, igazán? Pedig lassan jön a tél is, így nem ártana melegebb cuccokat is venni… - pillantok rá kissé aggódva, hiszen gondolom nem akarja majd a házban eltölteni minden szabad idejét. – Másrészt meg mik is vannak azon a listán. – kezdek bele úgy, mint egy „hízelgő” macska, mert van egy olyan érzésem, hogy olyan könnyedén nem fog beavatni eme titokba. Mielőtt még pedig elmennék a borért játékosan szórakozom az ujjaimmal a mellkasán, mintha csak így akarnám kicsalni belőle a dolgokat.
Csak megrántom a vállaimat és mire végül kihalászom a bort a helyéről, addigra esik le megint, hogy miről lehetett szó az előbb. Biztos megint hirtelen kiment a fejéből, hogy már nem vagyunk kölykök, akik maximum titokban ihatnak, mert a törvény ereje lesújt rájuk különben. Egyszer majd csak hozzászokik az álomszuszékom.
- Szerintem ő örülne neki, ha olyat kapna. – mondom totálisan ártatlanul. – Meg addig nincs miért aggódni, amíg legalább a kutya megeszi, vagy nem így szokás mondani? – persze hogy továbbra is szívom az agyát, mert miért ne? Megtehetem, amíg ki nem penderít a konyhából. Bár akkor meg az étkezőből szívnám a vérét. Túlzottan is hiányzott már ez a kisebb fajta évelődés közöttünk.
- Szerintem, ha így lenne, akkor már rájöttél volna az elmúlt hetek alatt, nem? Elég sokat főztél mostanság és láthattad eddig is, hogy könnyedén levettél vele a lábamról velük, így ne aggódj miatta. Allergiáról meg továbbra se tudok, ahogyan másról se… Majd csak nem hagysz megfulladni… - rántom meg a vállaimat úgy, mintha semmiség lenne. Örülhetek annak is, hogy a rákos téma, meg a vizsgálatok nem kerültek újra szóba azóta az eset óta. Biztos vagyok abban, hogy nem örül annak Declan, hogy még mindig inkább kerülöm ezeket a dolgokat, de hát ez van. Nem lehet mindenki bátor ilyen téren. Néha jobb a tudatlanság, mint a tudás… Az pedig, hogy ebben az esetben melyik lenne jobb. Fogalmam sincs.
- Ha lehet, akkor inkább az utóbbi, mielőtt a végén elkezded kielemezni a vörösségem ötven árnyalatát. – forgatom meg a szemeimet, majd koccantok vele. Inkább nem mondok semmit se, hiszen azt se tudom, hogy egyáltalán érteni fogja-e ezt a poént, vagy nem. Bár manapság is még sokat beszélnek a Szürke ötven árnyalata c. könyvről, így lehet, hogy már ő is belefutott a neten, vagy a szobámban, ha nagyon kutakodott a könyveim között. Ha pedig utóbbi, akkor meg ha még bele is olvasott… Jahh, akkor lehet inkább jobb lett volna, ha én is be fogom a számat.
- Jujj, most megijedtem. Még a végén elhappolod előlem az idei díjat. – cukkolom tovább, de nem mozdulok meg a pultról. – Kötényt is kapok? – kérdezem bolondozva, majd újabb kortyot fogyasztok az italomból. Majd pedig le is pattanok a helyemről, hogy készen álljak a bolondozásra, akarom mondani a felelősségteljes kukta szerepre.

- Hát, ha azt szeretnél... hajrá, te leszel a kis házijetink. Igaz, Ted? – pillantok a kutyára, aki amint meghallja a nevét, már lelkes farokcsóválásba is kezd, mint ha a hírnek örülne ennyire – Vagy inkább havonta vonyítasz a teliholdra? Az is menő. – komolytalankodtam tovább élve abban a naiv hitben, hogy vérfarkasok csupán a képzelet szülöttei.
- Olyan izé vagy, mondtam már? Mondanám, hogy jól elszemtelenedtél az elmúlt évek alatt, de igazából már előtte se kellett félteni téged ilyen téren. – csóválom a fejem, vagy inkább dörgölöm meg óvatosan, lecsekkolva, vajon mekkora puklival gazdagodok itt estére. Annyira mondjuk nem vészes magában, kár, hogy alig egy órával előtte meg a fürdőszoba ajtaját sikerült jóval nagyobb lendülettel elkapni.
A nyelvemet meg nem adom, ahogy az orromat sem, ahogy meglátom, mire készül, mentem is a menthetőt, hogy aztán a következő szemtelenségét hallva ismét ráöltsem... nagyjából addig folytatva ezt a mókát, amíg hasba nem boxol.
- Ami meg az elmaradtakat illeti, igyekszem pótolni, csak nem épp ilyesmik vannak azon a listán. – felelem már jóval komolyabban, mert ami azt illeti, tényleg volt mit bepótolnom, de az igazat megvallva nem Suzie bugyijainak meglovasítása állt az első helyen. Még csak a másodikon meg a harmadikon sem...
Inkább igyunk. Előkerül a bor, és először nekem kell egy kis idő, mire leesik, hogy már nem tizenévesek vagyunk, és minden további nélkül „szabad” borozgatnunk a vacsi mellé, amikor pedig meglátom Suzie értetlenkedését az arckifejezésem láttán, csak megrázom a fejem, jelezve, nem érdekes... Ha eddig nem szokta meg, hogy hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hány éves is vagyok, majd lesz még rá alkalma.
- Jó, azt sejtettem, de... hadd ne a kutyának főzzek már ilyen kajákat. Azt se tudom egyáltalán, hogy a rizst megeszi-e. – pillantok Tedre, bár elnézve a kíváncsi tekintetét, meg az épp-hogy-nem-lecsöppenő nyálát, nem hiszem, hogy sokat hezitálna vele.
- Nem tudom. Mondjuk mert változott az ízlésed a gimi óta? Vagy lett azóta valami étel allergiád? Vagy van más, amit inkább ennél? – gondolkozok hangosan, mert sosem lehet tudni, lehet, hogy neki természetes, vagy nyilvánvaló az ilyesmi, nekem még nem, sajnos. Közben a poharamat is elveszem, meglötykölve egy kicsit a benne lévő folyadékot, megszagolva, -ízlelve, ahogy anno még suliban tanultunk... hiába, a megszokások!
- Hmm, jó kérdés. Kell ahhoz különösebb indok? – kérdezek vissza, felpillantva a pohártól, de ha ragaszkodik hozzá, ám legyen – Mondjuk... hmm... arra, hogy itt lehetünk, és nem a kórházi ágyam mellett ücsörögsz órákat? Vagy... hogy nem küldtél el a bús fenébe nem sokkal ezelőtt? Vagy hogy nem lobbantál lángra a nagy vörösségedben? Vagy... ötleteljek még, vagy inkább fogjam be és igyak? – vigyorodtam el, ahogy koccintásra emeltem a poharam, szinte már várva, ő mivel „járul hozzá” a témához. Tudom, tudom, nem kell félteni, elvégre kettőnk közül ő a szavak embere.
- Hát, figyelj... ha szeretnél, segíthetsz, de úgy rendetlenkedj, hogy ha rosszalkodsz, legközelebb én is besegítek neked az írásba. – és legyünk őszinték, sok köszönet abban sem lenne valószínűleg.

Arra már inkább nem reagáltam semmit se, hogy látom azt, ahogyan csal és leskelődik a kezei között. Már így is rákvörös voltam szerintem, ha nem rosszabb. Másrészt meg én is dinka voltam totálisan, amiért előbb kiakadtam és úgy hadonásztam. Előbb ruhát kellett volna felvenni és utána, de hát utólag mindig bölcsebb az ember. Meg ha felhúznak valaki, és még mellé zavarba is jön… Na, akkor azért nehéz használni a józan eszét, pedig muszáj lesz megtalálnom zárós időn belül, mert totális idiótát csinálok magamból.
- Hmm, akkor télire növeszthetek bundát, hogy melegítsen? – kérdeztem vissza halál komolyan, de persze csak viccnek szántam, vagy ha egy csúf boszorkány kutyatestbe zárna, akkor is lenne még esélyem arra, hogy megtörjön az átok, hiszen akkor is szeretne. Hmm, érdekes lenne. Mint az a film, ami hamarosan jön a mozikban, csak ott azt hiszem macska testbe zárják be a pasit. Lehet meg kéne majd nézni. – Csak a tökfilkónak lett, mi? Nem vagyok még gondolatolvasó, így néha nem árt. – feleltem neki fülig érő szájjal, csak hogy tovább szívjam a vérét. Abban meg biztos voltam, hogy érti azt, hogy a tökfilkó alatt a fejét értettem. Fő a szeretet, nem?
- Ahogyan biztosan minden zsifár is ezt mondja. – feleltem kissé durcásan, majd megpróbáltam elkapni a nyelvét, ha nem jött össze, akkor ha lehetőségem volt rá csak megpockoltam a noziját, ha már ennyire kedves velem. – De kinyílt valakinek a csipája, Mr. Pimaszuraság. – s azzal a lendülettel számíthatott egy kisebb hasba bokszolásra. Nem volt erős, de annál inkább jól esett, meg az legalább kéz magasságban volt. Így jár, aki túl nagyra, vagyis túl kicsire nő. Az abból gazdálkodik, ami van.
- Gondoltam ennyi év után bepótolod az elmaradtakat, de ha nem, akkor nem. Maximum egyik oldalról elmarad a meglepetés. – villantottam egy igazán tündéri mosolyt. Azért meg hálás voltam a sorsnak, amiért ezt végig bírtam mondani egy szuszra és még bele se vörösödtem. Élet apró örömei. Persze az más tészta, hogy esetleg a ruha alatt lehet még meglepetés, bár a korábbi bénázásainknak köszönhetően azért már a természet adta vásznat egészen jól megnézhettük.
Amikor belekezd a dologba, akkor csak kíváncsian pillantok rá, hogy mi miatt ne ihatnék. Nem vagyok már kiskorú, túléltem azon éveket is egyedül, másrészt meg még Szűz Mária se lett belőlem, hogy csak úgy egy gyereket hordjak a szívem alatt. Szóval kérdőn nézés továbbra is áll, amikor viszont ő is kér, akkor csak megrántom a vállaimat, hogy oké.
Elő is kerül a bor, majd pedig egy-két poharat tornászok le, miközben hallgatom őt.
- Hmm, ha nem felel meg, akkor van, aki megegye… - a tökéletes ártatlan hang és arc pedig kijár mellé, ahogyan sokat pillantóan végül Tedre pillantok. Ha a kutya se eszi meg, akkor ott baj lehet. Végül kitöltöm a poharakba a bort. – Tökéletesen megfelel, miért ne lenne jó? – kérdezem meg kíváncsian, majd felé nyújtom az egyik bort. – Mire igyunk? – kérdezem meg kíváncsian, majd ha mondott valamit, akkor jöhet a koccintás és az ivás. – Kuktára szükséged van, vagy inkább ne szívjam a véredet? – pattantam fel a pult egyik részére, mint valami rosszcsont kisgyerek közben. De hát olyan jó érzés húzni az agyát. Persze félő, hogy ha tovább folytatom, akkor a végén az én arcom lesz megint rákvörös és nem az övé. De aki nem mer, az nem is kockáztathat.

