bryan & ebony

Szerencsére a déli óra előtt bekaptam néhány falatot, így legalább a vércukromra nem kellett ügyelnem a nagy sietségben. Éppen, hogy kijöhettünk az egyik előadásról, rohanhattunk a másikra, ami az egész iskola szokásaitól eltérően valamilyen csoda folytán nem egészkor, hanem fél után kezdődött, így Noémie-vel megegyeztünk, hogy a tervezett kávénkat csak akkor fogyasztjuk el, ha túléljük az órát…. Foster? Ezek szerint ő lenne az, aki valószínűleg nem emberi szervezettel rendelkezik, aminek ha más nem arra szüksége lenne, hogy kinyújtóztassa a végtagjait másfél óra ücsörgés után?
- Még jó, hogy nem olyan hatalmas ez az épület. – Motyogtam a barátnőmnek, miközben lefelé szedtük a lépcsőfokokat, kénytelenek voltunk a harmadikról az elsőre lesétálni az ódon falak között, amelyek akárhogy is, de szerint árasztották magukból a tudást. Vagy éppen túl sok Harry Potter-t néztem kamaszkoromban és a régiségéből kiindulva az egyetem eléggé hasonlított a Roxfort-ra. Ki tudja, a lényeg az volt, hogy imádtam ezt a helyet.
Mire leértünk a diáktársaink elkezdett beözönleni az előadóba, a táskámba nyúltam a mobilom után, hogy leellenőrizzem, mennyi az idő, mivel az órámat, amelyet reggelente kivétel nélkül a csuklómra rögzítettem szerencsésem otthon hagytam. Aztán jött a felismerés, hogy a telefonom sem volt meg, a combomra csapva a táskámat próbáltam kitámasztani a bőr hordozóeszközt, hátha sikeresebb keresőakcióba kezdhetek, ám sehol semmi. Áttúrtam az össze négyzetcentijét, a könyveim már a bal karomon pihentek, mégsem láttam sehol. Noémie csak ácsorgott mellettem és mielőtt futva elindulhattam volna vissza a lépcsők irányába kértem, hogy várjon meg. Ha már késni fogok, ne egyedül tegyem, egyébként is már mindenki bent volt, csak mi ketten nem.
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat és éreztem, hogy felfelé haladva egyre melegebb lesz köszönhetően annak, hogy a napfény teljes erővel tűzött be az ablakokon. Szeptember közepén jártunk, mégis akkor volt a hőség, mint a nyár melegebb napjain, nem is volt szükség komolyabb ruházatra egy ujjatlan felsőnél és rövidebb nadrágbál, bár ahogy észrevettem néhány csoporttársam inkább strandidőnek szánta volna a mai napot a ruházatukat tekintve. Persze a lelkemnek jólesett egy kis, a barátnőmmel folytatott pletykálás és kibeszélés, de ki vagyok én, hogy megítéljek akárkit is?
Nyitva találtam az előző óra helyszínét, a professzor lassan pakolta össze a szétszórt lapjait és meglepett arckifejezéssel fordult felém, amikor átcsörtettem a küszöbön. Elnézést kérve léptem a padhoz, ahol ültem, a székem alatt meg is találtam a keresett telefont. Kicsúszhatott a zsebemből? Többet sem teszem oda.
