- Boldog születésnapot, Bryan! - jegyeztem meg magamnak, ahogy az egyik helyi bár pultja mellett ültem, és egy pohár jó minőségű whiskyt kortyolgattam. Ezt a napot nem a nagy születésnapi öröm pecsételte meg, sokkal inkább egy korszak gyászolása, hiszen ma írtam alá Éloise-szal együtt a válási papírokat. Hogy mi lesz a gyerekekkel, az csak ezután fog eldőlni, de azt hiszem, egyelőre elég lesz megemészteni az eddigi információkat is. Én úgy voltam vele, hogy... amim van, az legyen az övé. Nem érdekelt sem a pénz, sem a ház. Időközben megtanultam azt, hogy ami igazán értékes, azt nem lehet egy válás során elvenni. Azt csakis akkor veszítem el, ha megszűnik a légzésem, és bedugnak egy fekete koporsóba, körülöttem pedig mindenki zokog. Hála az égnek, hogy ezt nem élem meg. Nehezen viselem az érzelmi kitöréseket, főleg az utóbbi időben, miután én  magam is türelmetlenebbé váltam. Éppen hogy megmentettem Ebony életét, a per lezárult, ő eltűnt... mikor rájöttem, hogy Éloise régóta nem engem vár haza. És igazából én is szívesebben mentem volna máshová, mintsem abba a jégverembe. Hallottam, hányszor zokogta álomba magát... és tudtam, azt kívánja, bár egy olyan férfi lenne mellette, aki még képes őt boldoggá tenni. Én jó ideje alkalmatlan voltam erre. Beleszerettem valami másba... egy lány fiatalságába, hevességébe, önzetlenségébe, tapasztalatlanságába, és mindabba, ami Éloise-ban nem volt meg, de benne igen. És ezerszer jobban fájt végignézni, ahogyan a per során megsemmisítik azt a lányt. Ezzel együtt leheltem ki én is a lelkemet...
- Még egyet! - intettem a kiszolgálónak, majd elmosolyodtam. Magam sem tudom, mi okom volt erre, talán csak néhány szép emlék, amely hirtelen felvillant a szemem előtt. Egészen addig foglalkoztatott mindez, míg egy vörös hajtömeg tulajdonosa helyet nem foglalt mellettem, és tekintetem pár másodperc múlva az arcát vette célba.

©

Hónapok óta menekülök, szinte meg se álltam hosszabb időre bárhol. Egy-két hete fordult elő az, hogy pár napig ugyanabban a városban maradtam, de akkor is csak azért, hogy rájöjjek arra, hogy már nem követnek engem, legalábbis sikerült rövid időre elszöknöm előlük. Az előnyt kihasználva egy kisebb cselt találtam ki, majd pedig egy teljesen másik városban utaztam. Lassan sétáltam a városban, miközben figyeltem az embereket, a különös házakat, illetve próbáltam elkotorni az agyam egy eldugott szegletéből azt a nyelvet, amire most szükségem lehet. Nem volt sok cuccom, hiszen bőrönddel menekülni nehéz lenne. Ha pedig valaki megkérdezte, hogy merre a potyáz, akkor mindig arra fogtam, hogy eltűnt utazás közben. Végül meg akadt a tekintetem egy báron, aminek következtében sietve szeltem át az úttestet és hamarosan már az ajtóba akasztott csengő szólalt meg, ahogyan az ajtó kinyílt.
Mosolyogva pillantottam körbe, majd mint aki tényleg idetartozik úgy indultam el a pult felé. Köszöntem az embereknek, ha ők is rám köszöntek, majd alaposan szemügyre vettem a kínálatot, miközben az agyam még mindig lázasan kutakodott minden egyes apró szócska után, mert ismertem ezt a nyelvet, nem is kicsit. A legtöbb nyelvet folyékonyan beszéltem, hiszen kémként szinte csak úgy maradhatsz életben. Sietve fizetem ki az innivalót, majd egy üres helyre leülök és hamarosan már a az ajkaimhoz ér a pohár széle és az nedű nem sokkal később pedig a torkomon folyik végig, majd egy pillanatra még bele is borzongok. Figyelem az embereket és hamarosan megakadt a tekintem egy férfin. Figyelem őt, pedig nem illik, de most ez se érdekel. Mintha ünnepelne, de közben meg annyira megtört, mint aki ünneplés helyet inkább gyászol. Lassan felállok és hamarosan már mellette lévő székre huppanok.
Rossz nap? – nézek rá kíváncsian, majd pár pillanattal később intek, hogy még egy kört kérnék ebből, ami előttem van. Figyelem az ismeretlen férfit és tudom, hogy nem kellett volna idejönnöm, de valami miatt még se tudtam egyszerűen tovább sétálni.


©

Pár másodpercig az arcát fürkésztem, egy halvány, keserű mosoly pedig abban a pillanatban suhant át az arcomon, mikor feltette a nagy kérdést: rossz nap? Hát, jelen helyzetben ezt akár úgy is megfogalmazhatnánk, hogy rossz évtized. Vagy rossz évszázad. De talán megkockáztatom, hogy rossz élet is. Más előszeretettel gazdálkodott volna abból, ami nekem megadatott. Én pedig csak elbaltáztam minden lehetőséget, amit vagy nem vettem észre... vagy elmúlasztottam.
- Fogalmazhatunk így is - bólintottam aztán, és letettem a poharat. - Még úgy egy pár hétig biztosan - tettem aztán hozzá. Aki ismert, tudta nagyon jól, hogy tőlem nagyon is távol áll az, hogy sajnáltassan önmagam, illetve hogy alkoholba öljem bele az elkeseredettségemet. Nem is elkeseredettség foglalt most nagy helyet az életemben, ez inkább valami kiábrándultság volt. A saját életemből, saját hibáimból. Mindabból, amire eddig büszkén pillantottam vissza a múltba, és egyetlen nap képes volt elfeledtetni velem azt, hogy mit is értem el. Lényegében feleslegessé vált mindaz, amit elértem. Már nem érdekelt.
- Uhh, sajnálom. Sajnálom - bukott ki belőlem némileg suttogva, ahogy megdörzsöltem a szemeimet, és megráztam a fejem. Nem szokásom fiatal, idegen nőket letámadni, főleg úgy, hogy nincs is szerencsétlenebb látvány annál, mint látni, ahogy egy felnőtt férfi úgy vergődik, mint egy tehetetlen gyerek. Bár a nők máshogyan működnek, én személy szerint mikor ilyen esettel találkoztam akár a tárgyalóteremben, akár a főiskolán, csak szánalmat éreztem a gyomromban. És most az lettem, amire eddig szánalommal néztem. Igen, azt hiszem, megtaláltam az önsajnálat legmélyebb fokát. - Válás. Születésnappal karöltve - sóhajtottam aztán fel. Igen, ezt a kettőt a lehető legjobb volt egyetlen napra tenni. Egy szám, amely jelzi, hogy egy évvel megint rövidebb lettem, és egy papír, amely semmissé nyilvánítja azt, ami már több, mint tizenöt éve írtam alá. Már csak a pezsgő hiányzik. Jobbnak láttam már nem gondolkodni azon, hogy mi lesz a gyerekeink sorsa, bár az elhelyezésük egyértelmű volt. Így is alig láttam őket, pedig egy házban éltem velük. Mi lett volna velük, ha rám bízzák őket? Aminek eleve nulla százalék volt a valószínűsége. És nincsen ezzel semmi baj. Nem haragszom az anyjukra azért, amiért idáig jutottunk. Mindketten kivettük belőle a részünket.
- És minden modoromat elveszítettem. Bryan - húztam ki magam, miután észbe kaptam.

