We will be parents

Könnyek mardossák az arcomat, ahogyan visszajátszom magamban azt, amit mondott, amit a fejemhez vágott és ha abban reménykedtem, hogy bármi is könnyebb lehet, hát nem lett. Mintha csak a titkommal minden egyes másodpercben tényleg távolabb löktem volna őt. Pont azt, akire a legnagyobb szükségem lett volna, de még se ment. Ahogyan elzárom a csapot, olyan mintha azzal zárnám el a könnyeim csapját is. Erősnek kell maradnom, még akkor is, ha piszkosul fáj minden porcikám, ha úgy érzem, hogy egész nap ágyban lennék, miközben a gyomrom még mindig kavarog. Talán csak amiatt, mert már magamtól van hányingerem, az egésztől, ami miattam alakult ki és folyamatban van az elmúlt hetekben is. Igazán büszke lehetek magamra.
Pár szót mondanék, de megint rohanhatok, de most már közönségem is akad. Mintha sose akarna véget érni ez az egész. Anya is sokat szenvedet, igaz ő más miatt hányt annyit, de akkor is borzalmas volt végignézni, látni a szenvedését és hirtelen meg se fordul a fejemben, hogy Declan a ma reggel és az elmúlt időszakban látott viselkedések miatt akár arra fog gondolni, hogy beteg vagyok.
Ő beszél hozzám és közeledne, míg én inkább menekülök. Igaz, nem a saját szobámba, hiszen ott azért van bőven vizes dolog, így marad az övé, ha már olyan szépen felajánlotta nekem korábban. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el magányban, de hát nem lettem jobban azóta, hogy elszaladtam. A könnyek továbbra is arcomon gördülnek végig, hogy utána a párnát áztassák el.
- Köszönöm… - suttogok csak ennyit, amikor látom ahogyan a keze kettőnk közé hullik. Látom arcának vonásait, hogy milyen nehéz ez neki, hogy mennyire rosszul esik neki minden, ami történik, de mégis úgy érzem, hogy képtelen vagyok könnyíteni a helyzeten, pedig ha tudnám, hogy a legrosszabbra gondol, akkor talán nem haboznék ennyit, vagy mégis? Magam sem tudom, de végül győzedelmeskedik a vágy, amely felé húz. Így bármennyire is volt ellenmondásos végül inkább hozzábújok, mint aki nem akar onnan többé eltűnni. Nem is akarok, ott maradnék örökké, hiszen úgy érzem, hogy ott nem érhet semmi baj se, de tényleg így lenne? Nem tudom és nem is érdekel.
Hallom, hogy beszél, de a szavak összemosódnak, ahogyan a karjai között megnyugodva újra magával rántanak az álmok. Egy kis békesség, és végre annak az ölelésében való pihenés, akiére úgy vártam rég. Ohh, ha tudnám pedig, hogy mit mondott, akkor sietve hagynám ott az álmok mezejét, ami talán félórára, egy órára raboltak el magukkal, hogy utána ébredjek fel ismét.
Mondanom kéne valamit, de még se tudok, inkább csak kisebb ébredezést követően felállok és magára hagyom pár perc erejéig. Nem így kellene ezt csinálni, tudom, de talán nem is mi lennénk, ha minden úgy menne, ahogyan kell. Vártam sokszor a megfelelő pillanatot, de tényleg létezik olyan? Eljött volna valaha, nem hiszem? Toporgok az ágyvégében, amikor a nevemet ejti, akkor lesütöm a pillantásomat és egy mély levegőt veszek.
- Csak csukd be a szemedet, kérlek. – szólalok meg óvatosan. – Kérlek, csak tedd amit mondok és bízz bennem, még akkor is, ha mostanában nem sok okot adtam rá. – teszem még hozzá, majd ha becsukta a szemét, akkor lassan mászok vissza mellé az ágyba, majd egyik kezét felemelem és úgy fordítom a tenyerét, hogy belerakhassam azt a két képet, majd ujjait óvatosan ráhajtom, hogy ne essen.
- Én sokszor el szerettem volna mondani, de magam sem tudtam, hogy miként kellene, ahogyan most se tudom. Sajnálok mindent, az elmúlt heteket, hogy ennyire elviselhetetlen voltam…. egyszerűen csak nem bírom tovább, úgy érzem, hogy képtelen vagyok egyedül… - de elcsuklik a hangom, sietve törlök le egy-két könnycseppet, majd óvatosan csendül a hangom, ha eddig nem nyitotta volna ki a szemeit, hogy nyugodtan nyissa ki. A hátam vagy a falnak, vagy az ágytámlának simul attól függ, hogy miként is helyezkedik el Declan ágya és félénken várakozok, miközben valószínűleg ő a kezében tartott képeket próbálja meg értelmezni, ha pedig nem akarná elhinni, akkor rájöhet arra, hogy másik kezében ott pihen aprócska kezem és tud olvasni bennem, ha szeretne… Nincs többé titok, többé már nincs…

We will be parents

Ahogy meghallom a szavait, szívem szerint mondanék valami nagyon csúnyát rá, de végül inkább csak visszanyelem, ellenben amikor az érzéseivel jön, kénytelen vagyok megállni, hogy ne nevessek fel keserűen kínomban.
- Érzéseid? Hogy milyen kis szolídan fogalmaztál. Egy kész érzelmi hullámvasút vagy mostanában, baszki! Most fáradt vagyok. Most nyűgös vagyok. Most nincs kedvem együtt aludni. Most a fejem fáj. Most mittudoménhogymi... csodálkozol, ha ezek után én sem törtem össze magam? Megnézném, hogy te mennyire igyekeznél, ha minden közeledésedet leráznám valami átlátszó kifogással. – vágtam vissza. Igen, sokat dolgoztam mostanában, és nem egyszer előfordult, hogy mire hazaértem, már aludt... ahogy fordítva is igaz, sokszor hiába vártam rá a vacsorával, végül csak úgy döntöttem, inkább alszok, miután olyan sokat túlórázott, amikor meg valami csoda folytán mindketten emberi időben értünk haza, valami akkor is mindig közejött. Vagy kutyasétáltatás, vagy bevásárlás, vagy csak szimplán egyedül akart lenni valamelyikünk. De reméltem, hogy idővel majd túllendülünk rajta, és nem a szülinapozós ballépésünk utóhatásának tudható be az egész, mert az igazat megvallva, miután hazajöttünk, nem úgy tűnt, mint ha olyan nagy lenne a harag, vagy ne tudtuk volna megbeszélni a történteket... Így viszont, pár hét múltán valami megváltozott, most meg? Láthatja mindenki, hol tartunk, már megint...
Ő a fürdőbe menekül, én a konyhába, teát készíteni, és bár nem sokkal később ismét csatlakozok hozzá a fürdőben, pár szónál többet mégsem bírunk most sem egy légtérben tölteni. Csak nekem van olyan érzésem, hogy újabban ő az, aki kerül engem? Vagy csak ezt is beképzelem a reggeli ronda veszekedésünk után?
Csak hümmögök egy sort, hallva, hogy úgy tűnik, lenyugodott végre, vagy csak a sok hányás és öklendezéstől csappant meg a harci kedve, az sem kizárt.
- Ugyan már, Suzie, nem rontottál el mindent, egyszerűen csak... – próbálnám meggyőzni, hogy ne lássa már annyira borúsan a dolgokat, nem eszek embert, a bőröndöm sem vár összecsomagolva a szobámban, hogy lelépjek... végigmondani azonban megint nem sikerül, hisz alig teszek egy lépést felé, már ismét elviharzik előlem. Komolyan, kezdem úgy érezni, mint ha csak valami délibábot kergetnék, bár látom magam előtt, utolérni úgy sem fogom soha. Mindenesetre, még nem adtam fel.
Befejezem a teát, majd a két bögrével, és egy nagy csomag zsepifel felszerelkezve indulok vissza a szobámba, még némi sós kekszet is kerítek út közben, azt talán a kényes gyomra is megtűri majd... vagy nem, ő tudja. A tálca a bögrékkel és a keksszel az éjjeliszekrényre kerül, arra az oldalra, ahová épp bevackolta magát, majd engedve az invitálásának, végül csak leülök az ágy szélére. Sok idő azonban nem kell hozzá, hogy rájöjjek, így elég izé beszélgetni, arról nem is beszélve, hogy azt sugallná, mint ha menekülésre készen állok, így végül csak eldőlök mellette, s már nyúlok is a keze után, amikor meghallom a riadt kérését, én pedig beletörődő sóhajjal ejtem le a kezem kettőnk közé az ágyra.
- Értettem, akkor... nem érek hozzád. – hagyom annyiban, nem kell sok hozzá, hogy leessen, valószínűleg a még mindig megbízhatatlan képességem lehet az oka, amiért így kerül bármiféle kontaktust. De miért? Csak arra tudok gondolni, hogy valami komoly dolgot titkol előlem, valószínűleg olyat, amit nem fogadnék túlságosan boldogan... ám tekintve, hogy milyen nyúzott és kimerült szegénykém, akaratlanul is talán a létező legrosszabbra gondolok.
Az előbbi kérése után talán nem meglepő, hogy meglep, amikor nem sokkal később pont ő bújik hozzám, de eszem ágában sincs most nekem játszani a sértett, durcás felet, szó nélkül ölelem magamhoz, sőt mi több, már csak dacból is bizonyítva, képes vagyok megállni, hogy a képességemet használjam. Már, ha ezért nem bízott bennem, hogy akaratlanul is megtudnám a titkát... amit bármennyire is fáj beismerni, úgy néz ki, hogy nem érdemeltem ki, hogy megossza velem.
- Suzie... mi az, amit nem mondasz el nekem? Kérlek, csak mondd, hogy nem valami súlyos beteg vagy. – szólalok meg valamivel később, mert a sok távollét, a hányás, ez a rossz közérzet, inkább nem akarok arra gondolni, hogy amíg én azt hittem, dolgozik, ő valójában orvoshoz járt, vagy a kórházban dekkolt. Ha válaszol, válaszol, ha nem... nos, sokat azt hiszem, akkor sem tehetek azon túl, hogy itt vagyok mellette, amíg szüksége van rá, maximum én kattanok be, amíg próbálom kiokoskodni, mi állhat a dolgok mögött. Míg ő békésen szundikál...? Vagy csak elbóbiskolt...
Csak szótlanul nézek utána, amikor felkel, se szó se beszéd, ott hagy, mint eb a Szaharát... de mivel magam sem tudom, hogy visszajön-e még, vagy mi van, így jobb híján csak várok a helyemen egy darabig, szerencsére nem többet pár percnél.
- Suzie? – szólalok meg óvatosan, amikor visszatért, ám ahelyett, hogy visszamászna az ágyba pihenni, csak ácsorog ott az ágyam végénél, mint valami felelésre váró kisdiák. Jön? Vagy marad, vagy menjek innen, vagy... esetleg mondani szeretne valamit? Magam sem vagyok biztos benne, de kezd nem tetszeni ez az egész, mégis csak várok, hátha kiderül magától is.