Újabb ámokfutásszerű rohanás segítségével indultam utamra, a hajamba túrtam, mielőtt benyithattam volna abba a terembe, ahol elvileg keresnivalóm volt. Utáltam késni, nem is volt szokásom, nem szerettem, ha olyasmiért szegeződtek rám tekintetek, amire nem voltam büszke. Mit is vártam, nem volt diák, aki ne figyelt volna fel az érkezésemre, a tanár szemeit is magamon érezhettem, ezért megpróbáltam a lehető leggyorsabban megkeresni a terem legtávolabb zugában lévő helyet, ám nem jártam sikerrel. Sokkal kínosabbnak tituláltam azt a tevékenységet, hogy felmásszak az előadó tetejére, minthogy az egyetlen üres székre üljek, ami az első sorban volt, így fogtam magam, egy röpke pillanatra a tanárra nézve elmormogtam egy bocsánatkérést és elhelyezkedtem. Hátranézve legszívesebben megöltem volna a barátnőmet a puszta pillantásommal, aki könyörületért tátogott, úgyhogy előre fordultam és inkább a füzetem kiválogatására koncentráltam. Mire fellélegezhettem volna kénytelen voltam farkasszemet nézni az újdonsült tanárommal, akire igazából most vethettem egy igazi pillantást. A mellkas előtt keresztbe font kar és a kérdő tekintet nem éppen megnyerő képet festett róla, ennek ellenére volt benne valami megmagyarázhatatlan, ami nem illett össze a szigorú, jó előre utálnivaló figura képével. Még ha a folyosón ezt is tettem.
- A nevem Ebony Tate-Smith. – Utáltam a bemutatkozásokat, mindig mindenhol ugyanazt elmondani felettébb unalmas tudott lenni, főleg, hogy az alkalmak nagy százalékában arról sem volt fogalmam, miről beszélhetnék. – Itt lakom Brüsszelben és kislánykorom óta érdekel a jog világa, a nagyapám szerettette meg velem. Talán naiv dolog, de én hiszek abban, hogy győzhet az igazság, úgyhogy diploma után szeretnék arról gondoskodni, hogy minél több rosszfiú megkapja a büntetését. – Apró mosoly húzódott a számra, majd összepréseltem az ajkaimat. – Rendőr nem szerettem volna lenni, mert nem vagyok jó futó, úgyhogy maradt a tárgyalóterem. – Furcsa lányka voltam, egy időben csakis nyomozó akartam lenni, amit szintén betudtam a néha tévében elkapott sorozatok általi villanásoknak.
– És elnézést a késésért… ismét. – Tettem hozzá. Mérget vettem volna rá, hogy a férfi a késés miatt pécézett ki magának, ezért muszáj voltam valamivel visszavágni akkor is, ha nem volt éppen szép dolog és nem nekem volt igazam.

bryan & ebony

Próbáltam tartani a rám szegeződő tekintetet, ami elsőre nehéznek bizonyult, hiszen hirtelen ért a megszólítás, a gondolataimat sem volt időm összeszedni és legkevésbé sem akartam a kipécézett áldozattá válni, aki két perc miatt egész félévben szívhat. Persze éltettem és reméltem a tanárok jószívűségét, sajnos kicsinyes elképzelések voltak azok, miszerint ők is emberek tekintve, hogy a számomra kedvenc megszólalás szerint az évfolyam egy része úgyis bukni fog, mert az nem létezik, hogy az egész csoport akadály nélkül elkezdhesse az új félévet. Ez a hír még egy megrendíthetetlen lelket is megfélemlítene, bár azok lehet nem tulajdonítanak nagy jelentőséget az e fajta ígéreteknek, akiknek mindegy, mi fog történni.
Szívem szerint hallgatva Mr. Foster szavait ismét megszólaltam volna odaszúrva, hogy nem bolti eladónak készültem, tisztában vagyok azzal, hogy a görögdinnyék jobb esetben nem fognak begurigázni a tárgyalóterembe, de mivel elfordult tőlem és már a többiek felé is intézte a mondandóját, elhallgattam. Az évek során sokat fejlődtem, kamaszkoromig én voltam az okos, kedves lány, ám a csendes is, a középiskola segített kinyílni, mégsem éreztem magam mindig kompetensnek abban, hogy a szemtelenkedéssel megtűzdelt véleményemet közszemlére bocsássam. Inkább csak engedtem mosolyra húzódni az ajkaimat és tudatosítottam magamban, hogy ennek az embernek lehet, hogy van humorérzéke tekintve, hogy elmosolyodott és a tekintetén is láttam, hogy megbocsájtotta a késének nevezett botlásomat. Szemeimet leemeltem róla, amikor elkezdett körbejárni a termen és az összes többi diákot is végigkérdezgette a származásáról, céljairól és az ekkor szokásos dolgokról, de mivel már kívülről tudtam ezeket a történeteket és voltak, amelyek elsőre sem kötöttek le, inkább a füzetembe való firkálgatás kötött le vagy a belelapozás az előző órát anyagába. Szerencse, hogy a legtöbb írás csupán a kötelező irodalmat foglalta magába.