- Chh, még jó. – hülyén is venné ki magát, ha ilyen apró kis hülyeség miatt nem szólna hozzám a későbbiekben, szerintem – remélem – ettől azért jóval hangsúlyosabb valaminek kell történnie... Amikor nem vártam meg a kórházban, hanem elcsatangoltam várost nézni, akkor is feltornáztam az egekbe a vérnyomását, de azért még szóba állt velem, szóval... Mi az, ami azon is túllőne? Azt hiszem, inkább nem kísérletezek.
- Oké, te vagy a főnök...asszony. – veszem el Ted szemei elől a kezem, hogy a sajátimat fogjam be vele, igaz, az ujjaimat szétnyitva azért még kikukucskálok, pláne, hogy látnivaló is akad... igen, Suzie már megint elfeledkezett róla, hogy célszerűbb lenne előbb felöltözni, és utána kiakadni... Kíváncsi vagyok, mikor tanulja meg, bár egy ilyen előadás után alap a beszólás, mielőtt távozóra fognám...
Csak jót nevetek amikor meghallom, ahogy a nevemet kiáltani, szerintem rövid időn leszünk a szomszédok kedvencei, ha így folytatjuk. Inkább megyek főzni, vagyis egyelőre még csak a hozzávalókat meg az edényeket akarom előkeríteni a szekrényből-hűtőből, ha már Suzie olyan szuperül tud pakolni. Arra meg aztán végképp nem számítok, hogy ilyen hamar visszanyeri az eredeti színét és csatlakozik, azt meg még kevésbé, hogy kis híján át is esik rajtam. Vagy csak azért rúgott oldalba, amiért az előbb cukkoltam?
- Még szerencse... bár én úgy is szeretnélek, remélem, tudod. – lesek fel rá, miután előkászálódtam a szekrényből, kezemben a serpenyővel, miután pedig meghallom az ajánlatát, csak színpadiasan sóhajtok egyet – Miért, ezt még mondani kell? Amúgy meg ne sirasd, semmi baja nem lett. – fűzöm hozzá, ha meg valami mégis lenne, úgy is konyítok valamennyire a barkácsoláshoz, majd megoldom.
- Biztos minden tökmag ezt mondja, nem igaz, Törpilla? – sőt mi több, egy nyelvnyújtást is kap mellé, amikor nekiáll zsiráfozni – Ejha, nézzenek oda... nyuszika de összekapta magát. Vagy lehet nem is nyuszi, inkább kaméleon, amilyen sebességel tudod váltogatni a színedet. – szúrtam vissza némi kedveskedést, amikor meg finoman oldalba is lök, csak kíváncsi érdeklődéssel pillantok rá, hogy mi ütött belé? Kicserélték? Vagy...
- Yupp, tudod, elraktam emlékbe.  – folytatom a komolytalan hülyéskedést, amikor meg rácsodálkozik, hogy nem vettem újat, csak vállat vonok.
- Tudod, Suzie, pasiból vagyok, nekünk nem lételemünk a vásárlás, ha ruhákról van szó, akkor meg pláne. Egy évben egyszer rászánjuk magunkat, bemegyünk az első boltba, bevásárolunk mindenből néhányat, aztán egy évig megint elvagyunk nyugodtan. Nos, helyettem te letudtad az idei adagot, szóval... – na jó, azért egy pár darabot még nem árt majd vennem, pláne, hogy jön a tél, meg a rossz idő, de szerintem az őszt még kihúzom ezekkel, amiket kaptam.
- Suzie, de te nem is iha... – kezdenék bele, amikor kapcsolok, hogy már nem tizenévesek vagyunk, sőt... már ő is több éve nagykorúnak számít, így semmi megbotránkoztató nincs abban, ha alkoholt fogyasztunk. Csendes szusszanással fújom ki a levegőt, mielőtt bólintanék válasz gyanánt. Nem tudom, mikorra fogom végre megszokni, hogy hét év kimaradt az életemből... mint valami elcseszett időutazás.
- Kérek. A vacsi pedig... csirkehúsos-zöldséges rizottó, ha az megfelel kegyed ízlésének. - fordultam felé pincér módjára, mint amikor épp a ház ajánlatát közlik egy étteremben, elöl a karomra terített konyharuhával, másik kezem a törzsem mellé leengedve - Megfelel? – álltam meg egy pillanatra a pakolászással, kérdő tekintettel várva a válaszát, mert ha valami mást enne, akkor inkább most derüljön ki.

Csak egy szúrós pillantást kapott, de inkább már nem reagáltam az ismételten félreértelmezhető fogalmazására. Úgy éreztem, hogy most bölcsebb, ha hallgatok, mert a végén tényleg nem fogom tudni lemosni magamról azt, amit korábban állított a néha kicsit elkalandozó gondolataim miatt.
- Ez az alap. – feleltem könnyedén, majd úgy tettem, mint aki elgondolkozik ezen, de a nevetését hallva már én se tudtam tovább játszani tökéletesen az áldurcizásomat, mert elmosolyodtam. – A bocsánat kérés elfogadva. – csináltam úgy, mintha ez valami nagylelkű dolog lenne, pedig nem volt az. Szerintem sose tudnék igazán haragudni rá, de most a játék kedvéért csinálhattam úgy, mintha tényleg a bocsánatomért kellett volna „esdekelnie”.
- Ohh, akkor lehet kivételesen a legidősebbnek kéne eltakarnia a szemét. – és először a felcsattanás közepette fel se tűnik, hogy elvándorolt a tekintete, amikor igen, akkor csak sietve és kicsit durcásan kapom magam elé a kezeimet. Vagyis nem durcásan, hanem zaklatottan… Hmm, talán ez lenne a megfelelő szó rá, hiszen hirtelen nem értettem, hogy miként is lehetek ennyire szerencsétlen mostanság.
Amikor meg még kifelé menet megörvendeztet egy újabb beszólással, akkor szerintem nem meglepő, hogy annyira elhúzom a nevét és lehet, hogy most kezdtük el megnyerni az esti szappanoperák helyét a szomszédoknál. Lehet, hogy még minket is érdekesebbnek találnak attól a sok igazán „remek” sorozattól. Talán lehet inkább vissza kéne venni a hangerőmet.
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig nézek szúrósan Tedre, vagy mennyi ideig maradok a szobámban, hogy visszanyerjem az eredeti színemet és a légzésemet is. Amikor viszont úgy érzem, hogy most már nem lehet baj el is indulok, hogy megtaláljam részben Declant, másrészt meg igyak valamit. Az jót fog tenni és most nem alkoholra gondoltam. Bár lehet, hogy azzal jobban járnék. Persze, amennyire szerencsecsomag tudok lenni majdnem átesek rajta. Úgy kapaszkodom meg a pultban és kicsit talán az ő fejében is. Hát na, az volt pont kézre. Nem is értem, hogy miként nem szerencsétlenkedtem ennyit beépülésem alatt. De ott szerencsére sose volt ilyen baj.
- Még szerencse, hogy nincs négy lábam és nem vagyok szőrös, mert különben nem élnék már… - csúszik ki automatikusan az ajkaim között, mintha nem is hallottam volna semmilyen koppanást, mármint azt, hogy a feje és a bútor miként találkozott. – Tudod, ha azt akarod, hogy ápoljalak és stb., akkor nem kell kárt tenni a berendezésekben, csak szólj. – tettem még hozzá egy kisebb mosoly keretében, mintha nem is őt sajnálnám, hanem a bútoraimat. Pedig csak húzni akartam az agyát.
- Nem nőhet mindenki Góliátnak. – kontráztam rá egyből. – Vagy inkább a zsiráf jobban tetszene? Nem, az nem jó, azok túl cukik hozzád képest. – feleltem neki a lehető legédesebben, miközben tovább szívtam még mindig a vérét. A mosoly pedig ott bujkált az arcomon, ami olyan ártatlan volt, mint a ma született bárányé.
- Pedig már kezdtem aggódni, hogy azért nincs meg a piros, mert lenyúltad. – löktem meg lazán a csípőmmel őt, mintha hirtelen én lennék a leghiggadtabb és a legkevésbé zavarba hoztató ember, ha ilyen témákba merülünk el. – Ohh, szóval semmi újat nem vettél? Akkor meglepetés nem lesz. – biggyesztettem el az ajkaimat játékosan, majd elléptem mellőle, hogy utána a hűtőhöz sétáljak. – Bort kérsz? – tettem fel végül a kérdést, hiszen ha már ilyen érdekesen alakult az este, akkor egy kis bor csak nem árthat. – Mi lesz a vacsi? – és eme kérdésre érkezett meg Ted is, aki ledobta a seggét és úgy bámulta a hűtőt, mint aki abban reménykedett, hogy magától fognak kimászni onnan a finomabbnál finomabb falatok.

- Hát, egy próbát megér. Bár most elbizonytalanítottál... – jegyeztem meg óvatosan, miután megkaptam a homlokon pöckölést, amikor meg a változatosságért utána a nyelvét kezdte nyújtogatni, csak egy szemforgatással reagáltam.
- Hogy milyen titokzatos ma valaki... Nem, nem szeretnék tippeket adni. – rázom a fejemet, ilyet én nem játszok, mert jól biztosan nem jönnék ki belőle, úgyhogy inkább hallgatok. Előbb szabadulok, talán.
- Figyelj, Suzie... így, hogy folyton ezt hajtogatod, ha először nem is, de párszor már csak ezalatt az idő alatt is átfutod... meg még párszor, ha nem váltunk témát, az meg szerintem neked lenne kényelmetlenebb, szóval... – és hopsz, megint egy félreérthető fogalmazásmód. Sebaj, már megszokhatta tőlem, de szép lesz ez, ha így folytatjuk.
- Ja, bocsánat, én kérek elnézést...! – emeltem fel a kezem nevetve-védekezve, ha már a kisasszony olyan profi a témában, nekem aztán eszem ágában sincs leállni vele vitatkozni, pláne, hogy ezek szerint akad még egy téma, amihez én értek úgy, mint ő a főzéshez... nagyjából, khm, semennyire? Jó, elég ciki rám nézve, pláne így ennyi idős fejjel, de megtámadhatatlan alibim van rá, és... na jó, inkább lapozzunk, mielőtt még én jövök zavarba ezúttal.
Gyorsan le is zavarjuk a fürdést és bontjuk a bulit, hogy félig-meddig felöltözve, a szobákban folytassuk a bénázást-szerencsétlenkedést. Szegény Ted, már őszintén kezdem sajnálni, hová csöppent... ha ezt előbb tudja, hogy mi vár itt majd rá, lehet inkább maradt volna az utcán. Vagy élvezi, csak jól titkolja... bár, tekintve, hogy folyton a nyakunkon lóg és egy szabad percünk sincs tőle, annyira talán mégsem titkolja.
- Hát... ő a legfiatalabb a csapatban, nem? – kérdezek vissza megszeppenve, egészen addig, amíg Suzie nagy felháborodásában-kiakadásában szét nem tárja a karjait, nekem meg vándoroljon megint oda a tekintetem, ahová nem illik... szerencsére még sikerült idejében a számba harapnom, hogy ne tátsam el mellé, az lenne még a szép kép... szerintem ott vágná hozzám Suzie a szekrényajtót örömében.
- Én? Áh, dehogy! – hazudok a létező legátlátszóbb módon, és akármennyire próbálkozok leplezni a jókedvemet, azért végül csak mosolyra görbül a szám széle... de legalább azt meg bírom állni, hogy hangosan elnevessem magam. Inkább adom oda neki Tedet, babusgassa egy kicsit, vagy nevelje, az is ráfér a kis szőrgombócra... én pedig jó gyerek módjára húzom is a csíkot a konyhába, csak az ajtóban állva meg egy pillanatra, amíg csöpp kis bókommal megörvendeztetem kedvenc szőkémet. Utána aztán tényleg kengyelfutó gyalogkakukk módjára tiplizek el a szobájából, amikor meghallom a nevemet ííííííííííííííííííígy elnyújtva.
Mire kibattyogok a konyhába, fejben már nagyjából el is dől, hogy milyen kaját dobjak össze, már csak a hűtőbe kell belesnem, hogy minden van-e hozzá – én vásároltam be tegnap, még szép, hogy van – utána meg előpecázni a serpenyőt valahonnan a pult alól a szekrényből... értem én, hogy Suzie ilyen kis tökmag létére mindent a pult alatti szekrényekbe tuszkolt be, amit csak lehetett, de lehet, valamelyik nap majd átrendezem az egészet, hogy nekem is kényelmes legyen. Ha már kettőnk közül úgy is az én fennhatóságom alá tartozik ez a helység...
És tessék! Miközben nagyban matatok, félig bemászva a szekrénybe, csak az oldalamba hasító fájdalomra eszmélek, amitől menten le is fejelem a szekrényt...
- Ó, hogy az a... Ted, én esküszöm, hogy... – mondanám a magamét morogva, mert már tényleg kezd sok lenni a kutyából néha, amikor meghallom Suzie hangját, én pedig szép lassan előmászok az edények közül.
- Hát, most szólj hozzá... magadnak köszönd, ha a fenti szekrényekben lennének az edények, nem hasalnék én se itt a konyhakövön... – tápászkodtam fel, kezemben a serpenyőt lógatva, ám hirtelen nem vágtam, hogy mit akar úgy megszemlélni Suzie... igaz, sokat nem kellett törni a fejem hozzá.
- Jaaa, hogy azt... – csaptam a homlokom közepére, majd lassan neki is láttam, hogy megmossam a zöldségeket, csak közben válaszoltam nagy lazán – Gondolom meglepő, de nincs rajtam... bugyi. Az alsóimat meg emlékeim szerint még te vetted, szóval gondolom, csak elégedett voltál velük...  vagy tévednék? – sandítottam hátra a vállam mögött.