©

Nem szoktam csak úgy idegenek mellé lehuppanni, mert nem biztonságos. Sose lehet tudni, hogy melyik ellenségem milyen álcába rejtőzik, de mégis volt valami ebben a férfiban, ami miatt nem tudtam elsétálni mellette. Úgy éreztem, hogy helyet kell foglalnom és rájönnöm arra, hogy mi a manó vonzott eme székre, ami mellette található meg. A kérdés szinte automatikusan hagyja el az ajkaimat. A legtöbb ember nem törődik a másikkal, de azt hiszen ebben kivétel voltam.  Nem ismertem őt, mégis érdekelt, hogy mi történhetett, de az se kizárt, hogy csak a saját életemről akartam elterelni a gondolataimat. Bár ez kizárt, hiszen ennyire számító se voltam még, Mindenkinek megvan a keresztje, s ha eddigi életem során életben maradtam, akkor nem most fogok emiatt aggódni. Pillanatok alatt megkapom az italomat és az ujjammal a pohár ajkán kezdek el körözni.
Annyira rossz csak nem lehet a helyzet. Biztos vagyok abban, hogy van jó dolog most is az életében. – szólalok meg barátságosan, majd belekortyolok az italomban. Végül oldalra fordulok, a pultnak dőlök kicsit és úgy fürkészem a férfit. Mintha csak a szemeiben, az arcvonásaiban szeretnél olvasni. Legtöbb embert hamar megfejtem és ő róla is kezd ki alakulni egy kép, de végül sietve rázom meg egy pillanatra a fejemet, mire a fürtjeim táncra kelnek. Nem akarok most erre gondolni. Végül egy kisebb nevetés hagyja el az ajkaimat, amikor bocsánatot kér. Fura egy szerzet, az már biztos.
Nem értem, hogy miért kér bocsánatot, semmi rosszat se tett. Én kérdeztem, Ön pedig válaszolt. – nézek rá egy apró mosoly keretében, hiszen egy kicsit mulattat a dolog, hogy bocsánatot kért tőlem, hiszen semmi okot nem adtam rá. Egyszerűen csak kíváncsi voltam. Lehet, hogy nem a legszebb látvány egy bánatát piába fojtó féri, de úgy éreztem, hogy ennél több lakozik benne. A szemei mást meséltek. Mintha ott még az élet utáni szikra fellelhető lett volna még. Talán az a szikra vonzott ide hozzá, mert úgy éreztem, hogy vissza kell rángatnom őt az életbe? Nem tudom, talán…
Talán nem véletlen az egybeesés. Azt mondják, hogy a születés egy újat élet kezdete. Lehet, hogy rossz hírt kapott, de talán inkább csak esélyt kapott egy szebb életre? Egy új születést kapott az élettől, hogy ne kövesse el azokat a hibákat, amiket elkövetett? – kérdezem vissza még mindig barátságosan és elmélkedve. Néha tényleg csak a rosszat látjuk a dolgokban, de sok esetben ennél sokkal több rejlik a felszín alatt. Nem mindig a rosszat kell néni, hanem a lehetőséget.
Talya, örülök, hogy megismerhetem Bryan. – szólalok meg mosolyogva, majd intek a pincérnek, hogy hozzon pezsgőt. Megvárom, amíg megérkezik vele. Tölt a poharakba, majd pedig távozik, de az üveg marad.
Akkor boldog születésnapot, hiszen maradhat itt és szomorkodhat, vagy megragadja az életét és megtalálja a boldogságát. – ajkaim mosolyra húzódnak, majd a vöröslő ajkaimmal megérintem az orcáját, mintha csak a születésnapja mellé dukálna.
Nem ismerlek, ahogy te se engem. Tisztalap, egy új születés kezdete és a múlt hátrahagyása. Az estére? – kérdezem tőle kíváncsian, amikor a poharamat koccintásra emelem. Számomra is új volt ez a helyzet, de a szavak és a tettek automatikusan történtek és jöttek ajkaimra. Nem gondolkoztam, csak sodrottam az árral, mert úgy éreztem, hogy most ez a helyes.


©

- Talán lenne. De tudja, milyen az ember. Ha egyetlen rossz dolog történik, az elmos ezer jót is - suttogtam őszintén, de ez valóban így volt. Nagyon optimistának kellett lenni ahhoz, hogy ne törődjünk a rossszal, csak a jóval. De nekem már nem volt miért annak lennem, az elmúlt hónapokban mindent, ami jelentett valamit, elveszítettem. Valószínűleg találhattam volna jobb programot is annál, hogy beülök ide, és addig kortyolgatom ezt az amúgy olcsó löttyöt, amíg rosszul nem leszek, vagy záróra közeledtével ki nem dobnak. Valójában tényleg csinálhattam volna valami hasznosabbat... elolvashattam volna pár érdekes előadást, javíthattam volna dolgozatokat, vagy nemes egyszerűséggel foghattam volna magam, és mehettem volna az eddigi otthonomba, hogy minden holmimat dobozba pakolva áttelepüljek abba a kis lakásba, amit néhány hete vettem ki a belvárosban. Szerencsém volt, mert legalább közel volt az egyetemhez, és nem került sok időbe reggelente bekeveredni oda.
Valójában azt sem éreztem teljesen jó ötletnek, hogy ilyen hangulatban kezdjek csevegést valakivel, elvégre ha jobban megnézzük, egy nőnek nem arra van szüksége, hogy egy búval bélelt fickó azt mondogassa órákon keresztül, hogy nem maradt semmije. Már így is túl sok embernek okoztam csalódást, feleslegesnek tartottam még inkább kibővíteni ezt a listát. Elvégre... mindegy. Gondolni sem akartam arra, mi mindent veszítettem, és hogy egyáltalán lehet-e valaha ezeket csak úgy behozni... mint valami lemaradást. De én nem lemaradtam, csak ostoba voltam. Bár ez már ott elkezdődött, hogy megnősültem.
Egy mosoly jelent meg az arcomon, mikor meghallottam a némileg filozofikus hangvételű mondandóját. Érdekes feltevés volt, habár én inkább a tényeket alkalmaztam eddig is, mintsem azt, hogy ki mikor és mivé születik újjá. De talán nem lenne felesleges elgondolkodni azon, hogy tényleg van értelme a gondolkodásnak, és nemcsak a puszta, egyszerű tények követésének. - Remélem, igaza van. Egy szebb élet már igencsak rám férne. De úgy vettem i, hogy nemcsak rám. - Végigmértem őt, habár nem túl feltűnően, csak amennyire egy ilyen szituációban az normális. - És melyek azok a hibák, amiket az újjászületés után nem akar ismét elkövetni? - Rögtön a tárgyta tértem. Valószínűleg azért, mert utáltam magamról beszélni, és bárhogyan is néztem, inkább érdekelt mások története, mint a sajátom.
Bólintással jeleztem, hogy tudomásul vettem a nevét. Eléggé szófukarrá változtam ma délután, erről nem is nagyon tehettem, de még nem jöttem rá, hogy mit is szabadna mondanom. Bár gyanítom, még pár pohár, és mondani fogok én mindent, azt is, amit nem kellene.
- Inkább igyunk erre, igen - biccentettem ezúttal már némileg jobb kedvvel mosolyogva, majd összekoccintottam a poharamat az övéve. Újjászületés. Meglehetősen érdekes szó volt. - Ma estére a vendégem vagy - tegeztem le inkább én is. Úgy saccoltam, hogy pár évvel lehet fiatalabb nálam, így semmi értelme nem volt a hivatalos formuláknak. - Neked gondolom nem születésnapod van - mondtamn, miután letettem a poharat, és kíváncsian néztem rá. Érdekelt, hogy egy ilyen nőt vajon mi űz el idáig.