Akkor emeltem fel ismét a szemeimet a füzetből, mikor a tanár újult erővel kezdett beszélni közölve, hogy interaktívvá kívánja tenni az órát. Körbepillantva láttam, hogy sokaknak nem tetszett az ötlet, de voltak, akik kihúzva magukat már majdnem magára a felvetés hallatára kiestek a padból. Nem voltam odáig az ennyire buzgómócsingokért, akik feltűnési viszketegségben szenvedtek és azt hitték magukról, ők a talapzatai az itteni környezetnek és azt tehetnek, amit akarnak, mert nekik bármi jól áll és meg is engedett. Viszont a hírre, miszerint lehetőség nyílt gyakorlati helyet szerezni, nekem is felcsillant a szemem és ismét Mr. Foster felé néztem, akit nem igazán bámultam meg óra közben, hiszen nem volt kedvem ismételten felszólalni a semmiről. Nem mentek tömegszámba azok a tanárok, akik ilyen lehetőségekkel kecsegtettek, voltak, akik felajánlottak némi lehetőséget, szakköröket, megbeszéléseket, amelyekre fel is iratkoztam „sosem lehet tudni, mire lesz jó” alapon, de nem jósoltam nekik nagy jövőt. Ne ez legyen a vége, a pesszimizmust el kellene vetnem.
Megszólalt a csengő, bepakoltam a füzetem, tollam, telefonom a táskámba, kimásztam a pad mögül és megvártam, hogy Noémie leérjen a lépcsőn. Szóban is bocsánatot kért, én már csak legyintettem egyet és neki szegeztem a kérdést, miszerint mennyire tartja jó ötletnek a gyakornokosdit, de ő a vállát megrántva elintézte annyival, hogy nem tervez bírók előtt beszédeket tartani, neki tökéletesen megfelel majd egy cégnél. Mit is vártam? Materialista vér csörgedezett az ereiben, nem hatották meg azok a dolgok, amelyek engem ide vezényeltek.
Én nem mondtam le a lehetőségről, Noémie biztosított, hogy míg feliratkozok elmegy az utcán található kávézóba és meghív arra a koffeinbombára, amit terveztünk meginni. Nem én voltam az egyetlen érdeklődő, volt, aki egyedül, voltak kettes-hármas csoportokba verődő sorban állók, kedvenceim ismételten a vihogó delikvensek voltak, akiknek meg kellett volna tiltani, hogy egyáltalán megszólaljanak. Az órámra pillantottam éppen, mielőtt nagy nehezen elszállingóztak előlem és csak én maradtam a teremben. Természetesen Mr. Foster-el.
- Ha már később jöttem, maradjak egy kicsit tovább. – Léptem oda az asztalhoz apró, szelíd mosollyal. – Igazából a felajánlott lehetőség érdekelne. – Milyen meglepő lehetett, én voltam körülbelül a tizedik, aki ezzel a szándékkal jött, persze a pontos utánaszámolást hanyagoltam. De látva, hogy kik iratkoztak fel, lesznek idegőrlő pillanatok.  

bryan & ebony

Diszkrét mosolyra húztam a számat, ahogy mindig is, amikor valakivel beszéltem. Nem volt szokásom állandóan úgy vigyorogni, mint a tejbetök, őrült módjára nevetni a dolgokon, de a mosolyom legtöbbször ott díszelgett az arcomon. Jobb benyomást keltett és szerettem volna hinni, hogy tényleg létezik a mechanizmus, miszerint ha mosolyogsz, a világ úgyis visszamosolyog rád és nem komoly tekintettel, szomorúsággal a levegőben fog kergetni téged egy életen keresztül. Az pedig, hogy vallomástétel céljával érkeztem, szintén jókedvre derített.