We will be parents

- Úgyis nagy tapasztalatod van már benne! – vágom fejéhez azt, ahogyan pár hónappal korábban viselkedett. Tudom, hogy rohadtul nem fair, és legszívesebben szerintem saját magamnak kevernék le egyet, hogy vegyem már észre magamat, de azokban a pillanatokban, mintha valami rossz hormon szabadult volna el, ami a pusztításért felelős. Rossz közérzet úgy néz ki nálam egyelő a sárkány üzemmóddal is.
- Ohhh, pardon, hogy vannak érzéseim és van olyan, ami roppantmód szarul esik! – kontráztam még rá igazán kedvesen. Jahh, szerintem ha ezt hallották a szomszédok, akkor most halkították le ismét a szappanoperájukat, mert az élőműsor jobb volt, mint az. Pedig még házasok se vagyunk, de mégis jobban öljük egymást, mint illene.
Még szeretnék valamit odabökni neki, hozzávágni valami roppant kedveset, mintha nem is én volnék az, de a természet közbeszól. Ő megmenekül, meg én is az újabb pusztító szavaktól, hiszen a gyomrom ismét úgy gondolja, hogy sokkal jobb lenne, ha a felszínre adná kevésbé kedves módon a tartalmát. Tényleg mindenkinek ekkora szenvedés ez? Anyának is ennyire pokolian kimerítőek voltak és rosszullétekkel tarkított volt, amikor engem várt? Bár csak itt lenne, legalább ő tudná, hogy mit kéne tenni, mert képtelen vagyok… képtelen vagyok arra, hogy elmondjam Declannak.
Mondanám neki, hogy köszönöm, amikor elmegy teát készíteni, de képtelen vagyok rá. Tükörben figyelem az arcom vonásait, de olyan mintha egy idegen köszöntene vissza rám. Sose hittem volna, hogy egyszer ennyire nehéz lesz az élet, vagy éppen azt, hogy ilyenről fogok füllenteni. A reggeli dolgok pedig szép lassan kúsznak vissza az emlékeimben, ami csöppet se segít. Sőt, egyre inkább szarabbul kezdem érezni magam. Ezek után dobja be még bombának azt az ember, hogy gyermeket vár! Pedig, ha tudná, hogy azért dolgoztam későig, mert az irodában ültem mindig. Féltem, féltem, hogy valami baja eshet a babának és azt képtelen lettem volna elviselni, de honnan is tudhatná, hogy a kérése részben teljesült, hiszen már nem éltem olyan veszélyesen.
Hiába reménykedek abban, hogy túl vagyok a reggeli rosszulléten, mert ismét rám tör és alig tudok csak pár szót mondani. Az ajtót csak bevágnám magam mögött, de helyette inkább csak kinyílik, miközben sietve fogom össze a hajamat, hogy utána ismét a vécé felé görnyedjek. Hallom, amit mond, de még se bírok rá reagálni, úgy érzem, mintha sose akarna vége szakadni az öklendezésnek, azt pedig csak remélni tudom, hogy nem fogja végignézni vagy végighallgatni. A szívem pedig még inkább összefacsarodik a szavainak köszönhetően, hiszen nem tehet róla. Esélye se volt tudni róla.  Amikor végre úgy néz ki, hogy vége van, akkor csak a hidegcsempének dőlök és ott várok pár pillanat. – Nem tudhattad, sajnálom és köszönöm… - mondom alig hallhatóan, de ha még mindig itt van, akkor hallhatja. Végül lassan felállok és a csaphoz botorkálok, hogy ismét igyak és megmossam a fogaimat, hogy ne legyen olyan undorító szaga a számnak, meg amúgy is…
- Declan, én sajnálom… Nem akartam elrontani mindent, én nem gondoltam azokat… én…. – ekkor már könnyekben török ki, mert nem bírom ki, de mielőtt még ölelésébe zárhatna megpróbálok elrohanni a szobája felé, remélhetőleg pedig sikerrel járok. Sietve bújok be az ágyába és húzom össze magamat. Remélhetőleg ő is követni fog vagy a tea miatt, vagy amiatt, mert aggódik. A könnyeim továbbra is potyognak, majd megpaskolom magam mellett a helyet, de a lehető legtávolabb húzódok. – Kérlek… - pillantok rá szinte könyörgően, de ha át akarna ölelni, akkor sietve rázom meg a fejemet. – Csak ne érj hozzám…. sajnálom… - csuklik el a hangom, nem akarom, hogy úgy jöjjön rá a dologra, de nem érzek erőt magamban ahhoz, hogy elmondjam pedig az őrült viselkedésemre muszáj valami magyarázatot adni, de még se megy. Félek, rettegek mélyen legbelül, így pont saját magamat „hazudtolom” meg és fúrom magam az ölelésébe, ha esetleg ledőlt ő is az ágyra, ahogyan kértem. Nem érdekel már semmi, talán egyszer lehet mázlim, hogy pont most hagyja cserben a képessége, vagy nem…. Ha utóbbi, akkor úgyse fog tudni lakatot tenni a szájára…
Amennyiben szerencsém lett volna, akkor talán félóra elteltével, vagy egy kisebb elbóbiskolást követően lassan kibontakoztam az öleléséből, hogy valamit megszerezzek a táskámból. Nem mást, mint ultrahangosképeket. Nem készültem kiscipővel, se vicces felíratú gyerekpólóval, nekem csak ez volt és talán ez is pontosan olyan kifejező tud lenni, vagy még inkább, mint a neten keringő sok "vicces" videó... Haboztam, amikor visszamentem a szobába is, akkor is csak az ágy előtt ácsorogtam, mint aki nem tudja, hogy mit szeretne, miközben elrejtettem a felvételeket.

We will be parents

- Érdekes, hogy eddig különösebben nem zavart, most meg már ez is baj? Ha meg ősemberes viselkedést akarsz, tudod mit? Ne lepődj meg, ha ezek után napokra eltűnök, majd ráfogjuk, hogy vadásztam. – vágtam vissza válasz gyanánt, igaz, túl sok hely nem volt, ahová mehettem, nagyjából anyumhoz, és... itt vége is a sornak. Nem mint ha annyira vágytam volna rá, biztos, hogy akkor meg ő kergetne az őrületbe, hogy de mi a baj? Csak nem veszekedtünk? Mondanám, hogy ha ennyire zavarja, akkor megyek, aztán most rögtön levágom, de egyrészt, akkor tuti találna mást, amibe beleköthet, másrészt meg, honnan is sejthetném, hogy hamarosan úgy is befoglalja a fürdőt, jó időre?
- Jesszus, Suzie, hallod magad? Egyáltalán te vagy az, vagy csak valami gonosz ikertestvéred? Mégis, mióta vagy olyan, mint valami karót nyelt, házsártos öregasszony? – kérdezem keserűen, ahogy tovább mondja a magáét. Igaza van, nem vagyunk már tinédzserek, de ettől függetlenül eddig sosem kellett félteni minket, ha hülyéskedésről, bolondozásról volt szó, legyen akármilyen gyerekes is. Erre most...? Azért elég szarul esik mindezt megkapni tőle, annyi szent.
- Nem... de az ember a haverjait sem várja reggelivel és vacsorával minden nap. Mellesleg, vicces, hogy pont ezeket vágod a fejemhez, mert emlékeim szerint rád is ugyanúgy igaz majdnem mind. – a sok munka, hogy későn ér haza, elkerüljük egymást, hogy alig volt időnk egymásra, meg még sorolhatnánk – Tudod mit? Felejtsd el, inkább feküdj vissza aludni. Jobban járunk mindketten. – legyintek végül lemondóan, és már indulnék is vissza a konyhába, ha nem előzne meg, meg lökne fel kis híján a saját bejáratú házisárkányom.
De akármennyire is szarul esett mindezt hallani és megkapni tőle, amikor meghallom a fürdőből kiszűrődő hangokat, hogy milyen pocsékul is van, valahogy az alig pár perce érzett méreg is kezd elpárologni, ahogy inkább az aggodalom veszi át a helyét.
- Egy tea, rendben. Rögtön készítek neked. – nem mondanám, hogy túl megnyugtatónak tűnt a hangja, ahogy próbálta elhitetni, hogy minden okés odabent, ennek ellenére nem nyitottam be, ha már ő sem jelezte, hogy bemehetek. Ha már ilyen harapós kedvében ébredt, akkor képzelem, azért hogy kiakadna, hogy ennyire ramaty állapotban látnám, pedig ha tudná, hogy mennyire nem érdekel... ő is ott volt mellettem, annyi éven át, látva milyen az, amikor igazán padlón vagyok, betegen, kimerülten, félholtan... Mindegy is.
Inkább a konyha felé veszem az irányt, csak a fejemet csóválva, hogy ugyan, mégis mi üthetett Suzie-ba, csak a rosszullétének tudható be ez a pocsék hangulat, vagy valami más állhat mögötte, amiért rajtam vezeti le a feszültséget? Vizet teszek oda, előkészítem az ízesítőket is a teához, kikészítek két bögrét, s amíg felforr a víz, csak karba tett kézzel, a pultnak dőlve gondolkozok. Ahogy a tekintetem az étkezőasztal felé vándorol, megfordul a fejemben, hogy leszedjem az egész terítéket, úgy tűnik hiába törtem magam, úgy sem nagyon fog enni, ha ilyen rossz a gyomra, ez pedig újfent bebizonyosodik, amikor épp, hogy végre kimerészkedik a fürdőből, még csak a mondandóját se bírja végigmondani, már megint a vécé felett görnyedve köt ki.
- Nem tetszik ez nekem. Lehet, hogy mégis jobb lenne, ha visszafeküdnél pihenni, nem gondolod? Ott az én ágyam, foglald be nyugodtan, az úgy is száraz. – szólalok meg, a fürdőszoba ajtó túloldaláról, vagy ha esetleg elfelejtette bezárni, akkor az ajtófélfának támaszkodva, nem zavartatom magam különösebben – Sajnálom. Ha tudtam volna, hogy ilyen rosszul vagy, akkor inkább hagytalak volna. – teszem hozzá némi hezitálást követően, bár nem tudom, mennyire fogja meghatni. Vagy érdekli-e egyáltalán, ilyen állapotban, mert magamat ismerve, két rókázás közben szerintem az sem érdekelne különösebben, ha atombombát dobnak le a városra.

We will be parents

Hirtelen fel se merül bennem, hogy ez részben a Velencében történtek viszonzása, de hát miért is akarnék erre gondolni, amikor mély álmomból vernek fel egy pohár vízzel? Na, meg ott volt az a tény is, hogy hetek óta súlyos titkot őriztem, ami visszavezethető volt ahhoz az estéhez. A kedves megnyilvánulás pedig olyan, mintha csípőből jönne. Igazából végig se gondolom azt, amit mondok. Csak úgy jön a lavina és hirtelen még azzal se törődöm, hogy mekkora pusztítást végzek.
- Tudod, igazából ezt a vizet arra is használhattad volna, hogy ne úgy néz ki, mint egy ősember! De hát ősemberes viselkedés mellé, ősember kinézet is dukál, igaz! – morgok tovább egy sort, miközben próbálom a lehető legkevesebbre redukálni a rajtam csordogáló vizet. Nem sok sikerrel, hiszen a hajam eléggé megszívta és kicsit a felsőm is, de hát ez van. Sokat ellene nem tudok tenni, ahogyan az ágyamat se tudom már megmenteni.
Amikor megszólal, akkor sietve pillantok rá, de szerintem egy hétfejű sárkány nem lehetett annyira ijesztő, mint én abban a pillanatban.
- Ezt még van képed megkérdezni? Alig látjuk már egymást, vagy ha mégis nem alszom, akkor is körülbelül két szót nem lehet veled váltani, erre most is hogy keltesz? Mintha a tinédzserek lennénk és csak haverok. Az ember nem így szokta kelteni azt, akit szeret! – bukik ki belőlem, mint egy dilis nőszemélyből, akinek tényleg elmentek otthonról és nem aludta ki magát; mint akit jobb lett volna, ha tényleg békén hagynak és nem zargatják azzal, hogy keljen már fel. Addig alszik, amíg kedve van. Persze az se dobott túl sokat a hangulatomon, hogy nem voltam jól. Gyengének éreztem magam és mardosott mélyen legbelül a bűntudat, hogy még nem szóltam arról neki, hogy apa lesz, de mégis mikor lett volna megfelelő pillanat, amikor alig látjuk egymást? – Erre mondják, hogy utólag bölcsebb az ember? – vetem még oda foghegyről, mielőtt egyre inkább kezdene kavarogni a gyomrom. Azt hiszem, hogy ezért is van, hogy reggel kerülöm még az embereket és engem is kerülnek bent addig, amíg azt nem látják, hogy már egészen elviselhető állapotot öltöttem magamra. Tudom, az első hónapokban nem ritka a rosszullét, sőt, vannak olyanok, akiknél végig, de reménykedtem abban, hogy ez nálam el fog múlni, mert ez túl sok, de tényleg. Hamarosan pedig a megszokott útvonalon rohanok végig  és még az se érdekel, hogy úgy löktem Declant félre, örüljön, hogy megtettem és nem rajta kötött ki az, ami úton volt felfelé.
Sietve roskadok le a vécé mellé, hogy utána kiadjam magamból azt, ami felszínre akart törni. Hiába reménykedtem, hogy gyorsan vége lesz, mert legalább 10 percig szenvedtem ott, majd utána sietve öblítettem ki a számat és mostam meg a fogaimat is, miközben egy-két könnycsepp áztatta az arcomat.
- Jól vagyok, ne aggódj. – szólaltam meg végül óvatosan, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne remegjen meg a hangom és elhiggye azt, amit mondok. – Egy tea azért jól esne, köszönöm. – feleltem még mindig a csukott ajtó mögül, majd megnyitottam a csapot, hogy a kisebb szipogásomat elnyomja, hiszen nem bírtam magamban tartani a könnyeimet. Csak tudnám, hogy pontosan miért is bőgök. Kezem a hasamon időzött, majd amikor úgy éreztem, hogy már kicsit jobb, akkor végül megmostam az arcomat, hiszen remélhetőleg Declan nem törte rám az ajtót, hogy mi a manó van már. Ha nem törte rám, akkor végül óvatosan kerültem elő, majd megkerestem őt feltehetően a konyhában. – Sajnálom, a reggelit én… nem… - de aztán sikeresen újra rám tört a hányinger az illatoknak köszönhetően és szemmel látható volt a küzdelmem is, így ismét a fürdőben kötöttem ki a vécé mellé görnyedve. Csak lenne már ennek vége, oly nagy kérés? Ez a büntetésem, amiért nem mondtam még el neki?