©

- Ha tudja, hogy milyen az ember, akkor miért nem tudatosan ellene? Meghalt valaki? Meghalt Ön? Mert szerintem nem. Senkit se kell temetni, így még van miért élnie. –kezdtem bele lassan a dolgokba. Én megtanultam már azt, hogy miként éljek, miként becsüljek meg minden egyes percét az életnek, annak, hogy még lélegzem és nem vagyok láncra verve. Ha nem is szó szerint, de láncon tartottak. Megfigyeltek, felhasználtak a céljaik érdekébe, de aztán megtörtem, elvettek majdnem mindent tőlem. Egyedül a szívemnek rejtett zugaitól nem tudtak megfosztani és most ennek köszönhetően vagyok itt. Gyilkos vagyok. Vér tapadt a kezemhez, akár akartam, akár nem, de azzá tettek, de ugyanakkor a szabadságomért is megfosztottam másokat az élettől. Olyanokat, akik mások szabadságát akarták elvenni. De nem érdekelt. Erős maradtam és a rossz valóban képes az emberek elméjét megfertőzni és elrejteni, mint jót előle.
- Mit gondol lenne itt olyan személy, aki szívesen töltené önnel az estét. Lássuk csak ott azt a barnát. Magát bámulja, de még ő se tudja eldönteni, hogy jó parti lehet-e vagy nem. Az élet sose áll meg, csak néha kegyetlen, de minden kegyetlensége után ad egy kis reményt is. – kacsintok a férfira és mosolyogva fordulok a pultoshoz, hogy tudjak kérni italokat. Egyszer élünk, akkor élvezzük ki, mert a szabadság és a boldogság könnyedén illan el, hogy utána a démonaink magunkkal rántsanak a mélységbe. De nem szabad ott ragadni. Meg kell rázni a vállainkat, nevetni és a fény felé sétálni, még akkor is, ha a láncaink nehezek.
- Ha hisz benne, akkor el fog jönni a szebb élet, tudja a remény és az álmok csodákra képesek. Főleg akkor, ha tesz is az álmaiért. Kockáztasson. – mosolyodom el és közben a férfit figyelem. Ismeretlen, de talán még se annyira. Megtört, ahogyan én is, de mégis segíteni akarok neki. Neki még lehet szebb élete, nekem már annyira nem, mert mindig a nyomomban lesznek. De most nem akarok erre gondolni. A kérdését hallva pedig elnevetem magamat és megrázom a fejemet. – Nem akarja tudni, én meg nem akarok emlékezi rá. – nézek rá mosolyogva és gyengéden végig simítok az arcán. Ha azt mondanám, hogy gyilkos vagyok, akkor még inkább magába zuhanna, vagy totálisan kiakadna, vagy éppen őrültnek titulálna. Melyik jobb? Egyik se, így inkább hallgatok.
- Egészségedre! – koccintottam vele, majd hamarosan lehúztam az italt és kicsit még a nem létező szőrszálaim is égnek álltak, de nem készültem ki, hiszen ahhoz azért több kell. Egészen jól bírom az alkoholt sok mindennek köszönhetően. – Valóban nem a születésnapom van. Talán csak hozzád hasonló alakokra vadászom, hogy utána elraboljam őket. – szólalok meg kuncogva, majd körbe pillantok a helységben. – Dartsozni tud? – kérdezem tőle kíváncsian, majd a nem sokkal arrébb lévő táblára mutatok. Remek lehetőség arra, hogy eltereljük a keserű múltról az emlékeinket.


©

Igaza volt. Bár ezt így könnyű kijelenteni, és továbbra sem látni a hibát, amit minden egyes lépésünknél elkövetünk. Valójában túl édes volt ez a szenvedés amellett, hogy keserű is... furcsán gondolkodtam erről az egészről. Édes volt, mert végre vége szakadt több évnyi szenvedésnek. Keserű volt, mert... nem maradt semmim. Talán tényleg itt lenne az ideje rájönni arra, hogy új alapokat kell lehelyeznem, és innentől kezdve már arra építkezni, talán abból több jó is kisülhet, mint rossz. De valójában soha nem lehet tudni, hogy mikor jön egy tornádó és mossa el az egészet valami tájfun. De talán pont erről beszél ez a nő.... és ha már fiatalon is valami tájfuntól féltem volna, nem itt tartanék, hanem valami kollégiumi szobában laknék teljesen egyedül, volt feleség és gyerekek nélkül. Akkor is döntöttem, a nehezebb utat választottam. Most sem futamodhatom meg, hogy a könnyebbet válasszam, csak mert az kevésbé ijesztő.
Követtem a tekintetét, mikor egy barna nőt említett, és csak egy féloldalas mosolyt villantva fordítottam vissza fejemet a velem szemben ülőre. - Egy ideig inkább tartózkodnék a barna nőktől - sóhajtottam fel, kiragadva egy nagyon aprónyi részletet, de csak azért, hogy addig se a többire kelljen reagálnom. A remény... talán tényleg most lenne értelme erre hivatkozva bízni a legjobbakban. Most van esélyem arram, hogy olyan életem legyen, ami már jó régóta foglalkoztatja a gondolataimat. - Valószínűleg igaza van - biccentettem aztán egy újabb kis sóhaj után, majd belekortyoltam az italomba. Nem tudtam, honnan tud ez a nő ennyit,l nem tűnt túl idősnek, sőt. Nálam valószínűleg jóval fiatalabb lehetett, hacsak nem tartja nagyon jól magát. Valószínűleg igaz, a nők mindig tudják, mi az ábra, és az ő gondolatmenetük gyakorta megváltást ígér... vagy poklot.
Az arcomhoz ért, és talán pontosan ez tehetett arról, hogy nem kérdeztem vissza, nem faggattam arról, hogy őt mi hozta el idáig... tudtam én, hogy milyen, mikor valaki nem akar emlékezni. Sokszor én sem akartam, de most már csak ezek maradtak. Néhány szép emlék, ami többé már nem lesz a jelen... ezzel együtt kell élni, én pedig képes vagyok rá. Felemelve a saját kezemet, megfogtam a kezét, amivel az arcomhoz ért, és megszorítottam azt, mintegy... pontosan értem, hogy mit mondasz-gesztusként, majd lehunytam pár másodpercre a szemem. Erre most mindennél jobban szükségem volt, és megnyugtatott.
A poharak kiürülése után ismét mosolyt csalt az arcomra. - Engem nem könnyű elrabolni, szépségem. Az több emberes munka - nevettem el magam én is, bár merész elképzelés volt. Aztán ahogy a darts felé vetette ki hálóját, hát... próbáltam visszaemlékezni, mikor tartottam olyan kis nyilakat a kezemben utoljára. - Még rémlik, hogy úgy tizenöt éve... könnyű volt megverni benne - vallottam be férfiasan, kissé elhúzva a számat, de szerencsére sikerült belőlem kiölnie a rosszkedvűség legapróbb szikráját is. - Kissé kínos lenne, ha egy nő megverne pár kis nyíllal.