- Biztos, hogy azt szeretnéd? Meg számomra az jó lenne? – kérdeztem meg mosolyogva és játékosan a homlokánál fogva meg is böktem őt kicsit, hiszen nem akarom ismerni az esetleges fantáziálásait, nem biztos, hogy jól járnánk vele. Így is eleget vagyok már rákvörös. A többi vágyálma meg, legyen meglepetés és derüljön ki akkor, amikor kell.
- Szerinted azt az orrodra kötöd, majd meglátod. – feleltem egy kisebb nyelvnyújtás keretében. – Vagy esetleg szeretnél tippeket adni? – kérdeztem meg angyalian ártatlanul, de biztos voltam abban, hogy semmi olyat nem mondana, ami számára rossz lenne, de kinézem belőle, hogy idióta vagy számára jó tippeket simán képes lenne mondani.
- Minden férfi ezt mondja, aztán kiderül, hogy azért részben tuti átfutott az agyukon. – mutatok neki még fityiszt is, hogy hiszi, aki elhiszi. Még hogy hasonló nem fordult meg a fejében. Lehet, hogy most nem arra gondolt, de szerintem már korábban tuti. – Másrészt meg miért kell neked ennyire félreérthetően fogalmaznod ilyennel kapcsolatban? – és továbbra is játszottam a kis duzzogósat. Persze, legyen én a perverz, amikor nem is vagyok az, hiszen… Ahh hagyjuk, mert valójában nem voltam mérges rá, de azért jó érzés volt kicsit színlelni a duzzogást.
- Egyáltalán ki mondta azt, hogy ez rossz? – pislogtam ártatlanul, persze Declan nem is sejtheti azt, hogy valójában én még sose. Nahh, lehet ciki, de ez van. Nem tudtam csak úgy lefeküdni senkivel se egy éjszaka után, a pasizás meg valahogy sose jött össze. Egy-két alkalom és utána befuccsolt az egész, így nem csoda, hogy reménykedtem abban, hogy ennek jó vége lesz. Nem szeretném, ha pár nap alatt vége lenne annak, amire ennyi éven át vártunk titkon.
Események pedig kicsit felpörögnek, előbb a fürdőszobában, majd a szobájában jövök zavarba, mint egy totális idióta. Ilyenkor kívánom azt, hogy bárcsak olyan csaj lennék, aki képes ezeket a helyzeteket kezelni, de sose teljesült ez a kívánságom. Talán majd idővel könnyebben fogom venni az ilyen fajta helyzeteket. Ezért is fogom menekülőre inkább a szobámba, ha már minden törölközött elhagytam, akkor legalább a ruháimat magamra öltsem. Arra pedig nem is mertem gondolni, hogy esetleg idő előtt toppanna be, pedig férfiból van, így már rá kellett volna jönnöm, hogy ők sokkal hamarabb felöltöznek, mint mi nők.
- Ez most komoooooooooooooooooly?!! Szerinted tényleg az ő szemét kéne eltakarni? – és még a kezeimet is széttárom picit, így sikerült megint villantanom, de aztán a felső repül, én meg fedezéket keresek a szekrény ajtó mögött. A lábfejem kilátszik, illetve a fejem, amikor kihajolok mögüle. Tuti szánalmasan festek, vagy nem is tudom mi lenen a legjobb szó rá, de hát ez van. Sikerült megint elérnie, hogy fülig vörösödjek, mintha csak erre akarna törekedni.
- Te ezt élvezed, mi? – kérdeztem meg még mindig pirospozsgás arccal, majd a szemeimet is megforgattam kicsit. Inkább vissza is bújok a fedezékembe, hogy felsőt keressek magamnak, ami eléggé hosszú és takarni fogja a fehérneműmet is.
- Milyen önzetlen vagy, de a saját lábán is idetalált volna, ha akar. Amikor viszont megjelent velem szemben Declan, akkor próbáltam teljesen higgadtan és normálisan viselkedni. – Köszönöm. – vettem el tőle, majd figyeltem, ahogyan távolodik is. Leraktam a blökit a földre, de a pillantásomnak köszönhetően nála már nem mert felmászni az ágyba.
- Declaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaannnnnnnnnnn. – szólaltam meg, amikor meghallottam a jókedvét, én meg Kínáig süllyedtem. Hosszú percek teltek el mire kimerészkedtem a nappaliba, de persze előtte körben néztem és már volt rajtam nadrág is. Lassan haladtam, majd pedig indultam is a hűtőhöz, hogy nézzek valami innivalót, de persze Declan pont a szekrényben matatott a pult alatt, így nem is vettem észre és tök simán neki mentem. Mondhatni majdnem átestem rajta.
- Már nem csak meglesel, de állandóan le is akarsz dönteni a lábamról? – kérdeztem meg mosolyogva, mintha a korábbi megjegyzésétől nem is vörösödtem volna el. – Másrészt meg, ha te tudod, hogy milyen, akkor nekem se ártana, hogy elnyeri-e a tetszésemet, nem? – csöppet se gondoltam komolyan és kellett azért nagy erő, hogy ezt végig tudjam mondani normális hangnemben és ne öltsem megint magamra a pipacsok színét.

- Vágyaimat? Ez csak egy volt, majd ha a többit is kitalálod, akkor legyél büszke magadra... – folytattam a komolytalankodást,  bár az igazat megvallva magam sem voltam egészen biztos bennük, hogy mi is lennének azok... Igaz, így kitalálni őket! Fel van adva a lecke!
- Különben, mit kapok?  Vagy inkább... mit kapok cserébe?– kérdeztem vissza incselkedve, igaz, volt pár tippem, hogyan fogja majd megbosszulni, de annyi eszem azért van, hogy ne adjak hangosan ötleteket neki. Pláne, hogy amúgy sem áll szándékomban sokáig folytatni, így is úszik az egész fürdőszoba... mást nem majd este. Vagy filmnézés közben. Van még annyi jó alkalom hasonló „támadásra”, most inkább csak a további kötekedéstől akartam elvenni a kedvét, bár őt ismerve, öt perc se kell, hogy elfelejtse és ugyanúgy piszkáljon, mint előtte.
- Mert? Nem vagy az? - kérdeztem vissza megszeppentséget tettetve, mielőtt elnevettem volna magam a reakcióján – Nem is tudom, ki értette félre az előbb annyira a szavaimat, pedig esküszöm, semmi ilyen szándék nem volt mögötte. – vallottam be, miután némi magyarázattal szolgáltam neki.
- Tudod, van az a mondás, hogy rossz az aki rosszra gondol... – ergo rám aztán nem foghatja, hogy egyből másra asszociált, mint amire én utaltam.
- Igaz. Majd kikísérletezem, hogyan leszel a legaranyosabb múmia. – engedtem neki, ennyi kedvezményt adva, tovább riogatva a múmia-jelmezzel, ha már ennyire nincs odáig érte... Amúgy meg annyira én se ragaszkodok hozzá, felőlem bármi mást kitalálhatunk. Igaz, az még úgy is odébb van, lesz időnk bőven ötletelni addig.
Ami pedig anyát illeti... látom... vagy inkább érzem, hogy korán sem olyan bizakodó ennek az egész titkolózásnak a kapcsán, mint én, de mentségemre szóljon, hét év kiesett az életemből... korábban nem igazán kellett ilyenek miatt aggodalmaskodnom, azt meg nem tudom, anyával mi a helyzet ilyen téren, így inkább nem is aggodalmaskodok miatta. Így előre felesleges, mást nem majd ha beüt a ménkű, akkor...
Inkább én is befejezem a fürdést a kihűlőben lévő vízben, hogy aztán ha már nem adja a törölközőmet, akkor az övét csenjem el helyette... utána meg értetlenkedjek egy sort a kis dadogós műsorán, amit előad, miközben a ruháimat keresgélem... Sokat nem sikerült kihámoznom belőle, így inkább utána megyek, hogy megkérdezzem, csak ahogy korábban valószínűleg ő is elfelejtette, hogy lehet, tanácsosabb lenne várni egy kicsit a betoppanással, úgy én is olyankor állok meg az ajtóban, amikor Suzie még bőszen el van merülve a ruhásszekrényében – és valószínűleg nem repesne az örömtől, ha észrevenné, én meg itt ingyenmozizok az ajtófélfának dőlve.
Ted, az anyád úristenét, hogy te meg nem tudod befogni a szádat, amikor kéne...
- Tudom. Azért is takarom a szemét, kicsi még, nehogy rosszat álmodjon, mert olyat látott, amit nem kéne. - próbáltam menteni a menthetőt, miközben a sajátom helyett inkább a kutya szemeit takartam. Igaz, így mindkét kezem foglalt volt, szóval a felém repülő felsőt elkapni sajnos képtelenség lett volna... hagytam, hadd landoljon a földön mellettem, ellenben amikor felnéztem, és megláttam Suzie-t a szekrényajtó mögül kikukucskálni, én sem bírtam megállni nevetés nélkül.
- Hogy mióta? Hmm... egy ideje, mondjuk úgy. – jegyeztem meg vidáman, szándékosan nem adva konkrét választ, mert olyan aranyos, amikor seperc alatt ölti magára a pipacsok színét... egyszerűen nem lehet megunni!
- Amúgy csak a kiskutyádat hoztam haza, ha már megszárítkózott az ágyamban. – léptem közelebb hozzá, hogy aztán odaadjam neki Tedet... vagy ha nem kéri, csak letegyem a szőnyegre a négylábút, aki látszólag nem rajongott azért, hogy hosszasan kézben tartsam. Majd, mint aki jól végezte dolgát, indultam is kifelé a szobájából, csak az ajtóban álltam meg egy pillanatra, még visszafordulva.
- Amúgy... csini a bugyid. – tettem még hozzá szemtelenül, hadd pompázzon még pirosban egy darabig, mielőtt eltűntem volna a konyha irányába.