We will be parents

Lehet, hogy én kapcsolok lassan, de amikor meghallottam a kis sikkantását, még egyáltalán nem gondoltam semmi rosszra, sőt, még az első reakcióját hallva sem, gondolom, én sem lehettem sokkal feldobottabb, amikor Velencében ő is hasonlóan „ébresztgetett”. De ahogy folytatja, úgy szép lassan az én arcomról is lehervad a mosoly. Már épp kezdenék azon dilemmázni, hogy talán tényleg túlzás volt, vagy rossz ötlet ez a vizes ébresztő, de hahó, nem cukorból van! Nem fog elolvadni, másrészt meg, a humorérzékét Olaszországban felejtette, vagy mi? Ettől azért lazábban szokta ő is kezelni a dolgokat.
- Jesszusom, ennyire szar volt a tegnapi napod? Nehogy már leharapd a fejem, hé! – próbáltam én is reagálni valamit a szavaira, de továbbra sem keltem fel az ágy széléről, csak úgy fordultam, hogy lássam, amikor kipattant az ágyból, és puffogva tovább mondta a magáét.
- Az ég szerelmére, Suzie! Nem tehetek róla, hogy elhúzódott a munka, de legalább szóltam, hogy ne várj rám feleslegesen. Vagy az zavar, hogy én is munkába álltam? – kérdezek vissza értetlenkedve – És ha már így kérdezted, nem, nem mindegy. Mert képzeld, akármilyen hihetetlen is, nem az zavar, hogy egyedül kellene ennem. Frissen finomabb, és mivel már dél is elmúlt és még mindig alszol, gondoltam, megkérdezlek. De már látom, hiba volt. – húzom fel én is az orromat, mert tényleg csak jót akartam neki, erre én legyek elhordva mindennek! Én bezzeg sosem vágtam így a fejéhez, ha elhúzódott a munkája, maximum csak azért féltettem, hogy ne nagyon razziázzon rosszfiúk között.  Mindegy is, látom, kár volt felébresztenem, el is döntöm magamban, hogy többet se fogom, ha már ilyen jól megadta most is a hangulatot a hétvégéhez... fel is kelek, hogy menjek, ne zavarjam tovább, ám mielőtt kettőt pisloghatnék, se szó se beszéd, Suzie viharzik ki a szobából mellettem, hogy csoda, hogy nem lökött fel ilyen lendülettel.
Nem is igazán tudom hová rakni ezt az egészet. Gyomorrontás? De hisz ugyanazt szoktuk enni, és nekem semmi bajom nincs, őt ismerve meg, nem hinném, hogy azon kívül bármit is evett volna... úgy kell beléimádkozni folyton a kaját. Csak nem a kimerültség? Vagy összeszedett valami vírust?
Harapós hangulata ide vagy oda, de csak követem, a fürdő ajtaja előtt várakozva, hogy előbukkanjon. Vagy ha nagyon sokáig időzne bent, akkor csak csendben hallgatózok, és ha már gyanúsan hosszúra nyúlna a csend, csak akkor szólok neki óvatosan, megérdeklődve, hogy minden rendben van-e?
- Nem is tudom, hozzak valami gyógyszert? Teát? Kekszet? Lázmérőt? Tényleg, nem vagy lázas? Ha nem múlik el egyhamar, akkor lehet, hogy dokihoz sem ártana menni. – mondom a magamét, mert morcos viselkedés ide vagy oda, azért aggódok miatta, és az ember csak úgy a semmiért nem nyom le ilyen sprinteket a fürdőszobába.

We will be parents

Mostanában nem sokat láttuk a másikat, de erről főként a munka tehetett, míg másrészt egyáltalán nem bántam, hogy így van. Szerencsére az étteremből legalább hozott mindig vacsorát nekem, így kajára se lehetett panaszom, viszont azt még mindig nem tudtam, hogy miként kellene közölnöm vele azt a hírt, amit még én is képtelen voltam felfogni. Mondanám, hogy nem csak nem szokványos módon közölték velem a dolgot, hanem a fogantatás is mondhatni az lenne, de akkor is az egész abszurdumnak tűnt és olyannak, ami csak álom lehetne, viszont aztán a doktornő is megerősítette a dolgot. Persze az se sokat dobott a dolgon, hogy kétszer annyit ettem, sokkal könnyebben elfáradtam, nyűgösebb voltam és mindemellett egyre többször voltam rosszul reggelente is. Ha ki akartam volna zárni a puszta tényeket, akkor a többi apróság könnyedén emlékeztetett arra, hogy ez a valóság és nem álom. Néha csak álltam a tükör előtt és bámultam magam, de szerencsére mostanáig még nem igazán volt jele. Talán egy hangyányi, de az is inkább amiatt mert nem voltam éppen nagydarab, de legalább nem szemet szúró, viszont lassan egyre inkább meg fog majd látszódni, így örökké se titkolhatom. Egyelőre viszont nekem kedveztek az égiek, mert nem töltöttünk együtt sok időt és többségében még mindig külön aludtunk.
Kész vicc, nem? Gyerekünk lesz, de mégis különalszunk és azóta se emlegetjük azt, ami akkor történt. Utóbbinak örültem, ahogyan talán ebben a remek helyzetben még az elsőben. Még akkor is, ha néha legszívesebben elvesztem volna Declan ölelésében, de a képességeinek köszönhetően ez túlzottan veszélyes lett volna. Így inkább forgolódtam a saját ágyamban, miközben valami megoldáson agyaltam, de sose jött el az a pillanat. Mostanában meg ráadásul én is sokat dolgoztam, mintha abba menekültem volna a saját gondjaim elől. Na meg persze nem is mindig aludtam igazán jól, mintha sehogy se lett volna jó igazán.
Este is alig bírtam elaludni, vagy állandóan felébredtem, mert nem éreztem jól magam. Röviden és tömören kisebb kínszenvedés volt, mire igazán sikerült elaludnom és nem minden egyes forgolódásnál felébredni. Abban pedig reménykedtem, hogy végre kialudhatom magam, hiszen hosszú hétvége, nem kell rohanni sehova se. Tegnap is későn értem haza, mert kicsit előre kellett dolgozni a cikkek terén is, hogy legyen mit olvasnia az embereknek, így mire hazaértem addigra Declan már aludt is. Bár nem csodálom, szóltam neki, hogy későn jövök és ne várjon meg.
Békésen fordultam át a másik oldalamra, hiszen nem számítottam semmilyen támadásra se, amikor egyszer csak hideg víz ömlött az arcomba. Riadtan ültem fel és hirtelen azt se tudtam, hogy mi a helyzet. Nem csoda, hogy még egy kisebb sikoly is elhagyta az ajkaimat ijedtemben. – Te….te ….te megőrültél? – kérdeztem meg hebegve-habogva, miközben kitöröltem arcomból a vizet és a nedves tincseimet próbáltam kisöpörni az arcomból. – Most már nem mindegy? Úgyis felkeltettél, mert neked így jobb volt! Remélem nálad most már szebb a nap, amiért így meglocsoltál. – mondtam pufogva, majd megpróbáltam lelökni magamról a takarót, hogy legalább ott ne áztasson már még inkább a víz. Egy nőt sose kelts fel így, egy állapotosat meg tuti ne, hiszen a hormonok eléggé kiszámíthatatlanok. – Másrészt meg nem mindegy? Mostanában én is mindig egyedül ettem, mert sose értél haza, hiába ígérted! Legalább megtudtad volna, hogy milyen egyedül enni. – vágtam még hozzá eme pár kedves szót, miközben megtöröltem az arcomat a tegnap kiterített törülközőmben. Tudom, nem kellett volna megennem őt, de hát nahh nem voltam teljesen önmagam, viszont az ajtó sikeresen nyitva maradt, az ételnek az illata pedig beszökött. Pár mély levegőt vettem, de csak még rosszabb lett a helyzet, egyik kezem az ajkaim elé kaptam, míg a másikat a hasamra siklott. Ha pedig nem volt útban, akkor rohanva indultam a vécé felé, hogy kiadjam azt, ami még tegnap óta a gyomromban maradt. Jahh, számomra ez nem volt újdonság. Néha itthon és bent is hánytam, de ő eddig nem érzékelhetett belőle sokat, hiszen általában vagy már elment, vagy később ment munkába, mint én…

We will be parents

Csak igaza lett Suzie-nak, amikor leintett, hogy túlaggodalmaskodom a munkakeresést. Igaz, nem az első helyre vettek fel, ahová elvittem az önéletrajzomat, nem is a másodikra, de végül csak sikerült találni egy egészen hangulatos, családias kis éttermet a városban, ahol szükség volt szakácsra. Kellemes változatosság volt az elmúlt hónapok után, hogy én sem csak otthon ülve várom, hogy imádott szőke lakótársam hazaérjen, vagy a kutyával társalgok órák hosszat, mint valami zakkant vénember, igaz, amilyen lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, olyannyira kimerülten estem haza többnyire a nap végén, hogy sokszor csak beájultam az ágyamba és aludtam. Talán emiatt egy kicsit kevesebb időt töltöttünk együtt mostanában, de mentségemre szóljon, lesz ez még jobb is – no meg ez közel sem olyan volt, mint amikor kiderült a tündér létem, és azért kerültem nagy ívben. Szimplán még bele kell rázódnom...
Most viszont hétvége van, ráadásul hosszúhétvége, és húsvét is, úgyhogy alap, hogy korán keltem, és már reggeltől kezdve a konyhában igyekeztem, hogy mire Suzie felébred, már reggeli várja az ablakon. Igaz, ahogy teltek múltak a percek, a reggeli helyett már aktuálisabb lett volna a tízórai... Hát, ha már alszik, nem volt szívem felébreszteni, pláne, hogy ő is olyan sokat dolgozik mostanság, csak benéztem úgy óránként hozzá, hogy nem-e rabolták-e el?
És ha a reggelit vagy a tízórait át is aludta, nos, az ebéddel még sem akartam potyára várni, így miután megterítettem, és az ételt is odakészítettem az asztalra, úgy döntöttem, hogy ideje felébreszteni. Mert nehogy már átaludja az egész hétvégét, amikor végre mindketten itthon vagyunk, és látjuk egymást! Az egyik fiókban még találtam egy-két porcelánnyuszit, dekoráció gyanánt azt is odaállítottam a váza virág mellé az asztalra, majd töltöttem egy pohár vizet, és meg is indultam a szobája felé...
Nem, nem kopogtam, csak csendben hallgatóztam egy darabig, de mivel bentről se hallottam semmi mocorgást, így csak benyitottam szép halkan, lábujjhegyen osonva az ágyáig, és óvatosan helyet foglalva melle. Hogy, amennyiben még mindig békésen durmolva, akkor a velencei ágyban-locsolkodást most, a húsvétra fogva viszonozzam neki. Persze, ha már ébren volt, akkor is megkapta a vizet, csak akkor kevésbé volt meglepetés... Még mindig jobb, mint ha Ted vetődött volna be mellé, nem igaz? Még jó, hogy annyira kipurcant a reggeli sétáltatásban, hogy azóta ő is csak a lóbőrt húzza.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! Kérdezném, hogy szabad-e locsolni, de most már úgy is mindegy, nem igaz? Azt hittem, már sohasem fogsz felébredni. – vigyorogtam rá szemtelenül, majd a poharat az éjjeliszekrényre téve fordultam vissza felé – Most épp borús az ég, különben mondanám, hogy hasadra süt a nap... Terveztél még felkelni ma, vagy nem várjalak meg az ebéddel se, ágyban töltöd az egész napot? – érdeklődtem, mert szerintem kár lenne érte, de ha ez a szíve vágya, vagy eluralkodott rajta a lustaság... akkor majd lefoglalom magam valamivel, meg hozok neki valami harapni valót az ágyba.

Alig láthatóan megrántottam a vállaimat és bólintottam egyet. Talán meg fog, de ha én ennyi idő alatt nem jöttem rá, akkor vajon ő meg tudná fejteni azt a férfit, akinek részben az életemet köszönhetem és a hivatásomat is. Nem kizárt, hogy kisebb szerepe lett végül abban, hogy újságíró lettem és bűnözőket hajkurászok. Viszont most nem akartam még ennél is jobban elmerülni a dolgokban, hiszen se nem volt vidám, se nem volt éppen a legkellemesebb téma.
Nagyot nyelek, amikor a sikátoros dolgot vagy éppen a kórházat említi. – Amikor megláttalak, akkor hirtelen úgy éreztem, hogy minden széttört, félresiklott és rettegtem attól, hogy elveszítettelek. És valóban, nem voltál valami szép látvány. Ha tehetném, akkor néha inkább azt kívánom, bárcsak elfelejteném azt a képet, ahogyan ott feküdtél, de máskor meg örülök, hogy nem tudom, mert így legalább tudom milyen szerencsés vagyok azért, hogy még itt vagy. – feleltem neki teljesen őszintén. Eleinte sokszor volt rémálmom miatta,de szerencsére idővel kicsit jobb lett ilyen téren a helyzet és még be se diliztem teljesen, vagy igen csak még magam se tudnék róla?
- Mert nem akartam volna teher lenni a nyakadon. – sütöttem le a szemeimet, hiszen bármennyire is fontos számomra sose akarnék azzá válni. Ez talán nem akkora bűn, meg amennyire kis fura szerzet tudok lenni néha, annyira talán nem meglepő, hogy lehet képes lennék meglepni ezt. Bár ki tudja, fogalmam sincs, hogy miként történtek volna a dolgok, ha nem történik meg a baleset. Túl sok a rejtély benne, így mindegy is.
Haloványan elmosolyodok, de nem reagálok már semmit se a szavaira. Most túlzottan is jó volt elveszni az ölelésében. Még akkor is, ha nem éppen volt minden rendben, de ez kicsit reménnyel töltött el, hogy még sincs minden veszve és van még remény számunkra.


|| Én is köszönöm a játékot és szintén nagyon élveztem!