- Nem vagyok az a konkrétan gyilkoló típus. – Jelentettem ki már a tanár felé intézett pillantással. Valószínűleg jobban zavarban lettem volna, ha a hátam mögött tömeg ácsorgott volna, de így viszonylag nyitottnak éreztem magam. Főleg, hogy feltett szándékom volt felkerülni arra a listára, amiről nem akartam lekerülni sem. Viszont nem lettem volna őszinte magamhoz, ha azt mondom, hogy számítottam egy olyan megszólalásra, amit tett: szóval lát bennem kurázsit így, a legelső, bemutatkozós óra után? Persze, a tanárok erre vannak kihegyezve, ő pedig minden bizonnyal tovább is fejlesztette ezt a képességet, hiszen a  szakmájában is szükség volt arra, hogyha nem is elhamarkodottakat, de legalább következtetéseket tudjon levonni azokról az emberekről, akikkel dolgozik. Ilyenkor általában elbizonytalanodtam, megpróbáltam kirajzolni magamat a lelki szemeim elé, hogy hol leszek húsz év múlva, milyen ember válik majd belőlem. Sikeres leszek, szeretem majd a munkámat vagy a frász jön rám, ha megcsörren majd a telefonom? Képes leszek eredményesen elvégezni a feladatokat, amelyeket rám bíznak? Egyáltalán diplomával a kezemben fogok kisétálni egyszer ebből az épületből vagy addig sem fogok eljutni. Belül megcsóváltam a fejem, mint az lenni szokott arra gondoltam, hogyha másoknak sikerült, nekem is fog. Méghozzá jól.
- Nem tudhatom előre, hogy bírni fogom-e. – Mondtam őszintén. – De remélem. Nem azért jelentkezek, mert miért ne, hanem mert tanulni akarok. – Nem jól begyakorolt bevágódós szövegről van szó, egyáltalán a bevágódás gondolata sem jutott eszembe. Nem azért jártam egyetemre, hogy jó pontokat szerezzek a tanároknál, hanem azért, hogy minél több tudást, tapasztalatot és minden ehhez kapcsolódót passzírozzak magamba. Örököltem, hogy a lehető legjobb akarjak lenni magamhoz képest, magasak voltak az elvárásaim és nem bántam, ha másoknak is azok voltak, míg meg nem ütötték az irreális szintet vagy fel nem lépett a „bort iszik, vizet prédikál”-effektus. Attól a falra tudtam volna mászni, ám úgy éreztem, Mr. Foster-rel nem lesz ilyen bajom. Áradt belőle valami megmagyarázhatatlan nyugodtság, ami határozottsággal és tettvággyal vegyült. Ami pedig a legfontosabb rá nézve nem az jött lett, hogy utálja az egész univerzumot.
- Egyébként… - Nyeltem egyet, hogy az összefüggő beszédemnek ne a kiszáradni készülő ajkaim legyenek az egyetlen megakadályozói.  – Mi alapján fog választani? És miből állna ez a gyakornokoskodás? – Tettem fel az egyébként számomra igencsak fontosnak tűnő kérdést, elvégre a versenyszellem ugyan nem tombolt bennem, de szerettem volna megtudni, mire is lehet számítani. Elszánt voltam, ám eltaposni nem terveztem senkit. Az nem az én stílusom volt. – Azt már tudom, hogy az aktatologatás nem fog sokra vezetni. – Ismételten elsomolyodtam. Kedvenceim voltak azok a csoporttársaim, akik tényleg csak a sült galambot várták, mert azt hitték, hogy akkora intellektussal és tehetséggel áldotta meg őket a sors, hogy mindenkit az ujjuk köré tudnak csavarni és az életük egy csapásra meg is fog oldódni ezzel a tudattal. Felettébb idegesítő hozzáállás.

