Könnyebben bele tudtam képzelni magam Klaus mostani helyzetébe, mint azt először gondolni mertem volna. Nem tudnám a gonosz jelzővel illetni magamat, ám abban biztos voltam, hogyha valaki megpróbálná elvenni Mystic Falls-t, s a földdel kívánná egyenlővé tenni, akkor tiszta lelkiismerettel állnék be a harcba én is. Így hát teljességgel meg tudtam érteni Klaus reakciót, sőt, még hibáztatni sem tudtam volna. De kérésének eleget téve, nem óhajtottam tovább ragozni ezt a témát. Nem hiába jött ide, biztosan szüksége volt egy kis kikapcsolódásra én azonban az ostoba kérdéseimmel mindezt nem tudtam megadni neki. Bíztatására halvány mosoly rajzolódott az arcomra. Hosszú, évezredes létezése alatt nem találkozott volna még egy olyan személyiséggel, mint én? Ezt ugyan nehezemre esett elhinni, ám a lelkemnek pont az eféle nyugtatás kellett, ezért nem kérdőjeleztem meg az előbb állított kijelentését. Örültem, amiért sikerült távol tartanom magamtól mindenkit, míg az őrjöngő, vérszomjas vámpír képében díszelegtem. Most ugyan mindenki azt mondja, nem nézne rám más szemmel, ha látott volna. De ez nem igaz. Valami biztosan megváltozott volna bennük, még akkor is, ha nem emlegetnék fel nap, mint nap, hogy miket tettem. A szörnyű, keserű időkön elmerengve néztem magam elé, mikor szóba került a Klaus életében bekövetkezett második nagyobb változás. Van egy lánya. Ezt még mindig nehezemre esett megemészteni és éppen ebből adódóan ismét ostoba kérdésekkel kezdtem bombázni őt. Komolyan, erősen fókuszálva kellett figyelnem minden egyes szavára, hogy valóban hinni tudjak ebben. Természetesen nem Klaus őszinteségét kérdőjeleztem meg, sokkal inkább a természet fura kiskapuit, amikkel időről-időre képes meglepni bennünket. Talán egy apró irigység felcsillanni látszott bennem, amiről még magam sem tudtam, vajon honnan érkezett. Hiszen bármennyire is elzártam magamtól a gondolatot, hogy egy nap gyereket szüljek és ezáltal saját családom lehessen - végtére is egy vámpír voltam, aki ilyenre nem képes -, valahogy mégis bennem volt ez a veszteség. Talán ez az egyetlen dolog, ami igazán hiányzik a korábbi, emberi életemből. A lehetőség arra, hogy egy nap anya lehessek. - Ez esetben nem tudok mást mondani, mint hogy gratulálok! És boldog életen és egészségen kívül kívánni sem tudok többet. Ez az egész annyira... hihetetlen. - Még mindig elámulva néztem rá. S habár nem említettem, azért megnéztem volna Klaus-t, apaszerepben. Mikor nem a nagy és gonosz farkas képében tetszeleg, mikor nem pusztít, hanem mikor - feltételezhetően - a legboldogabb pillanatát éli. Az események veszélyes fordulatot vettek én pedig hűen önmagamhoz, képtelen voltam befogni a számat és a saját dolgaimmal törődni. De tudtam, hogy a véleménykinyilvánításom ellenére nem fog egy karót döfni a szívembe. Tudtam, hogy mégha rosszul esik is hallani neki a szavaimat, eljut majd a tudatáig, hogy nem bántó célból beszéltem még mindig. Tény, hogy nem akartam, hogy gyilkolászni kezdjen az utcákon én meg rohanhassak utána és tüntethessem el a nyomait. De ugyanakkor azt sem akartam, hogy azt higgye, feleslegesen utazott idáig, mert velem nem tud beszélni az érzéseiről. Ez nem így volt. Velem tudott mindezekről beszélni, még akkor is, ha megijesztették a hallottak. De én ezt sohasem olvasnám a szemeimre, ha már megbízott bennem annyira, hogy ilyen titkokba beavasson. - Lehet, hogy fogalmam sincs semmiről, de nem leszek a bólogató kiskutyád! És feltételezem nem is azért jöttél ide, hogy elmondd mindezeket, én pedig csendben végighallgassalak... Kioktatni a szülőséggel kapcsolatban meg sose foglak tudni, mert veled ellentétben nekem semmi esélyem arra, hogy saját családom legyen! - Az utolsó mondatomnak talán nem kellett volna napvilágra jutnia, de már késő volt. A felszállt csend ólomként nyomódott ránk, amíg Klaus egy barátságosabb hangsúlyt megütve újra meg nem szólalt. Nem nézett rám, sőt, kifejezetten kerülte a pillantásomat, de én végig ő rá tekintettem, míg beszélt. - Apák és lányaik között különleges kapocs van, majd meglátod. Bármennyire hihetetlenül is hangzik, de ha ott leszel mellette, támogatni és szeretni fogod, megvéded őt minden rossztól, akkor nem fog számítani, hogy miket tettél. Azt nem ígérhetem meg, hogyha egy nap valamilyen módon ízelítőt kap a múltadból, akkor nem lesz dühös vagy nem fog napokig, talán hetekig kerülni téged... De ha elfogadod a büntetését, akkor meg fog bocsátani, mert arra a Klaus Mikaelson-ra fog emlékezni, akit egész életében ismert. - Újabb hosszabb reakció, de amint elcsendesedtem, úgy meg is bántam a szavaimat. Mindez talán csak olaj volt a tűzre. Nem hittem volna, hogy a tasakos vér némiképp is elfogadható opció lenne a számára, de megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor elfogadta az ajánlatot. Épp megfordultam volna, amikor meghallottam a gúnyos megjegyzését, ám szándékosan nem reagáltam rá egy mosolynál többel. Nem akartam egy újabb vitát szítani közöttünk, mikor éppen csak kiléptünk az előzőből, ezért gyorsan el is tűntem, hogy hozhassam a táskámat. Amint a kezem ügyébe került és visszaértem a nappaliba, letettem a táskámat Klaus elé az asztalra. Széthúztam a cipzárt és mosolyogva közelebb toltam hozzá a teli csomagot, hogy kedvére válogathasson. - Azt hiszem, kicsit jobban kifosztottam a Salvatore házat, mint emlékeztem. - Azért nem kell félteni senkit, bőven hagytam még ott, ahonnan ezeket is előhalásztam. De mivel nem terveztem jó ideig arrafelé mászkálni, így be kellett raktároznom. Hope érdekében. Először szólította nevén, mióta elújságolta, hogy van egy lánya, erre pedig először elmosolyodtam, majd amilyen gyorsan megjelent, úgy el is tűnt az arcomról az a bizonyos mosoly. Arrébb tolva a táskámat, óvatosan leültem a dohányzóasztalra, pontosan Klaus-szal szemben. - Feledtesd el velem. - Hangom egyenes, kimért, mégis meg-megcsillan benne némi makacsság. - Akár az egész beszélgetésünket, akár csak Hope-ot. Vagy igézz meg, hogy most elfelejtsem a lányodat, de ha valamikor, valamiért találkoznék vele, akkor tudjam, hogy ki ő és tudjak segíteni neki vagy meg tudjam védeni. - Elhalkulva Klaus szemeibe pillantottam és vártam, hogy döntsön. Hope az ő lánya, aki szinte véletlenül került szóba a beszélgetésünk folyamán. Én sohasem árulnám el senkinek, hogy tudok a létezéséről, de ha Klaus ettől megnyugszik, akkor készen állok arra, hogy elvegye a Hope-pal kapcsolatos emlékeimet. Talán tényleg így lenne a legjobb...
Már rég rájöttem, hogy bármit is teszek, bármit is mondok, a többség sosem fogja megérteni a miérteket tetteim mögött. Mintha egy üvegfal mögött élnék, és bármit is csinálok, mások csupán a velem egy szinkronban lévő tükröződésemet látják, nem pedig engem. A visszatükröződésben pedig minden ugyanaz, egyet kivéve, az érzelmeket, amikből felfoghatatlanul sok volt bennem egyszerre mindig is és, amik is legnagyobb hajtóerőm voltak. A bosszú volt az éltető erőm, ami miatt megtettem minden egyes lépést, kiharcoltam mindent magamnak, mintha muszáj lett volna. Akartam, hogy féljenek tőlem, ahogy egykoron én is féltem Mikaeltől. De mindezt csak az árnyakból tettem, mert bujkálnunk kellett, New Orleans volt az egyetlen hely, ahol egy darabig elereszthettük magunkat. De mindig is csupán egy árny voltam a falon, egy legenda, ezért is veszem olyan nagy sértésnek, hogy Marcel elorozza előlem a várost, amihez oly sok emlék köt. Caroline kérdése rángat vissza a jelenbe, mikor megkérdezi, hogy mi lesz a következő lépésem. Nem kívánom túlságosan belekeverni ebbe, minél kevesebbet tud annál jobb, neki is és nekem is. Ezt remélem, megérti, mert egyetlenegy ballépés elég ahhoz, hogy kicsússzon minden a lábam alól, újfent. Kivételesen pedig nem csak magamra gondolok, hanem másra is, mert ha én lezuhanok az egy dolog, megtörtént már párszor, de mindig visszaküzdöttem magam a tetőre. Ez nem biztos, hogy mindenkiről elmondható a családomból, és most nem vagyok hajlandó megkockáztatni sem. - Ugyan, a háborút ő indította, amikor nem fogadta el az alkumat, a békét kínáló jobbom helyett inkább hátat fordított nekem. De nem azért utaztam ilyen messzire a várostól, hogy róla beszéljek, épp az ellenkezője, ami azt illeti – vetek felé egy pillantást, amivel nyomatékosítani szeretném az elhangzottakat. Tudom jól, hogy csak kíváncsiságból kérdezi, és nem azért mert bosszantani akar, hisz könnyen tudok olvasni benne. Ha ennek csak szikrája felmerült volna benne, nem kérem ilyen kedvesen, hogy hagyja a témát és foglalkozzunk valami mással. Oh, a bűntudat súlya a tettek után ismerős érzés. Halvány vörössel és mély kékkel festeném le ezt az érzelmet, hogy betakarjam a fehér vásznat vele. De ahhoz, hogy elmúljon a bűntudat meg kell lennie bennük annak a képességnek, hogy elrejtsük a fájdalmat a jövőnk felé tartó úton. - Ha valaki túl tud jutni rajta, akkor az te leszel, Caroline. Sokféle személyiséggel találkoztam már, de egyik sem hasonítható hozzád. Azt pedig már meg sem említeném, hogy időd, mint a tenger - próbálom megerősíteni benne, hogy sikerülni fog túllépnie az akadályon, amit most elé sodort az élet. Nem fogom azt tettetni, hogy én vagyok a legmegfelelőbb példa arra, hogyan kell megküzdünk a démonainkkal, de az nem azt jelenti, hogy másnak is ezt az utat kell járnia. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja, vagy csak viccel, hogy élveztem volna, hogy embersége nélkül van. Az ilyen viccek az öcsémre vallanak, bár ezt jobb, ha nem említem meg. - Nem, tényleg jobb, hogy akkor nem futottunk össze. Nem hiszem, hogy az ilyen jól alakult volna, mint a mostani. Elneveti magát, amikor megemlítem Hope-ot, és eszembe jut, amikor én is csak egy sötét viccnek fogtam fel a létezését. Ezért sem rovom fel neki, gisz én is ugyanígy reagáltam, aztán belelöktem magam a tagadásba, amíg el nem fogadtam. Hosszú és kemény út volt. Kedvem lenne egy-egy szarkasztikus megjegyzéssel válaszolni kérdéseire, melyre elég egyértelmű a válasz, de belátom, hogy tényleg okozhat a dolog egy kis felfordulást nála is, nem csak nálam. Szóval, visszafogom magam és kihagyom a feleletemet, hogy „Nem, csillagászatilag a lányom, mégis mi más úton nemzhet valaki utódot.” egy szemforgatás kíséretében. - Ez az utolsó utáni dolog lenne, amivel valaha is viccelnék, higgy nekem. – erősítem meg az elhangzottakat, majd folytatom. - Nem tudok túl sok részlettel szolgálni, de mint minden másnak a mi világunkban, ennek is vannak... feltételei. Felteszem legalábbis, mert nem kezdtem el kísérletezni vele. Amikor a sarokba szorítanak, támadok, amikor úgy érzem, veszélyben vagyok, nem várom ki, hogy mi fog történni, nehogy lassú legyek, ezért csak támadok. Egész életemben én támadtam előbb, még akkor is, ha csak a legkisebb árulásra való hajlamot felfedeztem, hogy mások ne tudjanak hozzám férkőzni. Nem érdekelt, hogy épp a húgom, az öcsém vagy a bátyám, legalábbis úgy tettem, mintha nem érdekelne. Ha felhergeltek, hát megmutattam nekik, milyen vagyok, amikor elengedem a bennem rejtőzködő félelmeket, és ez a szokás sokáig fent maradt. Még most is érzem magamban, hogy tenni akarok valamit, amint felpattanok a kanapéról, mert nem bírom elviselni, hogy gyengének tűnök. Ha pedig mégis, akkor azonnal szükségét érzem annak, hogy bemutassam az ellenkezőjét. Magam