- Nahh, látod kitaláltam a vágyaidat, hogy mire is vágysz. – mondtam neki pontosan annyira komolyan, amennyire lehetséges volt ebben helyzetben. Persze csöppet se gondoltam komolyan, de nem bírtam lakatot tenni a számra most se, ahogyan még megannyiszor se.
- Hééé, neee… fejezd beeeee!! - mondom nevetés és felszólítás keverékeként, hiszen pontosan tudja, hogy azt, hogy mennyire vagyok csikis, emiatt pedig kicsit talán hálás is lehetek, hogy nem támadott be teljesen, hanem inkább csak viszonzásképpen. Hmm, ki kell találnom valami tervet arra, hogy a „támadásaimat” sikeresen bevigyem, de ő ne tudjon ellen támadni. Amikor viszont abbamaradt a csikizése, akkor csak megkönnyebbülök és hálásan pillantok rá.
- Perverz? Én?! – pillantottam rá úgy, mint aki azt hiszi, hogy nem jól hallott. Miért is lennék az? Nem tehetek arról, hogy sokszor félreérthetően fogalmaz. Persze az se segített a helyzeten, hogy sikerült megint zavarba jönnöm és elpirosodnom. ha ez így megy tovább, akkor eléggé ciki lesz, hogy képes vagyok fülig vörösödni. – Miért is lennék az? Én ártatlan vagyok, így nem is értem, hogy honnan jött ez. – vágtam vissza duzzogva, de persze nem gondoltam komolyan ezt se, ahogyan a korábbiakat se. A nevetése őt is elárultam, de ennek ellenére továbbra is előadtam a kis duzzogit. Nem is én lettem volna, ha nem ilyen módon reagálok a dolgokra.
- A múmiából is lehet több fajtát csinálni. – meg annyi ötlet van már az interneten is. Biztosan találunk valami igazán menőt. Olyat, ami nem hétköznapi és nem is tucat dolog. Sose kellett félteni minket ilyen téren és szerintem most se kell. Ki fogunk valamit találni, de addig még van pár hetünk.
Én nem voltam abban biztos, hogy a kapcsolatunkban beállt új dolgokat el tudnánk titkolni az édesanyja előtt. Azt mondják, hogy az anyák sokszor sok mindent hamarabb megéreznek, mint kellene. Így érthető, hogy nem láttam sok esélyt arra, hogy titkolni tudjuk. Ezért is lesz érdekes a holnapi látogatás, hiszen ez még számunkra is új. Bár az is lehetséges, hogy Declan édesanyja csak finoman fog még betámadni minket, mert rájön arra is, hogy ez még számunkra is új. Reménykedtem abban, hogy nem fogjuk elcseszni majd a dolgokat, mert nem akarok arra gondolni, hogy egyszer elveszítem őt. Nem! Olyan tuti nem lesz!
Törülközők könnyedén cserélnek gazdát, vagyis annyira nem könnyedén, de amit sikerül észhez térnem, egyből indulok is utána, hogy kifejtsem a véleményemet, hogy nem volt szép dolog ilyet tennie, de persze megint nem jön össze. Inkább hebegek-habogok, meg se hallom szinte azt, amit mond és végül menekülőre is fogom, pedig még nem is volt teljesen fedetlen a teste. Jesszusom, ez annyira égő. Muszáj összeszednem magam, mert nem jöhetek mindig ennyire zavarban. Remélem idővel ez változni fog. Az se érdekel, hogy a törcsimet is odacsípem az ajtóhoz, mert inkább csak elmenekülök, hogy rendbe szedjem magam. El is jutok az alsóig, de fel se tűnt egyből az, hogy látogatom van, így tök simán kotorászok félmeztelenül a ruháim között, amikor is egyszer csak valaki vakkant. Sietve kapom fel a fejemet.
- Hééé, nem ér meglesni a másikat! – amikor viszont megláttam, hogy Ted szemeit takarja el, akkor felnevettem, de azért az éppen kezemben lévő felsőt sietve vágtam hozzájuk- Leskelődök! – tettem még hozzá, miközben a szekrényajtó mögé bújtam és onnan kukucskáltam ki, mint valami idióta, majd sietve kaptam ki egy felsőt és öltöttem magamra. Majd csak utána léptem ki a szekrényajtó mögül. Ha még mindig itt voltak, akkor megszólaltam, ha meg nem voltak itt, akkor csak elkezdtem keresni őket. – Mióta is álltok ott? – bár lehet jobb lenne nem tudni, még a végén ismét pirosas árnyalatba fogok átmenni, mert a végén kiderül az is, hogy a dúdolásomat is tök jól hallotta…

Még hogy gondolkozzak! Csak lebiggyesztettem a szám sarkát a szavaira, nagyjából addig, amíg hozzám nem vágta ezt a Pinokkiós utalgatást, mert arra csak nemes egyszerűséggel egy nyelvnyújtással válaszoltam.
- Persze. Mert így hét év után más vágyam sincs, mint megtanulni tökéletesen ruhát hajtogatni. – biztos anyának is egyetlen életcélja, hogy továbbadja nekem ezt a tudást, ha már saaajnos eddig nem volt rá lehetősége. Persze, csakis. Szerintem ilyen csodás ötletek nélkül is tökéletesen elütjük majd az időt.
Na, az előbb a fejemre koppint, most meg orron pöcköl? Hová fajul ez a világ, kérem szépen? Bár a támadását nem sikerült kivédenem, a kezét azért még elkapom, miközben elhúzná... hogy fogva tartsam, és a másikkal indítsak ellentámadást némi csikizés képében. Tisztában vagyok vele, mennyire csikis, így tényleg csak egy picit, mielőtt a túlzott ficánkolás közepette még véletlenül gyomorszájon könyökölne, vagy még több vizet kipocsolna a kádból... inkább csak mint figyelmeztetésként, jobban jár, ha bír magával.
- Ne aggódj, számíthatsz rám. Nem árulom el senkinek se. – kacsintottam még egyet mellé, ha már úgy is ilyen komolytalanra vettük a figurát, mert amúgy ki nem nézném belőle, hogy valaha embert ölne... vagy csempészne... vagy hogy fel bírna egyáltalán emelni egy olyan nagy méretű táskát, amiben tényleg egy ember lapul. De ha már ilyen malaclopó-méretű az említett kiegészítő, nem lehetett kihagyni egy ilyen poént!
A duzzogását látva csak jóízűt nevetek, mert őszintén? Elég vicces, hogy ő érti félre a szavaimat, aztán még ő pukkancskodik azért, mert esetleg kétértelműen mertem fogalmazni...? Nem baj, ezért – is – szeretjük.
- És neked mondták már, hogy perverz perszóna vagy? – kérdeztem vissza, minden negatív felhang nélkül, csupán visszavágva a szavaira, igaz, túl sokáig így sem sikerült megállnom nevetés nélkül. Elég volt csupán egy pillantást vetnem rá, milyen szépen öltötte magára ismét a pipacsok színét.
- Valami menőbbet...? Például? Óriás-sütőtök? Szellem? – persze, nyilván ott voltak a mindenféle dögösebbnél dögösebb boszorkány, meg piroska, meg mindenféle egyéb jelmezek, de ugyan már, azokban mi a poén? Igaz, elég szemrevaló darabok, de nekem a fáslis-múmiás jelmez akkor is kreatívabb. Kár, hogy Suzie nem osztja a véleményem.
- Hát jó, akkor reménykedek helyetted is. – vontam vállat, ha már ennyire reménytelennek tartotta a dolgot... Igaz, az elmúlt pár évben több időt töltött anya mellett, lehet, már jobban is ismeri bizonyos szempontból, mint én. Mást nem én tévedek, aztán mindketten rákvörös fejjel álljuk majd anya vallatását keresztkérdéseit, esküvőről, unokákról, meg ki tudja még mi mindenről.
Ahhoz képest, hogy a kád előtti néhány kínos pillanat egy örökkévalóságnak tűnt, mióta a kádban ücsörgünk, nekem alig pár percnek tűnt – igaz, a valóságban sokkal több volt, lévén, a víz is egészen kihűlt idő közben, így már annyira Tednek sem volt szimpatikus...
S lám, Suzie is itt hagy idő közben, de mint ha még ez se lenne elég, a törölközőmmel is csak szórakozik... legalábbis addig, amíg meg nem unom a hideg vízben ücsörgést, és mászok ki a kádból, mit sem zavartatva magam. Miért tenném? Már úgy is látott, szóval... az ő baja, hogy ennek ellenére úgy sikerült elbambulnia, hogy minden gond nélkül szerzem meg a saját törölközőjét, és veszem a szobám felé az irányt.
Még csak a ruhásszekrényemben keresek valami száraz alsónemű iránt, amikor Ted is jön, meg Suzie is, igaz, ez utóbbi nem követi az első példáját, és vetődik az ágyamba csurom vizesen...
- Hé, minden okés? – kérdezek rá, amikor megint ügyetlenkedik egy sort, meg dadog nekem össze-vissza, néz mindenfelé, csak rám nem, pedig még a törölközője is rajtam van, szóval pironkodnia se nagyon van miért... Igaz, normális választ nem nagyon kaptam, így miután kisietett, csak vállat vontam, aztán folytattam az öltözködést... hogy aztán Tedet is kitessékeljem az ágyamból, még ha kevés esélyt is láttam arra, hogy megszárad estig.
Csak felkaptam a blökit, majd kölcsön bosszú visszajár alapon gondoltam, átviszem Suzie szobájába... igaz, az ajtótól sokkal messzebb nem jutottunk, mert láthatóan most meg mi érkeztünk túl korán, így hacsak nem buktunk le, úgy az ajtófélfának támaszkodva csendes szemlélőnek maradtunk Teddel. Csak ha lebuktunk, takartam el a kezemben tartott blöki szemeit szórakozottan.
- Ejnye Ted, nem illik leskelődni. - próbáltam menteni a helyzetet.