bryan & ebony

A mosolyom nem szándékozott eltűnni az arcomról, szavai tettek arról, hogy a bérelt helye megmaradjon. Mi értelme lett volna azt hangoztatni, hogy én márpedig mindent ki fogok bírni, ezer százalék, hogy a szempillám sem fog rebbenni akármit látok is, engem semmi sem fog megtörni és biztos, hogy egyetlen pillanat sem lesz, amikor a hátam közepére sem fogom kívánni a másodpercet, amikor úgy döntöttem, jó ötlet lenne a gyakornokosdi. Bármi megtörténhetett, nem láttam a jövőbe, de a legjobb reményeim szerint semmi sem tervezte felborítani a terveimet. Az utam nem volt kikövezve, csak a fejemben. Többféle variáció, rengeteg lehetőség fordult már meg bennem, egyik legrosszabb tulajdonságom volt, hogy nem szerette kiengedni a kezem közül a gyeplőt, ennek tekintetében utáltam, ha a dolgok csupán történtek körülöttem, én pedig mindössze az elszenvedőjük vagy kiélvezőjük voltam. Bele kellett folynom abba, amiben érdekeltségemet láttam, kontroll és irányításmániában szenvedtem egyesek szerint, de ez még nem öltött akkora mértéket, hogy ne lehessen velem beszélni.
- Ez nem csak a maga tapasztalata. – Bukott ki belőlem hirtelen, úgyhogy inkább nyeltem egyet, hogy visszafogjam magam annak ecsetelésében, mennyire egyetértek vele azon a téren, hogy sokan sokkal nagyobb mellénnyel járnak-kelnek a folyosókon, mint azt kellene. Végül is jó volt tudni, hogy valakinek nem az számított, kit mekkora szájjal áldott meg az ég, hanem különféle tényezők játszottak szerepet abban, ki kaphatja meg a lehetőséget. Azért nem mindegy, hogyha valakinek hatalma van ilyen téren, mennyire hajlandó azt ésszel használni… talán ő nem az a tanár, akinek a látszat számít és nem is ás jobban alá, hogy megismerje az emberek igazi értékeit. A szavaiból az tűnt ki, hogy nem ebbe a csoportba tartozik. Egy hihetetlenül intelligens ember véleménynyilvánítása volt ez, ami bizalmas jövőképre adott okot. Csak nem találtam egy tanárt, akire nem pusztán panaszkodni lehet majd?
- Akkor mi tartozik a hatáskörébe? – Kérdeztem érdeklődve. A tanáraink nagy része hajlamos volt sok mindenbe belekóstolni, ám mindenkinek volt egy konkrét területe, ahol szeretett kitűnni és kiemelkedő teljesítményeket véghezvinni. Néhányuknak sikerült, egyesek már a terem ajtaját is úgy nyitják ki, mintha a világ fájdalmát cipelnék a hátukon, de rajta nem láttam ezt a fajta kiégést. Sőt, mintha élvezte volna, hogy embereket toborozhat maga mellé.
A meglepődés apró jelen kiülhetett az arcomra. Szereti, ha vitatkoznak vele? Ez nem sok emberről volt elmondható még akkor sem, ha hétköznapi szituációkról volt szó. Én a magánéletben nem voltam odáig a konfliktusokért, ezért is tartottam kissé attól, vajon megállom-e majd a helyem ezen a pályán, hiszen itt legnagyobb részben mégis csak muszáj vitatkozni, érvelni és álláspontot foglalni. Természetesen nem volt mindegy, hogy melyik oldalon tette ezt valaki… én nem akartam eladni a lelkemet, hanem a másik oldalon szerettem volna harcolni.