köré építettem a tökéletes képet, hogy milyennek akarom, hogy lássanak, de annak falai repedezni kezdtek. Nem Caroline volt az első, aki ezt szét próbálta feszíteni, hisz a testvéreim több évszázadon keresztül próbálták, de neki sikerült lyukat ütnie. És Hope születésével újra az a kisfiú lettem, aki rettegve hunyta le a szemeit éjszaka, mert reggel lehet, hogy arra ébred, hogy az apjának hitt férfi tőrt szorít a torkához, csupán, mert tesztelni kívánja a bátorságát. A bátorság, ami a mai napig nem létezik bennem, csupán a kivetülése. Állkapcsom láthatóan és érezhetően megfeszül, ahogy keze az enyémre siklik, valahogy előre érzem már, hogy mi fog következni, de nem rántom el magam tőle. Adok neki egy esélyt, mert bármit is sugalljon most arckifejezésem vagy épp a testem, akarom hallani, amit mondani készül. – Igazad van, nincs hozzá semmi jogod, de még is folytatod, pedig tisztában vagy ezzel. – felelem a kelleténél kissé jegesebb hangon. Akaratlanul felhősödik el tekintetem, mikor szóba hozza Mikaelt. Só a sebbe. Miért kell mindenkinek mindig emlékeztetnie az engem ért sérelmekre, mintha valami dogma írná elő? Emlékeztetem én rá magam eleget, ha kell, ha nem. Próbálom lerázni magamról a gyerekes sértettséget, ami rám telepedik a hallottak után. A kezem abban a pillanatban visszaesik az oldalam mellé, amint Caroline elengedi. Zavarba ejtően könnyen találta meg a szavakat, amikkel elért hozzám. Ez megijeszt. – Igazán köszönöm a véleményed, Caroline, de úgy vélem, elég Elijah van az életemben, hogy legyen, aki megmondja, mit akarok tenni. Nincs szükségem még egyre. Főleg nem olyanra, akinek fogalma sincs semmiről – védekezek kicsit hangosabban a kelleténél, majd hirtelen hátralépek egyet. Egy pillanat csönd kell, amíg összeszedem magam, amíg hagyom, hogy a szavak végre kibújjanak belőlem. – De egyvalamiben igazatok van – tekintek el tőle, kerülve a szemkontaktust, és hangom már sokkal halkabb, gyengédebb, de érdes is. – Nem akarom, hogy a lányom szörnyként tekintsem rám… de ehhez már egy kicsit késő van, nem gondolod? Mindegy, mit teszek, mit mondok, a tetteimet nem tudom kitörölni - a mondandóm végéré újfent megkeményednek szavaim, de állkapcsom végre ellazul. A sebezhetőség, mint egy fekete köpeny, telepedik rám, de nem vetem le magamról. Végül az izmaim is ellazulnak, és nem rontok ki az ajtón, hogy újra félelemmel töltsem meg a város lakóit. - Tasakos vér? - kérdezem vissza, de nem megerősítést várok, inkább csak arra próbálok rámutatni, hogy nem igazán vagyok az a fajta, aki odalenne érte. - Jobb, mint a semmi, gondolom. - vonom meg a vállam szinte alig láthatóan. - Ne aggódj, nem fogok elszaladni, amint hátat fordítasz, hogy rémisztgessem a kis barátaid - jegyzem meg egy keserű gúnnyal a hangomban, amivel cseppet sem komikus hatást szeretnék elérni, csak leplezni azt, hogy nem megint nem érzem úgy, hogy én irányítok. Ha pedig Caroline elindult az említett vérért, én szép lassan visszaültem a kanapéra, bár korántsem abba a kényelmes pozícióba, mint az előbb. - Én sem értettem - célzok az előbbi szavaira, mikor visszaért a tasakokkal. Próbálok színtelen hangot megütni, de nem tudom mennyire sikerült elérnem - De Hope érdekében, remélem nem volt hiábavaló a bizalmad.
Nem tudtam, hogy annak idején miért szavaztam neki bizalmat. Hiába voltam megannyi alkalommal a csalija, valamiért mindig színt vallottam. Talán egy részem abban bízott, hogy igazam lesz, s egy nap megláthatjuk majd milyen is az igazi Klaus. Hogy az a sok rossz tett, mind-mind valami sértettségre vezethető vissza. Többször el akartuk tenni láb alól, ahogy ő is minket és ez az egész macska-egér játék egy ördögi körbe dobott minket, aminek volt, hogy a végét sem láttam. Aztán volt idő, mikor azt kívántam, bárcsak el tudnám felejteni az összes szörnyűséget, amit valaha tett. Hiszen mindannyiunk kezéhez vér tapadt, így valójában semmivel sem voltunk jobbak nála. S talán éppen emiatt mintha más szemmel kezdtem volna nézni rá. Bár még mindig nem úgy, ahogyan ő szerette volna, de legalább már nem egy pszichopata sorozatgyilkos képében jelent meg a gondolataimban. Az udvarlásával pedig egyetlen dolgot ért el nálam, méghozzá a bizalmamat. Eleinte figyelmen kívül hagytam a történeteit, ám az idő múlásával észrevettem, hogy kerüljünk bármilyen helyzetbe, őszintén, nyíltan, titkok nélkül beszélt hozzám, avatott be az élete titkaiba, a világszemléletébe és ezáltal némi bepillantást nyerhettem a gondosan elrejtett lelkébe. New Orleans-ról szóló monológja meglepett. Jól tudtam, hogy habár bármikor képes volt a kedvenc karói segítségével akár évszázadokra is koporsóba fektetni a saját testvéreit, ám bármi áron meg is védte őket. Hiába játszotta a nem törődő, gonosz farkast, valójában igen is fontos volt számára a családja, csak némi hiba csúszott abba, hogyan is tudná ezt kimutatni feléjük. Vagy tán jobbnak látta, ha inkább leplezi a szeretetét, hiszen így az ellenségei kevesebb fogást találnának rajta. Még szép, hogy nem lenne ínyemre, ha valaki elvenné Mystic Falls minden szépségét, bár már az sem tetszik, hogy a Tanács újraszerveződni látszott, ám egyelőre nem tudtam, miként léphetnék bármit is ebben az ügyben. Bár talán nem ártott volna, ha erre fordítottam volna az energiáimat és nem a saját szánalmas problémáimra. - Mit fogsz most tenni? Háborút indítasz ellene vagy valami alkut ajánlasz? - Noha semmi közöm nem volt hozzá, érdekelt, mit tervez s ezúttal minden ítélet nélkül kérdeztem ezt. Én valószínűleg békés keretek között próbálnám meg elsimítani a helyzetet, s csak utána folyamodnék durvább eszközökhöz, amennyiben a szép beszéd nem vezetett megoldásra, de nem tudtam, vajon a kegyetlje mennyire húzta már ki a gyufát Klaus-nál. De a keserű mosolyából ítélve nagyon is bántotta a dolog, hogy egy olyan ember árulta el őt, akiben megbízott. Ez pedig egy újabb bizonyíték volt számomra arra, hogy - ha még a kíváncsi szemek elől gondosan elrejtve is, de - Klaus-ban igen is működtek emberi érzések. Fájdalmas tekintettel hallgattam, mikor óvatosan megemlítette, éppen csak súrolta Mikael, ellene elkövetett tetteit, ám ahogy mondandója végére ért, lassan mosoly kúszott az ajkaimra, miként vigasztalni próbált. - A bűntudatom egyelőre a nap huszonnégy órájában jelen van, de valahogy majd túljutok rajta, csak kell még egy kis idő. - Nem tudtam, mennyire tenne jót a barátságunknak, ha a nap minden percében arra gondolnék, Klaus mennyivel rosszabb dolgokat tett, s gondoltam arra, hogy ezt viccesen elsuttogom neki is, de inkább nem tettem. Nem akartam, hogy félreértse és esetlegesen megsértsem. Régen akár fejjel mentem a falnak is, s felemeltem a hangom vele szemben, fittyet hányva arra, miként fogja érinteni ez a törékeny lelkivilágát. Ám most nem akartam felesleges magyarázkodásokba bocsátkozni, sem pedig nézeteltérésekbe ütközni, még akkor sem, ha valójában nem lett volna belőle semmi rossz érzés. Nem volt erőm megkockáztatni, hogy fény derüljön arra, mi lett volna ha. Részvétnyilvánítására egy halk köszönömmel reagáltam és egy apró bólintással, ezzel pedig lezártnak is tekintettem a témát. Hiába történt már pár hónapja, a seb még mindig igazán frissnek hatott, a könnyeimmel pedig végképp nem akartam eláztatni a vendégemet. Azonban mielőtt visszatereltem volna rá a szót, még gyorsan megjegyeztem egy apró dolgot. - Szerintem egyébként külön élvezted volna, ha láttál volna kikapcsolt állapotomban... Bár lehet mégis csak jobb, hogy erre nem került sor, nem gondolod? - Ez volt az első alkalom, hogy az emberségem, az érzéseim kikapcsolásával viccelődtem, bár amennyire bénán hangzott, úgy könnyen meglehet, hogy egyben az utolsó próbálkozásom is volt. Így szükség is volt arra, hogy végre Klaus jusson szóhoz és megtudjam, mit is keres itt pontosan. Távol lenni attól, amit szeretsz, csak még jobban megerősíti azt... Ó, hogy ez mennyire igaz volt, kár, hogy csupán ebben a percben jutott el a tudatomig. Elmorfondíroztam ezen egy pillanatra, ám a mondata végéhez még kellett pár másodperc, hogy felfogjam miről is beszélt pontosan. Mosolya láttán az én arcomra is széles mosoly húzódott. Nem, Klaus-nak nem lehet gyereke... Elnevettem magam egy rövidke pillanatra, nagyokat pislogtam és próbáltam összerakni a kirakós darabkáit, de kudarcot vallottam. Aztán újra megszólalt, pár szót mondott csupán, mintha azt várta volna, hogy ennyitől megvilágosodjak. De még mindig nem értettem. - Lányod? Mármint biológiailag a te lányod? - Ostoba kérdés volt, hisz Klaus sose volt oda a gyerekekért annyira, hogy önszántából magához vegyen egyet. Legalábbis ezt gondoltam, eddig. Mert hát ki akarna egy gyereket belevonni a mi sötét, veszélyes, halálos világunkba? - Szóval akkor ezek szerint a hibrideknek lehet gyerekük? - Értelmetlen kérdésekkel dobálóztam, de ezt betudtam a pillanatnyi, agyban bekövetkezett zavartságomnak. Kezdtem úgy viselkedni, mint egy kislány, akinek először mesélik el a szülei a hogyan lesz a kisbaba mesét a tipikus méhecske és a virág hasonlatokkal. Szemöldökeimet összeráncoltam és értetlenkedve meredtem Klaus-ra, s csak figyeltem, ahogy elvette tőlem a bourbon-t. Megannyi kérdésem lett volna, sok ezek közül a gyermek anyjához volt köthető, hisz hiába is tagadtam volna, kíváncsivá tett, miként lehetséges az, hogy egy, a magunk fajta természetfeletti lénynek gyereke születhessen. De ezeket mind vissza kellett tartanom, hisz már csak arra lettem figyelmes, ahogy Klaus felpattant a kanapéról és gyilkolásra készen, megfeszült izomzattal, szinte tapsra várva állt a nappalim kellős közepén. Azonnal előtte termettem és minden előzetes terv, következményekkel való számolás nélkül megfogtam a kezét. - Ne tedd, Klaus, kérlek. Ne miattam ne gyilkolj, ne is magad miatt, hanem a lányod miatt. Tudom, hogy nincs jogom ezt mondani, hiszen semmit sem tudok erről az életedről... - Mély levegőt vettem, míg kerestem a megfelelő szavakat. A szavakat, amelyekkel bourbon, whiskey, scotch vagy más alkohol nélkül is itt tudtam tartani a házamban. - Soha, senki nem értette, hogy voltam képes a jót látni benned. Senki más nem látta a családodon kívül, csak én. A család a legfontosabb a világon, ezt hidd el egy olyan lánynak, aki nemrég temette el az utolsó élő rokonát. Tudom, hogy nem volt jó kapcsolatod a szüleiddel és nincs szükséged az én bíztatásomra, sem megerősítésemre, de Klaus... te nem Mikael vagy. Talán az általa okozott sérelmek hajtanak előre, de ne csak rá koncentrálj. Van egy lányod, akinek te vagy a világ közepe és aki mindig imádni fog. Ne tégy olyat, ami miatt később nem tudna a szemedbe nézni. - Talán pont ez a hegyibeszéd nem hiányzott neki, de amint belekezdtem, nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Hirtelen engedtem el a kezét és hátrébb léptem pár lépést. - Több alkohollal nem szolgálhatok, de a táskámban van pár tasak vér... - Újfent tereltem a témát egy bíztató, halvány mosoly kíséretében. Hiszen semmit sem tudtam a mostani életéről, sem a gyerekéhez fűződő viszonyáról, mégis túlságosan is beleütöttem az orromat a dolgaiba, ugyanakkor most jobban bíztam a Klaus-ban lévő jóságban, mint bármikor ezelőtt. Bíztam abban, hogy ezzel vissza tudtam őt fogni, s hogy nem viharzik ki az ajtómon, hogy újra Mystic Falls rémjévé váljon.