- Ahha... hát, még mindig elég homályos ez az egész, de gondolom, majd megvilágosodok idővel. – vontam fel a szemöldököm, vagy ha meg nem is világosodok, Suzie mesél többet erről az egészről, hogy jobban képben legyek a... pótpapájával. Nem mint ha ez a „semmit sem tesz ingyen” túl bizalomgergesztően hangozna, de még mindig lehetne sokkal rosszabb is a helyzet.
- Nem azt mondom, hogy arra vágyok, hogy így lássalak... inkább úgy értettem, hogy ha így látnálak, megpróbálnék segíteni, de nem dőlne össze a világ csak attól, hogy nem áll jól a szénád. Képzelem, én milyen épületes látvány lehettem amikor rám találtál a sikátorban. Vagy utána a kórházban... – inkább bele sem akarok gondolni, hogy nézhettem ki összefércelve, vagdosva, kötözve, gépekre kötve... hát még előtte, valami elhagyatott sikátorban megkéselve, vérben úszva. Nem mondom, hogy jobb, mint ami vele történhetett, sem azt, hogy rosszabb, mindkettő más... és egyik sem jó.
- Suzie... de ha ott lettem volna, te sem maradtál volna egyedül... miért akartál volna megszökni? – kérdezek vissza csendesen, igaz, lehet ott van a probléma, hogy mindkettőnk képzeletében teljesen másképp él a „mi lett volna, ha...” verzió. Én, aki kómávan feküdtem, valószínűleg másképp írtam volna át azokat az éveket, mint ő, aki egyedül élte át őket, magára maradva... de akárcsak a ma emlegetett sok más téma esetén, valószínűleg itt sem tudjuk meg soha, hogy mi lett volna, ha...
- Hát, ha te mondod... – adok igazat neki, ha már mindig a nőknek van igaza – Ez esetben viszont jajj nekem. – engedtem el egy gyenge poént, rontani már úgy sem hiszem, hogy lehetne a mai nap hangulatán, ha meg egy kicsit is sikerül jobb kedvre deríteni vele Suzanne-t, már megérte.
A köszönetére viszont már semmit sem mondok, hiszen természetes, annak viszont örülök, hogy ha nem is épp a leggördülékenyebben, de egész tól sikerült tisztáznunk a helyzetet, a közelmúlt félreértéseit. Megy ez még jobban is nekünk, nem igaz?

Csak megrántottam a vállamat, hiszen most már azt is tudom, hogy tündérek is vannak. Lehet, hogy a többi lénnyel nem szívesen ismerkednék meg, de valahogy eddig se én választottam meg, hanem az élet sodort olyan helyzetekbe, amikkel együtt járt az ilyen fajta tudás is. Nem élhettem egy idő után csukott szemmel se, így megpróbáltam a lehető legjobban kezelni a helyzeteket, de az már más kérdés, hogy ez mennyire is jött össze. Persze a zavaros kis magyarázkodásom nem volt elegendő, de talán így könnyebb is volt beszélni az egészről, mintsem teljesen magamtól beszélni és úgy beavatni, hiszen azt se tudtam, hogy mit is kellene igazából elmondanom. Ez pont olyan dolog volt, amiről tényleg sose beszéltem még senkinek se.
- Hmm? – pillantottam rá kérdőn, amikor azt ecsetelte, hogy zavaros és értelmetlen. Rövid ideig habozok, elgondolkozom azon, amit mondott. Mintha csak ő tisztábban látná a dolgokat, mint én. – Talán így is lehetne mondani, hogy olyan, mint egy pótpapa, de ennyi év alatt megtanultam azt is, hogy semmit se tesz ingyen. Minden mögött a saját érdekei húzódnak meg, amit legtöbb esetben túl későn realizál az ember. – motyogtam alig hallhatóan az orrom alatt. – Másrészt meg úgy mondanám, hogy már nem nyomozok utána. – először szép, hogy megtettem. Benne is részben a rosszat láttam, hiszen ha még a bűnözök is félnek tőle, akkor mindennek mondható lenne, de éppen angyali teremtésnek nem. Aztán idővel néha az embereket így vagy úgy, de jobb belátásra lehet bírni.
- Ohh, ugyan már, szerintem te se vágynál arra, hogy úgy láss engem, vagy tévednék? – megtört, elveszett lélek, aki menekül és közben rossz társaságba is keveredik. Valószínűleg egyedül anya emléke miatt tartottam ki a jóság mellett és nem álltam be azok közé, akik között éveket töltöttem el, vagy magam sem tudom. De csak az számít, hogy én másképpen harcoltam, mint azok. Az én fegyverem a toll és a szavak, a sajtó ereje volt és nem más.
- Sose mondtam, hogy magamra hagytál volna, de ha elszöktem volna ugyanúgy, akkor is képes lettél volna feltúrni utánam a várost? – valahogy sose kérném ezt tőle. Nekem könnyebb dolgom volt, hiszen ő nem szökhetett sehova se, így annyira nem volt nehéz kitartani mellette ilyen téren. – Elhiheted, hogy hozzám képest te is könnyű eset vagy. – mosolyodtam el halványan, amikor viszont magához ölel, akkor könnyedén veszem el benne. Nem érdekel az, hogy nem olyan régen még milyen fagyos volt a hangulat, a köztünk lévő kapcsolat, mert hirtelen úgy érzem, hogy az ölelésében semmi baj se érhet. Rövid ideig még a könnyeim is elszabadulnak, amikor viszont a hajamat kezdi el simogatni, akkor idővel kicsit csillapodni kezd ez a tenger. – Köszönöm. – csak ennyit suttogtam, de nem mozdultam meg. A fejemet a vállára hajtottam.

- Hát ez... nagyszerű. – sóhajtottam Suzie-t hallgatva, bár ha vámpír, vérfarkasok, meg tündérek léteznek, nem tudom, miért lepődök meg azon, hogy akár boszorkányok, unikornisok, sárkányok, koboldok, vagy bármi más hasonló lény is grasszál a város utcáin, csak mi vagyunk vakok hozzá, hogy észre vegyük.
- Aha... – bólintottam végül, mint ha érteném, miről is van szó valójában, bár ennyire információk híján sajnos nemigen kerültem közelebb a megvilágosodáshoz, hogy átlássam, mi is ez az egész. Csak miután rázúdítom az újabb kérdésáradatot, sétálok vissza mellé, mire pedig a végére ér, én is lerogyok a földre.
- De ez így elég zavaros... és értelmetlen. – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott – Ezek szerint akkor nem akar bántani... nem kémkedsz utána, nem vár tőled semmit... akkor... kell egyáltalán tartani tőle? Vagy csak olyan mint valami magányos pótpapa, aki néha igényli a társaságodat, és nem engedi, hogy bajod essen? Ennyi? – kérdeztem óvatosan, mert ahhoz képest, milyen fenyegetőnek tűnt eleinte a pasas így említés alapján, így, hogy többet mesélt róla Suzie, valahogy nem tűnik különösebben olyannak, aki problémát jelentene a későbbiekben. Vagy csak én vagyok ilyen vak, hogy nem esik le valami nyilvánvaló. Vagy csak Suzie titkol még valamit előlem...
- Mert akkor mi lett volna? Amúgy is, ha úgy láttalak volna, biztos nem hagytam volna annyiban. – hisz a mi családunk széthullásának az én balesetem adta meg a kezdő lökést, ha úgy nézzük, annak a következménye volt Dylan öngyilkossága is, azon meg csöppet sem csodálkozok, milyen sokk lehetett a szüleimnek egyhéten belül mindkét gyereküket „elveszíteni”. Legalábbis úgy vélem, ha nem kerültem volna kórházba, még mindig együtt lennénk mi, négyen. Azt pedig végképp nem emlegetem Suzanne előtt, hogy igazából láthatom még, hogyan is festett akkoriban, hála a képességemnek...
- Te is láttál a legrosszabb formámban... sőt, mondhatni, még mindig látsz, és még mindig itt vagy, nem igaz? Miből gondolod, hogy fordított esetben én magadra hagytalak volna? Vagy magadra hagynálak...? – javítottam kicsit a mondandómon, mert nem csupán a múltra volt igaz, hiszem... remélem, hogy még mindig vagyunk olyan viszonyban, hogy érvényes a dolog.
- Ne érezd úgy. – feleltem csendesen, és... nem tagadom, egy kissé meglepett, hogy a korábbi távolságtartó, félénk, tanácstalan viselkedése után mint ha kicserélték volna, úgy bújt az ölelésbe, de az igazat megvallva a legkevésbé sem bántam. Hagytam, hadd maradjon, ameddig szeretne, csak amikor pityeregni kezd, kezdem a haját simogatni, hát ha az egy kicsit segít neki megnyugodni.

Egyszer szerettem volna neki elmondani, de fogalmam sem volt arról, ha nem tör ki a vulkán és kezd betemetni minket a pernye és a láva, akkor is képes lettem volna elmondani, vagy nem. Így is eléggé nehéz volt a hangomat megtartani és nem engedni azt, hogy elszökjön, vagy éppen a könnyeimet útjára engedni. Nem akartam sírni, erősnek akartam tűnni, ahogyan eddig is mindig ment, vagyis gondolom ment, de most pontosan olyan dolgokról meséltem, amitől legszívesebben megkíméltem volna őt. Örülök annak, hogy nem láthatta az akkori énemet, hiszen én se voltam büszke rá.
Egy aprót bólintottam, amikor visszakérdezett, az újabb szavaira meg alig hallhatóan és keserűen elnevettem magam. – Vannak vérfarkasok, vámpírok, boszorkányok, az első kettő keveréke és ki tudja még mik. – hiszen a tündérekről se tudtam igazán mostanáig. Régebben hallottam suttogásokat, de valahogy sose jutott a fülembe az, hogy kikről is beszélnek ténylegesen. Mintha erre nagyon is ügyelt volna, hogy részben távol tartson a világ azon részétől is, ami idővel annyira nem jött össze.
Az újabb kérdésre nemlegesen rázom meg a fejemet. – Fogalmam sem volt arról, hogy most ott van. Csak megtudta, hogy megyek, így üzent, hogy vár és meg se próbáljam elfelejteni. – amikor viszont egy nem éppen barátságos arc adja át az üzentet, aki vélhetően utálta azt, hogy bébicsősznek kell lennie – aki ráadásul most üres kézzel fog menni -, akkor nem túlzottan akarna nemet mondani. Másrészt pedig akinek az életünket köszönhetjük, annak amúgy se akarnánk nemet mondani, hiszen az kicsit olyan, mintha az ő kezében lenne eleve a sorsunk egy része, de én most mégis megtettem.
A kérdésrengetegre nem feleltem egyből, csak bámultam a bújó Ted-et, hiszen régen ketten voltunk és ő volt az, aki próbálta a könnyeket elűzni az arcomról, vagy a szomorúságot az íriszeimből. Másrészt meg hirtelen nem is tudtam, hogy mit kellene mondanom. Végül megköszörültem a torkomat és szőke tincseimet kiszedtem az arcomból.
- Sose bántott, ahogyan sose érhetett se hozzám senki. Mintha csak megtiltotta volna és mindenki félt volna megszegni az ő szabályait. – haraptam egy aprót az ajkamba. – Nem tudom Declan, hogy mit akar vagy miért tette egykoron. Sose jöttem rá, néha eltűnik, néha megjelenik, vagy éppen küld valakit maga helyett, hogy vár és beszélni akar, de a háttérben zajló dolgokra sose jöttem rá. – egy aprót az ajkamba haraptam és ismét a fejemet ráztam nemlegesen. – Nem neki nyomozok, inkább próbált leállítani róla, de nem jött össze neki. Azért választottam, mert tudom, hogy milyen szörnyűségek történhettek volna velem, ha nem jelenik meg a semmiből és nem mindenki lehet ennyire se szerencsés olyan helyzetben. Nem akarom azt, hogy ártatlan lányoknak borzalmakat kelljen átélnie, vagy az embereknek rettegniük. És sose nyomoztam utána… - csak ennyit mondok, de még mindig nem nézek rá. Még akkor se, amikor mellém lerogyott a földre. Képtelen lettem volna ránézni.
- Így legalább nem rántottalak magammal és nem kellett látnod, hogy miként is festhettem akkoriban. – alig hallhatóan csendül a hangom, hiszen amennyire széthullott az ő családja is. Ki tudja, ha nem kerül kómába, akkor lehet, hogy lett volna egy menedékhely náluk is, de magam sem tudom.
Lesütöttem az íriszeimet pár pillanattal később, amikor találkozott a tekintetünk, amikor viszont átkarolt és egy apró puszit nyomott a fejemre, akkor automatikusan odafúrtam hozzá magam, mint aki el akar veszni abban az ölelésben. – Nagyobb hasznod van, mint valaha hinnéd. Miattad tartottam ki, és még ha nem is mindig könnyű az itthoni állapot, attól mindig alig várom, hogy lássalak és tudjam azt, hogy miként vagy és hasonlóak. Ahogyan azt a közeledben úgy érzem, hogy nem vagyok egyedül, még ha néha úgyis érzem magam. – vallottam be, miközben már a könnyeimet se akartam benntartani. Egyszerűen csak az elmúlt időszak minden fáradtsága és stressze ilyen téren is kitört belőlem.