©

Nekem is lett volna okom szomorkodni, de annyi ideig voltam már kalitkába zárva, hogy úgy éreztem, hogy kár lenne a múlton, az elveszett személyeken, vagy éveken keseregni. Mint kiderült örökké élhetek, ha csak valaki meg nem öl, de mindegy is. Mert szerintem nem az a fontos, hogy milyen rossz történt a múltban. Legfeljebb tanulunk a hibáinkból, de ha jelenben arra koncentrálunk, akkor hamar már nem marad más, mint a vénség, vagy éppen az, hogy elröpült az idő és nem is csináltunk semmit se. Szeretném kiélvezni az életet, s ha legalább valamennyire sikerül magammal rántanom őt is, vagyis az ismeretlent, akkor legalább fél sikerrel jártam. S reménykedtem, hogy így lesz.
Hamarosan pedig megjegyzem, hogy az egyik nő régóta figyeli már, de szemmel láthatóan nem túlzottan hatja meg, majd a szavaira egy kisebb sóhaj is kiszökik ajkaimon keresztül, s megrázom a fejemet. – Még szerencse, hogy én vörös vagyok. – kuncogom el magamat, hiszen így legalább nem kell attól tartanom, hogy a hajam színe miatt esetleg elküldene, de annyira nem is zavarna, hiszen nem akarok ráakaszkodni, de szemmel láthatóan azért kicsit már sikerült kirángatnom őt a mocsárból. Viszonoztam a bólintását, majd kezembe vettem én is a poharamat és megittam a tartalmát, majd pedig újabb kört rendeltem mind a kettőnknek, hiszen az ital oldja az emberek nyelvét, de óvatosnak is kell lennem, mert nem jöhet rá arra, hogy én valami fura oknál jobban bírom az alkoholt, mint illene. Nem sokkal később pedig megpillantottam a darts-ot és egy őrült ötlettől vezérelve be is dobta a beszélgetésbe. Annyira csak nem lehet ezzel elütni az időt, így legalább kicsit jobban meg is ismerhetjük a másikat közben.
- Ne becsüld alá egy szépség praktikáit, vagy még a végén meglátod, hogy egy ismeretlen is lehet veszélyes. – pillantottam rá egy huncut mosoly kíséretében. Engem aztán tényleg nem kell ilyen téren félteni. Túl jó vagyok abban, hogy miként is tüntessek el embereket, vagy miként raboljam el őket. Egyszerűen csak szeretném magam mögött hagyni a múltam eme darabkáját, így nem is fogok semmi hasonló őrültséget tenni, Majd jön ő magától, ha szeretne… Mosolyogva figyelem őt, s az újabb adag hamarosan meg is érkezik. – Akkor itt az ideje annak, hogy elevenítsd, nem gondolod? – majd le is csúsztam a székről és kezembe vettem a poharakat és elindultam. – Ennyire ne szívd melle, ez csak egy játék, meg amúgy is még megmutathatod, hogy mit tudsz. – pillantottam hátra jókedvűen, majd elvettem a nyilakat miután leraktam a poharakat, majd a megadott vonalhoz sétáltam. – Kezdesz? - s kíváncsian fürkészem őt, miközben átnyújtottam az ő nyilait. – Lássuk mivel tudsz levenni a lábamról….



©

- Ahogy mondja. Szerencse - osztottam meg a véleményem én magam is. A vörös hajú nőkre nem szenteltem nagy figyelmet, valószínűleg azért, mert... nem is tudom. Sosem volt időm megfigyelni őket igazán. Talán okkal mondtam volna azt, hogy nem is tartottam őket az esetemnek, mert egy vörös nő már önmagában is valami rejtélyességet, cserfességet rejteget... én pedig minden voltam, csak rejtélyes és cserfes nem. Az idő szépen kipucolt belőlem mindent, amire büszke lehettem volna, és ugyan maradt egy viszonylag szépnek nevezhető karrierem, de ezzel nem mentem túl sokra, ha... nem volt mögötte igazi tartalom. Kiüresedettnek éreztem magam, és ahogyan a lakásombéli szekrényem is jó ideig üresen fog kongani, úgy engem is nehezen fog ismét megtölteni valami... jókedv, vidámság. Mintha a válás során ezt is a feleségem vitte volna el. Meg kell tanulnom úgy tekinteni Éloise-ra, mint exfeleségre, már nem a párom, nem függök tőle, és az ég szerelmére, gondolni sem akarok rá.
- Ebben van valami. A véletlen műve, hogy a szépségek általában csak bajt hoznak a hozzám hasonlóak nyakába? - kérdeztem kíváncsian, habár ebben talán olyan élt ütöttem meg, amelyet pont most nem akartam. Láthatta rajtam, hogy ez a megjegyzés nem rá vonatkozott, inkább arra, amiről nem beszéltem... elég volt annyit mondanom, hogy válás, és valószínűleg a feleségemre gondolt. De ez a válás több dologtól szabadított meg. A frss levegő pedig még nem jutott el a tüdőmig, még nem tudtam értékelni a szabadságomat. - Bocsánat, ez... velős megjegyzés volt - köszörültem meg a torkomat, majd ismét belekortyoltam a pohárba. Lehet, ez volt a baj, nem kellene többet iszogatnom, mert csak az eszem megy el, a szám továbbra is megmarad, és ugyanúgy képes leszek ostobaságokat beszélni, ahogyan eddig. Ki tudja, talán előbb-utóbb megtalálnám magam.
Úgy döntöttem, ezek után nem kéretem magam. Főleg mikor megfgota a poharakat, és elindult a tábla irányába. A tekintetem pár másodperc erejéig elidőzött a hátsó részein, egy pillanatra még egy reménytelen sóhaj is kibukott belőlem, de próbáltam nem arra koncentrálni, hogy milyen partnerrel is van dolgom. - Legyen! Végül is... egyszer élünk - biccentettem, én is lemászva a székemről, odaérve mellé pedig, átvettem tőle a nyilakat. - Ez csúfos vereség lesz - vigyorodtam el, majd mindhárom nyilat egymás után dobtam a táblára. - Végül is, ez nem olyan rossz... - vontam egyet a vállamon, ahogy szemügyre vettem a pontokat. De volt egy olyan sejtésem, hogy ő ezt fél ujjal is képes felülmúlni.
Odaléptem, leszedtem a nyilakat, és átnyújtottam neki, majd míg ő hozzákészült, kézbe fogtam a poharam. - Honnan jöttél ide? Még nem láttalak, pedig gyakorta forgolódom a városban ilyen-olyan okokból.