Mindenkinek vannak álmai, céljai. Valami, ami a mozgatórugója, amikor kinyitja szemét reggel, és emiatt nem akarja örökké behunyni. Nekem nem volt ilyenem, nem volt nemesebb célom az életben maradásnál, a bosszúnál, a kicsinyes gyűlöletemnél, ami fent tart éjszaka és a rémálmoknál, amik miatt a festésbe menekültem a Hold fényénél. Mégis milyen céljaim lehetnek, ha egyszer mindent megszerezhetek bármiféle munka nélkül? Elfeledtem milyen az, amikor annyira akarsz valamit, hogy összetöröd magad érte, ha kell. És Caroline emlékeztetett rá, mikor még pár éve megkérdezte, hogy valaha akartam-e ember lenni, hogy egykor nekem is voltak álmaim. Nem voltak ugyan nagyra törő ambícióim, nem akartam én lenni a kegyetlen hibrid, akinek a neve hallatán összerezzennek, mégis azzá váltam. Valahol, út közben az ezer év alatt elveszítettem valamit, amit Elijah oly eltökélten próbált megtalálni, de végül a szőke vámpír hozta vissza, akire senki sem gondolt. Még én sem. Feladni a dacot azonban nehéz, főleg, ha több, mint ezer éve hordozod magadnál, de akkor elindultam végre valamerre, és ha ez nem történik meg, képes lettem volna kimondani a halálos ítéletet a lányom és anyja fejére azzal, hogy hátat fordítok nekik. – Örüljek annak, hogy a hírnevem megcsappanni látszik? Még a végén magamra veszem. A kanapén ülve pedig szembesülnöm kellett azzal, hogy eljött az ideje kiteríteni a kártyákat a kezünkben. Tisztában voltam vele, hogy Caroline nem buta, rá fog kérdezni ittlétem valódi okára, ahogy arra is, miért ez a hirtelen adakozás. Azonban nem készültem fel válaszokkal, amelyek elég tiszta képet festhetnek a helyzetről, anélkül, hogy túl sokáig beszélnék, mivel a történet egészen az 1800-as években kezdődik, amikor először találkoztam Marcel-el. Talán, ha már lecsillapodott minden és győztünk, akkor visszatérek és elmondom az egészet az elejétől a végéig. Hogy hogyan akartam megvédeni egy rabszolga fiút, és hogyan fordult ellenem a végén. – New Orleans az otthonom, persze, hogy biztonságosabbá akarom tenni. De először is vissza kell szereznem, ami nem lesz valami szép menet, szóval szólj, ha mégis felbukkannál egyszer hivatalosan is. Feltételezem, neked sem lenne ínyedre, ha hirtelen megjelenne valaki Mystic Falls-ban és elvenne a szeretett kis városodból minden jót, amit szeretsz benne. Az élet különös humora, hogy pont az egyik kegyeltem kapta le a fejemről a koronát – húzom savanyú mosolyra ajkam, hogy kifejezzem, mennyire dühít még most is a fennálló helyzet. - Megértem – felelem egy bólintás kíséretében, mikor elhárítja javaslatom. Számítottam rá, hogy nemet mond, és kissé meg is könnyebbülök válaszán. Ha mégis meg kellett volna igéznem, csak egy újabb pont lenne a nem létező bűntudat listámon. – Én is sokszor kísértésbe jöttem, hogy kikapcsolom, és lett volna rá megannyi lehetőségem, de bármilyen meglepő, sosem tettem. Félek, hogy akkor elfelejteném a sérelmeket, amiket Mikael okozott, amik mai napig mozgásban tartanak. Az emlékezés pedig fontos, megmutatja, kik vagyunk igazán. Nem tudom, hogy ez segít, de ha mégis előjönne a bűntudatod, csak gondolj arra, hogy akármit is tettél, én biztosan csináltam rosszabbat. – valahogy mindig is könnyű volt őszintén beszélnem Caroline-nal, olyan természetesen jönnek ki a gondolataim a számon, melyeket egyébként még a testvéreim elől is paranoiás rettegéssel rejtegetek, hogy én magam is meglepődnék, ha ez lenne az első eset. Gyengeség ide vagy oda, de megbízok benne, és az ítélőkészségében, jobban, mint magamban. A szeretet pedig, amit nem olyan rég iránta éreztem mára lappangó törődéssé változott át. És mikor sejtelmesen édesanyja halálára céloz, melyről ugyancsak hallottam, elfordítom a fejem egy pillanatra. Kénytelen vagyok a saját szüleimre gondolni, akik mind az én kezem által haltak meg, akik holtan akartak látni, és emlékeztetnem kell magam, hogy nem minden szülő ilyen, hogy a legtöbb igenis szereti a gyermekét. Ahogy én szeretem a sajátom. – Őszinte részvétem. – és komolyan is gondolom, mert átérzem fájdalmát, de nem mondok többet, nem érzem úgy, hogy én lennék a megfelelő személy a vigasztalásra. De tudnia kell abból, ahogyan egyenesen a szemébe nézek, hogy nem ítélkezek felette, amiért átadta magát vámpír énjének. A következő pillanatban pedig, ahogy gondoltam, rám tereli a témát. - Nem hiszem, hogy ezzel nagy meglepetést okoznék, de nem teljes önzetlenségből hagytam ott az otthonom és jöttem ide. Szükségem volt egy kis távollétre. Ne érts félre, szeretem New Orleans-t, de távol lenni attól, amit szeretsz, csak még jobban megerősíti azt, akkor is, ha nem én vagyok az egyetlen, aki magáénak akarja. Ha harcolnom kell érte, hát megteszem, magamért, a családomért… a lányom biztonságáért – halvány mosoly jelenik meg szám sarkában már csak Hope említésén is. Még mindig, ennyi idő után is olyan furcsa kimondani, és szinte idegenül hat nyelvemen ez a szó. Hagytam egy pillanatra, hogy az információ, amit utoljára megemlítettem kiváltsa a megfelelő reakciót, mielőtt egy mély levegővétel után folytatom a válaszadást. – A hibrid lét egy újabb előnye - vonom meg a vállam, mintha ezzel mindent meg is magyaráznék, majd szó nélkül kiveszem kezéből a bourbon-t, hogy beleigyak. - Bármennyire is próbálom hitegetni magam, nem vagyok a legjobb formámban, mint ahogyan azt te is észrevetted. - szükség lenne a mániákus gyilkosra bennem, de mit mutatnék akkor Hope-nak magamból? A szörnyet. - Biztos nincs több alkoholod? Ettől a sok érzelmességtől gyilkolni támad kedvem. - pattantam fel idegesen a kanapéról, de egyelőre nem indultam semerre. Úgy érzem, hogy többet mondtam, mint amit kellett volna, hogy többet mutattam, mint amit eredetileg akartam. És sokszor válok agresszívvá, amikor nem tudom, hogy mit tegyek.