Ohh, úgyse állnék meg a párnáinál, ha egyszer rájönnék, hogy cikis fényképeket rejteget rólam, de ezt a titkot azért nem árulnám el. Jobb néha a meglepetés, mert a végén még olyan helyre dugná el, hogy soha az életben meg ne találjam, de az se biztos, hogy a saját szobájában rejtené el, hiszen elsődlegesen ott keresném. Hmm, ez egyre jobb lesz, ja nem… Remélem sose kaparint meg olyan képeket rólam, amiket legszívesebben elrejtenék.
- Gondolkozz egy picit és biztosan rájössz. – pillantottam rá ártatlanul, de a színpadias előadásának köszönhetően kicsit meg is ráztam a fejemet.  Mert ennyire nagyot nem ütöttem, mint amennyire ő odakapott a kezem nyomához, mert ott se volt a nyoma a kezemnek. – Ohh, vigyázz, mert még a végén megnő az orrod. – utalok itt a híres neves Pinokkióra, aki füllentett és már nőtt is az orra. Nehogy már ő is úgy járjon. De már nem csapok le a kezemmel, mert a meglepetés ereje szerintem már a korábbi támadásommal elillant, így mást kell majd kitalálnom.
- Miért ne? Hamarosan kijöhet, nem? Legalább lesz mivel lefoglalnotok magatokat. – villantottam egy igazán angyali és bájos mosolyt. Meg persze jöhet a többi, a mosás, teregetés és vasalás. Kíváncsi lennék, hogy meddig bírná Declan, vagy mikor is dobná be a törölközött, hogy ő inkább marad  a konyhánál, mint ezek közül bármelyiket is megcsinálja.
Már éppen kezdeném magyarázni neki, hogy milyen táskáról is van szó, amikor megszólal, mire én csak orron pöckölöm, már ha sikerrel járok, ha nem, akkor elbuktam ezt a lesből való támadást. – Ohh, de és most totálisan lebuktam. Mi lesz így velem? – adtam elő egy aggodalmas nő hangját és mimikáját, de egyáltalán nem volt igaz. Inkább csak nevettem, hogy honnan is jött ez a bizarr ötlet, vagyis sejtem, hogy honnan, de inkább nem akarok arra gondolni. Lehet, hogy néha beépültem a mocsárba, de gyilkos nem lett belőle és sose lesz!
- Persze, nem úgy értetted… - szólaltam meg duzzogva, amivel igazából csak a zavaromat akartam leplezni továbbra is, majd amikor meghallottam a következő szavait, akkor kicsit előre dőltem és hagytam, hogy a hajam arcomba hulljon, mert egyre inkább elvörösödtem. – Mondták már, hogy pimasz fráter vagy? – kérdeztem meg alig hallhatóan, miközben azon voltam, hogy a zavarom elmúljon, mert ha így folytatjuk, akkor tényleg rákvörös leszek, pedig a víz már nem is forró, így már arra se foghatom.
Csak egy szúrós pillantást kapott a fáslis dologra, mert nem és nem! Nem fog becsavarni, majd Tedet beállítom őrnek a szobám ajtajához, bár amennyire jóban lettek… Hmm, valami mást kell kitalálnom. – Inkább hagyjuk a fáslit, majd nézünk valami menőbb ruhát. – próbáltam kicsit menteni a helyzetet. Régebben is szerettünk beöltözni és most megint együtt tehetjük meg, így biztosan még nagyobb buli lesz ez is, mint amilyen volt az elmúlt években nélküle.
- Akkor reménykedj helyettem is, mert nem sok esélyt adok annak, hogy megússzuk a dolgokat. – nem tudom, szerintem ez csak genetikailag bele van kódolva az anyákba. Hogy honnan veszem ezt? Magam sem tudom, talán az ismerőseim miatt, vagy amiatt, mert néha anya is és Declan anyu is furán nézett ránk. Tudod, az a fura mosoly, amikor látod, hogy ők tudnak valamit, de fogalmad sincs mit. Talán ezt tudták mind a ketten, viszont az se kizárt, hogy inkább csak bevertem a fejemet túlzottan, amikor a földön kötöttünk ki.
Próbáltam gyors lenni, hogy ne sok ideje legyen leskelődni, de inkább nem is sandítottam hátra, mert a végén lefagynék, pipacsvörös lennék, vagy még ki tudja, hogy mi mindent alkotnék zavaromban. Szerintem ennyit jó ideje nem voltam zavarban, szerintem bepótoltam az elmúlt éveket ilyen téren már.
Persze a törölközőt se kaphatja meg annyira könnyedén, de mielőtt még észbe kaphatnék azelőtt olyan tesz, amire nem számítottam. Bár tegyük hozzá, hogy amikor megláttam őt ádámkosztümben, akkor is lefagytam kicsit, mert meg kell hagyni, hogy ehhez hozzá kell szokni, meg én… Inkább hagyjuk, így a törölközöm egészen könnyű préda lehet számára. Amikor viszont még oda is hajol, akkor a szavaival ébreszt csak fel és akkor jövök rá, hogy volt törcsim, nincs törülközöm. Sietve kapom magam elé az övét. Majd még rövid ideig ott ácsingózok, mint valami idióta, de végül a saját szobám helyet sikerül még az övébe is besétálni, vagyis részben direkt.
- Nem illik más törülközőjét ellopni… - kezdenék bele, amikor ismét rájövök arra, hogy túl hamar toppantam be, mert még az alsóját se sikerült felvenni, de közben Ted is sietve száguld el mellettem, hogy vizesen betalálja Declan ágyát, de mintha ez a jelent fel se tűnne nekem. Inkább csak próbálok mindenhova nézni, csak arra férfira nem, aki elrabolta a szívemet, elvette az eszemet. – Én inkább azt hiszem, hogy… - hadonásztam és dadogtam közben, majd sietve kaptam a körülöttem lévő vizes anyaghoz, hiszen közben elkezdett csúszni, de arra nem is gondoltam, hogy amilyen nagy lendülettel csukom be az ajtót, annyira remekül csukom is oda a törülközőt. Végül pedig sietve indultam el a szobámba, mert nem fogok még többet bénáskodni. Inkább előbb szerezzek ruhát, aztán még meglátom, hogy az előbbi idióta bambulásaim, zavarom után még elő merek-e mászni. Persze arra nem is gondoltam, hogy esetleg jobb lenne bezárni az ajtómat. Sietve bújtam bele egy csipkés bugyiba, hogy utána valami felsőt is találjak magamnak septében…

- Halleluja. – emeltem a szabad kezem színpadias mozdulattal a halántékomhoz, ha már ő is belement a játékba, akkor én sem hagyom annyiban, amikor pedig azzal jön, hogy milyen lovag vagyok, csak büszkén húzom ki magam... amíg nevetés nem kerekedik belőle. Mert valahol mégis fura a tizenkilenc éves énemre igazi lovagként gondolni... bár belegondolva, sokkal közelebb most sem állhatok hozzá. Vagy lehet, hogy irónikusan értette? Néha olyan nehéz kiigazodni a nőkön...
- Ugyan már, ennyire amatőrnek azért ne gondolj. Ha meg is kaparintanám őket, biztosra veheted, hogy nem a párnám alá fogom rejteni őket. – jegyeztem meg egyszer csak, bár magam sem tudom egészen pontosan, hogy miért, csak úgy kikívánkózott... mielőtt pedig túl soká dilemmázhatnék rajta, hogy mégis hogy sikerült visszakanyarodnom a korábbi témához, addigra már lapozunk is valami újabbra.
- Hééé, ezt meg mégis miért kaptam? – kapok túlzó mozdulattal a vállamhoz, hogy megdörzsölgessem kissé a keze nyomát... mielőtt tovább folytatnám a szemtelenkedést, igaz, ha megint verekedni támadna kedve, most legalább nem fog váratlanul érni, számítok rá! – Miattad? Mert ilyen rendetlen, trehány, lusta vagy itthon? Mert még arra sem vetted a fáradtságot, hogy összehajtogasd őket? – nem mint ha egyébként komolyan gondoltam volna a szavaimat, vagy a legkisebb mértékben is ilyesmiket feltételeztem volna róla, de azért jó volt szívni vele a vérét, pláne, hogy még harapott is rá.
- Jajj már... majd anyumnak is pont az lesz a legnagyobb baja, hogy megtanítson ruhát hajtogatni. – sokra megyek vele, se mosni, se vasalni nem tudok, szóval... így a munkafolyamatból egy fázist kiragadva, nagyjából olyan, mint ha tudnál eperkrémet készíteni tortához. Ha nem cukrász az ember, eleve ritkán süt tortát, ha meg mégis, akkor is csak tavasszal az igazi az epertorta!
- Milyen táskát? – pislogok rá értetlenül, amikor emlegetni kezdi, még kicsit előre is sandítok, hogy kilessek a fürdőszoba ajtaján, hátha kiszúrom valahol a folyosón... na persze, pont olyan mázlim lesz, naná, hogy nincs ott, így csak Suzie-ra pillanték kérdő tekintettel – Hát nem embert csempészel benne? – kérdezem végül álszent módon, ami pedig a jógát illeti, isten bizony, hogy semmi olyan felnőttes, gyerekeknek nem való gondolat nem jutott eszembe a nyakatekert figurákról egészen addig, amíg nem érzékeltem Suzie zavarát, és le sem esett, hogy hogy gondolta félre, már megint a szavaimat...
- Nem úgy értettem... – szólalok meg vigyorogva – Bár te vagy a jógamester, szóval rád van bízva, hol, vagy mikor... – hagyom nyitva hozzá hasonlóan a témát, fejezze be, ahogy szeretné... bár őt ismerve, lehet előbb gyullad lángra a nagy vörösségében, mintsem bármit is válaszolna.
- Ahogy mondod, ennyire nem... – csóváltam a fejem, nesze neked dicsőség, hogyan törjük magunk össze minél rövidebb idő alatt... ha már pedig Halloween – Rendben, én biztos nem felejtem el. Ne csodálkozz, ha október 31-én arra ébredsz, hogy be körbe vagy tekerve-csomagolva fáslival. – somolyogtam az orrom alatt, elvégre már nem volt olyan sok idő addig, és régen is szerettünk beöltözni, tuti, most is jó poén lenne. Mondjuk nem múmiának, de valamit majd kiagyalunk addig.
- Mondjuk... igazad van, de azért reménykedek, hogy nem vágja le olyan hamar, mint ha a homlokunkra lenne írva. – nem mint ha titkolni akarnám előle, de... legalább egy pár napig még hadd ússzam... ússzuk meg anya kérdészuhatagát, amit a nyakunkba fog zúdítani, ha megtudja, mi történt...
- A beteget se, mégis játszod a kiskakast. – vágok vissza a saplonos „nem ér a kisebbet bántani” szövegére, amikor meg a törölközőmet emlegeti, már sejtem, hogy nem fog ez olyan egyszerűen menni, mint hittem... Miért is lenne bármi egyszerű ha rúlunk van szó?
Amikor a saját kezemmel takarja el a szemeimet, akaratlanul is mosolyt csal az arcomra vele, bár pasiból vagyok, a leskelődést azért még így is megkísérelem... majd máskor előre gondolkozzon, és inkább fogja be saját kezeivel a szemem, ha biztosra akar menni. Igaz, akkor meg fél kézzel a törölközős tartana sokkal tovább, meg ő lenne helyhez kötve...
- Naná, hogy meg. – felelem, amikor meglóbálja a törölközőmet, ám amikor hiába nyúlok érte, csak a levegőt markolom, mert elrántja... hát, sokat nem szívbajoskodok én se, nemes egyszerőséggel kimászok a kádból, maximum hamar tovaszáll a diadalittas arckifejezése – vagy kiderül, hogy erre játszott? – mindegy is. A fürdő már így is úszik, sokat azzal se rontok a helyzeten, ha így, ahogy vagyok, csurom vizesen végigcaplatok rajta... hogy aztán ahelyett, hogy a saját törölközőmet kapnám ki Suzie kezéből, az övét lopjam el egy határozott mozdulattal, és tekerjem a derekam köré.
- Nem mondták még, hogy nem illik bámulni? – hajoltam még hátra annyira, hogy odasúgjam neki, azzal indultam is vissza a szobámba, meghagyva a fürdőt Ted egyeduralmának, vagy Suzie-nak, amíg összekapja magát, meg feldolgozza a törölköző-cserénket.

- Bocsánat kérés elfogadva. – mondtam neki úgy, mintha komoly dologról lett volna szó, de továbbra is poén volt az egész és csöppet se gondoltam komolyan, ahogyan eddig se az egészet. Inkább csak ez egy fura játék volt és nem több.
- Igazi lovag vagy, azt hiszem, hogy ezt már korábban is láthattam volna benned. – feleltem neki könnyedén, de a mosoly ott bujkált az ajkaim szélén. Már csak az kellene, hogy a párnája alatt őrizgesse a cikibbnél cikibb képeket. Biztos lehetne abban, hogy akkor feltúrnám a szobáját, hogy visszaszerezzem és szerintem nem akarja megismerni az általam okozott atomtámadást.
Arról pedig halvány lila gőzöm se volt, hogy mit fog hozni a jövő, a következő órák, napok, hetek vagy hónapok. Ez teljesen új terep volt számomra, mintha csak valami idegen vidékre tévedtem volna, de ugyanakkor mámorító érzés volt ennyi év után belecsöppeni ebbe az „új kapcsolatba”. Még akkor is, ha esetleg sok buktatót hordozott magával, de majd eldől, hogy mi lesz. Nem akarok előre túlzottan agyalni rajta, mert az élet mindig könnyedén húzza keresztbe az álmainkat, a vágyainkat vagy éppen a terveinket.
- Hééé. – s azzal játékosan a vállába bokszoltam, ha volt rá lehetőségem. – Nem is tudom, hogy kik miatt van ott kupi. Majd megtanítalak hajtogatni, vagy megkérem anyudat, hogy tanítson meg. – nyújtottam ki rá a nyelvemet, hiszen tény, hogy nem éppen tökéletesre sikerült a visszapakolás. Én meg voltam olyan lusta, hogy a negyed szekrényemet semmi kedvem nem volt újra hajtogatni és pakolni. Előbb vagy utóbb úgyis minden a helyére kerül, ahogyan mosásba kerülnek a ruhák.
- Szerinted heti kétszer hova cipeltem azt a táskát? – pillantottam rá kérdőn, de hát pasiból van, így meg se lepődök azon, ha nem tűnt fel neki a sporttáskám. – Persze, vagyis attól függ, hogy hol és mikor… - kezdtem bele hevesen, de aztán kapcsoltam és kissé talán zavarba is jöttem. Főleg az új helyzet miatt, hiszen ki tudja, hogy ő éppen milyen fura és lehetetlen „pózokra”, vagy „gyakorlatokra” gondolt. Így jobb tisztázni ezt is, hogy csak ésszerű keretek között lehet róla szó, de hát na…
- Nahhh, nem mindenki lehet ennyire profi. – villantottam igazán cuki mosolyt, amikor pedig diadalmasan a levegőbe csapott, akkor csak elnevettem magam és kicsit megráztam még a fejemet is. Tiszta cuki volt.
- Nincs Halloween, így inkább nem lennék múmia, de majd legközelebb. – kacsintottam rá játékosan, hiszen tényleg nem állt szándékomban se kalóznak állni, se múmiának. Annyira vészes csak nem lehetett a fejemen.
- Ohh, mintha egy anya elől annyira könnyedén el lehetne ilyet titkolni, de ha azt mondod, hogy minden rendben lesz, akkor szívesen megyek. – tényleg hiányzott már az anyukája, de még számunkra is fura volt szerintem ez az új helyzet, legalábbis számomra biztosan, viszont csak nem lesz semmi gond, vagyis nagyon remélem.
Kíváncsian hallgatom a totálisan nagy hatásszünettel tartott „beszédet”, miközben a mosoly továbbra is ott bujkál az arcomon. – Hééé, nem ér a kisebbet bántani. Talán csak szeretek versenyezni a tulipánok színével. – rántottam meg igazán cukin a vállaimat, majd végül bólintottam. – Még meglátom, hogy megérdemled-e a törülközőt. – tettem még hozzá, majd sietve megfürdöttem, hogy utána kimásszak a kádból, de persze a játék kedvéért a saját kezét a szemeire tettem, hogy tényleg ne leskelődjön, bár ki tudja, hogy ez mennyire volt hatásos. Végül sietve csavartam magam köré a törülközött, hogy utána megkeressem az övét, majd játékosan benyújtottam neki az ajtón. – Megérdemled? – kérdeztem meg mosolyogva, hiszen a fejemet is bedugtam, majd ha a törcsiért nyúlt, akkor igyekeztem elrántani előle, hogy kicsit húzzam az agyát. Ha pedig esetleg végül szemben találtam volna magam vele, mert sikerrel jártam és ő meg igyekezett volna továbbra is megszerezni, akkor egy aprót az alsó ajkamba haraptam. Zavaromat igyekeztem leplezni, de kár lenne tagadni, hogy nem időzött el rajta a pillantásom, vagy a gondolataim nem keltek volna életre, még ha nem is volt helyes…