©

Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ma este bárkivel is el fogom ütni az időt, hiszen legtöbb esetben csak leráztam az illetőt, de most még se ment. Volt valami benne, ami itt tartott. Talán csak az, hogy segített elhitetni velem, hogy jelenesetben se vagyok több, mint egy átlagos nő, még ha ez nagyon nem is így volt. Sokkal öregebbnek kellett volna már kinéznem, arcomat ráncoknak kellene tarkítania, de még se jelentek meg. Sőt, a legtöbb ember szívének a ritmusa szinte a fülemben dalolt, de a beszédével, hangjának sejtelmességével sikerült elvonnia a figyelmemet róla, így már csöppet se aggódtam azon, hogy mosdóba menet valakit meg fogok csapolni, mert eddig elég nagy volt a kísértés. Például annál a barnánál, hiszen vérének az illata igazán csábító, de majd talán máskor, vagy ha szerencséje van, akkor sose. A kérdését hallva egy apró nevetés hagyta el ajkaimat és még picit meg is ráztam a fejemet.
- Szóval úgy gondolod, hogy még bajt is hozhatok rád? Másrészt, ha meg nem hoznánk bajt, akkor hol maradna a móka és az izgalom? – kérdezem tőle mosolyogva és kicsit talán kihívóan, de nem is én lennék, ha nem tennék így. Nem hiszem, hogy a férfiak annyira bánnák azokat a veszedelmeket, amiket a nők csempésznek a szürke hétköznapjaikba. Lehet, hogy néha bosszankodnak, de ők is tudják, hogy eme dolgok nélkül unalmas lenne az élet és élni se tudnának. Nem hiába hívnak minket se sokszor végzett asszonyának, de tény, hogy jobb óvatosnak lenni velünk szemben, hiszen egy nő sok mindenhez ért és sok féle trükköt ismer. – Semmi baj, hiszen néha jobb a velős, mint a mellébeszélés. – pillantottam rá barátságosan, majd egy pillanatra még a kezem is kezére siklott, mintha csak meg akarnám nyugtatni, hogy nincs tényleg gond, majd a poharamat én is megemeltem és képzeletben koccintottam vele és én is ittam belőle egy-két kortyot, de ügyeltem arra, hogy ne vigyem túlzásba, hiszen abból nem biztos, hogy sok jó dolog kerekedne ki. Hamarosan pedig fel is kaptam a poharakat, hogy elinduljak a játék irányába, hiszen egyszer élünk és nem búslakodhatunk örökké. Azért menet közben óvatosan körbepillantottam, hogy nem-e figyel senki, de szerencsére nem figyeltek. A szavaira pedig széles mosollyal feleltem. – Ez a beszéd. Látom, azért valami máris átragadt rád. – kuncogom el magamat, majd vöröslő tincseibe túrok, miután leraktam a poharakat az egyik közeli üres asztalra a cuccommal együtt, hiszen egy nő sose járkál táska nélkül. – Kezdésnek nem, de lássuk csak ki mellett áll Fortuna. – mosolyodtam el, majd hamarosan az én nyilacskáim is repülni kezdek, hogy utána bele álljanak a táblába. Nem akartam elvenni a kedvét, így hasonlót dobtam, mint ő. Talán picit jobbat, vagy esetleg kicsit rosszabbat. – Nos, azért gondolom nem ismered az egész várost, de Moszkvából érkeztem. Te régóta itt élsz? – kíváncsiskodtam tovább, hiszen beszéljünk róla, mint rólam, mert az én életemet nem mesélhetem el, így csak hazugságokat tudnék mondani, ahhoz pedig most semmi kedvem.



©

Halkan nevettem el magam. - Azt nem mondanám, hogy bajt hozhatnál rám. Hacsak nem vagy sorozatgyilkos, de ezt azért is zárom ki, mert úgy tűnik, te rendben vagy magaddal, nincsenek komplexusaid, és a pszichopaták jellegzetes vonásait sem birtoklod, tehát... - Valójában már fejből tudtam, hogy mi jellemzi azokat, akikről beszéltem. Az életem nagy részét ezek az esetek tették ki, és volt egy éles váltás, mikor inkább az ilyen ügyek kezdtek érdekelni... vagyis, már az egyetem alatt is ezek érdekeltek, csak nem tehettem meg, hogy rögtön diplomaosztás után ilyen feladatokat kapjak. Egy remek mentor mellett kerültem felfelé a ranglétrán, és váltam éretté arra, hogy gyilkosokkal kerüljek egy légtérbe. Felkészültem mindenre, ami ott érhetett. A fenyegetések, amelyek megbélyegezhették volna az egész helyzetet. Néha a szörnyetegek nem egyedül dolgoztak, de szerencsére sosem volt arra utaló jel, hogy valamelyik tényleg szimatolna a családom után. Úgy tűnt, hogy mint mindennek, ennek is megvolt az árnyoldala. Szakmát választani tudni kell.
Tényleg megkönnyebbültem, mikor keze megérintette az enyémet, mintegy megnyugtatva, hogy nincs baja a hirtelen kitöréseimmel és őszinte megjegyzéseimmel. Teljesen más volt érzelmekről beszélni, főleg ha előtte ki tudja, mennyi ideig éltünk elfojtásban... ez nem tárgyilagos meghallgatás volt, ahol szemrebbenés nélkül képes voltam állni a sarat. Nem, ez az éle egy azon szeglete volt, amelybe csak az kap betekintést, aki tényleg bele akar tartozni. És az utóbbi időben úgy tűnt, gondoskodtam arról, hogy mindenkit elmarjak magam mellől. Ebony után még csak kísérletet sem tettem arra, hogy megmentsem a házasságomat Irinával.
Követtem őt, mikor felemelte a cuccokat. Gyorsabb volt a tempója, mint nekem, de ezen se lepődtem meg, engem már bárki leelőzött. Talán tényleg itt volt az ideje ismét megismerni a külvilágot. Felvenni az őrületes ritmust. És erre olyan iránymutató kellett, aki tudta, miről is van szó. Ez a nő olyan volt. - Könnyen tanulok - vigyorodtam el, majd tekintetemmel követtem, ahogyan az ő nyilai is elhagyják az ujjait. - Nos, ez pár ponttal jobb volt, mint az enyém - mondtam, de nem volt bennem megbántottság, éppen ellenkezőleg. Nem tettem érzelmeket az ilyen játékokra, hiszen ha már itt elkezdtem volna a sértődést, sokra nem mentem volna saját magammal sem.
Előre léptem, hogy kihúzgáljam az eldobott nyilakat, de mielőtt ismét belelendültem volna, felé fordítottam a fejem, és kézbe fogtam a poharam. - Moszkva. Oroszország. Mindig is azt hittem, hogy az orosz nők... félelmetesek. Amellett, hogy rendkívül karizmatikus arcuk van - tettem még hozzá szemtelenül. Nem sértésnek szántam, bár nem is nagyon vágyódtam arra, hogy keletiekkel foglalkozzam itt, a kapitalizmus fellevárában, de nem akartam hagyni, hogy ostoba sztereotípiák miatt előítéleteim legyenek. Bár ez fordítva is igaz volt. - Egész életemben itt éltem. Most éppen tanítok - vontam egyet a vállamon, majd felé emeltem a poharam. - Egészségedre - húztam le az újabb adag töményet, és miután végigégette a torkomat ismét, megrázva a fejemet dobtam el ismét a kis nyilacskákat.