Ha pár évvel ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy Klaus egy régi ismerős, már-már szövetséges, barát lesz számomra a múltból, biztosan kendőzetlenül az arcában nevettem volna annak a valakinek. Hiszen a mi kapcsolatunk minden volt, csak éppen baráti nem. Sőt, legelőször minden vágya volt, hogy feláldozzon azért, hogy megtörje a vérfarkas átkot és ő lehessen az első hibrid. Aztán megmentette az életemet, mikor Tyler harapásába majdnem belehaltam és onnantól kezdett megváltozni minden. Udvarolt, a világot kínálta fel nekem, s hamarosan nyílt titokká vált mindenki számára, hogy érzéseket táplál irántam. Habár mindig voltak súrlódások, melyeket akár erőfitogtatás, akár hatalomvágy hajtott vagy épp ellentétes érdekek, végül mindannyian túléltük az éveket, miket egymás mellett éltünk. Ami mindig is meglepett vele kapcsolatban az az volt, hogy velem képes volt őszintén beszélni. Nekem egy olyan oldalát mutatta, amit másnak nem, s a beszélgetéseink se felszínesek voltak, hanem mélyen szántóak, elgondolkodtatóak. Tudtam, hogy bizonyos értelemben hatalmam volt felette, hisz bármilyen hangnemben szólhattam hozzá, sose bántott. Bezzeg ilyenért a kis rabszolgáinak már a fejét vette. S noha nem mondtam neki soha, ezekkel az apróságokkal valamiféle tiszteletet váltott ki belőlem vagy inkább egy magasabb fokú megértést. Ez az egész pedig szépen lassan tényleg rokonszenvet, barátságot alakított ki kettőnk között. És így alakulhatott ki az is, hogy most, mikor megláttam a házam előtt, nem küldtem el őt melegebb éghajlatra, hanem helyette beinvitáltam inkább. - Azt hittem örülni fogsz annak, ha nem a nagy gonosz farkasként tekintek rád. - Abban már korán sem voltam biztos, hogy a többiek miként tekintettek rá, ám egy valamiben mindannyian egyet érhettünk: nem Klaus volt az ellenségünk. A szemforgatására mosollyal feleltem, majd egy röpke pillanatra eltűntem, hogy aztán felbukkanhassak a már oly sokat emlegetett alkohollal a kezemben. Örömmel nyugtáztam, hogy a pohár hiánya nem akadályozza meg abban, hogy igyon a bourbonből, a jelképes "koccintásra" pedig egy apró bólintással és mosollyal reagáltam. Először azt gondoltam, New Orleans felhozása remek bevezető téma lesz kettőnk számára, de a nagyobb korty, melyet ezúttal ivott és a megváltozott vonásai elbizonytalanítottak. Kíváncsisággal és némi aggodalommal hallgattam a városról való beszámolóját, tekintve, hogy az egyik legjobb barátnőm is pont ott tervezett letelepedni. Viszont tagadhatatlanul meglepett az a kijelentése, miszerint azon dolgoznak, hogy ne maradjon olyan veszélyes New Orleans. Dolgoznak. Ők. Vagyis Klaus is? - Ki vagy te és mit tettél Klaus Mikaelson-nal? - Viccelődve meresztgettem rá a szemeimet, majd úgy éreztem ez némi bővebb kifejtést érdemelt. - Ne vedd sértésnek, de te is biztonságosabbá akarod tenni New Orleanst? Te? A nagy, gonosz farkas? - Nem értettem semmit, pedig meg voltam győződve afelől, hogy minden egyes szavát tisztán hallottam, mégis olyan érzésem volt, mintha elsiklottam volna egy-két mondat fölött. Azt értettem, hogy mélyen, nagyon mélyen szentimentálisan kötődik ahhoz a városhoz, de nem ilyennek ismertem meg. Nem mintha bármi kifogásom lenne az ellen, hogy szebbé tegye a világot, mindössze különös volt ezt pont az ő szájából hallani, még akkor is, ha az erőfeszítései egy konkrét helység felé összpontosultak. Elvettem tőle az üveget, s hangját hallva elérkezettnek is láttam az időt, hogy én is belekortyoljak a bourbonbe. A felajánlása, mely az emlékeim elfeledtettesére vonatkozott olyannyira meglepett, hogy még sikerült félre is nyelnem, s ezáltal kis híján megfulladnom is. Köhögnöm kellett párat, majd újra ajkaimhoz emeltem az üveget, hogy lemossam az előbbi döbbenetemet. - Nem akarom elfelejteni. - Kezdtem bele halkan a mondandómba, miközben visszanyújtottam neki az üveget. - Muszáj emlékeznem arra, amit tettem, hogy soha többé ne süllyedjek ilyen mélyre. - Nem tagadhattam, hogy nem játszottam el a gondolattal, milyen lenne a bűntudat, a keserűség nélkül élni, de tudtam, hogy ha most egyelőre még nem is, később biztosan a hasznomra válnak ezen emlékeim, így nem szabadulhatok meg tőlük. Soha többé nem akartam az a vérszívó szörnyeteg lenni, ehhez pedig együtt kellett élnem a tetteim következményeivel, mintegy örökös emlékeztetővel a démoni énemre. Nem tudtam, mennyire kellene beavatnom a történtekbe, de a szavak valahogy utat törtek, s jöttek maguktól. - Ha az az infó eljutott hozzád, hogy egy matrac volt az össz tulajdonom, akkor biztosan azt is hallottad, miként jutottam idáig. - Sejtelmes, mégis sokatmondó és egyben fájdalmas, halvány mosoly jelent meg az arcomon. Képtelenségnek tartottam, hogy ne jutott volna a fülébe, hogy elveszítettem anyát... vagyis, őszintén bíztam abban, hogy értesült róla. Mert hiába telt el több hónap azóta, még mindig nem bírtam kimondani. Tudatnom pedig akkor sem kellett senkivel, mikor megtörtént a baj, hisz a barátaim ott voltak mellettem, mindenki mást pedig ők értesítettek. Nem kellett hangosan kimondanom, hogy anya meghalt és ezért végtelenül hálás voltam. - A történtek után annyira egyedül voltam, hogy nem bírtam elviselni a fájdalmat. Tudom, borzasztóan gyenge voltam, de ki kellett kapcsolnom az érzelmeimet... Máshogy nem bírtam. - Ennél többet azonban nem szándékoztam a témával foglalkozni. Klaus sem azért jött, hogy egész éjszaka vigasztaljon, már pedig, ha jobban elmerültünk volna az érzelmeim kikapcsolásához vezető út kivesézésén, biztos krokodilkönnyeket hullattam volna. Miért is jött valójában Klaus? - De térjünk vissza hozzád. Miért vagy itt, Klaus? - Kíváncsian, ugyanakkor biztatóan tekintettem rá, de nem tudom mit vártam. Hogy majd előáll valami életszagú magyarázattal arra, mi szél is hozta őt vissza Mystic Falls-ba? Már úgy igazából, azon kívül, hogy lakberendezővé kívánt válni pár órára. - Ne értsd félre, tapasztalatból tudom, hogy te vagy a nagy gesztusok koronázatlak királya és értékelem is, amit tettél, de... csak ezért nem utaztál volna ide személyesen is. Szóval? - Féltem, hogy valami borzasztó hírrel fog előállni vagy, hogy azért jött, szövetségesként maga mellé állítson egy eljövendő háború során. Egészen konkrétan már a világvége is lepergett lelki szemeim előtt, ezért másra se vágytam, csak hogy végre színt valljon. Mert jobb lett volna tudnom az igazat, mintsem a fantáziámra hagyatkozni, ám ha nem akart erről beszélni, akkor rá kellett hagynom.
Ugyan békében váltak el útjaink, mikor itt hagytam Mystic Falls városát, hogy újra kezdhessek mindent, mégis volt bennem egy kis aggodalom, hogy talán nem fog örömmel fogadni, mégiscsak zűrös múltra tekinthetünk vissza. Ám úgy tűnik, hogy nem volt hiába az, hogy színes tintákról és egy méltó folytatásban reménykedtem. Ezért is jártam először utána, hogy mi történt mostanság vele, és nem kellett túl mélyre jutnom, hisz mindig akad valaki, aki egy kicsit többet beszél. Azt pedig már csak a helyzet adta, hogy nem csak azt tudtam meg, hogy egy üres házba tért vissza, de arra is fény derült, amit még nem hoztam fel. Hogy megtette azt, amit a legtöbb vámpír kipróbál legalább egyszer életében, kikapcsolta érzelmeit, és átadta magát a benne rejlő vámpírnak. Legalábbis erre következtettem az információkból, hiszen Caroline nem az a fajta, aki önként és dalolva vet véget életeknek. Sértésnek venném, hogy nem hiszi el, engem is megszállhat a jótét lélek, de tényleg nem szoktam semmit sem tenni csak másért. És ugyan az ajándékozás tényleg minden hátsó szándék és külön kérés nélkül tettem, ebben is találtam valamit, amire visszavezethettem magamat. Hope iránt érzett szeretetem, Kol visszatérése, és az, hogy végre eltekint hibáim felett és újra bátyjaként tekint rám, Elijah-val való összefogásunk, valamint Freya, eddig ismeretlen nővérem felbukkanása, mind túl sok volt hirtelen számomra. Elfeledett érzelmek bukkantak újra felszínre, melyekkel Caroline megismerkedésekor kezdtem el ismerkedni. - Akkor még jó, hogy nem tudják meg. A világért sem szeretném, ha a kis barátaid felzaklatnák magukat miattam. Azt majd máskorra halasztjuk – az igazság az, hogy nem tervezek összefutni velük, legalábbis a jelenlegi helyzetet tekintve, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Bármennyire is szeretném ugyanúgy levezetni a feszültséget, ahogy azt régen tettem, megígértem magamnak, hogy olyanná fogok válni, aki méltó Hope szeretetére. A változás ugyan lassan jön, és ezért sem kísértem inkább a sorsot. - Egy régi ismerős, hm? Szóval, már nem a nagy gonosz farkas vagyok errefelé. Nem tudom, hogy ezt most sértésnek vegyem, vagy bóknak. Mikor felhozza a mini hűtőt kénytelen vagyok látványosan megforgatni szemeimet. Igazán remélem, hogy ennyi elég lesz számára, hogy kimutassam, mennyire értékelem, hogy felhozta, de továbbra sem értem, miért jobb egy mini hűtő, egy rendes hűtőnél. De látom rajta, és érzem szavaiban is, hogy komolyan gondolja, de kezdem kényelmetlenül érezni, ahogy újra és újra megköszöni. Csak egy mosoly kíséretében adom tudtára, hogy nincs mit köszönnie. Azt otthon érzést pedig sikeresen meg is teszem, ahogy elfoglalom a kanapé egyik részét, lábaimat pedig keresztbe téve, pár pillanaton belül meg is jelenik Caroline és egy egész üveg bourbont nyújt át nekem. - A pohár legyen a legnagyobb gondunk. Egészség! - biccentem meg az üveget felé egy kicsit, majd belekortyolok. Amint pedig New Orleans-ra terelődik a szó, kénytelen vagyok még egyet, az előzőnél nagyobbat kortyolni. - Csodálatos, talán nem az a szó, amivel jelen pillanatban legelőször illetném New Orleans-t, de elég közel áll hozzá. Fogalmazhatunk úgy, hogy a negyedik jelző lehetne. Rögtön a szétzilált, véres és... a felfordult után. A zene és a felvonulások... azok miatt szerettem bele én is annak idején, már akkor is tele volt élettel és művészettel, de ez csak csak a felszínt karcolgatja. Örülök, hogy te csak ezt a részét láttad, mert lehet, hogy ijesztő lett volna a többi. Jelenleg egy igen veszélyes hely, aminek javításán dolgozunk - úgy érzem, mintha csak magamról mesélnék neki, és nem véletlenül fogalmazok homályosan, mert bármennyire is megbízok benne, vannak dolgok, amiket csak azután lenne érdemes felhozni, ha egy kicsit több alkohol lenne kéznél. Ide tartozik Hayley-vel való egy éjszakás kalandom gyümölcse, valamint nővérem, Freya, akiről én magam sem tudtam eddig. Felé nyújtom az üveget, mielőtt én is megszólalnék. - Hallottam, erről a nehéz időszakról - kezdek bele lassan - Elég ideig éltem a testvéreimmel, hogy átéljem párszor, milyen az, amikor kikapcsolják. A bűntudat ugyan sosem volt nagy családi vonás, de tisztában vagyok vele, milyen érzés. Én is tettem dolgokat, amik a pillanat hevében boldoggá tettek, de hosszú távon csak keserűséget hoztak - nem állok ugyan a szentimentalizmus magas fokán, de többet érzek, mint azt sokan gondolják, csupán nem mindenkinek mutatom ezt ki. - Ha szeretnél róla beszélni, még itt időzök egy darabig, de ha úgy döntesz, el is tudom feledtetni veled - mutatok rá arra, hogy meg tudom igézni, hogy elfelejtse az egészet, mintha meg sem történt volna. Boldog tudatlanságban élhetné az életét tovább, keserű szájíz nélkül. Mert látom rajta, hogy bántja a dolog