- Még hogy én hozom rád a frászt? – kérdeztem vissza nevetős hangon – De hisz semmi olyat nem mondtam, arról meg miért én tehetek, hogy túlgondoltad a szavaimat? De ez esetben akkor bocsánat, nem volt célom ilyesmi. – fűztem hozzá még mindig mosolyogva, és csak tovább szélesedett vigyorrá, amikor Suzie hangosan kezd elmélkedni arról, hogyan forgatnám fel a lakást a távollétében a fényképei után kutatva.
- Pontosan, jól látod a helyzetet. Bár lehet, nem minddel plakátolnám ki a házat, párat megtartanék magamnak. Ha rossz kedvem lenne, elég lenne csak elővenni őket. – fűztem hozzá, az meg még cska meg sem fordul a fejemben, hogy nem csak róla, rólam is akadhatnak ilyenek a gyűjteményben. Bár, logikusan belegondolva... az elmúlt hét évet is betudhatom ilyesminek, képzelem, mennyire mutathatott előnyös képet rólam, ahogy magatehetetlenül nyomtam az ágyat a mélykómában.
- Hát na... – jegyzem meg csendesen, valahol még mindig fura, valahol még mindig szokatlan ez az egész, hogy új fejezetet kezdünk közös életünkben, nem csoda, ha nehezen merem még mindig elhinni... akár azt, hogy ezt is megéljük, akár azt, hogy akár hosszú távú valami is lehet belőle. Mindezek ellenére azonban leírhatatlan ez az egész érzés, remélem, jó sokáig kitart majd.
- Jah, a szekrényedben, mi? Amekkora kupi van benne, nem lepődnék meg, ha előkerülne egy akvárium belőle. – cukkoltam egy kicsit, az meg már mást kérdés, hogy részben annak köszönhető ez a rendetlenség, mert múltkor Teddel beszabadultunk a szobájába, és uram bocsá’, sosem voltam olyan profi ruhahajtogatásban, mint egy igazi háziasszony, azért is néz ki az egész úgy, ahogy.
- Jársz jógára? Komolyan? – kérdezek vissza némi meglepettséggel – Akkor majd mutatsz valami érdekes nyakatekert figurát? – csapok le egyből a témára, mert rémlik, hogy milyen bonyolult feladatok is vannak benne, nekem biztos nem mennének. Mondjuk más téma, hogy Suzie mennyire kezdő, vagy épp haladó a témában. Már ha nem csak poénból mondta ezt is.
- Ha nem lennél amúgy is szabin, mondanám, hogy menj el táppénzre... de azt hiszem, rád vall az ilyesmi, te is pont akkor sérülsz le, amikor szabad lenne az egész napod és azt csinálhatnál amit csak akarsz. – jegyzem meg, amikor pedig közli, hogy enyém a borsó, a szabad kezemmel csak diadalittasan a levegőbe boxolok.
- Hurrá! Cserébe, hogy te se érezd magad elhanyagolva, befáslizom a buksidat. Na, mit szólsz hozzá? – ajánlom fel nagylelkűen, mert képzelem, milyen csodásan mutatna, mint aki most szabadult az intenzívről, holott semmi komoly baja nincs igazából.
- Akkor meg? – csendül szelíden a hangom, ha mindketten szívesen látják a másikat, minek rágódni rajta? Engem aztán végképp nem zavar, ha ő is elkísér.
- Hát... mást nem, ha nem szeretnéd, még nem mondjuk el, és akkor nem kell feszengeni sem miatta. – vontam meg a vállam, vagy nem is tudom, pontosan mi volt a probléma tárgya nála... Azzal meg én se számolok, hogy az ilyesmit mondani sem kell, az anyukák már ránézésről is levágják az ilyesmit néhány perc után, még csak a pár másik felének sem kell jelen lennie hozzá... hát még amikor ott van!
- Igen, pontosan úgy! – bólintok vidáman, ahogyan a vásárlásra is, egyelőre semmi extra nem jut eszembe amit anyunak kéne vinnem, mást nem, ha főzök valamit, majd kóstolót belőle, mégiscsak jobb, mint az a benti menzakaja...
- Tudom, és igazából ez nekem is eszembe jutott, de... – kezdek bele, majd némi hatásszünetet tartva az ajtó felé biccentek – Az én törölközőm valahol még a nappaliban van, és ha így vonulnék ki a fürdőből a szemed láttára, félő, hogy úgy fülig vörösdnél megint, hogy felfűtenéd vele a fürdővizet... – komolytalankodtam – Másrészt neked kimászni is egyszerűbb, úgyhogy... hölgyeké az elsőbbség? Ha idehozod a törölközőm, akkor ígérem, leskelődni sem fogok. – vagy legalább megpróbálom megállni.

- Muszáj az emberre a frászt hoznod? – kérdeztem tőle tetetett durcás fejjel, mert nem volt szép dolog tőle rám hozni a frászt, hogy mire is gondolhatott, vagy csak tényleg az évek alatt megártott volna a hajszínem és kicsit szőkülni kezdtem volna? Nem, az nem lehet, hiszen eddig semmi gond nem volt az agyammal, ahogyan a fejemmel se. Inkább csak ő fogalmazott túl sejtelmesen, igen, tuti. Nyugtattam meg magam.
- Képzelem áttúrod a lakást, aztán meg majd a kedvenceidet, vagyis a legcikisebb képekkel meg elárasztod a lakást. Akkor inkább együtt nézzük át, úgy legalább egyszer kell átélnem az égést. – mondtam neki megadóan, mert nem szeretnék arra hazaérni, hogy esetleg a furábbnál furább képekkel van kiplakátozva a lakásunk. Meg amúgy is akadnak régi képek róla is, amikor sunyiban én kattogtattam anya masináját, azokat meg lehet nem kellene megmutatni neki, vagy ki tudja.
Már éppen kezdtem volna neki jobban elmagyarázni, hogy mire is gondolok, de aztán láttam a felismerést megcsillanni a szemeiben. Persze, amióta itthon van, azóta kevesebbet kell használnom, mert levetetem vele a dolgokat, de ha nincs, vagy már éppen alszik, akkor kénytelen voltam mindig tornázni azzal is egyet.
- Akkor jó, ha végre sikerült megnyugtatni téged. – mondom neki mosolyogva, miközben a karján simítok végig újra és újra, amit körén font, még azelőtt, hogy túlzottan mocorogni kezdenék amiatt, hogy jobban lássam Declant is. Ahhoz képest, hogy mennyire zavarban voltam még akkor is, ha kicsit alulöltözve botlottunk a lakásba, kész csoda, hogy ennyire „otthonosan” érzem most magam egy habos kádban vele.
- Ki tudja, lehet az is van, csak jól elrejtettem. Vagy csak emiatt járok jogára is, hogy az idegeimet megnyugtassam. – gondoltam tovább kicsit a dolgokat, de persze csak a vérét akartam szívni. Egyáltalán nem kergetett Ted se őrületbe, vagyis nagyon ritkán igen, amikor rájött az a bizonyos 5 perc, ami minden pasinál néha megesik. Tényleg néha megfordult a fejemben, hogy nem is kutya, hanem inkább csak kutyatestbe zárt ember. Amilyen világban élünk annyira nem is lenne szerintem képtelenség.
- Lehet számodra nem fájna ennyire, nekem fáj. Látod, most már én is harci sérült lettem, mint te. – szólaltam meg egy cuki mosoly keretében, majd hagytam neki, hogy megnézze az én fejemet, én pedig az övét figyeltem meg. – Azt hiszem, hogy te nyertél. Tiéd lesz mára a zöldborsó. – tettem még hozzá, hiszen ezt még tuti jegelni kell. Az enyém meg majd elmúlik, az annyira vészesre nem sikeredett szerencsére.
Csak kicsit széttártam a karomat, hogy ez van, akkor most nem jött be a színészkedés az ijedtséggel kapcsolatban. Majd legközelebb.
- Ő is hiányzik nekem… - vallottam be és igazán jól esett, amit Declan mondott. Sokszor hiányzik anya, de valahogyan az ő mamája tudta mindig is enyhíteni egy picikét ezt az érzést. Mintha csak kaptam volna az élettől egy pótmamát, akinek mindig kiönthetem a szívemet. – De nem lesz fura bemenni most már, hogy… mármint, hogy mi… - nyöszörögtem megint, mintha nem találnám hirtelen azt a szót, hogy együtt vagyunk, egy pár vagyunk, vagy legalábbis megpróbáljuk. Ki tudja, hogy mit szólna ehhez az anyuja. Vagy neki mesélt erről Declan valaha, hogy mit szeretett volna egykoron közölni velem, a jelenben meg spontán jött volna, vagy már többször eszébe jutott ez a dolog, hogy  „Mi lenne, ha… ”…
- Hmm, ez jól hangzik. Sátrazni a nappaliban, mint régebben? – akkor is volt, hogy bent állítottunk sátrat és senki se zavarhatott minket. – Mintha sose nőnénk fel, tetszik az ötlet. – bólintottam is egyet mellé. – Akkor holnap hazafelé akár be is vásárolhatunk anyud után, vagy előtte, ha szeretnél vinni neki valamit. – pillantottam rá mosolyogva, majd Tedre néztem, aki még mindig úgy élvezte a fürdőt, mintha neki lett volna kitalálva, és mi lennénk a betolakodok. – De talán lassan lehet ki kellene mászni a vízből, mert kezd hideg lenni. – álltam elő egy újabb javaslattal. Legalábbis én kicsit kezdtem fázni, hiszen a majdnem forró víz kezdett hidegbe átmenni.