©

- Ohh, vagy talán csak túl jól titkolom, erre még nem gondoltál? Egy nő néha veszélyesebb, mint amilyennek tűnik? Esetleg agyturkász vagy? – kérdeztem tőle kíváncsian. Hallottam, hogy erre felé sokan csak így hívják azokat, akik mások fejében turkál. Nem rajongtam az ilyen doktorokért se, de az is biztos, hogy ők tényleg segíteni szerettek volna másokon, nem pedig úgy, ahogyan a mi orvosunk tette. Nem értem, hogy miért nem volt nekem elegendő az erőm, hogy miért kellett a testembe elültetni egy vérre áhítozó fenevadat. De nem ölhetem meg a vámpír énemet csak úgy, s nem is tud senki se megfosztani tőle, így állandóan úton vagyok, de másképpen nem is tudnék élni, hiszen ahhoz túl sok veszély leselkedik rám.
Sokan úgy tartják, hogy az a legjobb, ha az érzéseinket elfojtjuk, de tudtam jól, hogy ez nem igaz. Nem, hiszen minél tovább fojtjuk el, annál inkább felemészt belülről, így kár lett volna emiatt elítélnem. Inkább szerencsés volt amiatt, hogy ő kimondhatta, míg én nem. Sokszor a sötét erdők közepén üvöltöttem el magamat, ahol senki se hallhatta, vagy esetleg csak hagytam, hogy jó mélyre eltemessem azt, amit érzek vagy éppen gondolok és reménykedtem abban, hogy a vulkán egyszer se fog kitörni, hogy azok örökre rejtve maradnak.
Hamarosan pedig jöhetett is a játék, a szórakozás és a kikapcsolódás. Nem ülhetünk örökké a pult mellett, néha meg kell tenni azokat a bizonyos első lépéseket, amik olykor annyira nehezek. Viszont sose szabad elfelejteni, hogy néha kockáztatni kell, mert ha nem merünk, akkor nem is nyerhetünk. Az élet újra és újra megpróbál majd minket összetörni, de addig sose győz igazán, amíg mi képesek vagyunk újra és újra felállni, még ha hozzá segítség is kell, de csak az számít, hogy a fejünket felszegjük és megmutassuk, hogy ki is uralja az életünket. Legalábbis én ebben hittem, s eszerint próbáltam élni, de még magával az ördöggel nem álltam készen szembenézni. – Ezt örömmel hallom. – pillantottam vissza rá mosolyogva, majd jöhettek az én dobásaim is. Majd figyeltem, ahogyan sorban a céltáblába érnek, de az nem érdekelt, hogy mennyi pontot szerzek, csak az számított, hogy körülbelül ott legyen, ahol az övé. – Biztosan a kezdők szerencséje, vagy csak a tábla jobban kedveli a nőket. – poénkodtam el a dolgot, de szerencsére semmi feltűnő nem volt abban, amennyi pontot sikerült szereznem.
- Oh, szóval úgy gondolod, hogy nem vagyok elég félelmetes? Talán a felmenőim között volt nem teljesen orosz személy, ki tudja. Lehet, hogy ezért kaptam lágyabb és barátságosabb vonásokat is, vagy csak Fortuna a kegyeltjei közé fogadott. – rántottam meg a vállaimat, hiszen a szépség szerintem eleve eléggé relatív dolog, de jól estek a szavai, hogy szerinte se illettem bele az oroszokról kialakult képbe. Nem is akartam, nem akartam azt az országot szülőföldemnek nevezni, hiszen megfosztott a családtól és az élettől is… - Sose utaztál el innét? Esetleg nyaralás miatt? – kérdeztem tőle érdeklődve, majd felemeltem én is a poharamat. – Mit tanítasz? Biztos a diáklányok odáig vannak érted. – ugrattam tovább, majd magasba emeltem a poharamat, majd utána elfogyasztottam a töményt belőle. Megráztam picit a fejemet, majd a kezébe adtam a nyilakat, hiszen megint ő jött. – Hajrá tanár bácsi. – kuncogtam el magamat, majd neki dőltem az asztalnak és úgy vártam.




©

Megvontam a vállamat. - Talán tényleg ostobaság. Nekem tényleg tudnom kellene, hogy a külső nem ad teljes személyleírást - vigyorodtam el. Ez volt a hivatásom, ügyvédként nem hihettem csak úgy egy ártatlanul pislogó szemnek, ennél jóval mélyebbre kellett ásnom. Amennyire csak tehettem, és ha kellett, hát az általa említett agyturkásszal is egyeztetésre kényszerültem. Ezt viszont én magam vállaltam, ilyen életet akartam élni. Csak nem sejtettem, hogy ennyire nehéz lesz, méghozzá nem is a munka miatt, hanem... a család nyomja majd a súlyt a vállamra. Szívesebben töltöttem az időmet tárgyalóteremben, mint otthon, és ez már alapvetően problémát jelentett. Még egy teljesen flúgos haver szerint is. - Nem vagyok agyturkász, ügyvédként dolgozom - tettem aztán hozzám megvonva a vállamat. Sokan azt hitték, hogy ez már rögtön egy szegénységi bizonyítvány, hisz az ügyvédek furcsa sztereotípiák miatt karót nyelt, komoly fickóknak vannak beállítva, pedig ennek köze sem volt a valósághoz. Minden a felszín alatt volt ugyan, és oda hétköznapi emberek nem pisloghattak be. Arról nem is beszélve, hogy sokan csak akkor szerettek volna ügyvéddel találkozni, ha az az ő javukra ítéli a családi házat, amúgy... sokszor csak a bajos ügyeknél kerültünk elő.
- Hm - bukott ki belőlem, miután véleményezte a saját dobását. - Nem hiszem, hogy a kezdők szerencséje. Tapasztaltnak tűnik a kezed - mosolyodtam el ismét. Tényleg nem láttam okát annak, hogy bárminemű sértettséget produkáljak azért, mert az ő dobása pár ponttal többet ért, még ha viszonylag közel is voltak a nyilacskák egymáshoz. Utoljára akkor sértődtem meg játék miatt, mikor még a húgomtól ráncigáltam el az építőkockákat, de az sem tegnap történt. - Talán a későbbiekben veszek majd pár órát, hátha fejlődöm kicsit - fordultam vissza felé, majd rákacsintottam. Régóta elhagytam már a pimaszságot, azt, hogy feloldódjak mások társaságában, főleg hogy az elmúlt hónapok nem jelentettek kikapcsolódást. Az a három vagy négy óra, amit alvással tölthettem, nem volt valódi feltöltődési idő, de még rosszabb is volt, mintha ébren volnék.
- Hát, hacsak nincs a hátsó zsebedben két kilenc miliméteres, azt hiszem, nem vagy túl ijesztő. De ne vess sértésnek - nevettem fel kalkan, miközben ismét ujjaim közé vettem a nyilakat. Elég akciófilmbe illő jelenet lett volna, ha előkap két fegyvert, az én életem pedig mindenre hasonlított már, de akciófilmre soha. - Európát még sosem hagytam el. Nem sok időm van nyaralni - sóhajtottam fel. Emlékeztem még azokra a régi időkre az egyetem évei alatt, mikor célba volt véve megannyi amerikai utazás, kiruccanás... végül Irina miatt nem léptem sehová. Maradtam a hátsómon. - Nemzetközi jogot. Kiadatási egyezmények, ilyesmik - mosolyodtam el. Ez volt a tanári karrierem, de nem egyszer hagyatkoztam esettanulmányokra, amelyek jóval izgalmasabbá varázsolták az amúgy száraz anyagot.
A buzdításra aztán ismét eldobtam a nyilakat, és elégedetten néztem a pontokat. - Határozott javulás - mondtam, megközelítve az ő eredményét, mjajd miután ismét leszedtem a nyilakat, visszasétáltam mellé, de már nem tartottam meg azt a bizonyos távolságot, amit az etikett megszabott. A bőrömön éreztem az ő bőre melegségét, miközben odaálltam elé, és kettőnk között nyújtottam felé a nyilakat. - Azt hiszem, ha nyerek, már tudom, mi lesz a jutalmam, és... egyre nagyobb kedvem van nyerni - tettem aztán hozzá, még mielőtt elvette volna a nyilacskákat.