A lehető leggyorsabban próbáltam összeszedni a gondolataimat és még azelőtt előállni valami jó magyarázattal arra, hogy mi oknál fogva jelent meg Klaus a házam előtt, mielőtt ő fedte volna fel az igazságot. S habár nem tehetett róla, felbukkanását mindig sötét felhők övezték, így most méltón féltem attól, mikor is bújik ki a szög a zsákból. Halvány mosollyal nyugtáztam, hogy nem esett szörnyű letargiába, amiért nem tudtam az áhított süteménnyel és teával megvendégelni őt, s hogy a bourbon az ő szívéhez is közelebb állt. Noha Klaus jelenlétére sem voltam felkészülve, mégis a házban látott bútorok nagyobb döbbenetet váltottak ki belőlem. Egy lélegzetvétellel elhadartam neki több kérdést is, miután könnyeimmel küszködve felfedeztem mindent a földszinten. Ha nem a saját szememmel láttam volna a bútorokat, el sem hittem volna, hogy az évekkel - némelyiket évtizedekkel - ezelőtt, anya által gondosan kiválogatott darabok újra a házamat ékesítik. Mivel tudtam, hogy szinte darabjaiban adtam el őket, őszintén lehetetlenségnek tartottam, hogy egy nap majd mindet, hiánytalanul visszaszerzem. Erre itt álltam a nappali szélén és minden ugyanúgy volt. Ugyanúgy, ahogy anya annak idején itthagyta. Habár igenis közel álltam a síráshoz, Klaus válaszát meghallva feltört belőlem a nevetés. Igazi, őszinte nevetés, amelyben igen régen volt már részem. - A szentlélek? Téged? - Vissza kellett kérdeznem, míg szemöldökeim összefutottak a homlokomon. Ha nem róla lenne szó, még talán el is hittem volna, de ismerve őt, csak jót nevettem ezen a felvetésen. Túllendülve a pillanatnyi jókedven, máris azon kezdett járni az agyam, miként fogom visszafizetni, jóvá tenni neki mindezt. De a tervem már az első pillanatában kudarcra volt ítélve, ezért még az előszobában hagyott telefonomig sem jutottam el. Érdeklődve emeltem rá a pillantásom, mikor újra megszólalt. - Fogalmazzunk úgy, hogy jó páran nem örülnének, ha megtudnák, hogy itt vagy a házamban. - Az elmúlt másfél vagy két hónapnyi érzelemnélküli tombolásom következtében még nem sikerült teljesen, újból felvennem a fonalat, így azt sem tudhattam biztosan, mennyit nőtt vagy épp esett Klaus hírnevének mértéke. - Majd ha rákérdeznek, hogyan szereztem vissza a bútoraimat, akkor azt mondom, hogy egy régi ismerős segített nekem. - Mosolyogtam rá bíztatóan. Ennyi diszkréciót és titoktartást bőven megígérhettem neki, ha már visszaadta a gyerekkori emlékeimet. Főleg akkor, ha semmi egetrengető gyilkosság nem történik addig, míg a városban tartózkodik. Egyedül attól tartottam, hogy valami olyasmit kér cserébe, amit nem tudok majd teljesíteni, viszont következő mondatát hallva ismételten meglepett. - Ez túl nagy ajándék... Boldogan megelégedtem volna egy mini hűtővel is. - Mosolyom szélesebbre húzódott, mikor viccelődve emlékeztettem a legutóbbi találkozásunkon elhangzott dolgokra. - De köszönöm. Nagyon sokat jelent nekem. - Hirtelen komolyabb hangvételre váltottam, pusztán azért, mert szerettem volna, ha tudja, a köszönetnyilvánítás már nem a vicc kategóriába tartozott. Valóban hálás voltam neki azért, hogy visszahozott az ég adta világon mindent, még akkor is, ha fogalmam sem volt, tényleg megelégszik-e ennyi köszönettel. - Hozom. Addig pedig érezd magad otthon. - Mosolyogva eltűntem a konyhába, csupán egy pillanatra, hiszen érthető okokból nem volt elárasztva az a helyiség sem semmiféle plusz dologgal. Sőt, valójában semmi sem volt ott. Mióta hazajöttem vagy a Grill-ben ettem, vagy a Salvatore házban lévő "különleges" hűtőből fogyasztottam el egy-egy tasak vért. Itthonra eddig feleslegesnek éreztem a bevásárlást, főleg azért, mert bútorok nélkül nem is nagyon éreztem otthon magam. Hiába e között a falak között nőttem fel. De most, Klausnak köszönhetően mindent jobb fényben látok és az otthonérzetem is kiemelkedően megugrott. Visszasétáltam a nappaliba, a bourbon-nel a kezemben, amit kicsit kínosan, bocsánatkérő pillantások közepette nyújtottam át Klausnak, majd én is helyet foglaltam a kanapéval szemközti fotelben. - Nincs poharam... Remélem nem baj. - Kínosan mosolyogtam rá és kíváncsian vártam a reakcióját. Egyedül éltem itt, ezen az egy üveg pián kívül másom nem is volt, ezért feleslegesnek tartottam, hogy beszerezzek evőeszközöket is. Lehet nem kellene sokkal tovább húzni, hogy elmenjek New York-ba a személyes holmijaimért. - Na és, milyen New Orleans? Még mindig olyan csodálatos, mint amilyennek annak idején leírtad? - Kíváncsi voltam, milyen életet él odaát, hogy még mindig ugyanúgy elvarázsolja-e őt a város hangulata, mint mikor odaköltözött. Aztán eszembe jutott, hogy nekem is mennyire tetszett és innen már magától jött a következő gondolatom is. - Tartozom egy vallomással... Nem is olyan régen, mondhatni, hogy megfordultam ott én is. És tényleg olyan ámulatba ejtő volt, mint mondtad. Mindenhol zene szólt, az utcán festők sorakoztak... - Hirtelen elhalgattam. Bíztam abban, hogy nem vette magára, amiért nem látogattam meg, de úgy tűnt nem ártana bocsánatot is kérnem miatta. - Ne haragudj, hogy nem látogattalak meg, csak eléggé nehéz időszak volt mögöttem akkor. - Lesütöttem a szemeimet a padlóra és vártam, vajon milyen ítélettel sújt le rám. Valójában komolyabb haragot nem tudtam elképzelni, mégis valamiért tartottam a reakciójától. Talán pont azért, amit ma tett értem. Ideutazott, visszaszerezte a bútoraimat, én meg amikor az ő városában voltam még arra sem vettem a fáradtságot, hogy felkeressem. Lehet nem ártana újra megtanulnom pár dolgot a barátságokról, csak hogy többet ne kövessek el ilyen hibákat.
Azt már rég megtanultam, hogy akármilyen óvatosan is nyúlunk a múlt árnyaihoz, a legapróbb érintéstől is képesek szétcincálni a jelent. Jelenlétem pedig felkavarhatja az itt beállt állóvizet, és befodrozhatja annak kék tükrét, de nem érdekel. Az önzőségem nem igazán ismer határokat, amit Elijah is sokszor megjegyzett már, de ez egy olyasfajta vonásom, melytől igen nehéz megválnom. Mintha egy farkast kérnének, hogy vesse le a bőrét és forduljon ki magából. De a farkasok cseppet sem hasonlítanak a kígyókra, akik mindig más bőrbe bújnak, a farkasok csak a szőrüket tudják hullajtani néha, hogy megváljanak attól, ami már feleslegesség vált. Élvezettel nézem meglepettségét arcán, mely miatt még szótlanná is válik egy pillanatra. A kisugárzásom bizony ezt szokta elérni másoknál. A bourbon hallatán pedig rögtön dobom a teázás és sütizés gondolatát, mely elve halva született ötlet volt. - Még csak pár perce vagyok itt, de már az én nyelvemet beszéled. Szótlanul teszek pár lépést felé, és hagyom, hadd lépjen be ő először az ajtón. Biztos voltam benne, hogy kell majd neki egy lélegzetvételnyi idő, hogy befogadja a látvány, ezért sem siettem be utána. Kérdésére, hogy én vagyok-e a felelős mindezért, csak egy rejtélyes mosoly kíséretében megvontam a vállam, és végül én is beléptem. Azt hiszem, túlságosan egyértelmű, hogy válaszolnom kelljen. Ugyan mi másért utaztam volna ennyi, már amellett, hogy szükségem volt eltávolodnom New Orleans-tól és annak sötét bugyraitól, melyek megfertőznek minden tiszta szívet. De nem sétáltam sokkal beljebb a házban, kezemet hátam mögött összekulcsolva, a falnak dőlve figyeltem Caroline-t, ahogy ámuldozva szemléli régi-új bútorait. Mégsem tudtam elhinni, hogy a könnyek a szemében csak a boldogság jelei, mert fájdalom is leledzett bennük. - Elveszne a varázs, ha elmondanám, hogyan. És hogy miért? Hívjuk unalomnak, vagy talán eltávom közben megszállt a szentlélek - nincs fekete-fehér igazság, csak okok halmaza, amiért ezt megtettem. Magam is azt kérdezem, hogy miért, de a válaszom csupán annyi lenne: mert megtehetem. És ez fő mozgatórugója minden egyes tettemnek. Hiába állítottam volna le, annyira belemerült, hogy hogyan fog mindent visszafizetni, és szinte hallottam, ahogy a kerekek megindulnak az agyában, miközben gondolkozik. Ezért sem szóltam közben, hisz bármit is mertem volna szólni, egyszerűen kiszelektálta volna a sok információ között. - Én is jobbnak gondolom, ha nem szólnál Elenának, de ha már itt tartunk, senki másnak sem, hogy itt jártam. Hivatalosan még mindig New Orlens-ban tartózkodok, de ha jól sejtem, a hírnevem itt azóta se nagyon csökkent - ámbár, remélem, tévedek, teszem hozzá magamban. Meg van a kis múltam ezzel a várossal és annak lakóival. Igaz, elgondolkoztam, hogy meglátogatom kedves régi barátomat, Stefant is, de végül lemondtam eme tervemről. Még csak az kellene, hogy szárnyra kapjon a hír, hogy nem tartózkodom a városomban. Nem akarom a családomat még nagyobb bajba sodorni, mint amennyiben jelenleg tartózkodna. És Elijah-nak igaza van, miattam tengődnek most egy lyuk alján, aminek nem tudni hol az alja. - Ajándékot nem szokás visszafizetni, kedves. Megsértenél vele, és úgy vélem, még emlékszel, hogy nem szokásom életben hagyni azokat, akik ezt megteszik - a fenyegetés legapróbb jele nélkül mondom ezt, csupán azért, mert még a végén tényleg képes lenne kamatostul visszafizetni, holott nincs semmi szükségem pénzre, pláne nem az övére. A legtöbb dolgot különben is megigézéssel szereztem vissza. - De, ha nagyon ragaszkodsz hozzá... - löktem el magam végül a faltól. Tisztában voltam vele, hogy addig nem fog leállni, amíg nem érzi úgy, hogy "visszafizetett". - Kezdésnek elővehetnéd azt a bourbon-t, aztán tárgyalhatunk róla - hogyha beelegyezett és elindult az említettért, addig szó nélkül helyet foglaltam a frissen megérkezett kanapén.