Arról már eddig is esett szó korábban, hogy az édesanyja halála után mennyivel nehezebb volt az élete, de hogy őszinte legyen, ilyen mélységig valahogy sosem gondoltam bele, hogy mégis milyen lehetett... hisz látva, hogy most jól van, és milyen sokra vitte, valahogy a múltbéli – általam átaludt – dolgok sem tűntek olyan megrázónak, inkább csak az elvesztegetett éve hiányának súlya nyomta a vállamat.
Most, miközben mesél, a lelki szemeim előtt elevenedik meg a kép, szinte lelkiismeret-furdalásom támad amiatt, hogy hallgatom... Ha mást nem, legalább már azt kezdem érteni, hogy miért esett olyan nehezére mesélnie erről az időszakról. Ki is szeret arról beszélni, milyen a padlón lenni? Én már csak tudom...
- Farkassá...? – kérdezek vissza némileg habozva – Ezek szerint vérfarkasok sem csak a filmekben léteznek... – mondom ki inkább magam, mint Suzie számára a nyilvánvalót, aki ezek szerint már egészen régóta belekeveredett ebbe az egész világba, ami számomra még annyira új és szokatlan.
- Szóval Drake... miatta kellett volna Párizsba menned? – próbáltam kihámozni a lényeget, összekötni a dolgokat, a múltbéli dolgok hogyan is hatnak ki a jelenre, mást nem, ha nagyon rossz helyen tapogatóznék, akkor gondolom, majd kijavít.
- Ő mentett meg... bántott is? Mit akar tőled? Ha akkor, régen elengedett, most akarja visszafizettetni veled, hogy felkarolt? Neki nyomozol? Vagy miatta választottad ezt a terepet újságíróként, hogy leleplezd és börtönbe küldd? – próbálkoztam kisakkozni a dolgokat hangosan gondolkozva, az pedig fel sem tűnt, hogy miközben csak úgy záporoztak belőlem a kérdések, én is visszabandukoltam Suzie mellé a konyhapult közelébe.
S ha már itt vagyok, Suzie-n kívül semmi sem akadályozott meg abban, hogy leroggyak mellé én is a földre, emésztgetve az imént hallottakat. Mert volt mit, az biztos.
- Olyan rossz, hogy nem lehettem ott melletted, amikor szükséged lett volna rá. – szólaltam meg végül percekkel később. Sok mindent sajnálok, hogy átaludtam, vagy csak egyszerűen kimaradt az életemből a kóma miatt, de sajnos az idő kerekét nem forgathatjuk vissza, akármennyire is szeretnénk, már csak ilyen.
- Viszont... szeretném, ha ez a jövőben nem így lenne. – folytattam óvatosan. Hátamat a konyhapultnak döntöttem, s a plafont szemlélve próbáltam összeszedni, rendezni kissé a gondolataimat, mielőtt folytattam volna – Tisztában vagyok vele, hogy egyelőre talán túl sok hasznom nincs ilyen téren, de... remélem tudod, hogy ha szükséged van valakire, én mindig itt leszek melletted. – mire a végére értem, a plafon üressége helyett már inkább az ő tekintetét kerestem, mellette ücsörögve. Ha pedig Ted hajnaldó volt arrébb vonszolni a fenekét, hogy ne mindig ő legyen a középpontban – istenem, de tud időzíteni meg helyezkedni ez a kutya! – akkor, amennyiben Suzie hagyta, úgy óvatosan átkaroltam a vállát, hogy aztán egy apró csókot nyomjak a homlokára. Ketten a világ ellen, vagy valami olyasmi, nem igaz?

Néha azt kívántam, hogy bár csak visszarepülhetnénk az időben és minden rendben lehessen köztünk. Kezdem úgy érezni, hogy a felnőtt évek tiszta szívások és csöppet se annyira könnyűek, mint amilyennek hisszük, ahogyan a jókedv se tud tartósan megmaradni ebben a lakásban. Mintha csak ez a hely el lenne átkozva, vagy tényleg sikeresen rontottam el mostanában mindent. Nem gondoltam volna azt, hogy az agyára megyek az aggódásommal. Akkor inkább mondta volna a szemembe, hogy kell neki egy tér, hiszen néma gyereknek az anyja se érti a szavát, akkor én mégis?!
Mindegy is volt, hiszen egyre inkább úgy festett, hogy ez csak a jéghegykezdete volt és a csúcsa később köszönt ránk. Ahhoz előbb kellett a konyha és a bűntudat. Legalább még el lehet mondani, hogy van lelkem és talán nem adtam el magam egykoron az ördögnek, vagy mi lenne a legjobb szó rá, hiszen az, de ugyanakkor Ő volt a megmentőm is, így érthető, hogy nem tudtam csak rosszként tekinteni rá. Természetesen ettől még nem szívesen voltam a közelében, mert a libabőr könnyedén futkosott a hátamon tőle és volt valami ijesztő benne, ugyanakkor valami biztonságot is sejtető érzés, vagy gesztus. Ez túl bonyolult volt.
Az áfonyát végül dühömben feláldozom és még az se érdekel, hogy nem csak Declan lesz tőle színesebb, hanem a lakás is. Majd akkor bosszankodhatom, amikor nem akar kijönni és találhatom ki, hogy mihez is kezdjek az összekent darabokkal. A kétségbeesés pedig könnyedén nő még inkább bennem, amikor nem áll meg, aztán végül így is beszélni kezdek, mintha abban reménykednék, hogy így figyelni fog és be is jön. Amikor viszont csak egyetlen egy szó hagyja el az ajkát kérdés formájában, akkor lesütöm a pillantásomat és megrázom a fejemet. Neki dőlök a pultnak, de már nem nézek rá. Csak bámulom a túlsó bútordarabot a konyhában.
- Mint említettem utcagyerek, vagyis valami olyasmi lett belőlem, aki próbált talpon maradni, így loptam is néha, de egyszer olyan helyen próbáltam megtenni, ahol nem kellett volna. Ijedt voltam és hideg volt. Rajtakaptak, de mivel nem voltam teljesen gyerek, így nem vették volna el egyből az életem, inkább mást akartak volna, viszont ezt Drake nem hagyta. Sose láttam előtte, így azt se tudtam, hogy ki ő, de a többiek elengedtek engem, viszont a kapott egy-két sérülés miatt elveszítettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, akkor meleg volt, tiszta ruha volt rajtam és a tűzropogása töltötte be az ismeretlen szobát. – nyeltem egy nagyot, majd végül lecsúsztam a földre és hagytam, hogy Ted odabújjon hozzám. Megszeretgettem őt, majd magamhoz öleltem, mintha csak erőt akarnék tőle lopni ahhoz, hogy folytatni tudjam. – Féltem és rettegtem, el akartam szökni, de még se tudtam hova… Ismeretlen helyen voltam és ő figyelt. Nem tett semmit se, csak figyelt, aztán egyik nap láttam, ahogyan farkassá változik és bánt valakit. El akartam szaladni, de csak ismét eltévedtem a sötétutcák és árusok forgatagában. Gondolhatod így pedig megint galibában voltam, hiszen ahogyan mondani szokták „Egy ilyen hölgynek nem ott a helye.” De ő ismét tett arról, hogy ne görbüljön meg a hajam szála se. A hónapok teltek, miközben az írásba menekültem, majd idővel valahogy a jég elkezdett felengedni és évekkel később rájöttem arra, hogy a sötétség egyik árnya talált rám, akitől sokan rettegnek. Az életemet köszönhetem neki, így vannak olyan dolgok, amik bonyolultabbak lettek csak az évek alatt. Mondhatni a munkám miatt is… - rövid változat volt ez az elmúlt évekre, de valószínűleg nem kell részleteznem, hogy miért döntöttem részben amellett, hogy ilyen alakokat akarok elkapni és kockáztatom az életemet és szerintem ő is rá tud jönni arra, hogy az a világ tényleg nem a napfényességéről híres, vagy éppen milyen borzalmak tudnak ott történni. Mondhatni szerencsém volt, amiért engem valaki megmentett. Még akkor is, ha egy volt a sok közül, de másnak talán nem lesz ilyen szerencsére. Nem vágytam Declan sajnálatára, hiszen ő is megmondta gyerekes tudok lenni, így szerintem sejtette, hogy nem egyedül maradtam talpon. Persze az máskérdés, hogy idővel valaki még biztatott is azzal kapcsolatban, hogy legyek író.

A visszavágását csak nyelek egyet, mert nem éppen így értettem azt, amit, inkább csak arra akartam célozni, hogy azért ő is hajlamos kissé túlzásba vinni a törődést, és minél inkább próbáltam távol tartani, annál inkább nem hagyta.
Nem csoda, hogy mint fuldokló a mentőmellényért, úgy kapok azért a pár perc kis szünetért, ami megadatott nekünk, amíg Suzie elintézi azt a telefont, ami már esedékes egy ideje, a nem fogadott hívások számát tekintve... Legalább én is lefoglalom magam valami megnyugtatóval, mint mondjuk a tésztakevergetés, igaz, sajnos kevés ez ide – és nem is hat sokáig.
Amilyen lelkesedéssel dobtam fel a nyaralás ötletét, olyan hamar megy el a kedvem is tőle, de ha már megígértem, akkor majd nézek valamit – aztán ha nagyon nem javul a helyzet, maximm hagyjuk a francba, mert annyit tényleg nem ér meg, hogy elutazva is csak egymást marjuk meg tartsuk a két lépés távolságot egymástól nagy duzzogva.
Nagyjából ott fogy el a türelmem, amikor idáig eljutva, mindezek után Suzanne még mindig képtelen értelmesen kinyögni, hogy mit rambózik a hátam mögött titokban... hogy azért nem akar beavatni mindezek után, mert nem bízik bennem, vagy mert miért is tenné, úgy sem tudnám megvédeni attól, amivel szem kell néznie, mondhatni teljesen mindegy... az önbecsülésemnek egyik sem tesz különösebben jót, nem csoda hát, ha úgy döntök, inkább a szobámban töltöm a nap további részét.
Még Suzanne kiabálása sem tud meghatni, sőt... valahol nevetségesnek tartom, hogy azt hiszi, majd pont azzal fog hatni rám, hogy felemeli a hangját, nem is foglalkozok vele, csak megyek tovább még akkor is, amikor már az áfonyadarabok pattognak le a fejemről, vállamról, nyakamról... Csak akkor vagyok hajlandó végre megállni, és szótlanul felé fordulni ott ahol vagyok – igaz, egy tapodtat sem mozdulok felé – amikor úgy tűnik, hogy hajlandó kibökni, hogy mi ez az egész. Én pedig csak összefont karral, türelmesen várok, szótlanul, amíg hallgattam.
Nem sok kellett hozzá, hogy rám törjön a lelkiismeret-furdalás, ahogy ismét szembesített vele, hogy mennyire nehéz is volt az élete az édesanyja halála után, egyedül, minden segítség nélkül, és akármennyire is szeretném megdorgálni, hogy miért nem kereste inkább az én szüleimet, ha segítségre volt szüksége, de be kellett látnom... miután kórházba kerültem, valószínűleg nálunk sem volt egyszerű az élet otthon...
- Igen? – akárhogy is, eldöntöttem, hogy nem fogom harapófogóval kihúzni belőle a dolgokat, hagyom, hadd mondjon, amennyit gondol, vagy szeretne, nem fogok közbeszólni. Maximum ha érdemben megint nem jutunk előrébb, akkor... nem tudom. Feladom. Mást úgy sem nagyon tehetek, maximum eménykedek, hogy majd az idő ezt is megoldja.