- Nem sokan bírják elviselni, ha ellenkeznek velük. Legalábbis eddig nem sok tanárral találkoztam, aki az első óráján megkért volna minket, hogy menjünk szembe az álláspontjaival. – Ezzel ő is tisztában lehetett, elvégre nem most kezdett el tanítani, ahogy elmesélte. - Higgyen nekem, biztosan fog találni valakit, aki eleget fog tenni ennek a kérésnek. - Jelent meg ismét halvány mosoly az ajkaimon.

bryan & ebony

Figyelmesen hallgattam, ahogy a tapasztalatairól beszélt. Nem gondoltam volna, hogy találok egy tanárt, aki képes a diákjaival úgy beszélni, mint az emberekkel. Sokan úgy gondolták, ha már tanítanak vagy csak van mögöttük pár év, akkor meg sem érdemlik a kezdők, hogy szóra méltassák őket, ám nem mintha a tanulók között nem lettek volna ilyenek. Egyesek biztosan voltak abban, hogy részük volt a spanyolviasz létrehozásában és hogy ők eleve tudással a fejükben születtek. Amit nem is féltek hangoztatni és ezzel hiába keltették azt a hatást elsőre, ami miatt a diáktársaik legszívesebben kiugrottak volna az ablakon, mégis mindenki rájött idővel, hogy csak a szájuk nagy, semmi más.
- Érdekesen hangzik. – Mást nem igen tudtam mondani, a beszélőkém ezekben a helyzetekben rendre cserbenhagyott. Azért nem volt rossz hallani, hogy ő is végigjárta azt a bizonyos szamárlétrát, ami nagyon, sőt talán túlságosan is hosszúnak ígérkezett, ám akárhányszor kételyek fogalmazódtak meg bennem eszembe jutott, hogy mást nem is csinálnék szívesen. Ameddig pedig valamilyen másik jövőbeli terv vagy gondolat ki nem túrja a helyéről a mostanit, nem akartam váltani. Túlságosan érdeklődtem ahhoz eziránt a pálya iránt, hogy akármi is eltántorítson. Nagyapám pedig tett róla, hogy a történeteivel mindig fenntartsa az érdeklődésemet. És Mr. Foster is meghozta a kedvemet néhány szóval a gyakornoskodáshoz, szóval… nem olyan rossz itt, főleg, hogy eleve nem utálattal jöttem be reggelente. – Remélem az órákon is hallunk majd néhány ilyen… ismeretterjesztő történetet. Szerintem érdekesebbek lennének, mint a könyv, amit így is, úgy is meg kell tanulnunk. – Megigazítottam a táskám szíját a vállamon és egy hosszabb pillanatig elidőzött a tekintetem az előttem álló férfi arcán, mozdulatain. Olyan nyugalmat, mégis eltökéltséget árasztott magából, amit már régóta nem láttam senkin, még azokon az ismerőseimen sem, akikről tudtam, hogy imádják a munkájukat. Csak mivel már nem tudtam mit mondani és az ő szavai is arra irányultak, miszerint segíthet-e még valamiben, megcsóváltam a fejemet. A fenébe, szépen elidőztem itt ahhoz képest, hogy csupán a nevemet akartam felfirkantani egy papírra. Noémie már biztosan tűkön ül, amennyire türelmes természet… és a kávém is tuti kihűlt. Főleg, ha ő is leragadt valahol a kávézóban, mert talált magának egy újabb áldozatot, akivel eltöltheti a pár perc szünetünket.
- Elnézést, hogy feltartottam. – Nem akartam tőle sem elvenni a lehetőséget, miszerint felkészüljön a következő eladására vagy akármit is csináljon, mindent megtudtam, amit szerettem volna, ideje volt távoznom. - Köszönöm az információkat. – Apró mosolyommal is ezt üzentem felé, majd hátrébb léptem és elindultam az ajtó irányába, ám egy pillanatra visszafordultam. – Viszlát. – Mondtam csupán ennyit, aztán az ujjaim a kilincsre fonódtak és elhagytam a termet. A legközelebbi órán úgy is látjuk egymást és a táskámból kiemelt papíromon láttam, hogy az bizony két nap múlva lesz.