A szótlanság sosem jellemzett engem, ám ahogy megpillantottam Klaus-t a házam előtt, egy rövid üdvözlésen s talán egy nem éppen kedvesnek hangzó kérdésen kívül más nem jött a számra. Lemerevedve álltam a verandán, el-eltűnődve azon, vajon mit kereshet itt, miért jöhetett. Hazudnék, ha azt állítanám nem jönne jól valami cél, ami miatt elterelődhetnének a gondolataim a saját nyomoromról, ugyanakkor érthetetlen módon féltem is, hogy vissza kell rázódjak a mindennapokba. Azokba a napokba, mikor összegyűlve a Salvatore házban terveket szövögettünk, kit, mikor, miért és hogyan állítsunk meg, miként védjük meg egymást és Mystic Falls-t. S habár részben számomra ezek voltak a régi szép idők, egyelőre mégsem akartam újra fejest ugrani a természetfeletti harcokba. Így titkon azt reméltem, nem hasonló ügyletek vezérelték Klaus-t szerény kis városkánkba. Szemöldökeim a magasba szökkentek, ajkaim halvány mosolyra húzódtak, mikor meghallottam az általa remélt vendéglátás eszközeit. Persze nem tudhatta, hogy a ház nem vendégváró falatoktól fulladozott, hanem pont az ürességtől kongott, mindenesetre némiképp mókásnak találtam a reményeit. - Hát, az igazat megvallva süteménnyel és teával nem tudok szolgálni, viszont van egy üveg bourbon-öm. Vagyis... fél üveg. - Néztem rá kíváncsian, várva, hogy vajon erre mit fog reagálni, azt azonban nem kötöttem az orrára, hogy poharam sem volt. Legyen ez az apróság inkább meglepetés. A következő kijelentése viszont megdöbbentett. Még a végén kiderül, hogy semmi természetfeletti háború nem áll a látogatása hátterében? Ezt neveztem. Ezek szerint végre eljutott a kapcsolatunk egy egészséges baráti szintre. Vagy ne igyak előre a medve bőrére? - De, persze. Menjünk be. - Egy apró bólintás után már meg is perdültem, hogy visszalépve az ajtóhoz, újra a zárral babrálhassak. Nyilvánvalóan olyan témával akar előrukkolni, amely nem a szomszédaimra tartozik, ezért nem is erőltettem, hogy maradjunk a ház előtt. - Ne lepődj meg, kissé... üres lesz a... - Ahogy az ajtó kinyílt, s éppen csak átléptem a küszöböt, már meg is torpantam. Többször pislogtam, a leghamarabb szándékoztam észhez térni, de hiába a számtalan próbálkozás, nem sikerült. Csodálkozva, félve tettem pár lépést, telefonomat észrevétlenül az előszobában lévő asztalra helyezve. Ujjaim végigsimították az asztallapot, a tükör keretét, s végül az állólámpa ernyőjének rojtos szegélyét. - Ez lehetetlen. - Suttogtam, mialatt lábaim egyre beljebb és beljebb vittek a házban. A lépcsőhöz érve, mikor megpillantottam a nappalit egykori pompájában, könnybe lábadtak a szemeim, majd tekintetem az innen is jól látható asztalkára vándorolt, amelyen egy csokor írisz pompázott. - Te intézted ezt, igaz? - Minden itt volt, pontosan ugyanúgy, ahogy egykoron, mikor még anya élt. A képek, az apró kiegészítők hiányoztak, de azokról pontosan tudtam hol voltak, s hamarosan el is szándékoztam menni értük. De a bútorok... ezeket mind eladtam, még csak nem is egy vevőnek, mert a világért se akartam, hogy egyetlen embernél tornyosuljanak fel a holmijaink. És most mégis itt volt minden. Semmi sem hiányzott. Fájdalmas tekintettel az arcomon, könnyeimmel küszködve léptem visszább néhány lépést, hogy Klaus elé állhassak. - Ezt mégis hogyan? És miért? - Értelmes kérdések nem igazán hagyták el a számat, de jelen pillanatban többre sajnos nem futotta tőlem. Összezavarodásomat képtelenség lett volna kifejezni, de nyilvánvalóan Klaus érzékelte mindezt. Meg volt ugyanis az a képessége, hogy könnyedén tudott olvasni a mimikáimban, ami régen nem is kicsiny részben idegesített. Összefont karjaimmal néztem fel rá, míg válaszát vártam, aprón, alig észrevehetően csóválva a fejemet. Próbáltam megérteni, vajon miért tette, de egy logikus magyarázat sem ötlött a fejembe, így még kíváncsibb lettem. Felemeltem mindkét mutatóujjamat az égbe, ezzel is jelezve, hogy mindent kézben tartó, maximalista énem előbukkanni kívánkozik. - Mindent fel kell írnunk, azt is, hogy mennyiért vetted őket vissza és kidolgozunk valami tervet arra vonatkozóan, hogy hogyan fogok mindent visszafizetni. Megkérem Elena-t, hozza át a laptopját, azzal mégis gyorsabban haladnánk... Vagyis, nem, inkább nem szólok neki. Öhm... a telefonom! Abba is fel tudok írni mindent. - Elhadartam a terveimet, cseppet sem törődve azzal, hogy van-e mindezek ellen valami ellenvetése vagy plusz gondolata, amit megosztana velem. A kontrollmániás énem működésbe lépett és nem láttam rá esélyt, hogy egy hamar le tudnám állítani őt, így inkább sodródtam az árral, egészen addig, míg Klaus képes volt mindezt valamilyen szinten tolerálni.
Vannak dolgok, melyeket imádok és vannak, melyeket ki nem állhatok szeretett városomban, New Orleans-ban. A családom minkét felsorolt kategóriába beleillik. Felváltva szeretem és gyűlölöm őket szívem legmélyéről, de egy dolog biztos: nagyon gyorsan képesek az agyamra menni, ha épp rájuk jön. Ilyenkor pedig általában én vagyok az, aki elkergeti őket, hogy pár nap múlva újra visszatérhessenek mellém, amikor már mindannyian lenyugodtunk. De most én döntöttem úgy, hogy szükségem van egy kis változásra. Úgyis mindig azon versengenek, hogy melyiküket bírom elviselni a legtovább, hadd legyen egy gyerek nap, kifejezetten nekik, amikor azt csinálhatnak, amit csak akarnak. Aztán, majd később elszámolok velük, amikor visszatérek. Az pedig, hogy szeretek mások problémájával foglalkozni, amikor az enyémeket már ki nem állhatom, az oka, hogy újra Mystic Falls felé sodort az élet. Ha nem a mi ősi vérünk szennyezné be eme vidéket, még talán meg is lepődnék, hogy mennyi balszerencse okozója ez az apró, elfeledett kis város. Senki sem beszél róla, legszívesebben mindenki elkerülné, mégis itt lyukad ki mindenki. Én azonban kivételesen nem ok nélkül utaztam ennyit. Caroline, aki iránt valaha gyengéd érzelmeket tápláltam, és amit minden egyes alkalommal tudtára is adtam, amikor csak tudtam, miatta érkeztem. Egyszer már próbáltam New Orleans-ba csábítani őt, de akkor világos választ kaptam tőle, és visszatekintve, örülök, hogy végül visszautasította. Azóta pedig, fogalmazzunk úgy, hogy sok minden történt, mely miatt már egy teljesen más mederbe folynak gondolataim, amikor rá gondolok. Ahhoz viszont kellett egy indok, hogy csak úgy megjelenhessek nála, és mikor megtudtam (mert valaki mindig beszél, még akkor is ha bíznak benne), hogy kénytelen egy matracon hánykolódnia, megmozgattam pár szálat az érdekében. Bele telt pár igézésbe és néhány kellemetlen találkozásba, mármint a másik fél részére, de sikerült mindenét visszaszereznem, hiánytalanul. Egészen büszke voltam magamra, ahogy csöndben vártam érkezését, de nem tudtam lerázni magamról az érzést, hogy csak figyelemelterelésként használom őt fel. Hisz otthon - mert, most már New Orleans az otthonom - vár egy csemete, akire megannyi veszély leselkedik a nevem miatt. Eme gondolatok azonban egy pillanatra eltűntek, mikor meghallottam a kulcsok zörgését és megláttam ahogy a nap megcsillan azokon az ismerős, szőke fürtökön. Mögé kerültem, elég nagy távolságra, hogy ne érezze fenyegetésnek, de megérezhesse jelenlétem. - Hello, Caroline - üdvözlöm egy apró mosollyal, mely meglepettsége láttán kúszik arcomra. Tény, hogy rég látott már, de egy olyan ördögi arcot, mint az enyém senki sem felejt el, és ezt pontosan le tudom olvasni róla. - Úgy látom, semmit sem változtál, rögtön a lényegre. Én meg voltam olyan bátor, hogy azt higgyem, behívsz teára és sütire, mielőtt ez szóba jön - természetesen, tisztában voltam vele, hogy felbukkanásom kétes érzelmeket ébreszthet benne, hisz általában a nyomomban kullognak a rossz hírek is. De ennek most semmi köze ilyesmihez. Vagyis nem teljesen. - Mondanám, hogy épp a közelben jártam, de az igazság az, hogy pontosan ott vagyok, ahol lennie akarok. De nem akarsz mégis bemenni? - a kérdés végén pedig fejemmel lágyan az ajtó felé biccentek, jelzésképp. Ha belép, minden bútort a helyén látna, melyet egykor eladott és a kis minionokkal becsempésztem egy csokor virágot is az egyik asztalra. Íriszek. Vagy, ahogy a virágok nyelvén mondják: a barátság és tisztelet jelképe.
Fájdalmas volt újra visszacsöppenni a mystic falls-i hétköznapokba, ám ugyanakkor elkerülhetetlen is. Alig másfél hete annak, hogy visszakapcsoltam az érzelmeimet, s egészen attól a pillanattól fogva úgy éreztem magam, mint egy hormontúltengéses, összezavaradott tini. Az egyik percben mérhetetlen düh kerített hatalmába, a másikban bőgni tudtam volna a sok borzalom miatt, amit tettem. Ismételten kezdtem úgy érezni, hogy az irányítás kisiklik a kezeim közül, ez pedig valóságos rémülettel töltött el, ám ezen aggályaimat nem kívántam megosztani senkivel sem. Így is elég fejfájást okoztam már a barátaimnak, nincs arra szükségük, hogy ezt még tovább fokozzam. És nem is állt szándékomban. Az életem apró darabjaira hullott, s habár a lelkiállapotom még mindig nem volt stabilnak mondható, mégis készen álltam arra, hogy lassan, de biztosan el kezdjem összerakni azt. Először is kidolgoztam egy napirendet, amihez próbáltam tartani magamat. Igyekeztem minél több időt tölteni a barátaimmal, azaz Elena-val, hiszen jelenleg eléggé zűrös és megfejthetetlen időszakon megy keresztül. Stefan-t továbbra is kerültem, érthető, ám kimondatlan és fel nem vállalt okok miatt. És ezzel a városban tartózkodó baráti "körömet" le is tudtam. Bonnie mérföldekkel arrébb találta meg az otthonát, s habár ennek kicsit sem örültem, semmi jogom sem volt ezt felhánytorgatni neki. Megannyiszor feláldozta értünk magát, rengetegszer maga elé, a saját álmai, vágyai elé helyezetett bennünket, így hát önzőség lett volna azt kérni, hogy jöjjön haza. Szükségem volt rá, szerettem és rettenetesen hiányzott is, de megérdemelte a boldogságot. S végképp nem én akartam az a személy lenni, aki elveszi tőle azt, így hát beletörődtem a kialakult helyzetbe. Amíg ugyanis biztonságban van és boldog, addig nincs mitől tartanom. De azt teljes bizonyossággal kijelenthettem, hogy nélküle más lett a város. Vagy én lettem más... Ezen, s az élet egyéb nagy kérdésein morfondírozva tettem meg a temetőből hazáig vezető utat. Egyik kezemben a telefonomat, másikban a lakáskulcsaimat szorongattam és elmélkedtem, vajon mikor fogom újra jól érezni magamat. Azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket, ám én egy cseppnyi javulást sem érzékeltem az én szívfájdalmaimon. Minden ugyanúgy fájt, s égetett belülről, akár hónapokkal ezelőtt, akár a múlt héten. Kezdtem azt hinni, ez a fájdalom örökre megmarad, enyhülni nem fog, az egyetlen amit tehetek az az, hogy megtanulok együtt élni vele. Na és én erre nem álltam még készen. A kulcsommal játszva lépkedtem fel a lépcsőn, hogy benyissak a házamba, de hirtelen elkapott egy érzés. Mintha valaki figyelt volna, mintha valaki lenne még itt rajtam kívül. Azonnal megpördültem saját tengelyem körül, miután azonban végigszántott rajtam a felismerés, mely váratlan látogatóm kilétét övezte, megtorpantam, s egy néma pillanatig csak álltam ott. Majd sikerült pár lépést tennem felé, de így is a lépcső tetejéig jutottam csupán. - Klaus... - Meglepetten, kíváncsian ejtettem ki a nevét. - Mit keresel itt? - Ez volt az egyetlen kérdés, ami megfogalmazódott bennem, hiszen ötletem sem volt, minek köszönhettem a látogatását. Valójában az idejét sem tudtam megmondani annak, mikor láttam utoljára, a hirtelen jövő, meglepetés-szerű felbukkanását pedig pillanatnyilag nem is igazán tudtam értelmezni. Így hát türelmesen vártam, hogy fény derüljön arra, miért is keresett fel újra.