©

És se hittem el azt, hogy minden, ami fénylik az arany, ahogyan abban se hittem túlzottan, hogy létezik tökéletes önzetlenség vagy jótett. Talán csak túl sok rosszat láttam, vagy lehet az volt a gond, hogy láttam a kormány is mire képes és kötve hiszem, hogy ez a kormány jobb lenne. Azt viszont nem gondoltam, hogy ő árthatna nekem. Nem azért, mert ember volt, hanem amiatt, mert nem gondoltam volna kormányemberének, ha pedig az lett volna, akkor remekül sikerült az álcája, hiszen még engem is megvett könnyedén eme megtört és kissé kisiklott életű férfi színdarabbal. Amikor meghallom, hogy mivel foglalkozik, akkor picit elcsodálkozom, majd bólintok. – Ohh, értem. S milyen ügyekkel azon belül? Biztosan izgalmas lehet egy-egy tárgyalás és hasonlóak. – mosolyodom el kíváncsian, hiszen tényleg érdekel, hogy milyen ügyvédhez is van szerencsém, de ha nem szeretne mesélni, akkor nem fog. Ezen nem fogok fennakadni, hiszen ez nem kínvallatás, vagy bármi hasonló. Ez csak két idegen csevegése és nem másról szól, vagyis azt hiszem.
- Már csak az kérdés, hogy miben tapasztaltak? Vigyázz, nehogy a végén egyszer úgy térj magadhoz, hogy túl ügyesek a kezeim. – mosolyodtam el és burkoltam arra utaltam, hogy talán könnyedén szabadítanám meg a ruháitól. Persze ez csak vicc és semmi komolyság, mintha kicsit már a sör megártott volna, hiszen mégis csak nőből vagyok, de vámpírként ez képtelenség lett volna, a színjátékba viszont bele illett. – Rendben van, örömmel mutatok pár trükköt. – s egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat, amikor megláttam a kacsintását. Azt hiszem, hogy most már kicsit jobban van, mint mielőtt találkoztunk. Persze ez nem jelenti azt, hogy a távozásom után nem fog tovább rágódni a dolgokon, de most legalább nem teszi és ez a fontos.
- Miért venném sértésnek? Olyannak tűnök, aki felhúzná a fitos kis nóziját ilyenen? – kérdeztem tőle játékosan, pedig néha nem a fegyverektől kellene félnünk, hanem az emberektől. Ha valaki igazán ügyes, akkor könnyedén eszkábál bármiből fegyvert, vagy feltalálja magát. És én eléggé találékony természetű egyed voltam, de nem is mindenható. Nem, azért az eléggé messze állt tőlem. – Talán itt lenne az ideje annak, hogy kicsit kiruccanj és esetleg világot láss. Még fiatal vagy, s kár lenne ha hagynád, hogy elrepüljön az idő feletted. – mondtam neki mosolyogva és csillogó szempárral. Egy pillanatra se vettem le róla a tekintetemet, majd pedig bólintottam arra, amit mondott. – Gondolom a diákok szeretnek téged, vagy tévednék? – kíváncsiskodtam tovább, hiszen egyszerűbb volt hallani egy olyan életről, ami tényleg létezett, mint esetleg egy újabb kamu életet kitalálni magamnak, hiszen nem mondhatom el senkinek se azt, ami vagyok vagy éppen mi elől menekülök.
Meglepett a bátorsága, vagyis a pimaszsága, hogy hirtelen az etikett a kukában landolt. Éreztem a leheletét magamon, ahogyan bőre melegségét. – Valóban? S mi lenne az, vagy csak akkor tudom, meg ha nyersz? – kérdeztem tőle pimaszul, majd elvettem tőle a nyilakat, hogy dobjak, majd könnyedén dobtam rosszabbat, mint ő, hogy nyeregbe kerüljön, de persze véletlennek beállítva. – Szóval mit is mondtál, ha nyersz mit kérsz? – pillantottam rá kíváncsian.
©

- A büntetőjogban mozgolódom egy pár éve. Elég sok... furcsa és bolond embert láttam ezidő alatt - sóhajtottam fel. Kissé lemondó volt a hangom, mert annak idején emlékszem, a húgom elleni gyilkossági ügyem volt az, ami leginkább segítette a karrieremet. Sokat beszéltek róla azóta is, én viszont inkább felejteni próbáltam volna. A legrosszabb, hogy ezt nem is tudnám Irinára fogni, nem mintha akarnám. Nem volt ott, hogy a fülembe suttogjon, és arra buzdítson, hogy tegyem hűvősre az egyetlen, mára már élő rokonomat. A testvéremet. Azt, akit mindenkinél jobban szerettem, amikor még hagyta. Igazából azzal, hogy felnőttünk, mindketten veszítettünk kicsit a gyermeteg lelkesedésből.
Elmosolyodtam. Magam sem tudom, mi veszett el ebben a mosolyban, tekintve, hogy régóta nem tudtam csak úgy élvezni egy nő társaságát. Ennek is megvoltak az okai, bár az, hogy Ebony iránt furcsa vonzalmat kezdtem érezni, már megrengette azt az idilli képet, amit a feleségem próbált életben tartani a házasságunk megköttetése óta. - Nem hiszem, hogy egy férfi bármilyen körülmény között is bánná, ha egy nő tudja ügyesen használni a kezeit - mondtam, bár csak utólag fogtam fel, hogy milyen ösztönös mondat bukott ki belőlem. Lehet, hogy ennyire nem kellene belemennem, mert ki tudja, meddig súrolom csak a tréfa határát. Azt pedig már végképp nem tudtam, hogy mennyire akarom csak tréfának az egészet. Túl keserű voltam, a szomorúság szinte túlcsordult, és vágytam valamire, ami elmúlasztja ezt az egész önkínzást.
Ízlelgettem a szavakat. Még fiatal vagyok... így, a negyven körül már nem gondoltam arra, hogy bárki is így tekintene rám. Igazából ezen ettem magam, mióta beadtam a válást. Hogy éveket pazaroltam arra a nőszemélyre, miközben egyetlen hónapot sem érdemelt volna meg. Bántam, ahogy ember még nem bánt semmit, ráadásul már az sem volt mellettem, aki kicsi értelmet varázsolt a napjaimnak. - A kérdés inkább az, hogy melyik kor az, aminél még fiatalnak érezhetem magam - sóhajtottam fel. Nem akartam a saját rossz hangulatomat másra akasztani, de ő fiatal volt, mellette gyönyörű. Nekem már nem sok év kellett az őszüléshez, a rozzantsághoz. Egyszóval... már megettem a kenyerem javát. Hacsak nem lesznek hozzám kegyesek az istenek, hogy eléljek még legalább ennyi ideig. Remélem, nem lesznek.
Eldobta a nyilakat, mire elvigyorodtam. Magam sem tudtam eldönteni, hogy ezt miért csinálta, az előbb sokkal ügyesebb volt, de azt hiszem, ebben volt már némi akarat is. Talán túl kíváncsi volt. Bár a szót igencsak belém fojtotta, mikor ismét ott állt előttem, és a kérdése hallatán csak egy gombócot éreztem a torkomban. Mindent újra kell majd tanulnom, ez kétségtelen. - Elég nyilvánvaló, nem? - kérdeztem, mélyen a tekintetébe nézve, kétséget kizáróan utalva arra, mi is az a nyeremény, ami most kárpótolna mindenért. És mi az, amire most tényleg minden gondolatomat kizárva vágytam.