- Hát, igen... legalább addig sem unatkozok. – bólintottam a szavaira, elvégre biztos sok kis apróság akad majd, ami esetében más, mint mondjuk hét évvel ezelőtt. Mondjuk képzelem, számára milyen unalmas lehet, hogy ez rólam nem igazán mondható el... Vagyis... a baleset miatt biztosra veszem, hogy én is másképp állok bizonyos dolgokhoz, de amúgy meg... mint ha a 19 éves énemet kapta volna vissza, valamivel idősebb köntösbe bújtatva.
- Jajj, Suzie... hát arra, amit mondtam. Ami szemmel nem látható változás... – jót derültem magamban a kis „pánikolásán”, ám nem volt semmi titok benne, végül türelmesen feleltem, hogy hogyan is értettem, így legalább ő is láthatja, hogy nem maradt le semmi fontosról, csupán nem úgy értelmezte a szavaimat, ahogy én szántam őket.
- Ha ettől nyugodtabban alszol... mint ha nem áttúrhatnám a lakást fényképek után kutatva, amíg te dolgozol meg rosszfiúkat üldözöl. – vontam fel a szemöldököm, mert tekintve, hogy még mindig lábadozok, és többnyire itthon töltöm az időmet, abból nagyjából annyi van, mint a tenger... csoda, hogy nem fajult még odáig a helyzet, hogy Teddel együtt én is a küszöb előtt ücsörögve várjam, mikor érkezik végre haza a munkából...
- Hordozható izé? Ezt nevezem korrekt megfogalmazásnak. – igaz, elsőre nem esett le, hogy mire is gondol, de aztán eszembe jutott a konyhaszekrény mellett árválkodó tákolmány, és így már egyből értelmet nyert a dolog... Furcsállottam is, hogy minek az, virágtartó lenne, vagy mi a csuda? De akkor meg furcsa, hogy nincs rajta egy virág se... Hiába, látszik, nem sokszor használtam ilyesmit. Ami meg a magassarkút illeti... igaz, még sosem volt rajtam, de már kinézetre sem tűnik túl kényelmesnek... el se várnék Suzie-tól olyasmit, hogy itthon is hordja, a végén még kimenne a bokája a csúszós parkettán.
- Ezt örömmel hallom... és ez esetben akkor megnyugodtam. – mosolyodok el végül a szavai hallatán, mielőtt Teden kezdenénk morfondírozni, amit ő figyelmesen hallgat is a kád túlfelében lubickolva.
- Na persze, képzelem, mennyire zavar. Akkor aranyhalad lenne, nem kölyökkutyád. – vágtam neki vissza, az meg már csak apróság, hogy nem mellesleg azzal is ugyanúgy lehetne fürödni... az más téma, hogy valószínűleg a habfürdő nem sokat használna neki.
Apropó, ha már hab... én szakállat kapok belőle, ő meg az arcára, ahol sikerül, mígnem a nagy ficánkolás közepette a vállamon nem koccan a feje.
- Jajj, te... ennyire azért nem csontos a vállam, hogy így fájjon. – még szerencse, hogy nem az államat, vagy az én fejemet fejelte le, az már jóval fájdalmasabb találkozást lett volna, de azért még így is megnéztem a fejét, maradt-e bármi nyoma. Nem mint ha ezzel akarnék felvágni előtte, de szerintem az én találkozásom a fürdőszobaajtóval emlékezetesebbre sikeredett, elég csak rá gondolnom, hogy már érezzem is a topmán lüktető fájdalmat. Még jó, hogy van mirelit zöldborsó a fagyóban.
- Nem, nem igazán... Úgyhogy ezt még gyakorolnod kell. – feleltem roppant komolyan, igaz, a végére én sem bírtam megállni, hogy ne csatlakozzak a nevetéséhez.
- Nem zavarsz a legkevésbé sem. Igazából anya is hiányolt téged... Úgy szeret téged is, mint ha a saját lánya lennél. – tettem még hozzá, bár gondolom, sejtette eddig is Suzie... elvégre sokat mesélt arról anya, mi mindent tett nem csak értem, de érte is, és anyának is nagy megkönnyebbülés volt az, hogy volt valaki mellette, amikor mindenki más eltűnt az életéből...
- Az utazást szerintem hagyjuk, van bőven felfedezésre váró látnivaló a városban... nekem legalábbis mindenképp... De a sétában benne vagyok. Vagy akár a sátorozásban... Vagy vegyítsük a dolgokat, elmegyünk sétálni, bevásárolunk, hazajövünk, felállítjuk a sátrat a nappali közepén, aztán filmet nézünk, vagy sztorizgatunk, vagy bármi, amihez kedvünk támad? – kérdeztem vissza. Igaz, már eltelt néhány hét azóta, hogy felébredtem, de még mindig bőven van mikről beszélgetni.

- Hmm, abban viszont nem tudok segíteni. Majd szép lassan rájössz, hogy miben mennyire változtam meg. – lehet, hogy már az elmúlt hetek alatt is talált olyan dolgok, reakciót, ami régebben nem volt rám jellemző, ki tudja. Legtöbb esetben sajátmagunknak fel se tűnik az, ha megváltozunk. Ő benne meg vélhetően eléggé élénken él a 7 évvel ezelőtti Suzie, így ő jobban látja ezeket a dolgokat, mint bárki más.
- Miért is? Vagy mire gondolsz? – kezdtem egyből kérdésekkel bombázni, hiszen hirtelen nem értettem, hogy miként is fejezné be a mondatót. Ha kellett akkor még kicsit bökdöstem is őt, hogy már pedig mondja el, hogy mire gondolt, ha pedig azt láttam, hogy esélytelen, akkor csak egy sóhaj keretében beletörődtem abba, hogy ezt nem fogom megtudni.
Hamarosan pedig felreppen a múltról is a fátyol, hogy sokkal többről volt szó már a múltban is, vagyis, hogy mind a ketten eljátszottunk a gondolattal a félelmeink és a sok „Ha” kérdés ellenére is, míg végül ő lépett is volna érte, mármint tett volna azért, hogy ne csak gondolat legyen. Azt pedig az égiek tudják, hogy miként alakult volna a kapcsolatunk akkoriban, ha kockáztatunk, ahogyan most is, hiszen még most se lehet tudni, hogy tényleg működni fog köztünk ez a dolog, vagy inkább csak elrontjuk még a barátságunkat… Én nagyon reménykedtem abban, hogy inkább előbbi, mert Declan túl fontos volt számomra és most, hogy ez kiderült, meg belevágunk ebbe az egészbe… Mondjuk azt, hogy madarat lehetne fogni velem. Mintha csak kivirultam volna.
Csak bólintottam egyet, hiszen kár lenne a tinédzserkor szépségeit ecsetelni neki. Vélhetően a képekről úgyis látszani fog, másrészt meg sajnos a növésemben nem segítettek az évek. Még mindig olyan kis Tökmag vagyok.
- Vagy majd csak te, hogy nehogy még inkább égjek, vagy pedig én döntöm el, hogy melyik is kerülhet a kezeid közé. – szólaltam meg mosolyogva és csöppet se komolyan, hiszen vélhetően úgyse hagyná azt, hogy elrejtsek előle egy-két képet.
- De itthon nem lát senki se, nem véletlen van az a hordozható ízé is, ami egy-két lépcsőfokból áll. – tudod, amire ráállsz, s akkor jobban eléred a magasabb polcokon lévő tárgyakat is. Nem szerettem itthon is magassarkúban járkálni, de Ted-en és most már Tekergőn kívül úgyse lát senki se, így nem hiszem, hogy annyira abban kellene rohangálni.
Gyengéden simítottam végig a kezén, majd az arcán is, amikor láttam rajta, hogy a válaszommal nem sikerült jobb kedvre derítenem. Sajnáltam, hogy nem tehetek semmit se, de én igyekeztem ilyen téren is tartani benne a lelket, hiszen biztos vagyok benne és az orvosok is, hogy idővel teljesen el fog múlni a remegése, meg a többi dolog is. Végül pedig csak egy aprócska puszival ajándékoztam meg, hogy hátha kicsit jobb lesz a kedve, az arcára, nem pedig az ajkára, hiszen a kapcsolatunkban beállt változás még eléggé szokatlan volt számomra.
- Ilyen téren már most is megjött. – pillantottam rá komolyan, hiszen ha nem akarnám, akkor vélhetően nemet mondtam volna abban a pillanatban, ahogyan nem is ücsörögnénk itt többedmagunkkal a kádban. Nem hiszem, vagyis tudom, hogy nem fogom meggondolni magam ilyen téren.
- Majd lesz és akkor már együtt rohangálhattok, meg persze kergethettek az őrületbe az örökmozgással. – a mosoly pedig ott bujkált az ajkaim szélén.
Declan szavaira meg nem sok időm volt reagálni, hiszen hamarosan már rajtam kötött ki a hab, amit ha le is fújtam, akkor se volt túl nagy menekülés előle, mert jött az újabb adag, amit persze próbáltam a kezemmel is kivédeni, meg a fejemet is ide-oda mozgattam, míg végül egyszer be nem vertem - szerencsére csak – Declan vállába, mire kicsit feljajdultam, mert attól még fájdalmas találkozás volt.
- Most nagyon megijedtem, remélem látszik rajtam. – próbáltam komolyan előadni, miután a sajgófejemet kicsit megdörzsöltem, de végére mégis csak elnevettem magam, hiszen nem éppen hoztam rám a frászt. És ő is tudja, hogy fogom még húzgálni az oroszlánbajszát, ahhoz azért több kéne, hogy ne tegyek így.
És persze megint jön a tipikus pasi válasz, hogy neki aztán mindegy, viszont mielőtt még lecsaphatnék eme pár szóra, azelőtt még folytatja, én pedig kíváncsian hallgatom. – Szívesen bemegyek veled, de nem akarok zavarni se. – nem akarom azt, hogy miattam kevesebb időt tudjanak együtt eltölteni, ezért se erőltettem mostanság azt, hogy én is mehessek, pedig szívesen mentem volna, mert nekem is hiányzott az édesanyja. – Hmm, esetleg elmehetnénk sátrazni, amíg jó idő van, vagy sétálni, meg akár el is utazhatunk valahova rövid időre, vagy csak legyünk lusták és maradjunk a négy fal között, ha nincs jobb ötlet. – dobtam be pár ötletet én is, meg persze a végét kicsit inkább neki szántam arra, hogy kb. mindegy neki mit csinálunk. Tudom, hogy sok minden újdonság számára, ezért is szeretnék olyan programot szervezni, amihez neki is kedve lenne, meg szívesen elmenne, így jobb lenne, ha megerőltetné magát ilyen téren kicsit.