Még mindig hihetetlennek tartom, hogy az a jövőm, amit most volt szerencsém látni. De az igazság az, hogy nem is akarom kísérteni a sorsomat. Nem akarom látni a jövőmet, hogy mégis mi is zajlik majd pár évvel később. A jelenemet akarom megtapasztalni azt akarom élvezni, hogy még véletlenül se jöhessen közbe semmi sem. Túlságosan sok minden állt már kettőnk közé, többnyire az, ami a saját életünkkel együtt járt és nem tehettünk ellene semmit sem. – Vagy sokkal inkább jelen pillanatban megformálni, ahogyan mi szeretnénk. – Én vele akarok lenni és nem számít, hogy a jövőm mit mutat, hiszen ez a jelen döntésein alapul és én úgy akarom, hogy ő az életem részese legyen, akkor ő lesz az, aki az ujjamra húzta azt a gyűrűt. Ő a világom közepe és bármennyire is próbáltam meg nélküle élni valahogy mindig visszatérek hozzá és nem tudok elszakadni tőle. Mert nekem csak ő van. A szívemet már elrabolta és azóta is kegyetlen módon birtokolja. A csókja bármilyen apró is feltölti energiával a testemet és csak még inkább erősíti bennem az érzést, hogy nem akarom, hogy elmenjen. – Akkor maradj… De, ha már itt maradsz, akkor talán megpróbálhatnánk megünnepelni, hogy eldöntöttük, hogy immár közösen indulunk a jövőbe, hogy együtt maradunk.. – Apró csókokat lehelek az ajkaira, miközben a karjaimat a nyaka köré fonom. – Mit szólsz? – Elvigyorodom, miközben végig a tekintetét figyelem. Már elegem van abból, hogy mindig összeveszünk, aztán megoldjuk, majd pedig kezdődik elölről az egész őrület. Most, ha megint megtörténik, akkor a legkevesebb, hogy megpróbálom most ezt egy kicsit tovább kiélvezni. Most nem eresztem el. Semmi esélye nincs arra, hogy megmeneküljön a karjaim közül. Mert, ha még nemet is mondd az ajánlatomra.. Hát azt hiszem megvannak a magam eszközei, hogyan tartsak a közelemben egy férfit, de az igazság az, ha egyik sem válna be talán valahol található a házban még pár kötél, vagy esetleg bilincs is..
Nem gyakorta erőlködtem bocsánatkérésekkel. Nem volt eszközöm, ráadásul nem is szükségeltetett a munkám elvégzéséhez. Hát már értelemszerűen kimaradt a szótáramból az egész mizéria, és jobb szerettem sodródni az árral. De ez túl nagy jelentőséggel bírt, és tartottam attól, hogy nem fogadja majd jól a kis magánakciómat. Nem avattam be előre, mit akarok csinálni vele, és talán okosabb lett egy kicsivel, nem a saját sírját látta a temetőben, hanem egy egészen más életet. Egy olyat, amire büszke lenne az anyja, ha látja majd, és nem hittem ugyan az egészben, de többször tanubizonyosságot nyert már, hogy a halottak nem feltétlenül léptek tovább azonnal. - Talán célszerűbb kivárni a sorunkat. - mosolyodtam el én is, miután megráztam a fejemet. Nem volt jó kísérteni a jövőt, elhinteni valamit, ami aztán egyetlen cselekedetével módosulhat majd. Ez a jövő, egy nagy rejtély, és nem tehettem azért semmit, hogy lássam, mi is pontosan az, ami történni fog velünk. Kettőnkkel. Ismertem magamat. Évek óta nem tudtam őt kiverni a fejemből, mindazok ellenére, hogy próbálkoztam vele, újabb és újabb nőkkel múlattam az időt, de nem volt gyógyír egyik sem. Egy sebzett szívre amúgy sem létezett megfelelő orvosság, még egy ilyen szerelem sem volt teljes mértékben védelem vagy gyógyír. Csak jobbak voltak a keserű napok. - Szép megfogalmazás. - tettem hozzá aztán, mikor inkább a maradásomat kezdte támogatni. Mosolyogva tettem, nem volt okom szomorkodni, de meg kellett látnomi az igazságot a szavaiban. Amikor elváltunk, mindig történt valami. Sosem találkoztunk utána úgy, ahogy azt elvárták volna tőlünk vagy akár mi magunktól, mindig történt valami. Elé léptem, gyengéd csókot leheltem a szájára, mielőtt nagyot sóhajtottam volna. - Tudod, hogy nem tudok ellent mondani neked. Ha azt akarod, hogy maradjak, hát... maradok. - fűztem tovább a gondolatokat. Úgy éreztem magamat, mint valami kis tinédzser, akit először kért meg egy lány, hogy éjszakázzon nála. Vissza kellett térnem egy általam már régen nem látott útról. Délután még azon voltam, hogy ne érezzek semmit. Most pedig egyszerre túl sokat akartam.
Egyszerűen alig hittem el, amit láttam. Még annak ellenére, hogy vámpír vagyok megvan a magam jövője és lehetek sikeres az életben. Még akkor is, ha az arcom, ha egyszer a tévé képernyőjére kerül soha nem felejti el majd senki sem és, ahogy a jövőben előrébb haladunk a technológia csak még inkább fejlődni fog, aminek köszönhetően egyre nehezebb lesz, majd elrejteni azt, akik vagyunk vagy éppenséggel, amik vagyunk. De jelen pillanatban ez nem kell aggasszon, hiszen ez lesz a jövő, amihez eljutok majd. Egyelőre a jelenemben kell élnem és azt kell kiélveznem, ameddig még ez az egész lehetséges. Láttam rajta, hogy ez az egész kimerítette egy picit, hiszen biztos vagyok benne, hogy azért nem volt olyan egyszerű ez az egész. Sosem gondoltam volna, hogy ez is lehetséges lenne, de legalább abban biztos lehetek, hogy valaki lesz az életemben és nem leszek egyedül. De legbelül egyetlen egy dolgot remélek. Hogy az a férfi, aki velem lesz, akkor is az Hayden lesz. Már csak vele tudom elképzelni az életemet. Lehet, hogy ezerszer széthúztunk valami miatt, de azt hiszem itt az ideje annak, hogy végre ténylegesen együtt legyünk és ne a múlt hibáin rágódjunk, hanem szeressük egymást, ahogyan azt eddig is kellett volna. – Nem egyáltalán nem.. – Megrázom a fejemet mosolyogva, hiszen sokkal inkább találtam csodálatosnak mindazt, amit képes volt nekem megmutatni, mint túlzásnak. Lehet, hogy válaszokat keresett, miszerint részese lehet a jövőmnek, de azt hiszem ez olyasvalami, amelyre még ő ereje sem elegendő. – Mi lenne inkább, ha velem maradnál? Persze nem erőszak az egész.. Csak nem akarom, hogy az idő meg a tér megint éket verjen közénk. – Legtöbbször, amikor elválunk valami rossz történik, vagyis sokkal inkább tényleg eltávolodunk egymástól én pedig nem akarom még egyszer elveszíteni. Most már tényleg szeretném komolyra fordítani a dolgainkat és tudom jól, hogy ő is pontosan ezt szeretné. Hiszen akkor most nem is lenne itt.
Még senkivel nem csináltam hasonlót. Egyetlen mozdulatomba tellett az, hogy mássam, kit mi üldözött oda, ahol éppen tartott, de egyetlen ember jövőjét sem vetítettem még ki elé. Ennek az volt az oka, hogy nem érdekelt. A jövő ezerféleképpen alakulhatott még, minden tizedmásodperc felelt azért, hogy kikössünk valahol. Sosem lehetett az ilyesmit készpénznek venni, pedig valószínűleg befizettem volna rá, ha úgy lett volna. Nem akartam őt átverni, hitegetni, vagy biztatni arra, hogy velem csak jól járhat. Mindketten tudtuk, hogy nem az a fajta vagyok, aki nem képes rajta sebet ejteni. Már megtettem, nem is egyszer. Hiába is határoztam úgy már többször, hogy nem teszem, mindig ugyanott kötöttem ki, ő pedig mindannyiszor sérült, méghozzá egy olyan döntés miatt, amit én hoztam meg. Nem hagyhattam azt, hogy szenvedjen. Elég volt neki az, ami kijutott. Megérdemelt egy boldog második esélyt, és ha ez mégsem velem jönne el, tudtam volna, mi a feladatom. Szerettem őt legalább annyira, hogy ha fájna is mindkettőnknek, megadnám a lehetőségét arra a jobb életre, ami rá várna valahol. Lassan kinyitottam a szemem. Nem lepődtem meg azon, hogy valamelyest nem lett tisztább a kép. Amit felfogtam, az az volt, hogy Caroline a jövőjében sem lesz kevésbé talpraesett, meg fogja állni a helyét, sikeres lesz... és lesz mellette valaki. Tehát ez így működött. Semmi konkrétum. Ő magát látta, ostoba elképzelés volt, hogy talán ez az egész megsúgja, mit kellene tennem. - Ne haragudj, talán túlzásokba estem. - engedtem el lassan arcát. Kimerültséget éreztem a végtagjaimban, ez több erőt igényelt mint gondoltam, de egy halvány mosoly rajzolódott ajkaimra. - De nem láttam semmi olyat, amit ne sejtettem volna előre. - fűztem még hozzá lassan, majd lehajtott fejjel mélyesztettem kezeimet kabátom zsebeibe. - Talán itt lenne az ideje, hogy hagyjalak pihenni, nem? - emeltem fel lassan a fejem. Nem felejtettem el, hogy mit ígértem. Magammal viszem őt New Yorkba, nem gondoltam meg magamat.
Fogalmam nem volt, hogy mégis mit szeretne, de valahogy most nem is igazán érdekelt. A világ végére is elmennék vele. Őszintén fektettem bele a bizalmamat. Szükség volt erre, mert ha most sem bízom benne, ha állandóan azon kattogok, hogy mikor fog kisétálni újra az életemből egy hajszálnyit sem leszünk majd előrébb és én azt nem szeretném. Nekem szükségem van arra, hogy őt az életemben tudjam. Mert a lányokkal már olyan régóta nem találkoztam, hogy teljesen egyedül érzem magam. Mintha megszűntem volna létezni a számukra. Olyan furcsa, hogy régebben minden egyes hírt egymás között osztottunk meg. Most pedig már szinte alig beszélünk, vagy találkozunk. Mindenkinek megvan a maga világa. Naiv voltam, hogy azt hittem minket nem szakíthat szét az idő. Gyorsabban megtette, minthogy azt el mernénk ismerni és ezért is nehezebb visszacsinálni. Meglepetten nézek körbe, amikor meglátom, hogy hol is vagyunk. A ház előtt. Azonban nem értem, hogy mégis mit is csinálunk itt igazából. Azt mondta, hogy meg kell tennünk valamit, de.. Fogalmam nincs igazából, hogy mire gondolhatott. Amit a zavarodott tekintetem is jelezhet felé. Összefacsarodott a szívem, ahogyan az édesanyjáról beszélt, de igyekeztem, hogy a sajnálkozás, az együttérzés most valahogy ne üljön ki az arcomra. Mert tudom, hogy nem azért mondta el mindezt, hogy megsajnáljam. Még akkor sem, ha most így is érzem. – Mit csinálunk itt, Hayden? – Egyszerűen most már nem tudom leplezni a zavarodottságom. Nem értem, hogy mégis mit szeretne csinálni, de aztán a kezeit megérzem az arcomon és valahogy egy pillanatra nem is számít semmi más sem. Végül pedig a homlokát az enyémnek támasztja, és úgy érzem, mintha kiszakadnék egy pillanatra a saját testemből, valami messzi helyre vándorolva, ahol önmagamat látom. Egy tévénél talán? Sikeres vagyok. Van egy vőlegényem? Vajon az ő lenne? Vagy az idő közben mást rendel mellém? Bár szívem szerint csak őt tudnám elképzelni magam mellé. Azt nem mondom, hogy könnyű lesz, mert tisztában vagyok a kihívással, ami elé állítottunk magunkat. De érte, bármi megéri. Amilyen hirtelen szakadtam el önmagamtól, olyan hamar tértem is vissza, mielőtt még komolyabb válaszokhoz juthattam volna. De már ez is valami, nem? Úgy értem legalább valamit biztosra tudok. Habár a jövő mindig könnyedén változhat. A döntéseinken múlik minden. – Ez az volt, amire gondolok? – Mi más lehetne? Bár nem értem, hogyan lehetséges, hogy szinte olyan módon láttam a jövőmet, mintha éppen abban a pillanatban lettem volna. A jelenben pedig egy apró másodperc töredékéig megszűntem volna létezni, hogy megismerhessem mindazt, amit az élet tartogat a számomra.