Egyre inkább szíven ütött az is, hogy nem hitte el azt, hogy tényleg tegnap tudtam meg, hogy mennem kell. Ahogyan az se túlzottan nyerte el a tetszésemet, hogy úgy gondolja én csinálok bolhából elefántot. Szerintem egyik nő se örülne ennek igazán, így talán nem volt meglepő, hogy a vérnyomásomat még inkább az egekbe szökött.
- Ohhh, én kérek bocsánatot, hogy próbáltam rájönni arra, hogy miért zártál ki az életedből és segíteni próbáltam! Igaz, elkövettem a világ legnagyobb bűnét, hogy törődni próbáltam azzal, aki fontos számomra, de ne félj többet nem fogok! – vágtam a fejéhez és az volt a szerencséje, hogy már félúton voltam a szobám felé és nem akadt semmi se a kezem közé. Persze, hogy fogok törődni vele. Akkor is, ha ő nem akarja, legfeljebb már csak a távolból fogom tenni. Nem gondoltam volna, hogy még azt is megkapom, hogy erőszakos voltam és nem figyeltem az érzéseire, mintha ő figyelt volna. Helyettem is inkább ő döntött és nézzük meg, hogy most hol is vagyunk. Nem fogom azt mondani, hogy csak miatta van ez a veszekedés, de részben miatta. Mintha képtelen lenne megérteni azt, hogy miért fájt az, hogy egyáltalán megfordult a fejében és helyettem is döntött részben egy-két dologgal kapcsolatban.
Az elutazás és a többi vidámság felé terelendő dolog inkább volt olyan számunkra jelenleg, mint halottnak a csók, vagyis szinte semmit se ért, hiszen érezni lehetett az ő válaszaiból, hogy egyre inkább oda a lelkesedése. Még az is megfordult a fejemben, hogy mindjárt inkább azt mondom, hogy hagyja a francba, de helyette inkább csak bólintottam. Szerettem volna reménykedni abban, hogy van még remény számunkra és talán ha elkezdi nézegetni a lehetőségeket, akkor kicsit belelkesül tőle és eltereli a gondolatait erről a szar helyzetről és arról, ami kiderült róla is. Nem volt könnyű, de legalább most elharaptam a nyelvemet.
Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mit kellene mondanom, mintha csak félnék kimondani azt, ami a nyilvánvaló, mintha akkor minden túlzottan életre kelne és nem menekülhetnék többé előle. Tudtam jól, hogy már így is szarban vagyok, de már nem csak Ő előtte, akit nem fogok meglátogatni, hanem Declan előtt is. Mintha csak éppen azt bizonyítottam volna be, hogy igen is minden helyzeten lehet még inkább rontani, nem is kicsit. Kezdtem úgy érezni, hogy mindent remekül el tudok cseszni. Amikor viszont határozottan előttem landol a palacsintás tál, amiben éppen a tészta készülne, akkor csak érthetetlenül pislogok párat, de elég hamar Declan a tudtomra adja azt, hogy mit gondol.
Csak pislogni tudtam arra, amit mondott, de a legrosszabb az egészben az volt, hogy tudtam igaza van, de még se bírtam semmit se mondani. Egyszerűen nem ment. Csak ültem ott és lesütöttem a szememet. Hamarosan a konyharuha is előttem landolt, de ahhoz se nyúltam. Nem akartam, hogy elmenjen, de még se bírtam utána kapni. Figyeltem, ahogyan megtesz egy lépést, majd még egyet és így tovább, mire sikerült meglelnem a hangomat.
- Állj meg! – üvöltöttem el magam, de kötve hiszem, hogy erre megállt volna. – Declan Collins, azonnal állj meg! – és inkább hasonlított háborgó tengerre a hangom, mintsem békésnek tűnt volna. A következő pillanatban pedig már csak azt érezhette, ahogyan az áfonya darabok hol a fején, tarkóján vagy a hátán landolnak. Lehet, hogy gyerekes tett volt, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy álljon meg így vagy úgy. – Tudni akarod az igazat? Azt amitől óvni akartalak?! Hát legyen! – és azzal a lendülettel még egy szemet a fejéhez vágtam, az se érdekelt, ha időközben pont megfordult volna. -  Amikor anya meghalt… - a hangom megremeget, de ökölbe szorítottam magam mellett a kezemet, hiszen a nagy dobálózás közepette már én is álltam. – Akkor elszöktem, fogalmam sem volt, hogy hova megyek, vagy mi lesz, de azt tudtam, hogy nem akarok árvaházba keveredni, se családhoz rövid időre. Egyszerűen csak az utcaforgatagában találtam magam. Pár napig még nem volt vészes, de aztán elvesztem, olyan környékre tévedtem, ahova sose lett volna szabad. Bajba keveredtem, de ekkor megjelent ő és megmentett… - szavak hadarva hagyták el az ajkaimat, de megálltam ekkor, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy tényleg meg fog-e hallgatni vagy inkább ismét a szobája mellett dönt-e.

- Ha te mondod... – hagytam annyiban a témát, mert minek erősködjek? Úgy is jobban tudja, és ha nem az igazat mondja, később valószínűleg úgy is kiderül... és lesz ismét egy ok, hogy veszekedjünk. Hurrá!
- Az ég szeremére, te vagy az, aki a bolhából elefántot csinál! – vágtam vissza a felháborodását hallva, mert valami különös oknál fogva úgy éreztem, tök mindegy mit mondok, csak a falnak beszélek, mert mint ha szánt szándékkal nem azt, vagy úgy értené ki a mondandómból, ahogy azt szánom...
- Igen! Azért, mert nem tudtam, hogy mi a búbánatos francot kezdjek ezzel az egésszel! És nem akartam olyan tapló lenni hogy a tudtod nélkül mászok bele a fejedbe, naponta többször! Te meg? Ahelyett, hogy hagytál volna levegőhöz jutni, csak azért is folyton jöttél, hogy még nehezebb dolgom legyen. – vágtam a fejéhez, ha már olyan kíváncsi volt rá. Persze, honnan is tudhatta volna, hogy csak neki akartam jót? Csak az ő magánéletét, gondolatait próbáltam meg tisztelni, még ha nem is a legjobb módon sikerült megoldanom ezt az egészet... Lehet, sőt... biztos, hogy nem így kellett volna, de ha visszarepülhetnék az időben, az igazat megvallva akkor sem vagyok biztos, hogy másképp csináltam volna, mert egyszerűen még mindig tanácstalan vagyok ezzel az egésszel kapcsolatban. Olyan ez, mint valami rossz átok, hiába próbálta Suzie az előnyeire felhívni a figyelmemet...
A konyhába vonulva úgy tűnik, csak pillanatnyi békét sikerül lelni, és a kísérlet, hogy javítsunk valamit a hangulaton, is csúfos kudarcba fullad – megint.
- Jó. Akkor majd rávetem magam a héten, aztán kitaláljuk. – feleltem nagyjából annyi lelkesedéssel, mint ha megint nekem jutott volna a bevásárlás, vagy ismét én lennék a soros, hogy elvigyem Tedet sétálni. Hiába, a veszekedés az amúgy pozitívnak induló utazásra is rányomta a bélyegét, de rajtam aztán ne múljon... Jelenleg inkább a palacsintának szenteltem a figyelmemet. Mint ha abban reménykednék, hogy legalább a reggeli idejére fegyverszünetet köthetünk. Vagy megújult energiával vethetjük bele magunk, megint... Hangulatromboló vagyok, tudom.
Inkább szentelem a figyelmemet Suzie vallomásának, részben, mert legalább addig sem én járatom a számat, részben, mert kíváncsi vagyok, mivel akar előrukkolni, hogy mentse – vagy rontsa a helyzetet, már úgy is minden mindegy alapon? Amikor azonban a visszakérdezésemre sem képes semmi konkrét dolgot mondani, csak jön a szokásos köntörfalazás, na, részemről ott telt be a pohár. Egy határozott mozdulattal toltam elé a palacsinta tésztás tálat, jelezve, fejezze be, ha kér belőle, nekem elment a maradék étvágyam is – vagy csak nincs türelmem ezt tovább hallgatni.
- Ha te titkolózol meg köntörfalazol, csak azért, mert úgy gondolod, hogy annál nagyobb biztonságban vagyok, minél kevesebbet tudok, az természetes. Ha te aggódsz értem, azt fogadjam el, ha én aggódnék érted, inkább nem mondasz semmit. Mint ha olyan nagy veszély fenyegetne itthon, amikor a lábam is alig rakom ki itthonról... És ezek után mégis én vagyok az, aki a legféltettebb titkát is rád bízta, lesz ami lesz, miközben te továbbra is csak titkolózol és a levegőbe beszélsz... Mert így biztonságos. Mert így nem eshet bajom. Tudod mit? – vontam fel a szemöldököm, kérdő tekintettel fordulva felé, majd miután megtöröltem a kezem a konyharuhába, csak dühös mozdulattal vágtam le azt is a pultra a tál mellé – Nekem ebből ennyi elég volt. Majd szólj, ha hajlandó vagy végre kinyögni, hogy mi ez az egész, én meg... visszamegyek a szobámba. Mert ott biztonságos. – nyomtam meg az utolsó szót, azzal, mint aki jól végezte dolgát, hátat fordítottam ennek az egész veszekedésnek, és elindultam vissza a menedéket nyújtó négy fal közé, hogy folytassam az elmúlt hetek remeteéletét... abban már úgy is egész jó gyakorlatom volt.

- Más ment volna, aztán mivel ő nem tudott elmenni, így én jöttem képbe! – pillantottam rá úgy, mint aki nem érti, hogy mi ebben annyira hihetetlen. Ha egy tanár is lebetegedd, akkor is lett helyettesítő legjobb esetben.
A szemeim elkerekednek és szerintem jobban hasonlítok hirtelen egy sárkányra, mint valami ártatlan báránykára. – Mit kell felfújni úgy az egészet?! – csak ennyit kérdeztem vissza, de inkább elharaptam a többit, mert nem hiszem, hogy túl jó lett volna, ha kieresztem magamból azt, ami hirtelenjében eszembe jutott. Egyszerűen nehéz volt féket tenni a nyelvemre és már idejét se tudtam, hogy mikor voltam hasonló állapotban. Igaz, azt se gondoltam volna, hogy pont ő fogja ezt az énemet ismét felszínre csalni. Tényleg nem értettem, hogy mit olyan nehéz megértenie azon, hogy miért esett szarul. De inkább választottam a némaságot és a szobámat, mintsem éppen a fejét elválasszam a nyakától, mert már így is a csöppnyi jókedv annyira könnyedén illant el megint és háborús övezetté változott a lakás. Kezdtem úgy érezni, hogy lehet lassan a szomszédok kedvenc délutáni szappanopera szereplői leszünk, csak kép nélkül.
- Valóban? Aknamezőn? Szerintem te voltál az, aki úgy döntött, hogy kizárja a másikat az életéből és inkább bezárkózik, így nem értem, hogy milyen aknamezőről beszélsz. – de alig hogy kimondtam ezt szinte már bántam is, de ezt hiszem eljutottam arra a pontra, hogy hamarabb mondtam ki a gondolataimat, mint igazán felfogtam volna én is őket vagy éppen finomított verzióval előadhattam volna. Fogalmam sincs, hogy honnan jön ez a sok feszültség, de talán most szakadt át mindenkinél a gát és telt be a pohár. Természetesen nem kizárt, hogy teljesen más okokból, de akkor már boruljon most teljesen a bili és utána hátha végre elül a vihar és kezdhetünk mindent szép lassan felépíteni.
Próbáltam én is erőt venni magamon és tenni azért, hogy ne legyen állandóan vitatkozás, de valahogy nem ment. Pedig muszáj lesz, mert nem akarom, hogy tényleg egyszer fogja magát és elmenjen. A semleges téma se úgy alakult, ahogyan kellett volna, de ez nem az ő hibája volt, hanem az enyém, mert a füllentésem nem dobott a hangulatomon és ennek köszönhetően nem is tudtam annyira örülni ennek az egész helyzetnek.
- Igen, ez jól hangzik aztán, ha találtál többet, akkor akár majd leülhetünk és átbeszélhetjük, hogy mihez lenne kedvünk és együtt eldöntjük, mit gondolsz? – kérdeztem vissza, hiszen tény, hogy neki több ideje lenne rá. Bár lehet, hogy most mivel nem léptem le Párizsba így nyertem én is egy-két napot, hiszen valószínűleg beteget jelentek, vagy valamire rá fogom és akkor legalább megpróbálhatjuk rendezni a dolgokat is.
Hamarosan pedig jön is részben tőlem a vallomás, miközben az áfonya könnyedén terít be, de miért is hittem azt, hogy ezt inkább átugorhatjuk és nem fog kérdezni? Abból kiindulva, hogy a teljes nevemen szólít nem gondolom azt, hogy túl sok esélyem lenne. Először csak megrántottam a vállamat. – Szerintem a jelenés dolgot nem lehet túl sok féleképpen érteni, de hogy biztosan értsd. Kötelező lett volna megjelennem. Sok mindenről nem tudsz Declan és ez így biztonságos rád nézve. Neked nem eshet bajod, de anya halála után túl sok minden változott meg. – feleltem röviden és idegesen a hajamba túrtam. Nem tudtam, hogy mit mondja el vagy éppen mit nem. Maximum hamarosan nem lesz fejem, mert még mindig nem nyögtem ki igazából semmi lényegeset se, de azt ő se gondolhatta komolyan, hogy anya halálát követően tényleg képes lettem volna egyedül talpon maradni és elkerülni a gyámságot.