Csak jót vigyorogtam azon, ahogy a szőke nős vicceknek már csak az említésére is reagált, de lévén a kívánt hatást így is elértem vele, tovább már nem is kíséreltem meg a mesélést. Helyette, amikor felhívja a figyelmemet, hogy már volt „szerencsém” látni, mennyit változott, csak megcsóválom a fejem, és óvatosan végigsimítok a kezemmel az oldalán, lefelé, mígnem végül a combján állapodik meg a kezem.
- Persze, persze... de most nem arra gondoltam, ami nyilvánvaló. – vagy szemmel látható, hanem inkább értem arra, hogy a személyisége, nézőpontja, véleménye hogyan változott az egyes dolgok kapcsán, mert az is igencsak árulkodó tud lenni egy emberrel kapcsolatban. Persze az eddig is feltűnt, hogy olyan óriási nagy változás azért nem volt nála – hála az égnek – hogy én se ismernék rá, de azt biztosra veszem, hogy apró, finom kis változások akadnak szép számmal.
- Ez a Dr. Collins megszólítás milyen tudományosan komoly! Kár, hogy valószínűleg sosem lesz ott a nevem előtt... – szánt szándékkal nem mondok semmi konkrétabbat, furdalja csak a kíváncsiság. Majd idővel meglátja, ha képtelen lesz befogni a száját, vagy nagyon unnám a csacsogását, bár szerintem ez utóbbi biztos nem mostanában lesz.
- Hmm... – képtelen vagyok megállni, hogy ne mosolyodjak el azon, amit hallok, valahol olyan furcsán megnyugtató a tudat, hogy ezek szerint nem csak nekem fordult meg a fejemben... Nem mint ha nem értettem volna egyet vele, hisz én is azért gyűjtögettem olyan sokáig a bátorságomat, mert féltem... hogy bár barátokként jól megértjük egymást, mi van, ha mégsem működött volna? Utána már biztos, hogy a barátságunk sem lett volna soha olyan, mint korábban, és azt roppant mód sajnáltam volna, ha ilyen butaság miatt veszítem el. Igaz, ez most is benne volt a pakliban, de ilyen az élet – néha kockáztatni kell.
- Ugye? – igaz, részletkérdés, mert a tinédzserévek nem csak a csajok számára szívás, minket se kímél a természet meg a hormonok, de úgy tűnik, legalább az a kritikus korszak kimaradt a közös életünkből, legalább esélyünk sem volt egymás idegeire menni. Mondjuk miattam úgy is hullott sokak haja az idegeskedéstől...
- Akkor majd szépen sorban megnézzük őket. – szögeztem le, különösebben nem zavart, hogy esetleg ciki képeket mutatna, nem hiszem, hogy Suzie-ról nagyon lehet-e egyáltalán ilyet készíteni, inkább sejtem úgy, hogy csak ő beszéli be magának – közben meg semmi vészes nincs a képekben.
- Igen... és magas sarkúban is alszol, fürdesz, mászkálsz itthon, meg társai? – kérdeztem vissza, mert gondolom, inkább csak az utcán, vagy munkában hordja, ahol meg nem muszáj... ami azt illeti, most sem látok rajta, és attól, hogy csalással szerez még +10 cm-t a magasságához, még ugyanúgy tökmag magad a valóságban.
- Tudom... – felelem csendesen, én is tisztában vagyok vele, hogy eddig egész jól halad a felépülésem, de még mindig úgy érzem, hogy valami elérhetetlen közelségben van az az állapot, amilyenben a balesetem előtt voltam. Még mindig sokkal fáradékonyabb vagyok, hiába a sok gyógytorna, a sok év alatt létezni megszűnő izmaimat sem pár hét alatt fogom visszaszerezni, ahogy sokszor a kezemre is olyan remegés tör rá, hogy képtelen vagyok bármit is megfogni rendesen... Elég kellemetlen, amikor zöldségaprítás közben kiesik a kezedből a kés...
- De attól még valamikor megjöhet. – jegyzem meg, mert poénkodja el akármennyire is a helyzetet, valamennyire akkor is tartani fogok tőle... jó darabig szerintem még biztosan. Nagyon nem tudok mit kezdeni vele, talán majd idővel elmúlik az érzés.
- Ühüm. Akkor egész fiatal még. Nem csoda, hogy ilyen örökmozgó energiabomba. Ha nekem lenne feleennyi energiám... – jegyeztem meg, miközben a kád túlfelében pancsoló blökit figyeltem, egészen addig, amíg habból valami Télapót megszégyenítő szakállt nem kaptam.
- Hú, hallod ezt, Ted? Csak ennyi kell hozzá, hogy a gazdid lemondjon rólad! – nevettem el magam az orrpöckölést követően, és nagy a kísértés, hogy már csak poénból csak azért is megpróbáljam, milyen lehet. Ha már korábban úgy se volt sose... Igaz, ez a habos fehéret sem hagyom meg, inkább kenem Suzie arcára, hátha sikerül leszoktatnom a későbbiekben az ilyesmiről, és még csak a sikítozása sem hatott meg. Sőt...! Amint lefújta a hab nagyját az arcáról, ismét kentem egy adagot az orrára.
- Ez kérlek, olyan célzás lenne, hogy ne kötekedj az erősebbel. Vagy ne húzgáld az oroszlán bajszát. – válaszoltam, mert lehet, hogy nem vagyok még olyan jó erőben, mint tizenéves koromban, de azért így is nagyobb darab vagyok, mint Suzie.
- Igaz, nem elhanyagolható tényező. – értettem együtt vele az alvástéma kapcsán, amikor pedig szóba került, hogy holnap mit kéne...
- Nekem mindegy. Amihez kedved van. – dobtam be a kihagyhatatlan „pasis” választ, de mielőtt még nagyon kiakadhatott volna rajta, sietve hozzátette – Anyának megígértem, hogy bemegyek meglátogatni, ha gondolod, akkor te is jöhetsz, úgy is hiányolt, amiért a legutóbbi pár alkalommal csak én mentem. Azon túl nem terveztem semmi különöset. De tudod, hogy nekem szinte még minden új... mint valami nagy gyerek, aki most ismerkedik - újra - a világgal. – vallottam be.

Tény, hogy azért még én se vagyok csodákra, így érthető, hogy tényleg annyit nem sikerült beszélnem, hogy bepótoljam az elmúlt 7 év rádiócsendet, de azért néha szerintem talán kicsit túl tudok pörögni és akkor ember legyen a talpán, aki képes úgy igazán leállítani.
- Ohh, hogy a…. – szólaltam meg sietve, amikor elkezdte a szőke nős dolgot. Nem sokszor cukkolt az eredeti hajammal, meg amúgy se azok táborát alkottam, akik miatt ezek a viccek születtek, de attól még nem rajongtam eme viccekért.
- Nem tudhatod mi, mintha eddig nem lett volna szerencséd már belekóstolni, hogy milyenné változtam, vagy éppen milyenné formált a természet, ha magasságban nem is, akkor másban… - szólaltam meg játékosan, hiszen a korábbi alakításunknak köszönhetően azért eléggé lehetőségük adódott megfigyelni azt, hogy kinek miként változtak a testi adottságai.
- Meg jött Dr. Collins, aki mindenre kifőz, vagy éppen kitalál valamit. Kíváncsian várom majd, hogy mik lappanganak a tarsolyodban. – persze, tudjuk, hogy a csók az egyik leghatékonyabb módja, de igazából az se tarthat örökké, így vélhetően, ha túlzottan belendülnék, akkor az se tudná örökre belém fojtani a szót.
- Ühüm… - felek először kicsit kurtán, mert zavarban vagyok kicsit. Sose volt egyszerű beszélni ilyen dolgokról senkinek se, vagyis Declannak, de elég sok minden megváltozott az elmúlt percek alatt. – Átfutott néha az agyamon, de mindig elkergettem. Nem akartam elrontani a barátságunkat, meg talán kicsit nyuszi is voltam. – vallom be kicsit bővebben, amikorra sikerül megtalálnom ismét a hangomat. Zavaromban pedig egyik tincsemet babrálom. Megfordult a fejemben, de aztán eleve tartottam attól, hogy bedobbanna, valami jobb testi adottságú, szebb csaj, aki elcsavarná Declan fejét, akkor elveszíteném őt, ha nem amiatt, amit esetleg bevallottam volna neki, viszont vélhetően nem történt volna ilyen, hiszen az ő fejében is megfordult, csak ő el is jutott addig, hogy tegyen is érte, csak az élet közbeszólt. Ha akkor nem is, de most is sikerült neki hamarabb tenni ez ügyben, én pedig egyáltalán nem bántam a dolgot. Sőt, szerintem madarat is lehetett volna velem fogni.
- Igazad van, én éltem volna át, és neked el kellett volna viselned. Sokkal jobb. – fogom játékosan és még kicsit meg is forgatom a szemeimet, hiszen biztosan anyunak se lehetett eleinte könnyű velem. Főleg azok után nem, hogy megtörtént Declan balesete. – Igen vannak, cikik és kevésbé cikik is, hiszen anyu mindig is imádott fényképezni. – mellé pedig még sóhaj is járt, hiszen nem egyszer derült ki az, hogy volt olyan, hogy megörökítette azt is, ahogyan bealudtunk a kanapén valami film közben, mert annyira vicces pózban sikerült és hasonlóak.
- Most már annyira nem, hiszen a magassarkú cipők sokat segítenek. – pontosítottam, hiszen azért tinédzser fejjel annyira nem rajongtam értük, ahogyan most se, de már egészen megszoktam. Itthon pedig még mindig mezítláb rohangálok. Néha még a zokni is elmarad, de valahogy sose zavart. Szerintem ha tehetném, akkor igazából mindenhova mezítláb mennék, de ilyenre nincs lehetőség így mindegy is.
- Másban is jó leszel, de Rómát se egy nap alatt építették. Dokik is megmondták, hogy egyre gyorsabban halad a felépülésed, így hidd el, hogy minden rendben lesz. – közben pedig úgy mocorogtam, hogy lássam őt és inkább biztatásnak szántam, mint bármi másnak. Mellé pedig még nyomtam egy puszit az arcára is, hogy ne szomorkodjon amiatt, mert régen se csak a főzéshez értet, ahogyan most se. Egyszerűen abban csak igazán remek, mondhatni zseni.
- Sose volt józan az eszem, így ilyentől nem kell tartani… - miért is gondolnám meg? Sose beszéltem arról, hogy volt-e pasim, vagy bármi az elmúlt 7 év alatt, de vélhetően Declan is sejti, hogy randiztam. Az meg már totálisan más lapra tartozik, hogy sose lett egyikből se semmi. Mostanra pedig már tökéletesen értem azt is, hogy miért így alakultak a dolgok, hiszen valaki, Declan egykoron már ellopta a szívemet, így esélye se lett volna másnak.
- Ez most komoly? De, igazából én kértem tőle, hogy ne legyen egy perc szabad pillanatom se. – rántottam meg a vállaimat kicsit durcásan, mert még a feltételezés is téves volt. Nem kellett rászoktatni, megtette magától is, ha nem voltam elég gyors és nem sikerült kizárnom. Utána meg ment a harc, hogy fáradjon ki a kádból. Nem tudom, hogy ez a kutya ufó-e, vagy mi, hogy ennyire szereti a vizet, de valami tuti fura nála is.
- Akkor jó! – hagyom ennyiben az ágytémát, hiszen örülök annak, hogy nem adná csak úgy oda senkinek, vagyis adhatná, de akkor se jutnának be az ágyamba, vagy én költöznék másik szobába, vagy valami.
- Hááát, fogalmam sincs, hogy mennyi idős, mivel az utcán találtam, ahogyan említettem és kb. 1,5-2 éve nálam van, így szerintem legalább 3-4 éves, de eléggé picike volt még, amikor befogadtam. – tényleg fogalmam sem volt arról, hogy mennyi idős, de olyan vénnek azért nem gondolnám őt. Viszont előtte még sose volt kutyám, így szakértő se vagyok. Inkább csak megsajnáltam és hazahoztam. A gazdija nem jött érte, így nálam ragadt, vagyis inkább csak megszerettem, meg nem is lett volna szívem menhelyre vinni őt.
- Ha megteszed, akkor aludhattok együtt! – mutattam a blökire, majd vissza Tekergőre, míg végül játékosan megpöcköltem az orrát, ha csak nem kapcsolt időben és nem kapta el az ujjaimat. Amikor pedig egyszer csak nekem dörgölte a habos arcát, akkor „sikítozásba” és ellenállásba kezdtem, hogy „Neee” tegye, de hát sokat nem értem. Így végül a végén fújtattam egyet, mire egy hab darab lerepült az arcomról és szállni kezdett, így még inkább nevetésben törtem ki. – S felém ez milyen célzás is lenne? – kérdeztem vissza pimaszul? Nekem is kellene arcszőrzet, vagy mi? Persze csak a poén kedvéért kérdeztem, nem pedig komolyan.
- Igaz, hely bőven akad, az már más kérdés, hogy ki hol aludna szívesebben… - mivel az se elhanyagolható dolog. – Amúgy van valami ötleted, hogy mit szeretnél holnap csinálni? – kíváncsiskodtam tovább, hiszen ha már szabin leszek, akkor nagyon is érdekel, hogy neki megfordult-e valami közös program vagy bármi a fejében.