Megannyi ötletem volt még ma délután, hogy hogyan folytatom majd az életem Caroline Forbes nélkül. Úgy vettem ki a legutóbbi találkozásunk alkalmával, hogy kettőnk dolgát igencsak lezártnak kell tekintenem, még akkor is, ha egy érzelemmentes vámpírral volt dolgom. A legrosszabb az volt, hogy én még érzelmekkel együtt is képes voltam így bánni másokkal, nem érdekelt mások gyengesége és törékenysége. Olyan voltam, mint a legrosszabb vírus egy ember szervezetében, amit nehéz elpusztítani. Nem tudtam, képes lehetek-e arra, hogy jobb emberré váljak. Mikor újra találkoztam vele, azt gondoltam, hogy igen, miért is ne menne? Érte még ezzel is megbirkóznék. Aztán jött ez az egész... mikor Liz meghalt. Ő pedig kifordult magából a gyász miatt. Soha nem éreztem magam annyira távol egy nőtől, mint akkor tőle. Azt hittem, elveszítettem. És ezzel az esélyt arra, hogy jobb ember lehessek. Nem voltam kitartó típus, nélküle pedig nem is láttam értelmét annak, hogy megváltozzak. Most egy afféle második esélynek tudtam be ezt az egészet. Vele lenni még mindig jobb, mint ezer mennyországban lubickolni, és ennél több voltaképpen nem is szükséges. Miután kimondta, hogy bízik bennem, megragadtam a kezét, és a bárból kiérve nem az autót választottam, habár az is ott parkolt a bár előtt. Miután tisztes távolságra kerültünk a többi embertől, és nem látott senki, a vámpíri képességeim egyikét kihasználva szinte villámszerűen a Forbes háznál kötöttünk ki, de a kezét még akkor sem engedtem el. - Mikor az anyám meghalt, rémesen éreztem magam. Felelősnek, mert a halála előtti órákban összevesztem fele, és otthagytam. Haragban váltunk el egymástól, és... szinte biztos voltam abban, hogy ha nem izgatom fel, még most is életben lenne. - nyeltem nagyot, majd közelebb léptem hozzá, és elengedve a kezét, ismét arcát fogtam ujjaim közé. Nem akartam, hogy sajnáljon, nem ez volt a lényeg. - Bármit megtennék azért, hogy újra láthasd a tiédet, és hogy az elmúlt heteket egy csettintéssel kitörölhessem az életedből. De ehhez nincs erőm... a múlton nem tudok változtatni. - nyeltem újabbat, majd homlokomat az övének támasztva lehunytam a szemem. Nem tudtam, van-e helyem az életében. Hogy mit hozhat a jövője, mi lesz benne... én kaphatok-e benne helyet. Hát ezért koncentráltam arra, hogy hiába is utáltam a képességeim zömét, de a mágia segítségével magunk elé vetítsem a jövőjét. Látnom kellett, ahogyan neki is, hogy mit hoz majd a jövője. Az emberek múltját már megannyiszor képes voltam "megnézni", de ezt még sosem tettem a jövőjükkel kapcsolatban. Talán azért, mert a saját jövőmbe nem kaphatok betekintést. De az övébe igen, és ha ő látja a segítségemmel a sajátját, akkor én is - rajta keresztül.
Ismét végigsimított tekintetem alakján. Nem is tudom, mit lepődöm meg. Láttam már őt ennél alulöltözöttebbnek is. Ezen már tényleg nem kellene... mindegy. Most csak csodálni akarom őt... vagyis, inkább nem. Rengeteg időt emésztene fel. És ha itt vagyok, nyilván nem azért jöttem, hogy a majdnem pucér alakját bámuljam. Igaz, nem is várhatja el tőlem, hogy a figyelmem ne terelődjön abba az irányba, hogy vajon mi van az anyag alatt.. hm. - Csak gondoltam, hogy... meglátogatlak. De talán kereshettem volna jobb időpontot is. - nyeltem egyet. Tényleg zavart érzek? Nem hiszem. Velem az szinte soha nem fordul elő. A férfiak egyik kiemelkedő alakja vagyok... legalábbis ebben a körzetben. Nincs rajtam plusz negyven kiló izom, ez minden bizonnyal - ránézéssel igazolható - tény. De a legtöbb nőnek az is elég, ami én vagyok, s ami nekem van. Akkor mit kellene változtatom? A válasz egyszerű: semmit. - Visszajöhetek máskor, ha zavarok. Most nem tudtam... máshová menni. És nem akarok öhm... egyedül lenni. - köszörültem meg a torkom, miközben elkerültem pillantását, miközben ezen szavak elhagyták ajkaimat.
Ha volt olyan személy, akinek a felbukkanására nem számítottam, hát az ő volt.. Nem, mintha nem örülnék neki, hogy itt van, mert örülök. Legalábbis az egyik részem. Az éretlen, kislány részem, amit még mindig őrzök magamban valahol mélyen. A szívem egy része mindig is szeretni fogja, hiszen tulajdonképpen ő az én első s igaz szerelmem.. Még akkor is, ha elég elcseszett egy szerelem volt a miénk. Már, ha lehet annak nevezni. Én szerettem. Tudom. Tisztán emlékszem együttlétünk minden egyes pillanatára. De ez sajnos nem következett be addig, míg vámpírrá nem váltam. Megfosztott az emlékeimtől. Habár tudom, hogy így könnyebb volt elviselni a hiányát akkor is jogom lett volna hozzájuk, de mindegy is. Ez már teljes mértékben lényegtelen. Visszacsinálni nem lehet. Ami megtörtént az megtörtént. Úgy tűnt, hogy ő maga sem tudja igazán, hogy mégis mit akar.. Szóval a kérdésemmel sem sokat segítettem rajta. – Nem.. Nem az.. Mondd csak. Miért jöttél? – Tényleg érdekelt, hogy miért jött.. Én már azzal is meg vagyok elégedve, ha csak úgy.. Ha egyszerűen gondolt rám. Na, jó tényleg egyre inkább kezdek visszaváltozni azzá a naiv kislánnyá, aki évekkel ezelőtt is voltam, mikor vele voltam. Nem mindig volt egyszerű mégis hiányzik az egész. Pár egyszerű napig gondtalan lehettem. Nem törődtem a következményekkel. Mostanában pedig csak ezekkel törődöm.
Hogy mi hozott engem ide? Ez egy rendkívül jó és lényeges kérdés! Az egyik lábam már a kapuban visszafordult volna, de a másik jött, és jött... míg meg nem álltam az ajtó előtt, és meg nem nyomtam a csengőt. Mintha nem is én tettem volna. Az egész olyan volt, mintha a testemen kívülre kerültem volna, és ott lebegve a testem felett, figyeltem, hogy miként nyomja meg a csengőt az a balfék szerencsétlen! Mert az vagyok.. főleg ami Caroline-t illeti. Sosem voltam elég jó neki. Ideje lenne végre ebben a kérdésben is felnőnöm. Esélyt kell adnom neki a boldogságra. RÉgen csak úgy jöttem, aztán olyan gyorsan mentem is.. most ismét rátörtem, szinte keresztbevágva mindent. Nem helyes.
- Öhm.. - köszörültem meg torkomat, mikor az ajtó kinyílt. Nagyokos, idejöttél, és azt se tudod, hogy mit vess oda neki, mi? Szánalmas. Még hozzád is, Hayden Greg Evans. - Asszem, hogy túl későn jöttem. És alkalmatlan az időpont. - néztem végig köntösbe burkolt testén, de a végén tekintetem belefurakodott az övébe.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ezt fogom mondani, de egy jó időre elegem van a főiskolából. Igazából nem is azzal van a baj. Vagy talán mégis.. Nem tudom. A koncentrációs képességem eléggé alacsony. Főleg most, hogy már tudom Bonnie sem tartozik az élők közé.. Mi lesz a következő? Arra fogok feleszmélni, hogy Matt, akivel már jó ideje nem beszéltem szinten holtan bukkan elő? Vagy esetleg Elena? Felfordul a gyomrom saját magamtól. Mellettük kellett volna lennem úgy, ahogy ők is mindig mellettem voltak, ha volt valami baj. Bonnie is rögtön ugrott.. Csak egy szavamba került. Stefan is. Én pedig ügyet sem vetek arra, hogy jó ideje, már nem beszélek velük. De ki gondolta volna, hogy Stefan-t bedobják egy tó fenekére, majd mikor nagy nehezen kihorgászom onnan utána egy idióta boszorkány vagy tudjam is én mi elrabolja, mert szüksége van rá. Mintha olyan sok mindenre képes lenne Stefan ilyen állapotban. S a gyomor görcsömet még az is okozza, hogy fogalmam nincs mit akar vele kezdeni vagy éppen mit tett már.. Annyira megkönnyebbülnék, ha legalább tudnám hol van. Ha nem akarta bántani miért nem mondta meg? Oké.. Nem voltam túlságosan barátságos, de senki nem az, ha úgy érzi, hogy a barátait fenyegetik. Katherine-t azóta sem láttam, ami nem tudom, hogy jó vagy rossz jel. Az ő halála engem különösebben nem érintene meg, szóval.. Azt sem bánom, ha később a fülembe jut a halálhíre. Bár ne arról híres, hogy olyan könnyen beadja a derekát. Fejemet a csempének támasztom és hagyom, hogy a vízsugár benedvesítse a hajamat is. Nem tudom, hogy mennyi ideje ácsorgok a zuhany alatt, de sikerült akkora gőzt csinálnom a fürdőszobába, hogy lassan már az orromig sem látok el. Nagyot sóhajtok és miután a hajamat is megmostam, jól megdörgölöm majd pedig belebújok a köntösömbe. Szükségem volt egy kis állandóságra és ezért hazajöttem. Hátha Stefan felbukkan az ajtóban. Bár ennek az egésznek nagyon kicsi az esélye. Nem tudok mást tenni, mint visszamenni oda, ahol az egész elkezdődött. Csak találok valamit, ami elvezethet hozzá, mert ha nem akkor meg fogok őrülni. Nincs azaz ember a világon, aki képes lenne elterelni a gondolataimat. Pedig már szinte minden próbáltam.. Tényleg mindent. Kopogtatást hallottam az ajtón és egy pillanatra felcsillant a szemem hátha teljesül a kívánságom. Szapora léptekkel siettem az ajtóhoz és hatalmas mosollyal az arcomon. Normális esetben talán le is hervad abban a pillanatban az arcomról, hogy meglátom nem Stefan az, de ez egyáltalán nem volt egyike a normális eseteknek. – Hayden. Mi szél hozott erre? – A hangom kicsit rekedtes volt s egy apró pír is megjelent az arcomon, amikor eszembe jutott, hogy a köntösön kívül nincs rajtam semmi más. Fel kellett volna öltöznöm.. Ha Stefan, ha nem. Késő bánat.
Semmi lámpa nem égett a lakásban. Remek akkor valószínűleg feleslegesen hagytam ott Tyler. De most már nem fogok visszamenni azzal, hogy csak Stefant akartam leellenőrizni és mivel nem volt otthon visszajöttem. Félek ebből is veszekedés lenne. Úgyhogy inkább egyszerűen előszedve a kulcsomat a szobám felé vettem az irányt.
Nehezemre esett észhez térni Caroline szemeinek varázsából, de valahogy sikerült aztán el is hagytuk a kórházat és a házáig megtett utat síri csendben töltöttük. Azt hiszem kapok a fejemre ha beérünk, de legalább kiadja magából a felesleges indulatokat amiből mostanában bőven volt vele. Na meg kíváncsi vagyok, hogy pontosan mire jutottak Tylerrel. Ha ennyire ráért, hogy egy kislányt babusgasson akkor valószínűleg nem volt túlságosan nagy a happy end.
Nem siettem idáig, hiszen addig is volt időm arra, hogy gondolkodjak. Nem tudom, hogy mi számít Tylernek és mi nem. Az egyik pillanatban még jól megvagyunk a következőben pedig már egymás torkának ugrunk. Most talán leginkább én voltam a hibás, de nem tudtam hogyan lereagálni. Lehet, hogy mégsem egymásnak lettünk szánva. Nem akartam mást, csak befeküdni az ágyamba és feküdni egész nap.
Kezdőlap
|| 
|| 