©

- Sajnálom, talán nem kellett volna kérdeznem. – szólaltam meg sietve és egy bocsátkérő pillantást is kapott mellé. Tényleg nem akartam semmi rosszat se felhánytorgatni. Most inkább amiatt volt itt, hogy felejtsen és talán jól érezze magát, még akkor is, ha ő ebben nem hit már. Pedig az életet nem olyan nehéz élvezni, hagyni, hogy magával ragadjon, ha abban a tudatban élsz, hogy minden egyes nap lehet akár az utolsó is. Én így éltem régóta, a szökésem óta, hogy vajon melyik lesz az utolsó napom. Én magam sem tudhatom, hogy mikor találnak rám, hogy mikor nem tudok elillanni, de amíg nem következik ez be, addig úgy szeretnék élni, hogy ne bánjam meg a halálomat. Többé nem akarok kalitkába zárt kismadár lenni.
Mosollyal felelek a mosolyára, majd amikor megszólal és meghallom azt, amit mond, akkor egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat. Kicsit még a fejemet is megrázom és talán percek telnek el úgy, hogy alig bírok megszólalni, de tény, hogy sikerült neki megnevettetnie őszintén. – Ez kissé félreérthetően sikeredett. Áldás vagy átok-e a képzeleterő csak ilyenkor dől el, ahogyan az is, hogy még kész szerencse, hogy nem vagyok olyan nőszemély, aki emiatt lekeverne magának. – utalok itt a célzásra, vagy a félreérthetőségre, amelyik jobban tetszik. Helyette inkább még mindig mosolygok és alig akarom elhinni, hogy ezt tényleg kimondta. – Másrészt meg annyira nem is karót nyelt, mint amilyennek mutatni akarja magát. – tettem még hosszá egy kisebb kacsintás keretében, hogy utána kicsit másabb vizekre evezzünk. Fogalmam sincs arról, hogy milyen lenne ráncokkal együtt élni, megöregedni, ahogyan kell, de mindig is úgy gondoltam, hogy nem a külsönk határoz meg, hanem az, hogy mennyinek is érezzük magunkat.
- Nem az számít, hogy mások mit gondolnak, ahogyan nem is az évek számítanak, hanem sokklal inkább az, ami nem megfogható. Nem lehet kézbe fogni. A lelkünk és a szívünk határoz meg. Lehetünk akár 30 évesek is, ha 20 évesnek érezzük magunkat, vagy éppen 70 évesnek. Csak az számít, hogy mi is lappang legbelül. – feleltem komolyan, mert most lehet nem érzi magát fiatalnak, de nem is annyira vén, hogy bánkódnia vagy rágódnia kelljen miatta. Végül sietve fordultam vissza a játékhoz, hogy én is újra dobjak. Természetesen nem tökéletesen. Nem hajtott annyira a győzelem utáni vágy, de annál inkább az, hogy vajon mi fordult meg a fejében. Bár sejtettem, de hallani vagy átélni teljesen másabb, mintha csak sejtünk valamit. Mosolyogva és kíváncsian pillantottam fel rá, majd kezem óvatosan siklott arcára. – Talán igen, vagy csak meg kellene erősítenie benne, hogy jók a megérzéseim? – kérdeztem egy huncut mosollyal az arcomon és kicsit talán kihívóan. Nem érdekelt, hogy valaki figyelt-e minket. Ő felejteni akart, ahogyan én is részben és talán segíthetek is neki visszatérni az életbe.

©

Valahol filozófiát kellett volna váltanom, hisz egy ilyen helyre nem azért jöttek az emberek, hogy lógassák az orrukat. Éppen ellenkezőleg, ide felejteni érkeztek, és ez pár pohár elfogyasztása után már meg is történt - jobb esetekben. Rám nem volt hatással az ital, talán mert valami ízetlen limonádét kortyolgattam a legelején, csak utána váltottam át valami másra, az pedig még nem ütött be igazán. Az egyetem évei alatt nem állt tőlünk távol az, hogy az asztal alá ittuk magunkat, de ez az emlék már annyira távolinak tűnt, mintha soha nem is történt volna meg. - Miért ne kérdezte volna? Hihetetlen, de szeretem a munkámat - mosolyodtam el, az iménti feszültségem ellenére. Az tény, hogy sok terhet rótt rám a foglalkozásom, de nem tudtam kibújni alóla - nem is nagyon akartam. Sokat hibáztam, rengeteg dolgot rontottam el, de azt hiszem, ha újra esélyt kapnék, mindent ugyanígy tennék. Ez voltam én, a döntéseim befolyásolták az életemet, alakítottak engem, és most nem állt túl jól a szénám, de próbáltam a nő optimizmusára építkezni, hátha nálam is befut valami isteni sugallat, ami azt magyarázza majd a fülembe, hogy minden jó lesz majd. - Bár ilyen szempontból sose legyen rám szüksége - tettem még hozzá, hogy az iménti kis rossz hangulatot elhessegessem. Ahhoz valami nagyon rosszat kellene tennie, hogy nekem kelljen foglalkoznom az ügyével.
Nevetett, talán nekem is azt kellett volna tennem, de még mindig nem tudtam eldönteni, hogy vajon lesz-e esélyem kimászni ebből a gödörből, ahová a megjegyzésemnek köszönhetően önként ástam magam. Pár másodperc eltelte után úgy tűnt, hogy nem fog kipenderíteni innét, nem lök le a székről, amiért egy ilyen kétes értelmű mondat hagyta el a számat, emiatt pedig már volt okom megkönnyebbülni. - Nem is szokásom ilyen megjegyzéseket tenni, csak... talán kezd hatni - böktem a felespohárra, közben kínos vigyort villantva felé. Persze, hogy nem akartam pofont kapni, az nem hiányzott a megtépázott egómnak. Irina a biztonság kedvéért még megtörölte bennem a lábait, mielőtt aláírtuk volna a papírokat, még egy pofon egy másik nőtől, és egy életre elmegy a kedvem attól, hogy kilépjek az utcára. - De... ez bizonyos értelemben vicces is. Szóval ha nem így reagált volna, hát... ki tudja - ráztam meg a fejemet. Talán sótlannak tartottam volna, mint a legtöbb nőt, akivel találkoztam. Irina barátnői beképzelt, mogorva nők voltak, a legtöbbjükből hiányzott a humorérzék. Csoda, hogy ennyi év után erőlködnöm kellett pár poénhoz?
- Hát, akkor én minimum kétszáz éves vagyok - mondtam, de a szavaim ellenére ismét elvigyorodtam. Éppen csak a járókeret hiányzott mellőlem. Persze mondhattam volna, hogy ez lesz még másképpen is, jelenleg próbáltam úgy állni az egészhez, hogy csak átmeneti időszak, míg megemésztem a csendet, a magányt, és azt, hogy minden értelemben egyedül maradtam.
Közben láttam, hogy a dobása nem sikerült a legjobban, talán azért, mert rosszkor szóltam közbe, és tettem megjegyzést a győzelmem tárgyára. Ha tudtam volna, hogy csak innom kell egy felest, és máris oldottabban tudok kommunikálni valakivel, biztosan előbb térek be ide. - Veszítsen, és megtudja, mire gondoltam - mondtam, miután az arcomra csúszott a tenyere. Nem kerülte el a figyelmem a szemtelenség, amit a mondatából kihallottam, de pár másodperc után elléptem, hogy aztán az enyém legyen a következő dobás. Ez némileg jobban sikerült, mint az övé az imént.

©