- Aznap...? – hitetlenkedek egy sort, hisz elég furcsa számomra, hogy egy ennyi szervezéssel járó ügyre csak így, last minute riasztották volna, hogy hé, menni kell! De ki vagyok én, hogy ilyenről álljak le vitázni vele? Az elmúlt 7 évben többet dolgozott, mint én egész életemben, honnan is tudhatnék ilyeneket?
- Jó, oké, hazajöttél volna. De én se mentem el, akkor meg mit kell úgy felfújni az egészet? Oké, nem vagyok rá büszke, de már az is bűn hogy megfordult egyáltalán a fejemben, amikor annyira szar volt a közhangulat közöttünk? – kérdezek vissza, amikor pedig meghallom a következő okfejtését, csak megadóan legyintek – Ennyi erővel akkor azért is megsértődhetnél vagy leszedhetnéd a fejem, hogy kutyasétáltatás közben rá merek nézni más nőre. – nagy különbség nincs a kettő között, szerintem, míg az első nem következett be, mert itthon maradtam végül, addig a másodiknál sem lett semmi több az egészből, ismerkedés, vagy bármi komolyabb, ami rosszul eshetne neki, vagy neheztelhetne miatta.
- Mindegy, hagyjuk. – legyintettem végül, s míg ő a szobájába, én a konyha felé vettem az irányt, hogy megpróbáljak lehiggadni egy kicsit, ha már olyan szuperül taccsra vágtuk a kicsit is jobbra forduló hangulatot.
- Jó, bocs! Az elmúlt pár hétben úgy éreztem, mint ha valami aknamezőn próbálnék átjutni, ez az előbbi sem sokat dobott rajta. – lehetne az ingerültségemet is a kóma számlájára írni, de szerintem inkább van köze ehhez az egészhez, hogy kiderült, tündér vagyok... az elmúlt hetek titkolózásai, felgyülemlett feszültsége, ami csak egyre gyűlt, és gyűlt... és mint valami megrepedt gát, most szakadt át.
Azt hittem, ha semlegesebb témákról beszélgetünk, vagy valami kellemesebb közös programról, aminek segítségével megfeledkezhetünk kicsit erről az egész katyvaszról, talán jobb lesz, de ahogy alakul ez az egész, az igazat megvallva, nem csak Suzie-nak csappant meg a kedve. Vajon lenne értelme? Mi a garancia, hogy nem csak végigvitáznánk azt is? Itt legalább mindenki vissza tud menekülni a saját szobájába, ott meg, összezárva egész nap...
- Nekem mindegy. Szerintem egy kezemen megszámolom, életem során hányszor jártam a városon kívül, meg azt sem tudom, a környéken egyáltalán mit érdemes megnézni. Mindegy, úgy is csak itthon lógatom a lábam egész nap, az időmbe belefér, majd keresek valamit. – aztán mást nem azt is a fejemhez vághatja, ha nem nyeri el a tetszését, úgy tűnik, mostanában úgy is olyan harapós kedvünkben vagyunk mindketten.
- Na? – emeltem rá a tekintetem, mert már a felvezetés se sok jót tartogatott, hát még a folytatás! Mire a végére ér, még a palacsintatészta-kavargatást is abbahagyom, csak a pultra támaszkodva nézek farkasszemet vele – vagy keresem a tekintetét, én mindenesetre nem zavartatom magam különösebben, sőt... ha eddig érezhető volt a feszültség körülöttem, akkor most egyenesen tapinthatóvá válik.
- Jelenésed. Kifejtenéd kérlek bővebben, ezt mégis hogyan értetted? Meg az olyan helyeket, ahová csak kétes alakok járnak, nem olyanok, mint te vagy én... és neked mégis ott lett volna jelenésed? Mégis, mi ez az egész, Suzanne? – szólítottam szánt szándékkal a teljes keresztnevén. Abból kiindulva, hogy milyen ritkán hívtam így, szerintem érzékelheti, hogy mennyire örülök ennek az egésznek. Nem, ezt most nem fogja megúszni, nem érdekel, mivel terel, vagy próbálkozik.

- Talán igen, talán nem. – rántottam meg a vállaimat, hiszen ez is olyan talány volt, hogy semmit se mondtam biztosra. Senki se tudhatja, hogy mit tartogat a jövő és ezt most nem csak ránk értettem, hanem mindenfajta értelemben, ahogyan az teljesülhetne, amit szóba hozott.
A kirohanására és a reakciójára én kapok most egy kisebb sokkot, hiszen nem gondoltam volna azt, hogy ennyire mellre szívja azt, amit mondok. Pár pillanat kellet is mire felfogtam, hogy mit is mond.
- Nem, képzeld aznap tudtam meg, hogy mennem kell! Tudod, nem mindig mindent közölnek előre az emberrel! Nem tagadom, megfordult a fejemben, hogy nemet mondok, de a kisebb vita után úgy éreztem, hogy egy kisebb tér jót fog tenni, de én nem mentem volna el végleg. Hazajöttem volna, lehet egy hét után, lehet egy nap után, mert szarul éreztem volna magam amiatt, hogy így váltunk el! – bukott ki belőlem minden szabadkozás nélkül, hiszen ez volt az igazság. Részben más ment volna, de lebetegedett a kolléga. Bent pedig azt mondtam, hogy megkérdezem itthon, mert nem akartam magára hagyni Declant, mert úgy éreztem, hogy eléggé szarul van és féltettem őt. Aztán mégis amiatt mentem volna el, hogy kicsit tudjon ő is gondolkozni az egész helyzeten.
A kezemet könnyedén emelem fel megadóan és pár pillanat erejéig habozok, mielőtt elindulnék a szobámba. – Nem az ígéretedben kételkedek, mert azt tudom, hogy nem szegnéd meg sose, vagy nagyon jó indokkal, de attól még rosszul eshet, hogy egyszer már megfordult a fejedben, nem? – a hangom nem volt csatározó, inkább halk és olyan, amire ha akar, akkor válaszol, ha nem, akkor meg nem. Nem akarok ismét vitatkozni, és pontosan emiatt döntöttem úgy végül, hogy inkább elindulok a szobámba, úgyis kezdett már az agyamra menni a sok hívás is, de legfőképpen az, ami miatt kerestek. – Sajnálom. – csak ennyit mondtam, mielőtt elnyelt volna a „folyosó”, majd végül a szobám. Tényleg sajnáltam, mert nem akartam veszekedni, se elüldözni őt.
Kellett kis idő, mire kicsit sikerült lehiggadnom és rendeznem a gondolataimat, már amennyire ez egyáltalán lehetséges volt, hiszen a hívás se dobott sokat a hangulaton és szemmel láthatóan a viccelődésem se ért túl nagy sikert. Pedig annak szántam, de nem másnak, viszont inkább a látottak után nem is erőltettem.
- Csak vicceltem Declan! Próbáltam kicsit helyre billenteni a dolgokat, de nem fogom erőltetni, jelenleg nem. Bocsánat! – ez pár percen belül a második bocsánat kérésem volt, majd magam elé vettem az áfonyát és azt kezdtem el babrálni. A rosszakat az edény mellé pakolásztam, majd belelököm később a kukába, most még az se érdekelt, hogy összekeni a konyhapultot. Amikor viszont a kötekedésemből se lesz semmi nagy nevetgélés, akkor már meg se próbálom megállítani őt a „lopásban”. Nem akarok megint a semmin összekapni.
Csak nyeltem egy nagyot és mosolyt erőltettem a szavainak köszönhetően az arcomra, hiszen a fülemben az csengett, amit a szobámba vonulásom előtt motyogott „Ennyit arról, hogy mindig legyen őszinte az ember”.
- Gondoltam mehetnénk csak ketten és Tedet valakire rá bíznánk. Másrészt meg esetleg másik városba, de igazából rád bíznám a döntést, hiszen te régebb óta nem jártál sehol se, mint én. – érezhette, hogy a lelkesedésem picit megcsappant, viszont mielőtt bármit is mondhatott volna megköszörültem a torkomat. –
- Declan, mondanom kell valamit… - kezdtem bele, miközben egy áfonyát forgattam az ujjaim között. – Nem fodrászatra, kozmetikusra gondoltam vagy bármi hasonló dologra. Nem vicceltem azzal, amit mondtam. – érezhette, hogy nem könnyű beszélnem róla, de legalább még életben volt az áfonya, még ha rá nem is tudtam nézni, ha csak nem fordított maga felé. – Olyan helyekre, ahova kétes alakok járnak, ahova ha süt is a nap, akkor se ér el, mert az a sötétség vidéke. Nem ilyenek mennek oda, mint te vagy én, olyanok, akiknek sötét a lelke… Nekem ott kellett volna részben lennem ma, nem csak a konferencia miatt kellett volna elutaznom… jelenésem volt…- és ahogy ezt kimondtam az áfonyaszem szétdurrant az ujjaim között és így engem is beterített a leve. Ő mondta, hogy legyünk őszinték. Hát tessék, most megkapta részben és jöhet a második felvonás. Sok mindent nem tud rólam, arról, hogy mikbe keveredtem az elmúlt 7 év alatt és ez így van jól. Így legalább biztonságban van.

- Most miért? Egyszer csak leszel az is, nem? – kérdeztem vissza, akár együtt leszünk, akár külön-külön, messze van az még. Meg azt hiszem, vannak per pillanat fontosabb megbeszélésre váró témáink is, mint hogy ki hány lurkóval képzelte el az életét a jövőben...
Nos, amikor elkezdtem kifejteni, hogyan is gondoltam én ezt a lelépős dolgot, még jó ötletnek tűnt... igaz, mire a végére értem, inkább kívántam, bár visszaszívhatnám az egészet!
- Miért lenne mindenre? Ezt úgy mondod, mint ha eddig is már egy csomó mindentől megfutamodtam volna. Nem tudom, Suzie, oké? Talán, talán nem. De amilyen szar volt a helyzet tegnap, sokkal nehezebb már nem igazán lehetett volna. Össze voltam zavarodva, és amúgy is... pont te beszélsz? Azért ennek az elutazok egy hétre Párizsba bejelentésednek is volt némi futás-szaga. Mert azt meg nem hiszem el, hogy akkor tudtad meg. – próbáltam menteni a menthetőt, rávéve arra, hogy próbálja már meg az én szemszögemből nézni a helyzetet, és nem mindig csak fennakadni egy részen.
- Nem, meg se fordult. Mert honnan kellett volna tudnom, hogy előző nap mindent összepakoltál? Soha nem utaztunk még együtt sehova! Meg nem tudom, mennyire emlékszel rá, de az elmúlt hetekben nem is láttuk egymást túl gyakran. – elvégre én éltem a kis szobalakó életemet, ő meg... nem tudom. Próbált rájönni, hogy mi a fene bajom lehet.
- De most komolyan, most meg ezen fogunk veszekedni? Nem léptem le, te is megtaláltad a levelet, miért kell azon vergődni, hogy mi lett volna, ha...? A fenébe is, pont most ígértem meg neked, hogy sosem teszek ilyet, aztán hozzád sem kell érnem, hogy lássam, hogy szíven ütött... vagy feldühített... vagy nem tudom. – kezdett lassan az én türelmem is fogyni, hogy miután már kezdett helyreállni minden, megint valami ilyen értelmetlen szarsággal csesszük szét az egészet.
- Menj csak... ennyit arról, hogy mindig legyen őszinte az ember. – sóhajtottam csendesen, miközben ő a szobája, én meg a konyha felé indultam, abban sem voltam biztos egyáltalán, hogy meghallotta, ahogy az orrom alatt dünnyögök. Eztán már minden így lesz? Minden apró hülyeségen összekapunk?
- Könyörgöm, ne mártírkodj már... öt perce még te jöttél azzal, hogy kész tragédia vagy a konyhában. Megkérlek, hogy mesélj valamit, erre meg egyből játszod a sértődöttet, hogy nem hagylak érvényesülni? -  nézek rá komolyan, hogy akkor döntse már el végre, hogy mit is szeretne... mert ha ezt, már tolom is oda elé a tálat, kevergesse csak a tésztát, aztán én játszok addig az áfonyával.
Viszont ha marad az áfonya-válogatásnál, a kötekedését akkor sem hagyom annyiban, ha már úgy tesz, mint ha tényleg nekem nyújtana egy-egy szemet, az utolsó pillanatban meggondolva magát, loptam én előle a tálból magamnak pár szemet. Basszus, tényleg megesszük, mire megsülnének a palacsinták...
- Képzelem, fodrász szalon, kozmetikus, parfümbolt? – soroltam a legcsajosabb helyeket komolytalanul, ahogy a divat fővárosára gondoltam, mielőtt végighallgattam volna, mit szól a kis nyaralós-csavargós ötletemhez.
- Igazából nekem az is jó, mehetünk valami közelebbi helyre is, támogatom az ötletet. Milyen közelire gondoltál? Amerikán belül, mint mondjuk New Orleans, vagy... városon belül, mondjuk kempingezni a közeli erdőbe? Teddel romantikus hármasban? – próbáltam kipuhatolni kicsit konkrétabban, hogyan is képzelte – Vagy van valami ötleted, hova szeretnél menni? – kérdeztem, mert hiába jövök én itt az ötleteimmel, ha közben neki teljesen más elképzelései vannak. Mert úgy is mindig az van végül, amit a nők akarnak...

- Nagymama? Ezek szerint lesz gyerek és még unoka is? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn és a mosoly ott bujkált az arcomon. Talán kicsit eléggé előrehaladt az időben, persze, én is mindig arról álmodtam, hogy egyszer majd családot szeretnék, de a jelenlegi helyzetet tekintve azt hiszem, hogy ez a dolog még messzebb sodródott, mint eddig volt.
Amikor viszont az kerül szóba, hogy szó nélkül lelépett volna, akkor igyekszem elrejteni azt, hogy ez mennyire fáj, de amikor meg is erősíti, akkor a fal megrepedt és könnyedén leolvashatja arcomról, hogy mennyire szarul esik. Az ajkamba harapok, mint aki így akarná visszafogni a benne dúló háborút, érzéseket és a könnyeit, egyelőre pedig sikerül is. – Szóval te tényleg azt hitted volna, hogy a futás mindenre a válasz? Attól könnyebb lesz minden? – kérdeztem meg hitetlenkedve, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg ezt fontolgatta. Szerettem volna neki lekeverni egyet cserébe, de egyelőre még megálltam. De aztán persze jött a folytatás is, hogy pontosan akkor tűnt volna el, amikor nem vagyok itt. A fejemet elfordítottam és a kezemet ökölbe szorítottam, de nem néztem rá. Nem akartam bántani, még ha ő meg is tette azzal, amire készült. – És az meg se fordult a fejedben, hogy talán meg se találom a levelet, mert mindent összekészítettem az induláshoz?! – nem volt békés a hangom, de annál inkább érezhető volt belőle a fájdalom és megráztam a fejemet is végül, hogy inkább ne mondjon semmit se. Nem akartam elhinni azt, hogy ő ennyire könnyedén képes lett volna kisétálni az ajtón. Lehet, hogy 7 éven át kómában feküdt, de kitartottam mellette. Veszekedtünk, elhidegültünk kicsit egymástól az elmúlt hetek alatt, viszont sose hittem volna azt, hogy tényleg ennyire sötét lett volna a helyzet.
Mielőtt pedig talán bármit is tehetett volna, vagy éppen mondhatott volna, azelőtt inkább azt mondtam, hogy megyek és elintézem a telefonomat, ő meg addig készülhet a reggelihez. Amikor viszont visszavonszoltam a seggemet a konyhába, akkor nehéz volt eltűntetni ennek a nyomait is és úgy tenni, mintha minden rendben lenne és nem hatolt mélyre a mondandója. Ezek után még csodálkozik azon, hogy az a legnagyobb félelmem, hogy egyszer nem lesz itt, mikor hazajövök és eltűnt mindenegyes cucca?
- Jóóó értettem. A konyha számomra még továbbra is tabu! – emeltem fel a kezemet is megadóan. Szerintem, ha megmondja pontosan mit csináljak, akkor talán a hasznomat venné, de én nem fogok ellenkezni. Legalább nem kell bepiszkítani a kezemet se.
- Meglátom, hogy mit tehetek az ügyben. – újabb angyali mosoly és még egy szemet bekaptam látványosan. Sőt, ha vevő volt rá, akkor kicsit cukkoltam is őt, mert úgy tettem, mintha neki akarnám adni, de közben meg én fogyasztottam el. Kellett a jókedv, nagyon is kellett. Most nagy szükségem volt, hogy abba tudjak kapaszkodni.
Haboztam és átkoztam magam kicsit, amiért nem tudtam óvatosabban fogalmazni. – Olyan helyeket, ahova sose hagynám, hogy betedd a lábadat és amit most se úsztam volna meg… - csúszott ki óvatlanul az ajkaim közül és ebből már sejthette, hogy korábban nem mondtam teljesen igazat, amikor viszont erre rájöttem, akkor inkább a bogyók válogatására szenteltem minden figyelmemet. – Én benne vagyok, de ha már itt tartunk, akkor mehetnénk először valami közelebbi helyre is, nem? Mármint azt hiszem ez a háborús övezet nem sokáig tartható fent és lehet egy kis levegőváltozás jót tenne nekünk, vagy badarság? – pillantottam rá óvatosan és reménykedtem, hogy a korábbi hadarásom és elszólásom nem tűnt fel neki és nem fog annál leragadni, mert ha igen, akkor ebből sehogy se fogok tudni kimászni.

- Lehetséges. Bár ha elképzellek nyugdíjas öreglányként, inkább tudlak valami bolondozós tünemény nagymamaként, mint  egy karót nyelt boszorkának. – tettem hozzá vigyorogva, igaz, hol van az még! Meg kell azt élni előbb azt a kort, az unokákról már nem is beszélve, de úgy sem ezen volt most a lényeg, így nem is agyalok rajta feleslegesen többet.
- Igazából... meg. – vallottam be, mert tagadni úgy se nagyon lett volna értelme azok után, ahogy az előbb fogalmaztam – Tudod... csak ez az egész eddigi, ahogy alakult, mióta megtudtam, hogy nem... ember vagyok. Valahogy minden csak egyre rosszabb lett, aztán amikor tegnap a veszekedésünk végén bevágtad, hogy elutazol egy hétre... Elbizonytalanodtam... hogy ha már idáig fajult a helyzet, van-e esély rá, hogy jobb legyen? Vagy ez az a pont, ahol jobb, ha eltűnök az életedből, és nem nehezítem meg feleslegesen. – vontam vállat, kis szünetet tartva a vallomásom közepette – Végül csak a levél mellett döntöttem, aztán nem tudom... vártam, hogy hogyan fogadod az igazat. Aztán ha mégis elrepültél volna, valószínű, hogy engem se találtál volna már itt. – elvégre elég egyértelmű kijelentése lett volna annak, hogyan érez, vagy mi a véleménye a „másságom” kapcsán. De hála az égnek nem így történt, szívrohamot sem kapott, és talán még jobbra is fordulhatnak a dolgok, úgyhogy... azt hiszem, mondhatjuk, hogy jól alakult végül ez az egész. Nem mint ha Suzie-val lenne bajom, sőt...! A legkevésbé sem, csak a legrosszabbkor jött ez az egész tündér téma, mondhatni, én pedig nem akartam még tovább mélyíteni a szakadékot közöttünk...
- Sajnos a konyhában sem működik a számítógépes „utolsó lépés visszavonása” téma, tükörtojásból se fogsz már soha lágytojást csinálni. Meg elég sok hasonló hiba van még. – keverd össze a sót a cukorral, példának okáért.
- Hékás... azért nem mindet megenni! – szólok rá szigorúan, egy pár szem még belefér, azt mondom oké, úgy is bele van kalkulálva, de hogy az összeset megegye nekem? Na jó... valószínűleg a korábbiakat tekintve, most azt is elnézném neki. Inkább sietek a palacsintával, igaz, akkor is kell neki valamennyi idő, hogy elkészüljön, akármennyire is siettetném a dolgot.
Valahol azért megnyugtató, hogy nem üti meg a bokáját különösebben a hirtelen jött döntése miatt, hogy mégsem utazik, így pedig én is nyugodtabban engedem el a témát, hogy helyette inkább másról beszélgessünk. Úgy is van bőven mit bepótolnom még mindig az elmúlt éveiről.
- Aham, értem. Csak mert mindenkitől csak azt hallom, hogy milyen szép. Milyen sötét helyein kódorogtál te, hogy ennyire képben vagy? – sandítottam felé, miközben a tésztát kevertem, majd utána azt is elárultam, honnan jutott eszembe – Az jól hangzik. Igazából nekem is valami hasonló jutott eszembe. Én még sosem voltam korábban, és ha már ez a mostani út úgy is füstbe ment neked, egyszer elutazhatnánk, ha van kedved hozzá. Nem munka miatt, hanem kikapcsolódni. Csavarogni, világot látni... – gondolkoztam hangosan, aztán ha másképp gondolja, reméltem, hangot ad neki. Persze nyilván ahhoz az sem ártana, ha előbb valami munkát találnék, ne mindent csak Suzie fizessen, meg valószínűleg nyáron szebb a város, mint így, tél közepén.

Csendesen hallgattam azt, amit mondott és néha egy aprót bólintottam, hogy figyelek rá. Pár pillanat erejéig viszont még el is gondolkoztam az egészen. Lehet, hogy igaza van, de talán annyira nem meglepő. Mégis csak árvaként nőttem fel valamilyen szinten és amúgy se voltam sose az a túl magabiztos és én megmondtam típus.
- Lehet, hogy igazad van. Nem tudom, de talán az elmúlt időszak tett ilyenné, hiszen az élet mindig formál minket és az se kizárt, hogy idővel talán nekem is benő a fejem lágya. – rántottam meg a vállaimat, hiszen erre nem nagyon tudtam mit felelni. Ha a munkámról volt szó, akkor talán felnőttem a feladathoz, de magánéletben. Fogalmam sincs, hiszen amíg fel nem ébredt, addig szinte nem is volt úgy igazán magánéletem, vagy éppen lakótársam, barátom és hasonló személyek az életemben.
Lehet, hogy bölcsebb lett volna hallgatni, de ha már korábban pont arról beszéltünk, hogy meg kell osztanunk a másikkal a dolgokat, közelebb kell tudnunk engedni ilyen téren is, akkor nem hallgathattam, ahogyan a kérdést se tudtam mivel kikerülni, így végül elmondtam, amitől eléggé féltem mostanában. Megannyi zűr és gondolat közül ez volt a legerősebb félelmem. Amikor viszont óvatosan kezdett bele a válaszába, akkor pár pillanat erejéig kicsit azért megijedtem, hogy most rontottam el mindent.
- Megfordult a fejedben? – kérdeztem meg csomóval a torkomban és érezhette, hogy ezzel eléggé meglepett. És hirtelen nem is értettem, hogy miért fordulhatott meg az e fejében. – Miért? Mikor? – tettem fel a következő kérdéseket, de nem bírtam ránézni. Fájt, hogy ez egyáltalán megfordult a fejében. Ahogyan az is átfutott a fejemben, hogy netán én rontottam volna el mindent ennyire? Ennyire nem lenne könnyű velem élni? Vagy mi miatt? Amiatt, mert tündér? Netán más miatt?
Hamarosan pedig már a konyhában is voltunk, miután végeztem a telefonálással, de aztán egyből kispadra is lettem ültetve. Még szép, hogy ennek hangot is adtam, hogy nem éppen tetszik, de persze ez is inkább csak viccelődés volt a részemről.
- De, viszont te majd kijavítottad volna a hibáimat. – feleltem neki csípőből a dolgot és hozzá még egy angyali mosolyt is villantottam. – Nem, teljesen jó lesz ezzel. Egy kis édesség nem árt most, viszont nem félsz, hogy hamarabb fognak eltűnni, mintsem a palacsinta készen lesz? – kérdeztem meg ártatlanul, majd magam elé vettem a dobozkát, hogy elkezdjem átnézni, de közben egy szem épet is bekaptam, hiszen eléggé csábító volt és hívogató.
Aztán pedig jöhetett tőlem egy hazugság. Elég szarul éreztem magam közben, de valahogy nem volt szívem mindent ismét elrontani, maximum majd később teljesen kiakad és jogosan kaphatok tőle nem éppen túl kedves szavakat. Talán máskor könnyen ment a füllentés, a hazugság, de most minden erőmre szükség volt ahhoz, hogy végig tudjam mondani és rá se bírtam közben nézni. Mintha az bármit is segítene, pedig nem.
- Igen, jártam már ott. - feleltem neki sietve, hiszen ez legalább igaz volt. – Mint minden városnak annak is vannak sötétebb és nem túl szép helyei, de amúgy igazán gyönyörű. Könnyedén magával tudja ragadni az embert és van egy különleges varázsa is. Ha gondolod, akkor egyszer megnézhetjük. – vettem fel ötletnek, ha netán valamikor úgy érezné, hogy szívesen utazna el velem.